FINTA GERŐ

Petőfivel szólok
Kinek kell?...
Sátor alatt
Ősz felé
Szeptemberi fény
A fák
Óh, áldott, áldott, szép ifjúkorom!
Furulya
Az őszi kertben
Erdélyi földben



Finta Gerő

Szül. Tordatúr, 1889 - mh. 1981, Budapest - költő, műfordító. A Bethlen-kollégiumban érettségizett, a budapesti egyetemen jogi és bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd Kolozsvárt tanári oklevelet szerzett. 1915-től a székelyudvarhelyi, 1928-tól a kolozsvári ref. kollégium tanára, 1941-től a nagyváradi ref. leánygimnázium igazgatója. 1945-től Magyarországon élt haláláig. Fia, Finta József neves építészmérnök. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. Költeményei, műfordításai, kritikai írásai a Cimbora, Erdélyi Szemle, Vasárnapi Újság hasábjain jelentek meg, a Pásztortűz állandó munkatársa. Kötetei: A fák. Székelyudvarhely 1923; Pacsirtaszó. Kv. 1927. Több verse lengyel fordításban is megjelent. Eminescu költészetének jeles tolmácsolója. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)

 

Petőfivel szólok

- A Petőfi-centenáriumra -

"Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, a minek szánt az ég.?"
(Petőfi: Szomorú éj. Pest, 1847.)

Jó volna most az apám gondja,
A földmívesé: az ősi gond!
Miért tanultam annyi évig? -
Miért gyötörtem magam én, bolond? -

Dalos-víg kedvvel ugart törni
S szántani, magot szórni volna jó
S aratni, ősszel tágas kertben
Gyümölcsöt szedni, ha érett már az alma és dió!

Derűs menyecském szemepárja
Kék csillagát elnézni hosszan;
Reáhajolni remegő keblére
S maradni rajt' áldott nyugodtan! -

Reményguzsajról fonni aranyszálát
Szépen képzelt jövőmnek
S várni, várni türelmes szívvel
Gyermekeim hogy nagyra nőnek!

És tűzhelyem felszálló füstjét
Égig kísérni: ott az Isten,
Onnan fentebbre nem gondolni
S hinni, addig van s tovább nincsen!...

... Jó volna most az apám gondja,
A földmívesé: az ősi gond! -
Miért tanultam annyi évig.
Hogy a hitet veszítsem én, bolond?...




Kinek kell?...

Kinek kell ma e fájó líra:
Ez árva dallam, mely zokog
Vigasztalan
És hasztalan? - -
Óh, boldogok,
Akik hittel szólnak, ha szólnak
S kiknek rongyolt ruhára
Friss folt a holnap!
De én, de én,
Kinek bánatkút forr a lelkem fenekén
S ez kiapadhatatlan,
Az örömöt kiáltók
Közibe én mi jogon álljak?
"Hurráh, az élet szép!"
Emigyen én hogyan is kiabáljak? - -
Már maradok,
Aki vagyok:
Magamban síró hegedű
S tán nem maradok egyedül!
Lesz egy-kettő, ki ráfigyel
Lelkem elárvult dallamára:
E fájó líra el-elcsukló szavára!




Sátor alatt

Ülök magányom bíboros pamlagán.
Az elhagyottság sátora béfedez.
Távol tülekvő emberektől
Szürcsölöm drága borát a létnek.

Parányi nyílás sátramon s rajta át
A fenn örvénylő kék eget bámulom
S a mérhetetlen távolokból
Rámmosolyog szelíden az Isten!




Ősz felé

Idő postáján rózsaszín levélre
Hiába várok csapzott, vén legény.
Május sok lázfűtötte éjszakája
Nekem: emlék, legfönnebb: költemény.

Viharok zúgtak, fönnen elvonultak.
Villámot láttam, hallottam dörejt
S most áldott őszök jönnek szüretekkel.
Édes must csordul s az ember - felejt!




Szeptemberi fény

Szeptemberi fény. Törterejű Nyár
Törtet lankán, völgyön nagy igyekvéssel.
Ugyancsak dolga akadt a menéssel.
Öregült lába alig bírja már.

