LÉTAY LAJOS
   

Emlék
Elégia
Tán csillagok leszünk
Két diófa
Csak ház, csak udvar
Csak ennyi volt?
Tűnődő
Látogatók
S ha versemért ma meg is rónak
 
 
  

  (Sz. 1920-ban, Aranyosrákoson, Torda közelében) A kolozsvári Unitárius Gimnázium végzettje, majd irodalomtanár, újságíró. A Világosság, az Erdély, a Dolgozó Nő munkatársa. Később az Utunkhoz kerül, azt szerkeszti, majd főszerkeszti nyugdíjazásáig. 1989 előtt  magas állami és pártfórumokon a romániai magyarság egyik ”csúcsképviselője”, e kényszerhelyzet gyakorlatilag megöli lírikusi vénáját, amely a klasszicizáló erdélyi költészet vonulatába illik be. Fiatal korában írt versei az erdélyi irodalom gyöngyszemei, maradandó értékek. Jelentős gyermekirodalmi munkássága is.
  A válogatásba felvett utolsó három verse az 1989-es fordulat után, a tisztulás és önvizsgálat szellemében íródott, az életmű summájaként.


 

EMLÉK

Lassan lépek a pitvaron keresztül:
a görnyedező gerendák szakadt
pókhálójában száz parányi nesz ül
s mint selymes madár, puhán tátogat.

Rég jártam itt. Simul a tarka szőnyeg,
a vén küszöb kopottan hempereg,
a képek kék ajakkal rám köszönnek,
koccannak a befőttes üvegek.

Ó, mennyi-mennyi emlék! Messze-polcok,
bársonyos birs, száraz szőlő, aszalt;
a tornyos ágyon régi drága gyolcsok
hevernek s ájult levendulaszag...

Mintha látnám rég-halott nagyapámat:
a nyitott tűzhely padkáján mereng.
Megszólítanám, de kérdő gyerek-számat
ijedt kézzel szorítja le a csend.

1942.

 

ELÉGIA

Fáj, hogy válnom kell tőletek,
kedveseim, kiket szerettem,
ösvények, dombok, erdőmély,
hova szívem hűsülni rebben,
gyerekkorom tisztásai,
hol úgy lépkedett fürge lábam,
oly gondtalan, hogy a virág
összeölelkezett nyomában.

Itt, a Mogyorós tetején
csend van, a bokrok alján gomba;
ha lehajolok, rezgőfű
s szöcske ugrik a homlokomra.
Rendre szépen lehajolok
mindenkihez, kezemet fogják
az emlékek, az emberek,
s menekvésem összebogozzák.

Szólok hozzájuk csendesen,
megértik s a szívemhez állnak;
oly ünnepi hangulat ez,
mint egy derűs őszi vasárnap. -
Itt állasz, kertünk, fáidon
zümmög a ribizlibokor,
piros szájjal nevet a málna,
a diófán bújócska-hely
(levelei sercegve égnek),
bicsok, füstölgő kispipák,
csiklandozó fiatal mérgek.
Aztán az udvar és a ház -
megtépem a boruló kazlat -
barlangok, pelyhes félhomály,
első ölelésem te adtad.

S te, cérnavékony kis patak,
hogy a térképen nem is látszol,
időnként felfújtad magad,
futott a rémült csordapásztor,
ríttak a kicsi malacok,
hazahajtottuk a libákat,
aztán jöttél... nagy köveket
görgettél és kidöntött fákat.
Jött veled az erdő, a rét,
mit nehéz munkánk összegyűjtött,
úgy harsogtak hullámaid,
mint győzelmes tavaszi kürtök. -

Nagy esemény volt, istenem,
nagyobb, mint most egy háború:
partjaidra kigyűlt esős
szendergéséből a falu.
Halásztunk; horgunk mérgesen
cibálta a hullámokat,
míg hirtelen elült vized,
s csak bűzös iszapod maradt.

S ott maradtunk mi is. Akár
pocsolyákban a halak.
Hetekig semmi-semmi hír:
délben vártuk a juhokat,
este a tehéncsorda jött,
aztán bezártuk a kaput.
A szél lágyan ringatta a
meleg vacsoracsillagot.  -

Ó, szép idő, tündér idő,
miért kell mindig összevetnem
veled a gyérlombú jelent,
ahova mégis úgy siettem;
s ahonnan máris elmegyek,
mert vonják sorsomat a percek,
holnap tán oly öreg leszek,
hogy minden szépet elfelejtek;
homlokomról lefordul és
a földre csurran illó fényem -
röpítsetek, emlékeim,
át időn és végtelenségen!

1942.

 

TÁN CSILLAGOK LESZÜNK

Az Alvernán nyílnak a szilvafák,
egy pille kéken ringatja magát,
zümmög a sok fehérfátylas kökény,
mint útszélre ült mennybéli család.

