SZÉKELY JÁNOS 

ÉJSZAKA
TACAEMUS
ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN
RÁDIÓ
ELEFÁNT
GÉPKOCSIN
IDILL

(Szül. 1929-ben Tordán, megh. 1992-ben Marosvásárhelyen) költő, próza- és drámaíró, esszéista. A háború végén, még serdülőként a frontra vitték, nyugati fogságba került. A kolozsvári egyetemen szerzett filozófusi képesítést. A marosvásárhelyi Igaz Szó c. folyóirat versszerkesztője volt, nyugdíjazásáig. Kiemelkedő munkái: a Nyugati hadtest (regény), Caligula helytartója, Protestánsok, Irgalmas hazugság (drámák) és Semmi - soha c. versgyűjteménye. Ez utóbbit ő maga hagyta jóvá, ebben mentette át költészetének ama darabjait, amiket halála után is vállal. Kiadását már nem érhette meg. A kötethez írt előszavának a végén ez áll: "Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen."

  

ÉJSZAKA  

Kéken 
Dereng a hold a néptelen vidéken. 
A tar hegyek, mint álmodó vadak, 
Mint ázott barmok, úgy párállanak, 
Süttetvén sovány hátukat a holddal. 
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal. 

Micsoda éjjel! 
Telis-teli titokkal és veszéllyel, 
Szeszéllyel, szenvedéllyel! 
Micsoda éjjel! 
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel, 
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn. 

Az élők hanyatt fekszenek a földön, 
Ernyedt gerinccel, szétomolva, 
Horkolva, haldokolva, 
Minthogyha mindet megmérgezte volna 
A gyilkos est. 
Foguk pihen. 
Mohó nyelvükkel reggelig 
A halál ízét ízlelik 
Megbékélten és szelíden. 

Micsoda éjjel! 
Aluszik minden élő. 
Álmukra hull a hold igézete. 
De megpezsdül az élettelen dolgok 
Különös élete. 

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra. 
Aztán pendülve pattan szét a szikla. 
Fel-felpöfög a parti szik. 
A víz magától gyűrűzik. 
Borzong a száraz nád, a sás, 
Felszínre bugyborogja fájó 
Sóhajait a rothadás 
Borong a vízmosás, 
Hegyomlás zaja döndül messze. 
A fonnyadt fű felül a tompa neszre, 
És nyújtózik. 

S ki tudja, még hányféle mozgás, 
Borzongás, zsongás, 
Hányféle villanás, hányféle álom 
Hullámzik végig most e furcsa tájon, 
E széles völgy szeszélyes hajlatán, 
Amelyet nappal meg se látok, 
Mert nappal a hazám, 
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka 
Kigyúl és úgy ragyog, 
Mint odafent a csillagok, 
Mint az először megpillantott tájak. 

Áhítat tölt el és alázat. 

Igen, igen, az ismerős világot 
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten. 
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség, 
S titokzatossá bűvölt a sötétség - 
A sejtelmes, az ismeretlen. 

 (1956) 
     

TACAEMUS 

 Hát hallgassunk, 
 Mert hallgatásra ért meg az idő. 

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat, 
A sírni legjobban tudókat, 
Akik bomoltan tépték rengeteg 
Szakállukat és bőgtek, 
Akár a fergeteg, 
Akár a sebzett barmok, mint a vad 
Csaták sarában széttiport lovak: 
Voltak korok, hogy tisztelték és félték... 

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék. 

 Hát hallgassunk, 
 Mert hallgatásra ért meg az idő. 

Tudván tudok jajoktól 
Visszhangzó korszakokról, 
Amikor mégis ünnep volt kiállni, 
Bús-érdemes volt mégis kiabálni, 
Káromlani és jósigéket hozni, 
Jajgatni, sírni, inteni, botozni, 
Ha belehaltál akkor is... 

De most már saját hangunk is hamis. 

