ESZTERÓ ISTVÁN

Csángók
Magyar Ház
Indulatok
Beolvasztás
Mint tó vize
Napon túli nap
Versmondó
Szó hercege
Ihlettől ihletig
József Attila üdvözlése
Bartók szülőhelye körül
A Föld, a Múzsa
Újszülött unokáknak
Repülni, hej
Szépségkirálynő
Találkozás
Ősz templomában
Bolyai bordala
Korallsziget
Mentősziréna
Fekszem, nyugágyban
Állomás
Monológ



Eszteró István

Született Végváron (Temes m.) 1941. március 19-én. Önvallomásából: "Szüleim, István és Zsófia 17 hektáron gazdálkodó földművesek, kulákok, később, a gazdaságuk szocialista felszámolása után gyári munkások Temesváron, ahová költöztünk. Szülőfalumban végeztem el az I-IV. osztályt, ezután Gátalján és Temesváron folytattam tanulmányaim román tannyelvű iskolákban, abból a szülői meggondolásból, hogy ekképpen szebb jövőnek nézhetek elébe. Román középiskolába viszont nem vettek fel, így szerencsémre, ha nem is zökkenő mentesen, visszakerülhettem anyanyelvi közegembe. Temesváron érettségiztem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztem magyartanári diplomát, 1965-ben. Ettől kezdve magyar nyelvet és irodalmat tanítottam Újtusnádon, Resicabányán, Temesrékáson, Bodófalván, Végváron. Utolsó munkahelyem több mint tíz évig a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum volt." * Verseskönyvei a temesvári Facla Kiadó (Üveges, 1983), az aradi Irodalmi Jelen Könyvek (Gondolatok a hölgytárban, 2004; Egy könnyű garni, 2005; Concertino c. kétnyelvű kötet, 2007.) és az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó (Nirvána gombostűje, 2009.) gondozásában jelentek meg. Tagja a Romániai Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.

 

Csángók

Temploma nincsen, bár szava ó, és távol az Isten,
Mint a Halotti Beszéd s késlekedő szeretet,
Már a nevén vicsorog marakodva sok érdemes elme,
Mintha vadászterület volna a nemzet, a nép.



Magyar Ház

Lásd vendégül régi barátodat évtizedekre,
Asztalfőre utóbb ősi jogon települ,
Megkínál kegyesen, hogy a szomjadat oltsad utolszor,
S holnap az utca hazád, házad a csillagos ég.



Indulatok

Emlékművet a gyáva orozva gyaláz meg az éjnek
Leple alatt, kalapács sújt a szoborra sötét
Indulatok szikráit okádva a zsenge füvekre,
S reggel a béke törött csonkjain ébred a nap.



Beolvasztás

Fosztogató tolvajt állít szentképül elébe,
És tolvajnyelven áldja meg ősi zsebét,
Országot kaparint, míg bűnjeleket töröl egyre,
Két ima közt gondol rád, aki sorra kerülsz.



Mint tó vize

Istent, ki mindenek forrása, bármi
sejtekbe fűződő génekig, egy
szent dalba révülő leánygyerek
szeméből láttam először kiszállni,

szép volt és kék volt, mint tó vize, tiszta,
fenséges tükrén megvillant a nád,
barna bugából kibomló haját
arany sugárba szeptember felitta,

röppent, repült a szédületes tájba,
ezer selyemszösz vitte az igét,
fohász-leplet a mennyei oltárra;

azóta zenglek, isteni vidék,
ahol szemekből nyílt a dal virágba,
és gyöngyharmatot lélegzik a rét.



Napon túli nap

Be furcsa ám a múlt a képkeretben,
idők farkasszemébe bámulunk,
álljuk tüzét, szempillánk meg se rebben,
ó, mennyi arc, még egy se életunt,

betűt, szerelmet, bármit abbahagyva
utcán, mezőn, a parkban, fák alatt
távolba nézhetsz, napon túli napba,
a lélek tükre ezred-pillanat:

sodorja máris évszakoknak árja,
kikezdve, mit homokba írt a fény,
a mosolyodból mossa, marja, vájja

csilló derűd gödröcskék rejtekén,
sugár homlok tavak fodrába mártva,
elrontott filmet áztat így edény.



