német misztika
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár


   
   
    A német misztika a német nyelvterület XIII. és XIV. századi lelkiéletét és misztikáját jelenti. Az elnevezést Carl Rosenkranz, Hegel tanítványa használta elôször 1831-ben. A francia irodalomban ezt a korszakot rajnai-flamand misztikának nevezik.
    A német misztikát döntôen a nôi kolostorok határozták meg, melyek közül soknak a lelki vezetését a domonkos rend ,,tudós testvéreire'' látták el. Azt a feladatot kapták, hogy a művelt, de latinul nem tudó apácákat németül oktassák teológiára és lelkiségre. A német nyelv elsôdleges használata mellett az újplatonista rendszer elemeinek átvétele is jellemzô a német misztikára.
    Vitatott, hogy a Bingeni Szent Hildegárd (+1179) és Schönaui Erzsébet (+1164) már ehhez a korszakhoz számíthatók-e, de a német misztika kétségtelenül Brabant és Flandria XIII. századi nôi misztikusaival kezdôdik. Külön kell említenünk a cisztercita Názáreti Beatrixot (+1268) és Hadewijch beginát, (írásai 1220 és 1240 között keletkeztek), aki összekapcsolja az Énekek éneke nyelvén beszélô szeretet-misztikát az Eckhartra elôremutató, bölcseleti fogalmakat használó ,,lényeg-misztikával''. Azt is hangoztatja, hogy csak a megfeszített Krisztus iskolájában juthat az ember Istenhez. Ennek az idôszaknak a második gyújtópontját Magdeburgi Mechthild begina jelenti (+1282), aki Nagy Szent Gertrúddal (+1301/02) és Hakkeborni Mechthilddel együtt (+1299), kb. 1270-tôl a helftai cisztercita nôi kolostorban élt.
    A német misztikát szűkebb értelemben a XIV. század három nagy domonkos szerzetese képviseli: Eckhart Mester (+1328) valamint két tanítványa, Johannes Tauler (+1360) és Heinrich Suso (+1366). Miként a brabanti jámbor apácák, Eckhart és tanítványai is úgy látták, hogy tanításukat el kell határolniuk a ,,szabadgondolkodók'' lelkületétôl. Mindhárom nagy domonkos közös szívügye, hogy az embereket hivatásuk teljes megismerésére vezessék: ôk nem a szó, hanem az élet mesterei akartak lenni. Eckhart egyik prédikációjában tanításának négy nagy témakörét foglalta össze:
    1. aszkézis (függetlenülés, elszakadás minden teremtménytôl); 2. önmagunk kicsinységének Isten jóságában való szemlélése (ami alatt azt a történést érti, amit Istennek a lélekben való megszületésének is mondanak); 3. Isten mekkora nemességet adott az emberi léleknek (a lélek mélyébe, legrejtettebb zugába, a lélek szikráiba a maga képét rejtette); 4. az isteni természet tisztasága.
    Tauler prédikációi ugyanezeket az alapvonalakat követik, de határozottabban mutatják az utat, amely célba vezet. Seuse ugyanezen keretek között maradva az igazi krisztusjámborság érzelmi részét hangsúlyozza.
    A nagy domonkosok közé sorolható lelki tanulmányaival a flamand terület képviselôje, Jan van Ruysbroeck ágostonosrendi kanonok (+1381, fô műve A lelki menyegzô ékessége).
    A német misztika domonkos irányzata mellett említésre méltó még egy ferences irányzat és számos, a misztikában jártas szerzetesnô és laikus (mint például a strassburgi bankár, Rulman Merswin +1392).
    A XIII. és XIV. század misztikusai a nagy földrajzi távolság ellenére is kapcsolatban voltak egymással, amint azt kézirataik elterjedtsége igazolja. Fôként az ,,Isten barátai'' elnevezésű laza csoportosulást kell megemlíteni (Jn 15,14 alapján hívták így magukat), ide tartozott Tauler is.
    Josef Weismayer
    --> devotio moderna, keresztmisztika, krisztuskapcsolat, lélek, misztika, szenvedésmisztika