MAGYAR PORSZEMEK



IRTA:
JANKOVICS MARCELL




1928.

SZERZŐ SAJÁT KIADÁSA
"CONCORDIA" KÖNYVNYOMDA ÉS KIADÓVÁLLALAT
BRATISLAVA-POZSONY

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-444-8 (online)
MEK-21073




TARTALOM

Magyar porszemek.
Más levegő.
Harangszó.
Bécsi levelek.
Hotel Miramare.
Hajdu Magda kis fia.
Jönnek az oroszok.
Szilveszter.
Elhamvadt írások.
A rendelő órában.
Ne menj rózsám a tarlóra...
Három kis mese.
A völgy törvénye és a hegy törvénye.
Fiam.
A követ felesége.
Mohács után.
Az ítélet.
Magyar vércseppek.
Áldás






FELESÉGEMNEK



Magyar porszemek.

Magyar porszem! a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!

Omladozó udvarházak,
Elapadott szivek hamva...
Magyar porszem, kincses porszem,
Tölgyfa, kalász, rózsa őse,

Benned aludt rege-álmot
Bal idők bús hegedőse...

Nagy idők szép hegedőse...

Telesírtuk véres könnyel,
Átitattuk drága vérrel,
S mégis szórtuk két marékkal,
Szórva szórtuk szerteszéjjel,
Mint a gyermek puszta parton,
Ha a tengert szél fodrozza,

Homokot vet hűs hullámba,
S várja, hogy az visszahozza...
Várja, hogy az visszahozza!

Most, hogy kevés van belőle,
Szedjétek két kézzel össze,
Mintha gyémánt, mintha gyöngyszem,
Mintha
élet volna közte...
Szedjétek két kézzel össze,
Dacos lábbal álljatok rá,
Nem tágitva talpalatnyit,
Váljatok rajt sziklafokká!
Váljatok rajt sziklafokká!

Sziklafokká, ahogy néha
Tajtékörvény közepébül
Habszülötte
- napsütötte
Büszke sziklasziget épül.
Kis korallok átfogóznak,
Ölelkeznek, mind a hány van,
Szirtté válnak és megállnak
Zúgó, dörgő óceánban...
Szerteomló óceánban...



Más levegő.

- Menjünk ki. - Szólt melankólikus mosollyal. - Nincs édesebb, mint a szeptembervégi nap perzselése. Ez - meg az asszonykéz símogatása...

Hangtalanul lépkedtünk végig a hall pompás szőnyegén. Remek, antik perzsa volt. Önkénytelenül meg-megálltam, hogy megértsem a szőnyeg tompaszínű tarka figuráit. Megcsattantotta mellettem aranypántos cigaretta-tárcáját és felém tartotta:

- Gyújts rá. Vita nostra fumus.

Nem nyúltam mindjárt a cigaretták után. Elmerültem a szőnyeg rajzaiba, ahogy egymásután léptem keresztül a stilizált törzsön, a törzs szövevényes ágbógjain és az ágak közé szőtt misztikus jeleken.

Fiatalos fürgeséggel termett a hall kitárt ajtajában. Nyulánk elegáns alakja feketén rajzolódott a nyilt ajtón beözönlő aranyfénybe. A kapufélfa boltozódó íve sötéten rámázta be a bizanci képekre emlékeztető aranyalapot. Pompás volt körvonala, a bő angol térdnadrágban, - széles vállú, sudárkarcsú férfi a javából. Most arcát nem láthattam, csak fekete körvonalait, - és mégis, ha nem ismertem volna, már e körvonalak után is szent meggyőződéssel tűzbe tettem volna kezemet, hogy tökéletes gentleman áll előttem. A "gentleman" erre tréfásan ajkához szorított újján keresztül olyat füttyentett, hogy becsületére vált volna a legcsintalanabb utcagyereknek. Mire melléje értem az ajtóba, a harsanó füttyszóra a kúria előtt elterülő, símára nyirott pázsiton, mely mint a csöndes zöld tó tükre símult a százados fák alá, lelkendezve futott felénk a négy-öt éves fiúcska, mezitláb, pehely zubbonyában. Libegett, mint a fehér pillangó a napfényben. A gömbölyű termetű nurse alig ért nyomába, ahogy széttartott tenyerekkel utána erőlködött, mintha meg akarná fogni a szállongó lepkét.

- Come on, Benjamin. Darling, greet our dear old friend...

A kis fiú lihegve termett apja elé, - széttárta karjait. Apja jól értette, hogy ez mit jelent. Fölemelte magasra. A gyerek óvatosan lekapta apja félszeméről a monoklit és apját puha szájjal homlokon csókolta. Azután visszanyomta a csillogó kerek üveget a merev balszembe és mókusmódjára fordult le apja derekáról a földre. Elém ugrott egyenesen, keményen, - megállt és nagyot csapott feléje nyújtott tenyerembe:

- Good afternoon, dear old friend. Jó estét, édes öreg barátom... És hirtelen két-három cigánykereket hányva "cheer-cheerio!" kiáltásokkal elnyargalt a bokrok közé, hova komikus bukdácsolással követték a testes nurse és sebtiben ott termett okosszemü, kicsavart lábú uszkárkutya. Apja egész arca ragyogó napfénnyé változott; utána kiáltott:

- Don't hurry too much, darling - ne fuss túlsokat, angyalom...

Pár perc múlva ott ültünk az óriás százados tölgy alján, a kényelmes fonott székeken, a kerek asztal mellett. Mintha a földből került volna elé, - alánk tolta a székeket a magyar-rojtos attilájú inas és házigazdám kedvesen gondoskodott:

- Mit innál? Tiéd a konyha és a pince. Török akarsz lenni vagy orosz? Magyar hegy leve kell, vagy spanyol bor? Még savanyú vizet is kaphatsz...

- Török leszek. Feketét...

- Péter, hozz mokkát. Nekem whiskyt szódával.

Ránéztem. Csak most vettem észre, hogy a monokli alatt balszeme merev és perzselt fekete pontok környékezik. Takarni akarja a csillámló üveggel, hogy félszemében eloltotta a lélek gyönyörű, melegítő, élő tüzét a puskapor, - valahol ott, a nagy galiciai temető tájékán. Nem láttam 14 óta...

A park körképe mozdulatlan volt, mintha csak festették volna. Szemben a lépcsőzetes kis magaslaton a kastély, derengő falaival, befuttatott aljával. Egyik sarokablakánál ódon napóra, kifakult vereslő számokkal. A nyitott ajtóból, a sejtelmes ablakokból kiárad a hüvös, illatos, otthonos homály. Itt künt szeret minket a fehér nap. Köröskörül a végtelen pázsit, - mintha tavaszodnék, - zöld; élni akar. A magasban a terebélyes fák, lombozatuk csillog, mint a finom vörösréz. Alattuk néhol kései virágok, - derűs ágyakba rakva dacolnak az ősszel. Kései gyerekek, - jó kedvet hoznak az öregedő család közé. A távolban egyik oldalt néhány fehérlő nyirfa, az erdők karcsú, patyolatos tündérei. Csönd és úri csönd és mélabús csönd. Az egész kép bájos, szépséges arc, melyen most jelenik meg először a kor érettsége, az első komolyság, az első barázda...

Tiszta volt a park, mintha óránként sepernék. Ahogy kényelembe helyezkedett, véletlenül rálépett az egyetlen elsárgult tölgylevélre. Gyorsan lehajolt. Fölemelte és zsebébe gyűrte. Ami szép volt egyszer, arra az ember soha rá nem lép... Halkan mondta:

- Hja, - a szeptember. Jön. Biztosan jön, akár várjuk, akár nem...

Azután fölpillantott a százados tölgyre és hozzátette:

- Elment. Nincs.

Kérdőleg néztem rá. Nem értettem.

- Elment. Pedig máskor itt fészkelt a legszebb szavú fülemile. Sokszor hallgattam hajnali szürkülettel, mikor valahová útra keltem lóháton. Az idén nem jött vissza. Talán megették Sziciliában.

Az inas szótlanul elénk állította az illatos mokkát és a whiskyt. Házi gazdám lassan hajtott egy-egy kortyot a szódavízzel kevert angolszász méregből és rám nevetett:

- Úgye, furcsának találsz. Az esztendőkkel meghóbortosodik az ember. Észrevettem, hogy az imént kenetesen lépkedtél a hall szőnyegén. Szép darab. A feleségem ajándéka. Az élet fája. Csodás keleti meséket szőtt bele össze-vissza az a jámbor perzsa. Minden ágának meg van a jelentősége. De abból a madarak nem szállhatnak el, még ha lábbal is nógatjuk őket. Nem szállhatnak el, - oda vannak szőve.

- Látod, mi magyarok is keleti fajta vagyunk. Itt a parkban él, - valósággal él ugyanez a mese. Nem vagyok babonás, csak vén gyerek volnék; - magam is hiszek a mesékben. A fejünk fölött ez a tölgyfa szintén az élet fája. Ugyanoly misztikus, mint amaz ott a keleti szőnyegen. Azt mondják, még az öreg Joó Zsigmond ültette, Joó Zsigmond az én fajtámból, a Thököly Imre korában. Úgy hívják: a Joók életfája. Azt tartja a familia regéje, hogy ahányszor leszárad a tölgyfa egy-egy gallya, elhervad a család egyik sarjadéka is. Nos hát semmi baj, - van rajta még elég hatalmas ág. De a fülemile elment...

Bíztattam: majd visszajön. Vagy - jön helyette másik...

Arcán végigsurrant a fájdalom, mint ahogy az őszi szellő bárányfelhőt hajt a derűs nap elé és egyszerre elkomorodik a tájék. Láttam, hogy behúnyja szemeit. Azt a kiégett tűzűt is, a monokli alatt. Csak annyit mondott, szeliden, mégis keményen:

- Nem jön másik.

Újra hörpintett a whiskyből és hallgatott. Mintha ez a hallgatás is érdekes társalgás lett volna. És én hallgattam ezt a hallgatást. Megtörtem a csöndöt semmis szavakkal:

- Az élet fája... Igen, Az élet fája...

Újból felém tartotta a cigarettákat. Ahogy egyet kivettem, fordítani akartam a misztikus, borús beszélgetés sorján. Úgy éreztem, hogy az arcomon játszó napsugár derűs gondolatot súg fülembe.

- Nincs itthon feleséged? - Mikor jön haza? - Mutass be...

Rám nézett, mint aki nézésével beszél. Kurtán felelt:

- Nincs feleségem.

Belekapaszkodtam a székbe. Meglepetésemben mokkacsészémbe tejszín helyett whishyt öntöttem. Tudtam, hogy hét év előtt szíve szerint választott és boldog volt. Szomorúan mosolygott:

- Hogy is tudnád! Még nem találták föl az eféle híradás módját. Pedig talán okos dolog volna. Egyre-másra kapom merített papiron a jövő reménységeit, - a hírt arról, hogy az EMBER és az ASSZONY kézbe kéz akarnak tovább menni. Talán jó volna végre divatba hozni az ilyféle értesítést is: az EMBER és az ASSZONY - szétmentek. Lila szegélyű papiron lehetne nyomtatni. A lila, ha jól emlékszem, a bánat színe.

Éreztem, hogy szakad el a beszélgetésünk minden fonala. Valósággal fizikailag éreztem ugyanazt az ügyetlenséget, amit a megzavarodott gyerek érez a vizsgán, mikor egyetlen találó szót sem képes kiejteni. Fölkelni és elrejtőzni, - ez ilyenkor az egyetlen gondolat, mi eszünkbe jut. Nagysokára szerényen kérdeztem:

- Szereted? (Azt nem mertem kérdezni: "nem szereted?")

Legyintett és melegen súgta:

- Szeretem.

Csönd. Magától újra kezdte:

- Szeretem. Mióta megismertem, ez a leányos asszony nekem az egész világ. Ma is, ahányszor elmegyek arcképe előtt, megállok és - tudod, ki nem bírom a verseket, - de mindannyiszor mintha szuggesztió alatt volnék, - halkan el kell mondanom Petőfivel: Te vagy mind a két életem egyetlen reménye...

- És ő is szeret?

- Ebben is hiszek, mint a szentírásban. Ez az asszony a szépek szépe. Maga a jóság. Tökéletes.

- ? -

- Úgy-e hallgatsz és csak nézel rám... Az ember szóval sohasem tud úgy kérdezni, mint a szemeivel. Csak azt mondom neked, hogy furcsa jószág az a boldogság. Előttem lebeg. Boldogság. Megragadom. Többé nem az, hanem boldogtalanság. Eleresztem: újra boldogság. És ez így megyen folyton-folyvást, mint ahogy a nappal kergeti az éjjelt és ahogy az éjjel kergeti a nappalt. Nem tudom, mi az a boldogság. Örök probléma, mint minden, ami az asszony körül van...

Nem állítottam volna meg egy árva szóval sem. Tudtam, hogy gyónni fog. Nem panaszkodni, nem vigasztalást kérni, - csak éppen gyónni, mert néha annyi van a szívben, hogy sok egy szívnek. Kettő kellene hozzá. Ezért van az, hogy magános emberek, ha nincs mellettük senki, néha leírják, ami nyomja lelküket. Leírják, senkinek, - a papírnak, vagy talán önmaguknak, hogy később, mikor talán kicsit jobban süt a nap vagy érik már az ősz, önmaguk újra olvassák és idegenként hallgassák saját vallomásukat. Ilyenkor egyetlen kérdő szó is leforráz vagy megfagyaszt minden vallomást. A nyílegyenesen kibocsátott gondolat megbotlik a kérdésben, mint az ember az odavetett kavicsban.

- Hát - igen! - folytatta - emlékszel, - 16-ban Dorna Watra mellett orosz kézre kerültem. Ostoba véletlen. Csak azért, mert egyszerre nem láttam semmit. Puskaportól megperzselt szeméről levette a monoklit és megdörzsölte. - Csak a kicsi dolgokban vagyunk sorsunk urai, - nagy dolgokban a vak véletlen diktál.

- Mikor már a Baikál tó partjain vánszorgott velem az orosz transzport vonatja, azt mondtam magamnak: Tamás, becsüld meg magad. Ne engedj. A nagy játékban, melyet a világ bolond nagy urai kezdtek féktelen hazárd módon, én kihúztam a legkisebb számot: az életet. Meg kell becsülnöm akkor, mikor legjobban dobálódzik vele a világ, mintha hitvány garas volna... Megtartom csak azért is. Szégyenkeztem, valahányszor kisértett a nosztalgia. Micsoda az én katonasorsom az apáimé mellett?! Az a Joó Zsigmond, ki ezt a fát, a Joók fáját, - az élet fáját ültette, Thököly után tíz esztendőt ült a Héttoronyban... Mégis kibírta. A nagyapám is tíz esztendőt bőjtölt nehéz vasban Kufsteinban. Fiatalon ment, - mint öreg úr került meg. De tudta ott kezdeni, hol abbahagyta.

- Tudtak újra kezdeni. Én is.

- Barátom! - tökéletesen elfelejtettem a szibériai fogságom taposó malmát. Csak arra emlékszem, amit az alatt tanultam. Az egészséges ember lelke ép olyan, mint a teste. Az egészséges test is önmaga küzködik a beteg miazmák ellen. A lélek is. Felejti, ami rossz volt; de legyen egy boldog pillanatod, holtodiglan kisér emléke. Ott zsong a legnehezebb órákban is körülötted, mint a szerelmes suttogás. Ez is szép és jó.

- Szóval én is tökéletesen elfeledtem azt a négy esztendőt. Annak az ezernél több napnak történetét el tudom mondani tíz szóval. Tanultam oroszul és angolul. Temettünk. Azután söpörtem a havat a drótkerítés mögött. Majd újra tanultam angolul és oroszul. Hazudtam jó híreket azoknak, kik mellettem szomorú füzekké változtak át. Újra temettünk. Megint söpörtem a havat a drótkerítés mögött. Ennyi ezer nap és ezeregy éjszaka története... Bírtam. Még mosolyogni sem felejtettem el. Nagy szó ez és nagy titok. Akkor nem értettem, - ma már értem ennek a titoknak kulcsát. Minden megy, ha az ember vár valamit... És mindennek vége vagyon, ha az ember már nem vár semmit...

- Eljött a nagy minden és a nagy semmi napja. Akkor, mikor a japán hajóra terelték a földszinű, rongyos, szutykos magyarokat, kiket valamikor, ragyogó forró augusztusi napon virággal fölbokrétázva raktak be Pápán a vasuti kocsiba. Ma is hallom, hogyan daloltuk a kidübörgő vonatban:

Vörös bársony süvegem,
Most élem gyöngyéletem...
Bokréta van mellette,
Barna babám kötötte...

Igaz, hogy a vörösbársony süveg csukaszürke volt... A gyöngyélet pedig sok esztendős nyomorúságos haláltusa nagy semmiért... No de sebaj! A fő dolog mindig az illuzió, - a realitás magától utánad szalad, mint az árnyékod.

- Elmúlt. Életem ott kezdődik, mikor ott üldögéltem annak a japán hajónak fedélközén a többivel, félkézre támaszkodva majszoltam a kenyeret, melyet néhány yenért rámtukmált a jólelkű kuli és bámultam a végefogyhatatlan óceánt és a messzeségben füstölgő Fudsiyamát. Annak is fölszállt a fekete füstje az égre, a földi sötét, gonosz szívéből, mint akár a fölgyújtott világ sötét sóhajtása. Szabad voltam - és mégis nem voltam többé ember. Lélektelen nyáj egy darabja, emberábrázattal. Viszik és eszik... Isten tudja, ebben a pillanatban voltam legszerencsétlenebb, pedig azt mondták: eredj haza. Haza... Mindig azt hittem, hogy ezzel a szóval a haldoklót új életre lehet kelteni, mert vissza kell fordulnia Szent Péter küszöbéről, hogyha még egyszer haza hívják. Engem meg fojtogatott a titok: éppen ebben a pillanatban nem volt már mit várnom. A vörös kereszt karszalagos embere a hajón átadta az én híreimet. Arám, kinek pillantása négy esztendeig fényes, melegítő napom volt, - máshoz ment férjhez. Szegény, azt gondolta, ott maradtam a riadáskor... Otthonomat feldúlták... Otthonomat, melynek levegője négy esztendeig melengetett az orosz hózivatarokban. Szegény kis otthonom, az is talán azt hitte, hogy ott maradtam... Hazámat felosztották... Mintha szegény szintén azt hitte volna, hogy nincsenek már fiai... És én ott ültem a japán hajó fedélközén és ettem a nagy, sótalan karéjt. A Csöndes óceán meg ringott, csobogott, - éjjel nappal egyformán. Vittek - haza. Nem tudtam, hová haza. Barátom, ezek voltak életem legkeservesebb órái.

- Azután robogott velem a pacific-vonat, dübörögve éjjel-nappal. Nem emlékszem rá, mert belebetegedtem a szabadságba.

- Pajtás! - Különös teremtés az ember. Átlövik. Beheged a sebe. A kerék, ha recsegve is, tovább forog. Elveszti a kezét, a lábát, a szemét. A kerék, ha zökkenve is, tovább forog. Senyved Szibériában, deszkabódéban, istállóban, mely rossz volna lovamnak, gulámnak. Megél eszkimó módjára. Eszik korpakenyeret és iszik üres teát. Hozzá haloványodik a havas földhöz. Kijövünk újra a napfényre és kipirosodunk, mint az alma orcája, mely a nap felé fordul. Igy megy ez, míg előírja az idő, az esztendők egymásutánja, mely mindennap töröl valamit az élet jussaiból. Ez a természet törvénye. De a lélek más. Annak nincs törvénye. Erős. Erősebb a törvények törvényénél - és mégis hirtelen összetörik, hiába támogatja egyik oldalt a bölcsesség, ez a jó öreg doktor, - másik oldalt az akarat, ez a szigorú ápoló nurse.

- Mikor berobogott velem a vonat a new-yorki West Shore Stationra, nemcsak a vonat állt meg velem, hanem bennem az élet is. Tetszhalott lettem a kerekek zakatolásától, melyek napokon át azt kattogták: hiába-hiába... hazátlan-hazátlan...

- Azt álmodtam, hogy mindent csak álmodtam: Dorna-Watrát, Krasznojarszkot, a tengert... Angyal fogja a kezemet és vezet a paradicsom felé. Ez is - szép volt.

- Mikor újra megtanultam gondolkodni, lassú logikával, mint akár a papyruszok megfejtői, kimagyaráztam magamnak, hogy a paradicsom a hófehér kórházszoba, melyben fekszem. Az angyal, ki rám hajolt, az amatőr vörös-keresztes nővér, milyenek a háború nyomában termettek, mint az öntözött talajon a fehér virágok. Inkább csak jelentéktelen ékességei a természetnek, mint sem hasznos termései.

- Szép volt ez a kis ápoló. - S megragadta a karomat, megszorította, mintha én nem is lettem volna én, hanem más valaki, - az, akiről beszél.

- Szép volt. Egyszerűen szép. Ez az élet legdicsőbb és leghatalmasabb fogalma, mert minden, - az okos, a kedves, a nagy, - mind megengedik a megalkuvást, de a szép kizár valamennyi lehetőséget, - nincs jobbra, nincs balra, - magával visz. Néztem rá, néztem őt. Nem csoda, - a krasznojarszki orosz őrmester - és ő! Akkora külömbség, mint mohos, fagyos sziklatömb és az illatos szirom között.

- Ahogy kinyitottam szemeimet, angolul azt mondta: hála Isten, él a szegény katona...

- Nem tűrhettem ezt a megszólítást. Nem vagyok szegény. Magyar vagyok. Gazdag vagyok: enyém ezer év emléke és ezer év reménysége. Azóta mindennap beszélgettünk. Megtudtam, hogy neve Mac Carthy Rose-Mary. Húsz éves. Otthona tündöklő pompájában annyit hallott Európa verekedésének nyomorúságáról, hogy szíve oda kényszerítette a kórházba, legalább vigasztalni. Éppen az ő "transzportjába" kerültem, mikor kiraktak, hazafelé, - mikor köztem és e kis puszta közt nem volt már más, csak az Atlanti óceán, ez az igazi operenciás tenger, mely keskenyebb, mint az őr szuronyának pengéje.

- Ir családból szakadt az Unióba. Hallottam valamit arról, hogy az ir leányok, az ir asszonyok a legbájosabbak a földön. Hát még hogyha Amerika levegője a báj bársonya alá energia-acélt feszít. A hangja is üdvösség volt. Hallgattam szomjasan. Ő is hallgatott, mikor meséltem neki magyarságom végtelen édességéről és végtelen nyomorúságáról.

- Megszerettük egymást. Pajtás, te nem tudod, mi az ennyire szeretni! Ezt csak az tudja, aki már azt hitte, hogy csak gyűlölni tud.

Elapadtak pár pillanatra szavai. Maga elé nézett; arra felé, hol fehér karcsúságban hajladoztak a nyirfák, a pusztai erdő patyolatos tündérei. Megnedvesítette ajkait a whiskyvel és nevető szeme felragyogott.

- És Mac Carthey Rose Mary, ki esküvőjére Palm Beach-ben fakadt fehér rózsákkal párnázhatott volna ki magának akár egy felhőkarcolót, - felesége lett a félvak, földönfutó honvédkapitánynak. Igen szerettük egymást. Ott esküdtünk abban a kis fehér tornyos magyar templomban, mely idenéz a nyirfák mögül. Csöndben. Nemesen. Igazán. Csak ezredesem és az ő szűkszavú, szárazképű, indián arcú bátyja voltak a tanúk. Ő akarta így. Nekem is legkedvesebb volt, mert így tartottam méltónak azoknak a fojtó napoknak bánatához. Lábujjhegyen jőjjön a boldogság is, mikor sír egy egész ország... Talán neki csak az egyszerűség romantikája tetszett. Nem tudom, de ma már azt hiszem...

- Ettől a naptól kezdve ismertem meg a boldogtalan boldogságot. Feleségem az én Rosemarym lett, de sohasem lett a mi Rosemarynk...

- Itt ültünk együtt csillagos, pusztai, nyári estéken, az élet fája alatt. Kis kezét ráfektette az enyémre - és én meséltem neki. Nagyon érdekelte az élet fája, meg a fülemile, mely levelesében nekünk muzsikált. Meséltem neki a magyar álmokról is. Ő hallgatózott, mint az engedelmes gyerek. Ekkor éreztem legelőször, micsoda mártirság, ha két ember végtelenül szereti egymást - és lelkük mégis olyan igen messze van egymástól, mint a Broadway és a Fecske-utca. Nincs az a Columbus, ki a kettő között megtalálja az utat. Ilyen merész felfedező még nem látott napvilágot.

- Az én Rosemarym volt... Óh, ezt éreztem puha kezének minden cirógatásából, - nyilt szemének minden hajnalodásából, - de nem volt a mi Rosemarynk. Mikor együtt lovagoltunk amott a nyárfasorban, lelkendezett a magyar paripáért és a magyar fajért, mely megbecsüli a lovát, ezt az embernél derekabb bajtársat. De hát ez is csak sport volt... Nem értette, miért horgasztja le fejét a Tatár, az én lovam, mely velem bújdosott végtől végig a tűzesőkben... Az én Rosemarym volt, de nem a mi Rosemarynk! Mikor megálltunk azon a kis dombtetőn, egymás mellett toporzékolt a két paripa és én messze néztem, vágyakozva néztem a határon kékelő hegyek felé. Mi után epekedsz annyira kelet felé? - kérdezte puha meleg hangon. Bánkódom fiam - feleltem, arra van a Királyhágó. Kicsiny az én országom. Kérdően vetette rám szép szemeit és folytatta: Ez az egész gondod? Amerikában nagyszerűen húzták meg a határokat. Az Unió és Canada között, meg néhol az Unió egyes államai között a határ zsinóregyenes, akár ott az a nyárfasor a mi kis fészkünk felé. Nálatok is így kellene intézni... Minek az a sok zeg-zúg, hegyen föl, hegyen le, - patakok mellett. Csak zavar... Örülj, hogyha kicsiny az országod, mert kisebb a gondod... Az Unió százszor nagyobb, hát százszor nagyobb a gondja is. Első pillanatban még vitatkozni akartam. Igen, mondok, de nekem minden elvesztett magyar fáj! Siratom a testvér nélkül maradtakat! Édesen nevetett, hogy megvigasztaljon. Azt hajtogatta: ne törődjél a más bajával, majd beletörődnek amazok sorsukba! Lásd, Amerikában mindenki yankee-vé változik, aki odajön. Az én ükapám ir volt, de én már nem is tudom, ki volt Osszián... Nagyanyám hugenotta ágból szakadt oda, dédanyám spanyol volt... Mi lenne belőlem, ha ez mind bántana... A klimához kell idomulni, - kis uram, - lásd, én most melletted magyar vagyok...

- Elkomorodtam. Rosemary nem tudott velem sírni, legfeljebb értem. Talán valami szegény Rózsa-Mária - a magyar Rozmaring ekkor velem sírt volna...

- De beköszöntött nálunk az élet telje: a fiú. Pajtás, - mikor karomon tartottam az én fiamat, éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb, a legjobb, a legboldogabb ember a földön. Akkor könnyezett először - még ez a szemem is, - és monoklis szemére mutatott. Nem tudom, az örömtől, vagy talán azért, hogy nincs meg mindkét szemem, hogy mindakettővel lássam fiamat.

- Nevet választottunk. Én önmagamra gondoltam. Legyen Tamás, - apja fia, - hisz ő is szerette nevemet. Ő nem akarta. Nem Tommy, nem, - ki fogja a kétkedő Tamás nevét viselni?! Benne van ebben a névben a bizalmatlanság az élet iránt, a töprengés. Erős, rendületlen név kell neki. Ráhagytam, legyen hát István, - szent István vagy akár Széchenyi István után. Vagy legyen Ferenc, a harcos Rákóczy vagy a békés Deák Ferenc után. Legyen Lajos, az olasz földet járó hódító magyar lovag-király, vagy az olasz földön megdicsőült bujdosó Kossuth után...

- Ő könyörgött: legyen első fiúnk Washington!

- Szeliden ellenkeztem. Ideális hős, de valahogy nem illik a magyar Joó-hoz. Nem szeretem, ha valaki már a nevében egész életén át magával hord valami különös diszharmóniát, mely mindannyiszor, ahányszor olvassák vagy hallják a nevét, kiváltja a gondolatot: a szülők nagyképűek voltak! Mondám: legyen hát György Washington után. Nem és nem, - itt magyar földön senki sem fogja tudni, miért György! Nagy könnyek, kristálytiszta nagy könnyek között megalkudtunk Benjaminban - Franklin után! Hát legyen. Valami régi latin ékesszólás mondja: villámot ragadott el az égtől, kormánypálcát a zsarnok kezéből. Egyazon mesterség.

- Neveltük a fiút, - az én fiamat, Joó Benjamint. Hallottad előbb, - itt Nyirbogláron fiammal, leventék és kurucok késő unokájával csak angolul tudok beszélni... Ő tanítja. Ő, az asszony már édesen csicsereg magyarul, hamisítatlan angolszász kiejtéssel. Mikor azt súgja: édesz kissz gazdám - arkangyalt lehetne megvesztegetni piros ajka muzsikájával. De a fiam, az öt esztendős Joó Benjamin csak Shakespeare nyelvén tud, mert angol a nurse és a fiú nem játszhatik idehaza a Külső Kovács Jancsival vagy a Belső Gulyás Pistával, mert az én édes kis feleségem meggyőződött, hogy ezek a tanyai fiúk bacillus-hordozók és ezért veszedelmesek. Ezért megy fiammal tavasszal Floridába, mert az ő hite szerint amerikai levegő kell neki. Az a levegő ezerszerte acélosabb, mint a mi apró, szűk játékvilágunk levegője. Legyen a hódító nagy világ, a haladás örvényébe rohanó óriás, az Egyesült Államok fia. Magyar yankee idegekkel, yankee ésszel, yankee nyelvvel. Igy vesztettem el az első magyar szókat, azokat a kimondhatatlan édes gügyögő magyar szókat, melyekkel a gyermek kérdezgeti apját, ugy ahogyan talán ezer év előtt...

- Én édes kis feleségem!

Sóhajtott és elhallgatott. Újra odanézett, ahol a fehér nyirfák köszöntötték a szeptember alkonyatát, ennek az alkonyodásnak bájos pirulását, aranyossá perzselt levélcsipkeruhájuk lengetésével.

- Hol van most az asszony? - kérdeztem csöndesen.

- Odaát. A nagy vizen túl. Egyszerre rövid lett neki az a délceg nyárfasor, melyen együtt szoktunk lovagolni. Szűk lett neki az én csöndes, kicsi falum, hol a berek, a homokdomb, meg a berényi templom aranygombja a határ. Mikor az első őszi szél süvített végig a tarlón, álmaiban a tenger morajlásáról ábrándozott. Magyarán mondva - a honvágy emésztette. Orcája halovány lett; nem bírta megpirítani ez a mi napunk, mely itt a rónaságon annyira közel tud hozzám leszállani, - a homlokomig, a szívemig. Hervadt. Mert a nosztalgia olyan, mint az első dér, megcsípi az embert, hogy lehullik róla élete kedve, mint a dércsipte leveles.

- Haza küldtem.

- Azt akarta, én is jőjjek vele, mert nálam nélkül élete is csak fele élet. Megmagyaráztam bánatos, bájos szöszke fejének, hogy én nem mehetek, mert most magyar paraszt vagyok... Peng a kasza, csillan a sarló, búg a masina, nyikorognak a zsákos szekerek. Kezdődik a kenyér nagy hete, a kenyér poézise, a magyar hősköltemény egyik nagy éneke. Megértett, de el akarta vinni magával a kis Benjamint. Azt feleltem: utána halok, hogyha elviszi. Rám nézett csodaszép acélfényű szürke szemeivel, melyekben talán ritkán csillogott könny, melyekkel mégis szárazon is tudott sírni. Csak annyit mondott: I cannot... Nem bírt maradni. Ment, mert Liverpooltól New-Yorkig neki csak annyi az út, mint innét a nyirszelei kőkeresztig.

Kis vártatva felkelt.

- Látod, öreg bajtárs, ezért mondtam, hogy nincs feleségem. Mindig igazat jelez az élet fája. Eddig csak egy-egy leszáradó gallya jósolta, hogy lekorhadt a Joók nemzetségének egy-egy ágja-bogja. Most már többet is elárul. Elment a fülemile. Ez azt jelenti: nincs asszony. Karon fogott és vezetett a kúria felé, mert leereszkedett a szeptemberi szürkület, - igazán leereszkedett, mint a láthatatlan szürke harmat, melytől a park minden zúgában fekete szeptemberi árnyékok nőnek.

- Gyerünk be. A tavaszi estét szeretem idekünt, mert az még akkor is meleg, hogyha fagy. Mert tele van igérettel. A szeptemberi csak addig szép idekünt, ameddig süt a nap.

Borzongott. Beléptünk a hallba. A nagy, négyszögletes várlámpákból hízelegve áradt szét a villamfény, a mély ablakok alatti rekeszekből símogatva a fűtés langyos levegője. A régi keleti szőnyeg közepén, hol szintén ágbogozódott az élet fája, megállt és tovább vallott:

- Látod, van itt az én régi kúriámban modern kényelem. Villamfény, légfűtés, hideg-meleg víz, lift, rádió, - minden. Ő rendezte így. Hadd terjedjen a pusztán is a civilizáció. Irigyel valamennyi szomszédom. Isten a tanúm, az amerikai kincsekből én nem fogadtam el egyetlen egy centet sem. Nem és nem, - mindent az én földem termett...

- Mi végtelenül szeretjük egymást, - s mégis sok fáj. Az fáj legjobban, hogy nekem is igazam van, neki is igaza van. Hogyan is kivánhatnám, hogy az, kinek annyi ország a hazája, hogy még a lobogón is csak csillagokkal lehet felsorolni, reszketni tanuljon a maroknyi magyar földért! Igaza van. Hogyan is várhattam, hogy annak a száz nemzetből összevarázsolt fajnak leánya megértse a kard, az árvaság, a bujdosás nemzetének jajját egy-egy veszni teremtett magyar lélekért! Igaza van. Hogyan akarhattam, hogy az, kinek egész világrészt mesgyéztek ki szabad hazának, lelkesedjék a testvértelen faj elbukott szabadsághőseiért, hogy akinek Edison szikrákkal és rezgésekkel megrögzít multat és teremt jövőt, - hevüljön szent királyokért és középkori magyar lovagért?! Igaza van. Csodálkozom, hogy kis fiától angol szót vár. Pedig a gyermek első szavát magam is anyanyelvnek hívom... És az ő nyelvét világok beszélik, az enyémet csak egy nagy egyenetlenkedő család... Igaza van. Csodálom, hogy kis fiamból, Joó Benjaminból, yankeet akar nevelni. Az ő fajtája városokat épít napok alatt, - itt meg jelszavakért tanácskoznak, véreznek, gyűlölködnek századokig... Igaza van!

- És hogy elment - haza... Istenem, - a nosztalgia nem csak a mi fajtánk privilégiuma. Igaza van.

- Ezért azt mondom, ha asszonyt választasz, ne menj messze, idegenbe, - válassz fajodból. Ha másutt választasz, lesz, ki veled kacag, veled halad, - de csak ha a magad fajából választottál, - csak akkor lesz, ki veled küzd és veled sír...

Ebben a pillanatban a gyerekszobából nagy topogással futott be a kis Benjamin és tapsolva apja előtt termett:

- A-pa, pa-ri-pát ját-szunk!

A gyerek magyarul szólt. A férfi arca fölragyogott. Zihált. Vállára kapta, nyakára ültette az ujjongó kis embert és végigszáguldott vele a hosszú szőnyegen. Közben ő is ujjongott:

- Nem, nem - nekem van igazam!

Este jókedvű volt. Nem beszéltünk többet egy szót sem a nagy vallomásról. Korán mentünk aludni. Még egyszer kitekintettem a vendégszoba ablakán - az élet fájára. Aztán aludni - valami jó könyvvel. Ott feküdt éppen valami jó könyv az asztalon, jel is volt benne. Fölcsapom, - olvasom:

"- Mert hosszú hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át..."

Becsaptam a könyvet. Igaza volt.



Harangszó.

Az "Alkotmánytéren" óriás park terült el, százados platánokkal és hársakkal, melyek alján egyik virágcserje versenyzett a másikkal. Mintha tarka ruhás szép leányok telepedtek volna a vén törzsek alá és kacéran kérkednének: úgy-e, én vagyok a szebbik, én a kivánatosabbik! A nyiló kelyhek tavaszi tömjéne lebirta a forró aszfalt és a távolba robogó autók benzinjének szagát. A sűrű leveles elfogta a szomszédos utcák nyüzsgésének moraját. A szökőkutak csobogása túlcsevegte a parkban lézengő éjjeli emberek halk szavait.

A park körül némán, álmosan meredtek az éjszakába a méltóságos középületek. Ablakaik sötétek voltak, mint a lehunyt szemek, csak egy-két ablakból szürődött ki halovány derengés. Az éber álmú ember sem hunyja le egészen szemeit, - az államnak, e legerősebb és mégis talán leggyarlóbb óriásnak sem szabad szemeit egészen lecsukni... A vasárbócokon lebegő ívlámpák fénye besugározta mindegyik palota aranybetűs feliratát, melyek lapidáris rövidsége többet mondott, mint ezer kötetnyi programm. A régens palotáján ragyogott: HUMANITAS. A hadügyminisztériumén: PAX. A pénzügyminisztériumén: FLOREAT.

Borús éjszaka feküdt a világvárosra és bódítóvá szorította össze a park páráit és aromás levegőjét. Fönt a magasban, a városház karcsú tornyán kinyilt a kis gót érckapu, a kapun kiáradó vakító fényben kilépett a páncélos automata-lovag, a város éber erejének szimbóluma és buzogányával egyetlenegy nagy ütést mért a gongra. Éjjel egy óra volt.

Az egyik padon, mely a legsötétebb árnyékban állott, szunnyadott a rongyos sehonnai ember. Álmodott muskátlis ablakos fehér házról, mely az övé, senki másé, - puha selyemgyöpről, melyet bársonyos árvácskák szegélyeznek. Álmodott terített asztalról, melyen a tálban tyúkleves párolog, - tisztes vasárnapi ruháról, melyen nincsen folt. Feje oldalt billent, mintha álmaiban nagyobb, művésziebb gyönyörködéssel akarná mindezt meglátni.

Egyszerre ropog közelében a kavics. Fölriadt. Hátha jő a rendőr, ki elkergeti őt:

- Haza innét! - Nevetséges. Hová haza? kihez haza?

A lámpa alatt, melyet körülroptak a fénytől ittas keringőben a szúnyogok és éjjeli molyok, smokingos úr állt meg és körülnézett. Idegesen kivette zsebéből tárcáját és lázasan olvasta a zizegő bankókat, melyeket a roulette-asztalnál imént besepert.

A sehonnai ember még lélekzeni sem mert, hogy észre ne vegyék. Csupa szem volt. Még ajkai is szétnyíltak, hogy élesebben halljon, tisztábban lásson. Látta, melyik zsebébe mélyeszti a smokingos másik a duzzadó erszényt. Látta, hogy a nagy szökőkút felé keresztezi az elhagyott parkot. A szegény bitang fölágaskodott. Nyújtózkodott, mint az álmos macskák. Lábújjhegyen átlebbent a puha gyöpre, hogy ott hangtalanul követhesse a másikat a nagy orgonabokrokig, hol az árnyék vakfekete. Kis kézügyesség - és gazdag lesz ő is.

Pár lépést osont a másik mögött. Már kinyújtotta kezét. Érezte újjait. Azokba tolult minden idege, az esze, a bátorsága, reménysége és mindaz, aminek emezek hűséges rabszolgái: a szegény, rongyos, éhes én. Meg hát a siker mindig izgató gyönyörűség, még a bűnös siker is... Legalább addig, míg csak siker és még nem maga a nyomasztó súlyos eredmény...

Most! - és meg van a sok pénz, - aztán köröskörül minden eladó...

És ebben a pillanatban csodálatos harangszó csendült meg füleiben. Egymásba ölelkezett a sok bugó hang, mintha a dóm tornya üzenne a sok kis kápolna tornyainak, erős, büszke, öntudatos ünnepi hangon. Az árnyékok embere összerezzent. Éjszaka van, és mégis már búg a hajnali harangszó... Keze lesiklott és a vakmerő tolvaj átváltozott alázatos koldussá. Kérve nyújtotta ki kérges, szurtos kezét:

- Uram, napok óta nem ettem...

A finom úr meghökkent. Meggyorsította lépéseit és haragosan kiáltott hátra:

- Naplopó! menjen dolgozni... És eltünt a kanyarulatnál, hol az ívlámpa már megvilágította az ösvényt.

A sehonnai lehorgasztotta otromba fejét és szó nélkül megfordult. Nem hallott többé semmiféle harangszót, de elmúlt éhsége, ahogy nagyokat lélekzett az illatos levegőből. Nem kivánkozott a fehér hajlék után, mert tágasabbnak találta a csillagos eget, mint az alacsony mennyezetet. Sietve dugta zsebre remegő kezét és fütyörészve ballagott vissza a padhoz - álmodni tovább, mert a földön egyedül az álom igazán bőkezű és jóságos...

*

Ugyanakkor a park másik elhagyott részén, a nagy hirdető oszlop körül ólálkodott a romboló ember. Háromszor is körüljárta az oszlopot és akaratlanul is olvasgatta a tarka plakátokat, melyeken csak nagy fekete betűk meredtek feléje, mert a tépett papirrongyok szineit elnyelte a villanylámpa fénye, mint ahogy a szuggesztiv erő eltünteti a vélemények különféle tarkaságát. Az egyik plakáton öles betűk hirdették: "Polgárok! nincs többé hazánkban elégedetlen ember. A nép barátai átvették a kormányt..." A romboló ember felszisszent:

- Hazugság! csalók!

A másik hirdetésen csak a legnagyobb betűk léptek ki a sötétségből: "Opera: AIDA" - "Casino: JUVENIL GIRLS" - "Concert: SARASATE". A romboló ember megvetéssel mormogta:

- Hangok - szépségek. - Semmik! Gazdagok unalmának silány fűszerei...

Csak egy hirdetéshez hajolt le. A papiron kopott, köznapi arc bámult rá ravaszul, - mégis ijedt szemekkel. Mellette jelentéktelen név és a szó: "GYILKOS." Ezer arany annak, ki kézre keríti. A romboló ember felkacagott:

- Holnap már talán az én ábrázatommal ragasztanak be te tigris-ember, eszme nélküli kontár! Csak valami pénzes kalmárt sújtottál le hitvány bankóiért vagy gyémántos inggombjaiért. De én - ma még tizezer aranyat fogok érni, pedig nem viszek el mást, csak egy kis - nagyon kicsiny életet...

Behúnyta szemét és képzeletében látta saját nevét a házak tetején szintváltó reklám-reflektorokban, - és hallotta saját nevét, - haja, szeme szinének, arca minden barázdájának részletes leírását minden rádió-kagylóban... Még sem remegett. Nevetett: csak így lehet híres ember a senkiből. Híresebb, mint az államférfiak, mert egyik ország sem törődik a másiknak nagyjaival... De azokkal, kiket köröznek, minden ország foglalkozik. Az én fajtám nevét megírja még a történelem is. A királyokat csak számokkal jelzik: első vagy nyolcadik Károly... tizedik vagy huszadik Henrik... de a Ravaillac-okat nem lehet számozni, mert a merész férfiak ritkák...

Lépéseket hallott. Visszahúzódott a hirdető oszlop koromsötét árnyékába. Szorongatta a tőrt. Jobban szerette, mint a browningot avagy a bombát. A tőr hűséges, néma bajtárs, míg a többi időelőtt kikürtöli a világnak - a tettet.

Az jött, akire várt. Ő biztosan tudta, ki jön. Biztosabban, mint a gárda őrszemei. A régens jött, egyedül, incognitoban. Egyedül, valami szerelmi kalandról, mert nem akarta, hogy az udvar tudja, mikor száll le a trónus baldachinja alól az emberi utakra. Ha a nagyok emberekké törpülnek, le kell dobniok a parádés palástot.

Megjelent az elegáns sziluett és gyors lépésekkel sietett a pompás palota felé, melyen vibrált ragyogva a "Humanitas" szó. Mintha az éjjeli vándor maga is csak éles árnyék lett volna, nem pedig a megtestesült hatalom.

A romboló ember az oszlop mögül magasra emelte tőrét és a nyakra célzott, hol az élet patakja lüktet.

- - És ekkor méltóságos, bánatos harang kondult meg lelkében. Sok-sok, mély szavú harang. Összefonódó hangjuk annyira zsongott-bongott, hogy érezte maga körül az élettelen tárgyak rezdülését. Belefájdult feje. Mintha a harangok siratnának valakit, kongásukból kihallotta: mortuos plango - plango-plango... És látta a végefogyhatatlan menetet, - a fekete lepellel borított méneket, bókoló sötét strucctoll-díszükkel, - a csillogóan kiöltözött komoly katonák merev sorait, - a sok, végtelen kiváncsi népet. Tőrét hirtelen visszadugta csíkos zubbonyába és akadozva szólította meg a másik éjszakai vándort:

- Uram! ne járj egyedül csöndes tavaszi éjszakákon, mert vannak, kik életedre törnek...

A másik remegett, mint a nyárfalevél. Megtorpant a váratlan halk szavakra és dadogva rebegte:

- Én sohasem félek... Pár lépésre van a gárda... Egyetlen szavamra százezrek mozdulnak meg érettem... Börtönbe vetlek...

Elárulta magát és ijedtében elvesztette ember-álarcát. Rémülten, de mégis gőgösen rohant tova.

A romboló ember is reszketett, talán jobban, minthogyha cselekedett volna. Égett a szeme, hogy meg kellett dörzsölnie. Talán a könnycsepp égette annyira. Kiegyenesedett és feszesen ment haza, lassan, nyugodtan, a külváros valamelyik zúgába. Nem nézett hátra sem, mert nem félt. Tudta, hogy a másik hallgatni fog. Csodálkozott, hogy nem hallja többet azt a bánatos, sirató harangszót. Valami nyugalom költözött lelkébe, mintha hirtelen elfelejtette volna azokat a hosszú izgalmas heteket, melyeket áttöprengett, hogy fente a tőrt. Úgy érezte: ő most az egész nép testet öltött bocsánata.

*

A nagy park tisztásán nyilottak a legbódítóbb virágok. A borús éjszakában mindegyik virág bőkezűbb illatával, mint máskor és minden virágszál ilyenkor veszedelmes Galeottoja a szerelemnek. E bűvös, tarka Galeottók között járt föl és alá a szép ifjú. Meg-megállt. Hallgatózott. Hirtelen elvetette cigarettáját, mert nem bírta végig szívni. Lehajolt majd az egyik, majd a másik nyíló kehelyhez. Kivánta őket. Nyújtózkodott és újra hallgatózott. Tudta, hogy erre kell jönnie valakinek éjjel egy órakor.

Az a másik szegény leány volt. Minden este ilyen későn vetődött haza. Az egyik nagy Revue-szinház buffetjében volt alkalmazva. Egész nap varrt, de éjjeli szolgálatot is kellett vállalnia, hogy hazavihessen többet a már gyámoltalan öregeknek és a még gyámoltalan fiatalabb testvéreknek. A szinházban hallotta a tapsot, - látta a sikert. De csak hallott és látott és nem kapott belőle, mert nem énekelt, nem táncolt és tisztességes volt.

Az ifjú mindezt nagyon jól tudta, de tudta azt is, hogy nincs a világon nő, ki meg nem állana arra, ha azt mondják neki: "szép vagy". És nincs a világon nő, ki tovább ne menne azzal, aki eltalálja, hogyan kell ezt a két szót kiejteni.

Sietve lépegetett. Az ifjú, ki festő volt, megemelte tisztesen kalapját és édesen, bizalmasan súgta:

- Jó estét vagy már jó reggelt, kicsi Manon!

Ismerte nevét; talán nem is, de gondolta, hogy nem hívhatják máskép.

A leány összerezzent.

- Nem ismerem. Hagyjon magamra!

Az ifjú bemutatkozott. Hangzatos volt neve.

- Festő vagyok. A művésznek, a bohémnek több szabad, mint másnak. Nem tehetek róla, hogy csak itt és ilyenkor mondhatom el, amit el kell mondanom. Most nem a férfi szól, hanem csak a művész. Bocsásson meg és ne értsen félre...

A leány lassabban ment.

Az ifjú melléje szegődött és folytatta:

- Igen... Ma láttam a színház buffetjében és azóta nem bírok szabadulni képétől és boldog gondolatoktól...

A leány újra gyorsabban ment.

- Arca és termete megkapott, mint művészt. Csakis mint művészt. Nem ott volna a helye, hanem a szinpadon, hova ezer szem bámul, hova ezer sziv repül, - ott, amiről írnak az írók és amiért arannyal fizetnek az impresszáriók...

Az ártatlan leány arca égett és újra lassította lépéseit.

- De én nem értek semmihez! Nem énekelek. Nem táncolok...

- Fölösleges kifogások. A Revue megkért, hogy minden héten más és más halhatatlan mester festményei után élőképeket rendezzek. Ehhez kell nekem a kis Manon. Ez az egész, amit kérek.

A leány megállt és sebesebben lélekzett. Véletlenül éppen a Sanssouci-lugas előtt állottak.

- Üljünk le pár pillanatra. Megmagyarázom.

Leültek a lugasban, mely sötét volt, csak a sűrű levelesen át szürődött rájuk a villamos lámpák ragyogása, mint mesebeli aranyteritő szövése.

- Lássa, - a jövő héten rendezem Tizián képeit. Hármat. Mintha ehhez Isten küldte volna nekem. Híres lesz. Nagy lesz. És nem kell szólania egy szót sem, csak úgy odaállnia, vagy ülnie, ahogyan én azt mondom. És ezrek fognak tapsolni, nem Tiziannak, - nem nekem, hanem a kis Manonnak...

Közelebb ültek egymáshoz.

- Az egyik képen Flora lesz. Az, melyik a firenzei Ufficiban van. Nem tesz egyebet, csak kibontja göndörödő aranyhaját, magához szorítja patyolatos lepleit és kezében néhány szirmot szorít. Tapsolni fognak.

Ah, a leány már mennyire hallgatta!

- Következik a második kép. Lavinia lesz, Tizian leánya. Nem tesz semmi mást, mint remekbe készült aranytálban pompás gyümölcsöt tart a magasba. Mint Lavinia. Fejedelmi ruhája lesz. Mint a világhíres képen. Tapsolni fognak.

A leány mosolygott. Visszafojtotta lélekzetét és kezdett mámoros lenni a Galeotto-virágoktól és Tizian képeitől, meg valahogyan szerette is az ifjút, kit percek előtt még nem ismert és e pillanatban talán még kevésbé ismert.

- Nézzük a harmadik képet. Ez a legszebb. Az égi és a földi szerelem. A római Borghese-palotában csodálják a képet. Nem a földi szerelem szerepét szántam a kis Manonnak. Az nagyon - hogy is mondjam - ruhátlan... Azt másnak adom. Az égi szerelem lesz. Ott fog ülni pompázó kút szélén és merengve néz maga elé. Istenem, a lélek a fő, a lélek pedig a szemekben köszönt felénk. Tapsolni fognak.

A leány remegett és egy ujjal hozzá ért a festő kezéhez. Talán mondani akart valamit vagy hálásan kezet szorítani. Éppen csak hozzáért. A festő megfogta gyöngéden a hideg kis kezet és közelebb vonta magához a leányt.

- Manon, mi ehhez képest az elhangzó dal! Azt nem hallja senki otthon tovább. Mi ehhez képest a tánc elillanó bájos rythmusa?! Azt nem látja senki otthon tovább. De Tiziant a maga szépségén keresztül magával viszi otthonába édes álomnak. Magával viszi mindenki édes álomnak, úgy, ahogyan én ma a kis Manont magammal viszem édes valóságnak...

És az ifjú festő rászorította ajakát a kis Manon forró puha ajkaira, hogy ne halljon ellenmondást:

- Én Tizian képén az égi szerelem akarok lenni, nem a földi szerelem...

A fiatalok a lugasban ültek. Sötét volt, csak a sűrű levelesen át szürődött rájuk a villamos lámpák ragyogása, mint a mesebeli aranyterítő titokzatos szövése.

Még összeforrott ajkuk az első csókban, mikor az ifjú különös harangszót hallott. Édes volt zsongása, mintha a harang kalapácsa csupa kristályüvegre hullott volna. Mégis minden második harangütés tompán, üresen bongott, mintha két harang zsongana, melyek egyike megrepedt. Csodás varázslat, - az ifjú festő eddig csak szinekből tudott képet alkotni, - most a hangokból rajzolódott a kép eléje.

Kupolás templomhajót látott, melybe az üvegablakra festett Szent György lovag színes alakján keresztül vörös fénykévék hullanak a végefogyhatatlan napsugarakból. A templom tele van ugyanazzal a Galeottovirág-illattal, mint a park, - csak minden virágillatot büntelenné változtat a pörkölődő tömjén. Két oldalt csupa előkelő, komoly emberek és szépséges úrasszonyok, bársonyban, selyemben. Köztük fehér virággal hintett biboros szőnyegen lépked ő önmaga, - karján patyolatos arája, fátyolosan, mirtuskoszorúval. Mennek az oltár felé. Boldog. Az ara nemes, gazdag, tündér is. De az oltár előtt melléjük térdepel a harmadik és talpig gyászban zokogva susogja:

- Én vagyok Tizian képéről a földi szerelem... Miért ő és miért nem én? - Te másnak adtad az égi szerelem szerepét... Megcsaltál!

- Mindkettőnek, - az arának és a gyászruhásnak is arca a kis Manoné volt.

Az ifjú festő hirtelen eltaszította magától az ölelő folyondárleányt és fölugrott. Összeharapott fogakkal susogta:

- Manon, fusson hazáig. Otthon várják az öregek és fiatalok a derék leányt, mert ők már felejtettek vagy még nem tanultak. Ne higyjen sohase férfiúnak, mert a férfinak ezer esze van, de a leánynak csak egy szíve. Ezért a kettő küzdelme örökké egyenlőtlen...

Az ifjú festő menekült a parkból, mint Ádám, kit lángpallossal üldöz a paradicsomból az arkangyal.

Ugyanakkor a nagy tér palotájában ébren volt három nagy ember és szorgalmasan dolgozott a hazáért, - még késő éjszaka is.

Abban a palotában, melynek homlokzatán ragyogott "FLOREAT", - törvényt írt a pénzügyminiszter. Javaslaton munkálkodott, hogy sokat vehessen el milliók verejtékes filléreiből, mert rengeteg arany kellett neki parádéra, ujságok megvásárlására, - elégedetlenek elhallgattatására, hogy ő önmaga nagynak és bölcsnek maradjon meg a kor és az utókor előtt.

Abban a palotában, melynek homlokzatán ragyogott a "PAX" - hadüzenetet fogalmazott a hadügyminiszter és parancsokat írt alá, melyekben elfogadott nagyszerű gyilkos gépeket. Olyanokat, melyekkel sok százezer fiatal férfiút gyorsan és biztosan lehet elpusztítani. Túlságos hosszúnak találta a békét, a béke tavaszának rövid virágzását, mert a béke kevés nevet ír be a történelembe és mert a háború bőkezűebben osztja a halhatatlanságot azoknak, kiknek nem kell éppen a gyilkos gépek elé állaniok.

A palotában, melynek homlokzatán ragyogott a "HUMANITAS" - a regens rendeletet írt alá, mellyel kinevezte felesége mellé udvarhölgynek a szép démont, akitől incognito jött a parkon át haza. Azt akarta, legyen közelében, - mert a parkon át hazajárni veszélyes.

A három nagy palotába nem zsongott be a harangszó, mert csukva voltak az ablakok, bárhogy is élt és virágzott odakünt a tavaszi nagy természet.



Bécsi levelek.

Az udvari bálokon a legnyalkábbak voltak a magyar gárdisták. Kiváltak a sok cifra egyenruha és brokátfrakk közül, mint a díszpark tarka virágú bokrai között a jegenyék. Mindenki őket nézte, mikor megjelentek öltözetükben, mely nem báboknak és udvari játékoknak adott keretet, hanem az erőt megtestesítő férfiaknak. A barokk millieuben ők képviselték a népvándorlás dacos, vad, de egészséges késői maradványát. Csak ők maguk nem vették észre, hogy a hajporos, rendjeles, finnyás tömeg úgy bámulja őket, mint a szelidített párducokat. Hatalmasak voltak, pompásak, szépek és érdekesek, mert körüllengte őket a puszta levegője, azé az ismeretlen, szabad pusztáé, mely eddig századokon át csak lázadó kurucokat termett. S most itt vannak a párducok megszelidítve. Talán mégis csak valami magnetikus erő tartja őket féken, hogy a kényes bámész népségben kárt ne tegyenek... Ez a magnetikus erő ott sugárzik a szép királyasszony - vagy asszonykirály ragyogó szemeiben. Az ő testőrei. Őt őrzik, mint valamikor Kleopatrát a párducok, melyeket Antonius küldött neki Nubia sivatagáról. Az egyik diplomata, mikor lorgnonját leeresztette és pastoraleval ékített szelencéjéből megkínálta burnóttal a szomszéd marsallt, halkan meg is jegyezte:

- Az asszony mégis csak a legbölcsebb fejedelem. Ősei, a férfiak - kétszázötven esztendőkön át hadakoztak ezekkel a szép, nyugtalan vérű hunokkal. Az asszony megcirógatta őket. Maga mellé rendelte fajtájukat gárdistának. Ezek a magyarok dérben, vízben, rongyosan, éhesen ellenállottak Heister generális ágyúinak, - s ma egy puha kéz intésére itt vannak... Okos a Múzsa, a história, hogy néha átadja a hatalmat az - asszonynak...

A három gárdista csak mosolygott. Nem értettek ők német szót, még kevesebbet a gallust. Bámulták a redoute-terem sugárzó csillárját, a parkett tükrét, a barokk mennyezet kacskaringós ékességeit. Az ezerágu csillárok kristályainak vibráló fénye levillant előttük a déli növények fényes levelesére, a nyüzsgő úri tömeg tarka ruháira, uradalmakat érő ékszereire, mintha aranyeső hullanék a magasból. Csak mikor káprázó szemük hozzászokott a vakitó tündökléshez, tévedett egy-egy pillantásuk a bájos hölgyek felé.

A csípős nyelvű udvar máris tudott mindegyikről valami gúnyos adomát. Susogva adták tovább. A termetes bajusztalan szertartásmester magyarázta a köréje összebújt társaságnak:

- Ez az első a Herr von Bessenyei. Képzeljék, sohasem hallott a felforgató Voltaire-ről! A Kärntner-Tor mellett lakó polgárcsaládnál esett meg vele a kitünő dolog. Meghívták a jó családhoz, hol a három leány maga a három grácia. Valaki a társaságban mesélte, hogy Voltaire legújabb szellemességével hogyan csipdeste meg a soissons-i akadémiát, mikor az ünnepi szónok azt az Académie Française, a halhatatlanok gyülekezete legidősebb leányának nevezte... Igen, - úgymond Voltaire, - igazán a legidősebb leány, legokosabb, legderekabb is, mert sohasem hallat magáról. Herr von Bessenyei csak minden második szót értett és legott párbajra akarta hívni Voltaire urat, mert azt gondolta, hogy a ház legidősebb leányát sértette meg. Majd meg féltékeny lett Voltaire-re. Úgy vélte, hogy vetélytársa a család kis csalfáinál. Csak akkor nyugodott meg, mikor megmutatták neki valami metszeten a ráncos képű, csúf aggastyánt és biztosították, hogy nem jár Bécsbe az öreg istentagadó, hanem valahol fákat oltogat Les Délices nevű birtokán...

- Én még jobbat tudok erről a Barcsay-ról - vágott közbe a joviális vasas ezredes. Ez a fejedelmi sarjadék nagyban teszi a szépet a kis szöszke Kaunitz comtesse-nek. Természetesen, a magyarok megfejthetetlen nyelvén. Az elragadó kis udvarhölgy csak a fejét rázza. Nem érti. Barcsay azt hiszi, nem adnak hitelt szerelmi vallomásainak. Esküdözni akar. Összeszedi minden német tudományát, melyet három hét alatt gyűjtögetett. Kaczagányos mellére szorítja vasmarkát és szerelmesen súgja a grófnőnek:

- Jasomirgott Heinrich...

- Hogy is ne. Aznap reggel a Jasomirgott-Gassen lovagolt keresztül és furcsálta az utca nevét, mert odahaza, Piskin, az utcát vagy Főutcának vagy Templom-utcának hívják. Kisérője valahogy megmagyarázta neki, hogy valamikor Babenbergi Henrik, kiről az utat elkeresztelték, minden fejedelmi szavához hozzátette: Ja so mir Gott helfe... De hát a székely vitéz elfeledte az utolsó szót és az "úgy segéljen" helyett csak a jó Babenbergi neve maradt meg szerelmes ajakán...

Nevettek. A vasas ezredes ravasz mosollyal tette hozzá:

- Azért úgy hírlik, hogy mégis megértették e furcsa eskűt, mert a szív a legnagyobb nyelvtudós. Legkevesebbet beszél, de legtöbbet mond. Mindenre megtalálja a csattanó választ, a csókot.

Bárócziról, a deli vitézről, maga a kancellár tudott legújabb balesetet:

- Ez is jó. A szép fiút magánál látta a gömbölyű Villeroi marquise. Nem csoda, dekorativ ember szálas alakjával, melyen úgy feszül a sujtás, mint a folyondár a fatörzsön. A hölgyek tréfáltak vele. Kinevezték Parisnak, a giardinetto-ból kezébe rakták a legszebb piros almát, hogy hármuk közül annak nyújtsa, amelyik a legbájosabb. Milyen szépen kacsintott rá a kis kerek házi asszony és két barátnője! Báróczi gall nyelven akarta elmondani, milyen nehezére esik a választás. Fülébe csengett az "embarras de richesse."

- Kitárta karját az élénk kis házi démon felé, kinek telt vállait nem sok selyem borította, de patyolatos hattyúnyakát annál dúsabb brilliáns-collier övezte, - és harsányan elkiáltotta:

- J'embrasse la richesse...

- Volt aztán kacagás! Beszélik, hogy Villeroi marquise megcsapkodta legyezőjével a délceg vitézt, de kék szeme mégis azt kacsintotta: szívesen megosztanám veled minden gazdagságomat, csak öleld meg...

A gárdisták nem hallották a csípős meséket. Tették a szépet. Kézről kézre jártak.

Elmult az udvari bál is, mint a meleg álom, melyben egymást kergetik a tarka képek. Meg akarod fogni - üres buborék az egész. Nem marad más belőle, mint a fülben a menuette cikornyás, unalmas melódiája, - egy-egy ködképpé homályosult bájos arcocska a lélek tükrében, - meg a téli reggel dere, mely a köznap józanságával ridegen, de jólesően cirógatja meg a forró halántékot.

Mikor a három gárdista hazafelé ballagott a Burgból, a február szellőhada gorombán csapta arcukba a hópihéket. Bessenyei kirántotta kardját és megállást parancsolt a szél rohamának:

- Halt! - fiúk, a bécsi szél csak németül ért...

Barcsay dideregve javította ki:

- Barátom, én azt hiszem, úgy kell mondani: kalt! Farkasordító hideg van itt az udvar körül is, akár a hunyadi hegyek között...

Nevettek. Mint az éjszakai mulatozás után a jókedvű fiúk. Nevettek minden semmiségen. Egyszerre csodálatos hangok ütötték meg fülüket. A "Zu den drei Raben" vendéglő előtt állottak. A jégvirágos ablak mögül, az első emeletről hegedűszó sírt feléjük, mikor a szél süvitése néhány pillanatra elhallgatott.

Megálltak.

Barcsay elkiáltotta: Utánam!

Bessenyei susogta: Hej, ez a nóta - mégis csak maga egész Magyarország...

Báróczi a havas utcán összeütötte sarkantyús bokáját és zsörtölődött: Nem peneg az átkozott hó miatt. Gyerekek, mi vagyunk a sarkantyúk, - fényesek és csengők, de ránk feküdt a téli hó: ez a nagy Bécs város...

Egykettőre bedobogtak a terembe, hol megdöbbenve húzódott a fal mellé a néhány farsangi polgár. A csallóközi cigány, ahogy megpillantotta a három gárdistát, hajlongva lépett előre. Magasabbra emelte a hegedűjét és a vonót gyöngédebben fogta. Eddig csak muzsikus volt, ki néhány tallérért szolgája a vendégnek, - most egyszerre a szívét tette a nyirettyü alá. Barátja, pajtása, kisértője lett a három magyarnak.

A fehér harisnyás, kék frakkos inas csillogó tálcán három serleget hozott. Aranysárgán csillámlott bennük az "Est-est-est" déli gyöngye. Bessenyei felhajtotta:

- Azokért, kikre gondolunk...

Barcsay követte:

- Azokért, kik ránk gondolnak...

Báróczi befejezte:

- Azokért és mindazért, mit nem tudtunk magunkkal hozni...

A három üres serleg csörömpölve zúzódott cseréppé a padlón; a három nyalka férfi összefont karral járta a toborzót, büszkén, magánosan. Közbe kurjantottak, mintahogy az oroszlán a sivatag peremén belehördül a vágyakozó éjszakába, vagy ahogy a szarvasgim a mármarosi erdőkben beleeped a csöndbe... Kéri a pirosodó hajnalt.

Az inas az előszobában a falnak támasztotta fejét és rég elfeledte, hol van. Nem ébresztette fel már semmiféle hej-haj vagy hajrá. A téli nap fiatalos szerénységgel szürődött be az ablakon és a kopott padlón széthintette kedves fehérségét. A gárdisták tovább mulattak magukban, most már egészen magyarosan: összekaptak, civakodtak. Bessenyei azt követelte, hogy a cigány egyre azt játssza:

Te vagy a legény, Tyukody pajtás,
Nem olyan, mint más...

Barcsay tenyerét rászorította bajtársa ajkára és hangosan parancsolta a híres Chlopiczky nótát. Mély baritonján dalolta a primás fülébe:

Puszta már a Hunnia,
mert nincsen Hunyadija,
- rideg nemzet lakik ott,
hol hajdan magyar lakott...

Mikor Bessenyei sem engedett, Barcsay egy ugrásra átnyalábolta, fölkapta a sudár-magas embert és karjai közt tartva, járta vele az ugrósat:

- Fiam, ma itt én vagyok a kapitány...

