tisztelet
A keresztény szellemiség lexikona
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár


   
   
    Ha az ember egy lényt önmagánál többnek és nagyobbnak ismer meg, ezt önkéntelenül is megfelelô szavakkal és mozdulatokkal fejezi ki. Természetszerűleg becsüli például apját és anyját, az élettel szemben pedig egyenesen hódolatot tanúsít. A tisztelet mindezt tudatosan és szándékosan teszi. Az ember a tisztelt személy szolgálatába akar szegôdni és önmaga teljes elfogadtatására törekszik. A tisztelet elsôsorban a szabad teremtmény Teremtôjével szembeni magatartása. Az ideológiákban és a bálványimádásban a teremtmény, az ember iránti tisztelet jelenik meg, ami a rejtôzô abszolút lény utáni vágy eltévelyedése.
    Dosztojevszkij mondja: ,,az ember nem tud élni térdelés nélkül''. Bárkit és bármit tiszteljenek is az emberek, az igazi és a legvégsô tisztelet Istené, mert a tisztelet tôle származik. Egyszer és mindenkorra így rögzítette az Ószövetségben a Tízparancsolat (Kiv 20,1- 2). Az Újszövetség különösen kiemeli, hogy az imádás ,,lélekben és igazságban'' (Jn 4,23) Istent és az Úr Jézust illeti meg (vö. Fil 2,9- 11; Jel 15,2-4).
    Az ember az imádás és a tisztelet cselekedeteiben megadja azt, ami az Istené, ami Ôt megilleti, bár az ember részérôl a Teremtônek adott dolog mindig tökéletlen marad. Az ember egyénileg és a közösségben egyaránt sokféle módon, szívvel-lélekkel, szeretô hódolattal szeretné kifejezni tiszteletét. Ennek elsôdleges helye a keresztény ember számára az egyház liturgiája. A kultúrák sokfélesége a tisztelet formáinak bôségét hozza magával: az embernek a tisztelet kifejezésében a maga mindenkori sajátosságában kell készen állnia az Istennel való találkozásra.
    A keresztény jámborság a Krisztus-eseményben ismeri fel minden tisztelet központját, ezért célja: omnia referre ad Christum, 'mindent Krisztusra vonatkoztatni' (Erasmus). A hagyományban sokféle formát öltött Szentháromság-tisztelet a Fiú tanítása révén kimeríthetetlen. A késôbbi századok a Jézus Szíve-tisztelet által közvetítik Krisztus titkát.
    Az Eucharisztia jelképben és szentségi szinten mutatja be a Krisztus-eseményt. Így az Eucharisztia ünneplése egyúttal a legfôbb tiszteletadás is. Az eucharisztikus kenyér tisztelete a középkorban tűnik fel elôször. A fogható anyagi valóság (a szentségi színek) elôtérbe került a lelkivel szemben: így a Krisztus-eseményrôl Krisztus jelenlétére terelôdött a figyelem. Az Eucharisztiát ünenepelve és imádva a hívô szív arra a pontra nyílik meg, ahol az örök szeretet belép az idôbe és az idô átnyúlik az örök szeretetbe (H. U. v. Balthasar). Az Oltáriszentség tisztelete tehát nem mellékes jámborság az Egyházban, bár formái másodrendűek és változóak.
    A szentek tisztelete is teljesen Istenre irányul. ,,A szentek serege Téged ünnepel a mennyben, mert koronájukon a te dicsôséged fénye tükrözôdik'' -- imádkozzuk a szentek prefációjában. Isten adta nekik a kegyelmet és a szabadságot, hogy szentek és a földi egyház pártfogói legyenek. A szentek bensôségesebben egyesülnek Krisztussal és az Egyházat megszilárdítják a szentségben -- tanítja a II. Vatikáni Zsinat (LG 49).
    Meg kell jegyeznünk, hogy a szentek tisztelete jellegzetes sajátsága a katolikus egyháznak: ,,a szentek a katolikus lelkiség számára az evangélium legfontosabb magyarázatai'' (H. U. v. Balthasar). A szentek tisztelete nem elengedhetetlenül fontos az üdvösségre, mégis a Megváltó gyôztes ereje a szentekben lesz nyilvánvalóvá, és keresztény egzisztenciánk számára ez a fontos.
    Mi magunk is a szentek egyességébe tartozunk, a szentekkel élünk, ezért megtapasztaljuk az ô szolidaritásukat is, akik törôdnek a zarándok egyházban élô és küzdô testvéreikkel. Az Egyház pedig vigyáz arra, hogy a szent emberek tiszteletét rendezett keretek között tartsa (boldoggá és szentté avatás).
    A Boldogságos Szűz Mária, Isten Anyja tisztelete az Egyházban a legrégibb idôk óta ismert. Mindig egyedülállóan nagy tisztelettel fordultak feléje, de soha nem imádták. Elôször Gábriel fôangyal nevezte boldognak Máriát, majd Erzsébet és mások ajkán is felhangzik a magasztaló szó (Lk 1,28.30.42-45.48-49). Mindazt, amit Máriáról mondunk, csakis Krisztusért mondjuk -- állapítja meg a zsinat (LG 66- 67). A Mária-tisztelet lelki gazdagsága az idôk folyamán nagyon sokféle formát öltött.
    A tisztelet olykor tárgyakra, helyekre, ereklyékre, képekre is irányulhat. Az ereklyék tisztelete a középkor folyamán olykor helytelen formákat is öltött, de a szentek maradványainak tisztelete arra figyelmeztet, hogy testük a Szentlélek temploma és eszköze volt, azaz testük is különös módon Krisztus egy testéhez tartozik, s ami belôlük megmaradt, az a feltámadás dicsôségére hivatott.
    A IV. századtól kezdve mind jobban tisztelték a képeket. A VIII. században a keleti egyházban hosszú vita robbant ki e tiszteletformáról, aminek vége a képtisztelet elismerése lett. Tisztázódott ugyanis, hogy a tulajdonképpeni tisztelet nem magának a képnek szól, hanem a kép az Abszolúthoz, az ábrázolt személyhez vagy valósághoz vezet, s így az imádást segíti elô.
    A tisztelet nagyon sokféle formában fejezôdhet ki: de minden esetben az egész ember fejezi ki tiszteletét. Ilyen forma a térdelés, a leborulás, a meghajlás, a csók, az ének, a zarándoklat, a tömjénezés, a gyertyagyújtás. A forma megválasztása egy adott kultúrán belül mindenkinek szabadságában áll.
    Martin Kopp
    --> áhítatos tisztelet, búcsújárás, Eucharisztia, imádás, imádkozó testtartás, Jézus Szíve tisztelet, krisztuskapcsolat, Mária-tisztelet, népi vallásosság, szentek tisztelete, szokás