DIMÉNY ISTVÁN

Az anyám
Baleset
Új ruhám margójára
Tükörírás
Évszak
Augusztus Telegán
Megnyugvás



Dimény István

Családi neve 1947-ig Herczka (Budapest, 1913. aug. 17. - 1973. jún. 19., Budapest) - újságíró, író. Középiskolai és felsőkereskedelmi tanulmányait Temesvárt végezte. A 6 Órai Újság szerkesztőségében kezdte meg újságírói pályáját 1930-ban. 1948-tól a Szabad Szó főszerkesztője, majd Bukarestben a Művelődés szerkesztőségi főtitkára (1955-58). Karcolatait, novelláit, művészeti írásait az Utunk, Irodalmi Almanach, Igaz Szó s a napisajtó közölte. A felszabadulás után szerkeszti és bevezeti Fogj bátran tollat c. alatt "népköztársaságunk 44 magyar dolgozójának versei"-t (Kv. 1950). Posztumusz verskötetét Az élet peremén (1977) c. alatt az RMI sorozat számára sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Szász János.

 

Az anyám

Az anyákról sokat verseltek,
de azért mégis, türelem:
nem leszek hosszú. Nem lehetek.
Hát röviden: az én anyám
húszéves,
mert amikor születtem, annyi volt,
és akkor halt meg gyermekágyi lázban.

Ez Semmelweis halála után történt
fél évszázaddal, egy proletárok lakta házban.

1933




Baleset

Két kerék forog:
körbe, körbe,
egy meztelen test áll előtte,
a gőzkalapács alá egy kéz teszi a vasat,
üt a kalapács,
a vas törik,
hasad.
A vasszilánkok leesnek a földre,
a két kerék forog:
körbe, körbe.
A levegő izzó, párás, nyomasztó.
Harmatos a mell
és mint egy fújtató jár:
le s fel, le s fel.
A levegő forró, már pokolian süt,
a kalapács pedig
csak üt, csak üt.
A kéz is izzadó, a kéz is pőre,
vas helyett hús kerül most az üllőre;
véres a test.
A kalapács pedig, az esztelen. -
csak üt, csak üt.

1934




Új ruhám margójára

Gyönyörű mondahősnek lenni
szép tagokkal, meztelen testtel,
kit késői művész megdicsőülésként
izomnak rajzol ezer reflexszel.

A vállam csontos, lapockám kiálló.
Gyenge állványa lennék a földnek,
ilyen tartással, én mondom nektek,
nem alkotnak, csak szabókat ölnek,
csak szabókat ölnek ...

1937




Tükörírás

Az ember előbb fölfelé kaptat,
s mire feleszmél,
a maga dombján,
apró, saját kis csúcsán
- nem, meg sem áll -,
már lefele baktat,
és olvasószemüveggel
figyelné egy hangyán
a három eggyé vált porcban
az eleven életet.
De hamarább romlik a szeme,
mint szemüveget cserél.

1961




Évszak

Tűzfalak tövében, az aszfalton születtem.
Kérdem, hogy mihez kezdjek most,
ötvenévesen, a boglyas hegyekkel,
az okker és zöld hullámú fákkal
vagy a kónya fejű sok vadvirággal.
Mire nekem a címeres szépség
meg a levegőben a címkés ózon?
Tudom. A testem megnyugszik,
talán tisztul a vérképem.
S tüdőmön múlik a heg tovább.

Az őszi levél teste rozsdás
és fonnyadt, mint annyi versben.
Bennem nem kelt nosztalgiát.
Csak a bomló anyagot látom,
akár a hátára fordult bogárban,
mit a cipőmmel elseperek.
Pedig levél és szél
hogy pergetik a perceket!
Hogy kergetik egymást!
De ez nem játék és nem költészet.
Csak évszak. Ősz van.

1964




Augusztus Telegán

Közel az éghez hallgat a falu.
Csak az estéli csend beszél
a kutyák hangján, lánc sírásán,
a bokrokon neszelő széllel pihentet.
Ha van, aki itt megpihenhet.
Nehéz batyu ez a hegyvidék este,
erős kötése villám,
durva vászna a felhők,
a házak, az erdő, az ösvény
oly zsúfoltak benne.
Felleg takarta sejtelem vagy, augusztus
kilincsen nyugvó kéz,
kilépni merszed nincsen.
Kora őszi éretlen nyár
szótlan ígérete.
Közel az ég és mégsem ...
De beszélj!
Mert itt, ahol hősök szenvedtek,
nehéz lesz megpihenni.
Nézem a sötétséget, nézem.
.....................................................
Még soha ilyen augusztust! Soha.

1966




Megnyugvás

Lám, egyidőben gyarapodik, fogyatkozik a lényeg,
s tart mozgásban minden valamirevaló embert
több ujjnyi szalonnája, hol pedig sorvadó gerince,
évszakok, életkor s az idők járása szerint
a test, a hangerősség és a filozófia is változik,
akár a körülmények lehetetlen hatalma
és a természet szeszélyes diktandója.
Ezért értetődik magától, hogy ha már van,
a daganat nem egyszerű növekedési folyamat,
hanem változás mennyiségből egy új minőségbe,
jelenség csak, az ellentmondás kipattanása
az is, amikor már éterrel altat a sebész,
mert a magáét téve metszi ő folyton
a szüntelen cselekvő szaporulatot.
S ha jól belegondolok, ezzel szintén
"ellentétes tendenciák harca megy végbe";
a sebésszel, a vadhússal, az elodázó késsel
a végzet ismét csak körülménnyé válott,
ezért sohasem szakad vége a változásnak,
hisz fölös szövetet és verseket recidivál
a páciens, míg legföljebb lassacskán elfaragják
- ami ismét a tárgy lényegében rejlik -,
mint a csonkig hegyezett ceruzát.

1968



Kezdőlap