Bizony, most imádkozni kellene,
vagy szép szavakat súgni legalább;
helyette csak bontom, csomózgatom
kis kedvesem virágszagú haját.

Ó, szép ez így! Oly könnyűek vagyunk,
hogy egyszer csak, ki tudja, merre szállunk!
Elröpít egy felbillenő levél;
könnyen megyünk - mért sírnátok utánunk?

Tán csillagok leszünk a klastrom tornyán,
tán pillangók vagy galambok, lehet;
s mi hozzuk nektek szürke telek múltán
a legelső ibolyás fényeket.

1943.

 

KÉT DIÓFA

Udvarunkon két diófa
nőtt volna, ha megnőtt volna,
de csak egy van, de csak egy nőtt,
csak egynek a szára lett zöld,
a másik már rég kiszáradt,
nem sarjadt fel diófának,
cifra nyelű kis bicskámra
panaszkodik gyönge ága,
gyönge törzse erre tört le,
pedig anyám tette földbe,
bár édesanyám akarta
árnyat nőni az udvarra,
déli árnyat, esti csendet,
hol a vén majd megpihenhet -
nem engedtem, hogy megnőjön,
hogy pihenő árnyat szőjön,
azt gondoltam, szebben szól a
fűzfasípnál a diófa:
lemetszettem, kótya gyermek,
diót csak az egyik termett -
mégis annak árnya hull rám,
kit levágtam, az borul rám,
az bólingat délben estét,
anyám innen nézeget szét:
nem szól, néz csak, egyre hallgat,
mégse hallik nessze gallynak,
zöld gallynak, hogy odahajlón,
hűst legyezhetnék az arcon...
Udvarunkon két diófa
nőtt volna, ha megnőtt volna,
de csak egy van, de csak egy nőtt,
csak egynek az ága lett zöld,
egyikről már ettem diót,
a másiknak hangja se volt,
s ha lett volna, úgysincs már meg,
én se vagyok többé gyermek -
hej, diófa, hej, diófa,
be szomorú lett a nóta!

 

CSAK HÁZ, CSAK UDVAR

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
csak tárgy, leltári tétel,
csak ennyi s ennyi négyszögöl,
kerítés, pince: kő kövön,
csak kert, sok ribiszkével.

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem
őserdőm, tündér rejtekem,
nem-fogyó kincsesbányám?
Az volt pedig, part, kikötő,
boldog sziget - remegtető,
vad évek óceánján.

Mennyi mindennel rakta meg
pántos ládámat, szívemet,
mennyi fűszerrel, sóval!
S ha fogytán volt a rakomány:
- Ne bánkódj, ifjú kapitány,
gyere! - szólt biztatóan.

Hej, kakastejes, lágy kenyér,
nem kóstollak meg többet én,
nincs már ki süssön nékem!
Jövök, de nincs mit elvigyek,
jövök, de a kis kert hideg,
csak a gyep nő kövéren.

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
alig több, mint az ára,
eladni-megvenni lehet:
ki lelke volt, oly messze ment,
emlékem se találja.

Be kopár is lesz a világ,
ha nem többek, csak fák a fák,
csak lomb a lomb, nem fészek,
nem búvóhely is, nem meleg
kosár, mely szökken, fellebeg,
ha hágcsójára lépek. -

Ülök a régi küszöbön,
de majd hogy meg nem köszönöm,
hogy pihentet, marasztal.
Itthon vagyok, de nem verem
fel a házat, istentelen,
s nem kurjongat az asztal.

Hallgatom pontos szívemet:
ver, dobog, küldi az erek
csatornájába vérem.
Egyformán, hogyha jön a nyár,
egyformán, hogy ha tovaszáll
a fecske fenn az égen.

 

CSAK ENNYI VOLT?

Mint álmos pilla, rezdül fenn a lomb,
be-becsukja a tündér-kék eget,
fut a patak, még egy-két szót kimond,
de nem hallom már tisztán, merre megy.

Csak fekszem itt a vízparton veled,
s nézem, amint egy vitorlát kibont
a hűlő nap s hangtalan ellebeg,
bár hogy itt járt, csak villanásnyi volt. -

Hogy itt jártunk, csak ennyi volt csupán,
egy délelőtt, egy lanyha délután,
s az útra már az alkony árnya ing?

Csak ennyi volt?... Csak ennyi? Homlokom
elfeketül... De réteken, lombokon
örökre ott ragyognak álmaink!

 

TŰNŐDŐ

Citromlepke lebeg át a kerten,
Meg-meglibben a dohányvirág.
Szemem semmiségeken felejtem.
Csönd van. Senki nem hív, nem kiált.

