DÉNES LÁSZLÓ
  

Halk
Látszat
Várakozás
Akrosztichon
Kronosz
Balkáni balkondal
Redivivus
Return
Jövőre
A sziget fölsejlő képe 

SZONETTKÖSZÖRŰ
Argumentum
Dilemma
Tűnődve s tétován ismét
Biztatás
Restancia
Excusatio
Megnyugvás
Vetettél, hát arass!
A játék lehetséges vége
Az utolsónak vélt
Az utolsó
Szonettballada, melyet a megnyugvását váró
költő szerzett egy (f)elvonuló (elme)nő számára 

Eppur si muove
Mustárszonett avagy üzenet a jólét rabjainak

 Dénes László

(Sz. 195.. Nagyvárad) Volt színházi alkalmazott, 1989 után újságíró lett, 1997-től a nagyváradi Erdélyi Napló c. hetilap főszerkesztője. Első kötete 1998-ban jelent meg, addig antológiákban, lapokban közölt. Fanyar, nyeglének álcázott lírikus érzékenysége avatják érdekessé költészetét.

  

HALK

Lehetnék tán az egyetlen nádszál!
Engedd el bátran a lepkéid,
Ha bármelyik rámszáll,
Én elringatom.

Csöndesült hangom a maradék vagyon.
Hitvánnyá kényezteti egykéit
E föld. Fáj még nagyon
A lepkehalál?

Azt hittem balgán, hogy nálam talál
Gyógyírra a baj, mi elkékít
Arcot, ajkat! Megnyugtathatnál.
De nem akarod.



LÁTSZAT

A kedvesem nagyon ügyes, ha lódít.
Virulni látja hervadt életünket:
- Virágözön, be dús, mesés!... Felültet,
Becsap, unt jelzőkkel ámítva bódít.

Miféle változás? Csak régi képek.
Szeretteink s szerelmeink mögöttünk.
Magányba bukva arcukba röhögtünk;
Reánkszabottak itt az ellentétek.

Sötéthez szokva fájna már a villany,
A vágy s a villamosok egyre késnek,
Gócpontja mindenik a tespedésnek.

A fagyköpeny alól szemünk kivillan,
De késve már. A kurázsink elillant.
Muszájból száll fel újra majd az ének?
 


VÁRAKOZÁS

Nem jön. Feléd madár sem jár. Csak egy-két
eltévedt hattyúdal ragad ki olykor az álom
karmaiból. S reggel megint elmarad a virradat.
Ma sem jön. Az ég alját fürkészve állsz az
ablaknál. Őrá van bízva a pirkadat. Hol
jár? Ki söpri le a csillagokat? A szél sem
merészkedik erre. Szigorú köd sompolyog
a házak között. Az állandó hiány belédköltözött.
Nyomasztó albérlet. Fölmondanál. De kinek?
Ha jönne, elvihetné a dolgait. Eldördült
szavak súlyos csomagját. Villámokat.
Földindulásokat. Az özönvizet. De nem jön.
Valahol itt lakik. Valahol itt él. Megrakom
a tüzet. Ha facsarja orrát a régi füst,
ha könnyezteti, csak szóljon, üzenjen.
Rögvest eloltod, ha fölhangzik a tam-tam.



ARTROSZTICHON

Szánalmas sorsát biz' megérdemli,
Én mondom, minden tévelygő! Menni,
Keresni folyvást, kutatni egyre,
Egy lapra tenni: a véletlenre,
Lyuggatni lelket, őrölni testet,
Megbújni ott, hol beesteledhet.
Ám ki nem leli helyét, hazáját,
Remélheti-e hogy visszavárják?
Ideje volna ébredni egyszer
Arccal az égnek, kialudt szemmel.
Itt délkeleten lesz majd egy sziget,
Letelepszünk. Hisz megfelel. Minek
Dőljön az evezőknek egy béna?
Inkább ölelni kéne, mint vézna
Karokkal vívni bősz Neptunusszal.
Ó, hadd, hogy gyáva legyek ezúttal!



KRONOSZ

Kiporciózza rendületlenül
a gáttalannak hitt, remélt időt,
kiszámol minden dobbanást belül
s ezüst szálat mi álladon kinőtt.