Versmondó

Mátray Lászlónak

A tér megborzong, ha ajkadról
áramlani kezdnek a hangok,
megfeledkezve már mindenről
csak ringatsz, rengetsz száz harangot,

minden szónál, mondatnál másképp
feszül meg és ernyed el az ideg,
tavaszba nyílik egy, de árnya
hókristályokká lehelve zizeg,

mintha néhány hangszínbe sirül
minden volt érzelem és gondolat,
világ végén milliárd sornyit
ki egy fennmaradt versbe oltogat

Homérosztól máig világló
emlékezettel, hogy achájok
szeméről szavanként ritkuló
ködökben röppen fel a hályog,

akárha víg Anakreóntól
Vitézig egy kortynyi bordal elég
öblíteni gyöngyöző örömöt
vagy bánatot, mikor házunk leég,

és elmúlást, Omar Khajjánnal
pohárt koccintva lázzal össze,
feledni mámorok hevében
elég a szilaj vágyak öble,

úgy zeng szavad, vagy mennydörögve
kong ércesen, mint félrevert harang,
akárha legutolsó versben
hajózik együtt nagy és kis kaland.



Szó hercege

Lakj pörgő porszem kéklő szigetén,
hol alkonyba fut ezer délután
verssorba fűzött hangulat egén
hajnalba váltva gyors egymásután.

Lakásod legyen búvó pillanat,
hópelyhek táncán fehér menedék,
kristályablakon kósza pirkadat
derítsen szívre hangtalan zenét.

Lakásod legyen dalok dallama,
mely csöndre szőtte mohaszőnyegét,
hol gondolat kecsesen hajlana,
ha szó hercege kéri a kezét.

Lakjál a tisztás fűszála tövén,
fejed fölé mely szédülten lobog,
s ha töri, zúzza vaddisznó, bölény,
eléghet véled, mint a verssorok.



Ihlettől ihletig

Röpke sugallat szétporló planétái között érsz
botladozó, csonkult ceruzáddal a kétes egészhez,
tán a nagy Isten is így ül csillagokat huzigálva
gyűrt felhőgomolyok közt íróasztala lapján,
míg nemesebb nem akad kéznél pazarul beragyogni
bár egy elektron méretű bolygó pillanatát is,
merre halandók bólogató, kábult tömegével
rándul a reggeli járat villamosokkal a térre,
és csenevész kertekben műgonddal gügye kertész
ágyást ró sebesen hűlt bolygónak talajába
szórva esetleg alkony után is homloka gyöngyét,
hátha seszínű törpe virága kigyúlna pirosra,

...ily csoda, persze, valószínűbb teleholdnál,
mely kifehérült lelkét hajtja kacéran az ágra:
fodrain átüt harmatozó csöpp csokra pirulva,
nem láthatja meg ő sem az arcot túl a Tejúton
pezsgő tűzitalát kavarintó égi kupától,
ámbár sejti, a porka göröngyét mennyei ihlet
készti ragyogni derűvel, s épp nem semmi a káoszt
Isten partnereként így átrendezni világgá.



József Attila üdvözlése

"Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
s mind ember, mert az egyre kevesebb..."
J.A.

Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
gyermekek, ifjak és őszülő vének,
serdülő, repeső, kérges remények
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian...
ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és dinnyét,
szerelem fényét mindenségen innét,
s túl, midőn ágakból szőtt erezet
táplálni kezdi a tág tereket,
nevetnénk magunkat mint elefántot,
amely nagy fülével emberré vált ott,
vagy csak épp megkérnénk, hogy velünk hallgasd,
elveszett agancsért mint sír a szarvas,
faggatnánk: rút éj világot hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
kinek a nevében kéri a nemzet
áldását, aki csak háborút nemzett,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig lesz igaz szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,
világ világán maradj velünk hittel.

2005.


Bartók szülőhelye körül

Mondják, hogy született zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón,

bérelt ház fogadta, bérbe fényes eget
hajtott fölé Isten, zongorafedelet,

legyen csillagokkal tele a lanka,
merre nádassal bujdokol Aranka,

ahol századokból virágzó balladák
lengetik szirmaik kivérző harmatát,

merre ütőhangszer élesen csattan
embert emésztő háborús iszapban,

amikor léleknek hegedűsikolyát
elnyomja fűrészhang, reccsenő csigolyák,

döngjön visszhangzó csűrök koncertterme,
mikor a jóság átkozódik benne,

mert hol a borzalom nászünnepet ület,
pogány villámlással csap be a feszület...

törékeny derűnek, mint székely este
csendjét a földön hiába kereste,

csikorgó boltozat, üstdob egyetemes
szívdobbanására sírta: szeress, szeress,

játszotta egyre átlátszóbb kezekkel
azt, ami halálon túl sem ereszt el,

mert sok adatik keserves hazából,
annak, ki reményt visszafele számol

Mondják, hogy aszkéta, Kőrösi Csoma, szent,
kilenc szarvasokkal ki végtelenbe ment,

nyomán népdalok szárnyalnak, kolindák
körül lebegő piros szederindák,

mondják, ha tisztaság szemében izzik,
hóvirág gyökere terjed a szívig,

ahol világra jött, zenétlen tájon,
kiben a mindenség zenélhet fájón.

