K-49 Vizivárosi Galéria
"Művészek a II. kerületben.
Mester és tanítványa / Váli Dezső és Várhelyi Tímea"

Bp. II. Kapás u. 55.
2013. január 10. - február 1.
megnyitó 2013. jan. 10.
megnyitóbeszéd: Nagy Miklós dr.

nyitva: hétfő-péntek 13-18h szombat 10-14h

____________________________________________

egy képet tettem ki:
Műterem - hideg februári reggel - A/2004/02
 

 

______________________________________________________

A meghívókártya négy oldala:




 

 

_____________________________________________________________________


A megnyitón:
 



Az utolsó két képen Várhelyi Tímea és Nagy Miklós dr.
ill. Olescher Tamás galériavezető, NM, és VD.
 

_______________________________________________________________________________________


A vendégkönyv elejére ezt ragasztottam:




_______________________________________________________________________________________
 


A honlapon / VÁLINEWS 2013.1.10.:

Megvolt a megnyitó.
Hogy miért egyetlen képet tettem ki ezen a Mester és tanítványa kiállításon: egy mester maradjon háttérben.
De fölkészültem alternatív válaszokra is:
1. A többi képem is ugyanilyen.
2. Mona Lisa mellé is kéne még három? Ez ugyanolyan jó kép.
3. Van egy gyönyörű Bundeswehr anorákom. Abból is csak egy van.
4. Aki felnevet ezen, vagy dühöng, az is csak PR., Megemlegetik.
5. Ősszel, a Műcsarnokban lesz elég.

__________________________________________________________________________________________
 

Nagy Miklós dr. megnyitóbeszéde

2013.1.10.            html-2013/nagy-megnyitobeszed.htm        C.11732-734

Nagy Miklós dr.
Várhelyi Tímea és Váli Dezső kiállításának megnyitójára

Wolf Solent műteremben
 

Aggodalom felhőzte Wolf homlokát, amikor a naptárban január tizedikére tévedt a tekintete. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban. Képekről, műtermekről, magányos belső terekről kellett volna írnia, de ő az elkülönülés másik fajtáját szerette. Azt, amelyben kint lehet a természetben. Szerette a hűvös márciusi reggeleket, zöld hajtások, nedves iszapos árkok, nyirkos pamacsokkal tele mogyoróbokrok és füves sövényfalaknál nőtt kankalinok illatát… Unokatestvére volt ez az emberi környezet elzárkózó és mégis nyitott magányosságának, de nagyon sokban különbözött tőle.

Egyben viszont hasonlított. Saját mikro-világegyetemet, saját misztikát lehetett belőle kialakítani. Már-már a szolipszizmus felé mutató gondolatokat, eszméket generálni, önállóvá válni és egyben biztonságos vacokba húzódni az ellenséges külvilág tolakodása elől.

Eszébe jutott egy dorseti este képe. Az eget felhők borították, ködök szálldostak, de a sötétben csak annyit érzett belőlük, mintha hűvösebb légáramlatok csapnák meg a Lunt folyó iszapos partjairól és ezen a tavaszi éjszakán őszre emlékeztető szagokat hoznának az orrlyukáig. Ahogy a párás levegőt mellére szívta, lelke elszakadt a külvilág időszerű valóságának élményeitől. Elúszott valami fekete folyamon, ami nem volt sem levegő, sem víz.

Olyasvalamire vágyakozott, amit eddig sohasem áhított: védelemre és támogatásra, amire tökéletesen rábízhatja magát, minden kötelezettség és erőfeszítés nélkül. Ő, a Véletlen halandó teremtménye, valamilyen halhatatlan lény után sóvárgott, hogy imádhassa, önkéntesen, személyesen, vakon.

Hiába tárta szét karját a sötétbe. Hangja nem volt több mint egy késett varjú károgása a Babylon’s Hill felett, vagy égerfa ág hozzácsapódása egy másikhoz a Lunt vize fölött, vagy apró kavicsszemek gyenge, felfoghatatlan gördülése. Hívása a levegő rezgésének buboréka, olyan tökéletesen elveszett, mint egyetlen vízcsepp, amely ebben a pillanatban gördült le a Lenty Pond hideg felszínéből kiemelkedő béka hátáról. Látomásszerűen jelent meg előtte az iszapszagú sötétség, melyben lebegett… aztán messzire valami fémesen csapódott és ettől az anyagi ütéstől egy rántással került vissza a köznapi világba, mint aki a padlásról egyenesen a recsegő padlóra pottyan…

Máskor, alkonyatban Gerdával kószáltak Poll’s Camp dombján és a lány halkan zümmögte az ismeretlen múltakból származó gyermekdal refrénjét:

Ha Poll kobakján csuklya van, inni kezd egész Dunderton

„When Poll his rain-cap has got on
They’ll get their drink at Dunderton!”