Letörli arcodról a szűz mosolyt,
szeretve kér és közben megaláz.
Makacs csatározás hiába folyt
a tűnő enyhért. Elemészt a láz.

Kopott gerinceden a kézjegyét
viselheted, s a hókusz-pókuszok
illúzióid hűs emlék-jegét
idézik újra meg, de jól tudod:

egy perc alatt zilálja szerteszét
saját rendjét, mi összealkudott.



BALKÁNI BALKONDAL

mint aki hajdan elment
       úgy érzek
mint aki itthon maradt
       úgy félek

mint aki mindent megkap
       úgy kérek
mint aki nem lesz holnap
       úgy élek



REDIVIVUS

Sóvár virágárustekintetek kutatják zsebeim.
Hasztalan. Hasztalan fürkészed szemeim.
Lám, csigaházzá törpült várad.

Sápítozók. Tárcahősök. Nyájas hemzsegők.
Körberajongnak naponta büntetlen szószegők.
Nem vagyok letört. Nem. Csak fáradt.

Mégsincs szükségem mankóra, hordágyra, liftre.
Már fátumként vonz, röpít a kétezredikre
Mindennapos, mámoros lázad.



RETURN

Sorstársaim e citromsókedélyben,
Elszálltak hát a galambos idők!
Helikopterek landolnak a téren,
Ujjong ezernyi hemzsegő ripők.
Bámészkodom, míg azon töröm fejem,
Mit érhet ma a bokacsattogás?
Indulót játszik, immár örömtelen,
Minden zenész, és halkan magyaráz.
Meghúzom magam, mint bús néger gitár,
Ha zsoldosujjak tépik vérmesen.
Bölcsőt ringat egy kopár szigeten
Számos barátom. Hát ő, ő mit csinál?
Mindegy. Nem hallja senki énekem.
Egy helikopter hízik véremen.



JÖVŐRE

a mindenből kirekedtek
tehetségével furakodom
a sors combjai közé
mint holmi szappangéniusz
a kádból kifolyó víz csobogása
leereszkedően vállon vereget
cingár barátom te bolondos gyerek
tavaly egyedül voltál marienbadban
cannesban acapulcóban miamiban
semmi vész jövőre együtt leszünk
mondjuk a körös-parton



A SZIGET FÖLSEJLŐ KÉPE

lavórnyi vízből kiszállva
árbocként imbolygó szálfa
        maradék talpalatnyi
őrizze lerágott köröm
önsajnálat és káröröm
        sziklaszirt volt
        csak annyi



SZONETTKÖSZÖRŰ


Argumentum

Szeretőm asszonyom:
Asszonyom szeretőm?
Asszonyom szeretőm:
Szeretőm asszonyom?

Asszonyom szeretőm;
Szeretőm asszonyom!
Szeretőm asszonyom;
Asszonyom szeretőm!

Szeretőm asszonyom,
„Szeretőm asszonyom”
(Asszonyom szeretőm)

Szeretőm asszonyom...
Asszonyom szeretőm-
Asszonyom szeretőm-


Dilemma

Mint tűznyelő, úgy faltam lángokat,
Megszégyenítve nagy fakírokat,
De nem bírok kifogni sorsomon,
Sajognak csúf sebek a torkomon.

Vizen jártam, jeges-hegyes szegen,
Kaszáltam ott, hol semmi sem terem,
És pókhálóból szőttem terveket,
Úgy téve, mint ki mindent megtehet.

Cipeltem, hordtam egyre érveim,
Mint pengék csorbultak ki vértjein
A legfájóbb, legélesebb szavak.

Mi engem ért, az őt is érje mind!
Tiprásomért üzenjek tán hadat?
Lemosható, mi lelkemhez tapad?



Tűnődve s tétován ismét

Tekintetét lesem: szent kergetőzés!
Sürög-forog, teát főz, száll a gőz és
csiklandozgat kacsintva, kacarászva,
Hazai kikötőt csempész a házba.

Már délre dongnak férfias harangszók;
Más játszma ez: haragszom rád s haragszol.
Tesz-vesz, duruzsol, szöszmötöl, elbágyaszt,
pohárnyi bor, mi feledésbe ágyaz.

Keményen fogja két kezem tavasztól,
Elűzve büntethetne, bár maraszt, jól
érezhetően birtokol személye.

