SZENT MÁRK EVANGÉLISTA
A szentek élete I.
forrás: Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár - Diós István: A szentek élete I.
Április 25.
+Alexandria, 100 körül
Márk gyermek volt, amikor Keresztelô János föllépett és
Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt és föltámadt. A hagyomány úgy
tudja, hogy a tanítványok közé tartozott. Az Apostolok Cselekedeteibôl
tudjuk róla a következôket:
Péter, miután csodálatosan kiszabadult Heródes börtönébôl, ,,elment
Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt
voltak és imádkoztak''. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjérôl
soha nincs szó. Házát az elsô jeruzsálemi keresztények rendelkezésére
bocsátotta. Pétert a háznép is jól ismerte, mert az ajtónálló
szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert (ApCsel 12,11--17).
Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban
volt az utolsó vacsora, és itt készültek az Apostolok a Pünkösd
ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott
Márk az Úr elfogatásának éjjelén ebben a kertben. Amikor ugyanis az
Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, ,,egy ifjú követte,
meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni,
otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott'' (Mk 14,51--52). Ez
a részlet magára a szerzôre, Márkra vall.
Ezek után érthetô, hogy a föltámadás után Márk anyjának háza lett
Péter szállása, s hogy az ifjú Márk az elsôk között lehetett, akik
Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja ôt a fiának
(1Pét 5,13).
Az Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal:
elôfordult mint ,,Márknak nevezett János'' (12,12.25), mint ,,János''
(13,5.13) vagy egyszerűen mint ,,Márk'' (15,39). Fölmerült emiatt a
gyanú, hogy vajon nem két tanítványról van-e szó. E föltételezés
szerint Márk Péter tanítványa, az evangélista, János pedig Pál
tanítványa lett volna. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették,
hogy ugyanarról a személyrôl van szó mindhárom név esetében, s
ugyanolyan kettôs névvel állunk szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter
nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki
három apostolnak is -- Barnabásnak, Pálnak és Péternek -- segítôtársa
volt.
Kr. u. 44-ben, amikor Júdeában éhínség volt, az antiochiai egyház a
jeruzsálemiek segítségére sietett, s Pál és Barnabás hozta az
adományt. Nyilvánvalóan Márk anyjának házában szálltak meg, mert
Barnabás Márk nagybátyja volt, talán épp édesanyjának a testvére.
Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár
elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli
munkában.
Egy évvel késôbb Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és
magukkal vitték Márkot is. Befejezvén ciprusi küldetésüket, Pál
vezetésével Asia tartománya felé vették útjukat és Pergében kötöttek
ki. Mikor azonban Pál úgy határozott, hogy elindulnak a tartomány
fôvárosa, a piszídiai Antiochia felé, Márk megriadt a nehézségektôl és
visszatért Jeruzsálembe.
Ennek az elsô apostoli útnak a végén, 49-ben Pált és Barnabást a
szíriai Antiochiából Jeruzsálembe küldték, hogy tisztázzák a zsidók
által fölvetett kérdéseket. Ezek ugyanis azt tanították, hogy csak
Mózes tanítványai lehetnek Krisztus követôi, ezért mindenkit körül
akartak metéltetni a keresztség elôtt. Pál és Barnabás Jeruzsálemben a
többi apostollal, Jakabbal és Péterrel zsinaton tisztázták a dolgot.
Bizonyára ismét Márk anyjának házában szálltak meg, és Márk hallhatta
apostoli útjuk elbeszéléseit. Amikor pedig a két apostol visszatért
Antiochiába, ismét csatlakozott hozzájuk.
Hamarosan elindultak a második apostoli útra, és Barnabás magával
akarta vinni Márkot is. Pál azonban nem helyeselte, s emiatt
nézeteltérés támadt a két apostol között, melynek végeredményeként
elváltak egymástól: Pál Szilással Asia felé, Barnabás Márkkal Ciprus
felé indult.