Báróczi bánatosan ült a sarokban, egyre igazgatva kardját térdei közt, mintha egy egész ármádia fringiát kellene elrendeznie. Borosan bólogatott és szakadatlan erősítgette:

- Igen, Ábris mégis csak fejedelem... az erdélyi fejedelem...

E pillanatban szán csengői csörrentek meg a ház előtt. Pompásan aranyozott udvari szán állott a kapunál. A benne ülő utas csicsergő hangon rendelkezett:

- Kedves jó Müller, - küldjön abból a jó velencei Aleatico-ból száz palackot édes apámnak, a kancellárnak... Mire visszahajtok Laxenburgból, otthon legyen ám!

A három ifjú a csengő szóra az ablaknál termett. Csak azt látták, hogy föltekint rájuk a szán utasa, a kis aranyhajú Kaunitz grófnő. Puha fehér bundái közt csak a hidegtől kicsípett arcocskáját találták meg, mely úgy pirult a fehér prémekből, mint a rózsaszirom, mely a hópárnákra hullott. Apró kezeivel mosolyogva köszöntött az ablakra:

- Ah! - die drei Raben...

A pármai ibolyacsokor, mely bundájára volt tűzve, kiesett a síkos útra, ahogy kihajolt.

A három gárdista egyet gondolt. Bessenyei és Báróczi hanyathomlok rohantak le a lépcsőn. Versengtek, melyikük ér előbb ahhoz a tenyérnyi viola folthoz, mely lassan süppedt a hópelyhekbe. Barcsay csak egy szemrezzenésig nem mozdult; azután hirtelen kitárta az ablakot és levetette magát az utcára. Talpra esett, mint a vadmacska. Villámgyorsan fölmarkolta a kis ibolyacsokrot és föltűzte magas medvebőrös süvegére. Majd lehajolt és megcsókolta a meglepetéstől mozdulatlan, kinyújtott kis kezet. Ott, hol a keztyű parányi rést hagyott. Megelőzte barátait, kik megadással dudolták mögötte:

Te vagy a legény, Tyukody pajtás,
Nem olyan, mint más...

A bájos kis Kaunitz grófnő megcsóválta fejét és még jobban kipirulva suttogta:

- Először hála Isten, hogy baja nem esett. Másodszor: ne cselekedjék többet ilyen bolondokat... Harmadszor: hogyha a magyaroknak elméjében is annyi tűz égne, mint szívükben, akkor nem csak perzselnének, hanem világítanának is...

Kecsesen bólintott. Megcsörrentek a gőzölgő, fújó mének és a szán oldalt repülve tünt el a Mehlmarkt sarkán. Mindegy, hogy eltünt. Hátranézett az, aki benne ült.

Barcsay pár percig mozdulatlanul állt a szán csapája mellett. Csak ajkai mozogtak hangtalanul. Bessenyei rászólt:

- Mit művelsz, kenyeres! Talán imádkozol a te kis Madonnádhoz?

Barcsay halkan felelt:

- Nem. Meg akarom tanulni azt, amit mondott, hogy este kikeressem értelmét a szótárban és azután - lelkemben...

Még aznap késő éjjelig együtt ült a három gárdista. Barcsay idegesen lapozgatott a vadonatúj német szótárban és jegyezgetett. Ahogy egymás mellé rakta a megtalált szókat, egyre komolyabb és komolyabb lett:

- Halljátok fiúk, - ez a kis selma jól megmondta nekem. Szavainak mégis csak az az értelme, hogy mi magyarok csupaszív emberek vagyunk, de keveset tanultunk. Ha jó eszünkkel sokat tudnánk, tízszer annyit is érnénk...

Bessenyei fölugrott a lócáról és kiadta a jelszót:

- Tanuljunk meg németül!

Báróczi megtoldotta:

- Tanuljunk meg franciául...

Barcsay tréfás haraggal csapott öklével a sok idegen szótárra:

- Úgy-e, tanuljunk, mert szerelmesek vagyunk... és ezt meg is akarjuk mondani olyformán, hogy bolondság ne legyen belőle... De hát legutoljára, vagy legelőször is tanuljunk meg magyarul. Pro primo: mert mi vagyunk a világon az egyetlen nemzet, mely a maga nyelvét sem beszéli tisztességesen. Pro secundo: mi haszna, ha a világ minden tudományát németül és franciául tudjuk, de szegény arra magyar szavunk, hogy haza is megírjuk...

A két bajtárs mélyen meghajolt:

- Úgy legyen, ahogyan a Nagyságos fejedelem parancsolja.

- - - Ezóta a gárdisták ablakából minden este késő éjszakáig kiderengett a mécs. A zuzmarás estéken Barcsay kiszólt a szolgálatot tevő huszárnak:

- Gazsi, csinálj nyarat!

A huszár mosolyogva rakta meg a kandallót. Ez volt a nyár a csípős téli éjszakákon. Azután ingujjra vetkőztek és beletemetkeztek könyveikbe. Bessenyei epekedve lapozgatta az "olasz utazások" könyvét és újra meg újra nézegette a metszeteket, melyek Velencét, Firenzet, Rómát ábrázolták:

- Hej! csak az a jó Isten egyszer odasegítene engemet is! Most már megértem azt a titkos erőt, mely a kalandozó magyarokat Berengár ellen ösztökélte...

Báróczi elmerült Marmontel könyveibe és nevetve kérdezte:

- Tudjátok-e bajtársak, ki volt Margot, Javotte és Jeanetton? A Café Procope-ban, Párizs közepén?

- Ugyan! - hogyan akarsz te filozófus lenni, mikor egyre csak kacér leányokon jár az eszed... Utasította rendre Barcsay.

Báróczi jóizüt kacagott:

- Hát tudd meg, fejedelem, - Margot a lélek, Javotte a vallás és Jeanetton a szabadság. Marmontel és Boindin keresztelték el őket e szép leánynevekre, hogy szabadon vitatkozhassanak róluk a Bourbonok rendőrkémei előtt is...

- No ez pompás, - szőtte tovább Barcsay, - tanuljuk meg mi is ezt a titkos nyelvet. Nevezzük például a lelket Villeroi marquis-nőnek...

Báróczi mosolygott:

- A magyar szabadságot nevezzük el Kaunitz grófnőnek, bárha, - azt hiszem Abris, - a kis szőke grófnénál vége van a te magyar szabadságodnak... De legalább az udvar biztosan nem fogja sejteni, kiről beszélgetünk...

Barcsay rátette tenyerét bajtársa ajkaira és kivett mellényéből egy száztallérosat:

- Látom, hogy hódít köztetek a francia szellem. Látjátok e tallért? - a szám után két cifra van még. Ma kaptam a Piski-i dominium ökreiért. Pályadíjnak tűzöm annak, aki legtöbbet fog tudni.

A meglett férfiak iskolásdit játszottak. Egyik nap egyik, másik nap a másik volt a mester. A Burg komor, kisérteties folyosóira rythmikusan pengett ki a sarkantyúk csengése. Föl és alá jártak a gárdisták, - a kemény magyar urak, a marcona katonák - és tanultak német szót, - francia Marmontelt és Voltairet, - költeményt és tudományt. Ha reggel felé kialudt a kandalló zsarátnoka és hidegen keringett a pipafüst a szobában, - betakaróztak a nyalka mentével és Bessenyei vigasztalódott:

- Aki a hideget adja, mentét is ád melléje...

- Igen - kesergett Barcsay - ez a magyar ember baja. Mindig csupa tél az élete és várja-várja a mentét hozzá... mikor a régit már megette a moly - az újat pedig még nem varrta meg az a csalfa szabó: a sors.

Reggel bekopogott újra Gazsi huszár.

Egyikük a könyvre dőlt arcán aludt, - a másik a földre esett könyvre lépett álmaiban...

- Jelentem alássan, megvirradott. Csináljak - kérem - megint nyarat?

A három dalia fölpattant. Magára kapta deli köntösét és mentek ki a fehér, fagyos világba, hogy a paripák nyergében megújuljanak. Sok erő kellett nekik - ellenállani a szép szemeknek - és meghódolni a költészet és irodalom szép szavainak...

*

Igy peregtek a hosszú téli esték a könyvek mellett, - a rövid téli napok a Burg termeiben, - szép asszonyok oldalán, - nyugtalan paripák hátán. Egyik reggelen a hajporos udvari ember hírül hozta, hogy a császárné ad audiendum verbum rendeli a magyarokat. Megsúgta azt is, hogy valami nagy baj lehet az "állapotban", mert zúzmarás a "császárné" kedve. Reszkessenek a kurucok. Valami nagyot véthettek ezek a javíthatatlan malcontensek. Alighogy kifordult az ajtón a parókás hírmondó, Bessenyei komoran rakta ki párduckacagányát és szeretettel simogatta a puha tarka bundát. Egyet-kettőt dobbantott csizmájával:

- Hallottátok, bajtársak, a császárné hívat!

Báróczi két tenyerével lesímította fényes kondor fürteit halántékára:

- Már nekem csak magyar király...

Barcsay nagyokat nyújtózkodott skarlátpiros dolmányában és széles mellén lassan akasztgatta össze a vitézkötést:

- Gyerekek, azt mondom, hogy hitvallásban jó a dogma. Hiszem, mert hinni kell. Nem lehet másként. De a nemzet történelmében a dogma bánadalmas. Éppen nekünk jutott osztályrészül ilyen dogma, mely nehezebb a szentháromságnál... Császárné, - pedig nem császárné, hanem királyné. Királyné, pedig nem királyné, hanem király... Minden attól függ, hogy osztrák-e a fejem, férfié a szemem, vagy magyar-e a szívem... Keserves törvény a történelemben azt vallani: credo, quia absurdum!

A többi ráhagyta: Igazad van, fejedelem!

Rövidesen a három levente ragyogó pompában állott a Burg kristályos fogadó termében. Mozdulatlanul, mint három szép szines szobor, melynek minden darabja másszínű márványból van összerakva. A fehéren beszűrődő februári napban a sikos parketten haloványan tükröződött alakjuk. Visszafojtott lélekzettel várakoztak.

Kitárult a tejfehér szárnyas ajtó és könnyű lépésekkel sietett feléjük ezüstös brokátruhában a "király".

Mária Terézia kegyesen bólintott:

- Hűséges magyarjaim! Nem akarom kedves gárdistáimat gyámság alá szorítani. De azt akarom, hogy udvarom levegője tiszta és egészséges maradjon.

A három férfiú szempillája sem rezzent.

- Kedves Bessenyei! Megtudtam, hogy szobájában nap-nap után hajnalig dereng a világosság és összebújnak Báróczival és Barcsayval. Hárman együtt csak bor vagy kártya mellett virraszthatnak. Fiatalok. Nagykorúak. Tehetik. De nem szeretem a gárda-palotában a rusticus túlzásokat...

- Felség! - felelte Bessenyei tiszteletteljesen, nyugodtan, de határozottan - mi azért virrasztunk, mert tanulunk...

- Tanulnak? - kérdezte Mária Terézia meglepetéssel, kedves nyájassággal - és ugyan mit tanulnak?

- Németül. - Jelentette Báróczi katonás állásban.

- Meg franciául. - Egészítette ki Barcsay halkan.

A királynő mosolygott és kegyelmesen csókra nyújtotta kezét:

- Vitéz uraim, ez már okos dolog. El vagyok ragadtatva, hogy bele akarnak illeszkedni az udvar levegőjébe...

- Felség - mondá Barcsay egyenesen - mi a német tudást és a francia szellemet magyarrá akarjuk tenni...

A királyné már nem mosolygott. A felelet nem egészen lehetett kedvére való, bár nehéz is volt belegáncsolni. Kedves maliciával csak annyit jegyezett meg:

- Kiváncsi vagyok, hogyan fog állni Herr Gottschednek és Monsieur Voltairenek a magyar gárdistamente?...

Ezzel elbocsátotta daliás híveit.

Az udvarban már másnap suttogták, hogy furcsa dolgok történhettek ezen a kihallgatáson, mert Mária Terézia azt mondta a kancellárnak, ha ezek a kemény magyarok újra fölkelést rendeznének, mint régente, ez a felkelés veszedelmesebb volna a fringiás lázadásoknál, mert a legveszedelmesebb, ha fölkel a "tudás". Az udvar nem értette a szép királyasszony dodonai megjegyzését, mert csak a hódoló gárdistákat látta, kik büszkén viselték a festői díszruhát és tették a szépet a bájos dámáknak...

*

Mikor a három dalia szótalanul befordult a gárdapalotába, a portás hajlongva adta át nekik a magyar póstát. Levelek jöttek messze földről. Sokáig vándoroltak ezek a kis fehér-fekete gondolatok, mióta útrakeltek hazulról. Percegő lúdtollal irták édes jó valakik az öreg betűket vagy a hajszálként összefonódó szavakat, valahol távol a behavazott kúriákban. Mindegyik levélnek áldás volt a hajtása, talán néha könny a pecsétje. Sokáig vándoroltak a póstaszánon, lovas-legény tarsolyában, hiszen akkor régesrégen talán nagyobbak voltak a hegyek is, szélesebbek a folyók. Bizony isten, akkor nagyobb volt a világ, ha kisebb is volt a tartalma. Az utakon alig járt más, mint a pósta hírmondója, - a zsoldos vagy verbuvált vitéz, - a bújdosó szegénylegény vagy a garaboncás, - de tudj' Isten, a lelkek mégis közelebb jártak egymáshoz, mint ma. A szívverés mégis csak gyorsabb, mint a beszélő szikra, mert egyszerre vertek a szivek Bécsben, Berczelen, Piskin vagy valahol másmerre...

A három férfiú mohón bontotta fel az egymásba hajtogatott írásokat és mindegyikük egy pillanatra egyedül maradt önmagával és azzal, aki írt neki. Mindegyikük arcán végigsurrant az a beszédes mosoly, melyet senki meg nem ért, mert ilyenkor csak önmagunknak szól, befelé. Ez a legigazabb olvasás.

Ezen az estén békén maradtak a gárdisták tanyáján a testes szótárak és nem emlegették Marmontelt és Voltairet. A gárdisták írtak haza leveleket. Nagy csöndben, - hiszen haza írtak.

Barcsay Ábrahám újra elolvasta magában a szeretetté vált kis papirost és összehajtogatta:

Anno 1771. februarius 20-án.

    Édes Anyám!

Azzal kezdem levelemet, amivel minden este végezem napomat: áldja meg az Isten az én édes anyámat.

Kigyelmed édes anyám félt engemet Bécsben, - talán jobban félt, minthogyha azon a csatatéren száguldoznám, hol magyarságomat pirosan kell bizonyítanom. Félt, hogy az idegenben ne kössek bele senkibe. Ne féltsen. Megtanultam, hogy nem szabad senkit sem bántani, mert ami nekem fájna, fáj az a másiknak is. Engem meg nem bánt senki, mert megtanultam, mivel kell becsületet szerezni a magyar névnek. A műveltséggel.

Félt, édes anyám, hogy szívemben és eszemben átvedlem németté vagy franciává. Ne féltsen. A búzaszemből, akármilyen talajba vetik, csakis kalász teremhet. Nem nő abból sohasem könnyű komló, sem édes eper. Mindig csak kalász, ércesebb vagy lengébb, ahogyan mélyre járt az eke. Én megmaradok búzaszemnek.

Félt, édes anyám, hogy mint háztüzes ember jövök haza és boldogtalan leszek, hogyha idegen a párom, mert csak akkor vagyon boldogság, ha két szív egyszerre dobban, nem pedig az egyik lassabban, a másik hevesebben, ahogy az a kis hajtó vérpatak melegebb vagy hűvösebb.

Sohse féltsen, édes anyám! A csillagokat nagyon sok ember nézheti egyszerre egymás mellett, mert ami távolról ragyog, mindenkié lehet. Én is nézem a többivel, de nem nyúlok utánuk, mert tudom, hogy egyik sem az én szerencsecsillagom.

Nem kerülök haza Bécsnek városából mint háztüzes ember. Nem én. Mert először is a nagyúri dámák nemcsak az embert nézik, hanem elsőnek az ember aranyát. Mint nálunk otthon mondja Sándor Kelemen kiadó násznagy: "Nemcsak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony táncát is."

Másodszor pedig szeretem, hogyha a magyar nagyasszony nemcsak csillog, hanem ért is mindenhez, - mint legutóbb olvastam valami okos franciánál - Diderot-nak hívják - "az írónak lehet szeretője, aki ír maga is, de a feleségének ingek varrásához is kell érteni..." (Bocsássa meg, édes, hogy így mondom, de a párizsi szaló+nban mondták így - és igazat mondtak!) Nekem olyan bajtárs kell, mint Károlyi Zsuzsanna volt, ki maga sütötte a fehér cipót a Nagyságos fejedelemnek, Bethlen Gábornak. Istenem, minek is írok ilyen régi emberekről - mikor megvallhatom: nekem olyan asszony kell, mint Kigyelmed, édes anyám!

Harmadszor - és ez a legfőbb ok, hogy nem égetem meg magamat a bécsi tüzekben, mint a balga pillangó... Mondja meg Bethlen Zsuzsikának, hogy csakis magyar asszony lesz a feleségem. Ha én írnám meg neki, talán el sem hinné, - de ha Édesnek írom meg, - akkor elhiszi ő is...

Kérdi még, édes anyám, hogyan él cifra katona-fia az idegenben?

A magyarnak ma már két fegyvere vagyon. Az egyik a régi, - a kard. A Hadúr kardja. Ez az égből esett, - mint a monda hirdeti. Ez most hüvelyében van, mert csak akkor kell kihuzni, ha a becsületem vagy magyarságom parancsolja. Szomorú alkalmak, - de hála Isten, a szomorú idők az életben rövidebbek, mint a jó idők. A másik új fegyver. A magyar most találta meg: ez a toll. Ez is égből esett, - a Múzsák mennyországából. A madárnak is azért adatott, hogy pehelykönnyű legyen és vele magasra szárnyalhasson. Mi is azért tanultunk meg a tollal írni, hogy szárnyalhasson lelkünk. Látja, édes anyám, én is felrepültem a tollal, mert feledni akarom, mi a hitvány és keserves, - legalább gondolatban keresem a szebbik boldogságot. Nem az az igazi úr, kinek sujtásosabb, gyémántosabb a mentéje, hanem akinek lelke is "elegáns"...

    Ezerszer öleli, csókolja hűséges fia

Ábris.    

Bessenyei is újra meg újra olvasta kész levelét. Unokahugának írt:

Anno 1771. Februarius...

    Édes kis Hugom!

Az a pár esztendő, hogy elszakadtam hazulról, mintha néhány saeculum volna!

Szinte azt kell kérdeznem, édes kis hugom, napsugár-királyleány, - emlékszel-e a rakonczátlan Györgyre, ki madarakat parittyázott le, ki medvével birkózott, ki tajtékos lovakat hajtott sántává, ha nem ügettek egyszerre? - Emlékszel-e még Herkules Györgyre, ki félkézzel kapott fel Tégedet, hogy veled gyakorlatozzék Berczel község érdemes hadnagyának rezes buzogánya helyett? Mennyit sikoltoztál akkor, kis csalfa. Befogtam fülemet, most meg de örömmel hallanám hangodat! Emlékszel-e még a faragatlan, könyv nélküli Györgyre, ki bizony kinevette néhai való Könyves Kálmán királyt is, mert királyi mivoltában megengedhette volna magának, hogy sutba vesse a könyveket - és nem tette. Emlékszel-e még a peregrinus kalandjaira vágyakozó diákpajtásra, ki a pataki collegiumból csak egy tudományt hozott haza, - azt, hogy a könyvek csak arra valók, hogy ferde utakra térítsék a józan magyar észt...

Talán rám sem ismernél!

Azt hiszed, hogy reggeltől estélig, - estétől reggelig Mária Terézia Felséges királyom ajtaja előtt állok skarlátpiros, aranyrojtos díszben, kivont karddal, - közben, a szabad órákban szépséges német asszonyok orcáján keresem a vadrózsát, mely mégis csak legszebben nyílik a berczeli határban. Csak módjával cselekszem ezt is, azt is, mert egyik szép napon megismertem önmagamat.

A Burg valamelyik termén lépegettem keresztül. Ekkor valaki szembejött velem. Helyes ember volt. Szálas is, jóképü is. Czifra volt köntöse, - kacagány omlott vállára. Úgy mint nekem. Csodálkoztam, hogy nem hallom rámás csizmája koppanását, sarkantyúja pengését... Egyszerre a nagy velencei tükör előtt állottam a terem másik végén és megértettem, hogy aki szembe jött velem, önmagam valék... És megláttam e tükörben nemcsak magamat, hanem egész jó úri fajtámat. Deli vagy, jó Bessenyei György, - de néma vagy és siket. Nyelvedet nem érti itt senki és te sem érted a másokét. Nem tudsz semmit abból, amit messze földön okos és nagy emberek építettek, faragtak, festettek, írtak...

Meghökkentem. Csak szép párduc vagy Bessenyei, párduc, melyet kacagányodban mutogatnak itt az udvari vásáron. Már pedig a legszebb vadnál is többet ér a kitanult házi eb, mert sok mindent tud...

E naptól fogva megváltoztam, mint a mesebeli királyfi, akit más alakba varázsol át a boszorkánymester. Nekem a bécsi élet volt boszorkánymesterem. Megértettem, hogy lakik az emberben valamely tűz, melynek fölfelé csap a lángja. Éreztem titkon, hogy e tűz arra való, hogy másoknak, ezreknek világítson, melegítsen...

Ez időtől Báróczin és Barcsayn kivül csak egy igaz barátom van, a könyv. Tanulok, - gondolkodom, - írok. Itt küldöm, amit írtam, - az Ágis tragédiáját. Tragédiával kezdem, mert az élet úgyis alig más, mint nagy tragédia. Olvasd Te elsőnek.

Ha megsegít az Isten, írója leszek nemzetemnek. Ha nem értenek meg és innen, a nagy életből vissza kell mennem parasztnak földet túrni, - tudom, neked marad számomra jó szód és cirógatásod, akárkihez fűzted is asszonysorsodat.

Áll-e még az almafa, mit játékból együtt ültettünk? Ha vesztek az élet nagy próbáján, annak tövében fogok tovább gondolkozni és egyszer majd hosszút, nagyon hosszút álmodni...

De most félre a kishitűséggel. Körülötted sok levente forgolódik. Mondd meg nekik Te, - mert szép leányok csodákat művelnek a férfiúnál, - hogy a legnagyobb kincstár a nyelv és hogy minden szó drágakő. Nem szabad egyetlenegy szónak sem elveszni ebből a kincstárból, mert a gyémántot is könnyebb helyettesíteni, mint az elvesztett szót... És mindegyik drágakövet köszörülni kell, mert csak köszörülve csillog igazában. Mondd meg nekik, hogy az a magyar ember, ki csak maroknyi fajának beszédét érti, olyan, mint a bátor vitéz, ki vért nélkül és puszta kézzel áll ki a bajvivásban a páncélos lovagokkal szemben. Minden nyelv új fegyver: vért: sisak avagy lándzsa. Mondd meg nekik, hogy minél kisebb valamely nemzet, annál nagyobbnak kell lennie kultúrájában. Régente úgy mondák: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel. Ma így fordítom: ha kevés a vérséged, tedd tudással naggyá...

Úgy-e, édes kis hugom, nem ismersz rá a rakoncátlan Györgyre!

De azért ne gondold, hogy mindent elfelejtettem. Hogyha hazavetődöm szabadságra, akkor szíve szerint megtáncoltat Téged pattogós kállai kettősben a te

szerető régi Györgyöd.    



Hotel Miramare.

Az egyenruhás boyok hajlongva tárták szét a Hotel Miramare nagy termének szárnyas ajtait. Vége volt az esti ebédnek. Esteli ruhás hölgyek, smokingos urak csoportokba verődve, beszélgetve, cigarettára gyújtva lassan tódultak a fényesen kivilágított óriás hallba. A pompás kristályüveg-ablakok mögött ide-oda kapkodták széles legyezőiket a terrasz pálmái, mintha idegesen ki akarnának térni a hűvös márciusi szellőnek, mely apró felhőgombolyagokat dobott fel a majd kialvó, majd kigyuladó csillagokig. Lent a mélyben villogott Genua ezer és ezer lámpája, torlódott a tömérdek ódon kőház sáncszerűen össze-vissza halmozott teteje, s a távolban mint ezüstös mezőre tűzött titáni karók sorakoztak az árbócok. Fölöttük nyitott ragyogó szemével virrasztott az öböl pharusa.

A vendégsereg tarka tömege percek alatt szétfoszlott és letelepedett a puhapárnás, kényelmes székekbe az apró asztalok köré. Nem igen ismerkedtek. Idegenek maradtak egymásnak, mint az egymás mellé rakott kövek. A Hotel Miramare egynapos lakóit nem fűzi össze a közös emlék, mely akármilyen rövid is, mindenkor egy-egy kedves köszöntés a távolból. Ez az otthonos, pompás palota csak azért létezik, mert itt az utak találkoznak, nem az emberek. A messze partok hajóit hordozó hullám fölcsap az Alpesek lábaira, melyek füstös alagútaiból a déli verőfénybe rohannak az észak napbavágyó emberei, örülni és felejteni, játszani és gyógyulni. Itt a nap az egyetlen közös barát.

A zsongó vendégek tömkelegéből kiállott az öreg skót. Szikár alakjára pompásan símult a smoking. Megsímogatta hüvelyk és mutató ujjával rövidre nyírt ősz bajszát; kimarkolta zsebéből a kurta matrózpipát és jóságos szemeit derűsen jártatta körül a nyüzsgő, lézengő tömegen. Tekintete majd itt, majd ott akadt meg. Látszott, hogy keres valakit. Egyszerre nyugodt, egyenes lépésekkel sietett a két hölgyhöz, kik szemeiket két kezükkel beárnyékolva a terem nagy ablakán át gyönyörködtek a ringó pálmák közt felderengő tengerben és a villogó lámpák szétszórt diadémjaiban.

- Óh, Mrs. Canada! - bocsássa meg, hogy csak így szólítom. De csak hazáját ismerem, - a nevét még nem. Jőjjenek asztalomhoz. Nagyon árvának érzem magamat...

A két hölgy hátrafordult. A korosabbik - igazi finom, száraz angol Lady - kedvesen nyújtotta feléje kezeit.

- Örömmel jövünk, - igaz örömmel. Nekünk is kedves lesz ez az utolsó este, hisz holnap ilyenkor a "Conte Verde" felszedi horgonyát és mi is istenhozzádot mondunk a vén Európának... Legalább ez utolsó estén miénk a legkedvesebb gavallér...

Oldalán a bájos fiatal teremtés csak szeme csillantásával és leányos meghajlással köszönte meg a meghivást. A leány maga volt az emberi alakot öltött hamvas ifjúság, fehér nyakával, bájos fejtartásával, zöld szalaggal átkötött bodros szöszke fürteivel, mintha Romney egyik arcképéből lépett volna ki, - "The Parsons daughter".

Az öreg úr joviálisan nyújtotta karját a fiatal leánynak.

- Jőjjenek. Mi már nem vagyunk egészen idegenek egymásnak. Nem, - nem. Együtt láttunk valamit, ami mindnyájunknak feledhetetlen. A "town seeing" - a város megtekintése is összehoz. Egymás mellett ültünk a car-ban három órán át. Együtt gyönyörködtünk a határtalan tengerben és áhitattal álltunk Columbus hajléka előtt, ott, ahol először virrasztott nagy gondolataival a genuai fiú, ki vakmerő zsenijével eltüntette az emberiséget elválasztó óceánt, eltüntette, akár egy könnycseppet, mely távolságot, keserűséget teremt két meleg ember között... Jőjjenek, Miss Ethelind. Ugyebár isznak velem egy lemon-squash-t? Waiter, lemon-squash!

A korosabb lady letelepedett a karosszékbe és míg körülményesen lerakta boáját, lorgnonját, kézi táskáját, Galsworthy-regényét, - halkan megjegyezte:

- Igaza van, Sir. A közös emlék a legcsodásabb varázstükör. Ha belenézünk, nemcsak magát az élményt látjuk meg benne, nemcsak önmagunkat, hanem azokat is, kik ebben a közös emlékben osztoznak velünk.

Mintha a végszóra jelent volna meg, az öreg skót már karonfogva hozott egy karcsú napbarnított fiatal embert.

- Ime, itt van Mr. X.!

A fiatal ember mosolyogva folytatta a lady gondolatait:

- És engem talán mégsem látnak meg ebben a varázstükörben, hanem a soffőr kupáját, ahogyan követi a nagy car kormánykerekét, - meg a Cook-embert, ki ezredszer hadarja: Columbus Kristóf született 1446-ban Genovában, meghalt 1506-ban Valladolidban...

- Óh - szólt kedvesen a fiatal leány - én önt is fogom látni a közös emlék varázstükrében. Fogom látni. Szép volt ez a délután. Nekem is éppen Columbus hajléka jelentett legtöbbet. Az ellentétek különös harmóniája. Hátul a nagy paloták. Előttünk a szegényes viskó. A jelen emelkedése és a mult megállott patinája. Meg aztán a festői staffage. Egyik oldalt mi, a világ mind a négy tájékáról összesereglett idegenek a modern autón, - a másik oldalt az ódon, középkori tornyos kapu. Hogyan omlott, porzott át rajta a márciusi délután kavargó aranypora! E kapun át ragyogott be a sötét zúg utcába a verőfényes dél teljesteli tavasza. Mintha maga a mennyország nyílt volna meg - és mi annak kapujánál állnánk.

- Pedig - szólt az öreg skót - a szegénység kapuja volt. Emberek özönlöttek onnan körénk, kik csak ötven yardnyira festőiek. Kóczos, cigányképű asszonyok, tomporájukra támasztott gyümölcsös kosaraikkal, - Braziliát és a bagnót végigjárt tengerészek. Mégis a legfurcsább volt a karonfogva letipegő két rokkant. Egyik a bal, másik a jobb lábát hagyta valahol. De fürgén mozogtak ki a kapun, mint a sziámi ikrek, kiknek csak két lábuk van... Félre csapták kalapjukat és vígan fütyültek. S mikor meglátták Miss Ethelindet, ceremóniásan köszöntöttek. Hja, ilyen a dél! A szépet mindenkor észreveszi. Nincs az a nyomorúság, melyben meg ne látná a szépet. Nincs az a nyomorúság, melytől el ne tudna lopni legalább egy dalt! Waiter, two cocktails! Hozom a többieket is, kik velünk voltak.

Pár perc múlva együtt voltak mind az asztal körül, a nagy darab svéd, a jókedvű dán és mindenki, aki délután együtt volt az autócarban. Mindegyik látta a másikon, melyik ország földjéről tévedt ide; csak a barna, csöndes fiatal ember nemzetségét nem ismerte senki. A lady meg nem állta, hogy ne nyomozzon:

- Mr. X. - ugyebár ön - spanyol?

- Nem, Mylady. Találják ki.

Az egész társaság sorra végigmérte a csinos fiút és fölváltva találgattak:

- Lengyel? - orosz? - görög? - román?

- Nem és újra nem! - tiltakozott az ifjú, míg a társaság az egész világ nemzeteinek felsorolásával kimerítette ethnografiai tudományát.

- Na - éppen nincs nálam! - kacagott az öreg skót, miközben végigtapogatta zsebeit. - Nincs nálam az angol bibliatársulat prospektusa, melyben fel van sorolva vagy 800 nyelv, melyen kiadták a bibliát. Abból csak ráakadnánk Mr. X. barátunk nyelvére... Nos, a dolog kezd érdekes lenni. Volna egy mulatságos ötletem. Játsszunk! A társaság minden tagja elmesél valami epizódot úti éleményeiből és Mr. X. köteles erre az epizódra olyan megjegyzést tenni, melyben valami célzás van nemzetére, fajtájára, hazájára, ennek történetére. Akarják? Úgye igen! E megjegyzésekből kell kitalálnunk az egész nagy titkot, - a mi kedves X. barátunk nemzetiségét. Hogyha Miss Ethelind találja ki, akkor Mr. X. holnap reggel ötven rózsát hint abba a csolnakba, mely a mi kis rózsánkat a "Conte Verde" fedélzetére átviszi. Hogyha más találja ki, a kitaláló saját szellemessége tiszteletére rendel annyi Cliquot-t, hogy mindnyájan felköszönthessük Mr. X. hazáját és hangulatunkkal megpecsételjük a világbékét! Allright?

Mindenki mosolyogva helyeselt, - a hallgatag barna fiú is. A tréfás dán, miközben fölhajtott egy cocktailt, vígan jegyezte meg:

- Ez a népszövetség igazi alapja, a Veuve Cliquot! Csak attól tartok, hogy a bájos Miss Ethelind rózsákon fog átringatózni az óceánon...

Miss Ethelind hamvas arcán lassan fölszállt a biborhullám. Mindannyian közelebb húzták székeiket az asztalhoz, mintha magán az asztalon játszanának valamit. Pedig ez a mozdulat csak az érdeklődő várakozás, a készülődés akaratlan jele volt. Az öreg skót, a találós játék indítványozója szólott elsőnek!

- Lord Carnarvon társaságában jártam Egyptomban.

- Ez az út legszebb emlékem. Különösen két feledhetetlen pillanatot éltem, melyért érdemes volt megszületni.

- Az egyik magasztos pillanatom akkor volt, mikor fönt állottam a legmagasabb piramis tetején és végignéztem a csodálatos tengeren, melyben nem azurhabok hullámzottak, hanem a számum által hullámossá sepert sárga homok.

- Gyönyörködtem valamikor az Alpesek legdicsőbb ormain, - de egészen új, ismeretlen érzés kapott meg, hogy föntálltam e kőhegyen, melyet nem a seregek ura formált, hanem a parányi emberi kéz. S talán legmeghatóbb volt a gondolat, hogy ez a töméntelen nagy kőhegy mégis csak valójában sírdomb, egyetlen embernek sírdombja. Értsék meg jól, sírdomb, mely túlélt háromezernél több esztendőt, holott rendesen a sírdombok hamarább tünnek el, mint a lakóházak, mert az ember élni akar és gyorsan feledi a holtakat.

- Azután leszállottunk a "királyok völgyébe." Soha még nem dobogott szívem annyira, mint amikor szegény elköltözött barátom, Lord Carnarvon megragadta kezemet és a másik kezével kitárta előttem Tut-ench-Amun halotti kamaráját és szótlanul rámutatott a pharaó trónusára. Ott, a királyi szék támláján ült kifaragva az ifjú fejedelem. Vele szemben álló fiatal felesége bájos gyöngédséggel, - mondhatom - kispolgári szeretettel - nem, igazi asszonyi szeretettel érinti meg ura vállát. Istenem, micsoda megrázó gondolat: ezek háromezer év előtt szerettek, lelkesedtek eszmékért, szépségért, művészetért. Nagy a mulandó ember...

Mindenki feszült figyelemmel hallgatta az öreg skót szavait. Majd mindenki kiváncsian fordult az idegen fiatal ember felé:

- Nos, Mr. X. - mit tud ehhez hozzáfűzni?

A hallgatag ifjú elkomorodott. Szeme megcsillant és szomorúan, de keményen felelt:

- Szép. Végtelenül nagy és szép. A gondolat, mit én nemzetemmel kapcsolatban hozzáfűzök, talán nem szép, de keserűen igaz. Hála Isten, hogy mulandó minden nagy. Ez a kicsinyek elégtétele...

- Hogy-hogy? - kérdezték egyszerre, kik az asztal körül játszottak a csöndes fiúval.

- Egyszerű. Érzések érzése lehetett fentállani a piramis ormán. De én még azt is éreztem volna, hogyha lábaim alatt érzem a kőhegyet, melyet az utólérhetetlen hatalom alkotott és lábaimnál látom a homoktengert, melyet megfoghatatlan hatalom mozgat, - ez a piramis is egyszer eltünik, úgy mint a leghatalmasabb földi hatalom is. Éppen nekünk van egy költőnk, az én titkos nemzetemnek költője, ki azt mondja:

Nem érzed-e a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpül?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak néhány vonalnyi,
Egy századévben már néhány könyök,
Pár ezredév guláidat elássa -
Homoktorlaszba temeti neved...

- És ez a tragédia a mi saját külön tragédiánkban nekünk nem keserűség, hanem megnyugvás. Minden hasztalan. Minden hatalmat egyszer elás a sors homokja. Ez a vigasztalása azoknak, kiknek nemzetét lesodorta az igazságtalan sors...

Mindenki hallgatott. Az ifjú kipirulva folytatta:

- Tut-ench-Amun sírjának kincsei... Hiszem, megrázó gondolat napvilágra hozni három évezred előtti idők - emberek szeretetét és lelkesedését... De hát miért nem veszik önök észre azokat, kik ma szeretnek, kik ma lelkesednek minden szépért és nagyért? Miért veszik csak akkor észre, ha már a sírból kell kiásni bennünket? Vegyék már észre, míg élünk és tudunk élni!

Csönd. Az öreg skót újból megsímogatta a hüvelyk és mutató ujjával rövid ősz bajszát. Állát kissé lehajtotta mellére és gondolkodott.

- Mr. X.! jól válaszolt. Érdekes, de misztikus. Nem nyertem meg a játékot. Még csak nem is sejtem nemzetségét. Ez a nyilatkozat épúgy pacifista, ha emberi szempontból itélem, - ép úgy harcias, hogyha nemzeti nézőszögből boncolom. Csak egyet értettem meg. Az ön hazáját valami nagy csapás érte. Úgy látszik, nemzete szenved a "vae victis" kegyetlen elve miatt... De menjünk tovább. Én mint legöregebb kezdtem. Mrs. Canada, halljunk további úti benyomást!

A finom angol asszony lorgnonjával végigmérte a rejtvénynek föladott fiatal embert.

- Tagadhatatlanul érdekes. Zavarban vagyok, mert nekem nincsenek olyan gazdag gondolataim, mint Carnarvon Lord kedves barátjának. Amit én mondok el, csak aféle naiv asszonyi tapasztalat, de mégis megvan furcsa mellékíze. Az elmúlt szeptembert Ethelinddel Genfben töltöttük. Olyan ősz volt, melybe bele kell szeretnünk, mint valami lebilincselő érett emberbe. Kristálytiszta délutánon kirándultunk a Mont Salève-ra. Ötven-hatvan kilométer lehetett a nagy hegyekig, mégis a Montblanc és valamennyi apródja az Aiguille Argentière-ig úgy állt előttünk, hogy tapintani tudtuk volna habos hókupjaikat. Még sem tudtam a Montblanc-t meglátni. Ahol letelepedtem a Salève csúcsán, mindenütt egy ember állt elém. Jelentéktelen zömök termete csodálatos módon éppen elég volt ahhoz, hogy eltakarja előlem a hegyek királyát. Hiába mentem föl magasra, messze látni, nagyságot, igazságot látni. Utánam jön valami apró ember és puszta vállaival képes elfedni valamit, ami vagy háromezerszer nagyobb, mint ő. Kiváncsi vagyok, mit tud erre a kis semmiségre megjegyezni!

- Mylady - ezt a kis epizódot könnyen tudom kommentálni. Ez az eset ezerszer előfordul. Az egész csalódás csak azért van, mert rosszul méltóztatott venni a távlatot! Az én nemzetem is magasztos, mint a Montblanc, de a történelemben azok elé, kik feléje néztek és keresték tekintetükkel, mindig odaállott valaki, hogy akarattal vagy akaratlanul eltakarja saját termetével. S csodálatos, Európa nagyjai a mi szépséges multunkkal és napbavágyó törekvéseinkkel szemben mindenkor éppen olyan tévesen vették a távlatot, mint Mylady a Montblancnal szemben. Nem látták meg, mert közben állt a törpe valaki... Pedig csak egy lépést kellett volna tenni jobbra vagy balra, hogy bennünket is meglássanak...

A canadai hölgy újra végigmérte deli szomszédját és mosolyogva jegyezte meg:

- Mindig talál. Igazának kell lenni annak, ki így beszél. De én még sem tudok többet, mint előbb. Vesztettem. Halljuk a skandinávokat!

A szálas szőke svéd egyet-kettőt rándított vállain, köhécselt és szárazan kezdte:

- Mi svédek keveset tudunk mondani arról, amit észlelünk. Befelé élünk. Lelkünk olyan, mint az északi fjord: mélyre húzódik, befelé és magába zárja ép úgy saját komolyságát, mint a hozzáférköző napfényt. Ezért nem tudok élményeimből nagy dolgot elmondani. Kikapok jelentéktelen benyomást, melyet naggyá szereplője és e szereplő diadala tesz. Tudják, hogy Amerika büszkesége, Lindbergh, az én svéd hazámból származott. Mikor tavasszal odaát jártam, meglátogattam. Beavatott ikarusi titkába. Én ott álltam, mikor felrepült égi útjára, melyről senki sem tudta, a csillagoknál végződik-e, vagy a tenger fenekén. Ahogy gépe megindult, berregett, siklott, eltaszította magát a földi talajtól - Bobby, kedves kis kutyám vadul utána rohant és éktelenül csaholt, mintha csaholásával megtudná állítani az emelkedő gépmadarat. Azután megállt és dühösen bámult az egyre kisebbedő, de egyre diadalmasabb repülő pont után. Hát én csak ezt a kis benyomás-fragmentumot adom fel ifjú barátomnak. Kiváncsi vagyok, milyen glosszát tud fűzni hozzá!

A fiatal ember rávetette nagy barna szemeit szomszédja komoly, nyájas arcára és gondolkodás nélkül szőtte tovább a kis epizód tanulságát:

- Úgy-e, a parányi, oktalan eb csaholt - és Lindbergh nem állt meg e csaholásra. Szállt és szállt és átrepülte az óceánt. Ez az igazság szimbóluma. Mikor szárnyra kel az igazság, meg akarják lármájukkal állítani az oktalanok és a kicsinyek. Hiába. Nem lehet megállítani. Az igazság átrepül az óceánon. Az emberek óceánja fölött is.

- És ebből az egyébként nagyon helyes hasonlatból fejtsem meg nemzetségét? Segítsen kicsit...

- Igen. Az ön kis meséje teljesen ráillik az én szétszórt nemzetem esetére is. Útra kel az én fajtám is, hogy fölszálljon a maga igazságával. Meg akarják állítani mindenütt a rövidlátó kicsinyek lármájukkal. De igazságunk kirepül és átrepüli az emberek óceánját, hogy kikössön a biztos talaj révében. Ez a mi egyetlen hitünk.

- Szinte megráznak glosszái. Annyira, hogy szinte elfelejtem, micsoda a mi szellemeskedésünk tulajdonképeni célja. Fájdalom, nekem ön továbbra is Mr. X. maradt. Dán testvér, próbálj te szerencsét.

Az élénk, egyre mozgolódó dán végighúzta tenyerét ritka haján és karosszékére oldalt könyökölt.

- Én muzsikus vagyok. Útközben is az kap meg, ami akármilyen távolról is, de összefügg a zenével.

- Mielőtt letelepedtem pár hétre San Remoban, beteg tüdőmet melengetni a cirógató napsugárban, pár napra megakadtam Milanoban. Puccini postumus művét játszották a Scalában. Remek. Igazi Puccini-zene ez a Turandot. Mikor az előadás eléri azt a pontot, melynél a Párkák elmetszették a mester élete fonalát és a nyügétől felszabadult lélek elvitte magával örök titoknak azokat a hangokat, melyeket a harmóniák költője már nem bírt leírni jegyekbe, - hirtelen minden megszakad. Megállnak a karban a vonók, - a szinpadon megkövesül a kar, - elnémul a primadonna, rezdületlen csöndbe halkul át tenor és bariton. Kilép a lámpák elé a gyászruhás hírnök, hogy mélységes fájdalommal adja tudtára a mohón hallgató tömegnek: Il maestre è morto. Meghalt a mester. Csak ezután - csakis ez után csendülnek meg újra a harsonák, zokognak a húrok, zendül az ének. Zuhognak a befejező melódiák, melyeket a meghalt mester egyik méltó utóda költött hozzá, azokra a néma hangjegylapokra, melyekről a belátástalan sors időelőtt letarolta a mester hattyúdalának végét. Feledhetetlen élmény ez a jelenet. Az emelkedő zene. A cezura, melyet a mérhetetlen fájdalom követ - és aztán a mégis tökéletes befejezés. Mintha az, akit halhatatlannak hiszünk, - halhatatlanul tudna tovább alkotni és befejezni...

Ismét minden szem az ismeretlen ifjúra szegeződött. Nem tétovázott, hanem közvetlenül, bánatos hangon, majd büszke tűzzel magyarázott:

- Ez is az én nemzetem szimbóluma. Harmónikusan alkotott, de egyszerre megállt életében minden... Elnémult minden szereplő, elnémult a dal, a költészet. Elszállt géniusza. Le kellett ereszteni a függönyt. Nálunk is kiállhatott a hírnök, hogy zokogva mondja el: il maestro è morto. De hála az Úrnak, - nálunk is akadtak congeniális utódok, kik folytatták a megkezdett művet - és befejezik. Ami halhatatlan, tovább alkot halhatatlanul.

Az egész társaság hallgatott. A dán zenész áthajolt a karosszék másik támlájára és megtörölgette feketekeretes szemüvegét.

- Nem találom ki nemzetét. De kivánom, hogy az egyszer elszállt géniusza visszatérjen és teljesen befejezhesse művét. Nincs fájdalmasabb, mint hogyha valami nagy és nemes mű félbeszakad. Legyen áldott, ki folytatni tud.

Az öreg skót kissé megemelte poharát és Miss Ethelind felé intett. A bájos teremtés fülig elpirult és akadozva szólt:

- Én - én nem tudom elmondani úti benyomásaim közül a legélénkebbet. Bejártuk egész Európát. Ha behúnyom szemeimet, tarka kaleidoszkópban vonulnak el városok, hegyláncok, mosolygó tájak, hullámverte partok előttem. A letelt két év lelkemben csak hosszú film, - pereg, szakadatlan pereg - és mert meg nem áll, mindent magával visz. Csak egy ponton állott meg minden szemeim előtt - és még a szívemben is. Mikor Párisban az ismeretlen katona sirjánál állottam. Az ismeretlen katona fogalmának megalkotása és kultusza a háború és a puskaporos béke egyetlen tiszta poézise. Szép gondolat: egy ismeretlen vitézben tisztelni valamennyit. Mindenkit, ki hazájáért, fajáért, az emberi civilizációért esett el. Azokról, kiket ismertünk, tudjuk, hogy sokszor parancs, igaztalan ügy, hódítási vágy, érdek, kaland vihette a hősi halálba. De az ismeretlen katona fogalmában megtisztul az ölni, rombolni küldött és veszni termett férfiú minden salaktól. Ismeretlen, de csak glória övezi, mert előtte elnémul a legemberibb bűn is, az örök gyűlölet. Szívemből beszéltem.

A deli ifjúra nézett. Tekintetük találkozott. A fiatal férfi is zavarodottabb volt, mint mások kis meséi után. Szinte súgva felelt:

- E gyönyörű képben megint az én nemzetem sorsa tükröződik. Az én nemzetem - az ismeretlen katona. Századokon át szenvedett, vérzett, küzdött, romlott, elbukott - másokért. Azért, hogy nyugaton virágozzék a művészet, a tudás, a piros élet, - hogy nyugaton keletkezhessetek, ti nagyok, ti hatalmasak! Az én nemzetem az elesett ismeretlen katona. Nem ismeri senki, bár valamennyiért vérzett századokon át...

A bájos leány szemeit lehúnyta. Arca égett. Szelíden szomszédja karjára fektette kis kezét és suttogta:

- Ön - magyar!

- Miss Ethelind - nyert. Magyar vagyok. Holnap este rózsákkal hintem tele a csolnakot, mely a "Conte Verde" fedélzetére elviszi - tőlünk...

*

Az egyenruhás boyok megint hajlongva tárták szét a Hotel Miramare nagy termének szárnyas ajtait. Kicsődültek az esteli ruhás hölgyek, a smokingos urak, - csoportokba verődve, beszélgetve. Olyan volt minden, mint tegnap, - csak mégis minden más. A tegnapiak közül egy sem volt a csoportban. Hiányzott a szikár öreg skót, élénk, vizsgálódó, jóságos szemeivel, kurta kis pipájával, - hiányzott a szálas szőke svéd, Lindbergh barátja, - nem volt sehol a mellbeteg dán muzsikus, a szürkülő, finom canadai Lady. Elmentek. Ki északra, ki délnek.

Idegenek tolongtak egymás mellett, idegenek egymásnak. Az élet is ment tovább.

A hotel terraszán, hol a pálmák idegesen csapkodtak nagy legyezőikkel a márciusi szélben, egymagában állt a csöndes barna fiú és vágyakozva bámult a csillagos ég szélére, a genuai öböl ezüstös sávjára, melynek élén lassan úszott tova ezer lámpájával a "Conte Verde". Úszott lassan, méltóságosan, csillogva az új világ felé. A mélységből fölhangzott egy-egy expressvonat hirtelen elfogyó zakatolása, - éles füttye, - újra kitörő és távolodó dübörgése, - az elhagyott utcáról egypár szerelmes szó, - köznapi szóváltás, - borissza matrózok pajkos nótázása.

A magános ember maga elé mormogott:

- Miss Ethelind... édes, szép kis Ethelind... The Parsons daughter... Talán most tartja ajkaihoz egyik rózsámat, mely elkiséri, mint kivirágzott gondolatom. Talán. Miért értettél meg éppen Te? Miért ismerted meg bennem a magyart? Azért, mert akinek szíve van, annak bennünket meg kell értenie? - vagy csak azért, mert a fiatal leány megérti - a férfit?

A távolodó, ezer lámpájú hajó eltünt a tenger éjszakájában.

A magános férfi felsóhajtott:

- Mikor értesz meg bennünket, világ! te nagy Hotel Miramare...



Hajdu Magda kis fia.

A tél szelid gyermekei, a hópelyhek fogdoskát játszottak egymással. Először le a magas égből, - azután fölfelé, mintha a föld havaznék, - majd utcahosszat. Karácsony volt.

Hajdu György hazafelé ballagott. Nagy tiszte volt a templom körül, - harmadik nemzedéken át örökölte. Még napvilágnál megnézte, rendben van-e minden az éjféli misére.

Az ácsorgó parasztgyerekek köréje sereglettek. Fiúk és leányok. Szerették, mert jó volt ő mindenkihez, a komondorhoz, lóhoz, cigányhoz, emberhez egyaránt.

- György bátya, lesz-e ma igazán éjféli mise? - kérdezgették sorra.

Valami különös varázsa volt annak az éjfélnek. Más időben olyankor csak a lelkek járkálnak, meg talán a haramiák. A téli álmot alvó falu nem ismer éber éjszakákat, mert a sötétségben mindenki vak, csak mintha magának a sötétségnek volna ezer szeme. A nyári falu sem ismer éber éjjeleket, mert a vető ember a nyugovó nappal nyugszik le, az arató ember meg a kelő nappal kel. Az álom az erő kenyere és az erő meg a kenyér adakozója.

Ma nyitva áll éjfélkor is a templom. Énekelnek: "Csorda-pásztorokkal..."

És jön a kis Jézus. Gyerek - és mégis Isten. Az a kicsi göndör, szöszke gyerek a Boldogasszony karján közel hozza a legkisebb embert is a végtelen nagy Istenhez. Ez a kereszténység legmélységesebb titka, leggyőzedelmesebb hatalma minden hitek fölött. A mi Istenünk is volt gyerek, szépséges arcú, puha fürtű, gyönge kis gyerek. A földnek mekkora közelsége a végtelen messze mennyekhez! Milyen szép is ez!

A zömök Torda Laci odalopódzott Hajdu uramhoz:

- György bátya, - mondja csak, hol a jó Isten máskor éjjel és mit csinál?

- Balga beszéd ez, kis fiam. Hát hol volna? Miért kérdezed?

- Igen ám - mondta sebesen pislogva a barna képű, bátor fiú, - mert máskor éjjel a templomok is csukva vannak, mint a kapuk meg a boltok...

Hajdu György még nem felelt a furcsa okoskodásra, csak nevetett jóságosan, kenetesen és már is közbe cirpegett a kenderhajú, pirospozsgás Turi Bözske:

- Én tudom, bátya. Azért vannak a templomok éjjel csukva, mert olyankor a jó Isten nem ér rá hallgatni az embereket, - meg hát mi is aluszunk, - ezért nincs is mit hallgatnia. Éjjel a jó Isten virraszt, hogy a sötétben senkinek se essék baja.

- Nos - vágta vissza a ravasz Torda Laci - de ma karácsony éjszakáján mégis el tud jönni, pedig sokkal kisebb minálunk, - meg nagyon hideg is van, - éppen a gyereknek...

Hajdu uram gondolkodott. Hirtelen hátra nyúlt, előre tolta tatársüvegét és megvakarta tarkóját. Mindig onnan szedte a legjobb gondolatokat.

- Hát fiam, karácsony éjszakáján nem kell a jó Istennek virrasztania, mert ezen az éjszakán az emberek is jók. Nem történik semmi baj, semmi rossz. Bizony, még a gyerek is eljöhet közibük...

Sietve fordult be portájára, - elégedetten, hogy erre a fogas kérdésre ilyen jól fölvilágosította a falu apraját.

Örült haza. Először, mióta özvegy ember. Várta Magda, az ő Magdája. Hazakérte a szemrevaló, eladó leányt a városi uraságtól, honnét nehezen eresztették, mert nagyon szerették. Harmadik esztendeje nem volt otthon. Dolgozott, derék volt; - okosodott, megszépült. Ha ott marad, komorna lett volna belőle, - vagy talán még kisasszony is. De hát igen üres volt a hajlék, hogy Hajdu Györgynét magához szólította az Úr. Ki végezze az emberpár gondját? Az idegen fehérnép? A jó asszonynak nincsen ujrája. A nótát meg lehet hogyvoltozni, de még az is, az első volt a szebbik, a jobbik, - a második valahogyan rekedtebben hangzik. Az asszony meg épen csak egy volt. Az idegen asszony csak némber, - ha csak zsoldért gondoskodik, kozmás a tál, gyúrós a kenyér, mert nem volt a szíve is mellette. Ha meg mellette van a szíve is, akkor ki tudja, miért cselekszik. Hátha csak a csinos portára meg arra a néhány lánc földre veti a szemét, nem pedig az öregedő gazdára. Ezért kérette haza a fekete szemű, hamvas arcú Magdát. Úgyis rövid lesz ez az öröm, hogy talán azután hosszú öröm kövesse: újkor úgyis eljön érette a nyalka Turi Menyhért...

Mikor belépett, a küszöbön még magában beszélt és ezzel fejezte be a filozofálását:

- Anyja lánya. Rendes, dolgos, derék. No meg - az én leányom is. Isten áldása.

Magda már nyitotta az ajtót és meleg szóval köszönti. Nincs ehhez hasonló muzsika a földön:

- Édes apám...

* * *

Éjfélkor megkondult a harang a kis fehér toronyból, mely bevilágított a csöndes téli éjszakába, mint a fehér igazság. A harangszót meg elkapta a két szellő-testvér, - az egyik fölvitte egyenesen az egekig, - a másik szellő meg szétosztotta az összebujt kis házakba, jelezve, hogy megérkezett mindenhová a harangszó. A hópelyhek békésen szállinkóztak csillogó terítővé, patyolatos szőnyeggé, hogy puha és fehér legyen annak útja, aki ma lészen eljövendő.

A templom világos volt és meleg. A tömjénfüst áttetsző fátyolként csavarodott a pillérek köré. Az ének sem volt ma bánatos, a síró magyar templomi ének, - nem volt bánatos mint máskor, midőn tele van a pártos idők, török idők, kuruc idők minden fájdalmával:

- Adj jó vitézeket,
Adj békességet,
Népedet oltalmazd...

Az emberek jól érezték magukat a templomban. Jámborak voltak és otthon az Isten házában. Szép volt és jó.

Mikor a pap megáldotta őket, lassan, csöndesen oszoltak haza felé. Nem koppantak a csizmák, mert a hótakaró hangtalan. Szavuk kevés volt, mert még áhitatosak voltak, meg nem merte senki a "gyereknek" első álmát zavarni.

Hajdu György még benézett a sekrestyébe egypár szóra, a mindig jókedvű plébánoshoz, hogy minden jót kivánjon neki. A szép kis Magda addig visszaosont az üres templomba, nagyon kérni valamit ezen az éjszakán, mikor minden imádságot külön angyal viszen a csillagokig.

A templomban nem égett már más, csak a kis piros örök mécs és a két alkarvastag gyertyaszál, a "bábsütő Bódi" remekművei, a két, apró aranyszivekkel ékes gyertyaszál. Szinte kár volt, hogy ezek a szépséges aranyszivek odaégnek, de hát ma a kis Istennek perzselődtek... A vibráló gyertyalángok csodálatosan vetették a kopasz falra az új Mária-szobor árnyékát. Mintha élne ez az árnyék. Előrehajolt, reszketett; - szeretett, szenvedett. Szép volt ez a szobor, az egész falu büszkesége. A jó öreg kegyúr, Sövényházy Dániel és áhítatos felesége adományozták, - talán inkább az asszony, kiről azt mesélték a parasztgyerekek, hogy szemeit kis aranyrúdon hordja magánál, mert mindig lorgnonnal nézett rájuk. Mióta az új szobor állott, nem is rakták ki karácsonyra az apró Betlehemet.

Az életnagyságú szobrot a tiroli Colli mester faragta pompásan, makulátlan fából. Ő festett Máriának égszinkék ruhát és a kis Jézus arcára halovány rózsákat. A fiatal anya édes, szelid arccal, ott térdepelt a jászol előtt és a jászolban mosolygott a kis Jézus, éppen akkora, mint az igazi fiúk. Magda egyenest odatartott és mikor megpillantotta a misztikusan szép árnyékot a falon, lehajtotta dús aranyfonatokkal koszorúzott fejét és egypárszor keresztet vetett. Letérdelt a kövekre és fel sem mert pillantani. Éppen el akarta suttogni az ő nagy imádságát, mikor a szomszédban mély lélekzetet hallott. Azt hitte, valamelyik anyó szundikált el az éjféli mise alatt és ott feledte magát. Sehol senki. Majd azt vélte, képzelődik - az éjfél mégis csak éjfél, itt a festett szentek között is. Talán csoda történik.

Uramfia - bizony hogy történt...

Fölnézett és látta, hogy a kis faragott jászolból két apró kéz nyúlik kérve a Madonna szobor felé, vékony halk nyöszörgéssel. Első pillanatban azt hitte, hogy életre ébredett a kis Jézus és ő nagy áhitatával a kiváltságos teremtés, kinek újra megnyilatkozik az a kétezer esztendős csoda, melyhez csillag vezette a jámbor betlehemi pásztorokat és a három derék királyfit. De józan paraszt eszével hamar megértett mindent. A jászol mellett az imazsámolyon ott feküdt a kis faragott Jézus élettelenül. Szerencsétlen kezek kiemelték a jászolból és helyére fektették azt az árva, nyöszörgő ártatlant, ki most apró karjaival keresi az anyát, ki elhagyta hűtlenül.

Magda remegett. Gyorsan újra keresztet vetett és lábujhegyen a jászolhoz lebegett. Ráhajolt a nyújtózkodó, zokogó kicsiny emberre és bomlott pólyájával együtt jobb karjára fektette, becézgetve, csitítva, - baljával pedig gyöngéden szent félelemmel visszatette a kis faragott Jézust a helyére. Hallotta, hogy édes apja jön a sekrestye felől a kulcsokkal csörömpölve, hogy bezárja a templomot. Eléje szökelt és izgatottan suttogta:

- Édes apa, - édes apa! igazi gyerek feküdt a jászolban...

Hajdu György először meghökkent, majd elejtette a kulcsokat. Szólni akart, de mintha két láthatatlan kéz felszorította volna állát. Azt hitte, hogy a Magda, az ő kis Magdája hirtelen eszelős lett, de a kis csecsemő hamar bizonyította az igazságot. Vékony hangja az üres templomban élesebben harsogott, mint valaha a kántor legmagasabb zsoltárja.

- Óh, micsoda személy lehetett az anyja! - És éppen karácsony éjszakáján...

Ráhajolt a leánya karján izgő-mozgó kis lélekre. Csóválta fejét, majd egy-két ügyetlen mókát csinált az apróságnak, jószívűen, öregesen, mintha bizony az éhes fiúcska tudomást vett volna róla. Sokkal inkább furakodott, forgott az ijedt kis Magda felé.

György uram odalépett a tiroli szobor elé, megszemlélte, hogy minden rendén van-e megint. Hátranyult, megvakarta tarkóját, hogy valami jó gondolatot vegyen onnan elő. Halkan szólt:

- Hm. Talán nem is volt annyira gonosz az a személy. A Máriához tette, hogy az segitsen rajta. És hite megsegítette. Megtörtént a csoda. Mária odavezetett tégedet. A gyereknek mégis lett karácsonya. Holnap reggelig talán megfagyott volna itt. Áldassék az Úr neve...

Az örök mécs felé fordultak, térdet hajtottak és szótalanul léptek ki a havas utcára.

Magda nagy meleg kendőjébe pólyázta a gyönge kis jószágot és félve lépett apja nyomába, hogy valahogy meg ne csusszék a síkos havon.

Hallgattak.

Már egy ablak sem volt világos.

A hó úgy ereszkedett alá, mintha egymás mögött száz és ezer ezüstszövésű kendőt lobogtatnának az angyalok. Karácsony éjjele volt.

A Hajdu-porta kapuja nagyot dobbant, mikor betette a gazda.

* * *

Az éjszaka keveset aludtak.

Magda virrasztott félős szeretettel. Sehogyan sem értette a mesterséget, hogyan engedelmeskedjék annak a kis idegennek, hogy az igazán meg legyen elégedve. Mikor tejet melengetett neki, hogy nagy nehezen esdő kis ajkaira csepegtesse, a kis fiú nótát akart. Mikor halkan dalolt neki, akkor túllármázta a legszebb csitító dalt is, mert csöndöt áhítozott. Mikor karjára vette, a párnákra kivánkozott. Mikor letette, karja után kapdosott. Istenem, ez az a titkos művészet, mely hogy megértse a kis akaratosok lelkét, velük együtt születik az anya szívében. Idegen csak keservesen tanul bele.

Hajdu György uram is sokáig töprengett, mi volna a legokosabb teendő. Annyira belefáradt a gondolkozásba, hogy végül elszundikált. Soha életében nem volt dolga semmiféle hatósággal, most meg máris kezdődik a tánc. Furcsa dolog az a hatóság; vele álmodott reggelig. Mindig úgy tudta, hogy a hatóság a legnagyobb jótétemény, mert átveszi az ember minden baját, hogy elsülyessze - legalább az akták végtelen mélységeibe. De most álmában máskép látta. Azt álmodta, hogy kis gyümölcsösének legszebb almafájára rátelepedett a fagyöngy és elszívja a piros-pozsgás almák életerejét. Pedig milyen szépek voltak. Még a karácsonyfán is azok lógnak. Eddig olyan arcuk volt az almáknak, mint Magdának. Pirkadó, egészséges, kerek. Odanyúl, letépi a fagyöngy egyik hajtását - és hallja a jó plébános szavát:

- Meg kell vizsgálni, nem pogány-e a kicsi. Hátha nem is keresztelték meg.

Leszakítja a fagyöngy hajtását mélyebben. Egyszerre két új sarja hajt ki és két hangot hall. Az egyik ág leveleséből kizsörtölődik a tiszteletes öblös hangja:

- Nem engedem nektek. Hátha kálvinista a gyerek...

A másik ág lombjából kibeszél a jegyző, hivatalos tudákossággal:

- Megvizsgálom, melyik községbe küldjük vissza... mert hátha nem itt vagyon az illetősége...

Rácsap mindkét hajtásra és iziben négy gally sarjadzik a fagyöngyből. Négy oldalról hallja:

- Én vagyok a csendőrőrmester. Rám bizták, hogy nyomozzak a vallás elleni kihágás, a gyermekkitétel, a családi állás elleni bűncselekmény miatt...

- Én vagyok a közgyám. Az én tisztem eldönteni, kinél helyezzük el a talált csemetét...

- Én vagyok a biró. Majd én állapítom meg itéletemben a kis leszármazó státusát, törvényességét vagy törvényen kivüliségét...

- Én vagyok a kirendelt ügyvéd, ki majd meginditom a pereket a gyermek ellátásáért, elhelyezéséért, kiadásáért...

Hajdu uram keservesen beszélt álmában:

- Hát még csak a finánc hiányzik. Vagy nem hord mindenki már a pólyában magával egy köteg fizetési meghagyást, mely hűségesebben kiséri a sírig, mint a legjobb barát, sőt még ott sem marad el tőle, mert belekapaszkodik az örökségbe, mint a legbiztosabb búcsúzólevél avagy testamentom... Visszaadom a gyereket... Nem, még sem adom. Nagy embert nevelek belőle. Derekasat. Legalább községi biró lesz, vagy ha az nem, biztosan püspök, vagy pláne miniszter... Hiszen ez mind csak fagyöngy... Nem engedem az én szép almafámat...

- - És akkorát ütött önmaga verejtékes homlokára, hogy felriadt tőle.

Mikor aztán a kemence mellett nagyot szelt az ünnepi kalácsból és odatartotta neki Magda a kis fiút, valahogyan újra kibékült az egész világgal. Kérges újjával gyöngéden megcsiklandozta a kicsikét és Uramfia! - az barátságosan visszamosolygott reá. Ő meg zavarodottan vonogatta a vállát és Magdája fejére tette kezét:

- Úgy-e, édes fiam, felneveljük... Hiszen olyan elhagyott árva.

Magda kedvesen, szemérmetesen vetette bogárszemét édes apjára és jókedvűen tette hozzá:

- Mikor a kis Jézus hozta nekünk...

Az ünnepek alatt csodájára járt az egész falu a kis idegennek. Találgattak, tanácskoztak, okoskodtak. Mindenki emlegette Isten anyját és csodát látott a sors szépséges végzésében. A kemény öreg gazdák is elérzékenyültek karácsony éjszakájának titkán. Rigó szomszéd magasztalta Magda igaz szivét, Varju szomszédasszony átkozta a hitehagyott anyát. Akadt segítség is, tanács is özönben. Minden jól ment egypár napig.

Csak Szilveszter estéjén esett az első szó, mely veszedelmes akna gyújtózsinórja lett. Kicsi, csöndes parázs sercen rajta tovább, mig odaér, hol minden fölrobban. Meg is sérül az, ki közel áll a másik végéhez, ha éppen bele nem pusztul egészen.

