Széphistóriám
Széphistóriám Lírai regény (részlet)
IX.
...Hát miért daloltam akkor, - esztelen csaták tüzében, bujkáló katonasorban - ezt a békés trochaeust? - Hogy háborgásom altatgassam? Hogy testvérem finommívű Csinszkájának dedikáljam? (Ő szegényke megköszönte.)
Ennél még több célom is volt.
Akkortájt a gyarló testben már megingott Óriásnak fájlaltam bús mámoroktól még hajszoltabb-gyors elestét és Csucsán - náluk tanyázva töprengtem, hogyan lehetne lankadón is szép fejétől Végzet pallosát odázni.
Ó, hisz akkor még javában dolgozott Ő. Alkotott is. Ellensége meg volt annyi, mint hajszála, jóllehet tán híve még több. Ó, még akkor Ő, a keserűt magában fel-felcsillandó kedéllyel jól kavarta! És ebből kevert csókjához bőséges humort azoknak, akik őt nagyon szerették. Angyalát nemcsak Csinszkának, Borbálának, Krisztinának, hanem ezerféle másnak is nevezte. Engemet például Khán"-nak, vagy Robusztus"-nak; de olykor bő epével Majláth"-nak keresztelt, mert a bégetésemből kiérzett: püspök nyájában élődöm több igén, mint lágy kenyéren ...
Hárman aztán: Berta néni, Csinszka és én - kieszeltünk mindent arra, hogy :a fáradt, - ó, és mégis reszketésig állhatatlan - bús fiút a thyrsusokra lankadástól elkaroljuk.
Azt gondoltam: tán jó lenne lelkét újból nagy témához kötni, melyet nem únna félbe úgy, mint Margitá"-ját. Hátha újabb versregény a huzamos munkához fűzné, szenvedélyét csillapítná!
A talajt mind készítettem - Órahosszat epikánkat istenítve. Csak fanyalgott Ő: gondolta, régi époszokra célzok.
Más szólamba kezdtem akkor, míg megértett: Nem az elhúnyt költészetnek hősi lelke jár belém, hogy megkísértsen: líraibb regény a célom".
Hát beszélj csak, Majláth!" - vágta hozzám kedves, kölykös-gőggel. (De ha indulatba mordult medvehangom, mint a gyerek, úgy meredt rám s nagy szemének udvarából olajbarna láng világolt.)
Nem akarnám, és nem is kell - mondom én - ó-kobzosoknak mesterségét elkobozni! Hanem újat! Léda-hattyús Ady-élményt! Vérüzenet" zuhatagját a sorokba! Önregényt! Lírába ömlőt! Minden éneket más versben, minden verset, minden érzést más rohamban! ...
Tetszett néki. Megígérte, hogy megírja... S csak nem írta. Hogy nem mozdult, gondoltam: már megriasztom, megbosszantom egy mintá-val. (Fecske nógat fülmilét, habár - fecsegni!) És a trochaeust megírtam: lássa Ő, hogyan képzelném ezt a munkát. Hátha ebből kedve támad és a jobbat Ő csinálja!
Szépen azt is kiagyaltam: úgy jusson versem be hozzá, hogy ne vélje gúnyragörbült szájjal: - Nézd! a fábarágó paidagogos-nyű akarna szemléltetni új modellt magyar Rodin-nek!
Így a verset Bertájához küldtem - némi hálaképen, hogy rólam ő jó szándékkal" tollrajzos merényletét" már elkövette"... (Emlékszem, -- csak megtévesztő tréfasággal - azt üzentem mesteremnek: próbálná meg a Nyugat-ban közreadni. - Sajnos - Ő komolyra vette) ... Mondjam azt is?... zárójelben szólok hát: (Míg elkövette" Csinszka ezt a drága portrét: kis madárszívéből csordult nagy panasz felém, hogy őt egy másik Zoltán, a nyugatos fordító, mint házivendég megbántotta másnap este épp, mikor bús-öntudatlan Bandiját pihenni vitték. Védtelen most mit tegyen? Ha el nem sírhatná ezt - érzi, - megfulladna. Bár a sértés - egy karmozdulatnyi volt csak.
,,Ej! - mondom - ha itt lehetne most a fránya műfordító ... tán a bőréből kiráznám. . ." Mit tehettem? Vigasztaltam, mint az árvát, míg a bíborosra pingált, eltörött csuporka ismét kedvesen reámmosolygott.
Lássuk hát, a kényes ügy most mily eredményt fog kiváltni? Mert a friss panasz hevében kelt - ne mondjam hagyományos jelzővel: bizarr", hanem csak - épolyféle ötletem, mint az ártatlan - Kóczi Pálnak, ki az áhítat csendjéből egy vecsernyén eszelősen felhuhákolt. És mikor kérdőrevonták, nyájas-kedvesen dadogta, hogy szerény ötletje támadt...