 Hát hallgassunk, 
 Mert hallgatásra ért meg az idő. 

Úgy hallgassunk, mint aki meghal, 
Akár a szárazra vetett hal, 
Mint a kihunyt zsarátnok, 
Akár az eltiport virágok, 
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik... 

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik! 

 Ó, hát hallgassunk, 
 Mert hallgatásra ért meg az idő. 

Higgyük: van hallgatás, 
Mely hangosabb, mint bármi más, 
Mint omló bányák siket dobbanása, 
Mint barmok ordítása, 
Mint vihar, amely nem szűnik soha, 
Mint a haldoklók sikolya, 
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,  
Kiáltóbb és félelmesebb, 
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban... 

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban. 
  
(1957) 
  

ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN 

Sutácska békák ugráltak körül, 
Amíg az éjben bandukoltam lassan. 
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt, 
Mi történik a felleges magasban. 

De ág reccsent, s én felkaptam fejem. 
Tágult a köd s a ritka lombok rése, 
S megcsapkodott és megsimogatott 
A csillagtengerek hullámverése. 

A csillagok, a messzi csillagok 
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék. 
S megnyílt a rés, s a körtefák alá 
Beszivárgott a teljes végtelenség: 

Beszivárgott a furcsa gondolat, 
Hogy bárhová is jutnék a világban, 
Akármi messze, látnom kellene, 
Hogy még mindég és mindenütt világ van, 

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol, 
Nincs hátra és előre, nincs le és föl, 
És mindenütt a közepén vagyok, 
És nem juthatok ki a közepéből. 

Előbb letörtem. Fájt és izgatott, 
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem. 
Mert úgy éreztem: börtön a világ, 
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen. 

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom, 
Életfogytiglan, sőt halálra szántan, 
S még csak kegyelmet sem remélhetek 
E képtelen és végtelen világban. 

De most egészen felszakadt a köd, 
S odébb vonult a kései vidékről. - 
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat 
Szivárgott föl az ősi televényből. 

Egy gondolat, hogy kár bevallanom 
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát, 
Hisz ez a ketrec: maga a világ! 
És rabja lenni: maga a szabadság. 

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad 
Másutt sehol, csak épp a végtelenben. 
Ki szökne innen: magától szökik, 
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben. 

Igen, hogy ez a börtön épp a lét, 
S halálom lesz, ha rácsait lebontom. 
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen, 
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon. 

S míg így töprengtem, elfogyott a domb 
Alólam, és az országútra értem. 
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott 
A csillagfényben, lomhán és kimérten. 

Oly végzetes és olyan megható 
Szemmel, mint némely dolgos emberé, 
Egy ismeretlen terhet vittek ők 
Egy ismeretlen, messzi cél felé. 

Szép, méltóságos, tiszta állatok - 
Zendült meg akkor szívemben az ének -, 
Jobb volna tán igába állanom, 
Talányos terhet hordani, közétek. 

Jobb volna tán tudatlan tengenem 
És ballagnom a nyárutói ködben. 
Semmint örökkön itt töprengenem 
Börtönhazámban, világbörtönömben. 

Mennék a langyos, csillagterhes éj 
Csodái közt, csodásan, szenvtelen. 
Mennék, s a járom lenne csak nehéz, 
Hosszan előrenyújtanám a fejem. 

Mennék, amerre húznak-hajtanak, 
S megállnék, ha társam is megállt... 
S nem várnám úgy és nem félném a nagy 
Börtönnyitó és sírcsukó halált. 

(1960) 
  

RÁDIÓ 

Mit hallottam, barátaim? 
Mit kellett hallanom e földön? 
Mi lephetett meg engem is, 
Ki semmitől meg nem lepődöm? 
Mit kellett végül hallanom, 
Miféle ritka szörnyűséget, 
Hogy megtetézze poklomat, 
Amelyben élek - mely eléget? 