Szelet küld ellene a nagyhavas,
Ki a dombélen lesből útját állja
S menekvő ellenét úgy megcibálja
Az ősz hírnöke, szemtelen kamasz.

Kertek kebléből édes illat árad.
Kéken kacsint a besztercei szilva.
Bús holló ül a tetején a fának.

S belékárog sértőn az esti pírba.
Az erdőaljban pásztortüzek gyúlnak
S a szívre őszi fájások borulnak.




A fák

A fák, a fák,
A lombtalan fák
Puszta karjaik'
Hova nyújtják?
Puszta keblet
Ők kinek tárnak?
Talán bizony
A csalfa napsugárnak? - -

A fák csak egyre állnak
S várnak.
Ősszel sivító szélben,
Dermesztő fagyban télben,
Éjfélkor, délben
Várnak.

Mert sejtik ők,
Hogy sem az ősz és sem a tél
Nem örök
S az él,
Aki nem csügged el hamar!
Nézd csak, rügyet rejt ama galy
És egy tavaszi éjen
Bizsergető nedv indul meg a fában
S ezer ágon és ághegyen
Duzzad a bimbó, hogy virággá legyen - -
Tudja a fa, hogy ő nem vár hiában!




Óh, áldott, áldott, szép ifjúkorom!

Úgy tűnsz nekem, mint messzi idegen
Ország, túl széles, zajgó vizeken.
Tündéri fok, a lelkem odavágyik,
De jaj, úttalan út az út odáig.

Odavissza már ösvény nem vezet.
Hajó sem visz el oda engemet.
Csak leng e táj, hamar elfoszló álom,
Ha keresem, tudom, hogy nem találom.

Óh, áldott, áldott, szép ifjúkorom:
Zengő liget, napsugaras orom,
Hogy tőled én be távolra szakadtam
Lelkemtörötten és szivemszakadtan!...




Furulya

Nem búgok, mint soksípú orgona.
Királyi hangszer nem leszek soha.

Mesterhegedű is alig leszek.
Ne várjatok ilyennek, emberek!

Kürt sem leszek, távolbaharsanó.
Fáradt ajkamról lágyan kél a szó.

De, hogyha jártok alkonyos mezőn
És elmerengtek holdas dombtetőn

A boldog múlton és hogy visszatérjen
Tűnt üdvötök, epedtek érte mélyen -

Hallotok olykor síró furulyát,
Mely egykedvűen kesergi dalát,

A lelketek megsajdul, nehezül.
Csak árva szív zokog így, egyedül!...




Az őszi kertben

Az őszi kertben
Mulatni jó.
Csörög a kedvem,
Mint a dió.

Az őszi kertben
Alma, dió,
Zsebem megtömni
Velük mi jó.

Verem a diót.
Megcsörgetem.
Zsebem teli van
S teli a szivem.

A régi gyermek
Vagyok megint,
Szedve kertünknek
Gyümölcseit.

Fenn a fatetőn
Szól a batul:
Kinek kezébe
Essem rabul?...

Egy fától a máshoz
Sietek.
Gyerek vagyok én,
Boldog gyerek!...




Erdélyi földben

Életem gyökerét
Ott keresd,
Ott táplálja most is
A falusi föld,
Hol vidám gyerek voltam
Sok évvel ezelőtt!

Apámnak gyepes udvarán
S a kertben,
Hová kis bántalmaktól
Menekültem, -
Mélyen a földbe gyökeremet
Ottan küldtem!

A lombon bármilyen
Messzi is nő,
Az élet belém onnan tör elő.
- Az a föld táplál engem,
Amely apám álmának
Puha pihentető.

Oh, áldott az akarat,
Ki létre hívott
És erdélyi földbe plántált
Kicsiny vadócot - engem.
S belém oltá nemes fa vágyát:
Zamatos gyümölccsel terhesedni!...

- Életem gyökerét
Ott keresi,
Ott táplálja most is
A falusi föld,
Hol vidám gyermek voltam
Sok évvel ezelőtt!



Kezdőlap