A monacói kikötőben Aranyvillamos Hóvihar Pepével és Brankúzival Ülök itt a ködben Majorana repülni tanul Memento A Történelem, a máglya Majoranna elégiája
A monacói kikötőben
Hullámot hullámra vet újra a tenger, vetésem mind vízbe veszett.
Hajók guggolnak a kikötőben, horgony nélkül ring sorsuk a vizen.
Aranyvillamos
Az Aranyvillamos a köd ölében pihen. Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen kerekeiben a türelem az Opera előtti téren. Mintha régmúltból jött posta- kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen meghúzza magát az acélszürke sínpáron, rám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon, s ha majd elindul, legyen, kiért megálljon. Sietek, rohanok feléje, le ne késsem, a soha vissza nem térő pillanatot el ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam, mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom, visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos? Ez soha, talán egy másik - súgja-susogja mellettem egy idegen. S felnézek rá, szemében indulat-szikrák, habos és rumos szagú a délután jól szabott kabátja. Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova kell és miért sietnem, erős akaratom, kitartó türelmem más alkalmat nem terem? - mellettem az a másik, nem felel. Hirtelen elfog a pánik, gyötör a kétség, hogy talán ez az utolsó lehetőség, az utolsó Aranyvillamos, enyém lehet - ha elérem - a világ legnagyobb kincse, a reményemet éltető és békétlen lelkemre írt hozó balzsam. Vibrált a gondolat agyamban, imbolyogni látszik az aszfalt is alattam. Hát rohanok. Kapkodva szedem a levegőt, az Aranyvillamos életre kel, a ködből karcsú vörösarany teste lassan kibomlik, lám, most szökni akar, hirtelen megrándul, ajtaját szinte kezemre csapja, és sikolt. Megdermedve, ijedten állok. Istenem, mit is csinálok, miért késtem le az Aranyvillamost?
Szívem gyorsuló ritmusára kettőnk között a távolság egyre nő. Lassan, mint álmok illanó szele viszi, söpri, magához öleli, előlem eltakarja a köd, a makacs szürke köd.
Hóvihar Pepével és Brankúzival
New York-ból jött a láz ma. Rám teregette kezét, mintha engem áldana. S az én árva testem hőjét meg-megcsapolva pontosan fél tizenegyre
megérkezett a medve, bundájából csöpögött az élet mézes kedve:
délről jövő hózápor. Házastul és lelkestül ellepett a fehér por.
Oly pontosan érkezett, halálnak is elmehet a szentrál sztésön zsúfolt
peronjára, hol ki-be jár a versem fűtött vagonokból. Szeresse
meg, aki épp ott látja, vigye haza magával, vegyen álmokat rajta.
Míg te ezt a csomagot s magadat magadból, óvatosan kibontod,
magam is a hó alól, szoros gúzsból oldom ki, ó, csak segítene Brankúzi.
A guggenhájmban láttam utoljára. Pepe nagy óvatossággal karon
fogta és légiesen elemelte volna, ha pásztázó szemeikben
az aktusnak karmája, meg nem akadt volna, mint egy mágikus madár
kőszárnya, mibe élet magát azért lehelte, mert Brankúzi rendelte.
Vánkoson egy poroszló nem vette viccnek az ő váratlanul mozduló
karját, mindkettőnket mint a világ véges alját, kihallgatni bekísért.
A kísértésnek ellent- állni Pepe sem tudott, csapot-Brankúzit hagyott
a szomorú világra, hadd temesse be a hó, illúziók paplankája.
Brâncusi, az angolok Brankúzinak hívják
Ülök itt a ködben
...elmondhassam, hogy megcsalattam: nemet vetvén igent arattam. Szilágyi Domokos
Itt van ez az ákom-bákom, belészorult félszeg látomásom. Eretnek volt szólt az ének, csínján kell bánnom az (eg)ésszel. Ha megvet egy kálvinista, mértékkel
keverj a szabadságba egy kis osztrigát, jól összekavarva, hints rá majorannát, mint ki hiszi, csupa ízekből áll össze ez a morcos világminden, ami ugye
nincs is ingyen. Jön a lényeg Hiób-hírben. Kiált a riporter: ismeretlen hibbant, döbbenetes, elrabolt egy lemezlovast.
Elfogyott a szavam. Ülök itt a ködben, rég fel nem húzott rugós lemezlovas, mint ki hiszi, hinni immár nem akar. Béna mosolyom Hogyan küzdhetnék a logikával magam ellen egy kis nyugalomért, félelmemben megtalálom távol lengő, vérző éjjelek kötszerét?
Ne kérd számon csábosságát kiterített életemnek! Nem öröm a végességem. Szabadulnék onnan, oldanám a fojtást. markomban szorong ijedt, apró kabalám.
Hová vezet a végtelenbe nyúlt fehér út? A táltos kocsi velem gurul, béna mosolyom elé egy arc tántorul.
Csak te, csak valaki biztatna már! Jön rám a rémes, szürke álom, nem érzem sem édes ízét, sem bódító illatát.
Majorana repülni tanul
csak a suhanó öröm a kétkedés a felberregő gépzaj robbanásos kattogása a repülés tüll-súlytalansága a lebegés-vércse a lendület a felszabadultság érzete a kikapcsolódás izgalma az elrugaszkodás a felhevültség bizsergő áramütése a várva várt szárnyalás a tapasztalat amikor sem föld sem ég nincs alattad csak kósza föld lenn tenyér-ég fölötted és már szétválasztani nem tudod a pillanatföldtől a pillanateget
Memento
S mindenről - mint szakállas viccben - a szeretkezés jut eszembe, kedvesem. Ritmus oldja fel most is a testem. Ódon metafora jöjj ide, igézz meg! Élvezetesebb nincs is e világban. Ha újra eszembe jutsz, nemhiába, az örömszerzés fényes kése járja át testem, a láz ringató ritmusára.
Gondjaimat őrli malmában a kétely, te rám tekintesz, mint ki valami mást vár. Nyurga árnyék hasal a fény tükrére.
Ebben a tükörben még utolérlek. Elbújok veled újra egy reményben! Véremben kering röggé vált emléked.
Második befejezés
S fényezett tükrömben még beérlek, szavakat tépegetek, én megtévedt. Avas emlék a szoba közepében.
A Történelem, a máglya
Nyugtalan árnyak borízű csendet elcipelnek, maguk előtt serényen terelnek nyugtalan vágyat, borízű álmot álomra váltanak. A folyó mentén, előttem, Kutya szelek csavarognak s ők rám ugatnak bőszen, fel, a vitorlákra szöknek, csattognak a céda vásznak.
Félénk homály ül a tájra és alváshoz készülődik a történelem, a máglya. Lassan már beesteledik ebben az évezredben is.
Majoranna elégiája
megtorpedózott valóság továbbképzelem a képet szimmetriából szimmetriába mentem segítségért senki sem kiált így születnek ilyenek az elégiák |