Mária, Boldogságos Szűz
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Az evangéliumokban, újszövetségi levelekben, egyházi
hitvallásokban (,,született Szűz Máriától'') minden Máriáról szóló
kijelentés Jézusra mutat. Ez érvényes a mariológiára is, ami a
reformáció utáni idôkben a dogmatika önálló traktátusává lett (pl.
Canisius Szent Péternél vagy Suareznél), és még néhány évtizeddel
ezelôtt is a római katolikus hittudomány legtöbbször tárgyalt témája
(egészen a Szent Józsefrôl szóló traktátusig, a jozefológiáig).
1. Mária a Szentírásban. Már a korai idôkben Jézus Anyja felé
fordul a figyelem (pl. Mt 1-2; Lk 1-2; Jn 2,1-11; 19,25-28). Bár Jézus
gyermekkorának története, a Mt 1-2 és Lk 1-2 eléggé részletes, az
Újszövetség mennyiségileg nézve nagyon keveset közöl Máriáról; nagyon
józanul, minden különösebb kiemelés nélkül említi ,,Jézus Anyját''
Jézus nyilvános működése alatt és az Egyház életének kezdetén (Mk 6,8;
Mt 13,55 és ApCsel 1,4). Az Újszövetség által rajzolt Mária-kép a nagy
ószövetségi elôképek -- Sára, Anna, Sion leánya, Isten Izrael iránti
szeretete -- beteljesedése.
2. Történelmi távlatok. Az Ádám és Krisztus közötti (Róm 5,12-21;
1Kor 15,22.45) párhuzam késztette a korai keresztény gondolkodókat,
hogy elmélkedjenek Éva és az Egyház kapcsolatáról: ,,Amint Éva társa
az elsô Ádámnak, éppúgy az Egyház jegyes-társa a második Ádámnak'' (W.
Beinert). Krisztus és az Egyház kapcsolatából fejlôdik ki az Egyház és
Mária (Virgo Ecclesia, Mater Ecclesia, Ecclesia Immaculata)
kapcsolata: Mária az emberek anyja és az Egyház típusa, mert a hitével
oldja föl azt, amit Éva a hitetlenségével gúzsba kötött (Justinus,
Lyoni Szent Ireneus), Éva által jött a halál, Mária által az élet.
Az egyházatyák idejében a Máriáról szóló tételek, melyek a
krisztológia miatt váltak fontossá, fôleg az ekkleziológiában nyertek
megfogalmazást, tehát nem volt külön mariológia, Máriáról szóló
tanítás; lassanként azonban a tipologikus ekkleziológiát Mária konkrét
alakjára alkalmazták, és a szűz és anya Egyház képét másodlagosan
átvitték Máriára.
A Máriára vonatkozó további teológiai reflexiókban három fázist
lehet kiemelni: a kezdeti, tipologikus fázisban Mária a hit áttetszô
ôsképe (felismerhetô a párhuzam Éva és Mária illetve Mária és az
Egyház szűzi anyasága között). A III-IV. századtól kezdve Mária
szemlélete mindinkább individuális lesz: Máriát patrónának,
védelmezônek, pártfogónak nevezik és segítségül hívják, kiváltságai
rámutatnak egyedülálló jelentôségére. A középkor teológiai értelmezése
Mária tiszteletében különösen hangsúlyozza Mária egyedülálló kultikus,
teológiai és etikai jelentôségét (ô a keresztény élet és a hit
példaképe). A Mária-tisztelet útja kezdetben Krisztustól Máriához,
most viszont Máriától Krisztushoz vezetett. Máriát Fiától külön,
egyedül is lehetett ábrázolni, például a művészetben.
Jóllehet a hitújítók minden külön Mária-tisztelettel szemben
kritikusok, nem utasítják el maradéktalanul (pl. Luther Márton
kommentárt írt a Magnificathoz). Hasonlóképpen a trienti zsinat is
minden túlzó és szélsôséges Mária-tiszteletet (pl. ,,Krisztus ítél,
Mária megment'') helytelenít.
A II. Vatikáni Zsinat a mariológiát ,,szándékosan állítja az
Egyházról szóló tanítás keretébe'' (NR 492): Mária ,,a hit, a szeretet
és a Krisztussal való tökéletes egység szempontjából típusa az
Egyháznak'' és ,,ôsmintája az erényeknek'' (LG 63).
3. Rendszeres alapvonalak. Az isteni üdvtörténet Krisztusban és
az Egyházban mutatkozik meg. Ezért a mariológia nem állhat egyedül,
hanem lényegileg hozzátartozik a hit történetéhez és értelmezéséhez,
mert Isten üdvözítô működése megtestesüléssel és megszemélyesítve megy
végbe: Isten nem elvont fogalmakkal és szavakkal dolgozik, hanem
eseményekkel és személyekkel (Ádám-Ábrahám-Mózes-Dávid-próféták-
Krisztus; és: Éva-Sára-Izrael-Sion leánya-szegények és alázatosak-
Izrael maradéka-Mária-Egyház). Az egyes szövetségek megkötése is
emberek kiválasztásához kapcsolódik: Noé, Ábrahám, Mózes, Dávid.