Átjött Faragóné szomszédasszony, akit módjáért és rakott termetéért az ezer szoknyás ángyomnak hívtak. Neki négy magzatja volt, - hozhatott hát kölcsönbe babaruhát, szeretettel fehérítve. Ráhajolt ő is a kicsi bölcsőre, melyet Hajdu uram szedett elő a padlásról Magda gyerekkori emlékei közül karácsony első ünnepén. Mikor együtt volt a fél falu, Faragóné sokáig csóválta fejét és megtörölgette köténye sarkával a meghatottság harmatától elhomályosult szemét:

- Szűz Anyám! milyen csodálatos szerencse! A kicsinek éppen olyan bogárszeme van, mint a Hajdu Magdának...

- Bizony Isten! - rebesgette a sánta bognárné a harmadik udvarból.

- Hogy Faragóné asszony mondja, magam is látom... Toldotta a száraz Konczné az alvégről.

Azután mindenki nagyot hallgatott, majd hangos zsinat közben távozott, sok napfényes, boldog új esztendőket kivánva. Hajdu uram az este sem nyúlt a boros kancsóhoz, hogy felköszöntse ötven év óta visszatérő szelid vendégét, a fehér öreg Szilvestert. Csak bámult maga elé és csöndesen mormolta:

- Mégis az álom a fele igazság, - csak meg kell érteni. A fagyöngy már fogja az én egészséges almafámat...

Magda néma volt. Két orcája ezen az estén már nem pirosodott annyira, mint az almák a megdézsmált karácsonyfán.

Turi Menyhért ugyanakkor a felvégi szilveszteri táncon majd hogy nagy bajt művelt. Kinyitotta kését az alvégi Tánczos Boldizsárra, mikor ez a palackok mögül vigyorogva kiáltotta feléje:

- No, Menyhért pajtás, az idén Vizkeresztkor te vezetheted a betlehemi csillaggal a három királyokat... Te biztosan megtalálod a bölcsőt a gyerekkel...

A félszemű Torda még hozzá is tette:

- Jó neked, Menyhért. Nem csak szép lányt kapsz feleségül cserepes portával... Hozományul már egy családot is hoz a házhoz...

Turi Menyhért lihegve nyitotta ki kését és piros Szilveszter lett volna a faluban, hogyha közbe nem ugrik a hadnagy:

- Gyerekek, menjetek aludni. Holnap is van egy nap!

* * *

Mentek-mendegéltek egymásután a téli napok, mint a behavazott ködmönbe bújt, unalmas öreg emberek. Elmentek Hajduék portája előtt is, - benéztek, - nem mosolyogtak, nem hangoskodtak, - éppen csak "fogadj' Istent" köszöntöttek. Fanyaran álltak odább, mint a vendég, kit nem marasztal senki.

Nyáron az emberek jobbak, mert nincs idő semmi rosszra. A munka őrangyala ott van mindenütt. A téli ember rosszabb, mert mindenre ráér. A Faragóné szomszédasszony is megunta magát otthon. Mindennap bedugta kezeit nagykendőjébe és keresztbe átfutott a sánta bognárnéhoz, tanácskozni, - ki légyen a kis idegen, ki karácsony éjjelén köszöntött be Hajdu György hajlékába... A száraz Konczné meg púpozott kosárban vitte a farsangi fánkot Turi Menyhért édes anyjához. Hiszen Koncznénak is van eladó leánya. Ha nem is szebb, mint Hajdu Magda, - de "nincs ám neki kis fia."

Mi a kés, karabély, máktörő vagy petrencés rúd az emberi nyelvhez képest?! Szegényes, lomtárba való fegyverek. A sebeket, melyeket emezek ütnek, kemény koponyájú, jóvérű embereknél legtöbbször könnyű meggyógyítani. De az üres szóbeszéd méregkeverés. Nem tudni, melyik falattal nyeljük a mérget. Az egyik oldala még édes, - a másikon már ott a bürök...

Hajdu György egyik februári délután ott üldögélt a kemence mellett és gondolkodott. Mikor nem volt odahaza, bántotta a sok elhalkuló súgdolódzás meg fejcsóválás. De ahogy hazaért és meglátta az édes Magdát meg azt a kicsi gyereket, - mindent elfeledett a világon. Milyen hatalmas dolog az otthon küszöbje! Csak keskeny deszka - és mégis dacos, erős gát, mely vissza tudja szorítani a Tisza árvizét is: a háborgó, a torlódó gondolatok minden áradását. Csak keskeny deszkaszál és mégis az otthon küszöbe a paradicsom kertpalánkja, melyet nem tud átlépni a keserűségek támadó serege. Az ember maga átlépi és minden rendben van lelkében. Akkor van ez így, ha van otthon valaki, aki szeret, akit szeretünk. Ezeken elmélkedett Hajdu György uram, míg nézte a szép, édes kis Magdát, ahogy próbálgatta, mennyire emelgeti már fejét a kis fiú. Nagyon összebarátkoztak már ők ketten, - a derék leány meg az apró idegen.

Nagy füstkarikát fújt György gazda és megszólalt legkedvesebb hangján:

- Hogy vagyunk Karácsonyi Ádám barátom!? Karácsonykor jöttél, hát legyen családi neved Karácsonyi! Ádám vagy, mert hiszen karácsonyeste Ádám és Éva napja. Meg hát nem tudom, ki vagy? Ember vagy, hát Ádám vagy...

Magda elnevette magát. Halavány volt arca, mint a téli délután maga, de most nagy szemeiben a bánat tavát megcsillantotta valami kedves derű, ahogy édes apjára, majd a gyerekre nézett. Mesélni kezdett a kis fiúnak, mintha már értené a mesét:

- Hol volt, hol nem volt, zuzmarás december estén volt. A hófúvásban vándorolt az icipici lélek. Előtte a nehéz hó, mögötte a szélvész. Vele csak a nagy árvaság. Jaj Istenem, merre menjek, - megfagy kicsi lábam! Én Istenem, merre nézzek, megáll kicsi szivem! És jött a másik kis gyerek, aki Isten volt. Megölelte puha kézzel. Keze melegétől pirosodott vére. Szava balzsamától piros lett reménye. A másik csak hívta: jer az én házamba. Fényes gyertyák égnek, - ének száll az égnek. A kis árva is énekelni kezdett: Lesz még nekem édes apám! lesz még nekem édes anyám... Itt a szép Magda felugrott, tréfásan háromszor megfordult maga körül és mélyen meghajolt a kis fiú előtt: - Édes anyád már volna: a kis Hajdu Magda!

A gyerek örömében majd széttépte pólyáját, - kacagott, - kis kezeivel Magda felé kapdosott. A leány is jókedvre kerekedett és megismételte tréfáját. Forgott maga körül és dalolta hozzá: Lesz még nekem édes apám, - lesz még nekem édes anyám...

Az öreg Hajdu majdnem könnyezett. Halkan rebesgette:

- Hiába! a gyermek nem hozhat bajt a házba! A gyermek csak áldást hozhat...

Majd elkomorodott az öreg és minden átmenet nélkül kérdezte:

- Mondd csak, édes lányom, - mikor láttad Turi Menyhértet utoljára?

Magda halavány orcája kicsit kipirult. Halkan felelt:

- Nem láttam Menyhértet Szilveszter óta...

- Nem? - dörmögte az öreg utána kétszer-háromszor. Mogorván tette hozzá: Ostoba. Pedig férfi - és a férfi mindig jobb szivű és tisztább eszű az asszonynépnél... No, de mi nem megyünk utána! Hej, a csillag akkor is ragyog valahol, hogyha felhődzik nálunk. Nem kell a csillag becsületét tisztogatni! A csillag felé csak imádkozni szabad! Ejnye no! - az én leányom is csillag... Föl is út, le is út, Menyhért! - Megvárjuk, míg királyfi jön érted, Magda!

A leány lehajtotta szelid fejét, de hirtelen fölkapta. Kopogtak az ajtón. Hajdu uram felemelte a keresztvasat. Belépett Turi Menyhért.

- Adjon Isten szerencsés jó estét!

- Adjon Isten. Látom, megvagy jó egészségben, Menyhért. Márt azt hittem, hogy kivándoroltál Pokol tornácára kaputos úrnak...

- Hát édes jó György bátyám, - eddig meg nem cselekedtem, - de most cselekszem. Búcsúzni jöttem, mert ki akarok vándorolni...

Hajdu uram közelebb lépett a legényhez.

- Hát igazán elmégy?

- Megyek.

- Hát akkor menj Isten hírivel... És a széket odatolta a vendég mellé, mintha ezzel a mozdulattal vissza akarná gombolyítani, amit éppen mondott.

Turi Menyhért kicsit hímezett-hámozott. Mégis leült és átnyújtotta tenyerét Magda felé.

Az öreg Hajdu büszkén forrázta le:

- Már pedig amiatt maradhatsz. Az én leányom miatt senkinek sem kell a faluból elmenni...

- Én azért megyek, mert szeretem Magdát.

- Bolondgomba. Ha az ember valakit szeret, nem megy világgá miatta, - hanem magával viszi azt, akit szeret.

A legény dacos arcán keserű mosolygás rebbent keresztül. Csak a becsületes emberek tudnak így mosolyogni. Keserűen, de jó szívvel.

- Hát hiszen éppen azért megyek el miatta, hogy visszajöhessek érette.

Megremegett Magda hideg keze, melyet benne feledett Menyhért kérges tenyerében. Hajdu uram maga is letelepedett a padkára és sebesebben szívta a kurta pipát.

- Beszélj. Beszélj - no!

- Lássa, György bátya, - apám gazdag és büszke ember. Mikor ide szoktam, - tudtam, hogy lesz fészek, hova hazavihetem az én pacsirtámat. Maga édes apám mondta: menj háztűznézni. Tűzhelyed alá első teleknek kapsz vagy huszonöt holdat. Karácsony óta megváltozott. Azóta azt hajtja édes apa, hogy kitagad, hogyha Hajdu Magda lesz a párom. Én Istenem - odajár a Konczné meg a Faragóné...

Hirtelen odafordult a leányhoz:

- Pedig leány, - én rád esküszöm!

- Menyhért, áldjon meg az Isten...

Halkan rebegte Magda a pár szót. Lehajtotta szép kis fejét. Nagy dióbarna szeméből meleg könnycsepp gördült és ráesett a kis gyerek pufók arcára. Ez megérezte. Kövér kis ökleivel szétdörzsölte a könnycseppet és Magda felé nyúlva gagyogta: Ah - ah - ah...

Hajdu György fölkelt és szárazon szólt:

- Gőgös, rövideszű paraszt! - az apádat értem, Menyhért. Hát elmégy szerezni - a Magdára?

- Igen!

- Akkor ne menj el. Én odaadom a portámat nektek. Minden földemet ráiratom Magdára. A "keresztek alatt" van két hold... Az "Isten kertje" van három hold. A "Basa ménese legelője" van öt hold is... Éljetek boldogul, de a gyerek is veletek marad... Én megélek. Sövényházy nagyságos úr megfogad még öregbéresnek vagy számadónak...

Kicsi volt a szoba, csak a csönd volt nagy benne.

Akinek nincs szava, - az mond legtöbbet. A kicsi szobában mindahárman nagyot hallgattak.

Turi Menyhért fölállt.

- A rendet ne forgassa föl az ember, mert a rendet az Isten írta elő. Én megyek. Visszajövök, hogyha együtt lesz annyi, amennyi kell egy kis portára.

Az öreg Hajdu megrázta a fiatal férfi kezét és csak annyit mondott:

- Derék ember vagy, Menyhért!

- Ez semmi. Csak elgondolom: aki ilyen jóságos az istenadta gyerekhez, - milyen jó lészen feleségnek, milyen jó lészen anyának...

Magda a pitvarajtóig kisérte a legényt. Ez az ajtóban két oldalt megcsókolta a leány halavány orcáját:

- Kis rózsám, majd írjatok nekem Daytonba...

Magda utána nézett. Menyhért csizmái úgy csikorogtak az alkonyodásra összefagyott havon, mintha minden lépése még mondana valamit.

Hajduéknál az este nagyon örültek valaminek és nagyon szomorkodtak valamiért, de jól esett az öröm is, a szomorúság is. Csak a "gyerek" volt haragos és rosszkedvű, mert ez este úgy érezte, hogy nem ő az első...

* * *

A legfurcsább valami az - idő. Senki sem tudja, micsoda, - pedig méregetjük is órákkal, napokkal, esztendőkkel. De a mérték hamis. Hiába mérjük, nem ismerjük igazi hosszúságát. A mértékkel úgy járunk, mintha a templom tornyát nézzük. Közelről nézem: igen nagy. Messziről nézem: apró játék...

Igy járt Magda is az - idővel.

Megint karácsony éjszaka volt.

Míg Magda közelről nézte az elmult karácsonyt, vagyis csak pár nappal azután, hogy a betlehemi bölcsőben igazi kis embert talált - a sok gond és balsors között igen nagynak látta az időt, akár közelről a magas templomtornyot. Régen-nek tünt fel minden. Most az évfordulón, hogy messziről, - egy esztendőnyire nézett vissza, - kicsi játék lett a nagy időből: mintha minden csak tegnap lett volna. Tavasszal ment el Turi Menyhért Amerikába. Már másnap mintha ezer esztendeje lett volna. Karácsony estére hazajött. Istenem, mintha soha el sem ment volna...

Megint fogdoskát játszottak a hópelyhek egymással. Le a magas égből, - azután fölfelé, mintha a föld havaznék. Karácsony volt. Éjfél.

A tömjénfüst áttetsző fátyolként csavarodott a pillérek köré. Az ének nem volt bánatos, nem a síró magyar ének, hanem reménységes. Nem ének, hanem szinte dal. Az emberek jól érezték magukat a templomban - s talán legeslegjobban a hazajött Turi Menyhért meg a csöndes Hajdu Magda. Ott álltak egymás mellett a nagy szentkép alatt, melyen éppen Szent László a száguldó kun vitéz karjai közül kiszabadítja a bátor leányzót. Magda karján nagykendőbe göngyölve ült a kis idegen, nagy szemekkel nézett a gyertyák lángjába és figyelmesen hallgatta a harsogó éneket. Nézett és hallgatott. Azután megrázta kis fejét és megpróbált maga is közbe énekelni: á-á-á...

Az éjféli mise után Menyhért odahajolt Magdához.

- Magda, - hiszek benned. Büszke leszek, hogyha a magam emberségéből állhatok melléd. Még két esztendő odakünt... ha jól megy... A kis gyerek talán szerencsét hozott mindkettőnknek...

Magda visszasúgott:

- Segítsen meg a jó Isten. Menjünk könyörögni a Betlehemhez, - a tiroli Máriához!...

A templomban nem volt már senki rajtuk kivül. A bábsütő Bódi aranyszivekkel ékes gyertyái éppen úgy sercegtek, mint tavaly ilyenkor. A reszkető gyertyalángok megint csodaképpen vetítették az árnyékot a kopasz falra és a boltos ívekre. Mintha maga Mária élne... Magda is, Menyhért is áhitatosan néztek fel a csodálatos árnyékokra. Még a kis bölcső árnyéka is látszott. Kiállt belőle a kis Jézus ölelő karja. De különös volt már az árnyékon is a sötétség játéka. Mintha a kis Jézus valami pecsétes levelet tartana kezében...

Odaértek. Térdet hajtottak. Imádkoztak. Az árnyék igazat mondott. A bölcsőben a kis Jézusnak levél volt a kezében. A gyertyalángokban el lehetett olvasni a cimzést is: Hajdu Magdának.

Magda nem mert a levél után nyúlni. Menyhért bíztatta:

- Vedd át. A tiéd. Nem lehet rossz hír benne, mert karácsony estéjén jött. Nem lehet gonosz az üzenője, mert a kis Istenre bízta a postát. Hátha a gyerek sorsa van benne megírva.

Magda még jobban reszketett. Ettől félt. Ha az állana a levélben, hogy elviszik tőle a gyereket... Mikor annyira megszerette. Pedig mióta nála a gyerek, újból megtanult sírni... Végre mégis félősen, áhitatosan átvette a levelet és felbontotta, mert hiszen így rendelte a kis Jézus szent karácsony estéjén. Olvasta a remegő gyertyalángok mellett. Addig karján a kis fiú két kézzel kapkodott a másik után, aki a betlehemi bölcsőben feküdt. Játszani akart vele. Majd nevető szemmel mutogatott a térdelő Mária-szobor felé és először dadogta ki nagy boldogan:

- Ma-ma!...

A levélben pedig nagy kerek betűkkel csak ennyi állott:

"Aki nem hagyja el az árvát, azt nem hagyja el az Isten.

Aki meg nem hagyja el az üldözettet, hanem nyomát követi, az haza ér.

Aki jó a gyerekhez, a legigazabban jó.

Aki jó az asszonyhoz, megérdemli az asszonyt.

Örüljetek karácsony ünnepén, mert eljött a ti időtök."

Azután olvasták újra - együtt, Magda és Menyhért. Mikor pedig odakerült az öreg Hajdu György, kulcsait csörgetve, olvasták újra hárman. Az öreg térdet hajtott az örök mécs felé és megverte a mellét:

- Gyerekek, jön a becsület! jön az áldás. Letépem a fagyöngyöt almafámról! Legyen áldott minden gyerek!

Kimentek a puha hóba. A pelyhek megint úgy ereszkedtek alá, mintha az angyalok egymás mögött ezer és ezer ezüstszövésű kendőt lobogtatnának. Karácsony éjjele volt. Magda nem fázott, mert jobb oldalt úgy melegítette a kendőkbe csavart apróság, baloldalt pedig Menyhért keze, - pedig talán Menyhért csak azért fogta kicsit karjánál, hogy meg ne csússzék a síkos hóban...

György uram sem dobbantotta be a kaput. Lassan tolta a kapuval tovább a lerakodó kis hótorlaszt, hadd legyen ideje búcsúzni Menyhértnek - holnapig.

* * *

Az első ünnep reggelén még alig virradott, jókedvűen kopogtatott be a mosolygós plébános Hajduéknál.

- György uram! Készüljön mise után. A Sövényházy nemzetes úr elvárja Magdával együtt. A gyereket is vigyék fel a kastélyba. Látni akarják, mert úgy hírlik, legjobb dolga van ennek a kis istenadtának az egész faluban. Turi Menyhért is ott legyen.

- Főtisztelendő uram! Mondja csak az Isten szerelmére, mire készülnek a kastélyban? úgy-e összefügg ez a parádé azzal a levéllel, melyet ma éjjel hozott a kis Jézus a Magdának? Úgy-e, igaz! Ugyan mondjon már valamit!

A plébános mosolygott, csak úgy, mint máskor. Nem látta őt szomorkodni soha senkisem. Jó dolga volt, - semmi gondja. A lelkében békesség. Szerette az embereket, - ezek meg szerették őt. Hát miért ne mosolygott volna folyvást!

- Nem tudok én semmit, György gazda. Mindig csak annyit tudok, amennyit meggyónnak. Azt meg rögtön el kell felejtenem, mihelyst kimondom: ego te absolvo...

Azzal megcsipkedte nagy hideg ujjaival a kis gyerek orcáit, hogy ez visított bele. Behúzta prémes sapkáját két nagy szemöldökére és dudolva ment a templom felé, - dudolva, mintha úgy érezné, hogy az a végtelen hatalmas Úr, kinek minden kis és nagy faluban a legszebb ház a hajléka, a karácsonyi ünnepen ép úgy fogadja ezt a jókedvű, hálás dudolást, mint a legszebb szent éneket, - mert igaz öröm sugallja, a jó cselekedet öröme...

Hajdu György felöltötte legtisztesebb gunyáját, - arra pitykés fekete dolmányt, - Magda is remekbe varrt ünneplőjét és patyolatba rakta a gyereket is. Magda halovány volt, mintha két orcája rózsáit belepte volna a karácsonyi hó. Bezzeg a gyerek piros volt és jókedvű; ott ült a karján, keményen, egyenesen, mint a kis fehér bálvány. Arcocskája úgy pirult Magda halványsága mellett, mintha a leány hamvas, pirkadó virággal tüzött volna ki. Beállitott Menyhért is, de otthon hagyta az "amerikai gentlemant", mintahogy tengerentúli városi ruháját elkeresztelte. Fényes csizmát húzott, - süvegét szemére csapta és nagyot hallgatott. Néha gyöngéden végigsimított Magda vállán, mintha biztatni akarná. Csak az öreg Hajdu bizakodott:

- Áldassék a gyerek. Minden rendbe jön.

Magda áhitatosan sütötte le szemeit és remegve mondta:

- Talán megkerült az anyja... Istenem, de irigyelem...

Menyhért halkan hozzátette:

- Nem tudom, jó-e az urakkal egy tálból cseresznyézni. Csak egyet tudok: csak az érti az embert, kinek az fáj, ami az embernek...

Szótlanul mentek a Sövényházy-kastélyba. Nagy tisztességgel fogadta őket a régi inas, akár valami vendég-uraságot. Csupán mikor nem látta senki, bökte hátba az öreg Hajdu Györgyöt és azt súgta:

- Gyuri, ne csinálj olyan kenetes ábrázatot, mintha vesztőhelyre vinnének. Mikor együtt szolgáltunk a hetes huszároknál, külömb legény voltál... Valami nagy dolog készül odabent, mert fölséges omlós pogácsát meg pompás mászlást kellett behordanom...

Beléptek a fogadó terembe. Cukor és pörkent gyertya szaga áradt szét a karácsonyfáról, mely ott állt a nagy terem közepén, teleaggatva aranyfüstös dióval, mosolygós piros almákkal, mert bizony az öreg Sövényházy és fehér párja talán még az aranylakodalmuk után is karácsonyfát fognak diszíteni egymásnak... Nem is karácsony a karácsonyfa nélkül, - szokta mondani az öreg úr. Hajduék még körül sem nézhettek a teremben a sok antik bútor és szép festett képek között, máris kinyilt a szárnyas ajtó és fürgén sietett feléjük a házi gazda. Alacsony, zömök ember, sűrű - rövidre nyirott ősz hajjal, - sugárzó jó szemekkel. Fiatal aggastyán. Mindkét kezét barátságosan nyújtotta Hajdu György és leánya felé, míg fejével Turi Menyhértet köszöntötte.

- Isten hozta minálunk. Derék, hogy együtt vagyunk.

Nyomban követte a nagyasszony. Halaványlila selyem-shawlját mellére szorította, másik kezével maga elé tartotta az aranyrudacskát a lorgnonjával és azon át megnézegette a kis fiút Magda karján. Köhögött vagy csuklott, - vagy talán könnyeit szorította vissza. Majd halkan szólt:

- Qui, c'est tout à fait notre Charles...

Ráhajolt a gyerekre és reszkető finom fehér ujjaival keresztet rajzolt a kis fiú homlokára:

- Légy jó és derék, kicsi árva...

Sövényházy kezdte:

- Kedves Hajdu barátom, - nem magyarázgatunk sokat. Amit tudunk, azt tudjuk... Magda jó volt, mint a legjobb édes anya. Ön is, Menyhért is igaz emberek. Engedjék meg, hogy mi se maradjunk el. Az én jó kis feleségem meg jómagam elhatároztuk, hogy a kis fiút örökbefogadjuk. Eddig még igazi neve sem volt. Legyen ezentúl Sövényházy Ádám. Nevelünk belőle mi öten együtt derék magyar embert. Ugyan Józsi - szólt az öreg minden átmenet nélkül a belépő inasnak, - kinálj már abból a porhanyó pogácsából... Az asszony sütötte... Tölts már abból a mászlásból, - nem azért áll itt, hogy nézegessük, mint a mérget... Hát igen, - nagyon megbecsüljük a kis Magdát, hogy nem csak nagy volt az ő szíve jósága, mellyel fölbecézte a kis apátlan-anyátlan csemetét, hanem szeretettel csodáljuk is az édes leányzó bátorságát, hogy nem ingott meg a körüle hullámzó emberi ostobaság és hitványság közepette sem, de nem ingott meg akkor sem, hogy távolodni kezdett tőle a boldogsága...

Az öreg úr ráhunyorított Menyhértre és nagyot ütött a legény vállára. Majd folytatta:

- Szerencsére, a fiú is jó fajta - és az életben a legnagyobb szerencse, hogyha jó emberek találkoznak, mi manapság elég ritkán esik meg már azért, merthogy kevés a jó ember. Bizony kevesebb, mint amenyi elférne...

- Igen ám, - a kis fiú eltartása, gondozása, fölbecézgetése nagy idő, nagy munka, nagy pénz. Engedje meg a kis Magda, hogy ennek fejében egy kis hozománnyal megtiszteljük, - jó szívvel, - jó lélekkel fogadhatja ő is. Nincs ezen e szerzeményen annyi makula, mint ennek a kis embernek a lelkén. Itt az írás. Ügyvédemmel már megcsináltattam. Magdának ajándékozom a kenderesi földeket. Ötven hold. Jóféle fekete magyar föld. Aki áhitattal borul rá, azt visszacsókolja. Borulj leányom szeretettel erre a földre. Tiéd.

S míg az öreg úr Magda fejére tette kezét, - Menyhért felé fordult, ráköszöntve a piruló serleget:

- Menyhért fiam - csak akkor iszom az egészségedre, ha először is nem mégy többet abba az egeket karcoló, zsebeket megtömő, de sziveket megölő Amerikába, hanem úgy megbecsülöd Magdát, mint ahogy én megbecsültem egész életemben páromat...

Az emberek nem szólottak, csak néztek lehajtott fejjel. Magda kezet csókolt az öreg úrnak és a nagyasszonynak, de hallgatott. A hallgatás a legnagyobb ékesszólás és egy könnycsepp melegebb, mint ezer ölelés. A hallgatást és könnycseppet maga Isten ajándékozta a szegény gyarló embernek, hogy tudjon ezekkel többet mondani, mint amennyit az ajkak tudnának...

* * *

A plébános kikémlelgetett ablakán, hogy Hajduék hazafelé ballagtak a kastélyból. Már délre járt az idő. A zuzmarás hó csikorgott, mintha fájna neki a csizma taposása, - a mennyeken habosan gombolyogtak a hófelhők, mintha vastag fehér gyapjubundákat teregetnének az angyalok. Amikor látta híveit befordulni a Hajdu-portára, megdörzsölte kezeit és jóságosan mosolygott magában. Érezte, hogy igazán pásztor volt. Csak ő tudta biztosan, hogy Magda fehér liliom, csak nem mondhatta meg senkinek, mert a gyónásból tudta. Tudta, hogy ki tette ki karácsony éjjelén a gyermeket, mert hiszen ő oldotta fel a nagy bűnétől - és ezért el nem mondhatta... Tudta, hogy az anya a szomszéd Márokon lakott, hiszen ez a szomszéd kis falucska is az ő filiálisa volt, honnét gyónni jártak ő hozzá... Tudta, hogy ott gazdálkodik a fiatal Sövényházy... Csak az nem hagyta nyugton, hogy ha már a jó Isten ebben a kis faluban ráruházta a mindentudás hatalmát a gyónószékben, miért nem adná meg neki a mindenhatóság hatalmát is, hogy látatlanul mindenen segithessen. De addig járt-kelt, tanakodott, okoskodott, míg mindent újra rendbe rakott, ahogyan annak lennie kell...

Szilveszter délután, azon a napon, hogy Magdát megperzselte a hervasztó szavak szele, ebben az esztendőben nagy prédikációt mondott. Mikor együtt voltak az öregek és fiatalok, asszonyok és leányok a meleg kis templomban, öblös, harangszó-hangja végig harsant a boltívek között, mint az Úr harsonája:

"Aki nem hagyja el az árvát, azt nem hagyja el az Isten... Aki jó a gyerekhez, a legigazabban jó. Aki jó az asszonyhoz, megérdemli az asszonyt... Ezek légyenek az elmélkedésünk tárgyai, mert köztünk élnek azok, kik legszebb példái ennek az emberi jóságnak... Én édes nyájam, - nézzetek a mezők liliomára, Hajdu Magdára. Megpróbálta őt is a jó Isten, mert szerette. De ő szívére ölelte az árvagyereket és tűrte az embertestvérek gyarlóságát és hitványságát. Ezért most fölemeli őt az Úr kegyelme..."

Sokan bámulva hallgatták és verték mellüket.

A prédikáció után Hajdu György gyerekeivel - hiszen most Menyhértet is fiának tarthatta, - belépett a sekrestyébe. Félszázad óta nem csókolt kezet a püspöknek sem, mert becsületes büszke fejével úgy vélekedett, hogy az a kézcsókolás csak a futó gyereknek és a siránkozó asszonynépeknek való. De most ráhajolt a papja kezére:

- Főtisztelendő Uram, - Isten fizesse meg. Többet szerzett nekünk, mint a boldogságot: visszaadta a becsületet...

A plébános jókedvűen kapta el kövér kezét és mély hangján suttogta:

- Nem én tettem, - édes jó híveim. A dolog csuda volt. A tiroli Mária tette...



Jönnek az oroszok.

A szél a Kárpátok felől kavarogva hajtotta az őszi felhőfoszlányokat. Egymásután, végefogyhatatlanul ereszkedtek a fekete felhők, tele árnyékkal, tele könnyekkel. Alighogy elkanyarodott az egyik ólmos felleg, utána még ónosabban emelkedett ki a másik a két domb közötti nyeregből. Mintha az útszéli lombjavesztett fasor mutatta volna a felhő útját a "grániczról" a magyar tanyák felé. Az őszbe csavarodott községi biró künt állott a község háza előtt. Hátratolta zsiros kalapját és fel-felnézett a mogorván tovaúszó gomolyokra. Megtörülte keze fejével arcát, mert szemei alá nehéz esőcsöppök gördültek a magasból. Halkan, szomorúan szólt az előtte álló esküdthöz:

- István, - jönnek az oroszok...

Az esküdt nagyot hallgatott, - azután okoskodott:

- Mintha ott a hegyek mögött igen nagy tüzet raktak volna, mely csak nem akar kialudni. Mintha a füstje mifelénk hömpölyögne...

Alkonyodott.

A dombok közül lekígyózó országút olyan volt, mint a megforgatott őszi szántás. Végesvégig csupa mélyre vágott barázda, sáros tócsa. Fölvágta a sok nehéz szekér meg az ágyúkerék. Az eső sudarazni kezdett és kegyetlenül leverte a barna sárba az utolsó rozsdás, piros leveleket, hangtalanul, mint a nagy halál, ki visszaküldi az utolsó öregeket is a hidegszivű anyaföldbe. A nagy csönd is ünnepélyesen azt mormolta:

- Jönnek az oroszok...

Mikor a kis falu egészen betakarózott a bánatos, hűvös októberi este szemfedőjével, - akkor - jöttek.

A nyakig sáros orosz kapitány leugrott lováról a Baloghfalvi kúria előtt. Odavetette lova kantárszárát az egyik kozáknak és kiverte süvegéből az esővizet. Azután kardja markolatával nagyokat koppantott a park portásházának ablakán.

- Hé! - hahó! - van itt valaki? - előre, egy-kettő!

A portás kilépett a házból és magasra tartotta a lámpát. A pislogó mécs a szakadó esőben kicsit megvilágította a két szemben álló férfi arcát. Az orosz mindjárt észrevette, hogy a portáson is rongyos katonazubbony van, melynek egyik ujjasa üresen lóg lefelé. A tiszt lovaglópálcájával az üres zubbonyujj felé bökött és várt. A legény katonás állásba helyezkedett és dacosan csak ennyit mondott:

- Krasnik!

A kapitány bólintott és kérdezte:

- Itthon vannak?

A legény tótul felelt:

- Nincsenek.

A kapitány elégedetten fordult a mögötte álló főhadnagyhoz:

- Annál jobb, Miron. Legalább egészen mi vagyunk az urak. Nem kell holmi kényes dámákkal szemben még a sovány háborús etiquette-re sem ügyelnünk. - Azután parancsolt:

- Nyisd ki a kastélyt, te krasniki magyar! Vagy egy esztendő óta mi is csak vendégágyban alszunk, ha nem a véres sáron. - Borzongott és Mironhoz, a főhadnagyhoz fordult:

- Úgy látszik, a magyaroknak odahaza már csak vénségeik és rokkantjaik vannak...

A portás lámpájával végigvezette a két tisztet a park sötét ösvényén. Lábuk alatt cuppogott a sár és a söpretlen avar. A félkezü legény baljával nehézkesen fölcsukta a kastélyt és mécsét leállította az ajtó mellett a kis parasztszékre. Hármuk árnyéka megnőtt a mennyezeten groteszk kisértetté, ahogy fejük éppen megnyúlott a falak felső szélén át. A rokkant felbámult és akaratlanul is elmosolyodott az árnyék karrikaturáin. A kapitány körülnézett és hirtelen észrevette az ajtó mellett a villamos gombot. Egyet csavarintott rajta és a tágas szép hall csillárjából vakítóan áramlott szerte a fény, elűzve minden marcona árnyék-kisértetet. Mintha egyszerre melegebb és üdébb lett volna a dohos, hideg levegő.

- Honnan kapjátok a világítást?

A rokkant portás keményen szembenézett vele, azután lesütötte szemeit és kurtán válaszolt:

- Nem tudom. Új ember vagyok. A régi portás elesett Ravaruska alatt.

A kapitány nevetett:

- Nos jó. Úgy látszik, kevés a szavad. Nem hiába magyar vagy. Hát ha nem tudod, - én megmondom. Az uradalmi malomból. Azt nem tudtátok ilyen hamar leszerelni, mint ahogy a kastélyból odább állt a gazda. A gépésztek mellé már odaállítottam egypár muzsikot, hogy eszébe ne jusson elinalni vagy a gépeken sokat javítani. De aztán tovább ne füllents, mert baj lesz. Most fűts be, mert ha eddig mellbe nem lőttetek bennünket, nem akarok e cudar ködös időben meggödhösödni nálatok. Értetted!

A rokkant állt, mint a cövek.

- Nincs fa. - És hozzátette az egyszerű ember gyermekes egyenességével, szinte szégyenlősen:

- Ez aztán már igaz is.

A kapitány újra nevetett.

- Úgy látszik, becsületes legény vagy, te szegény magyar. Ha nincs ma fa, majd lesz holnap. Ma megelégszünk apró tűzzel a nagy márványkandallóban. Annyi lánggal, hogy teát főzhessünk. De száraz fa kell. Jó lesz valami cselédszekrény vagy konyhaasztal...

A rokkant mozdulatlanul, zordonan állott. Miron főhadnagy toldotta:

- Nos, ne ijedj meg. Mi oroszok nem vagyunk zsiványok. Legfeljebb megvesszük azt, ami nem eladó. Teát, forró teát akarok inni azonnal. Holnap majd megvizsgáljuk a pincét is, mert úgy mondja a kis ujjam, hogy nincs messze ide To... mi is a neve - Tokaj - Tolcsva...

- Csönd, Miron. Csitította a kapitány. Majd ihatsz eleget, ha atyuskának elfoglaltad Tokajt. De ma igazi urak leszünk. Itt van, magyar, tíz rubel. Hozz ócska székeket vagy valami mást. Hozz tüzet! Elszámolhatod gazdádnak, hogy az urak megfizették a szállást!

A rokkant szótalanul kifordult és csakhamar visszatért. Fél karján nehézkesen cipelt két rozoga kerti széket, törött kocsilőcsöket. A kapitány harsányan kiszólt az ajtón:

- Arkadij! Arkadij! - Hé, hol vagy! fűts be!

A nagy darab katona feszesen ugrott be az ajtón és végig topogott a tágas termen a kandallóig. Otromba sáros csizmái nagy fekete foltokat nyomtak a lágy szmyrnaszőnyegre és két oldalt csuromvizes köpenyéről a lecsurgó esővíz szakadozott vonalakat rajzolt.

A főhadnagy mosolygott.

- Jó, hogy nincs idehaza a kényes háziasszony. Tisztogathatná a háború útját...

A tűz pattogott. A katona leült az ajtó mellett és titokban húzott egyet vodkás kulacsából. A két tiszt kezeit dörzsölve ácsorgott a belső szobák felé.

- Marianszkij - szólt a főhadnagy - ma érzem magamat először embernek hónapok óta. Megúntam azt a sok pestilenciás árkot. Megúntam az üszkös lengyel falut, ijedt zsidaival, egyenruhás halott parasztjaival, - döglött lovaival... Megúntam. Hiába, a sírgödör a földben nem való élő embernek... Úgy érzem, mintha meg volnánk híva Szonja Mihalovnánál... Csak késik a házi asszony. Késik a toilettejénél...

- Nos, a mi háziasszonyunk alighanem a magyar róna felé futó batárban csinál ma toilettet...

- Marianszkij - te vagy a zömökebb! Te alszol a selyemágyban - egyedül. - Mondá vigyorogva a főhadnagy. Én beérem a gazdának ágyával... Majd álomba énekeltetjük magunkat. Talán a rokkant is tudja a dalt, melyet nem rég hallottam egyik tiszamenti magyar fogolytól: A bojtárom vizen-sáron, - magam a paplanos ágyon...

És próbálgatta a dallamot.

Marianszkij kapitány kitárta a szomszéd szoba ajtaját és ott is felcsavarta a villanyt. Megállt. Szemei rámeredtek a szemközti falra. Életnagyságú festmény függött ott.

A képen karcsú fiatal leány. Ruhája patyolat, mely körüllengte bájos alakját, mint a hajnali köd. Hajfürtei bomladoztak és üde arca belenevetett a napsugaras világba. Mögötte nyíló prunusok. Kezeiben kis csokrot szorongat. Lankadt vadvirágokat. Talán 18-19 esztendős lehetett. Ifjúság és reménység - napfénnyé válva még ott a vásznon is. Hát még a valóságban!

Mintha ez a néma kép azt mosolygta volna a két marcona katona felé: én vagyok a szépség. Én vagyok a szeretet és a szerelem. Én vagyok az egyedül igaz élet. Én vagyok az emberiség koronája, nem ti, nyomorult, gyilkos, romboló férfiak... Miattam vesztettétek el valamikor a paradicsomot, de most - csak én tudnám visszaadni nektek, ha ti magatoktól nem rohannátok önkényt a kárhozatba...

A két férfi meghorkant és egyszerre állt meg a kép előtt. A kapitány pár lépést hátrált és szótalanul nézett az igéző alakra. Miron főhadnagy előre ugrott, kitárta karjait, majd két válláig összecsapta, mintha hevesen ölelne. Halkan foga közt mormolta:

- Hej, ha te vagy itt a gazda, kár, hogy megszöktél. Szerettem volna veled itt találkozni... Még utánad megyek a Tiszáig...

- Csönd, Miron!

A főhadnagy összehúzott mohó szemeivel átsandított bajtársára.

- Ejnye, Marianszkij! Vagy irigy, vagy féltékeny Marianszkij! Aki mástól irigyel valamit, nem érdemel semmit. Ha meg féltékeny vagy... Nos hát ha nem pópa nélkül temetnek el a magyarok, hanem hazavetődünk még valaha, beárullak az asszonynak! Legalább ezt a képet hagyd meg nekem, ha már nincs itt az igazi...

- Hallgass, fiú! Becsületre tanítlak. Hátra arc! indulj! Főzd meg a teát. Én kicsit körülnézek.

A fiatalabb tiszt dohogva ballagott a hallba vissza, mint a morgó, de mégis engedelmes komondor. Arkadij éppen csörömpölve rakta az intarziás asztalra a csajkákat.

- Mi jut eszedbe, te golyhó! Ebben a kastélyban csak nem teázunk csajkákból? Vidd. Ne is lássam. Egy napig pünkösdi király vagyok, hát igazán az akarok lenni! Holnap talán már a másvilágon teázom. Jobbra nagy Bazilius, balra meg Szent Gergely... Majd ott ráérek szerénykedni. Arkadij, hozz csészéket.

A kozák próbálgatta kinyitni a buffet-szekrényt, de a zár nem engedett. Az öles tiszt fütyürészve toppant a vitrine elé, kardja markolatával bevágta a vastag üvegtáblát, a pompás nippek közül kiválasztott két finom meisseni csészét és teríteni kezdett. A kozák vigyorgott, de lépésenként hátrált az ajtó felé, mint aki nem akar bűnbak lenni főhadnagya háziaskodásáért. Az üvegcsörrenésre nyomban megjelent a szárnyas ajtóban a kapitány délceg alakja. Kezével szolgálati pisztolya agyán játszott; keményen rárivallt a másikra:

- Már megint megbecsülöd magad, Miron! Barbár! Ezért fizetsz. Majd - odakünt - a mezőn... Ha még valamihez hozzányulsz, Arkadijjal lefogatlak. Ide pedig be nem lépsz többet. Mars!

Marianszkij dühösen sarkon fordult és mögötte csikorgott a zár. Bezárkózott a másik szobába.

Miron szemben állt a bozontos legénnyel, ki a csajkákba szűrte a teát és sunyin visszabámult főhadnagyára.

- Hallod, Arkadij, a gazdád megint holdkóros. Bezárkózott - valami szépséges fehérnéppel...

A legény rövidet röhentett, de rögtön megint katonás állásba helyezkedett és csak annyit dünnyögött:

- Bátor menyecske lehet, ha meg nem szökött előled, atyuska!

- Arkadij, vén ló vagy. Az a nő odabent - csak festve van...

A marcona tiszt lassan szürcsölte a teát a csajkából és gyönyörűségtől szaggatottan, üresen maga elé nevetett.

Marianszkij a szomszéd szobában körülnézett. Rálépett valamire. Gyűrött kis csipkezsebkendő volt. Fölkapta. Megszagolta. Gyönge eau de Cologne illata volt. Talán könnyeit is törölte vele, aki hirtelenében elejtette. Az orosz először zubbonyába rejtette a parányi kendőt, majd a nyitva maradt szekrényre esett pillantása. Egymás mellé sorakoztak a patyolatos fehérneműk kötegei, rendben átkötve mályvaszínű szalagokkal. Mindenütt rend és tisztaság, a béke és boldogság két halványuló emléke... Csak a szekrény előtt hevert az odavetett bluz. Nagyon kevés ideje volt annak, aki melegebbet váltott helyébe. Menekült. Az orosz ezért is lehajolt, gondosan beakasztotta a szekrénybe, - a kis zsebkendőt is kihúzta zubbonyából, még egyszer arcához szorította, - azután azt is összehajtogatva berakta a polcra.

Nyugtalanul járt föl és alá, - csak néha állt meg és hallgatta az ólmos eső kopogását az ablakokon. Bizalmatlanul nézett az egyik ablak felé. Kicsi, gyerekasztal állott a fülkében. Az asztalon eldőlt katonák. Megvizsgálta az apró csatateret. Oroszok voltak és magyarok. Minden kis kozáknak hiányzott a feje, de a magyarok sértetlenek voltak és mereven sorakoztak színes attilájukban. Marianszkij elmosolyodott.

Nagy lépésekkel mérte végig a termet a kis antik íróasztalig. A vörös bőrmappán tábori lap feküdt. Irója nem tudta már befejezni. A kapitány kibetűzte a címet: Baloghfalvi László, honvédhuszárkapitány, 7 ezred. Tábori pósta XII.

"Én édes jó uram! Ne aggódjál. Igen jó dolgunk van. Neked köszönhetjük, ki szenvedsz érettünk. Egészségesek vagyunk. Én is. Fiúnk is. Csak te hiányzol. Vigyázz magadra..." Marianszkij itt újra elmosolyodott, mintha lehetne ott vigyázni, hol milliók orvul törnek egymás ellen a kultúra kifogyhatatlan vivmányaival...

"Szeretetünk virraszt melletted. Gondolatban eléd tartom kezemet - és nem fog a kard. Eléd tartom szívemet - és nem ér golyó. Eléd tartom a lelkemet - és nem lát meg a bánat..."

Marianszkij visszatette az írást; párszor végigmérte katonás lépésekkel a szobát. Hirtelen fölkapta a kis lapot és zsebébe rejtette. Halkan mormolta magában:

- Ennek az asszonynak talán igaza lesz...

Majd kemény hangon kiszólt:

- Arkadij, Arkadij! teremtsd elő a félkezűt.

A katona sarkon fordult és nagyot csúszott a parketten. Miron főhadnagy nem hallott semmit. Az igazak álmát aludta a kandalló előtt, üres csajkák között. Pár perc múlva beállított a rokkant.

- Mindenre igazat felelsz. Hogyha hazudnál, becsukatlak. Hogyha becsületesen felelsz, baksist kapsz. Érted?

- Igenis. Nem.

- Mi ez?

- Ha szabad, felelek. Ha nem szabad, hallgatok.

- Mit ha szabad? Ki parancsol neked most?

A rokkant nyiltan, bátran fölpillantott a kapitányra.

- Én magam. A lelkiismeretem.

- Nem rossz. De - látom - nem vagy utolsó gyerek... Ne félj. Nem kérdek hadi titkokat. Mondd, ki az ott a képen?

- A gazdám, Baloghfalvi László huszárszázados úr édes felesége.

- Jó asszony?

- Hogy jó-e? A boldogasszony se találhatna magához valóbbat.

- Van fiú?

- Van. Derék.

- Mikor mentek el?

- Csak tegnap. Este felé.

- Hát majdnem itt leptük. Miért késett az asszony?

- Beteg. Azóta, hogy az urát elhívták. Beteg a teste, beteg a lelke. Éppen csak azért ment el, hogy elvigye a kis fiút. Annak nem való ez a világ. Ha az nincs, itt maradt volna. Ő mindenkinek meghagyta: kiki maradjon ott, ahol termett. A fa nem megy el, a kalász nem megy el. Inkább ott pusztul.

- Mehetsz.

Az orosz tiszt egypár rubelt tartott a rokkant felé. Az nem nyúlt utána, hanem sarkon fordult.

- Nesze. Tied.

- Köszönöm. Kapitány úr jó ember. De nekem van miből megélnem. - És meglóbálta ép karját.

- Úgy-e, mert orosz vagyok!

- Én nem fogadok el semmit, amit meg nem szolgálok. Ellenségnek pedig nem szolgálok, csak szívességet teszek.

- Mehetsz! - parancsolta ridegen Marianszkij. Tetszett neki ez az ember. Nyomorék, de büszke. Csak igaz, egyenes ember lehet.

Levetette magát a karosszékbe az egyik kis asztal mellé. Beintette Arkadijt, hozzon neki egy csajka teát és kemény katona cipót. Azután a könyv után nyúlt, mely véletlenül ott feküdt a párkányon. Petőfi volt.

Mikor reggel meghallotta az ablak alatt az ezred nyüzsgését, megdörzsölte szemét és nyújtózkodva kelt fel a karosszékből. Nem nyúlt a "paplanos ágyhoz."

Miron főhadnagy mesélte is a többi tisztnek, hogy szegény Marianszkij alighanem shockot kapott a múlt heti granáttól. Bezárkózik az elátkozott kastélyba és szerelmes valami festett "ikon"-ba. Szegény Vladimir! Mi meg együnk-igyunk, amennyi belénk fér, hiszen - másé!

Marianszkij őröket állított a kastély elé, - magához vette a kulcsokat. Oda rajta kívül be nem megy senki - és ő nem nyúl a puha nyoszolyához. Másnap este megint egymagában ült a karosszéken. Olvasta Petőfit. Egyszerre megdörrentek az ágyúk. Először lomhán, azután egyre sűrűbben. A kapitány ismerte hangjukat, - napi parancs nélkül is megértette szavukat. Hajnalra megy előre az ezred, - a Tisza felé. A sistergő szárnyas érc villámcsapásokkal "tisztítja" az utat a cár katonáinak.

A falak megrázkódtak. A párás ablakon bepirosodott valami égő falu tüzének vörhenyes fénye. Az orosz leült a kis antik íróasztalhoz, - keresgélt az asszony levélpapirjából és írt. Hosszú levelet:

1914. november...    

"Madame,

bocsássa meg, hogy ismeretlenül írok. A háború sok új jogot teremt, mert hiszen - jogtalanság. Ha szabad ismeretlen férfiakat megölnöm, talán szabad úri hölgyet ismeretlenül köszöntenem is.

Hálásan köszönöm a szállást. Jó volt itt. Igyekeztem, hogy egyetlen porszemet se hagyjak hátra. Semmiféle emléket, mely taszít, ahányszor eszébe jut, mely kiváltja a szomorú gondolatot: "hiszen ez csak ellenség volt..."

Igaz, hogy a vitrine betört. Istenem, mi ez ebben a rombolásban, hol egész Galicia romhalom és a virágzó Champagne szétperzselt üszök. Mégis mentegetőzöm, mint a dorgálástól reszkető gyerek. "Kérem, nem én voltam!" Egyik könnyelmű fiú volt az enyémek közül. Óh, nem azért tette, mert orosz. A vandál hajlam ott lakozik a nyugati ember szivében is, valamelyik kicsi fülkében elrejtve. A háború minden ilyen kis bűnkazamatának reteszét kinyitja.

Őszinte vallomást teszek. Én sem vagyok különb, mint a többi. Bevallom, hogy egyedül arczképe emelt vissza a civilizációba. Fölemelt az asszony szépsége. Az asszony, a kétélű végzet, mely egyik férfiból barbárt, a másikból embert, többet: gentlemant varázsol.

Ez volt az első benyomás. A kép. A kép, mely visszatükrözte az élet egyetlen igaz szépségét.

Ez a kép jobbá tett.

Azután indiszkrét voltam. Elolvastam azt a szegény kis tábori lapot, melyet megkezdett és menekülés közben itt felejtett. Feminin kiváncsisággal kifaggattam a rokkantat. Megrázott heroizmusa, mert az nagyobb mint a miénk. Mi, akik veszni termettünk, csak megyünk lökdösődve előre, mint a bölénycsorda, melyet a sors, a kegyetlen vadász, az ároknak terel, hogy a mélyben összezuzza magát. Ezt a kis híradást, ahogy megtaláltam az asztalon, lelkiismeretesen továbbítottam, mert ez a kis irás megérdemelte, hogy eljusson a választott férfiúhoz. Feleséges ember vagyok. Fiam is van. Otthon. Orenburgban. Szeretjük egymást. Ezért hiszem, hogy egyetlenegy dolog egész szépségében túlél minden győlöletszülte bajt és keservet: a család, mert ez a szeretetnek salvaguardiája, - az egyetlen - béke. Már ezért is, a tisztesség számüzetése idején is tisztesen akartam viselkedni. Itt újra éreztem a béke levegőjét.

Mikor estente dörgött az ágyú, nekem nem akadt mindig munkám. Olvastam, hogy elűzzem a kisérteteket, melyek odakünt a tűzzáporos éjszakában leselkedtek rám. Tudok magyarul, mert békében kém voltam - az Önök hazájában. Nem sajnálom, - otthon éreztem magamat földjükön itt is, most is.

Könyv akadt kezembe. Valami Petőfi nevű poéta írta. Eddig nem tudtam róla, csak itt olvastam, hogy őt is valamikor mi öltük meg. Talán valamelyik nagyapám, fölfegyverzett parasztjaival, mintahogy Tolstoj a hadsereget nevezi.

Nekünk ilyen költőnk nem volt. A mieink költészete vagy fáj, vagy mar, de sohasem sütkérezik a napos oldalon. Nem a szabadságért kigyúlt verseket értem. Ezek nem imponálnak nekem, oly nemzet katonájának, mely minden szabadságot leteper. Pedig néha az én torkomat is szorongatja egyetlen fajta szabadság, szorongatja, mint a visszafojtott könny: az a szabadság, mely idegen járom alatt sorvadoz. Ez nekem, az orenburgi ezred katonájának nehéz fogalom.

De olvastam ebben a könyvben egypár gondolatot, melyért érdemes volt háborúba keverednem és idevetődnöm.

"Minek nevezzelek?" Nem is álmodtam, hogy férfi ilyen nyelven szólhat a nőhöz.

S ha holnap talán valami bolondos kis ólom éppen engem keres meg, Petőfijük vigasztal: "Meghalt; de kára nincs a hazának. Nincs, mert lelke a fiában él."

Olvastam egy harmadikat is. Szeptember végén. Talán ez a legszublimisabb szerelmi vallomás a világirodalomban. Hallottam a frázist, hogy lehet a síron túl is szeretni, de megbocsátani az elfeledést előre és mégis szeretni a síron túl is, ezt még nem hallottam. Pedig e jóslat biztos volt. Szép. Igen szép. Lelkemből kivánom, hogy boldogságában sohase következzék be - ez a szeptember vége...

Ez utolsó vers miatt követtem el az egyetlen hadi bűnt. Megszerettem Petőfit, megszerettem a magyarokat, megszerettem a Baloghfalvi családot. Nem bírtam ellenállni: elvittem Petőfit magammal. Loptam.

Bocsássa meg. E könyv jót tesz velem ott, hol nincs más, csak gyűlölet és pusztulás.

Szeptember végén... Elvittem. Hogyha élve kiuszom a véróceánná vált Európából, köszönettel visszaküldöm - március végén...

    Hódolattal

Marianszkij,               
az orenburgi ezred kapitánya."

Megcímezte. Lepecsételte. Odatette Petőfi helyére. Hátha valaha visszajönnek azok, kik innen elmentek. Megtalálják takarítás közben...

Azután megharsantak a kürtök. Marianszkij kapitány a kengyelbe vetette lábát. Sorakozz! Ropogott az őrmesterek szava: raz-dva-raz-dva... előre, a Tisza felé, hol hátra, visszafelé, - akár az egész emberiség, hol előre egy lépést, hol vissza - századokat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Elmult.

Oroszországban Lenin uralkodik. Rettenetes az eszme, mely terrorral szerzi fanatikusait...

... Itthon kizöldelt a fű. Az emberek nem felejtenek hamar, csak a föld. A jó föld ábrázatán nem hagy barázdát a fájdalom. Akarja, hogy elsímuljanak és mert akarja, tud felejteni és újra tud mosolyogni. Mosolyg vadrózsát, almafára bimbót, magvetők útjára búzavirágot.

Baloghfalvi László künt mélázott újra kivirult felesége mellett a tornácon és gyönyörködve követte a kis fiút, ki tapsolva riasztotta a keringő héját:

- Hahó-hó! Repülj vissza. Itt nincs helyed, te gonosz! Itt madarak laknak, melyek dalolni tudnak!

Belépett a rokkant inas. Zavartan hunyorgatta a szemeit és halkan jelentette:

- Kérem alássan, - valami kopott ember várakozik az udvarban. Szegény, régen nem ehetett már. Állást keres. Soffőrnek ajánlkozik. Beáll botos ispánnak is. De akármilyen munkát végez.

Baloghfalvi rászólt:

- Vidd neki ezt... Aztán adjatok neki jó falatot. Menjen az Isten hirével! A magunk embereinek is lefogyott a kenyere. Isten tudja, megszakad a szívem a háború marokszedőiért, de félek tőlük...

Az inas fordult. Pár perc mulva visszatért gyűrött kis csomaggal.

- Kérem, az az ember küldi. Azt mondja: innét vitte, becsülettel ide hozza vissza...

Baloghfalvi ujja hegyeivel vonakodva bontogatta a csomagot. Petőfi...

Összenézett feleségével. A fiatal asszony orcáin végigillant a vérhullám. Homlokára tette kezét és susogta:

- Marianszkij kapitány...

Együtt siettek az udvarba. Ott állt szikáran, éhesen, szegényen az orosz, lerongyolt tábori zubbonyban. Fölnézett mélyre esett, szomorú szemeivel és katonásan emelte kezét színehagyott sapkájához:

- Nem mehetek többé vissza Orenburgba. Nincs hazám. Nincs senkim. A könyvet - visszahoztam...

Mindketten feléje nyujtották kezüket.

- Isten hozta, Marianszkij kapitány! Nálunk otthon van mindig!



Szilveszter.

- Az ember a szokás rabja, - kezdte dr. Eőrs, a kitünő orvos. - A hagyomány éppen olyan, mint az átöröklött erény vagy az átöröklött betegség. A régi szokások ragadósabbak, mint a bacillus. Nem tudjuk magunkat alóluk kivonni, bármennyire védekezünk is ellenük...

- Nem tudom, a tudomány szól-e belőled, vagy cinizmusod, - szakította félbe az orvost Vitéz Kámory, az egykori hetes huszár. - Te csak mindig mindenen keresztül nézel a te Röntgen-szemeddel. Nem látod a szépet, csak azt, a mi a szép alatt van. A legbájosabb leányasszony orcája mögött is csak a koponyát látod. Nem jó ez, öreg Röntgen!

Az orvos elmosolyodott, de mégis komoly maradt a szeme.

- Igaz is, nem is. Nem tehetek róla, hogyha éppen most jut eszembe, hogy éppen olyan zuzmarás, ködös, hurutos decemberi nap van, mint volt tegnap és tegnapelőtt. Az egész különbség csak annyi, hogy éjfél után más számot írunk. Azt, amelyik éppen sorrendben következik. Lapszámot a nagy könyvben, melyben éppen csak a lapszámozásnál nincs sajtóhiba... Igen, ez az új szám ennek a soha el nem fogyó nagy bibliának a lapszáma. A legnagyobb baj, hogy mindig ez új lapszámnál kezdünk olvasni és mindig elfelejtjük az olvasottakat. Aztán rámondjuk: ez a Szilveszter. Ünnepelünk áhítatosan vagy iszunk rendületlenül. Én is teszem, pedig nem tudom, miért. Egyszerűen rám is ragadt a multak terheltsége.

Házigazdánk, a romantikus történettudós, az orvos vállára veregetett és kedvesen bíztatta:

- Várj csak. Majd ha az asszony behozza a gőzölgő puncsot, te is megérzed az ünnepet! Megérzed, hogy itt a Szilveszter. A csodálatos, misztikus omega és alfa. Újra áteveztünk valami új partra. Komoly pillanat ez a pont, mely után újra kezdődik a 365 érdekes fejezetre osztott történelem.

Erre már Borsa, a szükszavú száraz mérnök is belekeveredett:

- Őszülő fejjel is romantikus fiú maradtál. Történelem - történelem... Látszik, hogy római sestertiusokba fekteted tőkéidet és egyetlen szerelmed ma is Lórántffy Zsuzsanna, kire feleséged méltán féltékeny lehet... Neked minden történelem. Még a jó öreg Szilveszter beköszöntése is.

A házi gazda tréfásan játszotta a haragost.

- Nos, gúnyolódtok. Majd én megmagyarázom nektek, mi a történelem!

Elégedetten csörgette meg zsebében az apró kulcsokat és valamennyiünket átcsalt dolgozó szobájába. A halvány sárga ernyős lámpát a kis oldalasztalra állította és a karosszékeket a vasszekrény elé tolta. Megkinált az illatos Laurens-cigarettákból és e köznapi előkészületek után áhítatos komolysággal nyitotta ki a trézort, mint a pap a tabernakulumot. Kihúzta az egyik lapos fiókot. A négyszögekre osztott piros bársony mélyedésekben pihentek hosszú vándorlás után a tökéletes, a fényes, a patinás érmek, ezek a végre lenyugodott démonok, száz és ezer esztendők előtti idők tanui, száz és ezer esztendők előtti emberek vágyainak netovábbjai. A legritkább régi pénzek, alkotó vagy romboló talizmánok, rég elporladt szívek boldogítói vagy megrontói, sugárkoronás Caesarok, tiarás pápák, kegyetlen condottierik, bűnös kezű Shylockok vagy törődött koldusok egykori kincsei.

Szarvasbőrbe burkolt csiptetővel emelte ki majd az egyiket, majd a másikat és szertartásosan helyezte elénk a bársonnyal bevont kis polcra.

- Ezt nézzétek meg. Ne csak szemmel, hanem lélekkel. Judaea. A British Museum Catalogue 73-ik száma. Az ott rajta lituus, Róma légióinak érckürtje, mellyel a liticines, a kürtösök, a világ négy sarka felé fújták a földi nagyság harsonáját. Ez a harsona jelentette népek civilizációját és nemzetek pusztulását, művészetek bőkezű megajándékozását és milliók boldogságának megnyomorítását. A hátlapján csak koszorú. Egyformán kapja a hatalmas, aki él, és a senki, aki halott. Tudjátok, kinek pénze? Pontius Pilátus verette Judaeában. Nem vagyok méltó, hogy kezembe fogjam. Lássátok, talán ez az ezüstpénzecske egyike annak a harmincnak, melyekért Judás eladta a Megváltót. Talán ez a kis fémdarab indította meg az emberiség egyik legnagyobb sorsváltozását...

- Találomra folytatom. Úgy-e, csinos súlyú arany! Szép kerek, nehéz arany. Bájos asszony. Hosszú fürteit leányos szalag fogja át. Fordítsuk csak. Bekötött szemű angyal babérfa alatt. Hangzatos felírás: Virtuti ac formae pudicitia praeciosissima. Ki volna más: Borgia Lukrécia. Holt bizonyos, hogy ezzel az arannyal fizetett vagy a brávónak, hogy férje urát tegye el láb alól, vagy a gyöngéd Pinturicchionak, hogy fesse meg őt alexandriai Szent Katalinnak a vatikáni Borgia-teremben. Hát ebből a kerek kis aranydarabból igazán kiárad a renaissance minden bűne és minden művészi szépsége.

- Itt a harmadik darab. Jó deli Szent György lovag. Mióta öli a sárkányokat - és mégis itt járnak egyre közöttünk. "In tempestate securitas" - mondja a körírat, ahogy csitítja az Úr a tengert a finom domborművön. Mióta csitítja és mégis egyre viharzik az emberiség tengere... Igazi tallér. Mansfeld gróf verette. Valami pápista labanc viselte a mellén, hogy meg ne sebezhesse a protestáns kuruc döfése. Mikor aztán talizmánjában csalódva mégis elesett, a kálomista kuruc akasztotta óraláncára, hogy ne fogjon rajta a pápista vasas német kardja. Igy vándorolt a tallér majd jobbra, majd balra. Ez a reformáció és a nemzeti szabadság bujdosó pénze, a harcok tüzelője, mert akinél éppen volt, azzal elhitette, hogy sebezhetetlen Achilles.

- Emez csak rézdarab. Boldogasszony anyánk. Patrónánk. "Pro libertate." Rákóczy mente zsebjében felejtette. A trencséni csatában ezt a pénzt találta a golyó és Rákóczy lefordult lováról. Látjátok, hogy meggörbült ez a kis rozsdás réz, ez a szent kis réz! Igaz, hogy a trencséni csatában magát a libertást lőtték szíven, de Rákóczy megmaradt és mehetett bujdosni. Ez pedig nagy dolog. A népek életében mindig fontosabb a bujdosó számüzött, mint a hősi halott. Különösen a magyarnak "élő" halottak kellenek. Ezek emléke jobban felrázza kelet népét, mint millió begyepesedett sír.

- Barátim - látjátok, igaz az én definicióm. A történelem a - pénz!

Ámulva hallgattuk házigazdánk lelkes meséit. Szinte belepirult történeteibe és a "történelembe".

- Az Isten áldja meg az álmaidat, pajtás - szólt öblös hangján az egykori huszárezredes. Sok szépet meséltél. Van is benne valami, ha a fele sem igaz. Hát a pénz - a pénz sok mindent csinált, de a javát mégis más cselekszi. Megmondom én, mi a történelem...

Az öreg huszár a forradásra mutatott, mely halántékától felhúzódott fölkefélt rövid fekete hajáig.

- Hát én azt mondom, ez a történelem. Igen, csak ez. Ez a csunya forradás örök. Eltünnek a proféták, elmennek a költők, elsülyednek a feltalálók. Mi maradunk. Ez a csunya forradás marad, mert ez az örök történelem. Csak mi maradunk, kik megtanultuk, hogyan kell ölni és rombolni. Keserű, de igaz. A mi háborúinkat prédikálták a proféták, a mi tetteinket énekelik a költők, a mi kezünkből kapják ki a kardot a feltalálók, hogy helyébe adják a gázbombát, a tankok kormánykerekét. Ez az egész. Elébb beszéltél valamit görög betűkről. Elfelejtettem. Hiszen görögből mindig megbuktam a jó öreg kollégiumban... Igaz: alfa és omega. Hát a történelem alfája Kain bunkós botja volt, omegája jelenleg a gázbomba. Az egész élet hat- vagy tízezer esztendő óta azon mulik, ki az erősebb. Akár igaza van, akár nem. Én azt mondom, a történelem az erő!

- Nos, már látom, kiki a maga mesterségét dicséri. Kezdte halkan Borsa, a mérnök. Hát én sem maradok el. A magam fajtája csinálta és csinálja a történelmet. Az ősöm kezdte, ki megabroncsolta az első kereket. Azon lehetett menni az ázsiai sivatagtól Gibraltárig. Hát bizony mérnök nélkül nincs népvándorlás. Az az ősöm folytatta, ki a tengerre lefektette az első pallót. Nálunk nélkül nincs Columbus. Azután vassugarakkal összedrótoztuk az egész világot és ezzel jobban összekevertük az embereket, mint Bábel tornya árnyékában kavarodtak. Mi csináltuk a gépet, ezt a sok démont, melyek mindegyike olyasféle csoda-ember, mesebeli Gólem. A gépek szülték a proletárokat. Nálunk nélkül Marx talán szelíd tanító lett volna és Lenin aféle konzervativ kisbirtokos... Barátim, én azt mondom: a szám, az alkotó szám - a történelem...

Dr. Eőrs mosolygott.

- Szép dolog, hogy engemet elfeledtetek. Meg akartok osztozni a multon és jövőn. Nálam nélkül nem megy. Ha én ott lehettem volna mindenütt, - egyszerűen megváltoztatom a történelmet. Hogyha én ott álltam volna Nagy Sándor betegágyánál és fölismerem a mérget, melyet borába kevertek, - talán egészen más képe lett volna az ókor Európájának. Hogyha jókor bekötöm azt a sebet, melyet a derék Brutus szurt Caesaron, a nagy császárok korszakát alapítom meg. Ha Mátyás király engem konzultál, talán még ma is a Hunyadyak uralkodnak. Hogyha Robespierret kellő időben ideggyógyintézetbe viszem, néhány hétre, megszelídül a francia forradalom és császárság helyett ki tudja, micsoda boldog utópiát terem. Hogyha a lipcsei népek csatája reggelén kezelem a gyomorgörcsökben kínlódó Napoleont, - még ma is másként mutat a térkép... Hát én azt mondom, hogy az egész történelem a nyomorult emberi test egészségén mulik, melybe éppen a korszellem költözött, a korszellem, ez a nyugtalan vándorló lélek... Az egészség pedig semmi más, mint a jó ideg uralma. A történelem tehát csak - ideg...

E pillanatban kitárult az ajtó és a bájos házi asszony nagy ezüst tálcán hozta a puncsot.

- Miről van szó? Juttassanak nekem is valamit a sok okosságból. Micsoda? Talán nem akarnak! Ejnye, a teremtés koronájának csúfolnak, - de ha nagyon okosak, észre sem akarnak venni, - hanem csak mindig akkor becsülnek meg, mikor elvesztik az eszüket miattunk...