(Ha már ifjan sok álmod elszalasztod,
Körülölel a rút közöny veszélye...)
Vigyázna rám, csak lépnem kell feléje -



Biztatás

Most úgy állsz, mint ki másként nem tehet,
Kétségbeesve tördeled kezed,
Tipegsz-topogsz, elhágy a képzelet,
Mint férfit, ki szeretne, s nem lehet.

Ki állingáló, az mind védtelen,
Hozzá szegül lassan a félelem,
Vitorlával fordulhat szél ellen
Az, kit riaszt parancs és kérelem.

Döntésre késztethet egy mozdulat,
Egy szisszenés, egy jel - hisz fordulat
Lehet akár egy percnyi kis öröm,
S bár üldöz még a régi bódulat,
Mint jó lakájt az idült hódolat,
A sors orsója újra felpörög!




Restancia

Felhánytad, hogy nem írtam hozzád ódát,
Se xéniát, se himnuszt vagy szonettet.
Erőszakot agyán vajon ki tűrhet?
Most hány versemből lógna ki a lóláb?

Lobogtunk úgy, mint tűz, mely olthatatlan,
Habzsoltam tested éhségtől gyötörten,
Ölelt-e volna tombolóbb gyönyörben
Jelzők hada, mit őriztem magamban?

Izzott karomban s ajkamon az ihlet,
Csókomba líra folyt, vegyült töményen.
Nem írtam meg. Most nem kell összetépnem...

Átokszonettem késve is megillett,
Reádkovácsolok nehéz vasinget,
Júdásoknak szánt első költeményem.



Excusatio

Harag ural, ha rád szabok ruhát,
Vehet-e rólad férfi méretet?
Jogom ítélni nincs, de kérhetek.
Szabadkozunk; ekként leszünk suták...

Üres hajód a vágy borítja föl,
Sötét verembe hullsz, de majd kihoz
A bolygató, ki nem csak bajt okoz.
Hiszem, hogy félsz, de nem tudom, mitől.

Titkon lebegsz, osonva víz alatt,
Halacskaként, mi nem lesz jó falat,
Ha rejtve élni bárki megtanít.

De vis maior a ritka pillanat,
Mi feldob, felráz, szinte megvadít,
S a tespedéstől szinte elszakít.



Megnyugvás

Ne szálljon arcom el, mint nyári pára,
Ha meglep majd a jeges hótömeg!
Ráfagy kesztyűs kezem a hólapátra,
Utat vágnék hozzád, még jól jöhet.

Közénk vetülnek ronda rianások.
Mi kényszerített, hogy a póluson
Építsd fel igludat? Jelekre várok.
Ne rémüldözz majd, hogyha megtudom...

Toporgok gyáván, bőgve tehetetlen,
És várom, jöjjön már az olvadás.
Hóbuckaágyam, hagyva bevetetlen,

Mentsváram lesz, ha rámtör oly csapás,
Mi tőled jön. Mert értetlen, kegyetlen
Asszony lehetsz csak újra, semmi más.



Vetettél, hát arass!

Mint szög a zsákból, úgy búvik ki minden,
Mit eltitkoltál, oly bután előlem.
Hazudhatsz már, saját levedbe főtten,
Fizetni fogsz, nem kapsz nyugtot se ingyen,
Aminthogy nem lesz megbocsátva semmi.
Mit elkövettél ellenem a múltban,
Az rág, emészt belül, a mába fúltan,
Vonszolván át a holnapodba. Menni!
Csak menni egyre, nem törődve azzal,
Amit megváltoztatni úgyse tudnék...
Én nem felejtek. Bosszúvágy ha sarkall,
Nem torpanok. Már semmi sem marasztal.
Várhat rám izzadás, netán borult ég,
Nem alkuszom. Meglásd, találkozunk még...



A játék lehetséges vége

Hiába vonsz be egyre fénylőbb mázzal,
Kiütköznek világosan a ráncok.
Hiába dúlnak éjjel vad románcok,
Ha imádod a kelő napot - mással...

El-elbitangol nyájától a bárány,
Nem szült sosem anya hibátlan pásztort.
Eszedbe jut hogy ültünk meg mi száz tort
És üdvözültünk mások üdve árán?