Ismételgette a mágikus erejű szavakat, és úgy érezte, nincs más dolga, csak menni, menni és menni, hogy titkos mitológiája kapcsolatba kerüljön az egész világgal.

Mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás- mondogatta magában, és úgy tetszett, mintha a fények, amelyek most már közel jöttek, egy bizonyos képzeletbeli város csillámai lennének, mely gyermekkorából merült fel és tűnt el lelkének peremén.

Ez a képzeletbeli város igen különös helyeken szokott felmerülni… teáscsészék alján, vagy árnyékszékek ablakdeszkáin… fürdők szappanos vizében… tapéta piszkos foltjain… holt rostélyok fekete szemében... elhagyott temetők rozsdás vasrácsában… kopott szőnyegek nyomorúságos mintái fölött… köves utcák csatornáinak névtelen szemetében… De valahányszor látta, mindig az első lámpagyújtás társult hozzá és valakinek a létezése, noha nem szükségszerűen a jelenléte... valamilyen lánynak, vagy fiúnak…valaki ismeretlennek…aki majd olyasmit jelent életében, mint az első lámpák gyújtása…csupa olyan érzés, mint amikor az ember kopár mezők és elveszett utak hideg sötétségéből ennek a rejtélyes városnak dús, meleg, csillogó biztonságába érkezik…

„Mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás- ismételte még egyszer. És azt gondolta magában: - Minden ebben a szóban van… ebben a szóban: és abban, hogy az ember sötét utakon arrafelé halad, ahol a lámpák égnek!”

„A sárga haraszton várt rá a legény,
Lent sírt a folyónál a szélben a sás.
S nem látta Shaftesburyt a lányka, szegény,
mert úgy megigézte őt Hosszú Tamás.”

Gonosz mémként forgott Wolf fejében a régi vers, miközben ismét a műtermek jutottak eszébe. Azon tűnődött, hogy milyen érzés lehet zongoralábak, bombonier, parketta, poros hamutartó, elszáradó és kifakuló virág, vagy képtartó állvány tövében elrévedni a saját mitológiában, senkiéhez sem hasonlíthatóan megteremtett saját univerzumban…

Az érzés hasonló lehet ahhoz, ahogy az ember a dolgokat érzékeli, mikor hallja, hogy kint eső esik, és közben könyvet olvas. Ha hirtelen elfogja az élet érzése, hogy kimenjen… messzire onnan, ahol éppen ül… nagy tágas mezőkre… oda ahol a különös, nem emberi elvontságok, mint Spinoza szubsztanciája, vagy Leibniz monászai, vagy Hegel ideája elenyésznek…

Ahol a teremtés kezdődik. Ahol a csend olyan, mint elérhetetlen magasságból leszállingózó nagy szürke toll.
Ahol valamiféle isteni kegyelem révén a hatalmas, holt, barna levelek közül sarjadhatnak ki az új élet intenzív sóvárgásával telített zöld hajtások.
Pont úgy, ahogy műtermek közömbös vásznain képek kezdenek életre kelni, saját belső erővonalaik mentén alakítva embertől független életüket.
Isten elhagyott szobáiban barangol az, aki a műtermében nekiáll festeni. Igyekeznie kell, mert a termek csak átmenetileg üresek, a kegyelmi állapot nem örök…

Vissza kellene jutni a gyermekkor termékeny magányaiba, mormolta Wolf . Abba a világba, ahol a felnőttek zajos és fenyegető közegéből menedéket lehet találni. Akár a zongora lábai közé rejtőzve, a polgári lét pusztuló romjaiba. Lesni a redőny mögül poros levegőn átsugárzó fénynyalábot, távoli és békés, tétova zajokban titkos rekeszekké minősíteni a keresztdeszkázatot, eldugni az elcsent és szétszedett, elromlott órák kerekeit, mágikus figurákat, csodatévő játékokat. Ahol a képzelet száguld, és tudattalanul alakul ki az alkotás gyakorlata.

Felnőttként elmenekülni a világból a személyes magányba lehet gyengeség is, mégis inkább bátorságnak nevezhető, sőt még inkább fárasztó feladatnak.

