1987-88  képeim szétajándékozása

88. 3.    

Kritika folyóirat / P. Szűcs Julianna:

KELLÜNK-E EGYÁLTALÁN?                                           (a mellékelt  két kép került P. Szűcshöz)

Gondolatok a mai magyar - és persze fiatal -  képzőművészek sorsáról. 

[...] Ime: „A. B.” története. Elismert, magának nevet szerző, a középgenerációba nem üres kézzel betoppanó művész ő. Rendszeresen kiállít, rendszeresen szerepeltetik műveit nemzetközi seregszemléken, rendszeresen jelen van ott, ahol a művészet megalkuvásmentes pozícióit őrzik. Modern? Fene tudja! Attól függ, hogy ki a mérce, és hogy a mérce miként viszonylik ama másik, ama könyörtelenül változó internacionális mércéhez. Szerintem tehetséges és következetes. Úgy történt, hogy a közelmúltban sokadmagával nagy megtiszteltetés érte. Műveivel részt vehetett a világhírű Christie-cég aukcióján. Azon a rendezvényen, amelyről nemzeti büszkeséggel eltelve jelentette tömegkommunikációs intézményhálózatunk: „szocialista viszonylatban” mi vagyunk az elsők, a frontáttörés óriási, immár nincs akadálya, hogy mi is értéket hordjunk az értékbefektetők kultúrapiacára. Úgy látszik, akadály mégis maradt. A magyar képek, szobrok és grafikák legtöbbjére nem akadt vevő, licitről pedig szó sem esett. A kalapács csak állt-állt a levegőben, mintha gázzal lenne tele. Pedig de jó művek is voltak úgy általánosságban! Stílusuk is, minőségük is pontosan belevágott abba a „nemzetközi sztenderdbe”, amelyet emlegetni elég nagy illetlenség, de azért kritikustól galériásig minden érdekelt tudta, hogy ilyen van. Ne firtassuk a sikertelenség okát. Rossz reklámtaktikáról, ügyetlen dokumentációról, „ki sem talált” imázsról, a magyar művészet előnytelennek talált helyzetéről beszéltek a találgatók. A szervezők és a menedzserek valószínűleg valamennyi vádpontot elfogadták. Bűntudat gyötörte őket.

Olyannyira, hogy a lábon el nem kelt anyagot - végül is szégyen velük visszakullogni - szépen leárazták és olyan „sale”-t rendeztek, hogy még a munkanélküli-segélyből élő észak-angliai bányász is vásárolhatott volna a maga kedvére valót. És ugyan miért ne lett volna kedve hozzá! Négy fala között legalább elgyönyörködhetne, hogy érdekképviseletének elárulásával nincs egyedül: becsapott proletártestvérei között magyar képzőművészek is vannak.

„A. B.” természetesen nem örült a kollektív kudarcnak, de - ilyen különbözőek vagyunk - ő nem emiatt szégyenkezett. Inkább védtelenségének szemérmetlen világgá kürtölése miatt. Mert védtelen ő, ha a Művészeti Alap heti zsűrijét nem célozza meg, és „nem megy le” kommerszbe. Védtelen ő, ha nem keres magának egy külföldi galériást, de legalább egy otthoni „reform-műkereskedőt”, és nem köt vele átalányszerződést. És védtelen ő, ha elfelejtett idejekorán besündörögni annak a csapatnak centrumába, amely monolitikus egységben és félkatonai fegyelemmel szeretné a világ felé mutatni a magyar művészet sokarcúságát és toleranciáját. Talán a védtelenségek külföldön megkoronázott halmazata, talán a művészemberektől mindig elvárható „váratlan cselekvés”, az action gratuite indította „A. B.”-t a különös cselekedetre. Műtermében már régen halmozódtak a képek. A képek, amelyekről nem mondható, hogy a kutyának se kellettek, hisz becsük volt az „ideiglenes nyilvánosság” világában, csak éppen kimaradtak a műpiacok csatornahálózatából. A képek, amelyek azért készültek, hogy valahol valakinek állandó gyönyörűséget szerezzenek és ne csak díszt és szempihentetést, hanem a kultúra bizonyosságát. - Itt van egy tucat. - „A. B.” kirakta képeit az íróasztalom körül. - Kell? Ingyen adom.

A tiltakozó mozdulatokhoz nyilván hozzászokott. Ahhoz is, hogy szakmánk íratlan etikai szabályai szerint kritikus és múzeológus - kerülendő a felesleges gyanúsítást, és gondoskodván a jogos önvédelemről - nem fogad el felajánlott művet. Különösen nem ingyen. - Félreértesz - folytatta. Nem, igazán nem te vagy az első. Járom barátaimat és ismerőseimet, a számomra rokonszenves értelmiségieket és mindazokat, akiknek elvben festek. Választhatnak és választanak is. Lassan már üresedik is a műtermem.

De hát ez érték! szűköltem. Ezért pénzt szoktak adni és ezért te pénzt szoktál kapni. Rosszul látod - felelte. Így ez olyan, mint a lascaux-i barlang feltárás előtt. Azokhoz már nem jut el, akik a kultuszon, az én esetemben a verniszázson részt vettek, azokhoz pedig még nem jut el, akik vehetnék az üzenetet a távoli múltból. Esetemben nekem ez az öt esztendőnyi idő éppen tizenötezer év. És hát miért élnék jobban az otthon raktározott képekből, mintha nálad, nála, nálatok, náluk lógna a falon? Akkor legalább már a művészi tevékenység egyik fele beteljesül, a művész-mű-befogadó ideális kapcsolata létrejön. A társadalommal-gazdasággal-kultúrpolitikával pedig pontosan úgy teszek, ahogy azok velem. Keresztülnézek rajtuk.