Mit hallottam, barátaim, 
Hogy inkább meghalnék nyugodtan, 
És néma lennék és süket, 
Semhogy tovább is hallgatózzam? 
Egy hangot hallottam csupán. 
Egy halk, de mégis átható 
Hangot recsegtetett felém 
Ma délután a rádió: 
Egy különös és ismeretlen, 
Egy tűrhetetlen és kemény 
Hangot, mely versemet szavalta, 
S amelyről tudtam, hogy - enyém. 

Tudtam, hisz ráismertetek, 
Sőt a bemondó is bemondta. 
Tudtam, hisz én motyogtam azt 
Előző nap a mikrofonba. 

Tudtam, de tudva sem hihettem. 
Tudtam, s tagadtam, emberek, 
Mert nem olyan volt, mert nem az volt, 
Melyet enyémnek ismerek. 

Először hallottam a hangom, 
A mélyen ismerős zenét, 
Úgy, ahogyan azt mások hallják, 
Úgy, ahogy én a másokét. 
Először volt, hogy felbomoltam, 
S kívülről törtem meg a csendet. 
Először léptem ki magamból, 
S éreztem magam idegennek. 

Borzalmas volt, barátaim, 
Borzalmas és kimondhatatlan. 
Kétség, ridegség és magány 
Áramlott vissza rám e hangban. 
Bevallom: nemcsak idegen volt, 
De nyegle is - mi több: hamis. 
S amint hamissá lett a hangom, 
Hamissá lettem magam is. 

Mondjátok csak, barátaim, 
Ezen daloltam néha nektek? 
Emlékezz csak, szerelmesem, 
Ezen vallottam, hogy szeretlek? 
Ezt hordozzátok lelketekben, 
Ez válaszol és ez tanít? 
Ezt hallgatjátok, hogyha szólok, 
És sohasem az igazit? 

Sohasem azt a régi hangot, 
Amelyet én hallok magamban? 
Hinnétek-e, hogy ifjúságom 
Örök zenéje zendül abban? 
Ki kérdené, milyen valóban? 
Ki sejtené, milyen lehet? 
Nem értetek meg soha engem, 
Aminthogy én sem titeket. 

Rettegvén, társaim, a csendet, 
Mely szült és ránk szakad megint, 
Beszélünk, szüntelen beszélünk, 
Daráljuk monológjaink, 
De nincsen lélek, hogy megértsen, 
Sehol a földön és egen. 
Egy verset mondunk, olyan hangon, 
Mely magunknak is idegen. 

(1961) 

ELEFÁNT

Ki sas, ki tigris, ki sakál
(Nyiltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz - én elefánt
Voltam előző életemben.

Kétszáz nyarat hűsültem át
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompás hátamat.

Két századévig voltam én
Hatalmas és elégedett.
De akkor nyíl csapott belém,
És nem tudom, tovább mi lett.

*

Itt születtem újjá, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azóta poklom lett a lét,
És folyvást szégyelem magam,

Azóta percre sem szűnik
Körülöttem a kacagás,
Mert eleven röhej vagyok,
Mert minden porcikám hibás.

Jönnek, ajtóstul rontanak
Reám, körém sereglenek,
Bírálnak és okítanak
Testvéreim, az emberek.

Azt mondják: nézd csak, János úr,
Nagylányod van, erős fiad,
Ideje már, hogy megjavulj
És helyrehozd hibáidat.

Itt van például szégyened,
Ez a botrányos és bolond
Hatalmas orr a szád felett -
Mi szándékod van vele, mondd?

Hát még az éktelen agyar!
Hiszen ez már félelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss és másikat tetess.

S a méreted! A termeted!
Maholnap szűk reád a tér.
Irtózatos! Hát azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?

S irhád még ehhez mérve is
Túlbő, túlvastag, túlöreg.
Szégyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?

S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bükkfafej!
Ez a förtelmes kámzsa-fül!
Ne haragudj - mindez röhej.