Bár Wolf Solent dúslevelű, pozsgásszárú, hűvös erdei növények hideg nedvességébe szokott visszahúzódni, irigységet kezdett érezni, és nem bánta volna, ha néhány napra festő lehetne…

Szerette volna puha festékek színes rétegeit kevergetni egy kopott deszkán, buja testi örömet érezni a vastagon egymásra kent anyag fizikai érintésétől, az olaj, vagy tempera szagát beszívni, de leginkább ámuldozni, amikor a semmiből, részben az ő közreműködésével, és részben attól függetlenül megjelenik valami, egy festmény, egy absztrakció, a tudat mélyének működése révén a mögötte kibontható gondolatok sok-sok rétege.

Kedves megjelentek, szerencsénk van.
Itt van az orrunk előtt a teremtés sok szelete, készen, ragyogva, szégyenlősen várakozva.
Váli Dezső és Várhelyi Tímea művei.

A kiállítást megnyitom.

A szerző jelezte, hogy  részleteket átvett John Cowper Powys szövegeiből.

_________________________________________________________________________________________

 

                 Kiállításkritika  / librarius.hu

2013.1.28.        html-2013/vizivaros-kritika.htm      C.11752-754

Röhrig Eszter: Mester és tanítványa 

Várhelyi Tímea kiállítása Váli Dezső részvételével 

Vízivárosi Galéria 2013. január 10.–február 1. 

 A kiállítás három téregységre, három tematikára tagolódik. Ezt bontja ki elemző tárlatvezetésében Röhrig Eszter.

Közvetlenül a Budai Táncklub mellett, a hajdan itt élő szőlőművesek foglalkozására utaló Kapás utcában húzódik meg a Vízivárosi Galéria. Apró, kétszárnyú ajtaja fölött szerény a fölirat. A kiállítótér fokozatosan: kétszeri aláereszkedés után nyílik meg előttünk. A szuterénben értelemszerűen nincs ablak, csak a mesterséges fények és a vakítóan fehér falak segítik a látást. Ebbe a tiszta, tágas, áttekinthető térbe vannak belekomponálva a képek. A festmények elhelyezkedése a figyelő tekintet útját jelölik ki. Három részre tagolódik a tér, s a Várhelyi Tímea képeit bemutató tárlat is. Árnyaltabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy mindegyik téregység között egy-egy átvezető kép függ. Általánosságban megállapítható, hogy a három rész három tematikai egységet takar: I. a zongoraláb mint hangsúlyos képalkotó elem, illetve (II.) a zongoraláb más motívumok hátterében található, és (III.) a csendéletek. Minden képnek van címe, keletkezési évszáma, ám a fentebb leírtak értelmében a kronológiának nincs jelentősége, ezek inkább informatív jelek: az utóbbi hét év munkái láthatók itt.

 

I. A lejárati lépcsők kis emelvényszerű részbe vezetnek, ahol három monumentális pasztellkép függ, mindhárom hangsúlyos eleme a fekete zongoraláb. A rész–egész felcserélése, a nézőpont, a zongoraláb és a többi képelem aránya, viszonya avatja ezt a motívumot eredetivé és talányossá. Az önmagába forduló, csiga formájú görgő arany színével vonzza a tekintetet. A zongoraláb mozgó, mozgatható mivoltára helyeződik így a hangsúly, s e szín a kora reneszánsz, illetve az ikonok világát juttatja észbe, az örök és változatlan vagy mozdulatlan értékekbe vetett hit korszakait. A biedermeier korban ez a hangszer fontos berendezési tárggyá, státusszimbólummá, az otthonosság-érzet részévé válik. A zongoraláb fekete színe – ha csak önmagában nézzük – jó néhány elcsépelt képzetet idéz: Adyt, Madáchot (igaz, a széklábból asszociálva). De mégis, az irodalmi utalások segítenek abban, hogy ráismerjünk arra, hogy a zongoraláb leginkább a művészet attribútuma. A fentebb említett arany szín arra is utalhat, hogy a görgő, a mozgatható vagy mozgó rész a zongoraláb létének eleme, sőt, az állandóság és mozgás (a destabilizálódás!) együvé tartozását sugallja. Hogy ez a zongora-tartozék mennyire fontos része e képeknek, azt éppen a zongoraláb és a festményeken szereplő más tárgyak kapcsolatából olvashatjuk ki. Az itt kiállított képeken megtalálható többi elem is visszatérő: a váza, a liliom és a gyümölcsök.