- Asszonyom, - mondtam engesztelve, - azon vitatkoztunk, mi a történelem...

A bájos asszony felkacagott.

- Igazán komoly téma arra a pillanatra, mikor bekopog a szép ősz Szilveszter. Hát mi a történelem? Én vagyok az, - én, az asszony, - én vagyok a történelem! Én vagyok a férfiak leánya. Általam tudnak hozzáférni ahhoz, kit nem lehet meghódítani fegyverrel, nem lehet megvenni vert aranyon. Én odamegyek és meghódítom. Én vagyok a férfiak szerelme. Én miattam írnak az írók, hogy megörökítsenek, mint millió változatban visszatérő problémát, - én miattam vándorolnak az óperencián túl a kalandorok, hogy hozzanak fehér nyakamra igazgyöngyöt, vállamra prémet, kalapomra tarka tollat... Államférfiak értem törtetnek, diplomaták értem vetélkesznek, mert én sarkalom őket a hiúságra és én intrigálok mögöttük. Királyok én miattam üzennek háborúkat, mert én akarok és akarok egyre többet... Nos és most visszatérek szerény kuckómba, mely mégis legfontosabb fellegváram... Én vagyok a férfiak anyja és én nevelem a jövőt, - pedig ettől függ a történelem...

Édesen mosolygott és rám nézett:

- Úgy-e, igazam van. Én, az asszony, én vagyok a történelem...

Fehér, puha kis kezeibe fogta a csészéket. Óvatosan, gondosan kimérte a puncsot. Azután odalépett az ablakhoz, félrevonta a store-okat és kitárta az ablaktáblákat. Beáradott a fagyos levegő, mint az erős üdítő ital és az ódon perzsaszőnyegekre szállinkózva telepedtek le a hópihék, mintha odaálmodta volna a kis csillagokat a szövő mester. A szemközti nagy toronyóra ütött: egy-kettő-három... tizenkettő... Megkondultak a harangok és bongtak, bongtak...

Megkezdődött az új - történelem.



Elhamvadt írások.

Vacsora után két inas kitárta a szárnyas ajtókat és átmentünk a könyvtárszobába.

Az ilyen átvonulás étkezés után az egyik teremből a másikba a régi úri kastélyokban megkapóan ünnepi érzés. Polgári otthonokban a vendég ülve marad a fehér asztalnál. Ez kedves és víg dolog, - de hát a fehér asztal a lakoma romjaival, bármilyen jó bor is csillog az ezüstkupakos kancsókban vagy a pókhálós palackokban, mégis csak arra emlékeztet, hogy a találkozás célja csupán a "magnum áldomás". A barátság, a társalgás, az udvarlás, a jókedv és a szellemi szikra - szóval minden ott nyilik és ott hervad a rakott tányérokon és az üres serlegek fenekén. Komoly, okos vagy szép causeriet csak ott lehet folytatni a másik szobában, nem pedig ugyanott, hol az ember csak az imént evett-ivott... Ezért a régi úri kastélyokban ez az átvonulás a másik terembe ünnepi aktus, mintha a sekrestyéből templomba mennénk át, vagy valami méltóságos akadémiára...

Én legalább így éreztem, mikor a puha szőnyegen, lassan, halkan beszélgetve átballagtam házigazdám, Dávid Zsigmond és bájos felesége között a könyvtárszobába.

Még ezt is élveztem. A lábam alatt omlós keleti szőnyeg, melyen hangtalan mesévé szellemülnek a lépések. Odakünt, a kastély köré összebújó kis faluban térdig érő őszi sár. Idebent mindenütt a lelkemig surranó melegség, - míg a nagy ablakok fatábláit veri a novemberi ólmos eső. Idebent száradt rózsák és pörkent fenyőhasáb illata, - odakünt a szélben levert füst keserű lehellete...

A könyvtárszoba hatalmas terem volt, pompás nagy gót ablakokkal. A régi firenzei kandalló előtt akkora tölgyfaasztal, hogy a tizenkét apostol kényelmesen köréje telepedhetett volna. A falon köröskörül a mennyezetig tornyosuló szekrényekben fegyelmezetten sorakoztak a könyvek, a tudás és a szépség hűséges katonái, - díszes egyenruháikban. Alul a termetes bőrkodexek, mint a nehézkes lovagok, - odább a történelem testes kötetei, mint a szálas gránátosok, kik szembeszállanak az idők bármilyen viharával. Emitt a modern francia irók, szines, könnyű formában, mint a gall szellem cifra kis poilu-i...

A szép fehér orosz agár néhányat nyugtalanul fordult maga körül, azután leterült a kandallóval szembe. Maga elé nyújtotta két kecses lábát és okos szemekkel bámulta az apró máglyát, mely pirulva csillogott előtte. A lángok játékában karcsú fehér teste lángszínűvé vált, mintha a kandallótól átízzott volna.

Leültünk a klubfauteuilökbe, melyek mindegyike valósággal külön fülke volt a tágas teremben. Az inas némán lehelyezte az asztalra a mokkacsészéket és a nagy pecsétű hollandus brandy-ket és a háziasszony apró kézlegyintésére kiosont.

Dávid Zsigmond kinyitotta a monogrammos széles ezüstkazettát és szó nélkül, kedvesen rámutatott a sokféle aranyvégű cigarettára és tarka övű szivarra. Először vettem szemügyre egész énjét. Nyulánk, magas férfi. Száraz, olajbarna székely arc, szigorú, keserű vonásokkal, melyek csak akkor engednek a fagyból, ha kissé elmosolyodik. Mintha ilyenkor szemeiből kisütne a nap és e napfény végigsurranna egész arcán, ezen a barna őszi szántáson. Borotváltsága angol maszkot vont a régi székely arcra. Okos, szűkszavú, éles ember lehet.

Fejbólintással köszöntem és kiválasztottam a legvékonyabb cigarettát:

- Nem is találok szavakat, hogy elmondjam hálámat a megértő kegyért. Boldog vagyok, hogy szabad a kastély családi levéltárában kutatnom. Kincsesbányára akadtam és a napvilágra hozott aranyat, a legendás multat szétoszthatom ezrek és ezrek között...

- Szóra sem érdemes. Amit én teszek, csak szoros kötelesség. A bányászé az érdem, nem a bánya tulajdonosáé. Kastélyomba nem lép be mindenki, de akit beeresztek, az addig, míg nálam van, barátom. A küszöbön túl azután elválik, hogy barátom akar-e és tud-e maradni. Egyetértünk. A multról leszedni a feledés pókhálóit, magyar kötelesség. Talán nem volna a jövő örökös kérdőjel, ha korábban tanultunk volna a multtól... Sikert kivánok.

Nem nyúlt a potrohos hollandi brandy-korsókhoz, hanem néhány kortyot ivott a grogból, melyet maga kevert.

A másik oldalról az asszony foglalkozott velem, vendéglátó bájos szeretetreméltósággal. Elém tolta a kis karlsbadi mokkacsészéket.

- Édesen szereti? egy vagy két darabot?...

- Mindig kettőt... A mérgeket édesen szeretem. Már pedig ez a fekete kávé igazán édes méreg...

Megnéztem az asszonyt is.

Habos ruha volt rajta. Könnyű, hogy szinte én fáztam helyette ebben a nagy teremben, melynek fatábláit haragosan verdeste az őszi eső és szélvész. A terem méreteihez, az idő haragjához idebent is túlságos könnyű volt ez a ruha. Ahogy ez az asszony elhelyezkedett a nagy klubfauteuilben, kissé maga alá húzva lábacskáit, - külön asszonyi művészet volt. Esztendők óta asszony, de mégis fiatal leány maradt. Gazdag szőke haja, pompás, finom aranyráma volt fehér arcához, melyből erős asszonyi fensőbbség és leányos naivság sugárzott. Csodálkoztam, mennyi mindent lehet kiolvasni az ilyen kis arc-miniatürből.

- Csodálom a tudós embereket, mennyire szeretik azokat az elfakult, olvashatatlan irásokat. Én még az én kis uram leveleit is szeretném nyomtatásban kapni. Neki is olyan rossz irása van, mint őseinek. Jó volna, ha ilyen tudós férfiú átírná... De azért mégsem adnám senkinek oda olvasni, - már csak magamnak kell megfejtenem...

Bájosan, hamisan mosolygott.

- Úgy-e, most beszámol nekünk arról, mit olvasott ma a levéltárban. Dokumentumokat, melyek a Dávidok pörlekedéséről szólnak, vagy szerelmes leveleket, melyek a Dávidok szivéről regélnek... Én is tudni akarom, hányadán vagyok az én urammal! - Közben tréfásan megfenyegette a szigorú arcú embert, kinek szeméből megint kisütött a nap. - Azt mondják, nem esik az alma messze a fájától... Tudni akarom, lesz-e nekem sok pöröm az én gazdámmal, vagy szerelmében ő is keringő lepke... Úgy-e, kibetűzi nekem, milyenek voltak azok az ősök! Ő is azokra ütött.

Majd hirtelen felállt és kissé felém hajolt. Kezét a levegőben szimbólikusan arcom elé tartotta, mintha hangomat is meg akarná akasztani. Láttam finom újjainak rózsaszínű körvonalait, ahogy a lámpa fénye a parányi kézen áttetszően átvilágított.

- Ne! - még egy percig ne beszéljen! Csak addig ne, míg vissza nem jövök. Addig nem szabad mesélnie. Csak éppen megnézem, nem takaródzott-e ki a kis Ádám vagy a kis András...

Átillant a nagy termen és eltünt a nehéz karamanikkal rejtegetett mellékajtón, miként a messzire derengő tündér Ilona. Előbb még egyszer visszanézett és kecsesen intett:

- Úgy-e, addig nem mesél! Megvár!

A nyulánk orosz agár követte szemeivel, majd ásítva fölállt. Lassan megindult és hirtelen gyorsítva lépéseit, ügetve bebújt a karamani mögé.

Dávid hörpintett a grogból.

- Derék asszony Klárám. Mindent annak a két fiúnak. Meg nekem. Ha ők nem volnának, kiszökném ebből a világból. Cudar lett az élet. Régente a háborúk nyomában a pestis járt. Ma új járvány van. Kitört az egyenlőség, mely súlyosan támadja meg az egészséges ént. Akiben volt igazi én, abban elsorvasztja. Akiben sohasem volt én, abban kifejleszti, mert minden senki az élet Napoleonjának tartja magát... Ezért azután nem értünk egyet, hanem ezret... Régen talán mégsem volt így. De hát a történetiró jobban tudja...

Hallgattam és gondolkodtam, hogyan hárítsam el a fiatal asszony érdeklődését kutatásaimról, mire visszajön. Nem szivesen beszéltem kőfejtő tudományomról. Minek idő előtt a késő unokáknak az ősök irásairól regélni? De már meglebbent a függöny; betopogott a karcsú agár és utána kedves sietséggel közénk termett a szép kis asszony. Belehúzódott a nagy fauteuil sarkába és halkan tapsolt:

- Megnyitom az ülést. A tudományos akadémia ma a régi századokról értekezik. Azokról, kik egykor voltak. A hallgatóság áhítatosan vár. Vaszja, csönd!

Ez az utóbbi figyelmeztetés az agárnak szólt; megértettem az orosz névből.

Halkan kezdtem:

- Én II. Rákóczy Ferenc korával foglalkozom. Kutatom, miért tört le a libertás harca. Meggyőződésem, hogy nem a császári generálisok verték le. Hogyha nem tartott volna esztendőkig a küzdelem, nem őrlődött volna fel a kuruc gárda éhségben, nyomorúságban. Azt hiszem, Pálffy generális és Károlyi Sándor találkozó utait mások taposták készre a majtényi síkságig...

- Szép, daliás, szomorú idők! Azt hiszem, a pártosság változtatta tragédiává azt, ami eposznak indult. Egyik ősöm, Dávid Zsigmond kitartott Rákóczy mellett. Követte. Francia földön halt meg, mint huszárezredes.

Újra hallgattam. A férfi is, az asszony is kérdőleg pillantottak reám. Dávidné meg is fenyegetett egy újjal:

- Mondjon el mindent, amit a régi levelekben olvasott. Különben vége a barátságnak. Holnap magamhoz veszem a levelesláda kulcsait...

- Már késő. Ami érdekes, itt van a zsebemben. Csak át kell írnom olvasható szöveggé... És kihúztam zsebemből egy köteg megsárgult levelet.

Az asszony kecsesen feléjük kapott, mint a kis macska, mikor valami csalogató játékot mutogatnak neki. Aztán lehorgasztotta fejecskéjét és durcásan ismételte:

- Mi haszna, ha nem tudom elolvasni. Ki irta ezeket a leveleket?

Nem tagadhattam tovább.

- Egyik felét Heister Eleonóra. A másik csomót Dávid Ádám, kuruc ezredes.

A férfi meghökkent. Az asszony felfigyelt.

- Érdekes. Dávid Ádámnak egyenes ükunokája vagyok. Eddig soha semmit sem birtam róla megtudni. Semmiféle történelmi munkában nyomára nem akadtam. Ezekről a levelekről sem sejtettem semmit, pedig eleget poroskodtam a levéltárunkban. Csak egyet tudok, hogy végesvégig Rákóczyval maradt, csak nem ment el bújdosónak. Szatmár után ebbe a kastélyba temetkezett aféle szomorú úri magyar parasztnak. Nem bírt megválni a rögtől. A rög köt, mert a legerősebb mágnes.

Az asszony hozzátette homlokát dörzsölve:

- Eleonóra... Heister Eleonóra... Különös. Látta a képet az iróasztal fölött vendégszobánkban? Ott, hol e leveleket másolja. Sohasem tudtuk, hogyan kerül hozzánk ez a kép. Fönt, a festmény jobb sarkában olvashatja: Eleonora comitissa Heister. Talán bizony Dávid Ádám vette feleségül az osztrák grófkisasszonyt?

- Úgy tudom, feleségül vette. A képet láttam. Nem neves mester alkotása. Hanem amaz ott - a két könyvszekrény között - a kuruc vitéz - remek munka, Mányoki stilusában...

Közömbös akartam maradni, hogy átgombolyíthassam a fonalat a festőkhöz. Az asszony nem engedett.

- Ugyan kérem, mondja el, mi van a levelekben?

Nyájasan és kicsit kedvetlenül folytattam:

- Még nem tudom. Csak tegnap óta dolgozom. Rendesen késő éjszakáig. Nagy gyönyörűség e munka, - különösen az ilyen otthonban. Elmerülök a magyar Maecenás házában a multakba, míg odakünt könyörtelenül jár körül a nagy feledés, a fázós november... Elmerülök a multba, mikor "hullatja levelét az idő vén fája..." Azután reggel, mikor kisüt a napfény, az első cigarettánál elolvasom a régi irásokat, éjjeli munkámat és ünnepi áhítattal mondom el Arany Jánossal: "Én az avart jártam, - tünődve megálltam. Egy régi levélen ezt irva találtam..."

- Boldog ember, ki az életnek gourmandja. Boldog, ki mindenből - novemberi ködből és poros irásokból is ki tudja választani a gyönyörűséget. Nekem bizony büntetés volna késő éjszaka az esőcseppek petyegését hallgatni és rossz írást böngészni. Inkább beburkolódzom a paplan alá és olvasok valami jó Anatole France-t... Vagy még inkább valami pompás útleirást. Sokkal szivesebben olvasom valami vakmerő angol didergését a Himalaya haván, vagy verejtékezését a dzsungelben. Jól esik ilyesmiről a kényelmes, langyos szobában értesülni. Meg hát én a "happy ending" barátja vagyok, mint a jámbor amerikai tucatpolgár. Szeretem a jó véget, - legalább késő este. Már pedig az utazók históriáinak csattanója a happy ending, mert hiszen nem írhatták volna meg könyveiket, ha nem tértek volna haza épségben.

A fiatal asszony sem kiváncsiskodott többet. Mintha megnyugodott volna ura önző világnézetében. Szórakoztatni akart. Odament a rádió-asztalkához, füléhez tartotta a kagylót és finom újjával hivogatólag integetett. Nem szólt, mintha nem akarná egy hanggal sem zavarni az ezer kilométer távolságban felzendülő muzsikát, melyet közülünk éppen csak ő maga hallott...

Engedelmeskedtem. Végighallgattunk minden világvárost, - Puccini fájó-ízzó muzsikáját Rómában, - kicirkalmazott oktató szavakban az időjóslást Berlinben, - az újjongó Valenciát Párizsban, - Maritza grófnőt Bécsben. Egymásután magam előtt láttam a deli angol fiú után epedő Madame Butterfly-t, ahogyan várja az ablaknál a hajnalt. Megjelent előttem a bizonyára pápaszemes porosz professzor, ki az Izland felől jövő időváltozást hirdeti láthatatlan szikrákkal a világnak. Előttem forogtak a párizsi barban a mámoros párok, Padilla újjongó zenéjére és végigcsináltam az úri számtartó kedves, feudális duhajkodását a szocializált császárvárosban... Beszéltünk mindenről a világon, - a fascizmustól és a valutától kezdve a szomszéd földesúr szerelmi botrányáig és a modern női toilettek titkáig, - de nem emlegettük többé a kuruc kort.

A nagy sarok-empire óra tizenkettőt ütött. Először azt hittem, távoli harangszó zsong lelkemig. Az éjszaka szelleme volt, mely tizenkétszer megcsendítette az élet kristályserlegét, hogy szóljon hozzánk a csodaálmok édes beszédjével.

Fölálltam.

- Istenem, már éjfél van. Ebben a kastélyban rettenetes gyorsan él az ember. Az órák rövidebbek, mint máshol...

- Ejnye, a mi történettudósunk bókol. Eddig azt hittem, hogy a történészek a tárgyilagos igazságot keresik... - Kacagott a helyes asszony. - Erre innunk kell valamit...

- Szabad kérnem még egy csésze fekete kávét...

- Isten ments. Pár órával előbb édes méregnek nevezte. Én nem akarok méregkeverő lenni. Nem ér az semmit, ha a feketekávé segít dolgozni... A jó paripának magától kell a célig futni. A feketekávé pedig csak olyan, mint a lovaglópálca, mellyel ütik a fáradt paripát... Nem akarom, hogy azután egész éjjel Heister Eleonóra comitissa kék szemeit csodálja és holnap vagy rám se nézzen vagy párhuzamot vonjon az én vereségemre. Nem, nem. Én kinálom meg az igazak italával...

Míg kedvesen csicsergett, már vizet is forralt a villamos melegítőn. A magas kristálypohárba néhány kanál whiskyt öntött és szeletelte a citromokat... Uramfia! night-cap-et, az angolok hálósapkáját akarja nekem készíteni a bűvös házi tündér. Ez az egyetlen ital, mely még a virrasztó hőst is a fakirok álmaiba ringatja, - ez az ital a billikomba varázsolt Nirwana.

Még sem mertem ellentmondani, mert bűnnek tartottam volna ennek az asszonynak nem engedelmeskedni. Sohase utasítsuk vissza, amit a földre szállott szépséges fátum rak elénk. Ki tudja, mire jó. A megbánás mindig késő. Hát ezen az éjszakán legfeljebb nem olvasom Dávid Ádám kétszáz esztendős leveleit... Fölhajtottam a night-cap-et. Pompás volt. Forróságát éreztem halántékomtól bokáig és percek mulva rózsaszinű köd ereszkedett szemeim elé.

- Jó éjszakát!

- Jó éjszakát kurucok... Idézte az asszony különös mosollyal Ocskay brigadéros szavait.

Maga Dávid Zsigmond kisért szobámig. Kedves, gondos szeretetreméltósággal nézett körül, - még egy újjal meg is érintette a nyájas méltóságban tornyosuló tejfehér kályhát a sarokban, - ezt a szelid bazilikát, hogy elég meleg-e. Azután barátságosan elköszönt.

Dolgozni akartam, de gondolataimra ránehezedett a night-cap. Kitártam az ablakot, hogy a hideg éjszaka oxigénjét kérjem kölcsön az álom ellen. Az eső már nem patakzott, - a tompa szürkeségből hópihék szállingóztak. A park nagy feketeségébe hatalmas csúcsíves kapuvá nagyobbodva belerajzolódott ablakom világossága és saját óriássá növekedett árnyékom. A lombjavesztett fák és bokrok kisérteties kulisszák gyanánt tolódtak egymás mögé.

Egypár szippantás a sötét üdeségből elegendő volt, hogy elijessze minden álmosságomat. Ujra gyorsan becsaptam a fatáblákat, mert gyerekesen úgy éreztem, hogy szobám belenövekedik a végtelen térségbe, a boszorkánymesék birodalmába. Bizonytalan érzés kapott meg, - bejön hozzám az éjjel - hideg, lázas simogatásával. Az ablak bezárásával sorompót eresztettem gondolataim kalandos vándorlása elé és hozzáláttam a munkához. Fölnéztem a képre iróasztalom fölött, - belenéztem mélyen Heister Eleonóra kékes szint játszó szemeibe, melyek talán lidércei lettek egy derék, de gyönge magyar léleknek.

Találomra kihúztam az egyik levelet. Ezt ő irta. Németül, apró, de igen határozott betűkkel. Ki tudja, milyen veszedelmek közt csempészte át valami kétarcú vitéz kuruc Dávid Ádám kezei közé. Átírtam a levelet és fordítottam:

Anno 1707 decembris...    

"Ádám, - én győzedelmes vitézem! Gzőzedelmes vagy, mert elfoglaltad a legerősebb várat, az én lelkemet. Kővárakat törhet a zsoldos is, de az asszonyi sziv várát csak a választott vitéz veheti meg tüzes pillantással, észbontó szóval, gyönge öleléssel.

Tiéd vagyok selymes hajamtól roskadó térdig. Légy az enyém te is tetőtől talpig.

Ezért ne feledkezzél meg arról, amit mondtam: nem jó két nagy úr sakkjátékánál sakkfigurának lenni. A vesztes az, kivel játszanak, nem az, aki játszik.

Vigyázz, vigyázz! nem igaz ügy, melyet te szolgálsz. A ti ügyetek fekete ügy. A ma piros, de a holnap fekete. Minden dolognak végére kell gondolni.

Úgy csókol, mint akkor - a bozóti erdőben, a szarvasgím nyomán, a közös paripa hátán - szerető Leonórád."

Az utolsó mondatot magyarul irta, - nem irta, hanem rajzolta. Látszott, hogy elébe irt sorokról másolta, mert keveset érthetett magyarul...

A férfi felelt. Röviden. Melegen. Okosan. Magyarul:

1707... decembris.    

"Leonórám! Szeretlek. Mással ne törődjél. Férfi dolga nem asszony dolga. Szeretlek. Ádám"

Újra nő irása:

1708... jul.    

"Ádám! Értsd meg, hogy asszony nem okoskodik, hanem csak szeret. A férfi sohasem tud erre a magaslatra emelkedni. Pedig nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni: nekem, szived királyasszonyának és a te nagyságos fejedelmednek... Vigyázz. Azért irok neked, mert mindent tudok - és az én hireim biztosak. A császár győzni fog. Kár volna véredet és véreidet feláldozni csupa virtusból. Gondolj nemzeted jövőjére. Nem kérek hitványságot attól, kit szeretek. Ez erkölcsi lehetetlenség a szerelmes női szivnek is. Csak okosságot kérek. Állj ki ebből a csatából, késsél le az ütközetről. Ezzel teszed a legnagyobb szolgálatot tieidnek.

Meghalok utánad.

Leonórád."    

Az utolsó mondatot újra magyarul irta...

Néztem a férfi irását.

Anno 1708... aug.    

"Leonóra! Megőrülök. Megtettem. Nem félelemből, hanem mert hittem neked. Nem akartam magyar vért hiába pazarolni. Most elkárhozom. Győztetek. Csak egyet nem tudok: azért, mert akik a te hitedet vallják, előre okosan úgy intézték a támadást, - vagy azért, mert én késtem kurucaimmal... Erynnisem lettél. De szeretlek. Ádám."

Éreztem a tragédiát a sorok között és mohón másoltam tovább.

Anno 1708... aug.    

"Én édes kurucom! Maga vagyok a hűség és szerelem. Virrasztok fölötted, mint a csillag. Nem akarom, hogy ne láthassalak a bánatfelhők miatt. Ott akarok ragyogni fölötted, mint örök szerencsecsillagod. De sohasem lehetnék egészen a tied, ha - mindhalálig küzdesz. Igazabban: az én halálomig, - szerelmes szivem szakadásáig. Az én családom inkább látna kiterítve, mintsem hogy rebellis, rab, vagy bujdosó párja legyek. Válassz. Érzem, megrázod szilaj üstöködet, melyet annyi szerelemmel simogattam... én édes vad párducom! Nincs igazad, - igaz asszony vagyok. Nem kérek árulást, mert árulónak meg én nem lennék a felesége. Csak azt kérem, ne szólj uradnak, hogy Ocskay meg Bezerédy át akarnak jönni... Te maradj csak odaát. Csak maradj csöndesen. Azok ingatag emberek... Jobb még az uradnak is, ha csak toledói pengékkel kűzd és nem csorba fringiákkal... Azok becsülete már csak csorbult fringia. Ádám, ha szeretsz, tanulj meg hallgatni...

Megint úgy csókol, mint akkor... Érzed a távolból? szerető

Leonórád,                   
kis feleséged a béke után."    

Dávid Ádám erre is felelt. Megtaláltam levelét. Igen kusza irás volt. Nagy kínok között irhatta; a dátumot is elfelejtette.

"Asszony! Hallgattam. Elvesztem. Iszonyú. Ocskay és Bezerédy igazán átmentek. És én hallgattam, bár tőled előre tudtam! Elvesztem. Úgy becsüld meg ezt a levelet, hogy ez a vallomásom ideát bakóm lehet. Szegény Ádámod."

Ugyancsak dátum nélkül akadt kezembe a válasz:

"Ne félj. Leveled az én kezemben kegyelmet jelent és a legszebb dominiumot: engemet. Majd eljövök érted, hozzád, neked

Feleséged."    

Ezen a levélen nem volt megszólítás, nem volt aláírás, egyetlen név sem. Talán azért, hogy ne tudja senki az iróját és az olvasóját, ha a levél kemény kuruc kezekbe kerülne.

Egyszerre újra szürke köd szállt szememre. A betűk szivárvány széleket kaptak. Értettem mindent és mégis nehéz lett gondolataimnak az olvasott levélregény. Óh, az az átkozott night-cap. Aludni, csak aludni!

Fáradtan álltam föl. Gondosan begöngyöltem a felfedezett régi leveleket a róluk készített másolatokba. Felsóhajtottam, pedig sohasem szoktam magamban beszélni... Dávid Ádám! kurucok hadnagya! labanc asszony rabja! Azután megfenyegettem a kékszemű comitissa arcképét iróasztalom fölött és mély álomba roskadtam nyoszolyámra.

Összevissza álmodtam. Úgy éreztem és láttam, hogy szobámban föl és alá jár házi gazdám. Hallottam a padló ütemes ropogását. A félhomályban ránéztem. Még sem ő volt, hanem az a kuruc vitéz, kinek Mányoky stilusában festett arcképe a könyvtárszobában függött. Senki más éjjeli látogatóm, mint Dávid Ádám... Szomorúan mondta:

- Azt hittem, hogy akit beeresztek kastélyomba, addig, amíg nálam van, barátom... De te még addig sem vagy jóbarát. Világgá beszéled legtitkosabb titkaimat, leveleimet.

Nem ijedtem meg a kisértettől, álmomban sem. Természetesnek találtam megjelenését. Komikus önérzettel feleltem neki:

- Nem félek tőled, Dávid Ádám, kurucok hadnagya. Te csak a történelem elmult alakja vagy, de én történettudós vagyok! Nem az alak a fő, hanem az itélet, melyet a tudós az alakról alkot. Én is itélek. Aki itél, annak nincs szive. Akinek szive van, az nem mer itélni...

Ilyen sajátságos értekezést intéztem hozzá, mert titokban attól féltem, hogy észreveszi asztalomon az írásokat és magával viszi kutatásom minden gyümölcsét. El akartam terelni figyelmét az álmodó ember naiv ravaszságával. Komor szavaimra szertefoszlott, de azért a padló tovább roppant. Az egész szobában halvány világosság áradt szét. Heister Eleonóra állt iróasztalom előtt. Leszállt a képből. Ott állt igazában, bájosan, csábítóan, önérzetesen. Egy árva szót sem szólt. Gúnyos mosollyal nyúlt a kis tekercs után, melybe összegöngyölítettem a leveleket és az annyi gonddal készített másolatokat. Csipkékkel borított kebelébe rejtette, megvetően rám nézett és történelmi kincseimmel együtt kisétált a szobából...

Ki akartam kapni kezéből az idő vén fájának hulló leveleit, de karom béna volt. Utána akartam repülni, de guzsba volt kötve kezem-lábam. Vergődve hallgattam végig az ajtó halk nyikorgását, az ajtóét, melyen Eleonóra comitissa távozott. Végre felriadtam és küzdelmes logikával állapítottam meg, hogy csak - álmodtam. Mégis gyertyát gyújtok és önmagam előtt is szégyenkezve képzelődéseim miatt, vizsga pillantásokat vetek az iróasztalra. Ott feküdt a tekercs az irásokkal, ahogyan éjjel odaraktam. Mosolyogtam és azon gondolkoztam, mennyire fog Dávid Zsigmond és derűs kis felesége mulatni, ha majd délben elmesélem nekik bolondos álmomat. Te akarsz történész lenni? Nagy gyerek vagy, ember! Falnak fordultam azzal a tudattal, hogy az alvó ember mindig nagy gyerek, mert tehetetlen, mert hisz a mesékben, mert az éber lélek bátor bölcsességére, a gyámkodásra szorul. Ezzel a vigasztalással aludtam az igazak álmát késő reggelig.

Újjászületve pattantam fel. Rágyujtottam az odakészített cigarettákból és kilöktem a nagy fatáblákat. Jer, reggel, lelkek örök orvossága, szelleműző, reménytermő, mindennap visszatérő csoda és igazság! Puha kékségben reszketett a magasban a levegő tenger, puha fehérségben tündöklött köröskörül a lombtalan park. November - és már is minden fehér. Mintha mosolygó fiatal arcba néztem volna, melyet időelőtt megőszült fürtök öveznek.

Gyönyörűséggel ittam a téli reggel jégbe hütött fénypezsgőjét, mikor egyszerre kapargást hallok az ajtón. Ejnye, már késő lehet, hogy a Józsi inas máris hozza a reggeli teát és azokat a pompás pirított kalácsszeleteket, melyek miatt egymagában érdemes volt egyet aludni és újra felébredni. Az uri kényelem ez apró, epikurusi örömével nyitottam ajtót. Nem az inas volt, hanem a parádés orosz agár. Fejét nyujtogatta, csóvált, okos tekintetével köszöntött. Hogyan mondhatják, hogy állatoknak nincs modora, beszéde! Több árnyalata van, mint az emberek egymás közti társalgásának. Most bizonyára jóreggelt kiván. Megsímogattam fényes, hosszú fejét és barátságosan viszonoztam a pompás eb kedvességét.

- Jó reggelt, Vaszja, - jó reggelt szép kis elegáns Vaszja!

A fürge állat fürkészve nézett körül és hirtelen az iróasztalhoz szökött. Fölkapta a levéltekercset és mielőtt felocsudtam volna, kiiramodott a behajtott ajtón, melyet egyik lábával kitaszított. Ment, miként a villám. Utánarohantam.

- Ide, Vaszja, ide! Pfuj! nem szabad...

Hiába volt minden. A furfangos eb a folyosó legvégén gömbölyödött le, félig csúszva, mint a sikló. Másodpercek alatt összeharapta, összetépte a nagy idők dokumentumait és éjszakai munkám foszló lapjait. Az összetépett papírosokra ráfektette karcsú lábait és nagy fekete fényes szemeivel rám bámult. Megint szavak nélkül beszélt hozzám. Nem volt ez az agár soha Pompejiben - és mégis azt mondta pillantásával: cave canem! óvakodjál a kutyától! Nem hallotta soha Gladstone szálló igéjét, mégis megmondta tekintetével: hands off - el a kezekkel...

Kétségbeesetten álltam kutatásom roncsai előtt, mikor a zajra kilépett az ebédlő ajtaján a bájos háziasszony. Nagy bánatomban is végigmértem tetőtől talpig, mert ellenállhatatlan volt angolos sportruhájában. Előkelő, hajlékony, tökéletes. A kis arcminiatürben rózsásan türköződött a fehér reggel derűje. Lehajolt az agárhoz és harag, bosszúság nélkül édes zengő hangon csicseregte:

- Vaszja! Vaszja!

Az eb szerelmes hódolattal hunyászkodott meg a csodálatos teremtés előtt. Látszott, hogy életét is odaadná tündér-gazdájáért. Az asszony meg szó nélkül összeszedte a papírfoszlányokat és apró markaiban szorongatta. Nem engedte, hogy segítsek neki. Követtem a könyvtárszobába. Majd sóbálvánnyá váltam, mikor az összeharapdált, szétszaggatott levélfoszlányokat bevetette a kandalló piros, izzó parazsa közé. Feljajdultam:

- Isten szerelmére! mit cselekszik? Ezek Dávid Ádám és Heister Eleonóra régi levelei...

- Ah! Miért nem szólt hamarább? De hát ezeket a foszlányokat már úgy sem tudta volna újra összeilleszteni... Végtelenül sajnálom.

Ezt annyi szeretetreméltósággal és jókedvvel mondotta, mintha csak arról volna szó, hogy az agár elcsent egy-két sonkás sandwichet. Gyűlöltem ezt az ellenállhatatlan asszonyt nyugalmáért. Milyen elragadó, milyen édes - mégis mennyire tudatlan, érzéktelen! Hiába, a legokosabb asszony is csak az érzések királynéja vagy rabja. Az ész birodalmában nem érték, csak játék. Gyűlöltem.

- Asszonyom, méltóságos asszonyom, - kezdtem szemrehányást lihegő hangon, - tudja, hogy ez az eb elpusztította a pótolhatatlan kincseket?

A szék karfáján idegesen kapaszkodó kezemre fektette puha kis kezét. Nagy ég, milyen meleg volt ez a bársonyos kis kéz... Édes cinizmussal felelt, de mintha símogató keze, símogató szeme éppen az ellenkezőjét értették volna szavai rideg tartalmának...

- Pótolhatatlan kincseket? Hogy volna az pótolhatatlan, miről tegnapig senki sem tudott. Hogyan volna pótolhatatlan, ami nélkül holnap is vígan tovább él a világ... Ön is, kedves nagy tudósunk, - meg én is. Épp úgy, mint tegnapelőtt.

Gyűlöletemben már nem is bírtam megjegyzéseket tenni rideg, gúnyos csevegésére.

- Mit szól majd a levelek elpusztulásához Dávid Zsigmondi!?

Az asszony most már másik kis kezét is kezem alá csusztatta, mintha végtelen édességgel kárpótolni akarna az én nagy-nagy keserűségemért. Rám nézett nedves, ártatlan gyerekszemeivel és vállát vonogatta:

- Vaszja tette... Vaszja tette...

Nem bírtam magamat tovább türtőztetni. Megfeledkeztem arról, illik-e, vagy nem illik, őszintén kérdeztem:

- Miért olyan különös velem? Miért?

Fölállott. Hátratette kezeit és nekitámaszkodott az apostolok asztalának, háttal a nagy ablakoknak. A bederengő tél fehérségében nyúlánk, finom sziluetté változott.

- Jó. Beszéljünk egészen nyiltan, mint nemes ellenfelekhez való, kik azért igaz jóbarátok maradnak. Észrevehette, hogy tegnap este többször érdeklődtem, mi van azokban a levelekben. Csak úgy, becsületes kiváncsiságból, mert Dávid Zsigmondné vagyok. Szerettem volna megismerni az okát, miért fontos történelmi dokumentum, amit az én uram ükapja írt. Gyanus volt, hogy érdekesek lehetnek levelei - másoknak is, - éppen azok a levelek, melyeket Heister Eleonórához írt. Megértettem, hogy feleleteivel kitér előlem. Okát akartam tudni. A régi leveleket hiába olvastam volna, én a tudatlan asszony nem bírtam volna megfejteni. A levelek átírását hasztalan kértem volna, nem adta volna oda. Titkon hozzájuk nem férhettem, mert hiszen zsebében tartogatta.

Elhallgatott. Elpirult. Csak percek mulva folytatta, halkan, zavarodottan.

- Tudtam, hogy még ez éjszaka elkészül azzal a néhány levéllel. Night-cap-et adtam inni, hogy a munka után mélyen aludjék. Az összekötő ajtón, melyhez kulcsom van, a szomszéd szobából beosontam, valamint láttam, hogy a vendégszoba vékony repedései elsötétedtek. Egyenesen az iróasztalhoz...

Hangja elakadt. Arca égett.

- Elcsentem a másolatokat. Az ajtó mögött valamennyit elolvastam. Sorjában, ahogyan következtek. Azután reszketve loptam vissza az íráscsomót asztalára. Nem hallotta kétszer roppanni a padlót? Azt hittem, kiugrik a szivem, annyira repdesett ijedtemben. Nem álmodta, hogy Heister Eleonóra kilépett a képből? Ah, én voltam. Borzasztó dolog valamit elkövetni, ami nem egyenes és tiszta munka... Borzasztó. De kellett...

Úgy nézett reám, mintha bocsánatot kérne.

- Olvastam a leveleket. Szenvedtem. Értettem, hogy Dávid Ádám mégis csak elárulta Rákóczy Ferencet. Nem úgy, mint a többi, ki átment, hanem mellette ingott meg. Ocskay kard volt, mely ketté törött. Dávid Ádám kard volt, mely eltompult. Árulás az egyik, árulás a másik. Csakhogy Dávid Ádám asszonyért cselekedte. Nem tudom, ez-e legsúlyosabb vagy a legenyhébb vétek... Ezt csak a férfiak tudják megmondani... Hát ezért kellett reggelre elpusztulni ezeknek a leveleknek, mielőtt belekerülnek új könyvébe...

Lesütötte szemeit.

- Én nem tehettem magam... Hogyan adhatnék számot ilyesmiről az én jó uramnak! Vaszja egy intésemre megtalálja azt, amit az én kezem érintett. És Vaszja engedelmes. Nagyon hűséges. Vaszja tette.

Annyi egyszerűséggel vallott be mindent, hogy elbűvölt különös gondolataival és még különösebb vallomásával. Államat alátámasztottam kezem fejével és durcás áhítattal néztem fel komoly arcába, abba a titokzatos, szépséges kis miniatürarcba. Balkezével megsímogatta az agarat, mely fejét oldalt nyújtva támaszkodott az asszony sugár termetéhez.

- A világ előtt véletlen baleset. Most tudja az én szent bűnömet. Értsen meg. Van jó uram, ki izig-vérig derék és magyar. Van két fiam. Ádám és András. Ők is Dávidok. Szabad ezekre a férfiakra köd mögötti múltakból egyetlenegy hajszálnyi árnyéknak esnie? Nem! - és ezerszer nem! A történetírás feladata lehet megmagyarázni a multakat, megfejteni az érdekes vagy érdektelen dokumentumokat, de csak addig, míg ez a mult vagy felemel vagy tanít... A történetíró hallgasson, ha fajtájából árulóra bukkan... Én fiaimért tettem, hadd mondhassák egykor büszkén: ősapánk Rákóczyval kitartott. Ez szép. Ez erőt ád. Nem a másik, az, amit meg akart írni munkájában, - amit nem lehet fehérre mosni századok becsületével, mert az árulás hazajáró kisértet...

Felém nyujtotta most már hideg apró kezeit. Lehajoltam és megcsókoltam mindakettőt és megadással ismételtem:

Igaza volt. Vaszja tette...



A rendelő órában.

- Tanár úr, kérem, vizsgáljon meg alaposan, én beteg vagyok...

Szólt szomorúan, nyugtalanul az idegen, ahogy maga mögött összehullatta a nehéz hangfogó függönyöket.

Az orvostanár fölállt iróasztala mellől. Kisímította homlokáról hamúszürke fürteit és nyugodt, kék szemeivel végigmérte az idegent. A kényelmes klubszékre mutatott, mely az iróasztal oldalán állott.

Az idegen meghajolt és mentegetőzött:

- Bocsássa meg, tanár úr, hogy be sem mutatkozom. Nem mondom meg, ki vagyok. Majd később. Nem tehetek róla, de azt képzelem, elfogulatlanabbul itéli meg állapotomat. Tudom, azt akarja mondani, nem engem akar megismerni, hanem bajomat. Hát egyet értünk. Úgyebár?

Az orvos szelíden mosolygott, vállat vont. Megszokta a külön és különös kivánságokat, mint pszychiater.

- Ahogyan kivánja. Fogjunk hozzá: le a kabáttal.

Az idegen ledobta kabátját, lehúzta finom ingét. A tanár izmos barna kezeit nyersen végigjáratta bordáin, vállapockáin. Megkopogtatta. Ráillesztette hallócsövét.

A szobában nagy csönd. A bérpalota előtt nyiló hársakról bekeringett néhány zsongó méh és zümmögve ütődött a nyitott ablakokhoz. Az utcán szakadatlan tülköltek az autók. Valaki nagyot kacagott, közbe az ujságárus énekelve ismételte a kinált lapok neveit. Az egyik villamos kocsi vezetője sokáig izgatottan csöngetett... A beteg szinte maga előtt látta az utcát, látta a hangokból. Jön a villamos. Valaki az utolsó pillanatban tér ki. Csak azt nem látta, ki az, akinek ennyire csöngetnek? Talán valami siket öregasszony. Önkénytelenül az egérképű De Petris bárónő jutott eszébe, hatalmas hallókürtjével. Nem, kis gyerek volt, aki nem vigyázott eléggé. Az sem. Nyalka fiú, ki hátranézett a bájos teremtés után, ki éppen most tünt el a sarkon.

A tudós tanár kedvesen szólalt meg:

- Nincs semmi baj. Hallja? A villamos megy tovább. A nép nem zsong másként, mint az imént...

Csodálkozott. Honnan tudhatja a tanár, hogy ő mit gondolt? Egyszerű. Észrevette a szive verésén... A tudós tanár fáradhatatlanul dolgozott tovább mellén, hátán. Kopogott, hallgatózott. Ő meg kezdett körülnézegetni a szobában, mert unta a szellem tétlenségét.

Tágas, otthonos szoba volt ez a rendelő. Semmi sincs benne, ami emlékeztetne az orvosi tudományra. A falon nem lógnak nagyszakállú, szemüveges tudósok portrait-i, nincs ott Jairus leánya sem, ahogy a Megváltó újra életre ébreszti, nincs ott a tudós orvos sem, ki kezeire támaszkodva gondolkodik a lázas gyermek vagy a halott ifjúság mellett. Ez a szoba valahogy nem a harc, hanem a béke szobája. A szemközti falon két tájkép, kiváló művész kezétől. Az egyiken fehér hóhegyek napfényben, a másikon fehér virágú gyümölcsfák napfényben. Az iróasztallal szemben az egyetlen nagy arckép. Térdig. Fiatal asszony, ki belekacag a világba. A tudós tanár volt felesége. A nagy pszichiater nem haragszik azért a keserves kis "volt" szóért. Maga mondta neki: menj, csak légy boldog. Vigyázz, - te csak a szürke embert hagyod el... Nem gondolsz arra, hogy az élet tenger s te a biztos sajkát taszítottad el magadtól. Menj. Értem, hogy tudománnyal nem lehet asszonyi lelket kormányozni. Értem, hogy jósággal nem lehet asszonyt megtartani... Megtartom képedet. Az emlék is megér egy századrész valóságot, az illuzió hozzá a hiányzó kilencvenkilenc századrész. Azt hiszem: a szomszéd szobában vagy, mert itt függ arcképed...

A paciens ismerte a nagy tanár tragédiáját és ezért bolyongtak ilyenformán összevissza gondolatai, ahogy a kacagó asszonyra nézett a pompás képen. Most ő akarta a vizsgálat alatt kitalálni az orvos érzéseit. Egyszerre felocsudott, nem, szinte megriadt. Az orvos tanár már idegeit vizsgálta. Gondosan nézegette szemeit. Megfigyelt minden reflexmozgást.

A beteg elfelejtett mindent, ami körülötte volt. Visszafojtotta lélekzetét és nem volt más, csak az önző én. Vele foglalkozik a nagy tanár, a legmélyebb tudomány, vele, az élő problémával.

A hársvirág méhei épp úgy zsongtak az ablak körül, mint az elébb. Az ujságárus megkaphatta a délutáni lapokat, mert hangosabban ismételgette az új címeket: "Nagy földrengés háromezer kilométernyire...", "Hajsza a háztetőkön..." "Az orosz szovjet..."

Nem hallgatta tovább. Az orvosra figyelt, ki nyugodtan visszaült iróasztala mellé, kinek a sok hallgatózástól, hajladozástól kivörösödött az arca, a homloka. Furcsa, ebben a sorsdöntő pillanatban, hogy itéletet várt a tudós ajkairól, nevetséges, groteszk gondolatok bosszantották. Az jutott eszébe, hogy az orvostanár igazán fizikai munkájával is megszolgálja a honoráriumát...

- Nos, tanár úr?

A professzor mosolyogva legyintett:

- Semmi. Csak annyit mondok, szeretnék fizikailag annyira egészséges lenni... Hiába kerestem valami szép bajt. Nincs. Szivén megosztozhatnának többen... Nos, nem úgy értem, hanem szószerint. Erős, pompás malom. Megőrli az időt, nem az idő őrli meg. Az idegek? Kitünő kábelrendszer. Ebben a nagyszerű telefonhálózatban pontos a kapcsolás. Uram, nem fogok bajából meggazdagodni.

- Pedig valami bajom van, - mondá reszketve az idegen. - Éppen az idegrendszerben.

Az orvos nyugtatólag intett.

- Kérem, még nem vagyunk készen. Ha valaki azt hiszi, hogy beteg, akkor van is valami baja. Az abszolut egészséges ember sohasem érzi magát betegnek. A betegség hite már maga nagy betegség. Csak ilyenkor nehéz megtalálni a bajt. A betegség okát akkor lehet biztossággal megtalálni, hogyha ez az ok a betegben van. De ha kivüle van...

A páciens nagyot nézett. Hát létezik olyan betegség is, mely az emberen kivül van?

Az orvostanár eltalálta gondolatait és mintha a kérdő, kétkedő gondolatot hallotta volna, mintegy arra felelt:

- Hogyne volna. Könnyű dolga van a chirurgusnak. Ő a Röntgen-sugarakkal látja a beteg helyet. Még a sokat bosszantott belgyógyásznak is könnyű. Rátalálhat a bujdosó gonosztevőre, a betegségre. Valami szer vagy eszköz rámutat. Valami reagál. Mi pszichiaterek sokkal keservesebb kutatást végzünk. Nekünk is könnyű ráakadni a bajra, hogyha a beteg magában hordja az okát, de ha kivüle van... Mindjárt meg fog érteni. Mondok egy példát. Nem rég volt egy nagyon értékes, kedves páciensem. Melankóliában szenvedett. Megvizsgáltam, - makkegészségesnek találtam. De megfejtettem a baját: ő egészséges volt, de a környezete állott csupa kellemetlen, ellenszenves, utálatos emberből. E kivüle fekvő ok tette melankólikussá. Ez ma, a nagy háború óta igen gyakori. Sok gyom nőtt a több éves ugaron. Rengeteget kellene kiszántani. A környezet hitványsága teszi melankólikussá a nemes lelkeket, hiába egészségesek önmagukban. Az ilyesmi csak az alsóbbrendű embernek nem árt, a mimikri embernek, ki mindenkor alkalmazkodik, kivéve egyetlen esetet. Szürkék között szürke, - hitványak közt hitvány, - csak a derék között sohasem derék. Cserben hagyja alkalmazkodási képessége.

A tanár megállt a szavak között és mosolyogva tért vissza feladatához.

- Bocsánat. Magyarázatul egész előadást tartok. Hogy megtaláljam a bajt és az okát, kérdeznem kell. Mindenre őszinte feleletet kérek.

A páciens bólintott.

- Hány esztendős?

- Most tavasszal voltam harminckettő.

- Karikagyűrűje sejteti, hogy már választott...

- Igen. Választottam. Harmadik éve. Ez volt életem leghelyesebb cselekedete. Feleségem szép. Több. Szépséges szép. Jó is. Ez ugyan mind nem volna elég. Okos is, derűs is - és ami nálam a maximum: megért. Az asszony felől minden rendben van. Még csak nem is féltem ezt a remek harmóniát, mert mindennap újat hoz - és ezért nem lehet a vége kölcsönös unalom. Ime - gyóntam. Megtakarítunk kérdéseket.

- Nem takarítunk meg semmit... Tovább kérdem. Van gyermekük?

- Fiam van. Hogyha tudná, mit jelent ez a szó: fiam! Egészséges. Helyes. Életté vált reménység.

Az orvos arcán végigsurrant a napfény, hogy az idegen önkénytelenül az ablak felé pillantott. Nem süthetett be a nap, mert hiszen a szemközti ház falán játszott a délutáni fény. Ez csak a belső nap volt, a - szeretet. A tanár hamar szigorúra ráncolta homlokát:

- Ejnye, majdnem azt mondtam: büntetést érdemelne azért, hogy betegnek meri magát érezni... De most következnek a legfontosabb kérdések. Vigyázat. Miben áll az érzés, mely miatt betegnek hiszi magát?

A páciens lesütötte szemét és halkan vallott:

- Boldogság jutott osztályrészül. Ezenfelül meg is becsülnek. Valamit válogathatok a földi javakban is. Télen Engadin csillanó haván sportoltam. A nyáron San Sebastianba készülünk. Tanár úr, látta izmaimat... És mégis - mégis, mintha valami meghalt volna bennem...

Az orvos jegyzett valamit. Majd hirtelen odavetve kérdezte:

- Mi a foglalkozása?

Az idegen nyugtalanabb lett és kitérően felelt:

- Ismeri tanár úr a két legdivatosabb regényt? Az egyik címe "Háztetők fölött", a másik címe "Én". Bocsássa meg, hogy ezt kérdezem, de tudós professzorok nem igen szoktak regényeket olvasni...

- Ismerem mindakettőt. Az abszolut jót magam is gyönyörűséggel olvasom. Elterel foglalkozásom szomorú árnyékaitól. De meg mint pszichiater sokat is tanulhatok a kiváló pszichológusoktól. Merem állítani, ennek a két könyvnek szerzője nagy író.

- Őszintén örülök, hogy olvasta e két könyvet, mart azok tartalma esetleg szükséges eszköz az én bajom megértéséhez...

A professzor újra jegyzett és figyelmes türelemmel hallgatta látogatóját, ki bőbeszédűen fogott a magyarázathoz:

- A "Háztetők fölött" eredeti könyv. Néha groteszk, de mindig közvetlen. Van benne valami az önéletrajzból. A szerző nagyon szegény ördög. Igen magasan lakik, nyomorúságos, rongyos padlásszobában. De nem néz befelé, a szobájába, mely szegényes, - börtön a léleknek. Nem, kinéz - végig a háztetők fölött. Itt köti az első barátságot: meglát egypár kormos, rozoga kéményt. A padlásszoba ablaka alatt nőnek ki a mohos, töredező cserepek hegyláncából. Megszereti őket. Olyanok, mint a szelíd, csöndes, jó emberek. Mikor elkezd a füstgomoly kavarogni e kéményeken, úgy érzi, hogy kormos barátai jót cselekesznek. A tűz odalent vagy meleget oszt a családnak, vagy talán főznek a fáradt, éhes embereknek. Úgy-e, megszereti ezeket a kéményeket, mint a szorgalmas, szelíd embereket... Egyszerre megharagszik rájuk. Mikor fúj a szél. A kémények bádogtaraja mindig a széllel fordul. A köznapi emberek ilyenek. Forognak az idők szelével, mint a szélkakasok, vagy a kémények patens tarajai... Többet nem szerette kémény-barátait - a háztetők fölött.

- Más barátokat keresett és talált is. A tetők telefonállványait, - a rádió póznákat. Ez új barátait a háztetők fölött igazán megszerette és becsülte. Ezek már magasabb rendű társak voltak. Szerette bennük, hogy lebírták a tért: vitték tovább a gondolatot.

- Egyik szép csillagos estén megharagudott ezekre a barátaira is. Nem tudnak semmit. Nem alkotnak. Csak tovább viszik vagy lopják a más gondolatait...

- Új barátokat keresett. Éjjelre a csillagokat, nappalra a napsugarakat vagy a torlódó felhőket. Nagyon megszerette őket. A felhőket azért, mert felhőt sohasem lehet megunni. Ezer arcú, százezer arcú. Változatosságában kimeríthetetlen az ég zsenialitása. A csillagokat azért szerette, mert valami leirhatatlan hűséges és jóságos van fáradhatatlan virrasztásukban. Pótolják a leghívebb élettársat. A napot azért szerette, mert árvaságában egész családot adott neki. Mikor reggel felcsókolta, anyja volt. Mikor édes forróságával perzselte arcát, szerelme, szeretője. Mikor nehéz, kétkedő órákban alkonyattal betekintett hozzá, édes apja, ki azt súgja: akarj, merj, menj a napfény után. Ezért szeretett ott fent lakni a háztetők fölött, mert ha ez új barátaira gondolt, csak batrachomiomachia volt neki a politikusok, az országok, a világrészek minden harca. Viharok a pohár vízben...

Az orvos újra jegyzett, kissé kitartotta kezét és ő folytatta a mese fonalát:

- Igen, nekem is tetszett a pompásan jellemzett élet a háztetők fölött. A hős annyira hozzá szokott, hogy az életet is a "háztetők fölött" nézte. Igy nézett el az emberek fölött is. Úgy nézte az emberi főket, mint a bérpalotákat. A gondolatok e fejekben a lakók. A nyomorúságosak, a köznapiak, a bünözők, a jobbak. A bérpalota lakói. És elnézett az emberi homlokok fölött, mint egykor a háztetőkön. A messziről jövő fényt látta csak, mely valami nagy közösségként lebeg az emberek feje fölött, mint akár ott a magasban, a mohos cserepes háztetők fölött, melyek eltakarják a bennük lakók hibáit, szerencsétlenségeit, hitványságait... És mert elnézett az emberek fölött is, lelkébe ragyogó, sziklaszilárd optimizmus költözött. Mert igazi optimista csak az lehet, ki elnéz a háztetők fölött...

- Tanár úr, nagy figyelemmel méltóztatott ezt a furcsa regényt elolvasni... De mit szól a másik könyvhöz, melynek cime "ÉN"... Azt merném állítani, hogy a modern ember legjobb rajza. Minden ember alapjában véve derék és jó, tenne valami okosat, hasznosat nemeset is a jövőért, a hazáért, az emberiségért, de nem tudja soha végrehajtani, mert mindenütt velejár az ősellenség. Nem Lucifernek hívják, óh nem. A neve "ÉN"

- Ez az "ÉN" az ünneprontó.

- Az az ÉN!

- Ennek a regénynek hőse száz százalékos ember. Nincs benne egy százalék abból, ami az ember fölött áll...

- Már gyerekkorában kezdődik. Büszkén megy ki a játszótérre, a falu pázsítjára. Övé a legtarkább papirsárkány. Lihegve fut vele, hogy fölszálljon a sárkánya magasra. Gyönyörködik röptében. A többi gyerek nézi, azok, kiknek sohasem volt ilyen pompás sárkányuk. Egyik már régóta izzó szemekkel néz a magasba, követi a napfényben libegő szörnyeteget. Kilép a sorból és halk, könyörgő hangon mondja: "csak egyszer, egyetlenegyszer engedd, hogy én is fussak vele... nekem is fölszálljon a sárkány és én azt hihessem: enyém! Nem fogom soha elfelejteni..." A fiú már-már odanyújtotta a sárkányt és a gombolyagot. Egyszerre visszakapta. Mit?! ő nélkülözze más kedvéért egy másodpercig is a szórakozás gyönyörűségét és azt a lélekemelő tudatot: neki van, másnak meg nincs... Nem, - győzött az ÉN.

- Mult az idő. Ifjú lett. Körülötte felrepültek mások sárkányai. Verejtékesen loholtak utánuk azok, kik fölröppentették ezeket a papirsárkányokat: az ideálokat. Ő nem futott, nem fáradozott. Most már odaadta az ő sárkányát annak a szegény ördögnek, aki egyszer epekedve kérte tőle a játékot. Fusson vele amaz, fáradjon, verejtékezzék helyette... És ő csak nézte, de mindenki látta, hogy az ő sárkánya emelkedik a legmagasabbra... Emelkedett így ő is, nem saját fáradságával, nem öntudatosan, - más munkájával, - meg a véletlen, a szél segítségével, mert semmi sem emel olyan gyorsan, mint a szél, az idők szele, a hitvány közhangulat. Újra győzött az ÉN.

- És sirnivalóan győzött az ÉN mindenkor és mindenütt, az asszonyi könnyel, az emberi szenvedéssel, a hazai rög magnetizmusával, mindenféle úgynevezett örök törvény szépségével szemben. Csodák csodája, mások lemaradtak, ő törvényszerűen kényszerítő biztossággal boldogult. Csak a delelőn - nel mezzo del cammin di nostra vita - mint Dante kezdi, - meghökkent. Kétkedni kezdett a problémán: melyik is igazában ő: az ÉN, ki legázol mindent, vagy pedig az a másik, ki hisz eszmékben, melyek túlélik a pillanatot... És aki kétkedik, veszett ember, mert alkotni, de élni, előre menni, élvezni az életet is csak kétkedés nélkül lehet...

A professzor újra jegyzett és paciense megnyugtatására önmaga folytatta a regényből levont következtetéseket, hogy látogatója lássa, mennyire olvasta és méltatta ezt a könyvet is.

- Igen, ezt a regényt is olvastam. Képzelje csak, én, az agyonfáradt, száraz orvos, hajnalig olvastam... Nem lehet letenni. Magam is éreztem a feszültséget, melynek szinte zivataros hatása alatt, vihar előtti szélcsönd fülledtségében várjuk a lelki összeütközést vagy a letörést. Nincs olyan megoldás, mely harmóniát hagyhat hátra. Ez a pesszimizmus regénye. Magunknak is pesszimizmussal kell követni a hőst éppen akkor, midőn sorsa legjobban ível fölfelé. Úgy érezzük, a hős repülőgépen száll, melynek motorján van egy kis hiba. Ez végzetes. E kis hiba az abszolut idealizmus hiánya. Enélkül nagyszerűen lehet boldogulni, de azért az ÉN-ember életében is matematikai biztossággal elkövetkezik a pillanat, mikor befelé kell sirnia egy forró könnycseppet valamiért, amit örökre elmulasztott. Ez a befelé sirt könnycsepp azután valóságos aqua Toffana a léleknek. Öl minden küzdelemben. A könyv remekmű.

A páciens hanyatt dőlt a karosszékben, lehunyta szemeit és lassan, halkan mondta:

- Megértett?

Az orvos fejét rázta és szeliden jegyezte meg:

- Még nem egészen, mert még mindig nem világos előttem, miben áll az érzés, mely miatt betegnek hiszi magát. Azt mondta, mintha valami meghalt volna lelkében...

Az idegen szomorúan nézett a tanárra:

- Tanár úr, foglalkozásomat kérdezte. Iró vagyok. Azt a két regényt, azt a két ünnepelt regényt én irtam. A FORTUNATUS, ki szerzőként szerepel, én vagyok. Ez a név az én maszkom, mely mögül az embereknek nyújtottam a lelkem legjavát. Mióta ezt a két könyvet megirtam, nem tudok többé hasznavehetőt irni. Ez mégis csak borzasztó... Harminckét évvel megállani... Minden harmónia körülöttem és nem tudok irni... Tanár úr, ez csak lelki betegség lehet... Adjon tanácsot, mert belezavarodom...

A tanár komoly jósággal megfogta betege mindkét kezét és szeretettel mondotta:

- Tudtam, hogy ezt a két könyvet csak ön irhatta. Most már meg tudom mondani a diagnózist. A harmónia zavarának oka itt is a paciensen kivül fekszik.

- Nem értem - dadogta halkan az idegen.

- Egyszerű kérdés. Önnek túlságosan jó a dolga.

- Hogyan, tanár úr?

- Szerencsés és boldog, mint ember. Ezért boldogtalan lett és elnémult mint iró.

Az idegen megrázkódott.

- Mikor első könyvét irta, "A háztetők felett" ciműt, még balsors üldözte. A szegénység, a nyomorúság, az élet árvaságainak minden átka. Ezért tudott irni igaz regényt a ragyogó optimizmusról. Minél keményebb a kenyér, annál melegebb a sziv. Minél borúsabb az élet valósága, annál ragyogóbb a reménység délibábja. A kagyló igazgyöngye a legbecsesebb érték, mert fájdalomban fogant.

- Aztán megirta második könyvét. Ekkor már javult a sorsa. E könyv is remek, mert aki megy előre, kedvet kap az alkotásra. A kűzdelem édessége a legigazabb termő harmat. De azt, ki előre megy, két ellenség üldözi. Az egyik igazi árnyékunk, az ÉN. Az az önző ÉN. A másik a képzelt árnyék, a pesszimizmus. A második könyv e kűzdelem szülötte. Ezért jó.

- És? - és? - nógatta nyugtalanul a nagy iró.

- Semmi több. Ön beérkezett mindenképpen. Győzött. Reményei teljesültek. Most már csak énje rabja. Odáig jutott, hogy nincs remélni valója, csak félteni valója. Ezért elnémult. A jólét, a siker, a győzelem kiütik a tollat az alkotó kézből. A művészet talaja a szenvedés és a kűzdelem.

A zsongó méh zümmögve ütődött a nyitott ablakokhoz. A függönyök megrezdültek a langyos szellőben. Az utca zaja beharsogott a csöndes szobába, kacagva, törtetve, kiméletlenül. Az iró fölállt. Szótalanul letette a teli borítékot az asztalra és ment. Egyetlen szót sem szólt.

Elnémult.



Ne menj rózsám a tarlóra...

- Lausanne - Lausanne - Lausanne...

Hangzott harsányan, közömbösen a két kalauz tompa hangja, ahogy gyors lépéssel végigkopogtak a két egymást keresztező expresszvonat mellett, mint a parancsnokok katonáik frontja előtt.

A két fiatal leányt kenetteljes szeretettel csókolta homlokon a száraz Mademoiselle Romont, a Rayons du soleil nevelőintézet teljhatalmú úrnője. Szeretettel, de afféle pártában maradt jósággal, miközben bizonyára arra gondolt, hogy veszedelmesen hűvös a tavaszi reggel, jó lesz a búcsúztatás után a forró tea. A két fiatal leány átkarolta egymást fiatalos szeleburdisággal. Még hamar egymás fülébe súgtak apró, de nagyon fontos titkokat, azután mindegyik puha piros ajka hosszan, őszintén, leányosan odatapadt a másik üde orcájára. Utána mindegyiknek egy-egy könnycseppje rezgett a másik selymes arcán, mint a harmat a pirkadó hamvas barackon.

- Denise, aranyos édes Denise, igérd meg mindenre, ami szent, hogy eljősz hozzánk Kisabosra... Úgy-e eljösz?! Igen. Nem tudok nélküled élni...

- Evelyne, kicsi Évi, mondd hamar utánam: én, Abossy Evelyne fogadom, hogy nem felejtem el a szegény kis Deniset. Eljövök hozzá Párizsba. Te, te, kis pajtásom, tenyéren viszlek föl az Eiffel-toronyba...

Azután még egy csók jobbról, még egy csók balról. Denise elegáns, szűk skót szoknyájában fürgén kapaszkodott föl a Simplon-expresszbe. Ruganyos alakja hullámzott, mint a hajladozó nyirfa-csemete; selyemharisnyás lábszára ágaskodott, karcsú bokája kecsesen lebbent a magasba, mintha őz szökellne fel a lejtőn.

Éva bájosan illant át a másik vonathoz. Keztyűs kis kezeivel egyszerre kapta el a két sárgaréz kapaszkodót és fiúsan húzódott a fölszálló deszkára, hogy együtt koppant két apró topánja.

A nagy Pullmann-kocsikból jó szivvel nézték őket. Az egyik ablakból a borotvált, telt ábrázatú öreg úr joviálisan még csókokat is küldött utánuk, jókedvűen, kedvesen. A két vonat lassú méltósággal, egyre jobban sietve gurult ellenkező irányba. Mindkét vonat egyik ablakában megjelent a könnyezve mosolygó, mosolyogva könnyező arcocska, meg egy-egy lebegő kis csipke-zsebkendő.

A perron utasai közönyösen topogtak céljaik felé, csak Mademoiselle Romont állt ott még néhány percig: nem tudta, melyik expressz után nézzen. Meghatott derűvel, elérzékenyült szigorúsággal bámult maga elé és elégedetten érezte, hogy eltalálta a búcsú-arcot. Valami nagy ürességet is érzett lelkében. Istenem! mennyi leánya volt már és még sincs egy sem... Pedig már megszokta a válást pár évtized óta. Merre, hova széledtek a szélrózsa minden tájékára, kiket esztendők óta bocsát napfénybe vágyó szárnyaikra. Szöszkék, barnák, feketék. Szemérmetesek és kacérak. Merengők és kópék. Elragadóak és jelentéktelenek. Hol lehetnek? odaát, a nagy vizen túl, fönt, az ezer tó országában, messze, a barbár keleten... Sokan már nagyasszonyok, boldog anyák, elvált társadalmi sztárok vagy még csak patyolatos lelkű arák. Mig ezen elmerengett, háta mögött a pajkos fiú, ki csemegéit kinálja az új népvándorlás ide-oda özönlő csapatainak, hamisan vigyorgott és aranyrojtos sapkájával törölgette szemét, mintha siratna valakit. Majd a tovarobogó Simplon-expressz után sandított, majd az Ouchy fölé kanyarodó berni gyors után integetett. Azután kikapott csemege-szekeréből egy piros narancsot, feldobta, elkapta, beleharapott. Majd vígan tolta a perronról kifelé a nikkel-kocsit és vígan dalolta a régi dalt, melyet szülőföldjén, a Jura hajporos ormai tövén tanult:

"Si ta mère, Sylvie, Ne t'en parle pas,
L'amour si jolie ne te le dit-elle pas?
K'ás ke vo me dite? K'ás ke s' á k' l' amour?
Djemé de mé vie in'é oyi si mo!..."

- - - Egyik tavasz ment napnyugatra, a másik tavasz ment napkeletre...

