A MEK HATÁSA AZ EMBERI GONDOLKODÁSRA

(Tizenöt éves a Magyar Elektronikus Könyvtár:
hozzá nem értő, ünnepi laudatio)


"Kokas Károly:
                         Nevem Kokas.
                         Kokas Károly.

Angol tudós:
                         Igen, tudom, már
                         meggugliztam önt,
                         uram."


1. Bildung és keresőmotor

A digitalizált szövegek kezelésének területén primitív, azaz jóllehet némiképp talán gyakorlott, ám teljesen képzetlen (irodalomtörténész-)felhasználó vagyok. Ahogyan a Kelly hőseiben mondja Donald Sutherland a Sherman-tankról: "Én csak vezetem; hogy mitől megy, nem tudom." Némiképp aggasztó módon a tank filmbéli szerelőjének (aki tudja, hogy mitől megy, noha nem vezeti) az a neve, hogy Moriarty.

Ha mármost jól meggugliznám az iménti első bekezdést, akkor azt is azonnal meg tudnám mondani, hogy mikor és ki rendezte a filmet (1970.; Brian G. Hutton) azt is, hogy mi volt a neve a Donald Sutherland által játszott figurának (Oddball, magyarul Csodabogár, magyar hangja Helyey László), de még azt is, hogy ki játszotta Moriartyt (Gavin MacLeod, magyar hangja Zana József, Gangsta Zolee apukája). Továbbá mondhatnék néhány érdekes adatot a Sherman-ekről, meg akkor már a Tigrisekről is (mondjuk: a II. Világháború során a szövetségeseknek egy-egy német Tigris kilövése nagy átlagban 8-9 Shermanbe került, melyek találat esetén 85%-os valószínűséggel kigyulladtak, majd - általában 5 fős személyzetükkel együtt - kiégtek), valamint elmerenghetnék egy keveset "a bűn Napóleonjáról", Arthur Conan Doyle regényeinek roppant intelligens és nagyon gonosz, James Moriarty nevű professzoráról, Sherlock Holmes (Sebastian Moran ezredes, Adalbert Gruner báró, Negretto Sylvius gróf mellett) kétségtelenül legfontosabb ellenfeléről, elhalálozott - a hős keze által - a svájci Alpokban, Bern kanton Reichenbach nevű vízesésének 250 méter magas sziklafalai között, Az utolsó eset című novellában.

És aztán jól megguglizhatnám ezt az előző, immár második bekezdést is.

És közben - esetleg - rájönnék arra, hogy nem csak nem tudom, hogy mitől megy (már ha megy (a gondolatmenetem)), de még csak nem is én vezetem, hanem a hypertext struktúrája, az abban számomra felkínált, előregyártott kapcsolódási pontok: maga Moriarty.

Ezúttal azonban nem gugliztam meg sem az első, sem a második bekezdést. S ily módon nem tudom felkelteni a műveltségnek, a bensővé tett kultúrának azt a látszatát, amit pedig ezúttal is oly nagyon szeretnék. Mi több, nem tudom magam elhelyezni a Kelly hősei-rajongók/másodikvilágháborúsfilm-rajongók/filmrajongók halmazaiban sem: csoport-identitásom nulla, szubkulturális elhelyezkedésem ismeretlen. Sőt: mivel jelen szöveg befogadói nagyon is tisztában vannak a guglizás felhasználási lehetőségeivel, a Kelly-fronton akkor is látszhatnék műveletlen helótának, ha mégiscsak gugliztam volna, hiszen befogadóim akkor is gyanakodnának, hogy honnan tudom, amit tudok. Úgy látszik tehát, hogy a digitalizálás terjedése és a hozzáférés folyamatos javulása együttesen azt eredményezték, hogy az írás ismeretanyag-tartalmából immár nem következtethetünk teljes bizonyossággal a szerzői tudat előzetes ismeretanyag-tartalmára. Magyarul: immár faragatlanok is létrehozhatnak olyan szövegeket, amelyekben (mint a német autóban vagy tankban) sok az anyag. Azaz eldönthetetlenné vált (csak az igazán hozzáértők által eldönthető), hogy az adott, sok anyagot tartalmazó szöveg vajon fáradságos és elmélyült Bildungból, vagy a keresőmotorok primitív, ám gyakorlott használatából táplálkozott-e. Ez, első látásra, kifejezetten aggasztó fejlemény.