 

Itt – még mindig a bevezetőben, az első lépcsőfordulóban állva – szeretnénk kitérni arra is, hogy Várhelyi Tímea festői világa kevés tárgyat foglal magába, ez a dekoratív minimalizmus azonban vigasztalan létkérdéseket fogalmaz meg. És most szeretnénk visszatérni a nézőpont, a zongoraláb és a többi képalkotó elem kapcsolatára. A nézőpont földközeli: szőnyegtelen, csupasz, lépteink alatt bizonyára nyikorgó, halszálkaparkettát látunk, olyat, ami az időtől, sok időtől öregedett meg, de rendezettségét mégis megtartotta. A nézőpontokból kettőt emelnénk ki: egy parkettára néző felülnézetit, és egy szembenézetit. A szembenézetiből látjuk mindazt, ami a mulandóságban fájdalmas: a víz s a virág rothadását a vázában, a fő ékét, virágzatát elveszített, fonnyadó virágtestet, lankadó leveleket. A szikáran önmagát megtartó növényszár vonja leginkább magára a tekintetet, keményen, átlósan, szinte bele van égetve a vászonba a növényszár tartása. Nem nehéz észrevenni a kapcsolódási pontot a zongoraláb és a növényszár között. Csonka, rész-elem mindkettő, de nélkülük nem létezik az egész. A váza, a víz mind-mind a végsőkig leredukált művészi világba vezet be. Az „élet vize” az enyészet jele lesz, mivel a virág, ide, vázába, vízbe merülve megsemmisül, igaz, nem rögtön. A mulandóság eme pantheonjában a festőnő merészel közhelyekhez nyúlni, színekben, formákban, motívumokban egyaránt Az ovoid formájú tálca az életet asszociálja – vagyis csupa áttűnés minden –, e tálcán látjuk a vázát és a virágot. A halált.

 

II. A második részben, lent, a központi térben tárul elénk Várhelyi Tímea mindinkább elsötétülő színvilága, amely kontrasztot és ugyanakkor közvetlen kapcsolatot teremt Váli Dezső Műterem – hideg februári reggel 2004–2007 (A/04/02) című festményével. A művész állandó témája, a festőállvány most képen kívülre, eredeti funkciójába visszahelyezve kerül elénk: a kisméretű festmény (28,5×40,3 cm) ezen helyezkedik el. De hogyan… Először is: mélyen a szemmagasság alatt, és Várhelyi Tímea képeinek horizontja alatt. A Mester gesztusa a tanítványnak? Vagy másságának hangsúlyozása, annak, hogy őhozzá oda kell hajolni? Talán egyik sem, vagy mind együtt. Várhelyi Tímea mágikus, mesés, sokszor erős és kontrasztos színeihez képest itt a bátor egérszürke ömlik szét a vásznon. Ezen a mostani műterem-festményen a nézővel frontálisan szembehelyezkedő fal az uralkodó térelem, nagyrészt ott történnek a dolgok. Szerényen, de mégis erőteljesen: a formák és színek játékával. És egy kapcsolódási ponttal. Várhelyi Tímea zongoralába itt falnak támaszkodó fekete fogpiszkáló: nem drámai e forma jelenléte, inkább jelszerű. Támaszték, mankó, bot: a mindenkori segítségnyújtásra utalhat. De most pihen, nincs rá szükség, pusztán jelen van. A fal előtt kék fedelű asztal áll, leginkább ez vonzza a tekintetünket. Az elhúzódó, félrevonuló, üres fedelű és szék nélküli asztal. Lehet, hogy munkaasztal, de talán az írás, az olvasás, az elmélyülés helye. Esetleg a szertartásé, evésé vagy az áldozatbemutatásé. Nem tudható. Lehet bármelyik és egyik sem.

 

Az utolsó, a III. téregységbe átvezető felületen helyezkedik el a Majom elszáradt virággal című, 2012-es keltezésű kép. Mindig, de jelen esetben különösen fontos a keret, amiből kettő plusz egy is van. Két külső és egy belső. Tizenkilencedik századi empire-biedermeier enteriőrök tükreit szegélyezték ezzel a tojásmintával, ami egy szélső keretbe van foglalva, lezárva vagy idézőjelbe téve. Az aranyosra-ezüstösre koptatott keret, az antikolás tehát formájában és anyagában is a tovatűnt és lezárt múltat idézi. A kép felszínét uraló sötét függöny finom, vékony, arany színnel megfestett karnison, rendetlen ráncokat vetve lóg le, egészen a földig. Köznapi funkciót nehéz lenne tulajdonítani neki, mivel mögötte keskeny kis ablak bújik meg, inkább vélhető e drapéria színházi függönynek, ha lenne itt színház. Lehetséges, hogy a kép előterében elhelyezett tárgyegyüttes keretéül szolgál e fekete lepel. Apró dobogón hever egy összecsuklott játékmajom. Végtagjai kicsavarodva hevernek a teste körül. Nevetésbe vagy inkább fájdalomba torzuló arca felénk, nézők felé fordul. Ez a játék, a majom a gyerekkor titkait, főleg a keleti mesevilágba vágyódást, hajdani álmodozásainkat idézi fel. De nem vidáman. A gyermekkor halott majma és a jelen vagy jövő fekete drapériája között láthatjuk a fehéren világoló öblös vázát (női attribútum) és a vázában a mészfehér, dermedten oszló-pusztuló növényszárat (férfi attribútum).

