Mária, Boldogságos Szűz
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár


   
   
    Az evangéliumokban, újszövetségi levelekben, egyházi hitvallásokban (,,született Szűz Máriától'') minden Máriáról szóló kijelentés Jézusra mutat. Ez érvényes a mariológiára is, ami a reformáció utáni idôkben a dogmatika önálló traktátusává lett (pl. Canisius Szent Péternél vagy Suareznél), és még néhány évtizeddel ezelôtt is a római katolikus hittudomány legtöbbször tárgyalt témája (egészen a Szent Józsefrôl szóló traktátusig, a jozefológiáig).
    1. Mária a Szentírásban. Már a korai idôkben Jézus Anyja felé fordul a figyelem (pl. Mt 1-2; Lk 1-2; Jn 2,1-11; 19,25-28). Bár Jézus gyermekkorának története, a Mt 1-2 és Lk 1-2 eléggé részletes, az Újszövetség mennyiségileg nézve nagyon keveset közöl Máriáról; nagyon józanul, minden különösebb kiemelés nélkül említi ,,Jézus Anyját'' Jézus nyilvános működése alatt és az Egyház életének kezdetén (Mk 6,8; Mt 13,55 és ApCsel 1,4). Az Újszövetség által rajzolt Mária-kép a nagy ószövetségi elôképek -- Sára, Anna, Sion leánya, Isten Izrael iránti szeretete -- beteljesedése.
    2. Történelmi távlatok. Az Ádám és Krisztus közötti (Róm 5,12-21; 1Kor 15,22.45) párhuzam késztette a korai keresztény gondolkodókat, hogy elmélkedjenek Éva és az Egyház kapcsolatáról: ,,Amint Éva társa az elsô Ádámnak, éppúgy az Egyház jegyes-társa a második Ádámnak'' (W. Beinert). Krisztus és az Egyház kapcsolatából fejlôdik ki az Egyház és Mária (Virgo Ecclesia, Mater Ecclesia, Ecclesia Immaculata) kapcsolata: Mária az emberek anyja és az Egyház típusa, mert a hitével oldja föl azt, amit Éva a hitetlenségével gúzsba kötött (Justinus, Lyoni Szent Ireneus), Éva által jött a halál, Mária által az élet.
    Az egyházatyák idejében a Máriáról szóló tételek, melyek a krisztológia miatt váltak fontossá, fôleg az ekkleziológiában nyertek megfogalmazást, tehát nem volt külön mariológia, Máriáról szóló tanítás; lassanként azonban a tipologikus ekkleziológiát Mária konkrét alakjára alkalmazták, és a szűz és anya Egyház képét másodlagosan átvitték Máriára.
    A Máriára vonatkozó további teológiai reflexiókban három fázist lehet kiemelni: a kezdeti, tipologikus fázisban Mária a hit áttetszô ôsképe (felismerhetô a párhuzam Éva és Mária illetve Mária és az Egyház szűzi anyasága között). A III-IV. századtól kezdve Mária szemlélete mindinkább individuális lesz: Máriát patrónának, védelmezônek, pártfogónak nevezik és segítségül hívják, kiváltságai rámutatnak egyedülálló jelentôségére. A középkor teológiai értelmezése Mária tiszteletében különösen hangsúlyozza Mária egyedülálló kultikus, teológiai és etikai jelentôségét (ô a keresztény élet és a hit példaképe). A Mária-tisztelet útja kezdetben Krisztustól Máriához, most viszont Máriától Krisztushoz vezetett. Máriát Fiától külön, egyedül is lehetett ábrázolni, például a művészetben.
    Jóllehet a hitújítók minden külön Mária-tisztelettel szemben kritikusok, nem utasítják el maradéktalanul (pl. Luther Márton kommentárt írt a Magnificathoz). Hasonlóképpen a trienti zsinat is minden túlzó és szélsôséges Mária-tiszteletet (pl. ,,Krisztus ítél, Mária megment'') helytelenít.
    A II. Vatikáni Zsinat a mariológiát ,,szándékosan állítja az Egyházról szóló tanítás keretébe'' (NR 492): Mária ,,a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység szempontjából típusa az Egyháznak'' és ,,ôsmintája az erényeknek'' (LG 63).
    3. Rendszeres alapvonalak. Az isteni üdvtörténet Krisztusban és az Egyházban mutatkozik meg. Ezért a mariológia nem állhat egyedül, hanem lényegileg hozzátartozik a hit történetéhez és értelmezéséhez, mert Isten üdvözítô működése megtestesüléssel és megszemélyesítve megy végbe: Isten nem elvont fogalmakkal és szavakkal dolgozik, hanem eseményekkel és személyekkel (Ádám-Ábrahám-Mózes-Dávid-próféták- Krisztus; és: Éva-Sára-Izrael-Sion leánya-szegények és alázatosak- Izrael maradéka-Mária-Egyház). Az egyes szövetségek megkötése is emberek kiválasztásához kapcsolódik: Noé, Ábrahám, Mózes, Dávid.