2006.


A Föld, a Múzsa

Tebenned bízott eleitől fogva,
mikor betűk se voltanak egyébként,
az ágyékát, hogy írnád át vadonba,
s kezedből szökne égre keble hegyként.

Most tündököl, Uram, az alkotásod,
s a Föld, a Múzsa nap mint nap szerelmet:
bokor, fű, tenger - kék egű képmásod,
olajfoltos szivárványokba lenget.

Formálhatsz szőke napsütést, folyókat,
mik hűtlenségtől percekig megóvnak,
teremtesz újra újabb perfidet,

bujálkodót, ki pezsdíti a véred,
magad is érte százszor elcseréled -,
amíg igaznak végül elhitet.



Újszülött unokáknak

I.
álmod a kusza
időtlenség folyamát
keresztülúszta

II.
hangod a méhnek
szent univerzumából
visszhangzó ének

III.
lámpa fényébe
fogódzik párás szemed
perce, fényéve

IV.
hangkavalkádból
fülecskéd egy szívritmust
ismer akárhol

V.
sírás a nyelved,
amely volt édenből még
visszaperelhet

VI.
diónyi öklöd
szorítja a világot,
hiszen öröklöd

VII.
mozdulatodra
szétnyílik a pólya és
tengerek fodra

VIII.
levegőn talpad
piros nyomot taposva
felfelé kaptat

IX.
alig van múltad,
fürkésszük a mosolyod,
kitől tanultad

X.
amikor alszol,
kisimul a mindenség
ránca az arcon



Repülni, hej

Az ősember már arról álmodott,
repülni, hej, a haj csak úgy lobog,
s a dárda testet öltő szélként
elűzi messze tőle félszét.

Isten-köntösként libbenő eget
örömre szült hiába kergetett,
amint vizébe toccsant lába,
elnyelte őt a parti pára.

Azóta minden tűnő végtelen
után caplatni újra kénytelen
időtlen vágy, merész vagy sanda,

ezerszer mégis szárnyra kapna,
hisz árny a szárny és szárny az árny azon
a rög lehelte égi talajon.



Szépségkirálynő

Hiszen hiába harsonás
szépségek barna bája,
tökéletes az arcvonás,
s a csípőt mint riszálja,

a királynő viszont amaz,
ne számolj vissza százig,
kiben az ébredő tavasz
még álmában virágzik.

Te is rohansz, s a jó napod
jegyesét sorsára hagyod
a nyiladozó percben,

noha bibéin, bárhol int,
virágporos köd mámorít
koronázatlan csendben.



Találkozás

Csak úgy kiszállt a mínusz három fokból
fehérlő blúzzal nyílt bundácska szárnyán,
letargiás ködöt derűbe sokkolt,
mikor alakja felsütött a járdán,

sugárzó öröm öntudatlan hévvel
röpítette tócsát kötő fagyon,
ki szürke hálót mosolyával tép el
utcák fölött hamvadozó napon,

kigyúlt világok röpködtek nyomába,
mint fénycsóván ha vak cellába tűz be,
ingott, keringett autókkal a sztráda
ereknek százán elcsavargó űrbe,

s túl kirakatok hiú szemverésén,
bizsergő sejtek merre nem is sejtik,
csak botladoztam tűnő rebbenésén
kőrengetegbe visszaszürkült versig.



Ősz templomában

Elnémulsz színözön csodában
fogantatott ősz templomában,

talán mert nem is jutna szóhoz,
aki zenéhez hangot toldoz,

és fénnyel röppensz hála szálán
az erdő meredek oltárán,

hol tarkán kurjant hegyoldalon
az időzített lakodalom,

mohón a szél ha érne bőrhöz,
szemérmes pírral libabőröz,

s az ingből kandikáló hajlat,
akár levélre szított harmat,

hajnal tüzébe gyúlva bűnig
vörösesbarna táncba tűnik,

színorgiától bódult árnak
lávafolyói körülzárnak

sodorva szőke áradattal,
hol puha televény marasztal,

s fuvallaton bizsergő bókra
lobog fel sejtek csipkebokra

lélegzetvételnyi csodában
visszhangozó ősz templomában.