Fáj az igazság, János úr,
Hanem hát bízzál és remélj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.

*

Így mondják szembe szégyenem,
S miközben fényesen mulat,
Mindegyik szeme könnyes és
Arcuk merő jóindulat.

Én tűröm, s hallgatok, de nagy
Szívemben lázadás remeg:
- "Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.

Természetet, barátaim,
Nem válthatunk (se én, se más).
Hibásak vagyunk. Mindenik
Hibánk egy egyéni vonás.

Ki gyarló - máris önmaga.
Ki megjavul - máris hamis.
Hibák sajátos összege
Tesz önmagammá engem is.

Hibáim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek többé, nem is
Marad belőlem semmi sem.

Hadd éljek hát, míg meghalok,
Ahogy rám szabta Brahma úr:
Csúnyán, magamként, teljesen,
Hibásan és hibátlanul".

GÉPKOCSIN

...Éjfél körül a gyéresi
Kanyarban borjat vettünk észre.
Azonnal megfutott, tehát
Kedvet kaptunk az üldözésre.

Inalt szegény. A fellazult
Sarat fenékig felkavarta.
Görbén hullámzott háta és
Ormótlan illegett a farka.

Rohant, s nem tért ki semmiképp.
Ott járt, hol épp a lámpafény járt.
De visszanézett olykor és
Szeme rémülten foszforeszkált.

Ha lassítottunk - lassított,
Ha rátörtünk - vágtába görbült.
S kelt bennem dühös indulat,
hogy rákiáltsak: térj ki, őrült,

Lépj félre már, vagy szétnyomunk,
Térj, isten barma, térj ki végre!
S láttam: hiába. Meghal, ám
A biztos útról mégse tér le.

Pótvers

Barátaim, bíz ez sületlen
História - s mégis teli
Valami titkos értelemmel.
Segítsetek megfejteni.

Mert úgy érzem (merő bolondság,
Jobb lesz talán, ha hallgatok...)
Úgy érzem, én vagyok a borjú,
S az autó is én vagyok.

IDILL

E ház, amelyet bedeszkáztak és
Zsindely-kucsmáját félrecsapva hordja,
Nem bármi viskó. Ez volt egykoron
A nagyszakállú Bódi bácsi boltja.

Bolondos bolt volt. Ajtaja mögött
Kaszák és hámok sorakoztak rendbe.
Irkát és bort és lábbelit, vagyis
Mindent lehetett kapni benne. -

S a pult mögött, akár a lord-mayor
(De nálánál is megbecsültebb poszton),
El-elszunnyadva, bóbiskolva ült
A jó öreg egy dundi zsák gyapoton,

És csak olyankor rezzent néha fel,
Ha egy-egy vézna, szótlanul esengő
Asszonyka libbent künt, a grádicson,
S az ajtó fölött megszólalt a csengő. -

Nem úgy azonban Zsuzska néni, ő
Örökké tett-vett, futkosott loholva.
Én nem tudom, hogy mit csinálhatott,
De naphosszat se fogyott ki a dolga.

S bekukkantván a boltba is, legott
Zsörtölni kezdett: - Üldögélsz-e, Péter?
- Nem, dehogy alszom - rezzent az öreg.
- Ne ülj hiába, kértelek elégszer. -

- Mit hogy csináljak? - Hogy mondhatsz ilyet?
Van itt dolog, csak lenne, aki győzze!
- De mit, de mit, sze minden rendbe van.
- Mit? Végy egy papírt, tépd össze, szedd össze.

Így Zsuzska néni. Kihallgattam és
Különös kép szökött fantáziámba:
A nagyszakállú Bódi bácsi, hogy
Tegyen valamit, s ne üljön hiába,

Irkákat tép, és felszedegeti
Feltolt farral, a vásott pult megett...
S egy álmom van, egy szörnyű látomásom:
Az egész világ tép és szedeget.