NAGY B. VIKTOR

Déryné

Déryné
(Poéma)

I.
Nem volt királylány Széppataki Róza
termete, szépsége még szebbnek látszott,
szemében hódító titkok gyűrűztek
gyújtották, biztatták ezt a fürge lángot.

A sejtelmek árnyékából hozta ki
az élet annyi és annyi örömét,
hogy népe birtokába juttassa
a porladozók, maradók gyöngyszemét.

II.
Magába zárkózott, vívódott,
mint viharban a fa, erejét szaggatta, tépte,
feje fölött, ha égi ostor rittyent
nem önmagát, a THÁLIÁT féltette.

Kötése alul akkor szabadul föl,
mint gyermeksárkány, amely égnek feszült,
a világ fölött csak annak leng játéka,
kinek csókjáért mindent megígértek,
ő hidegen nézte a férfi arcát,
hogy gyúljon ki esőben egy zöld ág,
mikor égése hideg kínok közt áll.

III.
Bokám, térdem, csípőmben nyilallik,
lehet a halálig.
A csúcs messzi van, de megfogható,
Szerelmes agyamon meg csüngnek a jégcsapok,
de a Himalája gyémánt hómezőn már
Nap ragyog.
Csak belső tüzemnek engedek,
kinyitok minden ablakot,
mert az EKHÓS szekérben
tavasz kacagott.
Valami űz, valamit látok,
álmaimban voltak,
fura táncoló bálványok.
Lelkesedésem, élőt játszani, dalolni kíván,
vágyak, sóhajok, legények, leányok,
szivárványig illanók,
vigyétek gyermeki vágyaim,
omló álmaim.
Vajon hová jutok, milyen állomásig,
látni szeretnék minden királyfit.

IV.
Menne, ha tudna, indulna az útnak,
képzelet lámpái,
a színpadon kigyúltak, elfutnak.

Röpülne, ha tudna, mert utat szabtak,
biztatják, indulj,
kezedben hatalmad.

V.
Ki zörget, ki csalogat,
elrejtett hívomnak,
kitűzött célomnak,
adjak-e igazat?

Most kimondom,
a föltett szándékom előttem tiszta,
a töretlen útról nem térek vissza.

Színész lettem nemzetem (Nagyleánya),
ezt nem bánja
holtig lennék hű és nincs leánya,
egy ország népe ünnepel, ha látnak.
Népem lelkében még égetőbb fényt lopok,
hogy nőjenek a tüzes szemű csillagok.

VI.
Mint akire a művészetet bízták,
őrködtél, neveltél, mint fészkén a madár,
lelked mélyét, ha fölkavartál,
fellegek közt a derű voltál.

Aki ilyen pazarló művész,
csak abból lesz, mindig a legnagyobb,
aki szilárd piramist rakott
az apró, hulló kavicsból.

Fut az élet, nő az ember,
szép elmédet ki vezérli, ki takarja
a nyár kérdez a mezőtől ilyent,
mert a dús kalászát látni akarja?

VII.
De mit ér a viaszérő kalász,
(ha nem hull ki a beérett magja)?

Peregnek a napok az idő szélein
te nyugtalan lány, a színpadra lépsz,
varázsjátékod olyan megnyerő,
mint cseppfolyós arany, talpig lángban élsz.

VIII.
Guruló szerelem, gombolyag fonalam,
mutasd meg, merre megy érzékeny vonalam.
Kivel fon össze, kinek a tüzével,
álmaim ki őrzi, szép szavú mesével?

Mint hullámzó tenger úgy ring az álom,
altassa az alvót, bizony nem is bánom.

De a türelmem ennél is nagyobb,
már nem Széppataki, Déryné vagyok.

IX.
Játszom a szavakkal, könnyen rakom össze,
játszik a hold, a Nappal, a csillagokkal,
gondolatom osztja a törvények titkát
nem tudom megfogni a virág illatát.

Hogy nyugodj bele, szép Asszony most felelj,
férjed szívében nyáron is jég telel,
mégis az örömöd rászórod mindig,
alázná lelkedet, ameddig föléri.

Panaszok, örömök minden házban járnak,
közös kaput nyitnak, közös ajtót zárnak,
mikor lesz egyszer olyan a világon
mikor a szemekben az öröm lángol.

X.
Asszonyi tüzemet lángolóbbnak érzem,
megszakadt csók után csak utánad vérzem,
ha most ott volnék a fehér vetett ágyon,
lehunynám két szemem, hogy semmim se fájjon.

Hírnevet, babért úgysem szereztem,
asszonyi eskümet szerelemből tettem,
hol vagy te kifestett nagyképű álom
jöjjetek, vigyetek, gyere vigyél
mostmár nem bánom.

Játszom a tüzekkel,
megszököm bokrokon, dombokon
életem, halálom egyszerre földobom,
nem tudom kettőből melyik hull fejemre
az a második biztos, hogy jobb lenne.

XI.
Akik szépre, jóra vágytak,
epedtek, pirultak, lássák új ruhád,
arcod fényében ibolya szempár
megtalálta benne más is önmagát.

Öblösödő évek minden során át
koronás fádat tépte a villám,
de fent a föld szabadon táplált,
a háborgatásban a talpadon álltál.

Kinek a lelke diktál, nem kényszerű szándék,
munkája érdeme százados ajándék,
ha szűkmarkú gazda volt veled az a sors,
a holnap virradata új reménnyel forrt.

De nem váltál meg,
ha színbe került az EKHÓS szekér,
nem tudtad, mikor gyúl új fény,
lesz-e hajnal játékod idején.

XII.
És újra gyúlt, lángolt,
behavazott csűrök pára melegén,
mosolygós arcok ábrándjai között
varázsos hangod szállt a jegenyén.

Szólj, Nagyasszony, rossz ördög a pénz,
éhes gyomrodhoz sokszor föl sem ért,
játszanod kellett minden színpadon,
DÉRYNÉ állott az omló falakon.

XIII.
Lassan készülök, hagyatékom,
ágyam, asztalom, székem,
a járt utammal nem dicsekszem,
nincsen mit fújjon, lengessen a szél,
testem hordja egy szál köntösét.
Szívemhez nőtt, rajtam lobogott,
bukást, babért, mindent elhozott,
közöttük élek, nyomorgok szobámban
vajúdok világom vérző bajában.

XIV.
A csúcsot megjártam, gyászolhat harang,
beszédem szándékát megfojtja a hang,
de tettem, érdemem itt marad a földön
lehetetlen, hogy majd senkit se gyötörjön.

Magamnak jósolok, mint a hercegi dáma,
mint kolostor kövein a Buddhista láma.
Napért esedezek, s az arcom váltja színét,
de makacsabb a halál, buta köveinél.

Ki értem tollat fog, írjon csak igazat,
ne műveljen vasból gyémántos aranyat,
nem ráz fel koporsót a hangos üdvösség.

XV.
Sorsomat letettem népem kezébe,
ő hivatott rá, hogy álmaim megvédje,
nem várok senkitől gránitkő keresztet,
kuporgó hidegben ünnepi beszédet,
térdig érő hóban fáklyás menetet
ki szolgált erre rá, hogy ennyit tegyetek...
Ha érdemet szereztem, vigyétek játékom szellemét,
de ne magasztaljátok hiába DÉRYNÉT.