    Az üdvösségtörténet döntô fordulópontjain megmutatkozik, hogy a hit típusa személy (J. Ratzinger). Ezért teológiailag nem a személyt kell a tárgyra, hanem a tárgyat kell a személyre visszavezetni. A hitnek ez a valósága érvényes a Jézus Anyjáról szóló tételekre is: az új Izrael, ami egyúttal az igazi régi Izrael, történelmi személyben létezik, nevezetesen Máriában mint Sion leányában; igenje által ô Izrael és az Egyház egy személyben (Lk 1,45; 11,27), mintegy az ,,Egyház csírája'', amelynek típusa és példaképe (Szent Atanáz, Szent Ambrus, LG 60-65).
    4. A Mária-tisztelet. Egyedül Istent illeti meg az imádás, a szenteket pedig a tisztelet. Egészen különös módon tiszteli az Egyház az Istenanyát, Máriát (hüperdulia). Kr. u. 400 körüli eredetű a hagyomány, hogy a hívôk Máriát ,,naponta'' tisztelik (Gabalai Severianus), a legrégibb ránk maradt, Máriához intézett imádság (Sub tuum praesidium, 'Oltalmad alá futunk') pedig a III. század végérôl vagy a IV. század elsô évtizedeibôl származik. A VI. században keletkezett a nagy görög Mária-himnusz (Akathisztosz).
    Az elsô Mária-ünnepek a IV. századtól bizonyíthatók, Keleten az V., Nyugaton a VII. századtól terjedtek el.
    A X. századtól kezdve szólítják Máriát Mater Misericordiae, 'Irgalmasság Anyja' néven (Clunyi Odo), akinek közbenjáró hatalma számos csodában és látomásban mutatkozik meg. 1135 körül vették be a liturgiába a Salve Reginát. Különös jelentôséget kap a középkori Mária- tiszteletben az Úrangyala imádság, Mária hét fájdalmának tisztelete, a Stabat Mater és mindenekelôtt az Üdvözlégy és a rózsafüzér.
    A XIV. századtól egyre gyakoribbá váltak a zarándoklatok a Mária- szentélyekhez, a XIX. századtól elsôsorban Mária megjelenésének helyeihez (pl. Lourdes, 1858; Fatima, 1917; már a IV. században is beszámolt Nisszai Szent Gergely Mária megjelenéseirôl).
    Az újkori Mária-tisztelet fô jellemzôje a XVII. és XVIII. században az érzelem (,,Máriáról sohasem elég''). 1854-ben hirdetik ki Mária szeplôtelen fogantatásának, 1950-ben pedig Mária mennybevitelének dogmáját. 1850 és 1960 között fejlôdött a mariológia önálló dogmatikai fejezetté.
    A XIX. századi Mária-jelenések hatására erôteljes mozgalom bontakozott ki, mely a II. Vatikáni Zsinat elôtt éri el csúcspontját, de a zsinat után hamarosan bekövetkezik a ,,mariológia összeomlása'' (Ratzinger).
    A legutóbbi évekbôl két pápai dokumentumot kell említenünk: az 1974-ben kiadott Marialis cultus kezdetű apostoli levelet, mely hangoztatja, hogy a Mária-tiszteletbôl ,,ki kell hagyni minden nyilvánvalóan legendás és hamis mozzanatot''; és a Mária-évet 1987. március 25-én meghirdetô Redemptoris Mater enciklikát.
    A máriás jámborság jelentôsége elsôsorban abban mutatkozik meg, hogy Isten egyedüli tevékenységének helytelen értelmezésével szemben hangsúlyozza a teremtmény szabadságát, amint a kegyelemtan nem gondol a teremtés visszavételére, hanem határozott igent mond rá: ,,A megtestesülés nem csupán az Atyának, hatalmának és Lelkének a műve, hanem a Szűz hitének és akaratának is.'' (M. Jugie, V. Losky).
    Továbbá minden mariológia személyesítô: az Egyház nem struktúra, hanem személy és személyben létezik; ugyanígy megtestesítô: a teremtés önállósága a Teremtôvel és Krisztus Testével szemben a Fôhöz rendelésben valósul meg, a kettô együtt vezeti a Mária-tiszteletet a theologia cordis érzelmi területére. Az Egyház nem az emberek műve, hanem sokkal inkább Isten magvából magától nô és érik; ezért van szüksége az Egyháznak a máriás titokra, sôt az Egyház maga Mária- titok: ,,Mária körvonalazza az Egyház egzisztenciális terét, amiben a Szentlélek működik'' (H. Riedlinger), és benne mutatkozik meg, hogy Isten az embert az ember hozzájárulása nélkül váltotta meg, de közreműködése nélkül nem üdvözíti.
    Michael Schneider
    --> Egyház, máriajelenések, Mária-tisztelet, nô