Egy nagy angol tudós (nem tudom, melyik, és most nem guglizom meg), azt mondta, hogy azért nem megy el abba a háborúba, amely az európai kultúráért a Sherman-ek és a Tigrisek között folyik, mert az emberiség azt a kultúrát, amelyért az aktuális háború folyik, bizonyos hányadban épp őbenne, a nagy angol tudósban helyezte el. Őbenne tárolja. Ő a médiuma. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben a nagy angol kultúrember tárolási funkcióit - bizonyos hányadban - tényleg átvették a szerverek. Ha esetleg személyesen a következő háborúban sem akar majd résztvenni a nagy kultúrember, felmentési kérelmét másféle funkciókra és másféle argumentációkra kell majd hát alapoznia. Melyek lehetnek ezek.


2. Hozzáférhetőség (az irodalomtudomány)

A MEK, fennállásának tizenöt éve során, számos korábban káprázatosnak tartott és nagyon megbecsült humán-tudományos műveletsort, úgy tűnik, végérvényesen diszkreditált. Ma már például nem olyan nagy varázslat feltárni egy-egy szöveg motívumait, illetve szövegen kívülre mutató embléma-hálózatát: az ismétlődések és a hypertext-jellegű kapcsolódások feltárása a gépek által jóval könnyebbé vált. Mivel pedig ezért a kutató sem műveltségét, sem emlékezőtehetségét nem bizonyítja immár igazán ezen a módon, az efféle tudományos közlemények száma csökkenőben van.

Maradtak persze még elvégzetlen feladatok. Egy fiatal kolléga nemrégiben például azzal kápráztatta el kicsiny szakmai közönségét, hogy, mivel elődeinek ez nem sikerült, részletesen feltárta egy Rimay János nevű 17. századi magyar költő egy szövegének latin nyelvű előzményeit. Megvan a forrás! - nem is olyan régen még (elismerő, a karrierkilátásokat illetően egyértelműen biztató, ugyanakkor kicsikét irigy grimaszok közepette) ezt volt szokás rikkangatni ilyenkor az én szakmámban. Most azonban a jelenlévők némiképp zavartan vették tudomásul, hogy a kutatási eredmények voltaképpen úgy jöttek létre, hogy a fiatal kutató egész egyszerűen rákeresett a kulcsszavakra azokban az antik tárgyú, netes szövegbázisokban, amelyek korábban nem léteztek, oszt' jónapot. Tizenöt évvel ez előtt (vagy a MEK nélkül) dolgozata itt véget is ért volna. "»Morum malorum pestilens spiritus«: a latin rész forrása Iosephus Iustus Scaliger: Iambi gnomici, Nr. 40. = Uő: Poemata omnia, Leiden, Plantin, 1615., köszönöm kitüntető figyelmüket." Most azonban a fiatal kolléga (mivel nyilván nem akar háborúba menni ő sem) már nem hagyhatta abba ezen a ponton. Folytatnia kellett az értelmezést olyan irányokban, amelyek feltárásában már nem a search a főfunkció. Eszmetörténeti, műfajelméleti, a fordítás teoretikus és praktikus kérdéseit illető, retorikai, poétikai és mediális megfontolások következtek tehát, ahogyan azt az aktuális intrepretatív divat (ezúttal a kultúratudományi) előírja. Akadémiai alapjárat, nincs semmi újság, business as usual. Az eset mégis tanulságos.