A Lac Léman ibolyakék mezeje néha megremegett. Mintha a nagy béke selymes palástját terítette volna áldott kéz a szavojai sziklák lábaihoz. Chillon sötét vártornyaira fölriadt sirálycsapat csapott le, mintha hulló ezüstleveles lepné be az ódon falakat. Montreux fölött fehérlettek a nyiló nárcisszok milliói. A tó fölött, a behavazott Dents du Midi alatt reszketett, csillogott a levegő, mintha ezer és ezer láthatatlan marék egyre újra igazgyöngyöket szórna a magasba...

Az egész tájék fölött azt susogta a nagy ragyogás:

- Éljetek, éljetek, mert szép az élet és csak egyetlenegyszer szép, mikor itt vagyok én, a nagy tavasz. A földnek százezerszer, embernek csak egyetlenegyszer!...

*

Lepergett a nagy esztendő, mely a leánylélekben egész történelem. Mi ehhez az évhez képest a talpraállás és a szárnyrakelés közti tizennyolc esztendő? Mi ehhez képest a "tiéd vagyok" első kimondásától az ezüstlakodalomig lemorzsolt huszonöt év? Amaz első évek fehér szinűek, ezek meg kékes szinben olvadnak össze, mint a távolodó tájék. De ez az egy esztendő piros szinű. Az első tizennyolc év csak a kis fehér füzet, melynek lapjai lassan rendes, egyre szépülő betükkel iródnak tele. A másik huszonöt esztendő a rózsafüzér, melynek egyforma szemei egymás után peregnek le az újjak közt. Egyformák, csak különböző a fogásuk, aszerint, hogy a leimádkozó újjak őszinte áhítattal vagy csak szórakozott bizalommal, gyöngédebben vagy keményebben szorítják meg az egyes szemeket... De ez az egy év piros. Mindenre ráesik ez a csodás világítás... A leánylélek ekkor gyónik, nem azt, milyen volt, hanem azt, hogy milyen lesz.

Lepergett...

Abossy Évi levelet kapott Párizsból:

"Édes kis Evelyne! Jövök Hozzád. Annyi mondani valóm van, annyi kérdezni valóm van, hogy papiron nem is fogok hozzá, mert akkor el nem juthatnék a ti kis barbár földetekre, mert el nem készülnék soha levelemmel... Bocsáss meg, hogy megint javíthatatlanul tollamra csuszott az a barbár szó... Ez már olyan Denise-szokás, meggondolatlanság... Ha Rád gondolok, szánom-bánom. Hogyha Te képviseled fajodat, akkor Nálatok a parasztleány is Lady. Vagy csak én vagyok a szerencsés gyerek, ki kopár sziklán botorkál és törpe moha közt pompás havasi gyopárt talál? De csak egyetlen kis csillagot! Eljövök és megnézem magam.

Ta petite Denise."    

Éva szive megdobbant, ahogy olvasta. Befogatta a két fényesre kefélt almásszürkét. A kertben leszakította a legteljesebb rózsát. Kitűzte méltó helyére. Pajkosan szökött föl a bakra és maga hajtott Denise elé. Közbe mosolyogva susogta: gőgös kis Parisienne, majd adok én neked barbárt...

*

A leányszoba a parkra nézett. A fehér szobába szeretettel köszöntött be a falusi éjszaka kimeríthetetlen jósága. A bűvös illat, mely éjjel csókosabb, mint a napfényben. A sűrű levelesben a fülemülék karának muzsikája: a falu nagy operája. Az ezerszemű csillagos éjszaka, mely valahogyan magasabb rendű gyönyörűség, mint a nappal kék boltozata, legmelegebb, legragyogóbb verőfényével. A nappali ég a köznapi élet egymással ölelkező örömeit és szenvedéseit boltozza be, de a csillagos éjjel csak a bíztató imádságok misztikus dómja.

A két leány szeleburdin csapta maga mögött az ajtót és versenyt futott az ablakig. Pár percig szótalanul néztek ki az árnyékok országába és lihegve szivták a csillagfényes, madárdalos, himporos levegőt. Közbe cirpegett a tücsök, mint a félő gyerek, ki belekiált a sötétségbe. Rekedt leveli békák feleltek neki. Denise kacagott.

- Hallod Évi, gyönyörű szép nálatok. De kicsit túlságosan poétikus. A hangulat igazán pusztai. Ebben a pusztában igazán csak öreg próféták bujdosnak meg a Szent János... Fájdalom, ezekkel nem lehet flirtölni...

Éva felborzolta Denise rövidre nyírott haját, mely derengő nyakán legalul metszett bársony volt, feljebb pelyhes, mint apró madár tolla.

- Kis bolondom, minek a flirt?! Mi falusi lányok nem igen kultiváljuk. Minek is? A flirt olyan, mint a fűtés tavasszal. Minek, mikor már melegen süt be a nap... Mi vagy a mesebeli királyfiról ábrándozunk, akkor csak ábrándozunk. Vagy igazi férfiút szeretünk, de akkor már szeretünk. A flirt a kettő közé esik és ezért kiesik. Nem éri meg a fáradságot.

- Hahaha... bájos kis Mademoiselle Romont... az ifjabbik Romont... Mégis csak szuggesztiv ereje van az ilyen mademoiselle-i tanításoknak. Vagy ez a "vertu de la pousta?" Pedig tudod-e, mi a flirt? A leánygimnázium érettségi bizonyítványa, a "droit d'immatriculation" a főiskolára, hol az élet, ez a rokonszenves professzor kiképzi a garçonne-t...

Éva puha meleg kezét rátapasztotta Denise nevető szájára.

- Ugyan Denise... Te is Brutus fiam? Te is? Lehetetlen. Csak a szád csacsogja, de nem ez a kis okos fej és nem ez a kis meleg sziv...

Bekopogtatott valaki, - az öreg szakácsné.

- Évike kisasszony! kezeit csókolom, legyen kegyes kiadni a holnapravalót!

Évi ficánkolva kapcsolta fel fehér kis kötényét és tréfás ünnepélyességgel tűzte oldalára a kulcscsomót.

- Bocsáss meg, Denise. Most tíz percig háziasszony leszek. Én vagyok a hetes a családban ezen a héten. Jövök már, Etel néni. Jobbra a szakasztóban vannak a tojások... Abban a kis zsákban van a nullás liszt, az a gerendási tábláról... Jövök már, Etel néni. Excusez, Denise!

Kisurrant az ajtón. Denise meg dúdolva rakta ki illatos necessaire-jéből legkedvesebb apróságait, a Coty-t, a rouge-t, az éjjeli szekrényre csapta a legujabb regényeket. Azután kibújt habkönnyű ruhájából, két candelabre-t állított a nagy fali tükör elé. Csipőre tette kezét és trillázva forgott a misztikusan csillanó kristályüveg előtt. Csókot hányt önmaga felé a tükörbe, majd hirtelen összerezzent, kicsire összehúzta magát és keresztbe rakta karjait kebelére. Éva újra megjelent.

- Mi lelt Denise? mit művelsz itt magadban?

- Édes kis Evelyne, én itt vigan játszom a milói Vénuszt... és egyszerre megijedtem. - A falra és mennyezetre vetített karcsú árnyékra mutatott. - Megijesztett a versenytárs ott a falon. Egyszerre hárman voltunk a szobában. Én, a másik ott a tükörben, meg az a harmadik, a fekete sziluett. Ugyan hajtsd be kicsit a függönyt, félek, hogy bejönnek a puszta prófétái...

Éva nevetve csapkodott leoldott kötényével és azután komolykodva hozta tenyerén Denise elé, amit fogott.

- Látod. Denise, miért nem vigyáztál! már be is jött, bejött a puszta szelleme, hogy téged meglásson... Milyen parádés kacér szemeket tett fel csupa kiváncsiságból...

Kacagva tartotta Denise felé a pompás éjjeli pávaszemet, melynek himporos szárnyain vibrálva reszkettek a tarka ékes karikák, mint a nagy, kiváncsi szemek.

- Évi, menj, vidd el, én félek tőle... Micsoda ősállatok vannak nálatok a pusztán...

És fürgén menekült a tejfehér kályha mellé a szögletbe, miközben ügyesen ugrott bele kékcsikos, férfias, nyalka pyjamájába. Éva jókedvűen bocsátotta ki az ablakon a rab pávaszemet, melynek tovalibbenő árnyéka végigsurrant az ablakból kiáradó, feketén berámázott világosságba, mintha óriás madár kelt volna szárnyra a kis leányszobából. Denise tovább csacsogott:

- Te, Évi, nem irigyellek. Rémes unalmasak lehetnek ezek a házi gondok. Micsoda szomorú foglalkozás, fél napig ételeket felépíteni, melyeket pár perc alatt lerombolnak az éhes vandálok... Jobbra a tojás, balra a nullás liszt... Rémes. Az ilyen foglalkozás egyet ér azzal, amit Penelope művelt. Nappal szőtt, éjjel fejtett. Tehette, mert az urára várt. De nagyon unalmas asszony lehetett... Én nem fejtettem volna fel, amit egyszer szőttem...

Hamisan kacagott hozzá, hogy megvillantak apró fogai, mintha két pompás gyöngycolliert harapna össze piros ajkai között. Kezeivel jobbra-balra integetett:

- Jobbra a tojás, balra a nullás liszt. Már látom a nagyorrú Cyrano tisztelőjét, a derék Rageaneaut, ahogy szavalja a mandula-tortácskák receptjét:

"Battez, pour qu'ils soient mousseux,
    Quelques oeufs;
Incorporez à leur mousse
Un jus de cédrat choisi:
    Versez-y,
Un bon lait d'amande douce..."

Természetesen - megenni, az már más. Azt igen. Imádom a készet. Te Évi, a férfiaknál is azt szeretem, hogyha tüstént meghódolnak és nem kell velük előbb sokat bajlódni. Tudod, miért? akit az ember könnyű szerrel bolondít el, azt könnyű elfelejteni.

- Ugyan Denise, te kis gonosz! ma igazán kétségbeejtően pajkos vagy. Pedig milyen szép dolog, ha az a komoly, deli ember először észre sem vesz. Mondunk valamit. Figyel. Mert kitaláltuk a gondolatát. Pár nap mulva kérdőn néz ránk. Visszanézek - melegebb pillantással. Pár hét mulva magától jön. Mindent értünk, amit gondol, érez, akar. Ő sem tudja még, de lelke csupa bizalom... Istenem, nélkülözhetetlenné váltunk neki, ő nem tudja, de mi vagyunk körülötte mindig az oxygén, mely éltet, pirosít, melegít, mely nélkül elhervadna, elsorvadna minden eszméje... Denise, ez nagyon szép...

A másik férfiasan keresztbe vetette szép lábait, felhúzta szemöldökét, elővett egy parfümös cigarettát és mosolyogva tartotta Évi felé.

- Nézze meg az ember a kis oxygént! Kis Oxygén, éleszd a tüzet!

Évi meggyújtotta bájos pajtása cigarettáját és szinte gondolatban ismételte:

- Hát nem szép ez Denise?

Elhallgatott és mégis tovább beszélt a nagy csönd, a meleg csönd, mely szavait követte. A hallgatás néha sokat mond, de a hirtelen elhallgatás szinesen szövi tovább a vallomást.

Odakünt az éjszaka is egyre csöndesebb lett, már csak néha hallatszott a halk csirpegés, mikor egy-egy alvó madárpár álmában meglökte egymást és halk, kedves madárszóval nyugtatta egyik a másikat. Egyszerre rythmikusan visszatérő fájdalmas hang jajdult be az ablakon. Panaszos gyereksírás valahonnan a sötétségből, az a megható, gyámoltalan zokogás, melyben benne van az ismeretlen kis világ egész elmondhatatlan fájdalma. Denise összerázkódott és idegesen fújta a füstkarikákat.

- Már megint a puszta valami elkárhozott szelleme. Előbb bejött. Most meg bekiált.

Évi lelkendezve futott az ablakhoz és összekulcsolta kis kezeit:

- Szegény kis Peti! a szegény Kádár Peti... Tudod, Denise, a parádés kocsisunk kis fia, most nőnek első fogacskái. Csak látnád, milyen aranyos, mikor úgy fölnéz az égre és újjongani akar, mert örül ici-pici életének. Vagy mikor álmában nevet. Csak tudnám, mit is látnak ilyenkor ezek az apróságok. Még soha meg nem magyarázta senki, mi minden van az ő Liliputi világukban. No most olyan lehet az arcocskája, mint a ráncos narancs. Hogyan kinozzák a kis egérfogak, míg kibújnak...

- Petit - petit, vagy mi a neve ennek a törpe éjjeli rendzavarónak. Éjjel a gyerek aludjék. Punctum. Nem szivelem a siró gyereket...

- Denise!

- Hiába szörnyűködöl, aranyos Évi. Csak nem hiteted el velem, hogy ez a disszonancia, mit a Petit művel, még szép is! Még a döcögős verseket sem szeretem olvasni. Mire jó a gyerek? Szörnyűködöl, Évi? Sebaj. A gyerek icipici egoista, tudat nélkül. Én meg vele szemben tudatos egoista vagyok, a kultura egoistája. A madár alig egy maréknyi, már szárnyra kel. A ló, alig pányvázták ki, már pompás paripa. Az erdő vadja, alig cseperedik föl, már a maga ura. Csak az embert melengetik, istápolják két évtizeden át - másnak. A leány odább áll az első idegennel, ki pár napra azt hazudja neki: holtomiglan. A férfi pedig pontosan olyat választ, ki ellentéte a saját édes anyjának, mert a "mama már nem modern..." Hát ezért legyen az asszonynak, mig fiatal, a gyermek a repülésben homokzsákja? Mire megvénülünk, ott hagy. Én karcsú és nyalka akarok maradni. Lelkileg is független. Ez tart fiatalon...

A szép barna leány ujabb cigarettát gyújtott, féloldalt foghegyre fogta és kacagott. Fiús piyamájában ott termett a csodálkozó Évi előtt, pajzánul derékon kapta. Kacér, fürge mozdulatokkal rakta lábait és egyre sebesebben járta a Charlestont. Lélekszakadtan dalolta hozzá:

"Tender memories take me back to Barcelona..."

Évi türte, hagyta, maga is járta. Végül magyarosan belekiáltott a groteszk táncba: "Sohase halunk meg!"

- Most beszélsz okosan, Évi! - lihegte Denise és addig forgatta Évit, míg az szédülten perdült a kis sárgaréz ágyra. Maga pedig leroskadt a másik patyolatos nyoszolyára és akadozva, lélekzetvesztetten susogta:

- Ez jó volt. Az életben - pezsgő - kell - nem csak mindig a vödör víz... Bonne - bonne n-u-i-t...

A leányszoba ablakán szeretettel nézett be a falusi éjszaka végefogyhatatlan jósága, az ezerszemű csillagos éjjel. Odakünt és odabent hallgatott a nagy csönd.

*

Másnap korán reggel bepillantott a napsugár a leányszobába, jóságos, meleg szemmel, mintha azt mondaná: szeretlek titeket! Olyan a pillantása a reggeli napnak, mint valakinek, ki végtelen jósággal nézi az alvót, gyermekét.

Évi úgy járt-kelt pongyolájában, mint a karcsú fehér tündér. Szép pirosra mosta két orcáját és ráhajolt a szunnyadó Denisere. Fülébe dudolta:

- Nekem olyan asszony kell, aki korán keljen fel...

Denise elhessegette. Kerek fehér karjait bodros feje alá nyujtotta és csukott szemmel, álmosan felelt:

- Que c'est que vous me chantez là? Szörnyűség, még fekete éjszaka van és már is felverik az embert, mert hát a puszta puszta... Éppen pompásan álmodtam. Nagyon könnyű ruha volt rajtam. Kevés is volt. De az első sorban ült a welszi herceg és még vagy öt-hat trónörökös. Táncoltam. Valamennyi rám nézett... Hogy néztek...

Évi settenkedett, - szalmaszálba vizet szippantott, - visszalopódzott és az álmos Denise arcába fujta.

- Évi, micsoda parfüm volt ez? Szelence vagy rózsa?

- Tiszta víz, fiam, a legősibb parfüm, mely legillatosabbá tesz, te bohó!

Denise is felugrott. Az ablakhoz szaladt és mikor látta a rezgő levelest, a harmatos pázsíton lassan vándorló cicát, mely minden lépés után finnyásan lerázta apró lábairól a harmatcseppeket, mikor látta az egyre bőségesebben omló fényt és érezte az üde reggeli levegőt, mint a hozzá hajló nagy minden szerelmes lehelletét, kacagva össze-visszaölelte a betolakodó napsugarakat.

... Robogott a kis hajtó kocsi. Évi hajtotta a szilaj lovakat, melyek kacéran néztek hátra, hogy azután feltartott fejjel annál fürgébben és büszkébben fussanak. Tetszett nekik a két szép fiatal leány a bakon...

A kerék felvetett valami kis hantot Denise arcába.

- Jaj, de Évi, mit művelsz velem... Mégis csak jobb a kényelmes autó... Az ember nem kap kostolót a földi szennyből...

Évi nem eresztette el a gyeplőt, hanem pajtásához hajolt és saját piros orcájával tisztította le a másik arcáról a fölvetett hant nyomát. Denise szörnyűködött:

- És te nem utálod a földet?

- Szeretem a földet. Ha idejönne valaki és azt mondaná, adj egy marék földet vagy add oda azt a rubintot broche-odból, én a rubintot adnám...

- Bolond vagy Évi. Én egy mázsa földet odaadnék még egy Strass-gyémántért is. Igazi collier-ért egész uradalmat. Van a földből elég... A föld taposni való. Van a földből elég...

- De sohasem elég... Denise, te ezt nem érted, mert Párizsban élsz. Ott mindent, ami a földet takarja, máshonnan hoztak. Az utca bazaltját, az avenuek aszfaltját, mindent. Máshonnan. De ez a magyar föld más. Ebből élt minden ősöm. Belőle ette kenyerét. Ebbe halt bele minden ősöm. Nem tudom, hogy az a kis hant, melyet kertünkben a vakondturáson terítek szét, nem-e valamelyik ükanyám szive... Egyet tudok. Azt, hogy nem egyszer, hanem százszor megvették eleim a földet. Anyáim könnyön, apáim véren. Megbecsülöm, mert csak ha megbecsülöm, marad meg gyermekeimnek. Különben elfujja a szél: a cudar idő.

Denise hallgatott. Szemei okosan, komolyan csillantak.

- Félek tőletek, ti magyarok. Álmadozók, poéták vagytok - és tudj, Isten: ez ragadós. Szép, de nem okos.

- De az!

És Éva csettintett lovainak, mintha csattanósan csókolná az arcába szaladó mezőtömjénes levegőt.

A nyalka fogat befordult a dülő útra a hullámzó búzatáblák közé. Csak az ügető lovak fujtatása hallatszott, mert a kerekek és a patkók zaját elnémította a puha gyöp, mintha szőnyegen járna a kocsi. Nyomában ijedten emelték fel fejüket a meglapult vadvirágok. A magános határfa árnyékában Évi megállította lovait és a gyeplőt odavetette a fa tövébe halmozott tarisznyák körül ólálkodó gyereknek. Leugrottak és gyalogszerrel indultak a dolgos emberek felé.

A táblákon arattak. A kaszák ütemre villantak meg a napsugárban, mintha egyetlen hatalmas kéz vezetné valamennyit. A büszke kalászok hangtalanul roskadtak le, mint az egészséges, derék katonák sorai, ahogy elesnek a hazáért és az eszméért, mert tudják, hogy hullásukból kél életre az új, az igaz eszme. Ez az eszme a tarlón a mag, mely új kalász katonák ezreit termi, a mag, melyből lesz a kenyér, a reménység, az élet. A kaszák csillanásához a munka komolyságával mérsékelt halk rythmusban csendült a dal a férfiak-legények, asszonyok-leányok ajkáról:

Ne menj rózsám a tarlóra,
Gyönge vagy még a sarlóra,
Ha megvágod gyönge kezed,
Ki süt nekem lágy kenyeret?

Denise gyönyörködve nyitotta szét ajkait és úgy hallgatta a mélázó dalt.

- Évi fordítsd le nekem!

A másik lelkiismeretesen fordította, szóról-szóra. Nincs naivabb dolog, mint a szószerint tolmácsolt népdalszöveg idegen nyelven.

Denise ismételgette: Egyszerű, de helyes...

- Helyes, kis Denisem, de a magyar nóták értelme mindig mélyebb, mint a puszta szavakból hinni lehetne. A mi fajtánk filozofus és poéta. Keleti faj. - És Évi büszkén vert mellére. - Igen, keleti faj!

- Hát mi lehet értelme az ilyen kis szimpla dalnak? Megvágja kezét az ügyetlen leány és nem tud kenyeret sütni...

- Magam sem tudom. Megkérdezzük valamelyiküket...

- Igen, Évi, megkérdezzük... Szeretnék közelről látni egy hún vitézt! Éva, férfit hívj ide, ne asszonyszemélyt! Férfit. A férfi még a parasztban is érdekesebb...

Éva mosolygott és intett az aratók felé:

- Lőrinc! Juhász Lőrinc! Kérem egy szóra!

Az egyik kasza szinte megállt a levegőben. Azután a szálas legény odanyujtotta a közelében álló marokszedő leánynak és szilaj ugrásokkal úgy termett a dülő uton a két deli úri leány előtt, mintha odatűzték volna útmutató fának az általútra. Tiszteletteljesen lekapta szemére húzott kalapját. Barnára cserzett homlokára rácsapzott szénfekete haja és apró verejtékcseppek sorakoztak arcára, mint a leverődött pára a fényezett gépre. Szégyelte verejtékét. Zavarodottan törült végig homlokán inge ujjával. Felemelt karján a kidagadott izmok között széles, összezsugorodott forradás. Ahogy inge nyakánál kissé kinyilott, vékony kis szalag lebbent ki, melyen kopott kis Madonna-érem függött.

Évi franciául magyarázta:

- Ez az ember alig volt tizennyolc esztendős, mikor a háború vége felé kivitték. Shrapnelt kapott a Piavenál. Mikor hazajött, ő volt a világ legrakoncátlanabb istentagadója és kommunistája. De azért - látod - az a kis Madonna-érem le nem került egy percre sem nyakáról. Mert az édes anyja akasztotta rá talizmánul, mikor Pápán bevaggonirozták virágos sapkával... Ez mentette meg életét ott - és itt. Ilyen a magyar. Vad. Vadul indul a háborúba. Vadul indult azután minden új után. De ha visszatér a rögre, minden rendben van. A régi. A száz, az ezer év előtti paraszt. Anyja, rózsája, földje. Ez a hármas szerelme tartja fenn baj között, eltévedések fölött.

Majd Lőrinchez fordult:

- Lőrinc, kedves jó Lőrinc, nem énekelné el nekünk még egyszer azt a régi dalt, melyet az imént együtt daloltak?! Vendégem van a franciák földjéről, szeretné megtanulni ezt a nótát, szeretné megtudni igazi értelmét...

A nagy darab ember zavarodottan lépett egyik lábáról a másikra, szégyenlősen sütötte le szemeit, akár az eladó leányzó. Egyszerre legyürte inge ujját csuklóig, hátravetette kócos barna fejét, szúrós szemei megvillantak. Csengő baritonján eldalolta még egyszer:

- Ne menj rózsám a tarlóra...

Utána hetykén szembenézett Denise-zel, megállt előtte katonás keménységgel és mintha megértené a kis Parisienne, értelmesen magyarázta neki:

- Ne menj rózsám a tarlóra... Hát instálom alássan, a leány ne menjen a tarlóra, ki az életbe, ha nem elég okos. A gyönge szivű meg különösen vigyázzon magára. Az élet megmetszi a becsületet, mint a sarló az ujjat. A fehérnép, kinek becsületén csorba esik, nem süthet többé lágy kenyeret az urának. Az egyedüli lágy kenyér, mely mindíg jól esik, soha nem penészedik, a tisztes boldogság...

Lassan, okosan hozta ki a szavakat, de mintha hangja hirtelen elhalkult, elrekedt volna. Szemei is eltévedtek Denise kecses alakjáról, a távolba meredtek, mintha valahol messze megpillantott volna valamit, ami fogva tartja lelkét. Ezek a derűs, hetyke kópé-szemek elkomolyodtak, besötétedtek, mintha világtalanok lennének és mégis látnának... Alighogy végezte mondókáját, szó nélkül hirtelen neki iramodott a tarlónak, a negyedik tábla felé, hol a mesgyén néhány csipkebokor bujt össze. A két leány meglepetve bámult utána és Denise csipősen jegyezte meg:

- Sans peur et sans reproche - annyi igaz. Mais pas aimable - az is igaz. Évi, a te parádés embered eszét vesztette.

Denise még be sem fejezte lesújtó kritikáját, mikor a csipkebokrok felől éles sikoltás hasította a levegőt. Évi karonragadta Deniset:

- Gyere!

A megszeppent leány nem mozdult, csak remegett. Ám Évi izmos kezével húzta maga után a kocsihoz. Felpattant a bakra, maga mellé ültette ijedt kis pajtását és hajtott egyenesen a mesgyéhez, hol a titokzatos csipkebokrok összebújnak. Csodálatos, az aratók nem láttak és nem hallottak semmit. Mintha hatalmas ezerkezű embergép lóbálná a kaszákat, suhogva omlott az aranyos rend. A suhanáshoz derűsen csengett a sok fiatal torokból:

- Ne menj rózsám a tarlóra...

Vagy csak nem akartak látni és nem akartak hallani, mert a magyar paraszt ázsiai nyugalommal nem keveredik a más dolgába, ameddig nem okvetlenül kell...

Denise reszketve ült a kocsin. Eltakarta arcát, mert olyat látott, amit eddig csak játszottak a szinpadon vagy a filmen. Csakhogy éppen az volt kellemes, hogy csak játszották... De ezek a bolond barbárok a pusztán nem tudják, mi a játék! A csipkebokrok mögött sudár parasztleány állott. Dacosan vetette hátra fejét, hogy szétomlott göndör kenderszöszke haja és kihullott belőle a beletűzött buzavirág. A leány szótlanul zokogott. Patyolatos ingvállán a karnál pirosan szikkadt át a vér. Lábai előtt hevert a sarló, megvérezve. A mesgyén farkasszemet nézett egymással a ziháló Lőrinc és a másik, keménykötésű zömök fiú, kinek pörge kalapja legurult az árokba. A zömök hirtelen lehajolt és csizmája szárából csillagos bicskát húzott elő.

- Lőrinc! Vágok olyan rendet, mint te!

Lőrinc is nyugodtan húzta ki a kést.

- Boráros Pista! utánad nem fog sirni nemzetség!

A közeli kis kerek erdőből kedvesen hangzott át a kakukk-kakukk. Egy-kettő, tíz... Mindkét legény számolta, melyiküket illetik az esztendők, ahogy a kakukkmadár igér és igér... Lőrinc egy lépést tett előre:

- Pista, nem hallasz több kakukkszót!

Évi fürgén pattant le a bakról, éppen a két eszétvesztett férfi közé. Odakapott Lőrinc nyakához, hol a kopott zsinegen ringott a kis rozsdás Madonna-érem.

- Lőrinc! Hát erre nem gondol? Az édes anyja adta, mikor a háborúba vitték.

A sudár ember meghorkant. Föltartotta kezét, mintha bizony Évi felé akarna szúrni. De csak egyet vonaglott karja. Szeme találkozott Évi büszkén-komoly és mégis esdőn-kedves szemeivel. Halkan morogta:

- Az isten fizesse meg...

Évi most gyorsan a sarlós leány felé fordult:

- Hát te, Pola, nem tudod megbecsülni magadat? Sehogy sem? Ezt igérted te nekem, mikor együtt játszottunk nyoszolyóleányt a királyfi lakodalmán?!

Haragosan rázta bájos kis fejét. Denise először rémülettel, most már valami szent gyönyörűséggel nézte a kipirult kis arcot, mely nem volt többé a kis intézeti leányé, hanem a kardos úrasszonyé, ki tudja, mit akar.

- Lőrinc! Maga az okosabbik. Kisérje Polát az orvoshoz. Bánjék vele jól, mint a pacsirtafiókkal. Vigyázzon rá, mint a szemefényére. Számon kérem!

Az öles ember engedelmeskedett, mint az iskolás fiú. Megint csak halkan rebesgette:

- Az Isten fizesse meg...

Évi elintézte a harmadikat is. Röviden. Keményen. Ideges hangon kétszer is odamondta neki:

- Boráros! Szégyelje magát. Igen, szégyelje magát!

A fiú úgy állt ott, mint a nagyon lebotolt fűzfa. Formátlanul, ügyetlenül, megnyirbálva. Csak annyit felelt magyaros tisztességgel:

- Köszönöm hozzám való jóságát...

Azután sarkon fordult és ment aratni. Vágta az aranyos rendet a többivel, ott, hol elhagyta. Vágta, mintha egy szemhunyorításra sem állott volna ki. Csak annyit különbözött a többitől, hogy nem dalolt, csak nagyokat nyelt.

Évi körülnézett. Megigazította keztyűjét és begombolta. Mosolyogva tette kezét Denise vállára:

- Most már mehetünk. A Sipka-szorosban minden csendes. Az abosi tarlón is. Sietnünk kell: le dejeuner est servi.

Denise hallgatagon követte. Nagy sokára megszólalt:

- Évi, melyik szúrta meg a leányt?

Évi kacagott:

- Hova gondolsz! Egyik sem. A magyar paraszt leányt meg asszonyt sohasem bánt. A feleségét elveri, ha rászolgált. De ez - állítólag - jó az egészségnek...

- Nem értem. A leány ingválla vérzett...

- Világos az eset. A kis Pola a Lőrincé. Tudod, azé, kit kiszólítottam. A leány még gyönge volt a sarlóra: flirtölt Boráros Pistával. Ijedtében aztán - ahogy meglátták tilos csókját, vagy hogy sajnáltassa magát, vagy mert szégyenében a másvilágra vágyakozott: a sarlóval jól megvágta magát. Még jókor. Fog még lágy kenyeret sütni. Nem lesz a sebből sem nagyobb baj. Lőrincre biztam...

- Ki mondta el neked mindezt?

- Bohó gyerek. Hát tudom, mert ismerem őket.

- Nos, Évi, én nem mertem volna közibük lépni. Úgy állt az a két férfi egymással szemben, mint két vad ősállat. Két szarvasgím. Ez még ázsiai kultura...

- Gőgös kis Parisienne! igazad van, hogy talán nem nagyon szalonképes, ha férfiak késsel mennek egymásnak. De isten tudja, a nőnek nagy megbecsülése szikrázik fel abban a két késpengében... Mennyire nem becsülnek bennünket a mi gavallérjaink, kik ma oly könnyen hódítanak. De meg - isten tudja - az a nyers, vad erő parancsol valamit, ami nekem tetszik: tiszteld a másét. Ha a mi gavallérjaink önmagunkért meg nem becsülnek, megbecsülik bennünk a másét? nem, inkább virtus elvinni a másét...

- Évi, én csodáltalak. Hypnotizáltad őket. Sohasem hittem, hogy édes nevető szemeidben ennyi a fluidum...

- Denise, jegyezd meg, hogy a magyart mindig meg lehet fogni vagy az eszénél vagy a szivénél, ha nem ólálkodik ott az ördög.

- S ki az ördög?

- Hát így faluhelyen csak a bor, semmi más. Mondom, a mi fajtánkat mindig meg lehet fogni eszénél vagy szivénél. Gondolj Attilára. Megfordult a világ legelső hadseregével a világ legkivánatosabb országa előtt, mert egy ősz pap okosan beszélt vele. Ilyesmivel dicsekedjetek ti nyugatiak, ha tudtok! Az a barbár nagyobb szivű volt, mint akármelyik marsall...

Denise a bakon magasra dobta kis párisi modellkalapját.

- Mit művelsz, kis bolondom?!

- Kalapot emelek előttetek...

*

Alkonyodott. Pirosan, vígan. Nem úgy, mint ahogy a nagy városokban beszürkül, nem úgy, hogy az esteledésben van valami öreges, bánatos, búcsúzó, a rezignált alkonyodás. Nem, ez az esti pír a pusztán kacér visszapillantás, mely azt mondja: viszontlátásra. Holnap újra eljövök, még szebben, még fiatalabban, még melegebben, csókosan.

Évi átrepült a parkon, lugastól lugashoz, mint a fehér lepke. Deniset kereste. Sehol sincs. A leányszobából halk zongoraszó hallatszik. Évi fülel és trillázva rohan fel. A billentyűk előtt merengve ül a kis Denise és próbálgatja a dalt, melynek szövegét maga elé irta, hogy dalolni is tudja a furcsa szavakat:

"Ne megne reaujeame a tarleaura..."

Kedvesen hullámzik ki a dal, oda, hol a búcsúzó napsugarak aranyos nyomokat hagynak a gyöpön, hol még egyszer megrázkódik a leveles, mielőtt aludni menne. Valaki messze, valaki tul a nyárfasoron elkapta a dal halk akkordját és felel rá:

"Gyönge vagy még a sarlóra..."

Denise elhallgatott. Majd váratlanul megszólalt:

- Évi!

- Denise!

- Programmot csináltam holnapra...

- ???

- Először is reggel, mikor felkötöd háziasszonyi kötényedet, magaddal viszel oda, hol balra vár a nullás liszt, jobbra a szakajtó tojás...

- Nagyszerű!

- Azután: meglátogatjuk Petit, a "petit" Petit, ki néha olyan szépen muzsikál. Vihetnénk neki valamit, aminek örül...

- Milyen anyai szivecske...

- Nono, Évi! azután meglátogatjuk a sebzett Polát. Szeretném tudni, hogy van. No meg aztán valahol megkeressük Lőrincet... Szeretném tőle igazán megtanulni ezt a kis dalt...

- Denise, te csodálatos, édes teremtés vagy...

- Hja, a mi fajtánkat mindig meg lehet fogni szivénél vagy eszénél, ha éppen nem áll mellettünk a modern ördög...

Évi átöltelte deli kis pajtását és lélekszakadtan járta vele a cifra csárdást.

És járta, míg szédülten perdült mindegyikük a fehér nyoszolyákra.

Odakünt újra hallgatott a nagy csönd, odabent álmodott selymesen csillogó, meleg meséket a két fiatal lélek.

*

Újra lepergett a nagy esztendő, mely a leánylélekben a forradalmak esztendeje. Jön az akarat és lázít, lázít addig, míg el kell jönnie a diktátornak, ki győz és harmóniát hoz a forradalom nyomában...

Lausanne - Lausanne - Lausanne!

Hangzott harsányan, közömbösen a két kalauz tompa hangja, ahogy kemény lépésekkel végigkopogtak az egymást keresztező két expressz mellett, mint ahogy naponta néhányszor ez egy szóban játszódik le a találkozás és búcsúzás ezer története. Minden ilyen állomás az örök élet nyugtalan tanyája, a világ egy-egy alfája és omegája.

A Simplon-expressz egyik kocsijából, melyen "Paris via Vallorbe" jelzésű táblácska függött, mosolyogva tekintett ki a rózsává fakadó fiatal asszony, Évi. Kedvesen szólt hátra:

- Miklós, ne tanyázzék egyre még Pallanzában! Jőjjön, hátha itt van megint Mademoiselle Romont... Ha itt volna, integessen maga is a jó léleknek... Neki is része van abban, hogy olyan pompás kis feleséget kapott...

A szemben álló milanói expressz egyik ablakából ugyanakkor barna fiatal asszony nézett ki, deli magas férfi oldalán, ki átkarolta őt.

Meglátták egymást. Reszkettek. Ujjongtak.

- Te is?

- Én is.

- Istenem, megyünk Pallanzába...

- Mi Párizsba...

- Évi, boldog vagyok. Biztosan boldog, mert megtanultam tőled: "ne menj rózsám a tarlóra..."

- - A két vonat egyet-egyet zökkent és lassú méltósággal gördült ellenkező irányba. Mindegyikből kilengett egy-egy kis csipkekendő, kimosolygott egy-egy rózsás arcocska.

Valami nagy ünnep pompázott a levegőben, ahogy tünedezett a Lac Léman ibolyakék tükre és a szavójai hegyek kettős képe, az igazi és a másik, ott lent a ringatózó tükörben. Amerre ment a két vonat, ünneplő diszben állott a világ, várva az ifjúságot, melynek édes testvére a jóság és szépség. Minden ház a hegyoldalakon nyiló gyümölcsfák bokrétás gallyai közül pillantott a tovarohanó vonatok után. Mikor az egyik vonatban Évi, a másikban Denise szerelmesen símultak életük egyetlen örök barátjához, mintha a kerekek egyforma zakatolása egyre ismételte volna:

Ne menj rózsám a tarlóra...



Három kis mese.

Niagara.

Hervadozott a rózsa, melyet az ifjú tűzött a leány pihegő keblére. Hullatta szirmait. A leány könnyezett és egy forró könnye ráesett az egyik fonnyadt sziromra. A rózsalevél lepergett és lassan beleforgott a csermelybe.

A könnycsepp a rózsalevélen úszott lefelé és csillogott a napfényben. Örült mindennek; nem vette észre, hogy hasonló vízcseppek hordják tovább. Azt hitte, önmaga sugározza ki a fényt és minden: levegő, leveles, magas ég tőle ragyog körülötte. Nem tudta, hogy bármely pillanatban elsülyedhet az úszó rózsaszirom a szaladó habokba és akkor vége az ő egyéniségének, hozzákeveredik a többi közönséges vízcsepphez, mely nem szépséges leányszemből hullott, hanem csak hitvány kavics közül bújt ki buzogó forrás alakjában vagy fekete földből szivárgott ki, avagy éppen mint olvadó hó szurtos házereszekről csepegett alá, sőt talán voltak a siető vízcseppek közt olyanok is, melyeket valaki mosogatás után öntött a csermelybe, afféle szegényes, munkában megszürkült proletár-vízcseppek...

Addig hengergette tova a csermely, mig egyszerre úgy érezte, hogy eltűnik a nap, fölfordul a világ, futni kezdenek körülötte a fűszálak, fejük tetejére állanak a tar fák és hol fönt, hol lent van a kék mennyország. Belekerült a forgóba, lecsúszott a rózsalevélről, bele a hidegek, a törtetők, a vadak közé, bele a tömegbe, mely kiméletlenül sodorta előre. A Niagara forgatagába került. Futott, rohant arra, amerre a többiek, mert rohannia kellett a többiekkel.

A könnycsepp kezdetben nagyon megijedt, félt a többi vízcsepptől, melyek kegyetlenül, kiméletlenül kergetőztek vele. Szeretett volna kiválni a többi közül. Ki is kapaszkodott egypárszor a partra, hol táncoló, ringatozó habokba belehajolt egy-egy fűszál vagy páfrány. Beleölelkezett egy myosotis kék kelyhébe, de odaficánkoltak hozzá a többiek, elborították, kiragadták és vitték magukkal tovább. Nem tudott sehogyan sem kiválni.

Rövid idő mulva olyan lett, mint a többi. Ahol meglátott különváló harmatgyöngyöket, felugrott hozzájuk és magával rántotta őket. Hadd éljenek ők is úgy, mint őmaga.

Elérkezett a Niagara pereméhez és millió társába fogódzva zuhant alá. Büszke volt erejére, mert úgy érezte, nélküle gyönge volna a zuhatag. Büszke volt a siketítő zugásra, mert meg volt győződve, hogy nála nélkül a Niagara muzsikája halk susogás volna...

Mikor benn volt a kavargásban, a kis könnycsepp is ott szédült egy ideig a habzó tajtékban és örült a szivárványszíneknek, melyek rajta is keresztülsurrantak. Azután szépen besorakozott a mederbe és nyugodt egyformasággal vándorolt tovább. Segített hordani a csolnakokat, a tutajt, a hattyúként elsikló hatalmas hajókat és szentül hitte, hogy nélküle ezek elsülyednének.

Csak néha lázadozott. Minek dolgozik másnak. Nem volna jobb, ha kiküzdené magát valamelyik parti sziklára sütkérezni? De rémülve vette észre, hogy társai, kik kitelepedtek a napfénybe lustálkodni, eltünnek, elpárolognak, megöli őket a - gyönyörködés. Megriadt, mikor látta, hogy azok a vízcseppek, melyek külön utakon járnak, mennyire beszennyeződnek, mert érintkeznek porral, salakkal, szeméttel, mi éppen a rév közelében hull közibük.

Egyetlenegyszer kapaszkodott föl az óriás hajó horgonyára és boldogan betűzgette a hajó nevét. "Majestic" - micsoda pompás, méltóságos név... Úgy vélte, gyorsabban rohan, mint a többi csöpp odalent a zöldes, habos, kavargó tömegben. Önhitt lett, hogy gyorsabban haladott előre. Nem kételkedett abban, hogy ő jár elül és a többi csak követi őt. Vezeti társait. Pedig dehogy vezetett: vitték...

Mikoron a nagy ezüstös hajó kiúszott az óceánba, felvonták a horgonyt. Ekkor repült a könnycsepp legmagasabbra életében. Meg is szédült és leesett az óceán örvényébe, hogy elmerüljön örökre vagy felköltözzék a szél és napfény utain a felhőkbe. Megsemmisült, mert hiszen nem volt más, mint éppen "egy csepp a tengerben".

Ember, te vagy a könnycsepp - melynek minden sorsa embersors.



A vas tragédiája.

Meteor szaladt le az égről. Vakítóan, tüzesen.

A kincskereső rohant arra felé, amerre a meteor lehullott, mert ott találni a legnagyobb kincset. Úgy gondolta, meglelte a leesett csillag helyét. Csákánya szikrázott. Az ember keze fejével kisímította forró homlokáról csapzott haját, gyuladt szemeit megdörzsölte és boldogan hajolt a porhanyó göröngyökre, hogy fölemelje a kincset. Vajjon nyers arany, tejszínű opál avagy talán éppen gyémántkő?... Fölemelte. Alaktalan barna tömeg volt. A kincskereső fölháborodva odavetette a többi széthányt rög közé és csákányára támaszkodott, hogy haragját csillapítsa. Majd hirtelen felkerekedett, csizmájával még egyet rugott a kemény rögön, azután visszatért verejtékes rabságába, hogy újra gépies ütemben túrja lecsapodó csákányával a ritkán bőkezű földet, mert hát minden csákánydobbanás azt kattogta: gazdag leszel, úr leszel...

A kivetett hantok között bolyongott a földönfutó és kopott kantárszáron vezette poroszkáló lovát. Le kellett szállnia a nyeregből, mert paripája sántított. Istenem! soha sem éri el szülőföldjét, a szeretet országát! gyalogszerrel... A sánta ló megcsúszik a deres füvön, lesiklik a fagyos lejtőn... Ki fog ő vele szóba állani a honi határon, mikor lóháton ment el és gyalogosan jön vissza, sánta lóval! A sánta paripa megbotlott a kivetett kemény göröngyön és a göröngy ketté törött. A földönfutó látta, hogy megcsillan a barna kődarab új törése. Fülragadta az egyik darabot és elrejtőzött vele a bagolybarlang mélyére. Addig bajlódott a tűz mellett, míg fényes patkót kovácsolt paripájának. Fölverte. Azután felpattant a kengyelbe és lova biztosan vágtatott előre - haza. Nem sántított többé és nem csúszott se jobbra, se balra, mert az éles patkó fölkarcolta a legsikosabb, az üvegesen kemény jeget is.

A másik darab barna kő ott feküdt az olvadó hó alatt. Fényesre törött felületét belepték csunya vörösbarna foltok - a rozsda. A kóbor cigány, ki éppen erről a rozsdáról ráismert, fölszedte és egypár garasért eladta az öreg fegyverkovácsnak. Az öreg megtüzesítette a kohón a rozsdás tömeget és izzasztotta fujtatóval. Mikor vörösödni kezdett a vas, a kovács felsóhajtott:

- Ördöngös, nyomorult vaskő! Hej, ha inkább színarany volnál!

Dühösen három darabra szakította az engedelmes izzó vasat a harapófogóval és mindegyikre nagyokat csapott pörölyével. Mindahárom darabból furcsa szerszám formálódott. Az elsőt jó pénzért elvitte a gunyás ember és ahol végighúzta az ugaron, hosszú sorban büszke fejű kalászok nőttek, a merre a vasdarab végig ment. Eke volt. A másodikat elvitte magával a kaputos ember és rácsapta a gonosztevő kezére, mikor ez éppen fel akarta gyujtani az ő békés hajlékát, hogy a zürzavarban rabolhasson. Bilincs volt. A harmadikért sokáig nem jött senki, pedig erre volt legbüszkébb az öreg kovács. Csillogó penge volt és csillámlott a napsugárban, mintha merő ezüstből volna.

Meglátta a kalmár és szólt:

- Ha szinezüst, akkor megveszem!

- Balgaság fia! - haragudott a kovács. - Ha ezüst volna, nem érne semmit. Csináltass hozzá vert arany fogantyút rubinttal kirakva. Utána fognak kapni a hozzád hasonló együgyűek. Ez igazi toledói penge. Nézd!

És ujjával a finom acélt körré hajlította. Mikor eleresztette, rugalmasan visszapattant, egyenessé, megdermedt villámmá.

A kalmárnak tetszett a dolog. Megvásárolta. Otthon próbálgatta összehajlítani, de nehezen ment, mert a kalmár ujjai kényesek és gyöngék voltak, nem olyanok, mint a fegyverkovácsé, ki értette edzett mesterségét. A kalmár alaposan megvérezte ujjait és eldobta a pengét, melyen az ő vére vala az első folt.

A vérfoltos pengét megtalálta a derék ember, fölvette, magával vitte. Ahogy békés tanyája felé ballagott, megtámadták a gonosztevők, hogy elvigyék mindazt, amije van - és ha semmije sem volna, legalább szegényes életét. A derék ember kirántotta zubbonyából a csillanó pengét és a kaján Kainok puszta villanásától elmenekültek. Csak egyikük osont a derék után, ki fedeléhez érve elvetette a fegyvert, mondván:

- Megóvtál az erdők közepén. Köszönöm neked, fényes acél. De otthonomba be nem viszlek, mert gyermekeim vannak. Ártatlanok és tapasztalatlanok. Nem ismerik a fegyver élét. Ne ismerjék meg, mert megsebezhetik magukat.

A gonosz árnyék lehajolt a pengéért és mégis leszúrta vele a derék férfiút.

Azt hiszitek, hogy ez a vas tragédiája?...

Szó sincs róla. Én egy hanggal sem akartam említeni a vasat, hanem csupán az igazságra gondoltam és szórakozottságomban összetévesztettem a vas és az igazság szavakat.

Hiszen az igazság az égről esett a földre. Vakítóan világít, de hogy lehullott, vége fényének. Alaktalan, felismerhetetlen lesz és csakhamar belepi a fekete, súlyos rög. Igaz, hogy kiássák a föld alól is, de csak azért, hogy megrugdossák. Aki megtalálja és megismeri, annak igazi nagy kincs, mert ha rá áll és általa kapaszkodik, meg nem sántulhat és meg nem csúszik a legsikosabb uton sem. Hiába lepi be a mindent megmaró földi rozsda, ez a hitvány méreg. Akad valaki, aki ebből is kihámozza. Lebecsülik, tűzre vetik, változtatja alakját, de a tűzben leveti a salakot és ragyogóan kerül ki belőle. Akinek megértő szeme van, megismeri, melyik igaz formája. Amerre viszik, áldás nő nyomában, mert az igazság az eszmék szent ekéje. Megfékezi a gonoszokat, mert az igazság a Herostratesek bilincse. Rugalmas, ragyogó, éles penge, melyet bárhogy hajlítanak, dacosan és kérlelhetetlenül visszapendül egyenes helyzetébe, pedig sokan e pengét is csak akkor becsülik, ha föl van cifrázva fogantyúja... Meg is sebzi azt, ki nem tud vele bánni. Ölni is lehet vele, nem csak igaz és dicső ügyért, hanem gyalázatosságért is, mert bizony mondom, amit ember veszen kezébe, kétélű fegyver - még maga az igazság is!



Tündérek tánca.

Az idő, ez a nagy hadviselő, nem csak a történelmi valóság népein gázolt keresztül. Örökké ismétlődő tatárjárása végigtiport szép Tündérországon is, mert bizony ennek a boldog országnak határvárait épp úgy ledöntötték a tudomány repülői és a józan ész tankjai, mint akár a földi nemzetek göröngy-sáncait vagy grániterősségeit.

Ezért Tündér Ilona, tündérország szépséges királynője egyik ökörnyálas őszi estén az alkonyati pirkadás baldachinja alá gyűjtötte össze népét, hogy ez gyakorolhassa a változott időkhöz képest önrendelkezési jogát és szavazhasson jövő sorsa felett. Igy látta jónak Tündér Ilona, mert ezt értette a világból felhangzó jelszavakból és jajszavakból és mint épp oly kevéssé praktikus hatalom, mint a földi nagyok, azt hitte, hogy a jövőt szavazásokkal lehet eldönteni.

Összegyűltek a tündérek ezrei hívó szavára a vérpiros esti napsugárban, mely a szőllő sárguló leveleséből aranylegyezőket formált a szép tündéreknek. Mikor a búcsúzó napsugarak az embereknek az eget átfestik bíborosra, mielőtt feketeségbe sülyeszt mindent az éjszaka, hogy a szegény balga emberek annál jobban vágyódjanak a munkát és nyügöt hozó másnap után, a megszámlálhatatlan tündér lélekszakadtan ropta utolsó táncát.

A hitetlen utasok, kik lázasan vándoroltak nyugatnak, mert közhiedelem szerint arra felé lakozik minden okosság és boldogság, csodálkozva nézték e vidám táncot:

- Hej, a vénasszonyok nyara! Mennyi szúnyog és tiszavirág rajzik ott az ég határán. No, de pár nap mulva jön a dér, s akkor nektek is befellegzett!

A botor vándorok nem értették, hogy nevezetes esemény szemtanui, hogy e rajzás ott a piros napsugárban a tündérek utolsó tánca, - haldokló tündérország legutolsó nemzetgyűlése...

Tündér Ilona ragyogó köntösében feltelepedett a vibráló ezüstpárára és maga elé szólította legkedvesebb tündérét, a Mesét.

- Mese! Mese, édes kis Mesém! Tudod, hogy leszaladt országom szerencsecsillaga. Nincs más választásunk, mint vagy bolondosan meghalni szépségben, vagy okosan beleilleszkedni az új idők forgatagába és asszimilálódni... Ez a te sorsod is, mert nincs többé hivatásod és kenyered.

- Szép királynőm, én nem akarok kimulni, nem, nem, élni akarok és dolgozni, hogy két kézzel osszam a boldogságot a gyerekeknek, azoknak az édes kiváncsi apró lelkeknek, kik epedve várnak tarkahitű hajnalon, fehér zuzmarás karácsony estéken. Mert az idő felőrölhetett mindent, de nem változtatta meg a gyermeket.

- Szegény kis tündérem! Nem vetted észre, mi történt körülötted... Aki ezt nem veszi észre, annak vége van. Már élve régiség lesz. Múzeumi régiség vagy kerékkötő tradició. Ha gyerekekkel akarsz foglalkozni, akkor eddigi hivatásod helyett legfeljebb nevelőnőnek mehetsz. Oktatni, tanítani tudományt, táncot, divatot. A dajkamesék kora lejárt, mióta beütött a felvilágosodás. Minden csöpp gyerek tudja, még ha alig látszik is ki a földből, hogy a hajnalnak nincs aranyhaja, mert a reggeli ragyogás nem más, mint a napfény törése hüvösebb és melegebb, sűrűbb és ritkább levegőben. Minden csöpp gyerek tudja, hogy ma már nincsenek tündérkirályfiak, kik félkézzel ölik a sárkányt, mert a sárkány kihalt ősállat. Nincsenek tündérkirályfiak, kik mosolyogva állják a tizenhárom próbát. Megtanulták a gyerekek a történelemből, hogy a királyfiak már azért sem kerülhetnek össze a sárkánnyal, mert bizony legelsőnek erednének előle futásnak, - mert hetvenhét gárdista vigyáz rájuk... Meg nem is állanak ki kacagó szemmel tizenhárom keserves próbát, mert az első fogfájásnál épp olyan gyönge szivűek, mint maguk, ezek a kis emberek. A gyerekek nem hisznek varázsvesszőkben, mert tudják, hogy e varázsvesszőt legott elkoboztatná a hatalom és azt, aki varázsol, kuruzslásért nyakon csipnék. Szegény kis tündérem, menj nevelőnőnek.

Igy beszélt a helyes, a bölcs királyné és a Mese feljajdult:

- Nem és százszor nem. Én nem tudok megváltozni. Jó. Az indiánusok is kipusztultak, mikor elcivilizálták előlük a prairiet és ellőtték útjukból a bölényt. Nem tudtak asszimilálódni és beállni gyári munkásnak a hódítók igájába. Ha nem kell a Mese, úgy én is inkább meghalok szépségben. Hadd sírassanak meg valamikor a gyermekek.

Tündér Ilona bánatosan eltakarta arcát. A vörös esti égen egyszerre sötétlila felhősáv vitorlázott keresztül és ezüstpára-trónusa szürke köddé változott.

- Jőjjön a jóság két ikertündére. Az, melyiknek mellékneve ŐRANGYAL és az, melyiket SZERENCSÉNEK kereszteltünk.

A két szép tündér táncot ropva termett a királynő lábainál. Árnyékuk kusza vonásokban cikkázott keresztül a halódó fény utolsó rezzenésén.

- Kedves, bájos leányaim! Nem tudok nektek többé foglalkozást adni. Kis ŐRANGYAL, a te hivatásod megszűnt. Az emberek egész végefogyhatatlan hadsereget szerveztek a te kenyeredre. Nyalka férfiak ezrei öltöztek diszes egyenruhákba és övék a vigyázás privilégiuma. Vigyáznak a kicsinyekre, kik játékukat húzzák maguk után az autók forgatagában. Vigyáznak az öregekre, kik csak botjuk végét nézik, vigyáznak a vakokra, kiktől a jó isten elvette az élet minden szépségét egy ajándékért cserébe, azért, hogy nem látnak semmi csunyát sem, pedig bizony elég van ebből a világon... Igaz, hogy a cifra végtelen ármádia nem tudja megcselekedni azt a csodát, melyet te néha egyetlen kézlegyintéssel megtevél: megmentetted a jókat, az ártatlanokat, az együgyűeket. Pályádat megrontották a versenytársak.

- És te kis Szerencse-tündér, neked is ez a sorsod. Te sem járhatsz többé körül, hogy a tehetség, a derék, a becsületes mellé szegődjél és odavezesd őket, hol érik a szőllő. Ennek vége. A szerencse kiosztását kisajátította magának a mindenkori hatalom, a kiméletlen üzlet, a vakmerő reklám. E három ellen tehetetlen a jóság és a becsület, mert előbb lehet tíz Napoleont legyőzni, mint ezt a hármat...

A két ékes ikertündér lehajtotta fejét és szó nélkül hanyatlott a kis tó víztükrébe, melyben még egyszer, utolszor mindegyik megnézte önnön szépségét, mert az igazi szépnek mégis csak legjobb, hogy ha saját képével mulik el. Szebbet már úgysem láthat.

Igy ment ez sorra a többi tündérrel is. Végtelen hosszú, kegyetlen itélet volt, de sietve jött a szürke alkonyat, az IDŐ, a nivelláló, a mindent elszürkítő, a temető idő.

Utolsónak maradt egyik vézna, halovány kis tündér, jelentéktelenebb, mint a többi. Gyöngébb, törékenyebb. Mégis keményen lépett Tündér Ilona elé:

- Én nem tágítok. Én helyemen maradok. Én tudom, hogy nálam nélkül nem tud élni az emberiség, ez az okos, gőgös, balga emberiség. Ha elrejtőzném a legsűrűbb nádasba vagy felszállanék a Göncölszekéren a zenitig, akkor is visszaimádkoznának, mert én akaratom ellenére rászedek mindenkit és éppen azért szeretnek, hisz emberi tulajdonság, rajongva ragaszkodni ahhoz, ki félrevezeti őket.

Tündér Ilona előrehajolt és meglepődve kérdezte:

- Csodálatos. Nem ismerlek vagy elfelejtettem nevedet? nem is tudtam, hogy ennyi népem van. Mi a neved?

A kis vézna tündér büszkén felelt:

- Az én nevem - ILLUZIÓ.

Igy esett Tündérország romlása-bomlása, csak egy igaz, jótevő tündér élte túl mégis az időket, azokat a nagyon okos, új időket!



A völgy törvénye és a hegy törvénye.

Alkonyodott.

A Matterhorn karcsú orma rózsaszínű felhőfátylak között pirulva nézett le a fáradt völgyre. Mintha a magasban meghasadt volna az égboltozat és földöntúli tájak hegyorma tekintene át az üdvösség vidékéről a mi világunkba.

A jéggel zománcozott szikla gyöngédebben tud elpirulni, mint a leányarc. Talán szégyeli, hogy a földhöz tartozik. Vagy van ebben a varázslatos kőszálban valami emberi? Nem. Csupán a kacér nap tartotta még egyszer szerelmesen égő piros orcáját a szépségek sziklájához, a legdelibb tetőhöz...

A Staffelalpon lassan elcsöndesedett a kis chalet. Az ösvényen a villámjárta fák mögött sorjában tünedeztek el a modern zarándokok, kik csodaváró érzéssel vándoroltak föl a Cervin lábaihoz, hogy erőt, ifjúságot, áhítatot vigyenek magukkal lelkükben. Ezt az ifjúságot a Matterhorn sugározza ki magából, a nagy természet, az alkotó és romboló idők e csodatevő ereklyéje.

Szinesen ballagtak hazafelé a szeplős bostoni missek, rekordlépésekkel a nyulánk cambridgei boyok, észlelgetve a termetes amsterdami kalmárok, zajosan Mannheim és Frankfurt pénzes családjai. Sietniök kellett; a zermatti nagy hotelek alvilágában magas süvegű olasz szakácsok már kevergették a sauce hollandaise-t a turbot fehér szeleteihez és a zenekarok izgága hegedűsei próbálgatták a húrokon a "Ca c'est Paris" forró rythmusát. Hiába, az emberek csak akkor boldogok, hogyha az örök jég tövén is várja őket a párizsi reminiszcencia. Mi ehhez képest a csillagos ég és az éjszakai lavinák dörrenése...

A chalet gazdaasszonya, a fürge fekete Lison kiállott az ajtóba hűselni. Egész nap futkosott a teás kannákkal és a james csészékkel. Most összefonta karjait és szimatolt a fűszeres levegőben. Néha fölpillantott Zmutt felé, hogyha lekattogtak a levált kőtömbök, mint a távoli puskatűz pattogása.

A chalet alsó ajtaján egymásután bújt elő nyújtózkodva, ásítozva négy-öt férfi. Napégette, rezes arcú, kócos emberek. Szó nélkül babráltak a házacska mögött lerakott terhekkel, mint a fekete árnyékok. Fölsegítették egymás hátára a föltornyozott holmit. Mélyen bevágott a két szij a vállukon és amíg álldogáltak, hátukon a csomagokat alátámasztották a földbe szúrt jégcsákánnyal. Lassan fölkanyarodtak a chalet elé; mindegyik mosolygós szemmel köszönt át az ajtó felé:

- Felice notte, bella Lison! Dormi bene... Jó éjszakát, szép álmokat, kis Lison...

- Majd adok én nektek "bella Lisont"! Akkor voltam szép, mikor ti járni tanultatok és a Matterhorn is még fiatal volt... Jó szerencsét. Vigyázzatok a nyakatokra!

Az első férfi, a kondor hajú, szálas legény, meggyújtotta a magasra emelt lámpát, melynek fénye az árnyékok közé odavarázsolta nevető, pajkos arcát.

- Szerencsénk lesz, ha te kivánod nekünk, Lison!

- Mindig sajnállak titeket. Hogy meg nem unjátok. Nyaktörő munka és mégsem becsületes.

A megvilágított arc elkomorodott. A férfi lassan, halkan morzsolta a szavakat:

- Hát tehetek én róla, hogy az emberek is mind jobban gördülnek lefelé a völgybe, akár csak a Matterhorn levált kövei...

- Miket mondasz, Luigi! Mindig borzas a szavad is, akárcsak a fejed.

- Pedig igazam van, Lison! A hegyi emberek lassan legördülnek a völgybe és éppen úgy nem tudnak visszakerülni előbbi helyükre, mint az egyszer már leomlott kövek. Lejebb, lejebb, aki teheti. Nem csoda. Volt nekem is odaát Prarayé fölött kicsi földem. Akkora, hogy a gyerek féllábon körül tudná ugrálni. Bevetettem. Körülraktam mázsás gránitkövekkel. Lássa mindenki, hogy az enyém. Jött júliusban a nagy felhőszakadás a Gran Paradiso felől és nem kérdezte, hogy az enyém. A patak elvitte a földemet. Éppen három kalászom maradt meg. Ez itt ni, a kalapomon. Ez az idei termésem...

- Fű van elég odafönt, de a fűhöz tehén is kellene. Tehén nélkül a fű is csak értéktelen gaz. Zerge is van elég, de nem szabad lőni. Drága mulatság. Meg aztán kinek kell odaát a pecsenye? Néha napján vetődik oda idegen, pedig az idegen maga a pénz, a csengő-pengő pénz...

- Könnyű nektek Lison - vágott közbe a lassan föltápászkodó másik férfi, a zömökebbik, ki izmos görbe lábait szétvetette, hogy jobban bírja hátán a nagy terhet. Közbe rágyújott matrózpipájára és a gyufa fellobbanó lángja vöröses fénnyel táncolt végig göndör barna asszirszakállán. - Könnyű nektek, Lison! - Számotokra itt pénzzé válik még a kő is. Szép a ti hegyetek, a Mont Cervin. Megfizetik nektek, mert a hegy szép. Talált pénz. Nem ti faragtátok ezt a hegyet, mégis nektek fizetik meg... Ah, le grand Cervin! Oh, the splendid Cervin - hajtogatta gúnyosan, szoprán hangot utánozva.

- Úgy ám, hullik a markotokba a márka, a dollár, a font, mint a perselybe a húsvéti nagymisén... Ti boldog svájciak! Születéstek idején már mindegyiketeknek odatesznek örökségül egy-egy nagy hegyet a bölcsejébe és megélhettek belőle... A zermattiak kapták bölcsejükbe a Cervint, a berniek a Jungfraut...

A többiek kacagtak. Lison is:

- Istenem, a Mont Cervin a bölcsőmben... Nehéz lett volna alóla kimásznom...

A férfiak megindultak, lassan egymás után, mint a hallgatag igavonó állatok. Csak az, kit Luigi néven szólítottak, még egyszer visszakiáltott:

- Igen, az olasz hegyoldalon mostohagyerekek vagyunk. Hozzánk, Prarayé-ba nem jönnek az idegenek. Ezért gördülnek lefelé az emberek is, lejebb, lejebb - a város felé. De hát hova menjünk mi? tele van Torino, tele van Milano, egyik a másiknak kenyerét eszi. Amerikában, a kikötőben azt mondják: stop! Van itt már elég a ti fajtátokból. Nem kell több koldus. Lison, itt maradtunk szépen otthon és adunk másnak kenyeret. Mi, ahogy itt állunk, legalább tíz doganiere-nak biztosítjuk kenyerét. Hallod, Lison, miattunk kapják kenyerüket. Hát nem vagyunk mi önzetlenek? Nincs mit ennünk, mégis másnak adunk harapni valót. Ezért a mi sorsunk ez a keserves mesterség! Én is inkább volnék püspök vagy szállótulajdonos, mint a sziklák bujkáló mormotája... Felice notte, Lison! Avanti Piemontesi, avanti!

Pajkosan még néhány csókot dobott Lison felé. Azután az egymás nyomában ballagó férfiak alakja beleolvadt a nagy hegyek alkonyodásába. Csak két kicsi lámpa lóbálódzott itt-ott az árnyékkal váltakozva a nagy kőtömbök és a cirbolyafenyők között. Lassan mozogtak az örök hó fehér tengere felé, ki az éjszakába, mint a bárkák mécsei az óceán öbléből a végtelenbe. Az emberi hangok elnémultak; csak a távolodó lépések csikorogtak egyenletesen, krakk-krakk...

Lison még egyet-kettőt szippantott a fűszeres keverékből, a kimeríthetetlen ezerjófű-levegőből; megcsörrentette oldalt lógó Gretchen-táskájában a sok ezüstpénzt. Majd álmosan megdörzsölte egymásba fektetett karjait és egypárszor elsóhajtotta: Hja! hja... Azután becsapta a chalet ajtaját. Megcsikordult a zár; aludni ment az élet. Fönt a magasban a Sirius csillogó, símogató pillantásokkal ébresztgette az alvó Dent d'Hérens ezüstös üstökét.

A Zmutt-patak hangosabban mormolt, mint nappal. Mintha panaszkodnék vagy dicsekednék, hogy éjjel sincs pihenője.

- - - És az olasz csempészek cipelték a selymet és a dohányt a Col Valpelline felé. Az éjszaka a leghűségesebb szövetséges. Az éjszaka zsiványbecsületében meg lehet bizni, mert még csillaggal szőtt palástja is betakar mindent...

Még fekete éjszaka volt. Csak végtelen messze a Monte Rosa sötét kulisszái mögött ritkultak a csillagok. A kisebbek, szerényebbek kialudtak, mielőtt eljő a hajnal, a mennyég tündérkirálynéja. Valami derengő sejtés remegett az égboltozat alján. Mintha az ég lassan kinyitná csillogó, tüzes szemét, de most még csak egyet-kettőt álmosan hunyorítana.

A Tête Blanche és a Tête Valpelline jégkúpjai között karikázva gombolyodtak át az olasz oldalról a ködfoszlányok, mint a megszilajodott szellemek. A végtelen hómező egyszerre világosabb lett, szinte foszforeszkált, majd a köd szállongása nyomán eltompult csillanó pompája.

Az első mozgó árnyék hirtelen megállt, leszúrta a hóba jégcsákányát, szájához emelte a mécset és duzzadt arcával belefújt. Nagy rántással lecsapta vállairól a feszülő szijakat, letérdelt a hóra és babrált valamit sötétlő terhén. Derekáról leoldotta a kötelet, karjára vetette egymásután a hurkokat és óvatos lépésekkel visszaballagott a mögötte mozdulatlanul sorakozó bajtársaihoz.

- Ecco! kifogtam a legtüzesebb csikótokat. Itt a fekete kávé. Nem is hideg. Igyatok. Jól esik.

Sorra szó nélkül húztak a palackból.

- Luigi - lihegte a második, a körszakállas zömök - azért éppen nem bánnám, hogy ha pátriámban sűrűbb lenne a köd. Legalább addig, míg a pitymallat széjjel nem fújja.

