német misztika
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
A német misztika a német nyelvterület XIII. és XIV. századi
lelkiéletét és misztikáját jelenti. Az elnevezést Carl Rosenkranz,
Hegel tanítványa használta elôször 1831-ben. A francia irodalomban ezt
a korszakot rajnai-flamand misztikának nevezik.
A német misztikát döntôen a nôi kolostorok határozták meg, melyek
közül soknak a lelki vezetését a domonkos rend ,,tudós testvéreire''
látták el. Azt a feladatot kapták, hogy a művelt, de latinul nem tudó
apácákat németül oktassák teológiára és lelkiségre. A német nyelv
elsôdleges használata mellett az újplatonista rendszer elemeinek
átvétele is jellemzô a német misztikára.
Vitatott, hogy a Bingeni Szent Hildegárd (+1179) és Schönaui
Erzsébet (+1164) már ehhez a korszakhoz számíthatók-e, de a német
misztika kétségtelenül Brabant és Flandria XIII. századi nôi
misztikusaival kezdôdik. Külön kell említenünk a cisztercita Názáreti
Beatrixot (+1268) és Hadewijch beginát, (írásai 1220 és 1240 között
keletkeztek), aki összekapcsolja az Énekek éneke nyelvén beszélô
szeretet-misztikát az Eckhartra elôremutató, bölcseleti fogalmakat
használó ,,lényeg-misztikával''. Azt is hangoztatja, hogy csak a
megfeszített Krisztus iskolájában juthat az ember Istenhez. Ennek az
idôszaknak a második gyújtópontját Magdeburgi Mechthild begina jelenti
(+1282), aki Nagy Szent Gertrúddal (+1301/02) és Hakkeborni
Mechthilddel együtt (+1299), kb. 1270-tôl a helftai cisztercita nôi
kolostorban élt.
A német misztikát szűkebb értelemben a XIV. század három nagy
domonkos szerzetese képviseli: Eckhart Mester (+1328) valamint két
tanítványa, Johannes Tauler (+1360) és Heinrich Suso (+1366). Miként a
brabanti jámbor apácák, Eckhart és tanítványai is úgy látták, hogy
tanításukat el kell határolniuk a ,,szabadgondolkodók'' lelkületétôl.
Mindhárom nagy domonkos közös szívügye, hogy az embereket hivatásuk
teljes megismerésére vezessék: ôk nem a szó, hanem az élet mesterei
akartak lenni. Eckhart egyik prédikációjában tanításának négy nagy
témakörét foglalta össze:
1. aszkézis (függetlenülés, elszakadás minden teremtménytôl); 2.
önmagunk kicsinységének Isten jóságában való szemlélése (ami alatt azt
a történést érti, amit Istennek a lélekben való megszületésének is
mondanak); 3. Isten mekkora nemességet adott az emberi léleknek (a
lélek mélyébe, legrejtettebb zugába, a lélek szikráiba a maga képét
rejtette); 4. az isteni természet tisztasága.
Tauler prédikációi ugyanezeket az alapvonalakat követik, de
határozottabban mutatják az utat, amely célba vezet. Seuse ugyanezen
keretek között maradva az igazi krisztusjámborság érzelmi részét
hangsúlyozza.
A nagy domonkosok közé sorolható lelki tanulmányaival a flamand
terület képviselôje, Jan van Ruysbroeck ágostonosrendi kanonok (+1381,
fô műve A lelki menyegzô ékessége).
A német misztika domonkos irányzata mellett említésre méltó még
egy ferences irányzat és számos, a misztikában jártas szerzetesnô és
laikus (mint például a strassburgi bankár, Rulman Merswin +1392).
A XIII. és XIV. század misztikusai a nagy földrajzi távolság
ellenére is kapcsolatban voltak egymással, amint azt kézirataik
elterjedtsége igazolja. Fôként az ,,Isten barátai'' elnevezésű laza
csoportosulást kell megemlíteni (Jn 15,14 alapján hívták így magukat),
ide tartozott Tauler is.
Josef Weismayer
--> devotio moderna, keresztmisztika, krisztuskapcsolat, lélek,
misztika, szenvedésmisztika