TÓTH ISTVÁN

OTTHON
ÁRTATLAN VILÁG
ÓESZTENDEI SZÁMADÁS

 

 (Szül. 1923-ban Tenkegörbeden) költő, műfordító. Francia-magyar szakos tanári oklevelet szerzett 1948-ban a kolozsvári egyetemen, majd nagyváradi középiskolai tanár. 1963-tól a marosvásárhelyi főiskolán, színiakadémián tanít. 1983 óta nyugdíjas. Formaművésznek tartják, jelentős hozzájárulása a latin irodalom magyar nyelvre való átültetéséhez. Verseskötetei mellett jelentősek műfordításkötetei is. Legutóbbi könyve 1994-ben jelent meg a Népújság-könyvek sorozatban.

 

OTTHON
- ajtófeliratok -

 Az alaktalan égi térből
idomokra hasítva készül
egy levegődarab,
amit az új falak
fényes üveglapok
zára magába fog.

Valami odakint rekedt már,
darabos, csiszolatlan kristály,
ami kívül szakadt:
életölő nyarak,
bősz, hamukék telek
hűvös hajunk felett.

De belül duruzsol az élet:
a jövőbeli semmiségek
árama szíven üt,
bánatok és derűk
folyton üzennek itt
valami emberit.

Az ezer szavú sors üzenhet
örömöt, szomorú vak csendet,
mégis az ád esélyt,
ki teret így cserélt:
nyílt egekért tetőt -
egyet, a lehetőt.

Neveden nevez itt meg minden,
a szavadon, akár az ingen,
átüt a teste még,
bár - mire ide ért
ablaküvegen át -
testtelen a világ.

Eleven szavak élnek benned,
sugaras jel a benti csended,
mely az időbe visz.
Ház leszel, így te is:
ahol a tér szorul,
hol az idő lazul.

(1987)



ÁRTATLAN VILÁG

Engem nem tudott megingatni senki
- így szól a nád - mert én egyénileg
legyezgettem a zavaros vizet,
hogy zavartalan tudjon elpihenni.

Nékem tanúim az égbeliek
- szól a kígyó - nem tekerte el semmi
az agyamat. Tekerni s tekeregni:
nékem önként jött az édeni tett.

Én más elől nem futottam sosem
- így szól a nyúl, de magamtól jogom van,
míg saját irhámból ki nem futottam.

Nem taposhatott énrám senki sem
- így szól a csizma - s széttaposva hallgat
a könnyes fű - sok kőre hullott harmat.

(1991)



ÓESZTENDEI SZÁMADÁS

Szeresd hazádat és ne mondd:
Vörösmarty


Fizettem füstpénzt, ebadót,
hiszékenységem kutyamód
befogta több kultúrpecér,
aki mások bőréből él.

Ebemen ők vettek gubát,
élek, mint nincstelen pupák.

Hízlalt mártírok oldalán
földarcú lettem és sovány.
Felszálltak, mint gyertyásmenet,
rám kormozták a tág eget.

S már hasztalanul megyek én
az apostolok szekerén.

Annak, ki korpába vegyül
- vétkesen vagy véletlenül -,
disznónál fogasabb beszéd
tépi a testét szerteszét.

Ott a szó mögül csonttörő
megkövült szörny kúszhat elő.

Eladták rég az én helyem,
bolondot járattak velem.
Szárnyas nyarak, hüllő-telek
leváltnak titkon engemet.

És úgy  rászednek, mintha én
állnék a nagyvilág helyén.

Odébb mennék, de visszalök
sok harsogó honfikönyök,
amely magáról úgy rikolt,
mintha most vívná Jerikót.

S a csillagháborús beszéd
rengeti eszmék rendszerét.

És sorsom mégis arra szánt,
hogy eszmék koldusa gyanánt
csak köztük éljek, idelent,
mint zajban egy parányi csend.

Hisz mindegy, ki mint zaklatott:
őhelyettük is hallgatok,

amíg csak darabokra tört
arcát mutatja meg a Föld;
míg a legkisebb ízekig
teljessé nem születhetik

a szó, mely nem töri tovább
a Teremtő arculatát.

Zsákutcák: szép csillagközök
s országos pusztulás között
szavak, csak addig szálljatok,
ameddig a varjakra dob

göröngyöt egy parasztgyerek,
s a Föld arcára essetek!

Elsápad a szűkszavú Föld,
mit az ősöktől örökölt,
megőrzi, mint titkot a mag,
amely kalászként bólogat.

Míg ránk szól egy világnyi csend:
„Verba volant, facta manent”.

 

Kezdőlap