- Ugyan, még a svájci Eldorádo területén állasz és máris remegnek térdeid! Majd a piemonti havon jut erre elég idő.

- Igen ám, Luigi - vetette közbe a harmadik a sorban - arra gondolunk, hogy ma éppen Savoie Pascale soros az őrségi szolgálatban.

- Bizony - szőtte tovább a zömök - Pascale kemény legény. Kemény a szive, mint a lábaszára. Nem hiába courmayeuri gyerek. Annak semmi, ide mászkálni utánunk, hol rajtunk kivül csak egypár vén héja kárál.

- Pascale - tódította a harmadik - apjával siheder korában többször járt a Montblancon, azokkal a szőke idegenekkel, kik tele marékkal fizetnek azért, hogy másoknál magasabban szeghessék nyakukat. Meg aztán Pascale átkozottul becsületes. Nem áll velünk szóba sem cigarettáért, sem selyemkendőért, sem csengő liráért. Pascale mindig csak úgy katonásan...

Luigi egy cigarettát csáklyázott elő kabátja mélységeiből és nevetve fütyülte közbe a csempészek áriáját a Carmenből.

- Jó. Ti mehettek a hosszabb és biztosabb úton. Én a kurtát választom. Nem cipelek tovább egy arasznyival sem, mint éppen kell.

- Hahó - okoskodott a zömök - tudom én, miért éget ez a fagyos hó! Hazajön Genovából a te Francescád...

A Luiginak szólított árnyék tréfásan rácsapott a másikra és benyomta ennek sapkáját orra hegyéig:

- Zitto. Piano. Közel az olasz határ. Ha sokat fecsegsz, meghallja Pascale...

Merész szökeléssel megint terhe mellett termett, a zúzmarássá fagyott zsákot fölnyalábolta széles vállára. Egyet-kettőt prüszkölt magában, mint a jóvérű lovak az indulás előtt. Félkézre fogott csákányával egy-egy karcot szakított maga elé lépésnek a meredek üveges hóba és hátrasuttogott:

- Addio. Isten veletek. Jó szerencsét!

Azután, míg a többiek balra kanyarodtak, ő egyenesen, biztosan a kis nyereg felé tartott a két hókupola közt. Ahogy fölért, hátranézett. Bajtársait nem látta többet.

Lábainál a végtelen mélységben feküdt csöndes hajnali álmában a Val Pelline. Feje fölött zöldeskéken boltozódott a felhőtelen hajnali ég, néhány elfeledett sárgás, sugártalan csillaggal. Alatta a kavargó ködtenger, aranycsipkés, biborszegélyű, sötétlila hullámokba tornyosodva, melyekből itt-ott kiszökkent a legmagasabb ormok elmetszett kúpja. Minden kúpon végigrezgett a piros ébredés.

Luigi megállt. Borzongott, didergett a hónyereg dermesztő szellőjében. Nyakát előre nyújtotta, szimatolt, fülelt. Esze, szive, minden ereje egyszerre ott kémlelt vizsga szemeiben, ott hallgatódzott majdnem fehérre fagyott vértelen füleiben. Szimatolt, mint a megriadt zerge, hogyha közelben érzi a vadászt.

A Tête Blanche felől széttárt szárnyakkal vitorlázott fölötte a keringő fiatal saskeselyű, baljóslatú melankólikus kárálással. A mélyből felsurranó széllel majd közeledett, majd távolodott a halk kolompolás. Üzent alulról a szelíd élet, az árva kis Prarayé.

A magános árnyék tovább hallgatódzott. Néhány kődobásnyira a hótorlaszokba bástyázódó sziklák alján valami koppant. Egyet-kettőt, ahogy apró kövek csúsznak lejebb és lejebb, míg elnémulnak a havon. Mi volt ez? Zerge nem jár ilyen magasra, hát még kora pitymallattal. A legkisebb kavics is ilyenkor mozdulatlan. Magába öleli a kőkemény jég, akár a beton. Ebbe a világba csak az izzó nap varázsol életet és zajt. A magános vándor visszafojtotta lélekzetét. Hallga! Újra tompán koppantak a meglódított apró kövek. Hallga! Újra meg újra.

- Pascale... Pascale... Sziszegte fogai közt a magános ember.

Mielőtt átlépte volna az olasz határt, amilyen gyorsan csak birt nagy terhével, a Tête Blanche sziklái közé lopódzott. Egykettőre eltűnt a jéggel zománcozott gránittömbök közt, mint a menekvő mormota.

Vagy félóra mulva jóval alább került ki a szirtek labyrinthusából, de most már hátának ónos terhe nélkül. Még a svájci oldalon a sziklahasadékokba rejtett mindent. Mintha más emberré változott volna. Többé nem Luigi, a bújkáló. Állát felkötötte fülein keresztül vörös-zöld csíkos shawljával, mintha fáznék a fagyos szélben. A kendőre még mélyen szemére húzta a szürke norvég sapkát, mert kalapját fönt eldugta a repedésekben. Dróttal font fekete szemüvege elfedte fél arcát. A teher alatt előbb meggörnyedt termete nyulánkká egyenesedett, mint a fenyőszál. Más ember volt, nem a megrakott igavonó állat, hanem a fürge, nyalka szabad ember. Újra várt kicsit és csak akkor osont ki a sziklalapok közül, mikor az egyre felömlő ködpára jobban hozzátapadott a borzasztóan meredek hószakadék sziklapartjához és őt is betakarta lengő szürke függönyével. Egyszerre a vizenyős ködlepelen világos kis korong kezdett forogni. A pára ezen a helyen újra ritkult és a gyorsan szélesedő kis körön át benevetett rá az első napsugár és a sötétkék hajnali ég. Egyenesen oda, hol Luigi állott.

A pára fölszálltával a hószakadék tulsó sziklafokáról kemény parancsoló hang harsant feléje:

- Stop! Fermatevi! Megállj!

Ott állt a törmelék hófoltján a szikár karcsú doganiere, Pascale. Egyik kezében a csillanó jégcsákány, a másikban a fölemelt pisztoly.

- Stop! Fermatevi!

Luigi úgy tett, mintha nem látott, nem hallott volna semmit. Vakmerő szökeléssel a meredeken lefelé ívelő hólejtőn termett. Két kézre fogott csákányát hegyes végével maga mögé vájta fékül a csillogó hóba. Szöges sarkait könnyedén meglendítette, lábújjait leszorította és az ezüstösen tündöklő hódomborodáson siklott a mélység felé, mint a nyil.

Nagyot dörrent mögötte. A sziklák vészesen hörögve-dörögve adták tovább egymásnak a hullámzó bombázást, mint a kitörő zivatar első megrendítő harsonáját. Luigi érezte, hogy e patyolatos lejtőn az egyetlen célpont. De merev térdekkel siklott tovább, néha engedve a fékezést, hogy még sebesebben repüljön lefelé. Az őrült siklás közepette is fejét oldalt hajtva hátra sandított. Vagy kétszáz méternyire háta mögött látta a fekete alakot a vakító havon, ugyanabban a sávban, melyet az ő bakkancsai vájtak a porzó hóba. Siklott, száguldott a másik is, szélsebesen, ugyanúgy, mint ő. Talán még gyorsabban is, hiszen útját megrajzolta ő, a menekülő lelkiismeret.

Luigi már alig fékezett. Repült, mint a gép. Sustorogva süvített mellette a metsző levegő, lába alatt percegett a hó éjjeli zománca. Fölötte nyugalmas glóriában ragyogott a piros reggel. Köröskörül vakító fehérség és ezen a fehérségen két egymás után száguldó fekete pont. Két meleg ember, az élet teljében, a vakmerőség delelőjén. Az egyik az élő törvény, a másik a törvényen kivüli vad.

Újra maga elé nézett, egyenesen, mereven. A magasból legördült óriás kőtömb szegte útját töredezett szélű jégtorlaszokba ékelődve, feketén, otrombán. Éles kanyarulattal, az utolsó lélekzettel siklott el mellette és önkénytelenül is hatalmasat rikoltott. A bődülő újjongás megdobbantotta a távoli sziklafalak hallgató szivét, mert visszadobogták százszorosan ezt az ujjongást, mintha maguk is csodálnák a bravurt, mintha a vad sziklák szeretettel, együttérzéssel örülnének menekülő vándoruk győzelmének, vagy vele együtt bődülnének, hogy megriasszák üldözőjét.

Luigi a kőtömb alatt néhány izmos lökéssel pár száz méter utat nyert, aztán újra hátra sandított. És ekkor látott. Látta, hogy Pascale, mintha őrjöngő rohanásában megzavarta volna a vad rikoltás és a hegyek harsogó válasza, túlságos rövidre vette az éles kanyarodást, egyenesen rázökkent a fekete kőtömbre, mely hatalmas ívben fejest kivetette a meredek hóra. Még néhányat fordult a lejtőn, majd lábbal, majd fejjel előre, azután a jégtörmeléken hangtalanul fekve maradt.

Luigi még egyre siklott tovább. Lassan fékezett és megtorpant. Zihált. Vad gyönyörűséget érzett. Az őrült hajsza után végig bizsergett rajta a siker, a győzelem férfias gyönyörűsége: velem akartok versenyezni? Velem! Enyém a jég és kő. Engem a kövek is szeretnek. Nagy szabadságot érzett mellében, fejében. Leoldotta füleiről a csíkos kendőt és megtörülte verejtékes homlokát. Térdre vetette magát; a hószakadék szélén lecsüggő jégcsapokról felfogta markába a leszaladó vízcseppeket és lihegő mohósággal ivott. Lenézett a völgybe. Látta a hegyi legelő smaragdos közepén az apró kőházakat. Az egyikből kékes füst kanyargott magasba. Tisztán hallotta a kolompolást. Még egy óra csak. Otthon vagyok. Holnap alkonyattal lehozom a holmit. Pascale nem ismert meg. Talán soha sem fog megismerni...

Ennél a gondolatnál egyszerre meghökkent. Újra visszanézett. Ott feküdt a magasban a mozdulatlan fekete tömeg, valamivel alatta a jégcsákány. Megrázkódott. Ruganyos, egyenletes lépésekkel kezdett újra fölfelé menni, oda, hol némán feküdt a másik.

Odaért. Ráhajolt. Pillantásuk találkozott. Belenézett azokba a komoly nagy fekete szemekbe, melyek csak egyetlen szónak értelmét sugározták feléje: szenvedek. Luigi nem szólt egyetlenegy szót sem; a másik sem. Megtapogatta Pascalet. Mindjárt látta, hogy térden alul eltört bal lába. Luigi körülnézett, aztán lassan leballagott a másik csákányért. Levetette kabátját és késével hosszú sávokat hasított belőle. Ezekkel rákötötte a csákány nyelét Pascale törött lábára. A szerencsétlen összeszorította fogait, de meg sem szisszent.

Luigi körülnézett a vakító havon, majd itt, majd ott lehajolt és ujjaival vájt a patyolatos tömegben. Összeszedte a másik szétszórt holmiját, a doganiere-sapkát az állam jelvényeivel, a pisztolyt, a zsebkést, jegyzőkönyvet, a kis kopott bugyellárist, a megrepedt kerek katona-tükröt. Mindent rendben visszarakott a másik zsebeibe. Azután leoldotta saját csikos shawlját, övére kötötte és belegyűrte a sapkáját. Letérdelt a mozdulatlan emberhez és óvatosan fölnyalábolta hátára.

Pascale egyetlen árva szó nélkül engedelmeskedett.

A csempész lassan fölkerekedett és vigyázva lépegetett lefelé előbbi siklása kicsiszolt sávja mellett. Belevágta szöges sarkait a kásás hóba és élő terhével rogyott térdekkel ballagott a mélység felé, rogyott térdekkel, hogy lépései keveset zökkenjenek és ne fájjon minden mozdulat a másiknak.

Köröskörül ünnepelt a hegyek ragyogása parádés tündérköntösben, mintha azt csillogná a magas égnek: fehér vagyok és fehérré varázsolom az emberek lelkét is. A csönd zsongott a levegőben; összebúgtak a sziklák között bujdoskát játszó szellő, a jégcsapokon meginduló vízerecskék csörgedezése, a mélyben egymásba ölelkező kolompolás, a havasok missa solemnis-a.

Mindketten hallgattak.

A hó egyre foltosabb lett. Sárgásszürke, lyukacsos szigetei alól kikéklett az üveges jég. Luigi óvatosan gyorsította lépéseit és zergeügyességgel kopogott ide-oda a tátongó jégrianások között.

A jég is lassan megszürkült; megcsikordult rajta a moréna omlós törmeléke, mely alól itt-ott feketén, nedves buckákban tolakodott ki az utolsó jégtorlasz. Luigi fürgén átbillent a nagy kövek végtelen romhalmazára és kötéltáncos módjára szökelt az egyik tömbről a másikra.

Tovább hallgattak mindaketten.

A kőromok is elmaradoztak és az utolsó gránittömb alján elkígyózott a civilizáció első Ariadne-fonala, az alig észrevehető ösvény.

A fáradt legény megállt egy pillanatra. Nagyokat zihált és inge ujjával párszor végighúzott verejtékes homlokán. Hirtelen érezte, hogy terhe nehezebb lesz és a nyakára fonódó karok élettelenül lógnak át vállain. A másik a fájdalomtól és a vakító napsugaraktól elalélt. Ő meg annál jobban sietett előre, valósággal ügetett lefelé, ahogy a déli nap egyre magasabban emelkedett azursátora kupolája felé.

Az első gyöpös domb élén az újra felosonó ködben sötéten állt a fekete sziluett, az első tehén és nagyot bődült a terhével tovabaktató Luigi felé. Köröskörül tarkállott a hegyi legelő, vaniliás illatú morellák fejecskéi, tömzsi gentianák violás tölcsérei, ringó campanulák kék harangjai integettek mindenünnen a smaragd-bársonyból. Luigi féltérdre ereszkedett, lassan, félősen, mint a cirkuszló, mely még lovasára is vigyáz. Letépett egy hosszú fűkalászt és cserepes ajkai közé fogta, hogy enyhítse perzselő szomjúságát.

A lihegő legény elért a nyomorúságos kőházhoz, melynek fedelére rásorakoztak a sárgás és rozsdás mohafoltokkal tarkított kőlapok. Élettelen terhét gyöngéden lefektette az árnyékos gyöpre. Újra végigtörölt homlokán és mielőtt egyenesre nyújtózkodott volna, harsogva kiáltotta:

- Gina! Ginetta!

A kőviskóból fiatal leány lépett ki. Ijedten kopogott végig a fal mellett szurtos fatopánjaiban. Kócos, szénfekete hajfürteit tíz ujjával hátrasímította naptól kicserzett arcából. Orcája hamvas volt, mint a piros édesalmáé. Rémült és mégis hamiskás szemeit rámeresztette a hósivatag két csöndes vándorára.

- Gina, hamar egy köcsög tejet a javából!

A leány fölhajtotta kötényét és befordult az alacsony kőlyukon a viskóba. Pár pillanat mulva visszatért a nagy korsó fehér ambrával.

Luigi letérdepelt az alélt Pascale mellé, gyöngéden fölemelte fejét és elfakult ajkaira csepegtette az italt. A leány mellettük állt, összekulcsolt kezekkel és halkan hajtogatta:

- Oh, Madonna mia! Santa Madonna! - de nem kérdezett semmit.

Pascale pillái megrezdültek, lassan kinyitotta szemeit és bámészkodva nézett körül. Egyik szeme sarkából nagy, meleg könnycsepp gördült le. Gina lehajolt és keze fejével letörölte a könnycseppet és újra suttogva mormolta:

- Oh, Madonna! Santa Madonna!

Pascale sokáig szembenézett a mellette térdelő Luigival és végre megszólalt, először azóta, hogy a nagy kőtömb odafönt kivetette fehér repüléséből.

- Luigi, miért segítettél rajtam, mikor én üldöztelek?...

A másik fölnézett a magasba, hol a meredek hólejtőn szürkült a keskeny sáv, az ő nyoma. Válát vonogatta és szinte sugva mondotta:

- Hát azért, mert ez a hegy törvénye...

- És tovább is levinnél Prarayéig?

Gondolkodás nélkül szólt a másik:

- Igen. Isten úgy segéljen.

- Nem, bajtárs. Én itt maradok. Te magad mégy le. Haza. Tudod, mi ketten nem találkoztunk. Nem láttál. Én sem láttalak. Gina talált rám itt a kövek közt, hol lábamat törtem. Gina segített. Ő kötözte be lábamat. Úgy-e, Ginetta!

A leány elérzékenyülten bólintott, de nem értette mindjárt. Pascale bágyadt hangon magyarázta:

- Tudjátok... Itt vége van a nagy hegyeknek. Vége a hegy törvényének. Itt kezdődik a völgy. A völgy törvénye más. Itt lent vannak határok, országok, írott törvények. Odafent nincsenek. A hegyek közt csak ember van... Nekünk e mesgyén túl más a kenyerünk. Ha te vinnél le, - ha vinnél is, el kellene fognom tégedet, mert ez a kenyerem, eskűm. Ez a völgy törvénye - és én - én nem akarok gazember lenni... Érted? Gina majd hoz segítséget. Áldjon meg az Isten, Luigi. Mi nem találkoztunk, de igazán találkoztunk. A hegy törvénye más, mint a völgy törvénye...

Pascale visszahanyatlott. Luigi komoran hallgatott. Azután kiderült arca.

- Isten áldjon meg, Pascale!

A két férfi kezet fogott, hosszasan, melegen. A leány ott állt mellettük és most már a saját szemeit törölgette. Luigi feléje fordult és nyers barátkozással rácsapott a leány kemény hátára:

- Ginetta, úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!

Azután hóna alá kapta csákányát és neki iramodott a meredeken lefelé tekerődző ösvénynek, miközben fogai közt jókedvűen fütyülte a "Giovinezzát".



Fiam.

Személyek: Szalárdy Miklós, földbirtokos.
                    Szalárdy Judit, felesége, 27 éves.
                    Miki, fiúk, 7 éves.
                    Vargha Bertalan, táblabíró.
                    Leány.

(Már a függöny felgördülése előtt zongoraszót hallani: "Debrecenbe kéne menni..." A függöny csakhamar felgördül. Csinos úri otthon, bár szerény és egyszerű. Alkonyodik. Az ablakokon keresztül látszik a hó pelyhedzése. A zongoránál ül Szalárdy Judit; ő játssza a régi ismert magyar nótát. Kedves arcú, helyes fiatal asszony. Fia, a 7 esztendős Miki, az asztalnál tankönyvek között foglalatoskodik. Élénk, csinos úri fiú. Az asztalon az uzsonna csészéi. Az asszony a zongora mellől átszól fiához, játék közben.)



I.

Judit: Miki, édes Miki! Most már tudod-e Hajdúvármegye fővárosát?

Miki (dalolja: Debrecenbe kéne menni...): Anyácskám, Debrecen...

Judit: Nagyon jól van.

Miki (szórakozottan kibámul az ablakon, figyeli a szállinkozó hópelyheket): Anyácskám, - még hányszor alszunk karácsonyig?

Judit (gyöngéd szeretettel): Majd a számtani leckénél tüstént kiszámíthatod. Most még csak a földrajznál vagyunk. Hogy hívják Hevesmegye fővárosát?

(A fiúcska fürtös fejét kezeire támasztja és szórakozottan gondolkodik. Édes anyja újra a zongorához ül és játssza: Eger felől jön egy üveghintó...)

Miki (dalolva a dalt): Eger! Eger! (Ujjongva.)

Judit (a zongorán átcsap más nótába: Megy a gőzös Kanizsára...): És Zalavármegye székhelye?

Miki (tapsolva): Nagykanizsa...

Judit (felpattan a zongora mellől, tréfásan megfogja Mikit és körülforog vele táncolva): Becsaptalak, édes kis emberem! Zalaegerszeg!

Miki (míg anyja a zongorához megy, hogy behajtsa fedelét, ugrándozik és hadonász, fellök az uzsonaedények közt egy vizes poharat. Gyerekes ravaszsággal): Mamácska, édes kis mamácska, hol van a Balaton?

Judit (még a zongoránál foglalatoskodva): Hol? Hát Zala és Somogy között!

Miki (nevetve): Édes anyám, most én csaptalak be kicsit. Itt van az asztalon... (a kiömlött vízre mutat).

Judit (nevet): Ejnye, te kis csalfa! No ezért bosszút állok a számtanban. Én most 27 éves vagyok és te hét. Hány esztendős leszek, mikor te 30 éves leszel?

Miki: Akkor is 27.

Judit (tettetett szigorúsággal): Bizonyítsd be!

Miki: Csak azért mondom, hogy akkor is 27 éves leszel, mert neked, anyácskám, soha sem szabad megöregedni. Nem szabad, mert annyira szeretlek!

Judit (megsímogatja fiát, meghatottsággal, de tovább kérdez): Mennyi öt meg három?

Miki: Hiányzik hozzá hét.

Judit (fiához hajolva): Ezt a mesterséget nem értem...

Miki (anyja ölébe kúszik és sebesen tizenötször megcsókolja): Összeadással igen lassan megy az idő. Szorzással sokkal hamarabban. Ma december 9-e van és még 15 nap van karácsonyig. 3 meg 5 csak 8, de ha megszorzom őket egymással, hamar meg van a 15. Ezért mondtam, hogy az összeadáshoz még hiányzik 7.

Judit: Derék fiú vagy, Miki! Meg vagyok elégedve minden feleleteddel. Kezdhetjük a hittant. (Könyvet tesz a fiú elé.)

Miki (olvassa a felcsapott helyen): "Tiszteljed atyádat, anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön..." (Megáll az olvasásban és gondolkodik.) Anyám, te mindíg azt mondod, tiszteljem apámat... Más fiúk látják apjukat. Én még sohasem láttam. Hogyan tiszteljem...

Judit (elkomolyodik): Fiam, tiszteld apádat, hogyha nincs is velünk. El kellett utaznia. Nagyon messze tőlem... tőlünk... De azért kell szeretned, tisztelned. Ha majd egyszer visszajön - majd egyszer, - legyen büszke rád. Akkor talán már nagy, derék ember leszel...

Miki (szintén komolyan): Anyám, - még 15 nap karácsonyig...

Judit (idegesebben): Ugyan... Most a hittannál vagyunk és te mindig csak karácsonyra gondolsz.

Miki (kedvesen): Most csak azért számítottam az időt, hogy megmondhasd nekem, ha még ma írnék apácskának, megkaphatja-e karácsonyig, mikor olyan igen messze van tőlünk.

Judit (zavarban, majdnem sírva): Jaj, dehogy kapja meg! (Hirtelen, magát kijavítva.) De mégis. Irj neki. Este add oda nekem. Én elküldöm messze, igen messze...

Miki: Istenem, de pompás lehet olyan nagyon messze utazni. Szép helyeken. Tengeren át. Az óperenciás tengeren át. Őserdőkben, hol igazi oroszlánok és igazi indiánusok vannak. Miért nem vitt magával téged meg engem is? Milyen nagy, szép dolog lehet utazni...

Judit (komolyan símogatja): Fiam, asszonyt és kis fiút nem lehet minden útra elvinni... Várj, fiam, majd ha nagyobb lettél, megérted. Most nem szabad mindenen gondolkodni, töprengeni. Szeresd apádat, mert a szeretetnek nincs távolság. Gyorsabb, mint a madár. Erősebb, mint a vihar, mert a viharral is szembe száll. Olyan nyugodt és fényes és örökkévaló, mint a csillag, mely mindenütt ott van, a merre az jár, kit szeretünk. Ilyen volna az én szeretetem, ha te - Miki - elmennél tőlem messze. Veled menne, mindenhová, mint a csillag. (Elkomolyodik.)

Miki: De én sohasem megyek el tőled, soha. És ha nekem kell elmennem, magammal viszlek. Még ha katona leszek is. Úgy-e, eljösz velem még a háborúba is. Nem lesz bajod. A jó anyákat ott sem bánthatja senki, még az ellenség sem, a muszkák sem. Úgy-e, édes anyám...

Judit (megöleli): Jó fiú vagy, Miki! Maradj mindíg ilyen. Majd valamikor igen büszkén állhatsz édes apád elé: itt vagyok, már nem Miki, hanem Miklós! Ember vagyok. Édes anyám nevelt azzá... És ő megszorítja kezedet és megölel...

(Csengetés.)

Szobalány bejön, tálcán névjegyet hoz.

Judit (a szobalányhoz): Szívesen látom. (Maga elé.) Isten hozta... (Mikihez.) A jó Vargha bácsi... Nézd, Miki, szedd össze könyveidet, menj kicsit a szomszéd szobába. Irj levelet apácskának, no meg a kis Jézusnak... Úgy-e tudod, ki a kis Jézus így karácsonykor. Irj fel sok kívánságot. Azután majd ha beszólok hozzád, behozhatod, amit írtál... (Megcsókolja.)

Miki: Igen, édes kis anyám. (Ugrándozva el.)



II.

(Belép Vargha Bertalan, megnyerő magyar úr, érettebb férfikorban.)

Vargha (közvetlenül, szeretetreméltóan): Kezét csókolom, Judit. Engedje meg, hogy most is így szólítsam. Ez a régi, kedves név... A kis leány neve...

Judit (kedvesen): Miért ne? Régi jó barátok vagyunk...

Vargha (leül az asszonnyal szemben): Igaza van. A barátságon nem fog a rozsda: az idő. A szerelmeken néha fog. Hét-nyolc esztendő hosszú idő. Sok szerelmi házasság bomlott fel azóta...

Judit: Mindezt éppen magától nem akarom hallani. Maradjunk a régi jó barátok.

Vargha (keserűn, de mosolyogva): Judit, eddig beletörődtem a változatlanba. De őszintének kell lennem. Nem megy tovább. A barátság mese. Csak üres név, mondjuk, becéző neve szerelmünknek... Hogyha távolból nézzük az erdőt: kék. Úgy is mondom: kéklő távolság. De azért igazában mégis tudom, hogy zöld.

Judit (erőltetett jókedvvel): Ma - úgy látszik - nagyon filozofáló kedvében van. Hangulat. Hagyja a hangulatot az asszonyoknak.

Vargha (szenvedélyesen): Judit! a biblia Jákobja hét esztendeig szolgált Leáért. Én is hét évig szolgálok...

Judit (komolyan): Hagyja - esdve kérem - ezt a témát. Hiába.

Vargha (halkan): Csak azt akarom tudni, szeret-e?

Judit (őszintén, melegen): Én becsületes voltam mindíg. Szerettem és szeretem.

Vargha: Én is ilyen röviden és becsületesen kérem: legyen a feleségem!

Judit (szomorúan): Aki igazán szeret, nem bántja a másikat. Nem bántja fájdalommal. Aki attól, kit szeret, olyat kér, mire a másiknak nemet kell mondania, a legnagyobb fájdalmat okozza. Hagyja.

Vargha: Miért hagynám?! Esztendők óta ezzel a gondolattal járok a világban. Hogyha ez az ostobán vak sors megtagadta tőlem, hogy Szerdahelyi Judit legyen a feleségem, miért ne adná most nekem párul elvált Szalárdy Miklósnét... Borzasztó, hogy az élet olyan, mint két egyforma ösvény, melyen el lehet tévedni, hogyha az ember nem a rövidebbik utat választja. Én is a hosszabb utat választottam és lekéstem. Addig más a rövidebb utat hamar végigjárta. És borzasztó, hogy az eltévesztett utat nem lehet többet visszafelé végigjárni. Elszakadtunk egymástól. Én a nyomorult kis faluból, hova az első kenyér száműzött, mint valaki akartam az én Juditom elé állani. Az alatt jött a gazdag, az előkelő, a nagyúr Szalárdy - és elvitte az én Juditomat. Borzasztó kegyetlen az élet, hogy így végiggázol a pompásan kicirkalmazott terven, mint az oktalan paripa a virágágyak közt. Eddig mindennapi történet volt, most már akarom a költészetét is...

Judit: Bocsásson meg, Bertalan. Nekem a legszörnyűbb szörnyűség, hogy csupán azért, mert a hosszabb úton sétált felém, én elsiettem a lelkek nagy rendezvousjáról - és tovább mentem mással. Szegény Szerdahelyi Judit nem várhatott a mesebeli királyfira. Agyontanácsolták, akik szerették. Megbűnhődtem érte. Mikor gyerek voltam, sohasem bírtam hinni az örök kárhozatban. Lehetetlen, gondoltam, hogy a jóságos, bölcs Teremtő a pár pillanatnyi emberélet vétkéért örök tűzzel büntessen. Ma már hiszek a kárhozatban. Nem is vétkeztem és pusztán azért, mert tévedtem, örök kárhozat osztályrészem.

Vargha (halkan): És én nem szégyenlem bevallani szürkülő fejemmel, hogy ma is úgy szeretem, mint a fiatal diák első szerelmét...

Judit (suttogva): Ne szóljon így hozzám. Nem bírom.

Vargha: Látja, türelmesen várok évről évre, mint aki nyugodtan utazik hófuvásos, zuzmarás tájakon át, de tudja, hogy a hosszú fagyos utazás után mégis a meleg Sziciliába érkezik meg. Körülbolyongom, mint a föld a napot. Kijelölt a pályám, mert a vonzás biztos és rendületlen. Nem lehetséges más utam, mert - akkor - akkor a chaoszba kell sülyednem, vagy világokkal kell összeütköznöm... Legyen a feleségem!

Judit: Bertalan, ne szóljon így hozzám. Most jön - már a hetedik karácsony előtt... Tudja, hogy ez a hét év az egyiptomi hét sovány esztendő volt életemben. Nem lehet.

Vargha (szenvedélyesen): Miért? Miért?

Judit: Az igazi asszony egyszer virágzik. Nincs másodszor.

Vargha (föláll és türelmetlenül föl és alá jár): Puszta szavak. Nem igaz. És újra nem igaz. Szabad. Független. Ezt a hét évet hétszer annyi boldogsággal akarom jóvá tenni. Esztelenség minden más elhatározás. A sors csak azokkal szemben fukar, kik bizalmatlanok vele szemben. Aki mer bízni benne, annak bőkezű.

Judit (szelíden): Van életcélom: fiam.

Vargha (idegesen): Istenem! Istenem! Annak a kis fiúnak hűségesebb, jobb apja lennék, mint az igazi apa. Van szívem. Szeretem a gyermeket - és ezerszer jobban a gyermeket, ki az én Juditomé...

Judit (szenvedve): Bertalan, a fiú nálam van. Mindíg mellettem. Én nevelem. Olyannak, amilyennek én álmodtam valaha a fiamat. Hogyha én Vargha Bertalannak nyujtom kezemet, fiamért eljön édes apja...

Vargha (lehajtott fővel hallgat).

Judit: Eddig nem kellett ettől félnem. Külön éltünk házasságunk első fél esztendeje óta. (Gondolkodva.) Akkor - pünkösd hétfőn - hagyott el Ramberg comtesse miatt. Megértő asszony akartam lenni. Ha már egyszer olyannak formálta végzete... Csak a föltünést kértem tőle számom. Ekkor pezsgős fejjel eltaszított. A megaláztatást tűrtem volna - gyermekemért, - a megvetést nem. Ez ellen lázadtam. Mentem. Váltunk. Szalárdy Miklós még csak nem is ismeri fiamat. Az ő édes fiát. De hogyha Vargha Bertalanné lennék, - érte jönne. Az én fiamért. Most így kényelmes neki - és Ramberg grófnőnek is. Ha feleségnek nem voltam elég jó neki, legalább anyának elég jó vagyok szemében. De második férj, - mostoha apa, - Vargha Bertalan mellett nem hagyná a Szalárdy nemzetséget. Ahhoz büszke vagy önző... Én ismerem.

Vargha (nyugtalanul föl és alá jár).

Judit (aggódva): Úgy-e, megért, Bertalan! Ne haragudjék... Őszinte vagyok...

Vargha (magában, felháborodva): Nem ismeri egyetlen fiát...

Judit (keserűen): Nem.

Vargha (halkan, félve): De meg fogja ismerni...

Judit (nyugtalanul): Természetes. Büszke leszek rá, ha majd egyszer elébe vezetek deli, fiatal, derék férfit és azt mondom: Szalárdy Miklós, ez az én fiam!

Vargha: De - meg fogja ismerni - mikor nem sokára eljön érte...

Judit (tiltakozva): De nem jön. Hét esztendeig nem jött. Meg sem nézte. Rám bízta. Nem kellett neki...

Vargha: Éppen ez a hét esztendő... Miki most novemberben volt hét éves...

Judit (nyugtalanul): Tudom. A hét esztendő... De nem akarom. Tudom, ügyvédem a válóperem idején megmondta, hogy a fiúk csak hetedik évükig maradnak az anyánál. Akkor - az apjuk elviheti őket... Szalárdy Miklós ezt nem teszi. Terhére volna a fiú. Ramberg grófnőnek is. Nem. Lehetetlen.

Vargha (hosszas hallgatás után): Judit! - pedig én éppen azért jöttem most és azért mondom régi olthatatlan szerelemmel: legyen a feleségem! - mert - mert nem szabad egyedül maradnia!

Judit: Nem szabad egyedül maradnom? Nem értem. Nem akarok egyedül maradni. Éppen ez az én görög stilusú sorstragédiám, hogy nem lehetek együtt kettővel! Fiammal - és magával, Bertalan! Vagy egyik, vagy a másik. (Gyöngéden ráteszi kezét Bertalan karjára.) Ne haragudjék rám. Én először anya vagyok, csak azután én - az asszony. Mikit választottam.

Vargha: Éppen itt a tragikus tévedés. Nem kettőnk között választhat, hanem egészen más két alternativa között. A választás két lehetősége nem ez: vagy Miki, vagy én, hanem csupán az: akar-e engem, vagy nem... Nincs más.

Judit (zavarodottan): Megijeszt. Most én nem értem...

Vargha (erőltetett nyugalommal, tréfásan): Alig merek szólni. Kleopatra a hírnöknek, ki rossz hírt hozott, üdítő italul méregpoharat nyujtott át...

Judit: Beszéljen komolyan. Bátran. Bátran - hallgatom.

Vargha (halkan): Szalárdy itt van a városban...

Judit: Hát legyen. Miattam itt lehet.

Vargha: Igen, de én tudom biztosan, miért jött. Itt lesz, ma vagy holnap. Talán még ebben az órában. Talán még ebben a percben. Mikiért jött. Elviszi. Elviszi, mert joga van hozzá. Letelt a hét esztendő. A fiú az apáé a letelt hét év után.

Judit (kétségbeesett határozottsággal): Ez lehetetlen. Eddig Szalárdy nem törődött fiával, az én fiammal. Nem is ismeri. Sohasem hajolt bölcsejére. Nem vette karjára sohasem. Nem mondotta soha senkinek büszkén: fiam van. Ezért lehetetlen. Nem igaz.

Vargha: De - fájdalmak fájdalma - igaz. Az időkben sok minden megváltozik. Szalárdy ugyan nem változott és éppen azért, mert nem változott, jön a fiáért. Ő ma is kikapós, a kártyás, a brutális, az önző szép ember. De változtak a körülmények. Szalárdy Miklós három hét óta Szalárd hitbizományának az ura. A család régi ága Szalárdy Péterrel kihalt és ekkor éppen a kellő, a kritikus pillanatban feljött Miklós szerencsecsillaga. Ez a hitbizomány a legmintaszerűbb dominium. Az öreg Péter nagyon fukar és pedáns sáfár volt nevető örökösének javára. Egész kis mintatartományt hagyott rá. Miki a várományos.

Judit: De hát mi köze a hitbizománynak ahhoz, hogy az én fiamat nálam hagyják vagy elvegyék tőlem!

Vargha: Egyszerű a kegyetlen szerencse útja. Szalárdy Miklósnak most szüksége van fiára. A család neve miatt. A régi név fénye és pompája miatt. Ezer apró érdek miatt. Majd akkor tud csak igazán megmozdulni, igazán költeni, hogyha mellette a fiú. Rá lehet fogni a számadásra, hogy a fiú jövőjére kellett a vagyon. A fiú miatt kellett a kastélyba százezreket beleölni. A fiú jövője miatt kellett eladni a keresztesi tagot vagy a démesi pusztát. A fiú jövője miatt kellett kivágni a galambosi erdőt... Mindent rá lehet fogni a fiú jövőjére...

Judit: És én éppen ezért a jövőért nem adom fiamat! Enyém. Ha a jó Isten megverte az embert a hibák vagy bűnök átöröklésének törvényével, én ezt a törvényt leimádkozom, lenevelem, letagadom azzal az energiával, amilyent gyönge asszonynak még nem adott az élet! (Judit föláll és szemben Varghával a karosszék támlájának támaszkodik.) Nem adom Mikit... És érzem, hogy nem vagyok árva. Van jó barátom. Okos ember, törvénytudó ember. Bertalan, segítsen. Adjon jó tanácsot.

Vargha (fejét rázza): Nem tudok. Nincs tovább. A törvény törvény marad, akármilyen kegyetlen is. A törvény éles, fényes, hajthatatlan, tökéletes, mint a penge. Nem érez. Ha valaki kezébe veszi és szúr vele, könnyen a szívbe talál. A törvény nem érez. Nincs tovább.

Judit (akaratosan): Nem és nem. Én dacolok az emberi törvénnyel. Én tudok erősebbet. A gyermek életcél, nem az élet eszköze. Nem adom Mikit.

Vargha: Akkor elveszi.

Judit: Én meg elrejtem.

Vargha: Megtalálja és akkor elrabolja.

Judit: Bebizonyítom, hogy sohasem törődött vele. Hogy még csak nem is ismeri. Hogy méltatlan arra, hogy fia legyen.

Vargha: Akkor lesz kétségbeesett küzdelem, de a harc még nem diadal. A harcot még a csatatéren sem azok szokták megnyerni, akiknek igazuk van, hanem azok, kiknek pénzük van és akik értenek a gáncsvetéshez. Az árvaszék nem fogja látni az átöröklés és jellemképzés megfoghatatlan theoriáit, hanem csak a megfogható nagy hitbizományt. A nagyúr keze tovább ér, mint az anya szívdobbanása...

Judit: És én azért mégis be fogom bizonyítani, hogy a gyermek jövője van veszedelemben az ő oldalán!

Vargha: Egy hitbizomány leendő gazdájának jövője sohasem lehet veszedelemben. Lehet bármilyen értéktelen maga az ember, a kenyere, mondjuk - a kalácsa biztos. Lehet jellemében bármilyen gyarlóság, a foltot eltakarja a családi ékszer, az ősi skófium. És ha a folt igen nagy, mégis eltakarja egy-egy uradalom mappája vagy kataszteri birtokive... Nincs kivezető út.

Judit (nyugtalanul fel és alá jár): Majd találok - én! Megmutatom, hogy amit nem tudtak a szívtelenül bölcs törvényhozók, azt tudják a tudatlan anyák!

Vargha: Judit, Judit! Ne kövessen el esztelenséget. Most én nem értem. Egyedül marad. Legyen a feleségem.

Judit (haragosan): Önző! Önző! Ebben a keserű szent pillanatban is önző. Menjen, Bertalan! Egyedül akarok maradni. (Odakünn újra csengetés.)

Judit (megrezzen és hirtelen hangot változtatva, melegen, suttogva folytatja): Ez ő. Bertalan, ne menjen el. Ne hagyjon egyedül. Legyen legalább közelemben. Menjen a szomszéd szobába. Játsszék, tréfáljon, szórakozzék Mikivel. Tartsa őt odabent. Neki nem szabad semmit hallania, semmiről tudnia. Bertalan, tegye meg nekem. (Mindkét kezét nyujtja Bertalan felé. Azután kitukmálja.) Menjen. Gyorsan. Csak csöndesen. (Az ajtótól visszajön, megáll. Mintegy rendezi arcvonásait. Felkap hirtelen a kis asztalról valami félbehagyott kézi munkát és leül, mintha szorgosan e kézimunkával foglalkoznék. Pár pillanatnyi csönd. Szobaleány belép.)

Szobaleány: Szalárdy méltóságos úr van itt.

Judit: Kéretem.



III.

Szalárdy (belép. Igazi úr. Az ajtótól pár lépésre várakozva megáll. Meghajol gavallérosan.)

Judit (föláll. Pár lépést tesz előre. Kezet nyujt. Szalárdy ceremóniásan kezet csókol. Judit helyet mutat. Szembe ülnek.)

Szalárdy: Nagyon örülök, hogy láthatom, Judit. Pompás, viruló színben van. (Szemügyre veszi.) Szép. Szebb, mint valaha.

Judit: Miklós, hagyjuk a frázisokat. Hét esztendő mulva még a száraz virágot is kidobjuk a könyvből, melyben megpréseltük. Hát még milyen fonnyadt és értéktelen a bók hét esztendő multán. Mit kíván tőlem? Tudom, ok nélkül nem találkoztunk volna ma sem.

Szalárdy: Kérem, Judit, beszéljünk okosan. Könnyebb lesz mindkettőnknek. Beszéljünk úgy, mint jó barátok, kik rég elszakadtak egymástól és nehéz idők után újra viszontlátják egymást. Okosan, nyugodtan, kedvesen.

Judit: Én is csak ezt akarom. Sohasem értettünk annyira egyet, mint ebben a pillanatban.

Szalárdy: Hát - hol van ifjabb Szalárdy Miklós?

Judit (hangsulyozva): Vagyis: hol van az én fiam?

Szalárdy (mosolyogva): Ha úgy akarja: hol van a mi fiúnk?

Judit (határozottan): Nem. Az én fiam. Nincs itthon. Most karácsony előtt korábban zárták az iskolákat, mert vörhenyjárvány volt városunkban. Hazaküldtem fiamat, falura. Édes anyámhoz. Ott nincs baj, nincs veszedelem.

Szalárdy: Jól van. Gondos volt, mint mindenkor. Úgy én utazom oda. (Föláll és meghajol.) Bocsánat, hogy alkalmatlankodtam. Egyébként kívánok - boldog karácsonyt!

Judit: Elhagyhatjuk. Köztünk a formaságok nem válnak be. Most én kérem, maradjon még egypár szóra. Szeretnék úgy beszélni, szemtől szembe, mint becsületes ellenfelekhez illik. Előttem Szalárdy Miklós sohasem bujkált tetteivel! - Szerdahelyi Judit sem ért ilyesmihez. Úgyebár, azért látogatott meg és azért akar anyámhoz utazni, hogy magával vigye Mikit?

Szalárdy: Mindíg tudtam, hogy nemcsak szép asszony, hanem okos asszony. Köszönöm, hogy megkönnyíti a helyzetet. Meg kell vallanom, hogy bármennyire is vágyakoztam e pillanat után, - féltem is tőle, mert tudom, hogy anya és fia nagyonis szeretik egymást. Összeszoktak kettesben, - talán nehéz lesz szétszokniok. Majd csak megegyezünk valahogyan. Minden évben egypár hétre visszaadom a fiút látogatóba.

Judit (nagyon nyugodtan): Köszönöm. Erre az áldozatra nincs szükség, mert én nem adom oda fiamat. Tehát vissza sem kérem látogatóba.

Szalárdy (keményen): Judit! Mondtam, hogy beszéljünk okosan. A fiúk csak hét éves korukig anyámasszony katonái. Azután férfikéz alá valók. Jussomat nem engedem. Viszem a fiút.

Judit: Tudom, hogy ez a törvény. De a mi esetünkben - ez engem nem érdekel. Az én fiam egészen az enyém.

Szalárdy (idegesen): Nem értem. Világos szót kérek.

Judit (hallgat. Lesüti szemét. Majd fölkapja fejét és határozottan beszél.): A gyermeken hét év után csak akkor osztozkodhatnánk, hogyha - a fiú - kettőnké volna. Ami csak az egyiké, azon nem lehet osztozkodni. Ezért javítottam ki, mikor azt mondta: a mi fiúnk.

Szalárdy: Judit, ne vesztegessük az időt célzásokra és metaforákra. Hangsulyokra! Az, hogy a fiút eddig még nem láttam, hogy eddig még nem foglalkoztam vele, nem változtatja meg a vérség törvényeit. Az élet - talán elég hosszú, hogy jóvátegyem, ami megtörtént. Úr lesz, előkelő, gazdag. Hetedhét vármegyében irígyen néznek fel rá. Büszke lehet, Judit.

Judit (zavartan, de mégis határozottan): Azt hittem, nem kell világosabban beszélnem. Eddig hallgattam. Asszonyi gyöngeségből. Hallgattam - Önért, Miklós. A fiúért. Most már minden régesrégen elmúlt. Könnyebben tehetek vallomást. Ide figyeljen. Nem akarom, hogy a szalárdi hitbizományban valamikor olyasvalaki üljön, aki nem - Szalárdy-nemzetség...

Szalárdy (nagy szemekkel mered Juditra. Föláll.)

Judit (szintén fölkelve): Vártam - tépelődtem - küzdöttem a mai napig. Hallgatni akartam. Hogyha ma nem jött volna, hallgattam volna tovább is. Talán. Most azt sugja lelkem, őszintének kell lennem. Hét év hosszú idő. Még nagyobb bűnt is megbocsát hét esztendő csöndes vezeklése. Ma már úgy szólhatunk egymáshoz, mint idegenek. Becsületesen és hidegen.

Szalárdy: Judit! - az ég szerelmére, csak nem akarja velem elhitetni, hogy...

Judit (lehorgasztja fejét): Bocsásson meg, Miklós.

Szalárdy (dühösen): Asszony, - ez csak pokoli csel, hogy megtarthasd a gyereket. Nem, nem. Ez is lehetetlen. Őrület. Csak nem fogod ilyen semmiségért kitaszítani fiadat a Szalárdyak ősi, fényes köréből, a mérhetetlen vagyonból. Csak nem fogod önmagadat kitaszítani a társadalomból. Asszony, beszélj!

Judit (lehajtott fejjel hallgat).

Szalárdy (kiáltva): Asszony, beszélj!

Judit (halkan): Miklós, - mikor felesége lettem, csalódtam. A csalódás a legkönyörületesebb bíró, mert mindíg fölment. Megalázott. A megalázott nő mindenre képes, megalázásra is! Ezért ma gyónnom kellett, mert ez volt az utolsó nap, melyen még gyónhatok.

Szalárdy (elkeseredett haraggal): Nyomorult, ezért fizetsz. Ki a gyermek apja?

Judit: Nincs joga semmit számonkérni. Idegenek vagyunk egymásnak.

Szalárdy: De akkor feleségem voltál...

Judit: De ön még akkor sem volt az én úram!

Szalárdy: Ki az apja?!

Judit (szoborszerűen áll és hallgat).

Szalárdy (homlokát dörzsölve, izgatottan): Nem. Ostobaság. Lehetetlen. Te, te minta-anya... Nem. Akármennyire nem voltál kedvemre való, azt tudom, hogy jó anya vagy... Aki jó anyának, az hű feleség. Te nem tudtál engem sem megcsalni, engem, aki megcsaltalak. Nem, te nem voltál a francia vígjátékok asszonya, kinek idegeit fűti a gondolat: szemet szemért, fogat fogért. Nem, a te idegzeted sokkal egyszerűebb... Te csak raffináltan meg akarsz fosztani fiamtól, csak azt akarod, hogy magammal ne vigyem. Judit, mondj igent - és megbocsátok.

Judit (szótlanul néz rá).

Szalárdy: Pokoli csel... tudod, a kétség meglop minden órát. A valóság megváltás. A kétség kárhozat, mert nincs belőle menekülés. Asszony, mondj igazat.

Judit (hallgat).

Szalárdy (kiabálva): Igy vagyunk hát? C'est à la guerre, comme à la guerre... Fizetsz! Vallomásod alapján megkezdem a pert fiad törvénytelenítéséért. Ha van szégyened, legyen ez a szégyen egészen a tiéd. Ha pedig ki akartál játszani, nagy színésznő, akkor törj meg, roskadj előttem a porba kegyelemért: a fiad kedvéért! az ő érdekében! (Gúnyosan.) Boldog karácsonyt, nyomorult asszony!

Vargha (ki észrevétlenül belépett a hangos szóra): Ne merje bántani ezt a szent asszonyt. Távozzék!

Szalárdy (felocsudva): Hát együtt vagytok, régi szerelmesek?! Kéznél van a Bayard, a gáncs nélküli lovag! Most már elhiszem, hogy nincs fiam. Ha elraboltad az asszonyt, mikor az enyém volt, tarsd meg a fiút is, ki nem volt az enyém! (Szalárdy izgatottan távozik.)

Vargha (hosszabb csönd után): Mit tett, Judit!

Judit (apatikusan hallgat, egyik székhez támolyogva).

Vargha: Judit!

Judit (megrázkodva): Fiam nálam marad!

Vargha: Csak nem hitette el vele, hogy...

Judit (nem felel. Fejével igent int.)

Vargha (méltatlankodva): És tudja, hogy ez nem anyai szeretet, hanem a legszomorúbb anyai egoizmus volt? Azt hiszi, feláldozta asszonyi becsületét fiáért... Nem. Feláldozta fiát anyai egoizmusának. Azt hiszi, hogy a legnagyobb áldozat volt az asszonyi becsületet kockára tenni? Nem. Az asszony becsületének a mai világban nem árt a kis folt... Az ilyen kicsi folt olyan, mint a fehér bőrön a kis fekete szépségtapasz. A ma itélete legfeljebb annyit mond; érdekes, pikáns asszony! De a fiú egész életén át magával vonszolja születése átkát, még akkor is, hogyha ez az átok csak az anyának jámbor hazugsága.

Judit (kiáltva): Nem igaz, nem igaz!

Vargha: Szalárdynak volt igaza, mikor azt mondta, hogy a valóság megváltás, a kétség kárhozat. A fiúnak is ez lesz. Nem tud kimenekülni belőle. Ha kilép a hideg életbe, ha belép az ivelő közéletbe, ha választott és oltár elé akar állani, ha öklelődzik előre vagy fölfelé, minden lépésénél ott fog előtte járni a láthatatlan kisértet, egy bürokratikus kis okirat pár kijavított betűjébe elrejtőzve - és bemutatja: ime, az ifjú, kinek anyja botlott. És ezt nem az anyának tudják be, hanem a fiúnak...

Judit: És csak ezt tudja nekem mondani e pillanatban az a férfiú, akit én szerettem?!

Vargha: Judit - összetörte az én reménységemet is, mert e badar csellel és a nyomában járó gyanúval éket vert közénk... Elriasztotta hét bánatos év reményeinek beteljesülését...

Judit: Bertalan! Választottam. Isten vele.

Vargha (tétováz. Pár lépést tesz az asszony felé. Az asszony hátrál. Vargha szomorúan meghajol, indul, még egyszer visszafordul, de megy.)



IV.

Judit (mereven ül a karosszékben, lehunyt szemekkel, - pár percig egyedül marad a színen).

Miki (belopódzik észrevétlenül. Meglátja édes anyját lehunyt szemekkel. Azt hiszi, hogy elaludt. Lábujjhegyen hozzáoson. Felcsókolja.): Ejnye, rosszat álmodtunk? Könnyes a szemecske... (Kis vártatva.) Anyácskám, megírtam apámnak a karácsonyi levelet!

Judit (átveszi és meghatva olvassa): "Kívánok boldog karácsonyt, édes apám. Kis fiú vagyok. Nagy ember leszek. Nem ismerlek. Te sem engem. De nagyon szeretlek, mert anyácska akarja. Ha majd derék ember leszek, úgy-e, akkor fogod szeretni kis fiadat, Mikit." Jól van, Miki. Nagyon szépen írtad. Elküldöm. Egyszer meg fogja kapni... (Könnyeit visszafojtva.) Miki! Ma nem tanulunk többet! Megtervezzük először a karácsonyi ebédet! (Leül a zongorához és játssza: "Kis kacsa fürdik fekete tóba...")

Miki: (ujjongva): Kacsa-pecsenye legyen!

Judit (igent int fejével és átcsap más dalba: "Kidőlt a fa mandulástól...")

Miki (tapsolva): Azok a jó mandulás sütemények legyenek, amiket csak te tudsz készíteni, édes kis anyám!

Judit (tovább játszik: "Átmentem a Királyhágón, - ott hagytam a huszárcsákóm...")

Miki: (katonásan): Huszárcsákót kapok karácsonyra, édes anyám! (Odaugrik és csókkal zavarja a játékban anyját. Közben a függöny legördül, de mögötte még hallani néhány zongora-akkordot.)



A követ felesége.

A követ szép fiatal felesége fölriadt édes álmaiból. Pedig éppen pompásat álmodott. Mályvaszínű selyemruhájában jelent meg a nagyhatalmak estélyén és egyik fiatal király nyilvánosan kezet csókolt neki. Ezt még a fiatal királyok sem szokták nyilvánosan megtenni, tehát ellenállhatatlan lehetett a bűvölet... Megdörzsölte mámoros szemeit és a sötétben azon gondolkozott, melyik király lehetett? Hiszen már Európában olyan kevés király van - hát még fiatal milyen kevés lehet...

Kacagott álmán. Hirtelen felcsavarta az éjjeli szekrényen a piros krinolinos kis villanylámpát és egy pillantást vetett a remekbe készült kis genfi órára, melyből éppen kiugrott az ici-pici kakas és halkan kettőt kukorékolt. Mintha ez a hangocska az éjszakában abból a távoli falusi udvarból hangzott volna feléje, hol boldog gyermekéveit töltötte. Szent isten! már éjjeli két óra!

Kiröppent patyolatos párnái közül és véletlenül rálépett a kinyilt könyvre, mely este kiesett kezéből. Mosolyogva emelte fel a félbemaradt könyvet:

- Nem, nem bántalak, nem lépek rád, szegény kis kóbor Madonna... Dekobra furcsa kis Madonnája...

Kényesen az ablakhoz osont. Széthúzta a nehéz csipke-storeokat. Fehéren kanyarodott le a villanegyed elhagyott utcája. Az ablak alatt mereven állottak őrt a kert kanadai fenyőfái és fáradtan hajtották le gallyaikat a rájuk párnázódó puha hó alatt.

Az asszony gyönyörűséggel nézte a habos hóterhet. Csettentett piros ajkával és önkénytelenül kedves csemegéje jutott eszébe, a tegnapi soirée-ról:

- De jó volna még egy tányér tejszinhab...

Sűrűn keringtek a hópelyhek, mint a végefogyhatatlan csillagvándorlás. A csöndes villák között a csillogó ösvényeken még a patkós csizmát sem lehetett volna meghallani.

Ahogy visszafordult, éppen szemben állott a régi firenzei kandallóval. Ijedten pillantotta meg a fehér kisértetet a kandalló fölött elhelyezett nagy velencei tükörben. Összerezzent, mintha rajta kivül még valaki volna a szobában. Elpirult, de csakhamar győzött az örökké édes hiúság. Kiegyenesedett, nyújtózkodott, mint a parádés, pompás pusztai macskák, a párducok. Gyönyörködött saját karcsúságában. Végig akarta mérni magát tetőtől talpig, de finom lábait már nem láthatta, mert a kandalló párkánya és a rajta sorakozó nippek elmetszették kecses alakjának tükörképét és pillantása lábai formája helyett a kandalló kihült zsarátnokára esett. Dideregni kezdett és vágyakozott a melegség után.

Fürge mozdulattal magára vetette pongyoláját. Hallgatózott. A harmadik szobából szakadatlanul hallatszott a monoton, halk kopogás, mintha kövér esőcseppek hullanának a bádogtető peremére. Az irógép alkotó kattogása. Hullanak belőle a gondolatok a papírra, mint a manna a sivatagra...

- Nem! - gondolta magában a fiatal asszony. - Nem, édes uram... Szigorúan megtiltottad, hogy éjjeli munkádban zavarjalak. Sürgős munka... Magad akarod megirni a titkos jelentést haza a nemzetközi helyzetről, még azt sem akarod, hogy a legbizalmasabb embered ismerje a szöveget... Nagy diplomaták keserves titkai. A haza, az állam, a becsület... És mig te hajnalig dolgozol, én csak lustálkodom. Nem, édes kis uram, aztán meg én is a világon vagyok!

Újra hallgatózott.

- De hosszú mondat... Pontot teszek a végére... Csak egy-egyetlen csókot!

Lábújjhegyen lopódzott a harmadik szoba felé. Óvatosan nyomta le a kilincset és eltünt a homályos ajtóban, mint a legendás fehér asszony, ki éjente a régi kastélyokban jár körül.

Az írógép tovább kopogott... A tompított lámpa csak éppen a papirra vetette fényét és árnyékban hagyta a tágas könyvtárszobát. A férfi fekete fejének csak sziluettje látszott. Az asszony szerelmesen rebbent a gép fölé hajló férfi mögé és hátulról két puha, meleg kézzel befedte a dolgozó ember szemeit. Azután hosszú, édes csókot nyomott a sűrű, koromfekete hajba.

A férfi nyugodtan tűrte pár pillanatig, majd izmos vaskézzel fejtette le szemeiről a rózsás ujjakat, egy-egy csókot lehellt a puha kezekre és csodálkozva nézett föl a mögötte álló szépséges asszonyra.

A fiatal asszonyban, elhűlt a vér. Lábai gyökeret vertek. Kiáltani akaró ajkai megbénultak. Uram Jézus! Ez a férfi, ki itt dolgozik az írógépen, - a követségi könyvtárszobában - éjnek idején, - ott, hol este tíz órakor az ő édes urát hagyta, - nem az ő ura volt. Vadidegen ember. Soha nem látta. Valami vakmerő kalandor, - gonosztevő vagy bolond...

Az asszony kiáltani akart. Az elegáns, csinos idegen fölállt, udvariasan meghajolt, nyugodtan fölemelt valamit az íróasztalról és az asszony felé tartotta. Az asszony a feléje tartott tárgyat első pillanatban browningnak nézte, de csakhamar felismerte férje legkedvesebb nippjét. A kis japán faragvány volt, - a nikkoi templom csodálatos ékessége. Ébenfa alapon a három elefántcsont majom. Egyik befogja füleit: nem hallok semmit. A másik befogja szemeit: nem látok semmit. A harmadik beszorítja kezével száját: nem szólok semmit.

- Méltóságos asszonyom! - e kis keleti ősök egyesítik magukban a diplomaták három legértékesebb erényét. Reménylem, megért engem a követ felesége - és csöndben marad...

A meglepett asszonyt önkénytelenül is érdekelni kezdte az idegen furcsa magaviselete, de azért lassan hátrálni kezdett a telefon és a fali csengő felé.

Az idegen mosolygott.

- A telefont és a csengőt leszereltem, mielőtt hozzáláttam ehhez a kis munkához. Nem szeretem munka közben a váratlan berregést. Tudom, kellemetlen volna már ma délelőtt a hírmondók elnémítása. Vasárnap van, - nem kapni szerelőt e demokratikus államban. Nyugodt lehet Méltóságos Asszonyom, - távozásom előtt újra felszerelem. Szeretem a rendet. Emléket csak szivekben szeretek hátrahagyni, nem rendetlenségekben...

Az asszony pihegett: Orcátlan... Nehezen lélekzett és pár lépést tett a nagy könyvszekrény felé. A férfi fagyos nyugalommal találgatta:

- Hiábavaló. A követ úr ő méltósága ott tartja a bal fiókban a revolvert. Nem jó azt ilyen nyilt, hozzáférhető helyen tartani. Az mindig olyankor dördül el, mikor éppen nem kellene - avatatlan kézben. Hogy ilyen gondatlanság ne történjék, jó eleve kiszedtem a töltéseket.

A levegőbe feldobott három kis golyót és jongleur-ügyességgel kapta el újra.

Az asszony megdermedve, pironkodva állt a terem közepén, csak most vette észre, hogy nagyon intim pongyolában van, csak most jutott eszébe, hogy akaratlanul, szerelmes szeleburdiságból megcsókolta ezt a vakmerő embert. A hivatlan éjjeli vendég kedvesen folytatta:

- Méltóságos Asszonyom! - a múlt kedden megcsodáltam a páholyban... Shaw Bernard pompás komédiáját adták, - az ARMS AND THE MAN remek szatiráját. Milyen jól méltóztatott kacagni a szerbek svájci zsoldosán, kinek revolverében szintén nincs golyó. Ez a vidám Bluntschli visszaadja a büszke bolgár Rainának a köpenyt, hogy letakarhassa pongyoláját. Én nem adhatom vissza, mert nem méltóztatott magával hozni... E Bernard Shaw-i jelenetben tehát fölajánlom az én könnyű bundámat, mely ott fekszik az íróasztal lócáján. Elvégre mindakettőnknek jobb lesz így... Isten őrizz, hogy megfáznék. Én meg végre is érdemetlenül egy eltévedett csókot kaptam... Méltóztassék fölvenni azt a kis bundát, nem nehéz, mert én addig, míg itt kettesben folyik közöttünk a causerie, jól fölfogott saját érdekemben egy percre sem vehetem le szemeimet Méltóságos Asszonyról...

Az asszony állt, mint a szobor, - nem tudta, mit cselekedjék. Tűrte, hogy az idegen fölsegítse rá a puha prémes köpenyt. Eddig egyetlen szót sem birt kiejteni, - de most, mikor betakarhatta pongyoláját és pihegő keblén érezte a bolyhos prémbélés melegségét, - bátrabb lett és biztosan hitte már, hogy az idegen egy ujjal sem fogja bántani. Rokonszenves, délceg férfi volt ez az idegen, - orcátlan nyugodt és ügyes, de udvarias. De hogyan kerül ide? - különös szórakozás besurranni másnak lakásába és ott késő éjszaka írógépen dolgozni... Azután meg hova lett a követ, - az ő édes ura, - ki előbb ugyanezen a gépen fogalmazott?

Az asszony reszketve kérdezte:

- Az Isten szerelmére - kicsoda ön?

A férfi mosolyogva hajolt meg:

- Igaz, - kegyelemért esedezem udvariatlanságomért. Még be sem mutatkoztam, - de ma véletlenül nincs nálam a nevem... Én a névtelen ember vagyok, ki más helyett dolgozik akkor, ha kell, de csak akkor, hogyha ellenállhatatlan kényszer alatt kell. Bizonyára méltóztatik megérteni, hogy e különös helyzetünk által rám kényszerített szerénységből hallgatom el nevemet... Vagy ha nem fogadja el szerénységnek, - akkor a jogegyenlőség elvének legtágabb alkalmazása magyarázza meg névtelenségemet... Végre is, hogyha uralkodóknak és államférfiaknak szabadsága az incognito, miért ne élnék vele én is, a szegény éjjeli ember.

Az asszony fölszisszent:

- Ön tehát kém...

Az idegen kedvesen mosolygott:

- Nem tudom, megtisztel-e vagy megaláz-e címmel... A kém lehet a leghitványabb ember, de lehet a legnemesebb mártir is. Én nem vagyok kém, hanem csupán a követ úr ő méltóságának akartam némi apró szolgálatot tenni. Emelem az ő népszerűségét.

Az asszony lábai remegni kezdtek az izgatottságtól, akaratlanul is az egyik karosszékhez vánszorgott. Le kellett ülnie, hogy össze ne roskadjon. Pedig érezte, hogy egyre furcsább lesz a helyzet. Mintha ő, a szép fiatal asszony, a langyos, otthonos könyvtárszobában intim, szórakoztató társalgást folytatna a szellemes, elegáns férfiúval. Csak éppen az apró teáscsészék meg a lazacos, kaviáros sandwichek hiányoztak. Az asszony idegesen, gúnyosan felelt:

- Hagyja ki az ön gonosz, érthetetlen játékából az én uramat. Ő ma a legnépszerűbb ember, kit csak hódolat illet...

Az idegen kissé felhúzta egyik vállát és oldalt felpillantott a régi képre, mely a két bazilika-szerű könyvszekrény között függött. Arckép volt, valamelyik cinquecento-beli olasz iskolából. Bársonyzubbonyos, hajlott orrú férfi, kinek fürtei válláig göndörödnek, mint Rafael Doni Angeloja viselte. Éles, brutális, középkori arc. Érdekes tipus, de előre hajlott, félvállú alak.

- Asszonyom, hogyha ezt a púpos Borghese herceget nézem, eszembe jut, hogy az ő családjában örökletes volt a púposság. Ezért az ő udvarukban minden udvaros púpot varratott mentéjébe. Ez a szerzet mindig urához akart hasonlítani. De ha jött valami egyenes termetű condottieri és elkergette a herceget, - az udvarosok lihegve futottak a szabójukhoz, hogy fejtse ki púpjukat...

A követ felesége elpirult és halkan suttogta:

- Még mindig nem értek semmit...

- Csak azt akarom mondani, hogy államférfiak, generálisok és diplomaták mindig népszerűek, míg hatalmuk van. Mindenki tolakodik köréjük, hogy viselje az ő púpjukat, vagyis kiabálja a nekik tetsző eszméket. De ha aztán egyszer lebuknak! A tévedés vagy balszerencse minden mondvacsinált földi nagyság ellensége. Ilyenkor mindenki leveti a kedvükért viselt púpot és olyan egyenes termetűvé válik, mint akár én magam, a névtelen éjjeli condottieri. Hát ettől mentettem meg édes urát, a mi követünket!

Az asszony egyre jobban figyelt. Hiába küzdött eszével e titokzatos ember ellen, érdekelni kezdték keserű igazságai, de maga az ember is. Összeszedte magát, - kimérten szólt:

- Nem érdekelnek példái. Mit keres itt? Hogy jutott ide? Hol az uram?

- Hogy jutottam ide? - Ott! - s az ablakra mutatott. - Nem volt könnyű azon a zuzmarás fenyőszálon fölmászni. Nos, de itt vagyok és elmesélek egyet-mást. Csak közben rendbehozok mindent, - csengőt, telefont...

Pár lépést tett a telefon felé, - megállt és hátrapillantott.

- Nem. Tudom, hogy most már nem fél tőlem. Nem hív rendőrséget. Addig legalább tűri ittmaradásomat, míg mindent megtudott tőlem. Hát ehhez képest kell kimérnem a munkát. Aztán - és udvariasan meghajolt a házi asszony felé - eltünök, mint a kisértetek a hajnali kakasszóra.

Nyugodtan hozzálátott a szereléshez és végezte ügyesen, mintha mestersége lett volna. Ahogy közben mégis óvatosan hátranézett, könyökével véletlenül leütötte a kis dobozt, mely a könyvszekrény mellett a polcon feküdt. Száz és száz apró, különböző alakú falapocska hullott szét belőle. A meglett férfi megcsóválta fejét, a gyermek naivságával két térdre dobta magát a puha szőnyegen és gondosan szedegette össze a doboz tartalmát. Megnézte először a kartont, azután az egyes girbe-görbeszélű falapokat.