A következô tíz évbôl (50 és 60 között) Márkról nincs adatunk. 60
körül Szent Péter mellett Rómában (1Pét 5,13), 61-ben Pállal van. Ezt
onnan tudjuk, hogy Pál a Kolosszeieknek és a Filemonnak írt levelében
mint mellette lévô munkatársról emlékezik meg róla. Ezek után Rómából
keletre ment, mert Pál második fogságában, röviddel a halála elôtt,
arra kéri Timóteust, hogy siessen hozzá, és hozza magával Márkot is,
mert ,,jó szolgálatot tenne nekem''. Ha Timóteus és Márk idôben
megérkezett, Márk jelen lehetett Pál vértanúságánál.
A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány
úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról''. Ezzel függ össze
evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett,
kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter
hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50--60 között), és Szent Péter
prédikációiból összeállította az evangéliumot.
Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter
szavát, aki a résztvevô szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelô
Szent János keresztségétôl a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért
találhatunk apró részleteket Márknál -- és csak nála! -- amelyek csak
szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott
tolongott az ajtó elôtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy
párnán aludt (4,38).
Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté
logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb idôrendet követ, János
pedig mintha ki akarná egészíteni az elôtte készült három művet. Máté
ugyanis 40 körül, Márk 50--60 között, Lukács 62 körül, János pedig a
század végén, 90--100 között írt.
A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és
vértanúját tiszteli. Ô volt a város elsô püspöke, és valószínűleg
Traianus császár idejében (98--117) szenvedett vértanúságot. Velencei
kereskedôk 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása
elôl Velencébe vitték. Ettôl kezdve Szent Márk Velence védôszentje.
Ünnepét a keleti egyház kezdettôl fogva, Róma a 11. századtól, április
25-én üli meg.
*
Egy 8. századi legendagyűjtemény, Beda martirológiuma a következôket
beszéli el Szent Márk evangélistáról:
Márk elôször Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az
Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba,
varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott. Márk Pentapoliszba
érve tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és
gonosz lelkeket űzött ki. Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a
bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében.
Akkor a Szentlélek közölte Márkkal, hogy Alexandriába kell mennie. A
testvérektôl búcsút vett, azok pedig így köszöntek el tôle a
kikötôben: ,,Az Úr tegye szerencséssé utadat!'' Harmadnap meg is
érkezett Alexandriába. Amikor azonban beért a városba, elszakadt a
saruja. Ô ezt intô jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de azért
keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába
fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált,
rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan
van csodatévô ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a
cipész egész házanépével megtért. Ô lett az elsô hívô Alexandriában,
Anianusnak hívták.
A hívôk száma pedig egyre nôtt, mert egyre többen hallgatták a
Galileából jött embert. Ezért a pogányok üldözni kezdték. Márk akkor
Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit
diákonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott
meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.
Pentapoliszban örömmel látta a hívôk életét, s bejárva a környéket
mindenütt püspököket, papokat és diákonusokat szentelt. Két év
elmúltával azonban ismét visszatért Alexandriába. Megérkezve örömmel
látta, hogy az egyház él, sôt a várostól keletre, a sziklák között
fekvô kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Márk jelenléte
tovább erôsítette az alexandriai egyházat, ezért a pogányok
elhatározták, hogy megölik.
Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e.
Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el.
Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken
maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért
bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek
vele.
Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így
szólt hozzá: ,,Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent
hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei
könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az
égi erônek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök
világosságban.'' E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt
karokkal így imádkozott: ,,Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem
hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram,
Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy
kegyelmedtôl elszakadjak!'' Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr,
úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése elôtt, és így szólt
hozzá: ,,Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!'' Ô pedig így
válaszolt: ,,Uram, Jézus Krisztusom!'' -- azzal az Úr elment tôle.
Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönbôl, ismét
kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: ,,Vezessétek a
marhát Bucoliba!'' Márk, miközben a földön vonszolták, így
fohászkodott: ,,Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!'' -- és kilehelte
lelkét.
A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen
fergeteges szélvész és felhôszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elôl
menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.
A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a
vértanú evangélistáról: ,,Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a
szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású,
termetre formás, középkorú, ôszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten
kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy
abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és
dicsôséggel ôrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsôként
érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.''
*
Istenünk,
ki Szent Márkot arra választottad,
hogy megírja Evangéliumodat,
kérünk, segíts, hogy közbenjárására,
híven járjunk Krisztus nyomában!