Bevezető

Az egyetemi magyar szakos képzés első félévében, miután végigszáguldottak a középkor, a reneszánsz, a reformáció, a protestáns humanizmus és a kezdődő katolikus megújhodás irodalmának tárgyalásán, még egy, a 16. század végén magasodó, páratlan életmű megértése vár a hallgatókra: Balassi Bálinté. Alapos tanulmányozásához minden addig tanult ismeretük értő alkalmazására szükségük volna, és még annál jóval többre is. Hiszen a 20. század végén igen nagy hatású volt az a kutatói koncepció, amely a Balassi-életmű tipológiai analógiáját a középkori trubadúrköltészetben pillantotta meg, egy másik markáns elképzelés szerint viszont a késő-középkori vallásos irodalom isteni áhítatának nyelve és szemlélete világiasodik itt profán szerelmi versszerzéssé. A közvetlen mintaadó példák gyakran az európai humanizmus neolatin irodalmának szövegei közül kerülnek ki, a tárgyak és motívumok jó része visszakereshető egy, már a gyermek Balassi által forgatott humanista enciklopédia lapjain. Az utóbbit viszont Bornemisza Péterrel együtt tanulmányozta át, lutheránus nevelője hatására még gyermekként protestáns lelki olvasmányt magyarított, élete végére azonban katolizált, és jezsuita lelki atyja egy olyan hitvitázó iratot adott a kezébe, amelynek lefordítása a 17. század felekezeti polémiáit előlegezte. Ezeken az alapvető orientációs pontokon túl az életmű megértésének számos további problémaköre van még, kollokválók ismert mumusai: az életrajz bizonytalanságai (Célia személye, a felkeresett „Óceánum” azonosítása), a szöveghagyományozódás textológiai kérdései (a Balassa-kódex verssorrendjének szerzői autentikusságára vonatkozó hipotézisek, Rimay János tematikus csoportosítási kísérlete, a rendezetlen és a rendezett kiadások), a számszimbolikusan felépített kompozíciók lehetősége (a háromszor vagy kétszer harminchárom versből álló ciklus- és kötetszerkesztés esélyei), metrikai és ritmikai tanulságok, a petrarkizáló itáliai költészet hatása, török irodalmi minták, a virágének mibenléte és irodalomszociológiai helyzete körüli szenvedélyes polémiák (arisztokratikus vagy populáris regiszterbe, az udvari kultúrához vagy a kocsmai gajdokhoz sorolása, a Balassi előtti hazai szerelmi tárgyú versek teljes számbavétele és viszonyuk a fin'amors ideológiájához), az „inventio poetica” mibenléte, retorikai és műfajpoétikai megközelítések, az életmű közköltészeti recepciója, azután: platonizmus, eufónia, pásztorköltészet, énformálás? Olyan hívószavak, amelyek egyenként is heteken át tárgyalhatóak volnának.

A jelen virtuális kiállítás, amely Balassi születésének 450. és halálának 410. évfordulójára jött létre, természetesen meg sem próbálkozhatik a fenti kérdéskörök bármily futólagos áttekintésével sem. De azt gondolom, ez a legkevésbé sem baj, és jelen alkalommal, ezen a helyen nem is ez a feladat és a kihívás. Balassi Bálint költészete ugyanis nemcsak tudományos kérdések megvitatására való alkalom, nagyszabású koncepciók kifejtésének érvkészlete, hanem: élményt adó, izzó, vibráló irodalom. Ezen az ünnepi honlapon – a ma a legmegbízhatóbbként elismert kiadás alapján – a teljes költői életmű olvasható, és felfedezésre, ízlelgetésre, azonosuló átélésre vár.

A gyűjtemény egyik különlegessége, hogy lapjain megszólalnak a versek. És nemcsak szavalóművészek (Lázár Csaba és Szabó András) előadásában, hanem a legkülönfélébb zenei feldolgozásokban is: Csörsz Rumen István, Huzella Péter, L. Kecskés András, Kobzos Kiss Tamás és a Misztrál együttes felvételein. Nem kevesebb, mint ötvennyolc Balassi-vershez tartozik hangfelvétel, némelyikhez akár négy különféle előadótól is. Igen, hát persze: énekvers és szövegvers viszonya, mégpedig épp a 16-17. század fordulóján változóban lévőnek látszó viszonya szintén bőséggel hüvelyeztetett már a szakirodalomban. A dallamjelzéseknek az életmű előrehaladtával fogyatkozó száma és ezzel párhuzamosan a vers mint műegész autonómiájának fokozódása, a kezdősorukkal jelölt dallamforrásoknak az azonosítása, a fel nem lelhető dallamoknak a helyettesítése azonos ritmikájú versszövegek ismert dallamaival és e rekonstrukciók autentikussága – többszörösen megvitatott és eltérő álláspontokat felszínre hozó szakkérdések. Nem untatom most velük az olvasót. Helyettük inkább a Balassi-szótárnak, a versek és a komédia teljes számítógépes szójegyzékének tanulságára hivatkozom: az ének főnév nemcsak ‚éneklés’, hanem ‚énekelhető költői mű’ jelentésben is adatolható, vagyis a ‚költemény’ szinonimája is, s hasonlóképpen: aki énekel, nem mindig ‚szöveghez kapcsolódó dallamot szólaltat meg’, az is lehet, hogy éppenséggel ‚költeményt ír’. A verset (ami egyébként gyakran nem műegészet, hanem strófát jelent) többször éneklik a szövegek szerint, olykor gyengén, ami persze ismét magyarázatot kíván: ilyenkor nem rossz minőségben, hanem ‚finoman, halkan, gyengéden’ énekelnek. Ha tehát az egyes dallamokról és rekonstrukciókról lehet is disputálni, úgy tűnik, a versek énekelt formában való megszólaltatása kétségkívül autentikus előadási mód, ami ráadásul – és ezt a látogatók is tapasztalni fogják – igen erős korfestő, korjellemző erővel bír.

A tárlat másik különgyűjteménye: olyan 19-20. századi versek, amelyeket Balassi Bálint élete és művészete ihletett. Kölcsey Ferenctől napjainkig feszül a magyar költészetnek az a tematikai íve, amely a személyes életsors, az egzisztenciális kétely, az érzéki eufória vagy a történelmi-politikai helyzetelemzés kifejezésére a metaforikusan, allegorikusan vagy épp – hogy a Nagyciklus nyitóversére is utaljak – enigmatikusan (‚példabeszédszerűen’) megidézett reneszánsz költő alakját használja fel. A termés olyannyira gazdag, hogy csak egy szűk és sok szempontból esetleges válogatást van mód itt közzétenni belőle.

Fogadják szeretettel a kiállítást előkészítő munkatársak odaadó erőfeszítésének eredményeit: hogy a verseket, hanganyagokat, keresési és böngészési lehetőségeket ebben a szép reneszánsz formában Önök elé tárhassák, ahhoz közülük „ki koszorút kötett, s ki táncolt, s ki játszott, ki verset éneklett”, s a számos utóbbi, akárcsak hajdan – 1589-ben – a Margareta nevű „nevedéken szép szűz”, ezúttal igazán „bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját”.

Kecskeméti Gábor