Választottam festményt. Többszázadmagammal választottam. Egy életmű, legalábbis annak egy szakasza eljutott a rendeltetési helyére. „A. B.” barátomnak éppen most lett elege abból a csapdahelyzetből, amelybe pályakezdő kollégái most kerülnek bele [...] 

Miután az állami és társadalmi, azaz régi és új értelemben „közösségi” művészet finanszírozására már és még nincs elegendő pénz, miután a művészképzés, az Alap és a szövetségi rendszer, a Stúdió, a Derkovits-ösztöndíj, a lektorátus, azaz az egész művésztársadalom arra van fölépítve, hogy ilyen szférának lenni kell, belső munkanélküliség, lényegében válság keletkezik. A képzőművészeket egyszeriben oda utalják vissza, ahonnan vétettek, a klasszikus polgári igényeket kielégítő polgári műtárgytermelés vidékére. Anélkül, hogy ennek igazi intézményhálózata, igazi kereslete, igazi hagyománya, azaz igazi minősége lenne [...]

___________________________________________________________________________________________________

 emlékeztetőnek ide, amiket én, ugyanerről: 

90. 12. 5.
Kedves Beke!

A képajándékozás, hogy már egyszer pontosan megfogalmazódjék

1. Csak sütöm, sütöm a palacsintát, nem tudom nem sütni. Amit visznek: eladom. Ebből élek. (Kétharmada mindig selejt, azt kidobom.) A maradékot halmozzam halálomig? Hogy majd utána elkezdjen működni. Még egy esetleges Váli-múzeum kedvéért se érdemes együtt-tartani az anyagot. A szisztéma nem jó. Csak konfrontálódjék Barcsay Czobellel, egy falon -

2. Aki használná: nincs pénze. Ez legyen akadály?

3. A müncheni fogorvosoknak viszont nem adom. Gyerekeim, gyerekeid számára termelek (ennyiben vagyok hazafi)Külföld: a kép eltűnik a magyar kultúra számára, mint homokban a víz. Nem vagyok én akkora művész.
Szűkebb, itthon körben egy életmű sugárzása viszont megtöbbszöröződik (Mednyánszky-rajzocskák a pesti polgárlakásokban).
Legfontosabb képeimet lehetőleg egyenesen múzeumba. Az biztos trezor.

4. Nézzük ezt az Ernst-kiállításomat. Kitettem 22 képet. Szétajándékoztam 16-ot.

Kapott a:
Székesfehérvár, Szt. István Múzeum,
Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum,
Kiscelli Kastély Múzeum,
Schmal Károly barátom,
Esterházy Péter,
Kende János,
Petri Gyurka,
Pécs, Janus Pannonius Múzeum,
Szombathely, Derkovits Múzeum,
Kecskeméti Képtár,
fiam is elkért egyet,
és V. barátom...

Ebben semmi önzetlenség nincs. A kiállítás egyébként, ha kell, 80 év múlva reskontruálható... 

__________________________________________________________________________________________

dátum: 90.11.    fájl: c2098-1.htm         C. 2098

(Frank János kérdezi a cikkéhez)

miért ajándékozom szét a képeimet:

0.  én is (csak) a képeim árából élek, mint bárki más, de mit csináljak a megmaradtakkal? Mit csinálhat egy mániákus nagymama a megmaradt palacsintájával?
1.  így végre a képeim elkezdenek működni. raktárban halottak.
2.  akinek szántam, akinek adnám, s akinek kellene is (ez kb. a magyar értelmiség ) az nem tud pénzt adni érte.
3.  aki viszont venné - müncheni fogorvosok - annak nem adom. én ezt nekünk, a mi gyerekeinknek, unokáinknak szántam.
            külföldön a kép eltűnik a magyar kultúra számára,
                   mint homokban a víz
            itthon, szűkebb körben, egy életmű sugárzása
                   megtöbbszöröződik
            legfontosabb képeimet lehetőleg
                   egyenesen múzeumnak ajándékozom
4.  nem vagyok világraszóló tehetség, hogy képeimet külföldön szétszórva, azok hatékonyak maradjanak
5.  nem szeretem a halmozást, szerettem volna már kiüríteni a műtermemet
6.  azt a fiatalkori ideámat, hogy amennyiben alkalmas leszek rá, képeimet együtt tartsa az utókor (Váli-múzeum) egyértelműen tévesnek tartom. ezek a múzeumok általában unalmasak. Jobb, ha Barcsay Czóbellel konfrontálódik, egy teremben.
            egyébként, hogy nem engedek képet külföldre,
            evvel a belföldi kereskedelemből is kizárom
            magam. (alkotóközösségek, galériák, Képcsarnok)

    összefoglalva:
bocs, szóval mi az ördögöt csinálhatnék egyebet velük?!
várjak halálomig, míg elkezdik nézni a képeimet?!
 

miért kezdtem zsidó temető képeket festeni?:

  1. az utolsó idők nonfiguratív képei rosszak voltak és untam
  2. volt itthon 2400 temetőfotóm. Nonfig-nál is általános volt, hogy saját fotóból indultam ki.
  3. a sok fotó mögött egy hihetetlen nagy élményanyag állt
  4. nekem: egzotikus terület
  5. misztikus és szakrális is
  6. a temetők csodálatos térélményei: mikroenteriőrök
  7. gyönyörű plasztika sokszor
  8. a csend
  9. a halál
10. affinitásom a zsidó kultúrához
11. elég hamar kiderült, hogy a téma egy olyan klisé számomra, amivel nagyon sokféle dolgot "ki lehet fejezni."
              (soha nem akarok kifejezni semmit - de hát mégis így van)