A lengyel cimborákkal
egy dohszagú hodályban
– imbolygó gyertya mellett –
címeres cinkkupákból
meleg méhsert nyakaltál.
Minden szó áldomás volt,
s te öblös hangodon
halkan dalolni kezdtél
egy régi-régi nótát,
amit füvön tanultál
vitéz tusát pihenve
jótorkú egrieknél.
Aztán a Florianskán
baktattál őszi ködben
és hallottad, amott fenn
a szép Mária-templom
tornyán négyszer a ködben
hogy trombitál a strázsa;
köpenyed vállra vetve,
azt fürkészted a ködben,
hogy merre lehet Zólyom,
s vajjon még visszavárja
a bujdosót hazája?
Bolondság – mit! – haza?
bogas perek világa,
acsargó farkasok közt
a marásokat állva,
sebzetten, csalva, bántva
élni, ez a haza?
Hisz akkor szebb e város,
s a vidám cimborákkal
a Collegium Maius
helyett nőkkel, s ivással
mulatni bő időnket!
S mégis, ha olykor este
megindul a citera,
és füstként lerakódik
a dal a mennyezetre
– A gyertya csonkig égett,
szomorkás, méla dallam
gyűrűzik félhomályban –
égő szemét lehunyja
a bús magyar, s nemérzett
vággyal eszmél fel arra,
minden, minden hiába –
idegenben nem élhet:
mert a kenyér zamata, s a víz íze más,
mert másképp csókol a nő, mert másképp suttog a sás,
mert másképp járja a táncot az ifjú, s a büszke leány,
mert másképp csillan a kard a hetyke vitéz derekán,
mert otthon ilyenkor ősszel
muskotály illata száll levegőben…
mert otthon török ellen véres és vad tusa vár…
mert csak magyarul tudja elmondani azt
igazán,
hogyan zokog a dallam a zengő citerán.
Krakkó, 1953. november
Forrás: Irodalmi Újság, 1954. május 22. (11. sz.), 3. o.
|