Bolyai bordala

A semmiből egy új világot írok
a végtelenbe, hol találkozunk,
és vár reánk az összkomfortos birtok,
mikor már minden párhuzamos lump,

egy demizsonban összefolyik kedvünk
a végtelennel, hol megint a semmi:
pezsgő borával csillagozni megszűnt,
és kezdjük egymást széjjeltöltögetni.

Mi ketten ismét, a lét indulópontján,
sugárzik újra minden művelet,
hajad nő, kebled, és az értelem tán

hegedű húrján zengi művemet -
futtat a térbe, bárha erőnk fogytán,
koccintunk, Róza, hátha még lehet.



Korallsziget

Szavak felét a visszhang is elszórja,
kis csepptorony hahó vizén a pont,
madárszemekben a csend üveggombja
mint űrbe bomlott kaláris bolyong.

A koccanásra visszasejlő hangod
a nyelv alatt korallszigetbe áll,
a vers dadogva, félrevert harangot
utánozó ritmusra kalapál.

Mint görög szónok, kezdem újra százszor
igézetek kövén csiszolva szóm,
s mikor kibuggyan válaszod a számból,

a vér kiserken, addig olvasom:
a fájdalomnál erősebb a mámor,
hogy őszi pírt hahóra bont a som.



Mentősziréna

Keresztül utcán, városon
száll kacskaringó, vijjogó
mentőszirénás fároszon
léleksugár, a villogó,

akár nevenincs rettenet
pásztáz a nyárból őszbe át,
minden egyéb hangot temet
rebbent levélre űzve fát,

míg benn a test nyűtt karcolat,
hidegrázásba dűlt halom,
fehér felhőn az alkonyat
szűrődő fényű fájdalom,

keresztül utcán, városon.



Fekszem, nyugágyban

Tudom, pergő nap lapja milyen fontos,
mi minden történik kint és bent pont most,
születik, meghal, és feltámad megint
világok világa törvénye szerint,

egyéb örök sincs, bár itthon csak itt van,
utcák és hazák közt reménybe hibbant,
hozzám, mi tartozik, kering köröttem
szoros vagy laza, szétzilált körökben,

galaxisokból is megközelítve
egy hang, egy mozdulat, halál kerít be,
fekszem a nyugágyban, fölöttem lombok
cifráznak réseken szűrődő gondot

most épp nyugodtan, alig hadonászva,
futóbab, rózsa és szőlő és mályva
versenyeznek arrébb, ki szippant fel többet
fényből párákba lengő színözönnek.

Mint aki már megoldott minden rejtélyt,
melyből kíváncsi, kutakodó perc élt,
pár éve itt ült anyám is nem messze
öreg szemével enyémet keresve,

partok között ha még feléje fordul
a lényeg egyszer mindenható kompul -,
amit csupán a búcsúzkodók látnak,
velem marad már lelkifurdalásnak,

míg elmosódó arcok mostohája
lesz kert, a ház és mindegyik szobája,
s kihunyt galaxisokba kivetítve
a körtefánknak emléke terít be,

mely vélheti, minden levele fontos
mesébe fogva rezdülhet meg pont most,
ahol szegfű, szőlő, futóbab, mályva
tülekedik egymás szavába vágva.



Állomás

A mindenségben fél sötét
az állomás, csepp kőolaj,
vonat szikrázó üstökét
ereszti el pár körvonal,

egy ismerős, talán rokon,
a múlt ablakkeretbe fér,
a tél fehérlő foltokon
akácvirággal összeér,

ingázó évek, porkabát,
lassan gomolygó jelenet
szelíden ismétli magát,
a füst se csípi szemedet,

ha egy lekésett pillanat,
ahányszor mégy magad elé,
a semmiből visszatolat
hunyorgó állomás felé.



Monológ

Ülök fehérlő képernyő előtt
majdnem fehéren, fölöslegesen,
elszállhatok, akár e délelőtt
hiú ködén, hogy észre sem veszem,

derűvel porzó őszi szél után
nincsen bokor, mi megtermékenyül,
virágokon, a görnyedő tuján
a hirtelen tél riszál egyedül,

majd nyírfasöprű, döngő hólapát
dobálja fel, aprózza terheit,
s tüdő cserjéi kerítő havát
talán átlátszó fénnyé lehelik,

ahol arcom képernyőkön túlról
még szürkületbe olvadó lilán
felbukkan, bár mindenki hazulról
elszállt, s a kertem hófehér hiány.

Kezdőlap