Tartalom

Fülszöveg

1983 óta rendszeresen írok és publikálok. A családregényen kívül minden műfajban megpróbáltam magam. Kultúrantropológiai írásaimat egyszerű értékelni. Megjelent tudományos cikkeim, tanulmányaim - többsége külföldön látott napvilágot - bekerültek a tudományos élet vérkeringésébe. (Remélem, hogy Varázsvágta című, tudományt és szépírást egyesítő művem is napvilágot lát még életemben Magyarországon...)

A novellákkal, versekkel, képversekkel, kisregényekkel, színpadi művekkel más a helyzet. Tudjuk, esztétikai elhelyezésük az utólagos értékelések birodalmába tartozik. A jelenkor gyakran téveszt értékítéletében (Thomas Mannt ünneplik, tömjénezik, miközben Kafka depressziósan a háttérbe húzódik, holott...), de az sem ritka, hogy régi nagyjainkat elfeledjük saját korunk sekélyessége, igénytelensége, tespedtsége miatt...

***

Az avantgárdtól sokat tanultam, persze ehhez fiatalnak kell lenni - legalább lélekben. Semmi tekintélyelvűség, túlméretezett tisztelet, hisz parányok parányai vagyunk. Hallgatás és meghallgatás. Elvek és hitek élnek bennünk, de ha görcsösen, betegesen, hánykolódva, letiporva is ragaszkodunk hozzájuk, kiszikkadt, üvegszemű szőrcsomóvá leszünk. A jó öreg André Breton, a szürrealizmus atyja, így mondta: "Bocsássanak meg, de én úgy hiszem, hogy - ellentétben a repkénnyel - meghalok, ha valamihez hozzátapadok."

Peruban megismertem egy agg ferences szerzetest Arequipa városában, a fehér városban. A falak hófehér mészkőből, a kapuk és kerítések fekete kovácsoltvasból. Születésnapja volt: 96 esztendő! Az öreg megpaskolta a vállam, szivarra gyújtott, s megkínált papajás ánizspálinkával. Látta, nem vagyok dohányos fajta, azért próbálkozott mással. Még jó, hogy megittam egy húzással a jéghideg italt, mert azt mondta: "Nem szégyen, ha az ember leírja a gondolatait. Sokáig írtam én is. Történt, hogy a szalvéban, a hegyi dzsungelben, amelyhez fogható nincs a világon, ellátogattunk a mundék indiánokhoz. Kiderült gyorsan, hogy az egyik mundék szobrot faragott, a másik éppen pingálta a húga hátát. A festő »képét« megnéztem: a sebesült madár erőt nyert s szárnyra kapott. Ittam kevéske ánizs szíverősítőt, mert hisz két napja írtam a cellámban egy verset, amely épp erről szólt: a megifjodó lélek-madárról. A színeket is úgy képzeltem, ahogyan az indián testvér... Nos, ekkor hagytam abba az írást." Padre Michael kikísért a klastrom kerengőjéig. "Tudom, máriás lelkületű, köszönöm, hogy itt járt." A kerengő romladozó falán szeráfok hegedülnek Máriának, ki az újszülött Jézust szorítja magához.