Az üdvösségtörténet döntô fordulópontjain megmutatkozik, hogy a
hit típusa személy (J. Ratzinger). Ezért teológiailag nem a személyt
kell a tárgyra, hanem a tárgyat kell a személyre visszavezetni. A
hitnek ez a valósága érvényes a Jézus Anyjáról szóló tételekre is: az
új Izrael, ami egyúttal az igazi régi Izrael, történelmi személyben
létezik, nevezetesen Máriában mint Sion leányában; igenje által ô
Izrael és az Egyház egy személyben (Lk 1,45; 11,27), mintegy az
,,Egyház csírája'', amelynek típusa és példaképe (Szent Atanáz, Szent
Ambrus, LG 60-65).
4. A Mária-tisztelet. Egyedül Istent illeti meg az imádás, a
szenteket pedig a tisztelet. Egészen különös módon tiszteli az Egyház
az Istenanyát, Máriát (hüperdulia). Kr. u. 400 körüli eredetű a
hagyomány, hogy a hívôk Máriát ,,naponta'' tisztelik (Gabalai
Severianus), a legrégibb ránk maradt, Máriához intézett imádság (Sub
tuum praesidium, 'Oltalmad alá futunk') pedig a III. század végérôl
vagy a IV. század elsô évtizedeibôl származik. A VI. században
keletkezett a nagy görög Mária-himnusz (Akathisztosz).
Az elsô Mária-ünnepek a IV. századtól bizonyíthatók, Keleten az
V., Nyugaton a VII. századtól terjedtek el.
A X. századtól kezdve szólítják Máriát Mater Misericordiae,
'Irgalmasság Anyja' néven (Clunyi Odo), akinek közbenjáró hatalma
számos csodában és látomásban mutatkozik meg. 1135 körül vették be a
liturgiába a Salve Reginát. Különös jelentôséget kap a középkori Mária-
tiszteletben az Úrangyala imádság, Mária hét fájdalmának tisztelete, a
Stabat Mater és mindenekelôtt az Üdvözlégy és a rózsafüzér.
A XIV. századtól egyre gyakoribbá váltak a zarándoklatok a Mária-
szentélyekhez, a XIX. századtól elsôsorban Mária megjelenésének
helyeihez (pl. Lourdes, 1858; Fatima, 1917; már a IV. században is
beszámolt Nisszai Szent Gergely Mária megjelenéseirôl).
Az újkori Mária-tisztelet fô jellemzôje a XVII. és XVIII.
században az érzelem (,,Máriáról sohasem elég''). 1854-ben hirdetik ki
Mária szeplôtelen fogantatásának, 1950-ben pedig Mária
mennybevitelének dogmáját. 1850 és 1960 között fejlôdött a mariológia
önálló dogmatikai fejezetté.
A XIX. századi Mária-jelenések hatására erôteljes mozgalom
bontakozott ki, mely a II. Vatikáni Zsinat elôtt éri el csúcspontját,
de a zsinat után hamarosan bekövetkezik a ,,mariológia összeomlása''
(Ratzinger).
A legutóbbi évekbôl két pápai dokumentumot kell említenünk: az
1974-ben kiadott Marialis cultus kezdetű apostoli levelet, mely
hangoztatja, hogy a Mária-tiszteletbôl ,,ki kell hagyni minden
nyilvánvalóan legendás és hamis mozzanatot''; és a Mária-évet 1987.
március 25-én meghirdetô Redemptoris Mater enciklikát.
A máriás jámborság jelentôsége elsôsorban abban mutatkozik meg,
hogy Isten egyedüli tevékenységének helytelen értelmezésével szemben
hangsúlyozza a teremtmény szabadságát, amint a kegyelemtan nem gondol
a teremtés visszavételére, hanem határozott igent mond rá: ,,A
megtestesülés nem csupán az Atyának, hatalmának és Lelkének a műve,
hanem a Szűz hitének és akaratának is.'' (M. Jugie, V. Losky).
Továbbá minden mariológia személyesítô: az Egyház nem struktúra,
hanem személy és személyben létezik; ugyanígy megtestesítô: a teremtés
önállósága a Teremtôvel és Krisztus Testével szemben a Fôhöz
rendelésben valósul meg, a kettô együtt vezeti a Mária-tiszteletet a
theologia cordis érzelmi területére. Az Egyház nem az emberek műve,
hanem sokkal inkább Isten magvából magától nô és érik; ezért van
szüksége az Egyháznak a máriás titokra, sôt az Egyház maga Mária-
titok: ,,Mária körvonalazza az Egyház egzisztenciális terét, amiben a
Szentlélek működik'' (H. Riedlinger), és benne mutatkozik meg, hogy
Isten az embert az ember hozzájárulása nélkül váltotta meg, de
közreműködése nélkül nem üdvözíti.
Michael Schneider
--> Egyház, máriajelenések, Mária-tisztelet, nô