Úgy látszik, a közösen, egymás összefüggéseiben interpretálandó szövegek puszta összegyűjtése a legtöbb területen már nem tekinthető magában is megálló kutatási eredménynek: az értelmezést egyre kevésbé lehet megspórolni. A MEK a nehezen érthető szövegek megértésének tudományain belül rövid távon természetesen nem fogja előidézni a gondolkodás hirtelen és rohamos előretörését. Azt viszont, hosszú távon, bizonyosan segíteni fogja, hogy ha majd a szerverekre kihelyezett emberi kulturális emlékezet szövegbázisai és az azok kezelését segítő adatbázisok (mint az aktuális interpretációk kivonat-együttesei) kiépülnek, a humán tudományoknak egész egyszerűen ne maradhasson más feladatuk, mint a folyamatos újraolvasás. A jelen kultúrembere, a MEK hatására, immár nem azzal próbálja elkerülni a behívót, hogy tárol (művelt és emlékezik), hanem azzal, hogy gyakorolja magát az újraolvasásban. Mert ő már talán nem annyira memóriaegység, mint inkább olvasófej.


3. Visszakereshetőség (az oktatás és a kritika)

Az egyetem középkori eredetű és típusú céh. Olyan hely, ahol a tanoncok a mesterek mellett élve és dolgozva sajátítják el a szakmát, s erről a tudásukról, inaséveik végén, egy mesterdarab, ún. remek elkészítésével adnak számot. Ezt a remeket az egyetemi céh esetében szakdolgozatnak avagy diplomamunkának hívjuk. Jelentősége azonban a MEK hatására az utóbbi időben látványosan visszaesett. A szakszövegek hozzáférhetősége ugyanis olyannyira megnőtt, hogy a plágium gyanúja immár állandóvá vált, a bűnösség bizonyítása, a tárgyterület áttekinthetetlensége miatt, azonban szinte lehetetlen. A legtöbb bölcsészdiploma az ártatlanság vélelme alapelvének köszönthető. Mindennek következtében a szakdolgozat intézménye sokak szerint előbb-utóbb meg fog szűnni, s helyét az output felőli szabályozásban át fogja venni az átfogó, klasszikus, szóbeli számonkérés. A MEK végeredményben az oralitást támogatja.

Mindettől, azt hiszem, korántsem független a kortárs irodalmi művek értelmezésével foglalkozó szakma, a kritika szövegeinek nemrégiben lezajlott két irányú stílusváltása. A kritikának a MEK előtt integráns, egyben szinte elengedhetetlen része volt az adott szerző korábbi műveinek áttekintése, és az adott kritikát megelőző fogadtatástörténet legalább futólagos tárgyalása. Mindezzel nagyszerűen lehetett növelni a terjedelmet: az elsőkönyves szerzőkről egész egyszerűen azért születtek rövidebb kritikák, mert ott sem a korábbi életműről, sem a korábbi fogadtatásról nem lehetett beszélni. A MEK első korszakában ezek a bevezető fejezetek alaposan megnőttek, hiszen könnyebb lett összegyűjteni a bennük szereplő adatokat - aztán azonban hirtelen megszűntek, mert az ott összegyűjtendőket már összegyűjtötte más (a MEK, vagy nem ritkán maga a szerző). Elvették tőlünk az alibi-lehetőséget, gondolták a kritikusok, most mit csináljunk azzal a rengeteg üres leütéssel. Korántsem csak ezért, de kétségtelenül ekkor tört ki a kritika-vita. Mint tudjuk, az egyik megoldás, a jelen irodalomtörténészei számára, a szaktudományos elemzés lett: óriási terjedelem, hatalmas lábjegyzet-apparátus, előkészületek a nagymonográfiához. A másik megoldás pedig a brutalitás, a szóbeliség stílusait megidéző, rövid és pőre vélemény-kritika.