- Hm! A dobozon még rajt van a karácsony bűbája. Do not open till xmas! ne nyisd ki karácsony előtt! A kis fiú kapta? - a követnek fia? - De szép összerakó játék. Nekem is volt. Csakhogy aféle régimódi, darabos. Csak közönséges síma kockák. Kis libapásztorleányt lehetett belőlük kirakni, - sárga, pántlikás szalmakalapja volt, virágos gally kezében. Hátul piros cseréptetejű házak, fehér templomtoronnyal. No, de ez már modern és nagyúri... 365 darab. Annyi, ahány nap ez a száguldó esztendő! És Európa térképét lehet belőle kirakni... Szép.

Az asszony hátrafordult a karosszékben és farkasszemet nézett a hivatlan vendéggel. A szék támlájára fektette fehér karját és égő arcát rászorította patyolatos karjára. Igy szemlélte a térden álló férfit, ki szép rendben rakosgatta vissza a játéklapokat a dobozba. Hallgattak.

- Vagy talán a mi követ urunk is szokta edzeni türelmét ezen a játékon?

És nagykomolyan nézett az asszony felé.

- Az államférfiakra ráférne ez a játék. Csak úgy ér valamit, ha minden kis lap a maga helyére kerül. Az államférfiak össze-visszadobálják játékaikat, az embereket, de nem igen illesztik őket a maguk helyére, hogy ne legyenek köztük csorba rések... Bizony sokszor kineveznek a biróság élére valakit politikai érdemekért, ki talán igen jó vashídakat tudna építeni. Az államépítészet élére meg valaki kerül, ki megnyugtató itéleteket tudna hozni... Diplomatának kiküldenek valakit, ki pompás szerelmi regényeket tudna írni...

Az asszony feszülten figyelt. A térdelő férfi lassan rakosgatott és folytatta:

- Hát még a diplomatáknak volna csak jó megtanulni az összerakó játék titkát. Európa most úgy van összerakva, hogy valamiképpen nem illenek össze a darabkák... Nem síma a kép. Közök vannak, melyeket ki kell tölteni. Máskép összerakni... Ehhez türelem és hidegvér kell...

A fiatal asszony magára szorítva a puha bundát, fölugrott és odalebbent a térdelő férfiú elé. Toppantott lábával, majd a kemény hangból hamar átcsapott az esdő szóba:

- Kérem, ne kínozzon tovább! Kicsoda ön és mit művelt itt? Isten szerelmére, mondja már meg...

A férfi térdenállva fölnézett rá, mint a szép szoborra és lassan, minden szót fontolva, beszélni kezdett:

- Én becsületes ember vagyok, kinek minden gondolata, hogy használjon nemzetének. Én ma tudtam, hogy a követ a legbizalmasabb jelentést küldi haza. A legbizalmasabbat, mert önmaga írta meg, hogy senki, de senki ne olvashassa. A méltóságos úr maga gépelte, aláírta, - hogy holnap a futár elvihesse. Tudtam, hogy jelentése sorsdöntő, mert azt ajánlja kormányának, hogy lépjen szövetségre ezzel az országgal, melyben én most egy gyerekjáték miatt térdelek a legszebb asszony előtt. Én tudom és érzem, mert otthon milliók érzik, hogy ez végzetes volna, - csalódások csalódása. Tudtam, mely órában fejezi be a követ titkos jelentését, mert este óta ott állok a hóban, a kanadai fenyők árnyékában és lesem a könyvtárszoba világosságát. Elment. Betörtem az ablakon át. Ilyenkor a cél szentesíti az eszközt. Jusson eszébe Echegaray egyik darabjának címe: Szent-e vagy őrült... Én így variálom: gonosztevő-e vagy hős! Kinyitottam a titkos fiókot. Olvastam a jelentést. Az első lap és az utolsó, melyen az aláírás van, - csak a betanult diplomata frázisok. A középlapot kivettem. Megírtam helyette homlokegyenest az ellenkezőjét. Érti, asszonyom? A jelentést a másik orientáció érdekében. Ugyanannak az írásnak kellett lenni, ugyanazoknak a betűknek. Hát én kopogtam itt. Az én ujjaim egyhangú kopogását hallotta, míg idejött és kaptam - az eltévedt csókot... Mindegy. A jelentés ott van. A boritékban. Az aláírása is igazi. Csak a középső lapot kicseréltem...

Az asszony meredt szemekkel hallgatta és feljajdult:

- Istenem! mit tegyek! Ön túltesz a szovjet emberein... Kalandor cselszövő... Megmondok mindent uramnak. Meggátolok mindent...

Az idegen egy lépést tett az asszony felé és szeliden mondá:

- Nem fog meggátolni semmit. Nem, mert a nagyasszony csalhatatlan érzéke azt súgja: nekem van igazam. A méltóságos követ azért a most írt és közbecsempészett oldalért népszerűbb lesz otthon, mint valaha. Fölfelé bukik, mert nagykövetnek fogják kinevezni. Azt fogják írni a lapok: ő látta legtisztábban Európa boszorkánykonyháját és a legjobb utat ajánlotta hazájának...

Majd igen halkan tette hozzá:

- A követünk a jelentését csak azért írta meg úgy, ahogy megírta, mert asszony rabja. Ennek az országnak igen talpraesett miniszterelnöke van. És ennek a jó premiernek elragadó felesége... Ez az asszony vette le lábáról és vakította el a mi követünket az itteni sacro egoismo érdekében. Itt szükség volna a mi nemzetünk szövetségére. Ezt az az asszony csinálta. A követ elment innen - ő hozzá. Most is ott van nála...

Várt pár pillanatig. Azután csöndesen csavart egyet-kettőt a telefon drótjain és meghajlással átnyújtotta a kagylót a mozdulatlan asszonynak:

- És most - újra rendben van a kapcsolat a nagyvilággal. Ha úgy tetszik, - méltóztassék felhívni a rendőrprefektust vagy a miniszterelnök - feleségét...

A pompás fiatal asszony fülig pirulva állt és hallgatott. Idegesen harapdálta ajkait. Majd letompított hangon szólt:

- Forduljon el. Itt a bundája. Menjen. A folyosón jobbra van egy kis állvány. Azon fekszik a kapukulcs.

A férfi hűségesen engedelmeskedett. Háttal állt és félkézzel átvette bundáját és vállára kerítette. Csak annyit mondott:

- Köszönöm. De köszönöm azt is, amit ott kaptam az írógépnél, bár másnak volt szánva. Én azt sem fogom soha elfelejteni.

Az asszony szinte súgva fejezte be:

- Jőjjön el hozzánk nappal is. Nem a fenyősudáron, hanem a lépcsőn - és hozza magával otthonfelejtett nevét is...

A villa kapuja hangtalanul tevődött be. Új nyomok nem maradtak, mert a sötét alak gondosan ugyanazokba a nyomokba lépett, melyeket a követ rajzolt a hóba, mikor hazulról távozott. Fönt az egyik ablak kicsit világos maradt. Éppen megvilágította a surranó éjjeli vándor útját az elhagyott parkon át. Azután összecsapódtak a csipkestoreok. Sötét lett minden és tovább keringett a csöndes hó.



Mohács után.

Valami baráti járatban fordultam meg Ághfalván.

A ködös, zuzmarás februári délutánon a község hadnagya elvitt a község házára, hogy megmutassa nekem a falu büszkeségeit, elillant századok itt felejtett kis emlékeit. Ódonság volt ez a községháza, mely odatámaszkodott a vén templom falaihoz, mintha ott szeretettel és bizalommal megbujnék: bizom benned. Megoltalmazál rossz időkben. Melletted nem érhet vesztő baj, csak tisztító, tanító bánat.

Végignéztük a hajdani hajduk buzogányait, a régen elporladt hadnagyok rezes pálcáit, a nagypecsétes okleveleket, melyek alá még az Árpádok korában kanyarították oda olvashatatlan nevüket a hatalmas ispánok.

Megakadt szemem az egyik sárguló papíron. Milyen kedves szórakozás volna ezzel a megviselt papírossal megpróbálkozni. Mások ostoba rejtvényekre pazarolják az időt, ezt a legmohóbban fogyó kincset. Milyen jó lesz megismerkedni valakivel, aki volt, mérhetetlen hosszú idők előtt volt és megmondja nekem, mit szeretett, mit gyűlölt, minek örült, miért bánkódott. Új barátom lészen valaki, akinek megértem minden gondolatát, de már soha többé meg nem szoríthatom a kezét.

- Bíró uram, rám bízná egy csöndes estére ezt az írást?

- Vigye, uram. Legalább megmondja, mi áll benne. Olyas okos ember eddig úgy sem akadt köztünk, ki le tudta volna betűzni.

Még az este neki fogtam a potrohos kályha mellett. Csak egypár szóban kellett a betűket kitanulni, a többi magától ment. Az írott betű olyan, mint az ember arca. Első szemvetésre nem tudjuk megfejteni, mi lakozik a mosolygós pillantás, a homlok barázdája, az ajkak kemény vonásai mögött. Nézegetjük egyszer, nézegetjük kétszer - és mégis olvasni kezdünk a másik lelkében. Jobban ismerjük, mint önmagunkat. Igy jártam én is ezekkel az egymásba ölelkező öreg betűkkel. Olvasom:

"Mikor lángban állt a szegény magyar világ,
Mikor hasogatták az élet vén fáját,
Ághfalva községnek hites krónikáját
Végvárott szerezte egy bujdosó diák.
Alant az életben - magasan a hitben:
Mert tudom, hogy vagyon igazságos Isten.
Tudom: visszanyerem, mit önkényt nem adtam:
Vala pedig anno ezerötszázhatvan."

Hát rímes krónika! Egyre nagyobb kivánsággal olvasom:

"Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, a déli úrangyalakor Borsi felől jött vala nyargalt szolgástúl lerongyolódott vitéz. Véres volt homloka, pörkölt a köpönyege. Nagy szomorúsággal szólott a falubélieknek:

- Véreim! félnapi járásra a pogány. Földeteket elveszi. Asszonyotokat elviszi. Tenmagatokat kardélre hány. Fussatok, amerre van még vendéglátó ország.

A falu népe megrezzent és menekülésre gondolt. Mégis legelébb elmenének Okos Lázár István uramhoz, ki még Corvinus Mátyás alatt látá meg a napvilágot. Azért viseli az "okos" nevet, mert az okosság vala igazi nemessége. Tudott keserves időkben tanácsot adni, már pedig a jó tanács a maga idején a legpuhább kenyér az éhesnek.

- Okos Lázár István! bölcs édes apánk! Mit tegyünk? Félnapi járásra a pogány. Földünket elszedi. Asszonyainkat elviszi. Magunkat kardélre hány. Bujdossunk a nagy világba?

- Dőre emberek. Verjen gyökeret a lábatok. A lehulló levelet hamar elkavarja a forgószél, de az erdő marad.

- Menjünk a három kereszt dombjára, honnét megláthatom a török szablyák villanását, félholdas, lófarkas kopják ringását.

Kimentek a határba, a három kereszt dombjára. Okos Lázár István föltekintett a magas égre, mely éppen olyan mosolygós vala, miként ha nem történnék semmi igaztalanság a földön. Az öreg ember szeme beszélt a jó Istennel. Azután szólt a népekhez:

- Fennmaradásunknak csak egy módja van. Fogadjátok meg tanításomat. A legnagyobb bánatban kacagjatok. A legnagyobb boldogságban sírjatok. Ez a törvény a mindent túlélő élet.

Majd a berekből kiözönlő ellenség felé fordult és imígyen átkozta meg a tar fejeket:

- Aki pedig más földjére jő és nem köszönt testvéri szóval, azt megátkozom a legszörnyűbb átokkal: feledjetek el nevetni és ne tanuljatok meg sírni. Ez az átok a népek hervadása.

Okos Lázár István ledöcögött a dombról és vigasztalta véreit:

- Hogyha megfogadjátok jó tanácsomat és hogyha fog az átkom: megmaradunk itélet napjáig.

Némelyek megértették, némelyek nem értették, de hittek benne, mint az írás szavaiban. Hűségesen cselekedték, ahogyan ő kivánta.

Alighogy megdobbant Ahmed aga darúszőrű paripájának patkója az ághfalvi sorompónál, az egész falu úgy foglalatoskodott, miként Okos Lázár István tanácsolta.

Kacagtak a legnagyobb bánatban, mert haza és szabadság elvesztése a legnagyobb bánat.

Ahmed aga nagyot csodálkozott. Azt várta, árva telkek, fekete mezők közé fog vágtatni, melyről a bujdosó emberek leperzselték a tetőt és a kévét vagy vetést. Siránkozó aggastyánok és sivalkodó gyerekek omolnak lábai elé, hogy kegyelemért könyörögjenek. Csak azért sem így történt.

Az első portán harsanó muzsikaszó. A hegedős előtt dobogva járta a táncot a fegyvertelen vitéz a legszebb virágszállal. Fölrikoltozott, mintha örökké tartana a teljesteli gyöngyélet.

- Hát ezt mi lelte, hogy éppen most a dervisek táncát járja? - kérdeztette az aga.

- A lakodalmát üli ez a magyar, - mondák az ácsorgók.

- Éppenséggel most, mikor én jövök?!

- Miért ne, nagyúr! Te jösz, akár üli a lakodalmát. Te jösz, akár nem üli a lakodalmát. Hát inkább üli. Itt ez a kiszmet. Hátha éppen te hozod a szerencséjét!

Az aga fejét rázta, de tetszett neki a dolog.

- Rendben van. Ha kiszmet, hát legyen. Ez kelet. Hát a magyarok fatalisták. Aki nem fatalista, az lázad. Fatalistákkal könnyebben elkészülök, mert nekik mindegy, hogy süt-e rájuk a nap, vagy hull rájuk a jégeső.

Az aga tovább lovagolt a darúszőrűn.

Az ősi kuriából a nyitott lantornákon át hangos nevetés ütötte meg füleit.

- Hát ezek vesztüket érzik, hogy így mód felett örülnek, hogy elveszem hazájukat...

A törökvezető kém magyarázta:

- Nagyúr, ebben a házban tanyázik Okos Lázár István, ki most üli kilencvenedik születése napját. Unokák és dédunokák gyűlekeztek köréje és örülnek, mivelhogy a mai nemzetségből kevesek érik meg a kilencven esztendőt - te miattad, nagy úr!

Az aga újra fejét rázta, de tetszett neki a dolog.

- Ez is rendben van. Úgy látom, a magyarok okos emberek, kik számot vetnek az időkkel...

A darúszőrű tovább lépkedett.

Két deli legény jött szembe. Közöttük dali leányasszony. Mindketten belekaroltak és ropogós nótaszóval énekelték: "Ragyogó csillagom..."

Az aga odaléptetett paripájával.

- Ugyan, mit daloltok, mikor zokognotok kellene, hogy jöttem és én elveszem földeteket, elviszem asszonyotokat és kardélre hányatlak. Megháborodtatok?

A legények tisztesen köszöntöttek, de szeme közé kacagtak:

- Dalolunk, mert kitavaszodik az Isten kertje. Ilyenkor kirügyezik az ember esze és szive. Hát ezért dalolunk.

- De elveszem földeteket...

- Dehogy veszed. Kire hagynád, ha diadalmas csatádon megtérsz a paradicsomba!

- Elviszem asszonyotokat...

- Dehogy viszed. Az ellenség addig nem győzött, míg az asszonynak nem kell...

- Kardélre hányatlak...

- Nem teszed, nagy úr, mert bölcs vagy. Ki szánt, hogy a göröngy megnyissa bőséges jóságát, ha mi nem? Ki vet, hogy janicsáraidnak mindennapi kenyere legyen, ha mi nem? Nem hányatsz kardélre, mert szükséged vagyon dolgos kezekre, míg vitézeid győzik a gyaurokat.

Az aga gondolkozott.

- Allahra mondom, igazat szólanak e megbomlott emberek. Szeretem a jókedvű férfit, mert élni akar és ezért dolgos. Nem szeretem a szomorú embert, mert az csak végét várja és ezért nem dolgozik - sem magának, sem nekem.

... És Ahmed aga tovább lovagolt...

Ezalatt Ághfalván mindenki kacagott, pedig befelé temető volt a lelke. Ekkor tanult meg a magyar sírva vigadni. Ekként győztek a legyőzöttek, mert mindent kibírtak. Igaza volt a falu bölcsének, aki jókedvű marad, mindent kiáll.

A legnagyobb boldogságban pedig sírni kell, mert aki félti boldogságát és nagyságát, vigyáz is reá és nem ereszti el könnyelműen."

"Mikor lőn az égen a csillag is halvány,
Igy éltek magyarok szegény kis Ághfalván.
A bánat halandó, - a kedv halhatatlan,
Igy tanultuk anno 1560."

"De Okos Lázár Istvánnak nem csak tanítása vala méztiszta bölcsesség, hanem átka is teljesedett.

A tarfejű pogányok bejövetele után vagy negyedik napon, a zsidók szombatján odább állottak a janicsárok és kurdok nagy sípszóval és Ághfalván maradtak azok, kik mindenkoron maradnak, hol egyik nemzet bánkódik, a másik meg úrrá lészen. A háború csak keservetes sáskajárás, de elmúlik; annál bánadalmasabb a háború nyoma, mert az a sáskák maradása.

Ahmed aga mielőtt tovább lovagolt volna darúszőrűjén, megnevezte a fiatal deli Omárt a község várnagyának, hogy vigyázzon a gyaurokra és kopjával teremtene igazságot ott, hol amúgy is vége minden igazságnak. A termetes Musztafát megtevé Ághfalva gazdájának, hogy szedjen össze minden szép marhát, ha kell a hadaknak, mert sem kőfalas várakat, de még nádkertes falukat sem lehet éhes gyomorral megvenni és a lakoma mégis csak legédesebb a máséból. Az írástudó Oglit pedig rendelé fődefterdárnak, mert a hadi bánat és hadi dicsőség egyazon folyó partjára telepedtek. E feneketlen folyót úgy hívják: fizess. Forrása az adóhegy szikláiban fakad és csörgedez éjjel-nappal, lévén apadhatatlan, akár velejáró ikertestvére: a könny.

A termetes Musztafa elhajtott minden marhát Lippa irányában, azután betért Istenes Papp Dávid portájára, mert kihallotta a serlegek csörrenését. Ahol poharak csendülnek, ott jó világ van. Musztafa csettentett nyelvével, eleve örült a jó falatoknak.

- Adjátok ide lakomátokat. Ehetném. Rátok esztendős bőjtöt szabok. - Szólt, ahogy nevetve belökte az ajtót és félrecsúsztatta rubintos turbánját.

- Nagy ember, - mentegetőzött mosolyogva az öreg Papp Dávid, - nem adhatunk semmit enned, mert elhajtottad utolsó marhánkat, elhordattad végső kenyerünket, megetted utolsó pulykánkat. Egészségedre váljék, ahogyan szivünk szerint kivánjuk. Ránk következik a hét sovány esztendő, de legalább ezt a változást vigan akarjuk fogadni. Itt a tálban utolsó malacunk. A kancsóban a végső korty az egri bikavérből. Ezt meghagyták nekünk janicsárjaid, kiknek a korán tiltja a malacpecsenyét és kiknek a proféta nem engedi a hegy levét. Nekünk szegény földretepert gyauroknak ez mindegy; mi úgyis elkárhozunk. De neked oda nem adhatjuk, hisz csak nem akarhatjuk, hogy be ne juss a hurik hetedhét paradicsomába...

A termetes Musztafa nagyot nyelt és tüstént elfeledte a nevetést, mert korgott a gyomra. Könnye még sem akadt, mert bosszús ember szeme igazmondás után mindíg száraz.

Alig hordta el magát, nyomában dobogott a fiatal Omár büszkén és keményen. Igazi vitéz emelt nyakkal járjon, mint a telivérű paripa. Bepillantott Külső Gerébék palánkján és nagy irígyen látta, hogy ifjú Papp Miklós éppen csókot szakít Gerébék Ilonájának hamvas orcájáról. Mit is tehetett szegény fiú szegény feje egyebet, mikor ugyan tavasz van, de még csak aféle senki-tavasz és nem szakíthat a feje fölött kopaszkodó almafa virágjából, mert még nincs itt bimbó sem. Hát csak ott kell szednie, hol mindíg akad nyíló virág, akár tikkad a nyár, akár didereg a tél.

- Hé, te gyaur legény, majd adok én neked! Micsoda orcátlanságok ezek a fiatal leány orcájával szemben. Ide hozzám, ezeregyéjszaka leánya, engem fogsz ölelni, engem fogsz csókolni...

Geréb Ilus csipőre tette két kezét és csalfán belekacagott a török legény kacsintó, nevető szemeibe.

- Derék deli Omár! Már hogyan vetemedhetném én szegény hitetlen leányzó ekkora vakmerőségre?! Legott elhervadna orcám, elfonnyadna ajkam. Tudom, hogy nálatok otthon, a minaret tövében lakik a te szépséges Fatiméd, a hollóhajú, cseresznyeszemű kis Fatime... Eped utánad. Allah minket, asszonynépet arra itélt, hogy összetartsunk, mint az összekapaszkodott bogáncs, mertha hogy egyik közülünk elveszi a másikét, megvezekel ezért holta napjáig...

Omár kacsintó, mosolygó szeme beködösödött. Először az ötlött eszébe, hogy megöli a magyart és elrabolja a leányzót. De megjelent előtte Fatime és húzta haza, haza. Belekapaszkodott a honvágy, a leggyilkosabb ellenség, mely összemarkolja a szivet, lefogja a kart és mindenkor hátrafordítja az arcot, hátra, hátra...

És Omár ballagott nevetés és könny nélkül, mert a honvágynak két keze van: egyikkel megfojtja a mosolyt, másikkal fojtja a könnyet. Ezért akinek honvágya van, hallgat.

Napszálltakor a defterdár beállított Okos Lázár István udvarházába és beköszöntött törökül:

- Salem aleikum. Fizess adót. Tüstént, mert karóba húzatlak.

Az aggastyán csak keveset értett törökül. Rávetette fiatalos szemeit Ogli bégre:

- Hozom már, uram!

Fordult. Visszafordult. Karján cipelte az egész nyaláb karót és Ogli lábai elé vetette.

- Itt vannak. Több nincs.

Ogli oldalát fogta nevettében.

- Öreg ember, nem karókért jöttem, legfeljebb egyre van szükségem, hogy ráhúzassalak. Adóért jöttem.

Hogy jól megmagyarázza jövetele okát, tüszőjéből vert aranyat vet elő és az asztalra pengette. Az ősz gazda áhítatosan emelte föl és gondosan megnézegette.

- Allahod fizessen meg érte. Köszönetet mondok az egész község nevében. Hasznát ugyan manapság nem vehetjük, mert nem vásárolhatunk semmit. Mindennek lába kelt a te segedelmeddel. De ezt betészem a mi jó patrónánk perselyébe. Ott valaha megleli dédunokám és bölcsen él vele...

Az írástudós Ogli elképedt és dühösen csapott az asztalra:

- A próféta szakállára mondom, ősz szakálladnál fogva a saját lovad farkához köttetlek, ha nem értesz meg...

A fehér ember figyelt a török szóra és csak annyit sóhajtott:

- Ez is legyen tiéd, nagy férfiú. Büszkeségem, de néked odadom.

Kiment. Megjött. Rigó pej lovának földet verő farkát lenyírta és Ogli bég lábához rakta.

- Légyen kopjád ékessége, ha már így kivántad...

Ogli bég fejét rázta. A nevetés torkán akadt. Haragja mennydörgése komor szélcsönddé változott. Jelekkel szólott, mint a siketnémák avagy a hajók zászlai a Marmara tengeren. A saját fülére mutatott és nyelvére. Igy kérdezé:

- Értesz engem vagy nem? Értesz-e török szót?

Lázár István nemet intett. Rámutatott a bég szablyájára és hadonászott, mi ezt jelenté:

- Hogyan értenék? Hiszen mikor találkoztunk Mohács alatt meg azóta minden csatatéren, nem beszélgettünk egymással, hanem sujtottuk-vágtuk egymást, pedig egy az Isten és mi az ő gyermekei vagyunk, ergo édes testvérek.

- Hát a neved is "Okos" - tehát okos ember is vagy. Csak megtanultál más nyelveken? - Kérdé a bég jelekkel. Az öreg homlokára mutatott és ujjait számolva tartá elébe.

Az aggastyán is jelekkel felelt, ahogy éppen tudott.

- Tudok deákul, uram. Vita brevis, ars longa. Sok-sok bölcsességet ösmértem meg a rómaiak írásaiból. Értek a svábok nyelvén is. A vasas németek egykor rabszijjra fűztek, mert dacoltam vélek. Ellestem szavaikat, mert érdekelt, mit tanít az ő prófétájuk, Luther Márton. Bárha én holtomig az maradok, aki vagyok. Lekisértem Bonfinius mester atyafiságát követségben Itáliába. Hát értek is a ragyogó ég napsugár-nyelvén. De én csak magyarul gondolkodom.

- Hát ezentúl törökül fogsz gondolkodni! Parancsolom.

- Fődefterdár! A nap is csak egyetlenegyszer értett zsidóul, mikor Josua szavára megállott Gibeon fölött. Azóta nem lehet megértést parancsolni senkinek. Ez az egy nem megyen. Mindent rám parancsolhatsz, csak azt nem, hogy szeresselek. A nyelv pedig maga a szeretet. Hiába mondod a szélnek: susogjon törökül. Nem cselekszi. Hiába mondod a folyónak: csörgedezzél törökül. Nem cselekszi. Mindig csak a maga nyelvén, a szél és folyó nyelvén. Ez az élet törvénye.

Ogli bég elfeledte a kacagást és a gondolkodás megállította keservét. Hazaballagott és pecsétes levelet írt Isztambulba:

"Nagyvezér! Küldj a csatatérre vagy küldj haza, csak többet oda ne küldj, hol az emberek nem értik egymást."

- Igy fogott az átok a gyomron, a szíven és az észen keresztül.

Aki tud nevetni, száz esztendőt megél,
Mindent felejtettél, ha kacajt feledél.
Akinek nem fakad más sorsáért könnye:
Annak írott malaszt a korán szent könyve;
De kinek könnye van: befelé, magának:
Annak lába - háza - erősen megállnak.
Ki úr: csak bukhatik; - ki rab, csak fölállhat;
Ezért még Ághfalván mindannyin fölállnak.
Hímbe-rímbe szedtem, hogy megtanuljátok,
Hogy fog mindig máson - s nem rajtunk az átok.
Úgy vegyétek tőlem, ahogy szűmből adtam,
Én - az árva deák, 1560."



Az ítélet.

I.

Maróthon szállt ki a gyorsvonatból. Nem érkezett senki más, csak ő. Nem is várta senki.

Nem sietett. Megfordult még egyszer és bánatosan bámult a hosszú Pullman-kocsik után, melyek mint mozgó kis bérpaloták sorakoztak előtte. Még egy pillantást vetett a bronzbetűs, barna, elegáns étkező kocsira, mely éppen csak fél percet áll a csöndes kis állomáson, mint a nagy úr, kinek csak egy-egy rövid szava jut a szerények, a senkik számára. A vonat egyet gördül, - hirtelen megrövidül, - majd már csak kisebbedő feketeség, mely fölött kékes-fehéren omlik szét a borzasan hömpölygő füstgomoly, mint az elszállt álom. Egykettőre eltünt minden, amit a gyorsvonat jelentett: a nagyváros, - a nagy élet, a csiszolt emberek. A sokszor csalódást osztó, de mégis mindent jelentő nyugat. Nem maradt ott semmi, csak az út, a nyugat útja, - a két fényes acélsáv, mely ezüstösen csillogott bele a remegő őszi levegőbe.

Még egyszer előre lépett. Egyik lábával megérintette az ezer és ezer forgó kerék által ragyogóvá csiszolt acélutat. Mintha ezzel önmagát akarná megnyugtatni:

- Nem szakadtam el mindentől. Ráállok az acélútra és érzem, hogy összekapcsol a nagy világgal...

Arra ocsudott fel, hogy a katonasapkás parasztsiheder fölkapja holmiját és cipeli az állomáson várakozó egyetlen kocsi felé. Hát ez a kopott hintó várta, mint a jobb napokat látott, elszegényedett, elvirult matróna.

- Úgy-e, a nagyságos úr az a nagyságos úr, akit a Szücs nagyságos úr vár?

- Igen - igen... Köszönöm... Szólt szórakozottan a csöndes utas.

A legény csettintett a két egymást támogató kis paraszt lónak. Nagyokat rántottak a kocsin és egyenetlenül ügettek a rosszul kavicsozott úton a végtelen nyárfasorba, melyen zizegve forgott, himbálódzott a száradó leveles. A kocsislegény egyik kezével lustán nógatta a gyeplőt, ostora bomlott végét elkapta fogaival és félkézzel babrált rajta. Közbe éneklő szóval ismételgette:

- Gyi, te Csillag! Hü, Rózsa!

Az úton nagyszarvú ökrök ballagtak szembe, fölcsapott ekékkel. Nagy fekete szemeikkel közömbös megnyugvással pillantottak az idegenre, mintha szeliden bólogató nagy fejükben egyetlen gondolat ringatóznék:

- Itt vagy. Jól van. Itt az élet iga.

Az ekék előtt párosan sorakozó csordát szűk szavú béresek biztatták. Csak két legény volt közülük hangos. Kificánkoltak az út közepére, átkarolták egymás tarkóját és nagyokat ugorva rikkantottak. Az utas jó szemmel nézte őket:

- Milyen szerencse, hogy van ok nélkül is jókedv a világon!

A kocsis utánuk nézett.

- Gyi, te Csillag, hü, Rózsa! Eső lesz. Bogaras a világ. Minden ugrik.

Féloldalra ült a bakon és hátra magyarázott:

- Eső lesz, ha bogaras a jószág. Eső lesz akkor is, ha bogaras az ember. Eső lesz, mert aki nem fér a bőribe, megrikat az valakit! Rózsa, hü, Rózsa!

A nyárfasor fái mögött itt-ott rakott kazal, - nedvesen csillanó barna szántás. A távolban egy-egy derengő torony, pirkadó cseréptető. Minden fölött csillogó, reszkető kékség, valami édes, fényes álmosság, mely puhán olvasztja egybe a körvonalakat.

Bejártak a faluba. A legény egyenesebben ült a bakon és az ostorheggyel nagyokat cserditett. Mindenütt nehézkesen riszálva szedelőzködtek a patyolatos libák és rémülten telepedtek odább. A ficánkoló lovak előtt bogárszemü mezitlábas parasztgyerekek vágtattak keresztül csak azért, hogy az út másik oldalán álljanak sorba és nyitott szájjal süvegelhessenek. A takaros házakból borzas házőrzők rohantak ki és csaholva forgolódtak a lovak előtt; ünnepelve telelármázzák a falut: jött valaki... A kocsis szép szóval nyugtatta valamennyit:

- Szücs bíró úrhoz megyünk. Úgy ám, csak oda! - és újra hátra magyarázott:

- Csak meg kell nekik mondani, hová megy az ember. Tüstént megértik, hogy úr jött - és veszteg hazamennek. Csak a garaboncást meg a cigányt harapják lábikrán.

Csinos falusi ház rácsos kapuján fordult be a fogat. A kamra felől ömlött a jóízű almaszag. Az avart még a reggel egyforma apró dombokba söpörték, hogy legyen mivel betakarni télvíz idejére a virágágyakat. Mindenütt rend és tisztaság. Tisztes, fekete-keszkenős parasztasszony fogadta a kocsit; olyan arca volt, mint a sovány, öreg papnak.

- Isten hozta minálunk, édes jó Nagyságos Ur! Áldja meg az Isten hozzánk való belépését. Borzasztóan sajnálja a bíró úr, hogy éppen ma reggel nincsenek itthon. De hát éppen ma ki kellett szállnia Csellére valami átkozott mesgye-patvar miatt. A Marica kisasszony is csak este jöhet haza. Keresztelőre ment Medgyesre. A nénjéhez, ki a régi járásbiránk felesége. Hála Isten, ez már a harmadik fiú. Jó az Isten, lesznek még magyarok! Sebaj, este otthon lesznek... Addig már majd csak én viselem a gondját. Hogyha kellek, tessék csak tapsolni vagy kiabálni: Piros Néne, Piros Néne! - Tetszik tudni, valamikor Piroska voltam, ma már csak a Piros név illet... A bíró urak mindig nálunk laktak, míg meg nem házasodtak... Laknak, de az Úri Kaszinóban esznek. Igaz is, milyen éhes lesz a nagy utazástól. Tetszik rántotta vagy hideg libacomb? Mennyire sajnálják, de hát a mesgye meg a keresztelő. Nagyon fontos dolgok! Tessék csak tapsolni vagy kiáltani: Piros Néne! - és én jövök, mint a villám, mert hála az Úrnak, hatvan esztendővel is még asszony vagyok a talpamon!

A ház bőbeszédű sáfárja ez alatt bevezette új otthonába. Kedves, világos szoba volt, potrohos, ódon bútorokkal. A szekrényen pohárban néhány elszáradt virág, melyek édes, bágyadt illata üdvözletet hoz a messze vándorló nyártól. Az ágy fölött a szenvedő, szelid Názáreti arca, hozzátűzött barkákkal. Sehol porszem, sehol folt. Körülnézett és nyomban észrevette a kedves otthon apró furcsaságait.

A falakon csupa madárkép. Kétségtelenül a házigazda remekei. Rigók, fürjek, harkályok, - mindegyik az illető madár ezer és ezer tollából összeillesztve. Puha domborművek, hosszú téli esték unalmának alkotásai, a falu művészetének csodálatos porfogói.

Beperdült újra Piros Néne, nagy tál rántottával, a libacombbal, meg egy kis pohár törköllyel. Csakhamar büszkén játszotta a Cicerone szerepét:

- Oh, a mi urunk ezermester. Nemcsak úgy itélkezik, hogy az egész járásban a maróthi Salamonnak hívják. Mindenhez ért. Tessék csak nézni ezeket a madarakat. A berámázott vászonra ő maga rajzolta fel és minden tollat külön tűz vagy ragaszt oda. A pesti múzeum vagyont adna ezekért a madarakért. De ez még mind semmi! Tessék nézni az örökös magyar naptárt. Ez ám a nagy találmány! A falra mutatott, hol lombfűrész rámában szép piros rondírással ékeskedett a tizenkét hónap. A vendég nézte, nézte, - sehol sem találta a kedves, ismerős neveket. Tizenkét furcsa szó pattogott feléje: "Rop-korg-hajt-csal-gyujt-cseng-peng-zeng-hull-tölt-sír-ad."

Piros Néne fölvilágosította:

- Hát nem csodaszép? - Hát nem jobb-e, mint a régi januárius, meg november, rossz ember? Rop, - mert januárban van a farsang. Korg, mert februárban van a bőjt. Hajt, mert márciusban kihajt a rügy. Csal, mert áprilisban csal az idő, Májusban gyujt a szerelem. Cseng a június, mert ekkor cseng legvígabban a madárdal, - peng a július, mert peng a sarló, - zeng az augusztus, mert zeng a zivatar. Szeptemberben hull a levél...

A vendég mosolyogva állította meg a népszerű előadást, leült az aranysárgán hívogató rántotta mellé és tréfásan kérdezte:

- Úgy-e, október tölt, mert telik a boros hordó. Mondja csak Piros Néne, úgy-e ma van Tölt 15-ike?

- Óh, milyen jól megtetszett érteni. Hát nem csudaszép ez?

A vendég derűsen nyúlt az étel felé és gondolta magában: sancta simplicitas! Boldog sziget, hova nem érnek el a népszövetség gondjai és a szikra-hullámok koncertjei. Szép, - szép, - de mégis hosszú az a félszázados álom...

Hozzálátott a berendezkedéshez. Ahogy az ember tesz-vesz, többé nem a jelennek él, hanem vagy a múltnak, vagy a jövőnek. Mikor az ember először akaszt be valami ruhadarabot a szekrénybe, melynek ajtaját kinyitotta a sors, elmélkedik hozzá. Hány cudar napom volt ebben a kabátban! Hány jó órában hordtam ezt a nyakkendőt! - hányszor fogok még ezzel a kalappal köszönteni kedves, közömbös vagy kiállhatatlan embereknek! Ő is így töprengett, mikor bezsongott hozzá a déli harangszó.



II.

Elment ebédelni a casinóba. Eddig mást képzelt e szó alatt. Mit várhatott ettől a szótól itten, Maróthon!

Megállt a régi nagy ház előtt, mely nekitámaszkodott a két tornyos templomnak. Először megszemlélte kivülről. A mandulazöldre festett, otromba kúria falában vörös márványtábla, rajta kopott aranybetűk:

"HAS AEDES STRUXIT JOSEPHUS LINDVAY A. D. MDLXXXV. MONUMENTUM CLEMENTIAE DOMINI, SACRAVIT PIETAS POPULI."

Tehát valamikor kolostor volt a casino. A földszinten vendéglő; az első emeleten lakik a testes ősz plébános, kiről senki sem tudja, hány esztendős; - még ő maga sem, mert 1849-ben elégtek a matrikulák. Következésképen nyolcvan körül járhat. A második emeleten hivataloskodik a szolgabíró. Szóval, hol valamikor derék magyar barátok forgatták a bibliát és rejtegették a ciliciumot, ma harmónikus otthont találtak a test és a lélek jótevői és felettük virraszt kettejük gyámja, az állam bölcsessége.

Mielőtt belépett, megnézte a hatalmas kaput. Tetszett neki. Fölötte az idők viszontagságától kimart Lindvay cimer: két veszekedő karulymadár. Mintha az adományozó Árpádházi király az ősi magyar visszavonást akarta volna cimerbe rajzoltatni! Alul a pompás tölgyfakapun befaragott, okos és ravasz ábrázatú gólya zsuptetőn, sárgaréz kígyót szorongatva csőrében. Ha a vándor rácsap a kígyóra, bent megszólal a csengő.

Kiváncsian ballagott az udvarra, hol négy-öt száradó oleander között máglyaszerűen feltornyozva aludták az őszi álmot a rozoga zöld asztalok, föltartott merev lábakkal, mintha meghaltak volna és többé az új tavasz sem bírná őket talpra állítani. A száraz leveleket már napok óta nem söpörték össze és a jókedvű levegőt, mely szüret táján olyan, mint az édes must, mert magában hordja még a búcsúzó nyári perzselés édességét, de már a küzdelmes erjedést is, megihlette a casinó illata, a kis vendéglők messze szárnyaló atmoszferája, a bor, sör, pipafüst és sertéskaraj együttjáró ajánlkozása. Legalább már a közelben ingyen ebédelhet a jövevény, mert előre jóllakik mindennel, ami odabent várja.

Könnyen választhatott a két benyíló ajtó között. Mindegyik fölött kartonlapra írott útmutatás tájékoztatta az idegent; az egyiken a sokat mondó szó: MINDENKINEK. A másikon MAROTHI URI CASINO. De mindkét felírás alatt a barátságos fogadás: ISTEN HOZOTT. TISZTELETTEL KISS GÁSPÁR vendéglős.

Mikor benyitott a bolthajtásos, hűvös és mégis fülledt szobába, a sarokasztalnál már csak ketten üldögéltek, az össze-vissza tolt székek és lezsákmányolt asztalok között, melyek egykor fehér terítőjén a különböző mártások emlékei színesen illusztrálták az Aegeai sziget-világot, a sóska Európát, a paradicsom Kisázsiát. Az egyik vendég hanyagul dőlt hátra karos székében és darázs-zsongáshoz hasonló halk, monoton hangon próbálgatta a régi dalt:

De mióta házas vagyok,
A kapuba kiállhatok...
Akárhányszor kurjanthatok,
Még sem tudják, hogy én vagyok...

Mindíg újra hozzátette: nem, nem! - és újra próbálgatta egyre hamisabban. A másik nem törődött társával. Balkézzel cigarettát sodort és közben lassú kortyokban iddogálta a sörös pohárba töltött rámpást.

Tamássy bíró éppen meg akart hajolni feléjük és annak rendje szerint bemutatkozni, de a borissza vendég megelőzte és harsány szóval üdvözölte:

- Isten hozott, Tamássy. Gyere hozzánk. Ne félj tőlünk. Vagy megszeretsz, vagy megutálsz, de csak ásó-kapa választhat el tőlünk...

A másik is megduplázta nótáját:

- Még sem tudják, hogy én vagyok... Nos, hát én dr. Soós vagyok, a körorvos...

A borissza vendég, ki valamikor csinos, elegáns ifjú lehetett, ma már a szép multnak csak elmosódott körvonalait viselte magán. Hízásnak indult, kényelmes magyar úr, embonpointtel, kinek ábrázatáról lerítt, hogy életében többet pillantott a pohár fenekére a kelleténél. Barátságosan nyújtotta kezét:

- Isten hozott, Tamássy. Nem kell bemutatkoznod. Ismerünk te ismeretlen, Tamássy vagy, - a maróthi Justitia új inasa, vagy ha jobban tetszik, házi barátja. Nem nehéz azt kitalálni. Hiszen az utolsó idegenek nagyon régen jártak Maróthon. Ha jól emlékezem, az egyik Szelim aga volt Jurisich korában, mikor tizenkét nyalka maróthi menyecskét szedett össze, hogy azokkal kedveskedjék új évi üdvözletül a sztambuli nagyúrnak. A másik meg talán még Ocskay brigadéros volt, mikor a szomszédos cserében bujdoskát játszott a császári tábornokkal. Itt ettek ők is ebédet, mikor még ebben a refektoriumban fráter Szilveszter vagy páter Bonifacius szolgálta fel nekik az ürűhúst. De jó lehetett. A papok értették a módját. Csodálatos, hogy a bőjttel olyan közeli rokonságban van Savarin szakácsmestersége... Hát mert ilyen ritka itt az idegen, csillogtatjuk jóslási művészetünket. Ismerünk. Egyébként én Nemecsényi vagyok, a vaskezű főbíró. Nem Götz von Berlichingen - csak így van vaskezem...

És a levegőben megrázott valami láthatatlan ellenzéki kortest.

- Nagyon örülök... - mondta Tamássy kedvesen, de megzavarodva.

- Bizony nem szép, hogy mindjárt füllentéssel kezded. Dehogy örülsz. Szívesen lemondtál volna az én kézszorításomról, ha valamelyik csinos nagyobb városban maradhattál volna... Mondd csak, vőlegény vagy-e már?

Tamássyt meglepte a hirtelen kérdés. Hogy lehet így ajtóstúl a házba rontani, minden előzmény, ok és jog nélkül.

- Vőlegény? Dehogy. Kit is érdekelne ilyesmi.

- Jó. Nem vagy vőlegény. Sebaj, akkor rövidesen az leszel. Te vagy a soros Szűcs táblabíró negyedik leányánál. Három leánya már elkelt. Három bírája volt itt előtted, nekik itélte oda leányait, igazságosan, bölcsen, az iktatószám szerint, már ahogy a születésüket beiktatták egymásután. Ő a telekkönyvi ügyrenddel tartja a rangsort. Egy leány még eladó. A Marica. Ez a tied. Te vagy esedékes a rangsorban.

Tamássy elképedt a furcsa kedélyeskedésen.

- Istenem, eszembe sem jut még a házi tűzhely. Hol vagyok én még attól!

- Sebaj. Maróthon is minden gályának az a sorsa, mint odakünt az Atlanti óceánon. Vagy révbe ér, vagy elsülyed. A rév itt a Szűcs táblabíró x-ik leánya. Az elsülyedés az az örvény, melybe én keveredtem. Lesülyedtem a bor Atlantiszára. Összecsap fölöttem. A magyar falusi élet téli estéin kezdődik ennek a tengernek dagálya. Ez a tenger a hegy leve, a morajlás hozzá a cigány nyirettyűje. A másnak, a jobbnak, okosabbnak hiánya a biztos-rossz delejtű. Egy pint Rózsamálinál kezdődik és Karlsbadban végződik. Ez is magyar tragédia. A tarokk néha csak aféle apró mentőöv vagy ringó deszkaszál. Ergo: nincs más választásod: Marica vagy alkohol.

- Tertium non datur... - fejezte be bölcselkedve a szolgabíró.

A körorvos jóízűen nevetett és ravaszul hunyorgatott. Orra fölött összenőtt fekete szemöldökét megmozgatta és jókedvűen vetette oda:

- Én meg azt mondom: datur tertium. Én végig udvaroltam Szűcs táblabíró mind a négy leányát, végigmulattam egész Maróthon, de talizmánom van. Hű maradok Borsodynéhoz...

- Ki az a Borsodyné? ha szabad kérdeznem... - szólt szerényen Tamássy.

A körorvos nevetett, - a főbíró csak mosolygott.

- Édes öcsém, szeretnéd tudni. Először is: titoktartó gentleman vagyok, aminthogy illik, hogyha szép asszonyokról van szó. Másodszor: Borsodyné szerelme az én találmányom. Erre a mentő horgonyra csak nekem van szabadalmam...

Látszott, hogy csak azért vonakodik, hogy mégis elmondhassa hatásosan kedves ravaszságát.

- Nos, Tamássy öcsém - mert olyan szimpatikus tagja lettél a maróthi úri casinonak, neked megsugom, amit egyébként Maróthon minden úri ember tud már. Csak éppen a leányok és az asszonyok kiváncsiak. Ez azt bizonyítja, hogy vagy mi férfiak tartunk össze zsiványbecsületünkkel; nem áruljuk el egymást. Vagy azt bizonyítja, hogy a szép nem - a szép szónál az orvos szándékosan köhögött - szereti saját csapongó fantáziáját és vele szemben még az igazságot sem hiszi el...

- Hát barátom, Borsodyné az én titkos kis menyasszonyom. Miattam válik első urától, aki pedig méltóságos úr, nyalka paripáknak, búzát ontó uradalmaknak boldog tulajdonosa, százados nevű nagy uraknak bizalmas barátja... Hogyha átmegyek Ivánfára gyerekeket oltani, mindenki azt hiszi, valamerre Hatvan felé utaztam, hogy a szép Borsodynéval találkozzam. Borsodyné reggel, Borsodyné este. Egész Maróth tudja, milyen pompás toilette-je volt Borsodynénak a protestáns bálon. Halovány lila selyem, alul pehelyfinom prémmel szegélyezve. Csak velem táncolt hajnalig. Még a cigarettái is haloványlila csemegék voltak. Külön hozatta Angliából... A téli korzón neki volt a legszebb bundája. Mindíg csak velem sétál. Mindenki utánunk néz és irígyel. Még a kedves szavajárását is tudják. Csupa kacérságból és gőgből hord csak lorgnont, azon át néz meg mindent, ami sehogyan sem érdekli és utólérhetetlen bájjal mondja ilyenkor: ravissant! Itt Maróthon mindenki róla beszél, tőlem kérdik divatját, menését. A minap az öreg Szűcs is csináltatott leányának valami lila báli ruhát és beszegette valami lehetetlen barna prémmel és az öreg számtartóné feltette nagy fekete-keretes okuláréját és suttogó hangon sipogta: ravissante...

Tamássy ámulva hallgatta és várta a lelkes beszéd végét. Nem értette az egészet. Ezért kötelességszerűleg csak annyit jegyzett meg:

- Érdekes asszony lehet a szép Borsodyné...

Erre azután kacagott csak harsogót Maróth két őslakója.

- Barátom, - folytatta dr. Soós, - annál érdekesebb, mert az elragadó Borsodyné épp olyan kevéssé létezik, mint válóperes ura, ezer holdas mintagazdasága vagy halovány cyklamen színű toilette-je... Mondtam, hogy az én szabadalmam. Kitaláltam. Csak azért, hogy Szűcs táblabíró negyedik leánya gyönge pillanatban meg ne kérje kezemet. Kitaláltam önmagamnak, hogy félig magam is elhigyjem, akár a jó öreg sváb, Münchhausen. Hinni akarok benne, hogy ne nézzek a tanyai unalomban túlságosan a kancsó fenekére, mert vőlegénynek nem illik a mámor. Megúszom a Scyllát, Szűcs Marica karikagyűrűjét. Evitálom Charybdist, azt az örvényt, mely ott kavarog a poharak csillogásában...

Hallgattak. Mintha mindahárman elszomorodtak volna valamin. A főbíró az elveszett multon, a körorvos a szimpla jelenen, Tamássy a kietlen jövőn, a föld nélküli falusi intelligencia három sovány Párkáján... Dr. Soós szedte magát össze leghamarabb és könnyelmű derűvel filozofált tovább:

- Természetesen, nem kezdhettem azzal, hogy valahol helyre kis arám van, de mindennapi teremtés, kinek fajtájából erre felé is akad. Pirospozsgás vagy vérszegény. Aranyszöszke vagy gesztenyebarna. Tisztes eladó leány, ki lesüti szemét, ha az ember kiejti például Párizs nevét, de nem süti le szemét, ha szerelemről, pláne házasságról van szó, hanem nyomban ölel, de azért kitünően főzi be a barackot vagy a somot. Nekem Borsodyné kellett, az ő tipusa. Minél bolondabb paradox, hogy én, a parasztcsézákon elkopott falusi doktor, hódítsam meg a nagy világ szépét, annál jobban elhiszik. Az asszonyok százszor jobban szeretik a groteszkül hihetetlent, mint a valószínűt. A valószínűvel fel merik venni a versenyt is a muskátlis kacérság minden apró csalfaságával, de Borsodynéval szemben nem merik. Ma már élő tanum is van, ki látta Borsodyném arcképemását. A jó öreg okulárés számtartóné. Lady Hamilton arcképét mutattam meg neki... Arra esküszik. Boldog, hogy bizalmam osztályosa.

Kacagtak a doktor ötletein, Tamássy ámulva hallgatta. Majd újra a főbíró oktatta:

- Fiam, édes Tamássy fiam! Amit most hallottál, neked már elcsúszott sakkhúzás. Soós barátunk szabadalma. Nem lehet megismételni. Volna még Maróth pusztaságának igazi délibábja, melyikért érdemes magát a Zaharát keresztezni, nem csak a maróthi homokot gázolni... Ez az igazi "tertium". De ahogy Petőfi maga sohasem látott délibábot, úgy nem látta a miénket sem egyetlen élő maróthi ember. Ez a Lindvay-kastély. Ez a "separatum corpus regni marothiensis..."

A körorvos közbe dudolta:

- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek,
Nem való vagy te szegény legénynek...

A főbíró kicsit idegesem intette le:

- Csönd! Most nem Borsodynéról van szó. Ez már olyan nóta, amit nem szabad törött nótafán játszani, csak cremonai kegedűn.

Nagyot hallgattak. Mintha a főbíró arcán árnyék surrant volna végig, mint mikor hirtelen bárányfelhő vitorlázik a ragyogó nap elé. Halkan folytatta:

- Ott a kastélyban székelnek a Lindvayak. Ketten. Apa és leánya.

Soós doktor újra közbe szólt:

- Gőgös úri fajta...

- Nos, hát gőgös, de úri fajta - folytatta keményen Nemecsényi főbíró. - Nekem tetszik a gőgjük. Megengedem, hogy a gőg néha undok vonás. De akinél természetes és méltóságos, még szép is lehet. A Lindvayaknál természetes, mint kétszer kettő négy.

Tamássy figyelt. A főbíró jó szemmel nézett rá.

- Azért mesélek neked, mert - úri gyerek vagy. Látom, jó fajta. Az igazi urakban van valami telepathikus közösség. Egyik vonzza a másikat, mint az ellentétes polusok. Hiszen mindíg ellentétesek is, mert magyarok... Csak azt szeretném, ha valaha hátat fordítasz ennek a szörnyű, de édeskedves, - ennek az édeskedves, de szörnyű fészeknek, vigy magaddal innét valami szép emléket... Ne menj el innét Maricával. Jó leány, derék leány, legyen boldog, de ne - veled. Egész az aranylakodalomig semmi más, csak a házias asszony... Barátom, ez olyan, mintha a Grand-hotelben is az igényes vendégnek mindíg csak bográcsos gulyást tányéraznának. Szeretném, hogy ne menj el innét borízű emlékekkel. Nézz rám! Ijedj meg tőlem. Én már megyek lefelé a magyar lépcsőn a falusi gádorba... Ne érts félre. Összeboronálás nem férfimunka, de meg a Lindvay-kastélyban abszurdum is. De valami szép emlék, valami különös, - illuziók a férfi élet delén, - barátom, az mégis csak szép. Tartalom a köszvényes estékre, mintha másról olvasnánk érdekes könyvet, pedig magunk éltük.

Tamássy meglepetve hallgatta a főbíró melegedő szavait. A körorvos összefonta karjait és fölnézett a boltíves mennyezetre, mintha legjobban érdekelnék az ott lézengő őszi legyek.

- Hát gőgösek a Lindvayak, - tért vissza Nemecsényi az első témához. - De ez igazi gőg, a jogos gőg. Nekem csak azért is tetszik. Megmondanám nekik is. De a falunak is. Mi ez a mi falunk? aféle jámbor gula. Szánt és legel. Arab paripa nem érzi magát jól a gula körül. Egy futásra megkerüli. Nincs sehol tűz, sehol verseny. Ha meg valaki a faluból - pardon - a gulából utánozni akarja, csak bámészan keresztbe áll az arab paripa tüzes útjába. Avagy meghatóan nevetséges az üszők ugrándozása... Mintha esetlen nagy gyerekek játszanának...

Soós maga elé mosolygott. Tamássy kiváncsian várta a főbíró keserű bemutatásait.

- Hát a többi uraink nem éppen ilyen gőgösek?! Igen - csak nem olyan tökéletesen, nem olyan szépen. Ha az ember kell nekik, belekapaszkodnak karunkba, mintahogy az, ki fél, hogy belecsúszik az árokba, belefogódzik a tüskés, a sáros, vagy a vékony gallyba is. Utána azután megtisztogatja kezét. Aki nagyon szomjas, nem nézi, éppen óbort kap-e, vagy csak ciszternavizet. A Sarlay báró meghív ebédre, hogyha mezei vasútját akarja velem előkészíttetni... Az Újváryakkal vadászom; még a legvénebb szarvasukat is szabad lelőnöm, hogyha érzik, hogy szeszfőzőmesterükkel perük lesz a fizetése miatt. Látod pajtás, ez a leereszkedés hamis gőg! A Lindvayaknál nem így van. Az apa kemény úr. Nem hajol meg senkinek, de nem hajol le hozzád sem, bármennyire kellenél is neki. Ott nem ebédelsz, nem vadászol, csak ha vert aranyat ér valami benned. Ez a válogatás szent joga, hogyha a válogatónak van piedesztálja, melyre fölállhat. A nemesített rózsa nem való pipitér közé. A cédrusfa a park közepén álljon, nem a füzesben.

Ahogy belemelegedett okoskodásába, beszédközben gépiesen kihúzta óráját és felugrott:

- Hármat ütött. Rohanok. Sarlay báró mezei vasútját kell bejárnom, kell, mert tegnap nála ettem... - Kacagott. - No, de azért sohse hidd, hogy engem meg lehet venni, mint a rossz kortest. Csak a mi jámbor nagy uraink hisznek még leereszkedésük kegysugarainak Röntgen-erejében...

Barátságosan megveregette Tamássy vállát és tetetett öregséggel búcsúzott:

- Fiam, neked kivánom, hogy egyszer bejuss a Lindvay-kastélyba. Akkor megkaptad a maróthi becsületrendet. Gyerünk Soós. Téged is várnak betegeid. Mielőtt te idejöttél, itt találták fel a nagy szót: sohasem halunk meg! De mielőtt te jöttél... Innen tőlünk származhatott volna Washington dajkája, ha nem lett volna fekete... Gyerünk Soós!

Dr. Soós nevetett. Együtt mentek.

Tamássy feliratta szerény ebédjét és maga is elballagott a határba gondolkodni, kicsit vágyakozni, nagyon elkivánkozni - mindjárt első nap. Ez jól esik. Majd lesz ideje beletörődni a taposó malomba, eljutni az eb szelidségéig, mely képes önmaga ugrándozva vinni a pálcát vagy a korbácsot, mellyel engedelmességre tanítják. Magában örült annak a két jó embernek, kikkel első nap összeakadt. Parlag ez a magyar parlag a falun, de azért melegen süt fölötte a napfény és a messzeség innen nézve is kékes. Ment az őszi napfényben megfüröszteni vágyakozó lelkét.



III.

Másnap kora reggel kelt. Talán azért, mert minden még idegen és új volt körülötte, - talán azért, hogy mielőtt az akták poros dombjai közé temetkezik, még egyszer erőt szívjon magába az őszi levegőből a bíró robotmunkájához. Ki is kapott a jó Piros nénétől:

- Hát mit settenkedik már ilyen fiatal reggel? Hát pacsirta a bíró úr, hogy a hajnalt köszöntse, - vagy éppen kakas, kit megbíztak, hogy a pitymallattal kukorékoljon? Még csak nem is paraszt... Annak való a korán kelés. Hiába, nem fog sehol aranyat lelni. Annak, ki eszével dolgozik, kijár pár óra ráadás...

Kiment a nagy fasorba, hogy még egyszer, - hosszú időkre utolszor, - szabadon hallja a vonat füttyét, közeledő és távolodó duruzsolását. Ez a tompa zakatolás, ez a fütty hoz és visz. Hozza, de el is viszi azt az egypár vágyat, az "el innen"-vágyakozást.

Lassan lépkedett, mintha minden lépésén gondolkoznék. Sehol senki. Az ősz ilyenkor már csak nagymagányosan jár körül az ugaron. Nincsenek dolgos, nótás pajtásai. Minden és mindenki elmenekül előle, pincébe, pajtába, kukorica-morzsolóba. Idekünt sehol senki.

Az avar sustorgott lábai alatt. Az a piros foltos, barna rozsdás leveles. Szemét lett a zöld életből. Zizegtek, mintha fájna nekik, hogy rájuk lép valaki. A vonat búgása hullámosan közelgett. Fütty. Azután újra fokozatosan elfogyott a zakatolás. Jönnek, - de mennek is - tovább. Milyen szép dolog lehet tovább menni...

Egyszerre háta mögött lódobogást hall. Alig maradt ideje fölpillantani; - sebtében vágtatott el mellette a szilaj fata morgana. Tajtékos, tüzes pej. A kengyelben fényes kis lakkcsizmák, - aztán oroszos bő fekete nadrág. A nyeregben szemére húzott puha kalappal - a leány. Különösen járt a fiú nézése. Először csak a lovat látta. Azután a kis sarkantyús lakkcsizmát. Mire odaért pillantása a finom, kipirult archoz, a lekampított kalap alatt, már szinte a tizedik fa mellett repült tovább a paripa. Csak annyit vett észre, hogy a lovas egyetlen pillantást sem vetett rá, mintha csak valami vándorló legény volna vagy akár lombjavesztett útszéli fa.

Tamássy magában beszélt.

- A Lindvay leány! - a gőgös Lindvay leány...

Bosszankodott: mit is bámulok utána!? Észre sem vesz. Igaza van. Nem ismer és nem is fog ismerni. Idegen vagyok neki, senki. És ha megismerne, akkor sem venne észre... Csak éppen egy ember vagyok szemében. Még az sem. Levegő. Senki. Semmi.

Komoran, lehorgasztott fejjel ballagott a bíróságra. Dolgozni fog. Pedig a munka csak addig édes, míg szórakozás. Azontúl iga, büntetés. De legalább narkotikum, - feledtet más ambiciókat.

Benyitott a dohos, szellőzetlen szobába. Meglegyintette a száraz, poros papirostömegek köhögtető szaga és a kihült keserű dohányfüst, melyet valamikor még Szücs táblabíró vejei hagytak maguk után. Nyomban beköszöntött kormos kék zubbonyában a borotválatlan, kajla bajszú szolga:

- Talán befűtenénk, Nagyságos úr? - Holdtölte van. Őszi holdtöltekor jön a hideg, mintha meghívták volna a szüretre!

- Hagyja, barátom. Van még vérem. És kinyitotta az ablakokat.

Másodiknak behajlongott az irattáros. Szúrós szemű szikár ember. Arcán beteges rózsák, mintha kóros volna. Elnyűtt császárkabátja úgy lógott rajta, mint a falusi banda primásán. Nyakravalója félrecsúszott, zsebjéből kiállt a kurta pipaszár. Az első meghajlás után legott átváltozott a makacs, keménynyakú, tudákos emberré.

- Isten hozta, bíró úr. Sóvári és patonyi Mároky Sándor vagyok. Az igazság papirvárainak várnagya.

Tamássy kezet nyújtott neki és elmosolyodott. Az a két praedikátum úgy illett a kopott, szegény ördög megviselt kabátjához, mint a jogtalanul viselt két fényes érdemjel a megvénhedett katonaköpenyeghez. Mégis tetszett neki a nulla-ember nagyképűsége és szatirája.

Az irattáros húnyorgatva ismerte el a mosolyt és köhögött:

- Kérem, ha valaki, én joggal viselem a hármas nevet. Nemcsak azért, mert eleim rám hagyományozták, hanem mert esztendők óta én vagyok a szentháromság. Igtató, kiadó és irattáros egy személyben. A Sóvári az igtató, - a Patonyi a kiadó és Mároky az irattáros. Az öreg Szücs nagyságos úr fösvény is, meg úr is. Nem kér az a kormánytól semmit, legkevésbbé - embert. Talán másnak legkevesebbet, magának legtöbbet. Meg aztán - kérem alázatosan és szeretettel, az írók is több nevet használnak. Én is író vagyok. Többet írtam össze, mint Jókai és Mikszáth kettesben. Tetszett látni azt a sok bőrhátas igtató, kiadó könyvet... Mind én firkáltam össze három évtized alatt...

A fiatal bíró kedvesen szólt:

- Igen derék emberek lehetnek Sóvári, Patonyi és Mároky uraim! - Aztán van-e sok munka?

- Hála isten, van! Van vagy tíz mázsa restancia. Mind a bíró úrra várakoznak, mintha sejtették volna, hogy jönni tetszik. A Kovács Izor ügyvéd úr tegnap már száz keresetet adott be. A Nagy Máté szekeres gazda pedig jól elverte az ipát. Hogy ilyen ügy is legyen a beigtatásra. Megérzik ezek az uj bírót, mint a kutya a földrengést.

- Nos, de jó bírájuk van. Szűcs táblabíró úr...

Az irattáros megvakarta tarkóját és sunyi pillantással ravaszkodott:

- Könyörgöm, a táblabíró úr csak aféle IV. Frigyes király...

- Hogy-hogy?

- Bella gerant alii, tu felix Austria nube... Mások dolgozzanak, - ő férjhez adja leányait.

Tamássy megrázta fejét. Eredetinek találta ezt a tudákos, epés embert. Hogy másra terelje a szót, elismerését fejezte ki történelmi és latin tudománya előtt. Az irattáros szerénykedett:

- Kérem, én szabad óráimban nemcsak lombfürésszel, gyümölcsoltással foglalkozom, hanem megtanulok minden latin hexametert és elülről hátra, hátulról előre fel tudok mondani egypár száz történelmi évszámot. Hozzászoktam az akták számainál, - aztán fogadtunk a sógorral... Senki meg nem él a hivatása kenyeréből, kell rá valami só vagy bors vagy paprika is. Nekem nem jutott más.

Igazított egypár akta kantárján. Meghajolt és még csak annyit mondott:

- Ne tessék többet dolgozni, mint amennyit kell. Aki többet dolgozik a kelleténél, arra más is rárakja a saját terhét. A hivatalszobában csak az ügyesség és ügyeskedés visz előre. A történelemben a legkevesebbet köszönhetjük az áldozatkészségnek, legtöbbet a hiúságnak és önzésnek. A legtöbb nagy ember nem lett volna naggyá, ha nem sarkalta volna a hiúság. A legtöbb nagy feltaláló nem talált volna fel semmit, ha nem vezette volna önzése: a zseb. A hivatalszobában a hiúság és önzés sem ér semmit. Ma már a Salamont sem ismernék el jó bírónak. A fő az aktaszám és egy másik szám: a penzióra képesítő évek száma. Alázatos szolgája.

Ezzel kivonult a furcsa ember a nagy igtatókönyvek közé és minden keze ügyébe kerülő ügydarabra nagyhangon mondta aforizmáit:

"Kiss Gábor Külső keresete báró Sarlay Imre Endre ellen. Birtokháborítás és jár. Eb ura fakó. Az úr azt tesz, amit akar, akár bárónak, akár Leninnek hívják."

"Tislér Nándor keresete Balogh Zoltán ellen. Kártérítés. Ebül szerzett vagyonnak ebül kell elveszni."

"Nagel Izsák Decsy Klára ellen. Rágalmazás. Aki másnak vermet ás, maga esik bele..."

"Pál Örzsi Móry Dénes ellen. Tartás. Én ültettem még a fáját, más szedi le a rózsáját..."

Tamássy hallgatta a monológot, azután hozzálátott dolgozni. Perdült a munka, melyet igazságszolgáltatásnak neveznek. Számok és formulák, bélyegzők egész hosszú frázisokkal. Apró-cseprő gyalogos ügyek. Mindegyiket rettenetes fontosnak tartja az a kis ember, ki kezdte. A falun ezekről az ügyekről beszélnek, velük álmodnak, mintha egész országok csúsznának el ezeken az elhullatott búzaszemeken. Fillérek és négyszögölek és elfecsegett szavak. Mégis mennyire tiszteletben kell tartani mindezt, mert ez maga az élet.

Pillanatra lehúnyta szemét és egyszerre megjelent előtte a patyolatfehér márvány-Justitia a főváros igazságügyi palotájának homlokzatán. A márványasszony kezében a mérleg. Szép, nemes arca misztikus, mert szemei be vannak kötve. Megrázkódott. A szobor arca a - Lindvay leányé volt. Annak szemeit sem láthatta, épp ugy, mint a szoborét. Nem láthatta, ahogy elvágtatott mellette büszke paripáján... De ez a néma, összeszorított ajak - a Lindvay leányé! Igy osztja a sorsot is ez a leány bekötött szemekkel, mert pillantásra sem méltatja azt, akinek osztja... Vajjon igazságos-e?

