MÁTÉ IMRE

Hajszás
Majd megpihensz
Gyász
Szeptember
Eső után
Törvényesen
Szabadnap
        (Ingázók)
        (Szabadnap)
        (Nézi az eget)
        (Részeg)
        (Hol hibáztam)
        (Ócskapiacon)
        (Sínek között)
        (Vonaton)
        (Hasonlat)
Hegyeken túlra
Gellért Sándorhoz
Hangszerek



Máté Imre

Máté Imre (Érmihályfalva, 1936. február 14. - Érmihályfalva, 1989. december 8.) főként a Partiumban ismert és elismert költő. Tetszhalottként született, életre keltése közben maradandó idegrendszeri károsodást szenvedett. 1961-ben érettségizett Székelyhídon, tehetségére hamar felfigyeltek. Könyvtáros lett, majd családot alapított és Nagyváradon telepedett meg. Számos kortárs magyar költő biztatta, támogatta. Versei főleg lapokban jelentek meg. Kötetei: Látta ezt a fürge mókus (gyermekversek, 1969); Forgó táncban (versek, 1973); A nap kalapja (gyermekversek, 1980); Segíts meg, emberségem (Gábor Ferenccel és Számadó Ernővel közös verseskötet, 1984). Édesanyja halála után tragikus hirtelenséggel elhunyt.

 

Hajszás

Csepű hajából nagyapám
ostort font nekem,
s őriztem a teheneket
az őszi földeken.

Tilosba tőlem egyse járt -
csupán a csámborult Világ.




Majd megpihensz

Hídon erről szerelem,
túl a hídon szerelem.
Töprengeni nem lehet,
vámolják a szíveket.

Rossz sorsodon nem hagyod
kacagni a patakot,
gyávák sírhattak bele,
színig azért van tele.

Úsztatják a múltakat,
úsztasd hát a múltadat!
Fejed felett nap ragyog,
pillangóznak holnapok,
eszterláncon gyerekek,
válaszd ki a gyereked.

Izmaid míg erősek,
ne járjanak előtted,
majd megpihensz valahol,
ha szemedig alkonyul.




Gyász

két szomszédasszony hazulról
öregen ment el alkonyatra
tűzhelyükről a hamut kihordták
beleültek fekete tyúkok
lehunyni parázs-szemüket

egyre sötétebb zászló az ég
alatta búvó gyilkosok
istenhez hasonlítanak

anyám az ajtót magára zárja




Szeptember

Kaptárba hordták nyarunkat a méhek,
elcsitulnak a rajzó szenvedélyek.

Közelebb simul a Hold már a Naphoz,
szőlőnk fürtje is nyugalmat harangoz.

Emlék-sűrítők agyunkban a gondok:
szobrot faragjunk, vagy farkas-dorongot?




Eső után

Tócsa pattog rucaháton,
szárítgatom a kabátom.
Gyepűn túl a szomszéd lánya
virágot fon a hajába.

Megfrissült a vágyak kedve,
fecskék szállnak csicseregve,
s felettük a szivárványon
tündöklik a boldogságom.




Törvényesen

klasszikus város melyben jártam
a legmodernebb maskarában
bolondnak néztek vagy talán
tisztelték paraszt nyavalyám
barátok kik nyelvükre vettek
minden nőt tőlem elszerettek
s lett csalódottan feleségem
szeretőm kit megcsaltam régen
nem is tudom már mennyi vétket
cipelnek bennem az emlékek




Szabadnap

(Ingázók)

Városról jönnek,
faluról mennek.
Hozzák a zajt, és
viszik a csendet.

(Szabadnap)

Ködlött a téli ég,
s leszállt egy asszony a vonatról.
A kalauz is utána nézett,
szabadnapra gondolt
és a tavaszra.

(Nézi az eget)

Egy korty bort ivott,
megrészegedett,
csókot kapott,
vissza nem adta,
pedig felnőtt,
és most bambán
nézi az eget,
s töpreng sorsán -
gyűlnek a felhők.

(Részeg)

Körhintára ültette kedvét,
el ne veszhessen ifjúsága,
s a hullámzó föld örömébe
dalait vadul kiabálja.
Mégis ki hallja, meg nem érti,
és aki érti, visszaretten,
üres szemekkel nézi sorsát
a bukdácsoló fellegekben.

(Hol hibáztam)

Hatvanhat fokos szeszt nyalok,
berúgni akarok;
berúgni, hogy a föld, idő
visszaforogjon, s lássam,
hol hibáztam,
mikor még nem volt
szesz a számban.

(Ócskapiacon)

Kopott limlomok között
kereskedelmi örömök
vibrálnak át az agyadon,
míg ténferegsz a sorokon,

rájössz, mint hűtlen szerető,
hogy múltad lehet még jövő,
hiszen eladja kedvesed
ruháin ölelésedet.

(Sínek között)

expressz-alkony közeleg
vár az asszony
megérkezik a gyerek
elutazik a gyerek
jövés-menés az idő
hol van az asszony
vére lesz a hajnal
könnye majd a harmat

(Vonaton)

Egy asszony mindig utazik,
egyedül ül és mosolyog,
szemében látom reggelente,
hogy mennyi szépet álmodott.

Eltűnődöm a boldogságon,
amelyre vágyni érdemes,
és állomástól állomásig
a remény újra felkeres.

(Hasonlat)

Emlékeinken úgy pihen a nyár,
mint színes tollú óriás madár.




Hegyeken túlra

Mióta nem vagy közelemben,
hegyeken túlra gondolok,
ringatnak bölcső-szerelemben
fényükkel messzi városok.

Anyámmá növő szent csodálat,
simogasd arcom, szeretlek.
Könyörgésemért, míg virág vagy,
akarom, vázád én legyek.

Csókjaid postán mind kihűlnek,
hozd melegséggel mindenem -
kertünkben tücskök hegedülnek.

Napos imával, épp vasárnap,
kérem bűvös vers-istenem:
vezessen hozzám a varázslat.




Gellért Sándorhoz

Gellért Sándor, öreg-gyerek,
elolvastam a könyvedet,
amit írtál nyáron, télen,
mikolai erdőszélen.

Hol nyílnak nagy piros rózsák,
ott láttad meg Mariórát,
de jól tetted, hogy elhoztad,
magyar csókra tanítottad.

Angyal Bandi betyár-nyomán
vágtass tovább pejparipán,
nincs már pandúr, ki elfogjon;
vers-ostorod hadd csattogjon.




Hangszerek

               Jakobovits Miklós képe alá

Citerának álmodom magam,
hegedűnek álmodom magam,
trombitának álmodom magam.

Az átváltozások álma varázslat;
nyugalmat ad és lázít
a színekre bomló világnak
mindent megtartó hajnaláig.

Én szűz zenék hullámköre leszek,
megérzem a kövek puhaságát,
elcsitulnak a zajló tengerek
bennem, s keringnek fehér madarak,
a mindenség majd így lesz szabadabb,
hogy felém nyújthasd a kezedet.



Kezdőlap