Míg tehát az irodalomtudomány területén a szövegekhez való hozzáférés a kreativitás egyértelmű előretörését eredményezi (én legalább is ezt remélem), addig az oktatás és a kritika területén más, összetettebb változásokat idéz elő. A szakdolgozat műfaja azért került válságba, mert a tudományos kontextusokat emberek már nem láthatják át teljes egészükben, a kritika pedig azért, mert a kritikai kontextusokat viszont még igen. A plágium gyanúja mindkét területen felmerül, de az első esetben nehezen bizonyítható, a második esetben viszont nyilvánvaló. Az intézmény az első esetben azzal válaszol a MEK kihívására, hogy ellenőrizhetőbb, esetleg szóbeli területekre viszi át a számonkérést, a második esetben pedig azzal, hogy vagy maximalizálja a hivatkozásokat (tudományos kritika), vagy megpróbál azok nulla fokához közelíteni, azaz olyan szövegeket létrehozni, amelyek stilárisan is nyilvánvalóvá teszik, hogy állításaik hivatkozhatatlanok (vélemény-kritika). A hozzáférés javulása értelemszerűen megkönnyíti a szövegekkel folytatott munkát, ezzel együtt azonban a visszakereshetőség és a szellemi tulajdon kérdéseit is új kontextusba állítja. A tudományos munka során felmerülő folyamatos, de szinte bizonyíthatatlan plágium-gyanú megnöveli a tulajdonjogi kérdés etikai súlyát, a kritikákkal szemben fennálló eredetiség-igény pedig vagy az apparátus precizírozását vagy a stílus radikalizálását írja elő.

A MEK utáni szöveg-szakemberek ezeken a területeken (kreatív, újraolvasói alapfunkciójuk mellett), szigorú etikájukra, szakmai precizitásukra és stiláris erényeikre alapozhatják majd felmentési kérelmüket: a gépeknek ilyenjeik nincsenek.


4. Kilroy-magyarázatok (a szépirodalom és az esszé)

Határozottan emlékszem, hogy a Bevezetés a szépirodalomba megjelenésének idején a szerzők még nagyon örültek, ha Esterházy Péter idézett a szövegeikből. Nyilván úgy vélekedtek, hogy ez a mű, mint valami csodálatos, és erős kanonizáltsága folytán felettébb hatékony médium, mellékesen az ő szövegeiket is megőrzi majd a feledékeny utókornak. Aztán a helyzet lassan megváltozott, és a Harmonia caelestis megjelenése után Garaczi László és Kemény István már viszonylag hangosan követelték vissza a nagy műben idézett szövegeik szellemi tulajdonjogát. Ennek is a MEK az oka: a szövegek digitalizációja nem csak az emberek, de a szövegek tároló-funkcióját is viszonylagossá tette. A szerver hatékonyabban tárol, mint a kánon - engem ne idézgessenek jelöletlenül! Amikor pedig Esterházy amerikai fordítója nem azt a megoldást választotta, hogy a magyar regényben szereplő, eredetileg angol vendégszöveget visszafordítja magyarból angolra, hanem egyszerűen bekopizta az idézetet az angol nyelvű eredetiből, az ügy azonnal jogi útra terelődött, s ezzel véget ért a posztmodern.

Esterházy természetesen továbbra sem fog lemondani a vendégszövegek használatáról: a MEK hatása annyira azért még nem erős, hogy teljesen áthassa és maradéktalanul újraírja a szerzői poétikákat. Esterházy továbbra is referenciális és fiktív elemekből fogja felépíteni sajátos imaginációját, fikcionalizálni fogja a referenciális elemeket, s referencializálni a fiktíveket, miként a net, és eközben olyan új, meglepő kulturális kapcsolódási pontokat fog létrehozni a végtelen szöveghálózatban, amelyek korábban nem léteztek, s amilyenek létrehozására sem a gépek, sem Moriarty nem képesek. És meglehet, hogy a MEK korszakában épp ez lesz az irodalom (és az esszé) egyik alapfunkciója. Az irodalom (és az esszé) lesz az az intézmény, amely által a háborúzni nem kívánó emberiség Moriarty művét: a hypertext szerkezetét, az abban felkínált, előregyártott kapcsolódási pontokat folytonosan rombolja, építi, gazdagítja, strukturálja és újrastrukturálja.