Az erotikus allúziókkal telt, drámaian ellenpontozott színvilágú kép a tőle félfordulattal balra elhelyezkedő Mester, Váli Dezső kisméretű (28,5×40,3 cm), ám annál jelentősebb képével együtt nyer még árnyaltabb jelentést.

 

Váli Dezső egérszürke fala szinte világít a képen, a fényhiányos, ablaktalan téli reggel-falat a belső fények teszik élővé, már-már vidámmá. E belső fények a játékos, színes ablakok, amelyek szabálytalanul és ügyetlenül dülöngélnek a falon, mintha gyermekrajzok lennének, ám értékük abban rejlik, hogy vannak, léteznek.

 

A III. térbeli és tematikus egységben egy kivétellel csendéletek függnek. Az eddigiekhez képest a világos színvilág, a sápadt pasztellszínek dominálnak. Az elmúlás időtlenülése szól ezekből a kompozíciókból A kiállítás záróképe a Csendélet tájban II. 2012. A pasztelltechnika, melyet Várhelyi Tímea ezen és más képein is alkalmaz, szintén a már megidézett, de az időtlenbe emelt kort idézi. Talán ez a legnőiesebb képe az itt lévők közül. Itt mer színes, mer nagyon rózsaszín lenni. A vászon mintha pókhálószerű fátyollal, fedőszínnel lenne bevonva. Vagy mint a befőtt, vékony viaszréteggel lenne tartósítva. Legyen is úgy, ahogy érezzük, mivel e tárlat egyetlen még ép virága, itt látható. Az utolsó képen a virág lepelszirmait nem hullatja el. A pusztulás elindult körülötte.

 

A szerző köszönetet mond a Vízivárosi Galéria munkatársainak, amiért segítségére voltak abban, hogy ez a szöveg létrejöhessen.
 

            ____________________________________________________________________________


2013. 1.25.        html-2013/budai-polgar-cikk.htm         C.11755

Budai Polgár XXII. évf. 2. szám
2013.1.25.

MESTER ÉS TANÍTVÁNYA

Borús, szürke, fakó  ̶   mint mostanában az időjárás. Ez lehet a Vizivárosi Galéria most megnyílt kiállítására belépő látogató első benyomása. A Kapás utcai intézmény idei első, Mester és tanítványa című tárlatán két II. kerületi művész, Váli Dezső és Várhelyi Tímea alkotásait tekintheti meg a közönség. A mester csupán egy képpel, a Műterem  ̶  hideg februári reggel című festménnyel van jelen a kiállításon, igaz, ez a terem középpontjában, és nem is a falon, hanem egy festőállványon áll. A többi kép a fiatal Várhelyi Tímea munkája, főleg csendéletek: gyümölcsök, virágok, zongoralábak, amelyekről így vall az alkotó: "A legjobb a tájban ücsörgés, de ha azt nem lehet, akkor a zongora körül festek. Zongoraláb mellé helyezett tárgyak, virágok, gyümölcsök, amik a beállításban rothadnak el. Szirmok potyognak, szárak válnak a zöldből csontfehérré. Finom mályvák, érett bordók tűnnek el, és lesznek feketék, hamuszürkék, végül fehérek."
A tél, az elmúlás színeit és borongós hangulatát idéző kiállítást dr. Nagy Miklós győri orvos nyitotta meg. Nagy Miklós ugyanis  ̶  gyógyító munkája mellett  ̶  fotográfusként maga is gyakran kiállító alkotó, műgyűjtőként pedig értője a képzőművészetnek. Gyűjteményében mindkét most kiállító művésztől szerepelnek képek, amelyek ihletői voltak mostani, szépirodalmi igényességgel megírt és a megnyitón fölolvasott vallomásának.

P. Zs.
[Péter Zsuzsanna]

_____________________________________________________________________