Fölriadt bolondos képzelődéseiből, mert szerencsére éppen delet harangoztak épp ugy, mint tegnap. A nagy városokban észre sem vette a harangszót. Itt Maróthon ez a kongás-bongás nagy esemény. Az ablak előtt hazafelé kocogott valamelyik Kiss vagy Nagy, a töpörödött ábrázatú öreg paraszt, az ezer esztendős paraszt. Lekapta süvegét; ősz hajszálai fényesen, vastagon szabadultak szét a hűvös őszi szellőben, csillogva, akár mint az ökörnyál. Az úrangyal-imádságát mormogták fogatlan ajkai. Tamássy utána nézett. Eszébe jutott: így festik az öreg koldusokat. Ez az ember imádkozik a déli harangszóra. Nekem meg ez a harangszó csak annyit jelent, hogy visszavonhatatlanul, kegyetlenül elsülyedett a semmiségbe egy-egy szép félnapom - egész napom. Elnyelte a "néant" - a lélekölő szellemi robot, az élet gépe. Sebaj, majd megszokjuk... Sietett haza. Ma fog megismerkedni Szűcs bíróval, a felebbvalójával, meg Szűcs Maricával, kit feleségül kell vennie, mert így parancsolja a fátum, Nemecsényi, a szolgabíró és Soós, a körorvos... Ma ebédre hivatalos Szűcséknél.

Félóra mulva ott ült a terített asztalnál.

Zömök, fürge ember volt Szűcs bíró. Kurtára nyirt fehér haja és borotválatlan álla havas tarlója egészen berámázták fiatalos, pirospozsgás arcát, melyből legjobban kiálltak két kis szárnynak is beillő torzonborz szemöldökei. Vizsga, nevetős, ravaszkodó szemeivel egyre végigmérte ifjú vendégét. Majd betűrte óriás szalvétáját borostás álla alá, nagyot fujt és jóízűeket kacagott minden apróságon, mintha máson nevetne, mint amiről éppen szó esett.

- Isten hozott, öcsém uram! Örülök neked. Ha az az ember vagy, akinek ábrázatát viseled, minden jól van. Nálunk a bíró annyit is jelent: munkabíró. Dolgozni kell, mintha magad nyernél meg minden pert, melyben itélkezel. Ad vocem! Láttad-e már madaraimat és naptáraimat?

Töltött vendégének a vizenyős borból.

- Láttam, édes bátyám, - mondá Tamássy kedvesen. - Töltött. Tudom, ez októbert jelenti...

- Bravo, fiam! Jegyezd meg, hogy minden emberfiának van egy titkos lovacskája, melyen szeret lovagolni. Hogyha megtudod fogni a kötőféknél ezt a titkos lovacskát, magát a lovast is odavezeted, hova akarod. Most egyél és hallgass, mert magyar erény hallgatni evés közben. Marica, a pecsenyét! A te libádat. Te tömted. Te gyűjtöd a pelyhesét kelengyéd párnáiba... Itt is a kelengye ideje. Az alma, a szőllő megtöpörödik, megráncosodik, hogyha soká tartogatják.

Tamássy erre a furcsa bíztatásra először mérte végig Maricát. Derék, makkegészséges, helyre falusi leány volt. Marica rá mosolygott. Ebben az első mosolyban benne volt kertet gyomláló, befőtteket gyártó, libákat tömő életének egész ambiciója: járásbíróné akarok lenni, miként már három néném. Jó leszek, hű leszek, tiéd leszek, mint ahogy lettem volna Kissnek vagy Nagynak, ha nem te jöttél volna, Tamássy! Szerelmes vagyok beléd, mert te vagy apám, Szűcs táblabíró soros bírája. Az én sorsom a te váltód, melyet akkor irattak alá veled, mikor ide kineveztek. Prezentálnak neked, - be kell váltanod.

- Talán igazságtalan vagyok hozzá. Átkozott Nemecsényi, rágalmazó Soós doktor... - gondolta Tamássy és akaratlanul is tányérjára nézett, melyre Marica pajzán erőszakoskodással, vendéglátó jószivűséggel kirakta a legpompásabb falatot. Ekkor meg arra gondolt Tamássy: ennek a leánynak oldalán nincs szenvedés, de nincs öröm sem. Nem az, amit asszonyának álmodik a férfi, csak becsületes hivatalnok, kinek asztalán soha sincs porszem, nincs restancia. Ki lelkiismeretesen szavaz mindíg főnöke utasítására. De a hosszú, vele lemorzsolt esztendők emléke nem más, mint a sovány penzió. Hirtelen megrázkódott, megsajnálta a leányt és halkan szólt:

- Köszönöm, Marica...

De arra a másikra, a büszke lovasra kellett gondolnia.

A leány kedvesen kérte, hogy meséljen valamit utazásairól, mert hallotta, hogy Tamássy "külországokban" is megfordult. Tamássy elcsevegett erről, amarról, mikor Marica hirtelen közbe kérdezett:

- És látta a hires Monna Lizát is?

Az ifjú megörült, hogy Maróthon ennyi érdeklődést talál a szublimis művészet iránt és magyarázni akarta:

- Mesteri kép. Soha művész még nem rögzített meg így mosolyt...

Marica szemérmes pirulással húzott elő az ódon secretair asztalfiából valami képet és Tamássy elé tartotta:

- Bíró úr, melyikünknek áll jobban a mosolygás?

Tamássy elképedt. Marica saját fényképe volt, melyen tavaszi ruhájában kacag a világba, erőlködve, hogy minél kacérabban jelenjenek meg a gödröcskék kerek két orcáján, hogy meg lehessen számolni csillogó fogait, melyeket nevetés közben megmutat. Mintha ez a kép azt mondaná: én vagyok az egészséges falu... A fiú elkomorodott és nem tudott mást mondani:

- Marica, ez a mosoly mindenesetre nem csak látszik, mint Leonardo da Vinci asszonyáé, hanem szinte hallatszik is... - Majd szelíd gúnnyal tette hozzá: - maróthi Monna Liza...

A leány örömében dudolva, trillázva vitte ki a kávéscsészéket és puha, félig elnyelt hangján magyarázta:

- Segítenem kell Piros nénének...

- Gondos kis házi asszony - dadogta Tamássy, csak úgy maga elé.

Szavainak hatása megdöbbentő volt. Marica még egyszer visszanézett az ajtó résen és olyan szemeket vetett Tamássyra, mint a fényképen. A maróthi Monna Liza szemeit.

Az öreg Szücs egyedül maradt új birájával és minden elüljáró beszéd nélkül nagykomolyan kezdte:

- Kedves jó öcsém, valami igen fontosat kell mondanom. Még nem ismerlek, de már is kitüntetlek bizalmammal. Nagyobb előleg ez, mintha a Pesti Hazai pár ezer dollárt előlegezne. Azért el ne kapasson a dolog. Hát hirtelen annyira belém kapaszkodott a köszvény, hogy a doktorom elküld szabadságra. No ne aggodalmaskodjál. Marica meg Piros néne gondodat viselik, mintha már fiam volnál. De a köszvény nagy úr. Nem ismerlek és mégis rád bizom az egész biróságot. De az elém kitűzött ügyeket is le kell tárgyalnod. Hogy azután ne szakadjon minden az én nyakamba, ha majd én - szegény öreg ember - hazavetődöm. A lábbadozó embernek méregdózis a feltorlódott munka. Ebből is csak orvosi rendeletre volna szabad adagolni...

Tamássy röviden, határozottan csak annyit mondott:

- Minden rendben lesz.

Az öreg úr megringatta néhányszor egymásután terebélyes szemöldökeit, megszorongatta vendége kezeit.

- Bravo, fiú! Lefogytunk mi, magyarok, a háború alatt. Mindegyikünknek legalább kettő helyett kell dolgoznia.

Tamássy nem tehetett egyebet, mint helyeselte ezt a furcsa logikát, de érezte, hogy a nemes jelszó valami kópéságot takar és a következtetés szépsége nagy terheket hárít át vállaira. Jobbnak látta odább állni.

- Új ember vagyok, bátyám. Azért ma korán beállok a munkába, hogy beletanuljak.

Ahogy átment a pitvaron, még hallotta Marica trilláit. Törölgette a mokkacsészéket.

Éppen a biróság előtt belebotlott Nemecsényibe.

- Hova olyan kényesen, Justitia cicisbeo-ja?

- Be. Dolgozni.

- Nem jó gazda vagy. Üres szalmát csépelsz te ott bent a falak között!

- Igen ám, de neki kell látnom. Szücs most veszi ki szabadságát és még őt is helyettesítem.

Nemecsényi oldalt felhúzta száját és újját tréfásan homloka közepére feszítette, mintha nagyon mélyen gondolkoznék.

- Elmén Szücs szabadságra? Mikor soha még nem ment... Mert hiszen egész élete nagy szabadság. Itt valami - nos, ahogy Hamlet mondotta Dániáról. Mit mondott, miért megy?

- Köszvénye van.

Nemecsényi nevetett.

- Annyira nincs köszvénye, mint ahogy nekem nincs hitbizományom. Úgy-e, azt mondta, hogy az ő ügyeit lásd el?

- Igen.

- Hát nagy róka az öreg. Pajtás, tiéd Marica.

- Ugyan...

- Világos, mint a nap. Még a jó Sherlock Holmes sem kell a megfejtéséhez. Szücs bátya hármat üt egyetlenegy csapással. Te magad vagy a fő-légy. Először is egyedül hagy Maricával. Barátom, a kettes nagy dolog. Egyedül van az ember valakivel. Nincs más. Még a bihari kortesnóta is azt dalolta az egyedüli kandidátusról: "Ögye fene, ha nincs más, éljen Bánhidy Tamás!" Nem tudjuk, milyen asszony volt Éva. De hát Ádám egyedül volt vele... Meg Marica helyes is...

- Ne ugrass, furfangos szolgabiró...

- Abban igazad lehet, hogy a paraszt nem a járásbirákra gondolt, mikor ráfogta a sárga rigóra, hogy azt fütyüli: "huncfut a biró..." Bizonyosan a szolgabiróra gondolt. De azért nekem is igazam van. Az öreg Szücs veled akarja elgáncsolni leánya vetélytársát és ezzel megint kettőt üt!

- A te eszed járását nehéz kibogozni.

- Pedig egyszerű, mint a felgombolyított fonálé. Imént hallottam Márokytól, hogy az öreg urat nagyon nyomja valami peres ügy, melybe a Lindvay-leány van belekeverve. Barátom, az öreg Szücs nagy diplomata. Először is nem akar ő maga itélni ebben a kinos afférban. Ha a leánynak kedvez, kiszerkeszti a másik. Ha a másiknak kedvez, akkor örökre oda van a Lindvay-kastély minden kegye. Azután meg Maricának az ilyen intelligens, csinos fiúnál - becsületemre igazat mondok, mert nincs leányom! - egyedüli veszedelmes vetélytársa a Lindvay-leány... Legalább itt Maróthon...

- Ezt újra nem értem.

- Pedig ez olyan világos, mint ez a ragyogó őszi napfény. Ha talán meg sem ismered a kastély bűbájos gőgös tündérét, mégis felbukkan itt vagy ott. Látod. Karcsú alakjával lelkedben eltakarja a gömbölyű Maricát. De így - bírája leszel. Itélned kell fölötte. Pajtás, az itélet nagyobb választó fal, mint három országhatár. Láttam már minisztert, aki elvette gépírónőjét, és láttam grófnőt, ki elvette inasát. Ezek nyers végletek. De még nem láttam bírót, ki elvette vádlottját... A Lindvay leány szemében elvesztél. Ha neki kedvezel, lenéz, mert azt hiszi, kötelességed volt vele szemben. Ha a másiknak kedvezel, meggyűlöl érte... Asszonynál csak egy teheti az embert lehetetlenné: ha igazságot szolgáltatsz neki. Minden mást lehet reperálni. Ezt az egyet nem. Hát öregem, ez az ügy az öreg Szűcs - köszvénye.

- Nemecsényi, fantáziáddal regényíró lehettél volna. Csak egyben tévedsz. Hol van megírva, hogy itt engem bárki is érdekelhetne, hogy bárki is szerepet játszhatnék életemben?

- Tamássy! Vigyázz. Minden férfi tizenhat évtől hatvanig - szükre veszem az időt - vagy valaki után megy, vagy valakivel megy, vagy valaki elől megy. Ez a valaki mindíg nő. Minden egyéb állítás olyan igaz, mint amit a diplomaták mondanak interviewban vagy Genfben. Nos, nem mondtam finoman? Igy fordítom le a "valótlanság" aranyszavát. Tamássy! egyszer lásd meg azt a kis lakkcsizmát - és azt, aki hozzátartozik... Bálványimádó lesz belőled is. A sorsnak ezer millió alakja van. Itt az a pici sarkantyus lakkcsizma a fátum.

Nemecsényi hamisan nevetett és dudolta:

"Bíró uram, panaszom van..."

- Gyere pajtás, menjünk Kiss Gáspárhoz. Igyunk egyet, én jó Tamássy barátom. Minden csak matéria ezen a cudar világon, de a bor maga a lélek. Igen, a szőllőbogyó még csak a szelíd lélek. Édes. Nem vét senkinek. De ha egyszer ez a lélek meghasonlik önmagával: forradalmat csinál. A kiforrott bor is forradalmat csinál eszünkben. Tamássy, gyere egy ugrásra Kiss Gáspárhoz...

Tamássy ment, habár sehogysem volt kedve a pohárhoz. De ment, mert úgy tartotta, hogy az okos ember mindíg megy, hogyha szívvel hívják. Ezek azok a percek, mikor az a kicsi "nem" két ember közé nagyobb gátakat emelhet, mint az igazi komolyságok hegyei.



IV.

Odakünt az őszi délután lassan, szeretetreméltóan átfogta az egész falut, mint ahogy az érett asszony mosolya ölel.

Sárgás világosság telepedett a cserepes tetőkre, a meszelt falakra. A Török-utca végén, melyet néhány száz év óta hívtak így, mióta végiglovagolt rajta Szelim Aga, hogy összeszedje az asszony-adót a szultánnak, nagy piros orcával búcsúzott be a nap. Mintha szándékosan ezt a helyet választotta volna lenyugvásra. Hogy még egyszer végig nézzen az egész Török-utcán, meglásson mindenkit, beköszöntsön minden rozmaringos ablakba.

Tamássy is hátranézett, hogy ő is még egyszer végigmérje ezt a sáros utcát és meglássa, mit is néz úgy ez az utolsó napsugár ebben a csöndes faluban... A falun túl megcsillantak a magas ablakok. A Lindvay-kastély... Ha az ember akaratlanul gondol valakire, akkor minden csak ugyanazzal foglalkozik, akire gondolnunk kell.

Ahogy odább ment, megakadt a szeme a szemközti portán. Jakab Simon Balogsütő gyerekei játszottak a ház előtti pallón. Nézte őket. A borzas kis komondort felültették a felfordított szakajtóra. A kiskutya volt a bíró. Elébe vezették Jakab Veronát, a Balogsütő szurtos kis lányát. Ő volt a "Lindvay kisasszony". A vádlott. A görbe orrú Méhes Gazsi töltötte be a Kovács Izor ügyvéd "úr" szerepét és nagyhangon kiabált kígyót-békát a "Lindvay kisasszonyra". A bírónak delegált komondor nem bírta ki a "bírósdi" játékot és morogva megszökött az itélethozatal elől.

Mikor a gyerekek meglátták Tamássyt, ijedten szétrebbentek, mint a szomszéd palánkon zsinatoló verebek. Tamássy fejét rázta. Hát idáig terjed már az eset hire, melyet ő még csak nem is ismer?! Még a komondor is tudja, csak még ő nem! Vagy a gyerekek is akaratlanul összeesküdtek, hogy megbosszantsák azzal a gőgös Lindvay leánnyal, kinek éppen csak a sarkantyus csizmáját látta? Nevetett a gyerekek furfangos ötletén, azután hirtelen befordult a bíróságra. Még a sötétedő folyosón megismételte magában a gyerekek kiabálását, azt, amit a megfutamodott komondor után kiáltoztak: Nini, a bíró a pörvesztes, a bíró a pörvesztes!

Pár perc mulva iróasztalánál ült. Nagy hangon kiszólt:

- Hé Sóvári, Patonyi, Mároky! A Lindvay-aktát!

Az irattáros fürgén termett előtte, magasan lobogtatta a vékony iratcsomót.

- Futunk, szaladunk, repülünk mind a hárman, mikor ő róla van szó. Mert az ember mégis csak ember, de ez aztán az asszony! Én nem jelentettem volna fel, mint az a kótyagos Szíjjártó Miska. Dehogy jelentettem volna föl. Végigvert rajta. A lovaglópálca ezüst gombjával. Csak egyszer, de alaposan. Szíjjártó Miska lerepült még a lóról is. Ostoba. Én kezet csókoltam volna neki, ha megver. Aki megver valakit, legalább kell hogy észrevette előbb azt, kit megver. Tehát hogyha Lindvay úrnő ő méltósága rajtam végigverne, ez azt jelentené, hogy legalább észrevett.

Tamássy nem ügyelt az okoskodó ember fecsegésére. Gépiesen olvasta az iratokat:

"Én alulírott Szíjjártó Mihály mint aranyérmes, vaskeresztes rokkant huszár kerültem vissza a háborúból. Azelőtt hegedűművész voltam, de jobb kezem hüvelykujját elvesztettem, tehát többé nem tudom kezelni a nyirettyűt. Olyan tisztes kenyér után kellett néznem, melyhez legalább a huszármesterség révén értek. Azt hittem, megsegített az Isten. A folyó évi május 1-én elszegődtem Lindvay Miklós helybeli földbirtokoshoz lovásznak. Az volt a föladatom, hogy reggelenként gazdám leányát, Lindvay Saroltát kisérjem lovaglásain. Sorsom, melyet nehéz gondjaim között megváltásnak hittem, csakhamar pokollá változott. Bármit végeztem, bármekkora figyelemmel, jutalmam gáncs és megvetés volt. Szó nélkül tűrtem minden gőgös szeszélyt, míg végre folyó szeptember 17-én betelt a keserű pohár.

A jelzett napon reggel ismét kenyéradóm leányát kisértem. Ő kedves paripáját, a Szellőt választotta, én követtem a Rigó nevű vörös pejen. Mikor lassú ügetésben túlhaladtunk a csellei országuton álló Mária szobron, Keresztes Imre kazlai mögött, hol tudtommal senki nem láthatta, Lindvay Sarolta, aki már kora reggel óta csak szidott, hirtelen mellém sarkantyúzta lovát és pálcája ezüst gombjával teljes erővel végigsujtott arcomon. Az ütés elől ki akartam térni, de a hirtelen mozdulat, a szememet kápráztató ütés közben elvesztettem egyensúlyomat, lebuktam a lóról és az orvosi bizonyítványban igazolt sérüléseket szenvedtem.

Kérem a vádlott szigorú megbüntetését testi sértésért és költségeim megállapítását..."

Tamássy fölnézett a poros mennyezetre, honnan éppen a testes pók ereszkedett alá lassú nyugalommal. Lassan összehajtogatta az aktát és megcsóválta fejét.



V.

Csunya novemberi reggel ébredezett. Az ég lejött a lucskos földig. Aki csak kipillantott a pitvarból, arra rábillentek a mennyei dézsák. A maróthi felvégi házak szomorúan húzták be nyakukat, mint az ijedt, elázott komondorok. Az öreg Borsné csak a szomszédasszonyhoz szaladt át, mégis fejére kellett kapni szoknyáját ősi védő sátornak. Tamássy komoran ballagott a bíróság felé. Keservesen küzködött előre, mögötte maradt lábnyoma az agyagos sárban, mintha formába öntötték volna. Annyi kis barna tó maradt háta mögött, ahányat lépkedett.

Szive különösen zakatolt, mintha valami nagy óra volna mellében, melyet igen erősen felhúztak. Hát ma fog szemben állani azzal a szépséges, gőgös, misztikus Lindvay leánnyal... Nyomorúságos találkozás. A leány, akármi történik, visszamegy kastélyába, onnan a fővárosba, onnan Cannesba vagy Deauville-be. Majd ha hazaér, előbb egyet-kettőt idegesen toppant lábaival, talán azokkal a csodás kis lakkcsizmákkal, hogy még a porát is lerázza annak az épületnek, mely Maróthon a legnagyobb hatalmat jelenti, mert ott itélkeznek a sok Külső Nagy János és Belső Kiss József fillérei és barázdái, de még a Lindvayak milliói és becsülete fölött is. Lerázza azt a kis port vagy sarat - és elfelejt mindent és mindenkit. Ő, a hatalmas bíró csak olyan közeg a szemében, mint akár a sarki rendőr, ki őrködik a rend fölött, ahogy az állomásra hajt, vagy a vasuti kalauz, ki be fogja csiptetni a jegyét... Még az arcukra sem emlékezik. Legfeljebb fölveti büszke szép fejét és csak annyit mond apjának:

- Mon dieu! Mi mindent akart tőlem tudni az a bíró...

Hogyan is mer a véletlen parancsára belenyúlni annak a csodálatos leánynak úri, makulátlan életébe, ő, az alkalmatlankodó kis hivatalnok! Hogyan mer belenyúlni, nem mint férfi, kit észrevesznek, ki egy szempillantást kap, ad, kit meghallgatnak, ha súg, mert győz, hanem belenyúl e bájos teremtésnek útjába, mint a gally az útszéli fán, a gally, mely kicsit kiáll és véletlenül belecsap az arra ügető lovas arcába - csak egyszer, mert másodszor már kitérnek neki, rávágnak, hogy elhajoljon, vagy éppen lefürészelik.

- Csak lefürészelik... - morogta magában Tamássy, mikor a bíróság rozsdásan ugró kilincsére tette hideg, esőcseppektől átáztatott kezét. Elébe didergett a bagószagú, szellőzetlen levegő. Pedig ma nap volt: egyetlen ügy, de milyen ügy!

Mindenkit észre kellett volna nyomban vennie, aki várakozik az igazságra. Ki lesz ma a nyilvánosság?

A folyosó végén ólálkodott dr. Soós. Tamássy megszólította:

- Doktor, sugok valamit. Menj. Illik kiváncsiskodni? Menj... vár rád Borsodyné...

Dr. Soós dadogott. Kezet szorított és behúzott nyakkal odább állt.

Az ablakfülkében szoknya suhogott. Tamássy odanézett.

- Marica! Mit keres itt? Kérem... Otthon szükség van dolgos kezére... Itt a dolog nem szép. Istenem! Hát a nők mindenütt egyformák? Párizsban és Maróthon... Ott a szenzációs perekben borzonganak - itt meg elég ennyi? Úgyebár, ha Bathó Erzsi volna a vádlott, akkor nem jött volna ide, de most Lindvay Sarolt... Marica, szégyelje magát és menjen haza!

A leány elpirult, lesütötte szemeit. Kezdett valamit.

- De én...

Azután pironkodva engedelmeskedett és lehajtott fejjel elfutott, mint a nagy darab gyerekleány, kit torkosságon érnek.

Tamássy ekkor vette észre, hogy szobája ajtaja félig nyitva van és ha már ott bent van valaki, minden szavát hallja.

Szinte óvatosan lépett be a bírói szobába; majdnem kopogott saját ajtaján. A kopott fekete bőrpamlag sarkában egymagában üldögélt - Lindvay Sarolt. Tehát mindent hallott, amit előbb Tamássy Soós dr.-nak és Maricának mondott... És Lindvay Sarolt egyedül jött. Nem kisérte el édes apja, a büszke nagyúr, mert a leánynak nem kellett kisérő lovag. Nem hozta magával a temperamentumos uradalmi ügyészt őrsnek, hogy helyette ez fogja fel a paragrafusok pergőtüzét. Tamássynak tetszett, hogy a vádlott egyedül jött. Az igazán erős, ki egyedül van. De még ezerszerte jobban tetszett neki a büszke nő maga.

Lindvay Sarolt csuromvizes sapkáját lecsapta maga mellé. Fiúsra nyirt fején kacéran bomladoztak szét a puha fürtök, mintha egymással ingerkednének. Mennyit tudnak mesélni azok a kusza hajszálak, hogyha bájos homlok fölé göndörödnek! Mesebeli erdő a leányfej hajkoronája, a kópéság, boldogság, százezer szerelmes gondolat útvesztője.

Tamássy meghajolt:

- Tamássy vagyok, a bíró...

- Az én - bírám... - mosolygott a leány hamisan. Felhúzta szemöldökét és férfiasan bemutatkozott:

- Lindvay Sarolt, a vádlott.

Ebben a pillanatban lépett be Szíjjártó, a sértett és ügyvédje, dr. Kovács Izor. Kovács kötekedve jegyezte meg:

- Jó reggelt, bíró úr. Már is a vádlottal tête-à-tête-ben?

Tamássy uralkodott magán és kimért hangon felelt:

- Vigyázzon, doktor úr. Most még csak férfi vagyok. Még nem léptem fel arra a magas piedesztálra, mely a legmagasabb a földön: a bíró piedesztáljára, melyről itéletet mondok embertársaim fölött. Engem meg nem bánthat. De sem mint férfi, sem mint bíró nem tűröm, hogy jelenlétemben mást bántsanak! Értette!

Dr. Kovács csipősen vágott vissza:

- Szóval bíró úr máris alkalmazza a - jogegyenlőséget!

Tamássy nyugodt maradt:

- Ebből nem fogadok el oktatást. Van azonban valami, ami még ebben a teremben is a jogegyenlőség fölött áll: a jóizlés törvénye.

Leült bírói székébe és kemény hangon kezdte:

- A tárgyalást megnyitottam. Ismertetem a panaszt.

Felolvasta Szijjártó följelentését és közvetlen hangon kérdezte a vele szemben ülő szépséges leányt:

- Hogyan történt?

- Igy. - Felelte Lindvay Sarolta fukaron, büszkén.

- Miért tette?

- Nem válaszolok.

Tamássy megcsóválta fejét és nyugodtan folytatta:

- Van-e talán Szijjártónak szolgálati szerződése?

Dr. Kovács közbeszólt:

- Van. De ennek a kérdésnek nincs köze a dologhoz.

- A bíró én vagyok. Én kérdezek lelkiismeretem szerint. Ismétlem, van-e szerződésük?

Lindvay Sarolt egymásra vetette kecses lábait és nyiltan, okos szemekkel figyelte a bírót és ellenfeleit. Szijjártó, akinek arcáról eddig csak annak tudata tükröződött, hogy szép férfiúnak tartja magát, zavartan halászta ki zsebéből gyűrött szerződését és hirtelen átnyújtotta Tamássynak:

- Bíró úr! nem csinálok belőle titkot, hogy jó volt szerződésem. De azt hiszem, hogy vitéz katonát más bánásmód illet. A legjobb szerződés sem adhat jogot arra a mai időkben, hogy lovaglópálcával arcul üssenek. A jobbágyok korának vége van. Mit szólna hozzá bíró úr, hogyha megvernék?!

Tamássy elmosolyodott:

- Férfiúnak nem ajánlanám. Nőtől kikapni - más dolog. Ha nő üt, vagy nem tudja, mit cselekszik, akkor övé egész szánalmam. Vagy azért üt, mert megérdemelték. Ekkor kezet kell neki csókolni érte... Közben olvasta a szerződést:

- Hát ebben az írásban Szijjártó uram tízezer pengőt kötött ki magának kárpótlásul, hogyha szolgálatát kénytelen elhagyni a kenyéradója hibájából... Még csak pár hónapja szolgált. Ugyan kérem, nem volt talán szüksége ilyen ok keresésére?

Dr. Kovács dühösen szólt közbe:

- Ez nem bíróság! E megjegyzések miatt megtorlást keresek.

Tamássy legyintett és Lindvay Sarolthoz fordult:

- Nem volt jelen senki? Nő csak egyenrangúakat üthet meg, ha már ütnie kell. Akit fizet, az vele egyenlőtlen helyzetbe került, mert vagy kénytelen tűrni vagy - zsarolni...

A leány megrázta büszke szép fejét és halkan felelte:

- Nem volt jelen senki. Vállalom a felelősséget.

Tamássy szó nélkül előhúzta az itéleti ürlapot, írt pár szót és felállt:

- Itélek. Vétkesnek mondom ki Lindvay Saroltot. A legkisebb pénzbüntetésre itélem. Ok: Lindvay Sarolt elismert mindent. Nem védekezett. A legkisebb bűntetés alapja: meggyőződésem, hogy ok nélkül nem cselekedett. Panaszos fellebbez? Rendben vagyunk. Jó. Kezeit csókolom.

Meghajolt. Lindvay Sarolt kedvesen pillantott rá és mikor kilépett a kopott kis falusi szobából, melynek lehullott vakolata közt éktelenkedett néhány tintafolt, még egyszer visszanézett. Mintha azt mondta volna szeme:

- Köszönöm, hogy megértett!

Mindenki elment. Tamássy egyedül maradt a tömérdek telefirkált, telegépelt papiros között. Köréje tolakodtak az ügyek, mint a szürke, köznapi emberek, kiknek jelenléte kellemetlenebb, mint a legnagyobb magánosság. Világvárosok utcáin, a rohanó tömegben csempészi magát a lélekbe ugyanaz az árvaság, mikor a sok ezer embert körülöttünk csak azért vesszük észre, mert egyik vagy másik meglökött.

Kezében tartotta a tollat, de nem írt. Először életében várta az idő mulását, semmi egyebet, csak az idő mulását.

Mároky tíz percenként benézett hozzá valami aktával. Úgy állt melléje vagy mögéje, hogy szemével valamit elkaphasson a bíró előtt fekvő papírról. Kiváncsi volt a Szijjártó-Lindvay-ügyre. Tamássy szabadulni szeretett volna a jó embertől, de nem akart neki szólani. A szabadulásra szinte pironkodva eszelt ki valami gyerekes csínyt:

- Ilyen gyerekséget azok eszelnek ki, kiknek lelkiismeretét bántja valami. Elkövettek valamit... Okoskodott magában, hirtelen kimarkolta a papírhalmazból báró Sarlay birtokháborítási perét és elrejtette felöltője zsebébe. Mikor Mároky újra beólálkodott, erőltetett nyugodtsággal kérte:

- Mároky bácsi! Ugyan kérem, hozza be nekem a Sarlay-aktát!

Tudta, itéletnapig keresheti odakünt. Ott van a zsebében, a fal tintafoltjai mellett... Mároky legalább vissza nem jöhet ma délelőtt, mert keresni fog, létráról le, létrára föl. Nos, nem jó volna hallani monológjait! De legalább nem jön vissza egyhamar. Hiszen reggel óta legalább száz példányban fordult meg a tárgyaló teremben...

Azután kibámult a csöndes utcára. A sebes eső elállt. Jakab Simonék háza fölött halványkék mennysziget úszott a felhők között; Jakabék kéményének füstje bodrosan tolakodott a kék égnyilás felé és rozsdavörös koszorút font a kék sziget körül. Furcsa lett a világosság, mintha napfogyatkozás volna. Tamássy meg csak várta, hogy megint valamelyik öreg paraszt elballag ablaka előtt, levett kalappal. Várta a déli angelust. Azután kiosont a bíróság házából, haza, vagy akárhová!

Marica epedve várta, ma még jobb ebéddel, mint máskor. A libapecsenye illata már a küszöb közelében hizelkedett.

- Bíró úr, bíró úr! Nos, mi ujság? Megkapta az a gőgös teremtés a magáét? Elitélte?

Tamássy kurtán felelt:

- El.

Marica nagyon közel lépett hozzá. Előszedte minden falusi művészetét. Odaadó volt és kikerülhetetlen, mint a langyos szellő, mely arcunkat simogatja, akármerre térünk ki neki. Még felgyűrt, fehér karját is belefonta Tamássy hanyagul lelógó karjába és turbékoló izgatottsággal áradozott:

- Hála az Úrnak, hogy végre emberére akadt az a kevély patróna, - az a maróthi Katalin cárné... Jól tette, bíró úr! Nagy ember lesz, - a kuria elnöke... Az igazság mindenkinek igazság. Ez a perszóna azt hitte, hogy mindent szabad. Kétszáz esztendő előtt megjárta volna Báthory Erzsébetnek... Most becsukják. Igy ni! - és fehér újjaival mutatta a lakat lezárását. Majd édeskedve tette hozzá, fejét majdnem Tamássy vállára hajtva: Hány hónapot mért ki rá, aranyos bíró úr?

Tamássy nem tudta, bosszankodjék-e vagy nevessen.

- Ugyan Marica, - a legkisebb büntetést. Pár pengőt.

A gömbölyű leány egyszerre elgurult mellőle. Belehalaványodott a feleletbe. Elakadt turbékolása.

- Sohase aggódjék Szijjártó vitézi becsületéért. Az már gondoskodott magáról. Azért a kis pálcaütésért 10.000 pengőt fog kapni...

Marica arcán legott újra kisütött a delelő nap jókedve. Rákacsintott Tamássyra és bársonyos hangon suttogta:

- Hiszen akkor Szijjártó egészen jó partie...

Hiába várta a hatást; ez a versenytárs nem izgatta a fiatal bírót, ki gépiesen ismételte:

- Igaza van, Marica, Szijjártó az én itéletem után egészen partie... Még hozzátette:

- Ne haragudjék, édes Marica, ma nem ebédelhetek itthon. A kaszinóba kell mennem, mert a szolgabíró ott vár rám. Igen fontos tárgyalásunk van...

Elköszönt. Sarkon fordult és ment. Még az úton is kisérte a pompás libapecsenye illata és Marica hizelgő pillantása.



VI.

Tamássy a régi kolostor előtt akaratlanul megállt. Épp úgy kibetűzte a latin felirást, mint mikor legelőször tévedett oda. Vajjon mit szólana az a régi JOSEPHUS LINDVAY, hogy el merte itélni késő unokáját! Rátette kezét a remekbe készült sárgaréz kigyóra és örült, mikor kinyilt a nehéz kapu. Hátranézett, nem jött-e utána Marica... Az udvaron követte a nyújtózkodó kandúr nyomát, mely kényesen lépkedett a víztócsák között. "Úri kaszinó" - Vannak-e bent igazi urak?...

A potrohos kályhából szeliden áradott az első téli meleg, mit épp úgy köszöntünk, mint tavasszal az első fecskét. Nemecsényi és Soós dr. ugyanúgy ültek a poharak mellett, mint azon a szüreti napon, mikor bemutatkozott nekik.

Nemecsényi melegen szorította meg mindkét kezét.

- Bravo, kis Tamássy, iudex curiae! Jó penge az eszed, mert sziveddel párnáztad alá. Pompásan vágtad ketté a gordiusi csomót. Úr vagy.

Tamássy szomorúan rázta fejét.

- Jól van, jól. Mindent tudunk. Mároky már a Bárczyék pallójánál megsúgta nekem. Bravó, fiú.

- Én magam nem vagyok elégedett...

- Pedig lehetnél. Úgy itéltél, ahogyan a leány akarta. Büszke voltál, nem kérdeztél. Ez kell a Lindvayaknak. Először is megszabadítottad Szijjártótól Maróthot. Pénzzsákmányával hamar odébb áll. Másodszor megreguláztad Kovács doktort. Emberére akadt a vén Shylock. Bölcs bíró, nagy bíró... Túltettél a velencei Portián... Megmentetted az öreg Szücsöt. Kikapartad az öregnek a gesztenyét a parázsból. Leoldottad Marica karját a nyakadról, mert most már fölszedheti a maróthi patakon ritka kis hálóit. Kisiklik az aranyhal, melyet otthon akart parádésan elhelyezni...

Soós doktor is megszólalt:

- Annyi bizonyos, inkább vagyok orvos, mint bíró. Nekem jobban szabad mindent megértenem. Lindvay Saroltra, ki megkorbácsolja úri lovászát, azt mondhatom például: terhelt. A sok százados örökség dühöngött benne, mert mikor elszáguldott a kőszobor előtt, melyből ma is kiáll a rozsdás vaskéz a pallossal, hirtelen fölszállt helyes kis fejébe az ősök bolond pallosjoga... Azt mondhatom: tetőtől talpig modern, magában hordja a kor ragadós betegségét: a hiszteriát. Vagy azt mondhatom: száz percentes asszony. Kacsintó büszke szemeivel addig ingerelte Szijjártót, hogy szegény fiúnak fejébe szállott ennyi kincs. Csakúgy járt a fiú, mint az orvvadász. Maga előtt látja a pompás erdőt, mely az uraságé. Van abban őz és fácán, meg fajd. Miért ne kerítsen ezekből egyet... Azért termettek...

- Csitt, doktor. Te csak kösd be a bevert kún koponyákat, de ne röntgenezz finom asszonylelket. Összetörnek kezedben vagy megperzselődnek tudományodban.

Tamássy szótalanul hallgatta Maróth egyetlen bölcseit. Végül őszintén kifakadt:

- Éppen ez a rettenetes. Elmegyek innét. Megszököm a bíróságról. Nem születtem bírónak. Ez nem embernek való foglalkozás, hanem isteneknek. Kis eset, mégsem tudtam itélni. Semmit sem látok saját szemeimmel. Amit pedig látok, azt nem szabad megértenem. Keresem az egyenlőséget. Nem találom, mert a finom meisseni figura mégis csak értékesebb, mint a durván faragott kapufélfa, melyhez hozzádörgölődzhetik akármilyen szénásszekér. Tudom, hogy Lindvay Sarolt nem vétett, mégis el kell itélnem, mert büszkén hallgat. Tudom, hogy a másik kalandor. Nem foghatom le, mert nem kérte senki.

Nemecsényi nagyot hörpintett. Elkomorodott és jó szemekkel mérte végig Tamássyt:

- Pajtás, te mégis igazi férfiú vagy. Úr. El merted itélni a Lindvay-leányt. Ezer bíró nem merte volna. Egyik nem merte volna, hogy el ne játssza a hatalmas Lindvayak kegyeit. A másik azért nem, mert nő állt előtte, kinek gazdagságánál mérhetetlenebb az a gazdagság, melyet szemében, ajkán, termetében őríz... Ezek nagyobb mentő okok, mint a törvény minden paragrafusa. Te merted. De megbélyegezted a másikat, mikor bekérted szerződését. Megsimogattad a szép vádlottat, mikor a legkegyelmesebb voltál vele szemben. Ebben a két gesztusban benne volt a férfiú bölcsessége és bátorsága: mindent látok, mindent értek...

Nagyot hallgattak, majd Nemecsényi köhintett és folytatta:

- Ha tudtok hallgatni, mint a sír, akkor tovább beszélek. Volt tanú. Az öreg Kadar, ki ötven esztendők óta az uraság gulyása. A lánya gazdaasszonyom. A vén gulyás ott lábatlankodott a kazal mögött. Látta, hogy az a kölyök odalovagol Lindvay Sarolt mellé, derékon kapja, megcsókolja piros ajkát, egyszer, kétszer... Ekkor fordította meg a büszke leány a biblia tanítását; aki téged kenyérrel megdob, dobd vissza kővel. Ütött. A csók az asszony kenyere... Mit gondolsz, Marica is ütött volna?

Tamássy hallgatott.

- Látod barátom, te mindezt éppúgy láttad, mint az a vén gulyás. De hát az az öreg paraszt éppen olyan úr volt, mint te. Jelentkezett Saroltnál. Szóljon-e, vagy ne. Ráparancsoltak, hogy hallgasson. Tudod pajtás: az egyik asszonynak a legnagyobb kitüntetés, ha megcsókolják. A másiknak a legnagyobb megbántás, ha akarata ellen csókolják meg. Én ezt az utóbbi fajtát szeretem. Ennek varázsa az igazi zamat. Ezekért érdemes beleugorni a Vezuv kráterébe, ott sem lehet melegebb, mint közelükben. És szép a büszkeség. Lindvay Sarolt inkább fizet tízezer pengőt, inkább elitélteti magát, de nem tudja kimondani: megcsókolt az, kitől nem kell a csók. Mert nem akarja, hogy ezt valaki papírra vesse. Te megértetted és merted elitélni. Bravó.

A szolgabíró az órára nézett. Fölhajtotta poharát és fölállt.

- Tamássy, látod, egy emberéleten át kerestem ilyesvalamit... Nem akadt. Lekéstem, lemaradtam. Mikor először láttalak, azt kivántam: vigy innen valami szép emléket magaddal. Ha igazán mégy, vidd ezt magaddal.

Lassan mentek.

Tamássy még aznap délután megírta lemondó kérvényét.

*

Megint ott állt a maróthi állomáson. Egyedül. A katonasapkás siheder kihozta és bajsza alatt morogta:

- De kár, hogy elmegy a nagyságos úr. Szerették a népek, mert jó ember volt. Adjon az Isten szerencsés kimulást...

Tamássy szomorúan mosolygott. Értette a furcsa parasztbúcsúzást. A kocsis érezte, hogy nem igen látja többet. Azért kivánta neki a legjobbat - nem mindjárt, hanem sok esztendő mulva. Ha vége jó, minden jó. Megrázta a legény kezét és fürgén ment a berobogó vonat felé.

A vonat nem indult nyomban. Várni kellett pár percig az ellenvonatra. Tamássy még egyszer kihajolt az ablakon, hogy szemeivel megsimogassa a kis házakat, melyek a kopasz akácok koszorújában fázva bújtak le a hideg novemberi reggel szürke sátora alatt. Legjobban a Lindvay-kastély fehérlett ki a jegenyefenyők, - az örökzöld gárdisták között. Végigmérte a nyárfasort is. A zsinóregyenes úton lovas vágtatott és bravúrosan átugratta az úton összetorlódott ekéket. A lovas az állomásnál lepattant paripájáról és a gyeplőt kemény mozdulattal átkanyarította a szélső kerítéscölöpre. Határozott lépésekkel a vonatnak tartott. Megállt Tamássy ablaka előtt. Legyűrte keztyűjét és felnyújtotta puha meleg kezét:

- Isten vele, Tamássy. Viszontlátásra mielőbb!

A kocsik megrezdültek, nyikorogtak. Tamássy kihajolt. Nem látott mást, csak az egyre kisebbedő karcsú alakot, ki fehér kendőjét lobogtatta utána.



Magyar vércseppek.

Lassan derengett a szeptembervégi reggel, mikor a Páris felé szaladó gyorsvonat begördült Buchs határállomásra.

Kidörzsöltem szemeimből a vasuti éjszakák álmát, azt a zavaros, félig éber álmot, mely olyan, mint a döcögős vers: folyik-folyik akadozva, anélkül, hogy megadná a hangulat kielégülését, mert mindig zökkenés és egy szürke helynév a refrainje. Az udvarias, de határozott hang egészen felébresztett:

- Tous les billets, gefälligst...

A zömök, pirospozsgás kalauz állt előttem, ennek a kis szabad országnak, - e kis szabad ország testi-lelki egészségének első képviselője.

Alig pillantottam hallgatag úti társamra, ki Bécstől szótalanul ült helyén. Az úton nehezen ismerkedem. Láttam, ő is. Tehát az én emberem. Csöndes, diszkrét, vele utaznak gondolatai és beéri ezek társaságával. De éreztem azt is, hogy derék, jó ember, kinek puszta, néma jelenléte valami kellemes emléket hagy a lélekben, mikor majd valahol kilépünk ebből a mozgó kis szobából. Megmarad képzeletemben arca, mint a kedves fotografia, melyet esztendők után újra megtalálunk fiókunkban, mikor unalomból rendezgetünk. Szikár angolszász volt. Szálas, izmos, száraz cow-boy arcéllel. Minden holmija, ruhája, kalapja választékos angol darab, a nyugodt, pénzes izlés választása.

Keztyűs kezével végigsimított a ködös ablakon és nagy, bánatos szemével kibámult a hegyekre, melyeken aranyos szegélyű párafátyolokban lejtette tündértáncát a hegyek hajnalodása. Lassan, gyönyörűséggel szívta kurta matróz-pipáját és hirtelen felém fordult nyilt tekintetével:

- Morning. Switzerland?...

- Yes. - Feleltem éppen olyan kurtán, mint amilyen kérdése volt - és tisztában voltam, hogy utitársam valahol Észak-Amerikában látott napvilágot. Nem volt biztos abban, hol lépi át Középeurópa országainak határait.

Kisiettem az állomás ragyogóan tiszta éttermébe, hol még égtek a lámpák, de az ablakon beszürődött már a reggeli világosság is. Félretoltam a tolongó utasokat és megadással vártam, hogy a polc mögött sürgölődő helyre-asszony nekem is osszon a porhanyó kalácsból meg a gőzölgő kanna illatos fekete tartalmából. Hiába, az a csésze kávé varázsolja a lélekbe az erőt, a bátorságot, benépesíti a képzeletet a braziliai kávémezők napfényével vagy az arab puszták forró délibábjaival. Hát az a messze dél! Milyen jóltevője az emberiségnek. A két keserű édes méreg, a kávé és a dohány a küzdelmes élet legkedvesebb adományai, csak a művészet versenyezhet velük. Nem szükségesek feltétlenül a megéléshez, de szebbé teszik a legkeservesebb órákat...

Mikor már fizettem, lépett be az én csöndes óriásom. Nyugodt, erélyes léptekkel, hogy utolsó pillanatban kövesse példámat. Értettem késedelmét. Egyszerűen megfigyelte, mit teszek és mit cselekesznek mások. Aztán utánzott bennünket. Igy szokták azok a praktikus távoli emberek, kik nem kérdezősködnek, - látnak, cselekesznek - kicsiny és nagy dolgokban egyaránt.

Még egyet-kettőt szippantottam a hűvös szeptembervégi hajnal lélekzetéből, ebből a hulló levél és harmatkeverékből, mely az aludni térő természet érett korának szeretetreméltósága, - s azután visszatelepedtem fülkém sarkába.

Egyszerre gyerekes kiváncsiság töltött el. Tudni akartam, ki az útitársam. Sokszor valami csekélység váltja ki ezt a mohóságot, mely a legkomolyabb férfiaknál is ellenállhatatlan, még ha meg is vetünk minden indiszkreciót. Amikor kiment reggelizni, leemelte a hálóból elegáns fekete bőröndjét és az ülésre tette. Alighanem olvasmányt keresett benne, mert hiszen jött a nappal parancsoló szavával, mely azt mondja az elmének: dolgozzál!

Mert tiszteletben tartok minden idegen tulajdont, még szemeimmel is, először csak tisztes távolból gyönyörködtem a hotel-reklámokban, melyek tarkán ékesítették e sokat vándorolt útibőröndöt. Gyerekes naivsággal olvastam a toronysziluettek, az alkonyati biborban égő hegyek, fényes szálló-paloták köré fonodó betűket, mintahogy néha unalomból elolvassuk a boulevardon a boltok feliratait: Luzern - Schweizerhof, - Regina-Carlton - Roma, - Gr. Hotel Santa Lucia-Naples... Egyszerre megremegett szivem. Megakadt szemem a félig letépett, kopott kis vasuti cédulán: "MÁV. 63. szám. Somogy-Iharos"...

Nem tehetek róla, remegtem e névre. Elmosolyodtam és éreztem, hogyan hullámzik föl a vérpatak áradása halántékomba. Istenem, - az én szülőföldem tájéka... Mit keres annak az apró magyar falunak neve a világ nagy, ragyogó központjainak nevei között! Szinte fájdalom nyilallott gondolataim közé, mintha megaláztatás érne valakit, akit szeretek. Mert szegényes a gazdagok között. Egyszerű a fényesek mellett. Mintha a kis csizmás magyar leány, tarka pántlikával barna hajfonatában, belépett volna a síkos parkettre, hol pazar toilette-ben pompáznak a nagyvilág gyémántos, selymes szépei... Avagy a bánatos magyar fiú állott volna Európa nagy államférfiai, művészei, írói közé és dacosan kiáltaná: itt vagyok! akarom, hogy ismerjetek, mert itt vagyok én is, a kis magyar...

Hiába néztem, hogyan tarkállanak pompás rajzaikkal, fényes színeikkel, megkapó képeikkel a gőgös hotelek cédulái, - nem láttam mást, mint azt az elrongyolódott kis papirdarabot és rajta a nevet: "Somogy-Iharos"...

Nem tudtam tovább ellenállani a kiváncsi mohóságnak. Gyorsan kinéztem az állomásra és megfigyeltem útitársamat. Lassú léptekkel járt föl és alá. Széles oxford-nadrágjába mélyesztette kezeit. Szívta a kis makrapipáját, nyugodtan, közömbösen, - nem látta az embereket, a hegyeket, a pirosan ébredő, csábító napot. Látszott rajta, hogy nagyon messze jár a lelke. Fölhasználtam az észrevétlen pillanatot és meglebbentettem a bőröndre függesztett kis bőrtokot, mely névjegyét rejtette:

Dr. R. William Mellwill-Clifford,

                                          Washington. U. S. A.

Merészebb lettem. Kiváncsian eltoltam a holmiját, hadd lássam, mit olvas. Mindent akartam róla tudni, amit lehet megtudnom. Bizton egy Magazin, vagy Tauchnitz, vagy talán egy Jack London-regény. Elképedtem. Jókai. Az új földesúr, angolul. Alig vártam, hogy visszajőjjön az idegen, kit most már szerettem, mintha régi jó barát volna, vagy vérségem közül valaki, - igen valaki, akit nagyon kell szeretnem.

Lassan zökkent a hosszú Pullman-kocsi és csak ajtaja éles becsapódásából tudtam, hogy már menet közben fürgén ugrik fel az én emberem. Zavarban voltam. Hogyan kezdjem okosan a beszélgetést, tolakodás nélkül, kicsinyes kiváncsiskodás látszata nélkül. Zavarban voltam, én, ki már száz és száz embert meginterjuvoltam. Mielőtt olvasni kezdett volna, megszólítottam:

- Úgy-e, nagyszerű ország ez a kis Svájc? Ezt ön is érzi, ki az egész világot bejárta...

Az amerikai mosolygott:

- Egész világ? - ez nagy szó. Ausztráliában még nem voltam. Meg azt hiszem, hogy a boldogsághoz elég a világ igen kicsiny darabkáját ismerni.

- Bocsánat, ha túloztam. Meg kell vallanom, megakadt szemem a bőröndje egyik céduláján. Luzern-Páris-New York-Róma... bizony az egész világ. De van közöttük mégis egy név, mely nekem "egész világ!" Mert az én mikrokosmosom.

- Kiváncsi vagyok. Melyik?

- Somogy-Iharos.

Elhallgatott. Arcán melegség, derű és szomorúság tükröződött, mintahogy a beboruló ég tükröződik a kristálytiszta vízben.

- Igaza lehet. Ez a név nekem is mikrokosmosom.

- Én magyar vagyok. Az a hely - szülőföldem...

Kipirult. Szemei megcsillantak. Fölpattant helyéről és hozzám hajolt. Kezemet kereste és megszorította hosszasan, közvetlenül.

- Akkor - mi testvérek vagyunk!

Nem értettem. Nyugodtan visszaült helyére, rágyújtott kis pipájára és kibámult az ablakon a ragyogó tündérvilágba. Nem mertem zavarni nagy hallgatásában.

Szemben a Kurfirsten zordon szikláira ráomlott az őszi nap ezüstfátyola, mintha ezüstlakodalmat ülne a természet. A Walensee tündökölve hullámzott a partig, mintha a vonat kerekeit mosná. Az egész fölött ott lebegett a nagy ősz, mint aranytestet öltött végtelen sok jóság.

A yankee belemerült ebbe a csillogó jóságba. Csak annyit mondott:

- Indian summer! - Az indiánus nyár. Igy hívják Amerikában a pompázó őszt. Azután gondolkodott és beszélni kezdett. Nem is fordult felém, mintha annak a nagy ragyogásnak mesélne.

- Mert ön is odavaló, meg fog érteni engem. Mert csak aki odavaló, értheti ezt. Elmondom. Eddig még senkinek sem szóltam. Odaát Amerikában hiába mesélném. Furcsa dolgok szunnyadnak az ember lelkében. Vannak. Csak magunk nem tudunk róluk. Egyszerre jön valaki és rájuk mutat.

- Száraz amerikai voltam harminc éves koromig. Praktikus. Számítottam az időt és a pénzt. Az életet úgy néztem, mint a jó kiadó a könyvet. Hiába szép az a könyv, ha nem olvassák. A kiadónak nem a könyv szépsége kell, hanem a kelendőség, - a századik kiadás... Az élet sem volt más nekem, mint forgalmas üzlet, melynek a halál pillanatában nagy aktivummal kell zárnom az egyenlegét. Okosan, rendesen. Szóval amerikai voltam.

- Pár év előtt különös dolog történt velem.

- Áttévedtem szabad heteimre olasz földre. Egész nap csodáltam a Cézárok rom-alkotásait. Nekünk nincsenek romjaink, csak letarolt prairieink. Csodáltam az oszlopos templomokat, a renaissance hűvös palotáit. Orvos vagyok, hát diagnózissal néztem. Az a rom szép, de akármilyen szép is, csak megkövült történelem. Mult. Halál. Nem orvosnak való. A prairie az élet, a jövő. Tehát nekem való. De igazságos voltam. Azok a templomok, azok a paloták maga az európai nyugalom. Tehát egészség. Nálunk a sky-scraperek a láz. Tehát nem jó ez a láz. Lássa, igaz amerikai voltam. Mindenütt két-három nap alatt itéletet formáltam. És ez a sok beszéd nem tartozik a dologra, de már ebből láthatja, hogy megváltoztam. Beszélek, filozofálok, - ez már más faj tulajdonsága. No de majd megérti a furcsa magyarázatot...

- Elvetődtem Nápolyba. Szeles tavaszi este volt és a sablónos Capri-kirándulás után betértem a San Carlo-színházba. Berlioz operáját adták, a "Dannazione di Faust" nevűt, - Faust elkárhozását. Pompásan harsogott az ének a színpadon. Szeretem a muzsikát; néha magam is zongorázom, mikor el akarom felejteni az emberi szenvedést, melyet hivatásom közben látok és el akarom felejteni azt a semmis küzdelmet, melyet mint orvos a természet ellen folytatok. Gyönyörködtem, mert aki zenét élvez, elhagyja ezt a nyomorult földgömböt és néhány pillanatra vagy néhány órára a harmónia bolygójára költözik. Egyszerre a zenekar mélyéből valami varázslatos melódia harsogott fel. Ilyet még soha életemben sem hallottam, pedig lelkesedem az ilyen fajta indulókért, akár Aida, akár Lohengrin karai. Szerettem volna rohanni, sírva-kacagva, fel a színpadra vagy neki az ellenségnek, de menni vakon, rohanni előre! Azzal az édes-fájdalmas, meggondolást nem engedő érzéssel, melyet csak a fanatikus ismer, mikor előre viszi az eszme, mely vérévé, szívévé, agyává változott. Önkénytelenül megszorítottam a mellettem ülő őszülő úrnak karját. Valósággal megcsíptem.

- Felocsudtam és megriadtam önmagamtól, mert azt hittem, nem vagyok többé normális. Törött franciasággal mentegetőztem.

- Az idegen öreg úr nyugodtan nézett rám, jóságos, csillogó szemekkel, melyekben megfiatalodott lelke közeledett felém. Legnagyobb csodálkozásomra nem lepődött meg rendellenes magaviseletemen, hanem egyenesen örült neki. Büszkén mondotta rossz angolsággal:

- Ah, never mind! - hiszen ez természetes. Berlioz ezt a muzsikát tőlünk tanulta. Ez a Rákóczy induló. Ezt nem lehet egyszerűen csak hallgatni. Ezt a lélek vele muzsikálja a muzsikussal. A lélek ilyenkor éli az időket, cselekszik...

- Az én szomszédom magyar volt. Mint Ön.

- Addig semmit sem tudtam a magyarokról. Azt hittem, valami kis nomád nép a Duna-Tisza közén vagy Ural tájékán, - arra Ázsia felé. Összes tudományom róluk az volt, hogy úgy lovagolnak, mint a cow-boyok nálunk. Szeretik a hegedűszót és a paprikát, a sweet peppert, - nyelvük meg finn vagy tatár. Abban a pillanatban szégyeltem tudatlanságomat és azóta szerettem őket.

- Az egész kis epizódot elfeledtem, de emléke újra kisértett, odaát Amerikában.

- Még Pittsburgban voltam kórházi gyakorló orvos. Végig mentem az egyik kórtermen. A sarokban sok beteg közt szépséges fiatal leány feküdt, nehéz pneumonia kínozta. Szép volt betegen is, lesoványodva. Barna Madonna-arc. A főorvosom rámutatott:

- Nézze ezt a szegény teremtést. Minden művészetünk hiába. Pedig természete acél. Az élet és halál küzdelmében még szívósabb lesz. Szíve is egészséges, mint a virradat. Kényszerül és kényszerít élni. Mégis öli valami, nem a pneumonia, bár én csak ezt birtam megtalálni. A látatlan bajok ellen nem tudok orvosságot. Vizsgálja meg ön, Mr. Mellwill.

- A beteghez léptem. Mikor ráhajoltam, megzavarodtam. Istenem, hol láttam már ugyanezt az arcot?! Mert valahol láttam, de nem tudtam gondolatomat odakormányozni, hol láttam. Ilyenkor az agyban valóságos rövidzárlat van: nincs kapcsolás a meglátás és magyarázata közt. Azt hittem, hogy egész képzelődésem csak az idegek gyerekes játéka, mely az agyonhajszolt embereket szokta utólérni.

- Egyetmást kérdeztem a kis betegtől. Lázas nagy szemeivel rám bámult. Mintha két csillagos éjszakába néztem volna. Szépek ezek az éjszakák, de titokzatosak, beszédjüket nem értik, csak a választottak. Idegen szóval felelt. Egyetlen hang sem volt ismeretes nekem, pedig azt hittem, hogy az egész világ vagy angol vagy valami román nyelven beszél. Az ápolónő tudta, hogy a leány magyarul suttogott.

- Tolmácsot kerestünk. Akadt ugyanabban a teremben. Beteg matróna, ki már évtizedek óta élt Pittsburgban.

- Ugyan - mondta gúnyosan az öreg asszony, - menjenek a maguk könyvmoly-tudományával. Tüdejét gyógyítják, pedig legjobban a szive fáj. Honvágya van. Az a kicsi falu, a zsuppos házak, a muskátlis ablak, meg egy nóta, meg talán egy legény... Erre a matróna is elhallgatott. Lehunyta ő is szemeit és láttam, hogy könny szivárog pillái alól.

- Bejelentettem a főorvosnak, vállalom a gyógyítást. Tolmácsom útján kérdeztem a leánytól:

- Szeretne hazamenni Magyarországba?

- Halovány arca kigyuladt. Szeme sugárzott, de hirtelen elborult. Gyönge rekedt hangján súgta:

- Apával jöttem át. Megölte a gyár. Árva vagyok. Semmim sincs.

- Megfogtam pulzusát és tisztában voltam, hogy itt nem a testnek, hanem a léleknek kell borogatás.

- Kis leány, - szóltam hozzá gyöngéden - gyógyuljon meg és hazaküldöm Magyarországba. Én gondoskodom a hajójegyről.

- És ekkor a tizenkilenc éves leány némán kezet csókolt nekem, a harminc éves férfiúnak. Ezóta javult egészsége. Igazán hazaküldtem Magyarorországba. Irt is egy gyűrött levelet hazulról. Ezóta még jobban szeretem a magyarokat.

- Később rájöttem, hogy a theoria a "great melting pot" olvasztó erejéről mese. Törtem tovább a fejemet, hol láttam korábban azt a kis barna Madonna-arcot. Hol és hol? Egy izben otthon ültem iróasztalom előtt és virrasztottam véges tudományom könyvei mellett. Ilyenkor jól esik hanyatt dőlni a karosszékben és állomást tartani. Nem lehet mindig előre rohanni, rohanni szünetlenül. Ugyebár, tűrhetetlen volna az utazás a vasuton is, hogyha nem volnának közben állomások: Buchs-Zürich... Ezek a pontok az élet végtelen hosszú, elhadart mondataiban. Egy ilyen pontnál felpillantottam a képre, mely iróasztalom fölött függ.

- Mindennap láttam, de azon az estén mélyebben néztem meg azt az édes, nemes arcot, mely az elavult régi divat csipkéi és szalagjai közül reám tekintett. Komolyan és mégis kedvesen mosolyogva, mintha örülne nekem. Némán és mégis beszédesen. Lincoln korabeli viseletben, a nagy háború napjaiból, mikor észak megindult dél ellen és polgárvérből termett az igazi aratás.

- Nagyanyám arcképe volt. Mrs. Mellwill-Clifford született Black Miriam...

- Megdöbbentem. Ez az arc, az én jó nagyanyám arca ugyanaz a kedves, rokonszenves barna Madonna, mint az a magyar leány, kit a pittsburgi kórházban a honvágyból gyógyítottam. A magyar tipus. A férfiak Amerikában hamar átalakulnak a klima csiszolása alatt és kiformálódik a fehér indiánus arcéle. De a nők később jöttek. Hátha az én nagyanyám is úgy jött...

- Nem tudtam ezen az estén könyveimmel foglalkozni. A jelent, az önző jelent egyszerre elriasztotta a jövőnél is parancsolóbb ellenfele, a múlt. Mi amerikaiak a ma emberei vagyunk. A tegnapot nem juttatja eszünkbe minduntalan egy-egy barokk-ház vagy ódon kastély, legkevésbbé a régi családi képtár. A mi életünk erdőirtás volt, ma a gép és a business. Akármilyen jó karban tartjuk is a temetőinket, a legtöbb embernek családfája önmagánál kezdődik, - az élő nemzedéknél.

- Nálam még inkább így volt. Postumus voltam. Apám születésem előtt elhagyta családját. Valahol az óceán mélyén pihen. A hajónak csillagos lobogója volt, - tehát honi földön nyugszik... Anyám is akkor ment el, mikor én még játszottam. A Mellwillek pedig nem beszéltek sokat a mult asszonyairól, mert hiszen az én szülőföldem a férfiak országa. Hiszen tudja, - tette hozzá mosolyogva, - Franciaország is asszony, - Helvetia is, de még Hungária is, - csak az angolszászok férfiak túl is, ideát is, Uncle Sam és John Bull...

- Egyszerre érdekeltek családom asszonyai. Még az este keresgéltem a poros levelesládákban és ott találtam is leveleket, melyeket nagyanyám kapott messzeföldről, azon az ismeretlen nyelven, melyet a honvágytól beteg leány beszélt. Az ön nyelvén. Somogy-Iharosról. Abból a kis faluból, melynek nevét az imént itt olvasta - és rámutatott a kopott, tépett kis cédulára.

- A kis faluból, melynek az ön ismeretségét és testvéri jobbját köszönhetem.

- Pár nap múlva mindent kiderítettem. Megértettem, micsoda misztikus erő babonázott meg, mikor a San Carloban meghallottam először a Rákóczy-indulót. A vérem értette meg, mely megmarad magyarnak a yankee-millieuben is, mintahogy annak a melódiának érintetlen maradt a zamatja és ősereje az opera csarnokában, a német Faust tragédiájában, a francia Berlioz hallása után. Berlioz sem tudta másként hallani, mint amilyen az az induló igazában. Megértette vérem annak a barna kis Madonnának epedő szemeit, mert hiszen a magam lüktető szívében én is hordom mindannak kitörölhetetlen képét, amit az én nagyanyám hasonló szemei láttak és ami felé annyiszor vágyakozva néztek, amiért könnyeztek, - a magyar föld képét.

- Ezek a magyar vércseppek dolgoztak öntudatom alatt szívemben, agyamban. A magyar vércseppek...

- Egyszerű a magyarázat. Nagyanyám kicsi leány volt, mikor édes apjával odaát kikötött. Bujdosók voltak. Magyarországot akkor érte a tragédia, mely szabad népeknél néha fátumszerűen visszatér. 1849 tragédiája. A Sysiphus sorsa, az a leomlás a hegytető közelében, újra meg újra. A tragédia ugyanaz, akár Világosnál, akár Versaillesben csinálják. Szóval dédapám magyar honvédezredes volt, Kossuth-tal jött át. Csak a "great melting pot" csinált belőle Lincoln alatt Black-ezredest. Igazi neve: iharosi Fekete Miklós. Szívében megmaradt iharosi Feketének, - az maradt nagyanyám is lélekben - és én is az maradtam öntudatlanul - véremben.

- Ezzel a kis családi felfedezéssel sok lett világos előttem. Megértettem, mi szoritja össze annyira szivemet, mikor a luzerni Schweizerhof-ban, a five-oclock teánál cigányt hallgatok. A többi csak hallgat, - a többi csak Bábel, mely tapsol. Egyik is szép neki, másik is, akár hallgató magyar, akár orosz tánc, akár a Valencia... De nekem az a nóta - magyar nóta.

- Az idén szabadságomat gyönyörűen fejeztem be. Páris - Róma meg a többi - a nagyvilág után - következik Somogy-Iharos. Látnom kellett őseim földjét, azt a kis magyar falut, mintahogy látták valaha azok a szép, nagy szemek, melyek nagyanyám arcképéről pillantanak le reám. Ott olvastam és tudom, mi vagyok. Magyar. Most megyek Cherbourgba, vissza Amerikába - és nem is tudom nyugodtan mondani: haza - mert hazulról jövök.

Ebben a pillanatban újra belépett a kalauz és harsányan, udvariasan, de kiméletlenül mondotta:

- Zürich! tous les billets, gefälligst...

Szótalan lázadtam az élet ellen, mely nem tűr meg rohanó útjában semmit, - csak örökös búcsúzást enged. Kezet fogtam útitársammal. Szerettem volna magammal vinni sokáig ennek a kézszorításnak melegét. Miért is hűlhet ki ilyen kézszorítás melegsége! Még egyszer hátranéztem az ideges, tolongó embertömegből. A Pullman-kocsi ajtajában ott állt a szálas amerikai, száraz arcélével. Nem intett, nem mosolygott, nem mozdult, de szemei szomorúak voltak.

Mikor a perronon a számtalan nyüzsgő utas közt szórakozottan igyekeztem kifelé, nemcsak rettenetesen egyedül voltam. Magam előtt láttam azt a kis cédulát Somogy-Iharos szerény nevével és lelkiismeretfurdalást, szégyenkezést éreztem, de mégis valami csodálatos, édes bizalmat. Mi magyarok bántjuk egymást, megtagadjuk egymást, de - mégis összetartozunk. Összetartoznak - a magyar vércseppek!



ÁLDÁS

Ekétek alatt a fekete hant
Puha, fehér kenyérré váljék;

Ha dideregtek, süssön ki a nap,
Ha lankadtok, nőjjön az árnyék.
Ekétek alatt a fekete hant
Fehér kenyérré váljék.

Ha majd kisért idegen délibáb,
Testvér, erős légy, ne higyj néki!
Amit az ősi tűzhely lángja fest:
Csak az igaz, - a szép, a régi!
Ne menj uj álmok, uj mesék után,
Csak egy igaz: a régi!

S ha tán nem dobban össze szivetek,
Mert bús idők száz gondja marja,
-
És pártos harcban egymás ellen is
Ütésre kész a testvér karja:

Az ütésből legyen kézszorítás -
Anyátok
igy akarja!

Ha rátok zúdul ezer gyűlölet,
Mint hab, mit szélvész szirtre vágott,
Én még akkor sem szórok átkokat,
Nem mondok mást, - csak imádságot...

Uram, adj igazságot!