De eljön még egy múltat űző holnap,
Kiszikkadt tested veri buja zápor,
Elúszom csöndben, míg te csontig ázol;

Özönvíz ez, és nem bukkan fel csónak,
Se mentőöv, mit dobhassak a szónak,
Ha elveszejti történelmi mámor...



Az utolsónak vélt

Ölembe veszlek, mint fáradt leventét,
Ki meggyűlölte már a háborúsdit,
Mert rúgták, lökték, reggel-este, untig,
S a lázadását többször is leverték.

Míg ajnározlak, kecsegtetve váltig,
A jóvátételt, érzem, hogy lekéstem,
Hisz elutasítsz gőgösen, kevélyen,
S ígérhetek már kárpótlásul bármit.

Lemállik egyszer arcodról a festék,
Mert meggyötörtek átvigyorgott esték,
Mik körbevettek, mint a semmi foglyát,

Míg rád nem leltem. Tévedésbe esnék,
Ha még hinném, hogy békém visszahoznád.
Mit láttam benned? Boldog karácsonyfát?



Az utolsó

Mit láttam benned? Boldog karácsonyfát,
Mit csillagszórók lepnek, míves díszek,
Szalagok, gyertyák, cukrok, gömbök, színek,
Minek varázsát mások csak lerontják.

De rádtaláltam, s rejtve, lopva, óva
Behoztalak rideg, szűk otthonomba,
Hogy tartalommal telne meg a forma...
Most sajnálkozva doblak ki a hóra.

Elmúlt a nyár, az ősz, a tél is fogytán,
Csak pompázol és tündökölsz fölöttem;
Dalolj, kacagj, sikolts, hajolj le hozzám,
A társam légy bár kínban és örömben!
Hiába esdek. Nem bírhatlak szóra.
Lecsupaszítva doblak ki a hóra.



Szonettballada, melyet a megnyugvását váró költő szerzett
egy (f)elvonuló (elme)nő számára


Határoztál. Készülj az útra hát!
Tegnapjaink szabadságolt hada
tolong a peronon. Már nem haza
sietsz. Rájössz te még, hogy múltra vált
a ma. Gondolkodj el a csomagon.
Tán van valami rejtett kis rekesz,
hová elfér totem, torzó, kereszt
s egyéb, mi voltál. Vidd. Odaadom.
Elvásott ábránd a félig-menés.
Az osztódás, a hűség nimbusza:
a hűtlen alvó álma oly kusza!
A búcsúdal... A végső tettetés:
neked elég, ami nekem kevés.
A hontalannak nincsen himnusza.

Ajánlás

Kedves, ne sértsen hát a feltevés:
ügyes manőver volt e tüntetés,
egymást csipkedő bolhák cirkusza.



Eppur si muove
(Búfelejtő léhaság)
                        Alteregómnak

Van most egy igaz percem, bár kótyagos,
Téged szólítlak örök barátsággal,
Ki találkoztál ezer nyavalyával,
Lett légyen hétfejű, dundi vagy lapos.

Te hajdanán az iskolát bekented
Zsírral (de nem ettek meszet az ebek),
És nem bújtál földbe, akár a retek,
Ha nem volt se nőd, se gubád, se kented.

Mikor birkóztál egy halom szájhőssel,
Száz beste najáddal, cseresznyecsősszel,
megcsalt a szőke, a barna, a bordó -

Sebaj, a macskák elrepülnek ősszel,
Legföljebb kiürül kissé a korzó -
És mégis mozog a pálinkáshordó!



Mustárszonett avagy üzenet a jólét rabjainak

Se diploma, se pénz, se útlevél,
Se üdülő, butik, japán kocsi,
Se aranyfog, se mogyorós csoki,
Se villa, hatszobás, se lágy kenyér,

Se német sör, se cucc, se dezodor,
Se egyéb fincsi kozmetikumok,
De hinni, bízni, sírni még tudok,
Ha végképp elkerülne a humor.

Magyar vagyok és egyre magyarabb,
De megveti eszem a hasamat,
Hisz nem kívánok mást mint szellemet,

Hogy mondhassak, ha kell, igent s nemet.
Ne törd fejed, igyál, egyél, szeress!
Eressz, eressz, eressz, eressz, eressz!

1980-88
 

Kezdőlap