Annyi minden van s volt a világon,
tűnődöm, én vajon még vagyok?
Mennyi volt a valóság, az álom,
élni még vagy halni volna jobb?

Arcomat én már kezemre hajtom,
elfödni kudarcom, szégyenem:
mért hittem, hogy küszködve, kitartón
a világ majd jobb lesz énvelem?

 

LÁTOGATÓK

Jönnek bolyongó verssorok
valamikori életemből,
amit az idő elsodort
örökre vissza többé nem jön.

Mi indítja őket felém,
átvágni tikkadt Szaharákon,
mikor csöpp vízre nincs remény
s fölöttem csak az ég a sátor?

Ülök egyedül, hallgatom
foszlányát egy-egy régi dalnak,
de már nem is tudom, vajon
szomorítnak vagy vigasztalnak?

 

S HA VERSEMÉRT MA MEG IS RÓNAK
(száz sor magány)

Akinek a kezére vágtak,
mert mindent csak rosszul csinált,
ne akarjon az a világnak

mindenképpen jó lenni, tárt
szivet árulgatva, az már csak
válassza szépen a magányt,

hol legfennebb magának árthat,
nem okozva kárt senkinek,
leírhatják barátok, társak,

hozzá költözhet a hideg,
nézheti kezét összetéve,
már senki sem feddheti meg.

Életének ez lesz a bére
(vágyott is rá titkon talán),
hát most hamut szitál a fejére

csöndesen, szürkén a magány,
s már úgyis, úgyis itt az este,
s már minden úgyis csupa árny.

A fényt, aki sohase kereste,
örült, ha hátul állhatott,
míg hányan, minden rést kilesve,

minden kicsi mozdulatot,
nyomultak törtetve, zihálva,
csak hogy legyenek láthatók.

De mit keresett ő ott, kába
reménykedőn, hiszékenyen,
mikor tudhatta, hogy hiába

van ott. Miért? Hogy ott legyen?
Kellett a kancsal kirakatba,
bár voltak ott épp elegen.

Oh, ha kibukna! Kimaradna!
Próbálkozott is gyermeteg,
de hol kemény, hol lágy szavakra

hallgatva ráállt, engedett
s beült a padba. Hogy nevében
is hozzák a törvényeket.

Miért nem üvöltött: nem és nem!
miért csupán a tapsokat
préselte össze tenyerében

s azokat se mindig: sokak
figyelték, lesték vizsla szemmel,
hogy mire mennyit tartogat...

Miért nem lehet tiszta ember
ő is, mint ma már annyian! -
Sokukkal találkozni sem mer,

látva, be könnyedén, vigan
szökellnek, szinte táncos lábbal,
felcsípni gyorsan, ami van.

Ahol forró farsangi bál van,
s az arcokat maszkok fedik,
honnan tudni, hogy ki hibátlan,

melyik arc foly szét reggelig?
Hisz úgy befuthatja a festék,
hogy többé fel sem ismerik.

A forgáshoz ezer ügyesség
kell és nem csetlő-botló láb,
hogy még a végén kivezessék,

mert rontja a táncok sorát.
Mit keressen a forgatagban,
kinek a helye: állj odább!

...Ha van, kire búval, haraggal
gondolj, te vagy, te vagy csupán.
Miért lettél te bukott angyal

annyi emésztődés után,
miért nem tudtál nyílt szemmel néző
lenni te is, így bukva tán!

Immár hiába! Késő, késő,
megmásítni már nem lehet
ezt a gondot gonddal tetéző,

kátyúba fordult életet,
csak levonni a tanulságot:
kár volt hinni, nem érte meg! -

Akinek a kezére vágott
most a világ, önnön keze
nyújtotta oda a korbácsot:

itt van, üssél, nesze, nesze,
hogy bárha vére is kiserkedt,
nem szabad pisszennie se.

Üljön csak egymagában, rejtett
fájdalmaival, nincs joga
egy szót is szólni kiszemeltek,

tiszták közt s nem lehet soha,
hisz hát milyen súllyal, hittel
szólna, ki vétkes, ostoba.

Hogy íme, amit most is termel,
csak kínlódás, csak zagyvalék,
s nem is egy lesz tán, kit felhergel

s reá reccsen: elég! elég!
De mert csak így teljes a száz sor,
ezt is ide kell írni még:

Ha szép is volt a fény a zászlón:
lidércfény volt! Nem csal tovább!
Ki úgy lobogott induláskor,

hírlelve megannyi csodát,
elkápráztatva milliókat,
okost is, nemcsak ostobát!

(S ha versemért ma meg is rónak,
mert mindenegy szava csak árny,
talán majd mást is írok holnap.

Ha el nem rémít a Magány!)

 

Kezdőlap