     

Vegyünk egy példát. A fal mögül kikukucskáló, nagy orrú figurából és a Kilroy was here-feliratból álló ún. Kilroy-graffiti eredete nem teljesen világos. A kutatások szerint az ábrát alighanem egy George Edward Chatterton nevű brit karikaturista alkotta meg, még a '30-as években, a mondat pedig valószínűleg a Quincy-beli Betlehem Steel hadiüzemben dolgozó James J. Kilroy nevű szerelőtől ered, aki a II. világháború alatt ezzel a szöveggel jelölte meg az általa ellenőrzött Sherman-alkatrészeket. Szerelők ezrei láthatták ezt a kifejezést az elkészült tankokon, Kilroy szlogenje legendává vált, és aztán valahol később, valahol másutt véglegesen összekapcsolódott az ábrával. (Sztálin Potsdamban állítólag megkérte Churchillt, hogy, ugyan, végre mondja már meg neki, hogy ki az a Kilroy, Hitler viszont - Bormanntól - biztosan tudta, hogy egy amerikai mesterkém a közép-nyugatról.) Asimov 1955-ös (The message című) elbeszélése szerint viszont egy George Kilroy nevű, harmincadik századi, időutazó történész üzent így magának a múltból: a szövetségesek afrikai partraszállása idején felfestette a szlogent egy tengerparti kalyiba oldalára. Ellenben Thomas Pynchon 1963-as, V. című, bemutatkozó regényének XVI. fejezete szerint a Kilroy egész egyszerűen a saváteresztő szűrő sematikus kapcsolási ábrájából jött létre. David Wallechinsky és Irving Wallace 1975-ös könyvének (The People's Almanac) freudista teóriája szerint mindenesetre a Kilroy-graffiti az Oidipusz-legenda emblematikus kivonata: kill roy = öld meg a királyt!

És akkor most mondják meg gyorsan, hogy mindezt én, vajon, honnan tudom, s hogy mi igaz ebből és mi nem, mi referenciális, mi fiktív, mi imaginatív, mi szépirodalom, mi esszé.


5. Tanulságok

Ez eddigiekből több féle, meglehetősen bizonytalan tanulságot is le tudok vonni. Egyfelől: valóban meglehet, s nem árt vele számolni, hogy a MEK, folyamatosan növekvő méreteivel, javuló szövegminőségével és egyre könnyebb hozzáférésével, ha meg nem is öli, némiképp talán gyengítheti az elsősorban tárolásként értett műveltségre irányuló egyéni igyekezeteket. Egyetemi körökben hallgatói kérdésre egyre gyakoribb az az oktatói válasz, hogy sajnos nem tudom - de utána tudok nézni. Erre azonban Csodabogár kétségtelenül azt mondaná: "Látod, mit tettél a negatív hullámaiddal, Moriarty?"

Másfelől azonban úgy látszik, hogy a MEK - végeredményben - a Bildung pártján áll: az én meg a kultúra csak munkadarab, semmi több. Hiszen a MEK az emberi elmét igyekszik felszabadítani a nem-gépi kreativitás céljaira, emellett etikai szilárdságra, szakmai precizitásra és stiláris tettrekészségre ösztönöz, továbbá arra biztat, hogy folytonosan újraolvassuk kulturális készletünket, s annak elemeit újra és újra, új és új, valóság és fikció viszonyait nem ritkán alapjaiban újragondoltató kapcsolati hálókba rendezzük el. És erre még az amúgy mindig mísz Csodabogár is azt mondaná talán, hogy: "Őrület! Ekkora pozitív kisugárzással nem veszíthetünk!"

Nem vagyok biztos benne, hogy tudok most választani ezen esélyek közül, talán nem is kell. A primitív, ám néha talán reflektált felhasználás remélhetőleg majd kidolgozza lassan, hogy végeredményben mire is való a MEK, hogy mi a funkciója, és mi mindent eredményez. A Kelly hősei című film záróképének, a speciális felirattal ellátott, emlékezetes Kilroy-graffitinek azonban mindenféleképpen és már most igaza van.

Szilasi László