Hátha most a tegnapesti ... rút esetre rámutatva jól az elevenbe vágnánk? Hátha vámpír-szenvedélyt a fölmarcangolt féltékenység morckutyája elriasztná?... Cselekedtem.
Nos, tudod mit, síró gyermek? Ott a hátsó kertilakban a folyton füstölgő, zordon úrfinak csak mondd el szépen, ami történt ... Aztán kérjed: mámorok vizén hajózva egymagadra ott ne hagyjon hű barátok oltalmán, ha azt akarja: (és akarja!) téged új bántás ne érjen"...
Ment. Beszélt. Majd visszaröppent és vidáman azt csipogta: Képzeld, jólesett őszinte vallomásom. Megcsókolt és úgy ígérte, hogy te mondtad: mámorok vizén hajózva ezután jobban vigyáz rám. Tán picit csak azt kesergi, hogy barátjában csalódott. Máskép - így tán el se hinnéd - nézz be hozzá: mily kedélyes!" Lássuk hát híres kedélyét!"
És ott ültem már (a mindig éktelen-ziláltra rücskölt) ágya szélén. Szótalan. Mord. Lám, a kedvelt princessast" is mily undorral szíja. Hej, pedig de szíja! Itt a Múzsa áporodva esthomályoz. Nos?" - vetem rá ezt a bárgyú, jancsi-kérdést. Nincs hatás. De később annyi volt a válasz: Eh!" Szép sundán mozdulok, hogy orsózzam tovább. Megállít: Gyujts rá! Lásd: a veronál sem ér egy pitykét!...
És a kísérlet - mennyit ért? Csak annyi pitykét, hogy pár hétig szenvedélyét eldacolta. Ezt akartuk! Úgy, de életkedve csökkent. Remegés gyötörte folyvást, Éj-nap álmatlan dohányzott. Ezt pedig már nem akartuk!
Így a próba vízbefúlt. És cinkoskája, jó Csinszkája - Berta nénit megkerülve - Kezdte ismét élesztgetni tűzre szomjú vágya lebjét.
S a versnek? - Pitykényi sem volt már hatása. Mert barátom az ajánlást féltő szívvel mellécélozónak vélte. S válaszában zsörtölődő szók után bár biztat: írjak, mert típusa" vagyok én az írásköteles költőnek": e finom kenésre újból gyötrődő, nagy lelki lobbal visszaleckéz: akarsz" s ez még nem művészet". Tenni kell itt!
(A Nyugat-tól küldött Kassák ,,Má"-ja tájin próbálkozni, mert azt hitte: bőröm alján nyomdafesték vágya viszket.)
Tyű! de bántott ez a mintán" elbukott terv is! Pedig - hogy édesgettem én belé a témakedvet! Pöndelyes Katit versemben csak azért neveztem épen _ Rózsinak, hogy emlékezzék Ő is régi Rózsijára, - hej! - kinek csókját ígérte egykor fájdalomdíjul, ha engedem, hogy "szuszterbajszom lepucolják".
(Épp tizenkettő nyarán volt. Úgy esett, hogy éjféltájt a Párizs-kertben üldögéltünk. Jó! De azt ne higgye senki: ,,Messze, messze idegenben, mesebeli tündérkertben, egy párizsi fogadóban"... nem - csupán kint a Ligetben egy burus fa árnyékában, ott csücsültünk. Folyt a szó - még békebeli áradással - és kocsisbor.
Ült mellettem Révész Béla, meg valami elkontrázott, bandavedlett népzenész, tán Vörös Elek, kikre máig jól emlékszem sok közül. Mind Ady-fényben sütkéreztek. (Üstököst kísérni szokta csillagporzás, ég szemétje.)
Itt sokáig minden öklés Dzsingisz-kánra: rámhibázott és bajuszra járt. Kapásból fölvetődött: volt-e? és ha volt, - minő volt szája prémje e hordának? Mit - hordának?! - robbanok fel én, az elvetélt utód, nagy mongol ősöm védelmében, akinek nevével engem fricskáz most e hubri kedv. - Hát semmi horda! Oly csodákat nem viharzott hadvezér, mint Ő! hiába nyálkáz róla nyugatról a tiszta erkölcs! Volt az undok" sárga fajnak két oly törpe hadvezére, hogy a nyugaton lovagló Óriások még bokájukig sem értek! Bár igaz, hogy minket ölt a mongol Végzet - mongolvégzetünk halálos bosszújával, mert a Vért mi megtagadtuk. Mégis - az a héj, amin mi megsikolva nagy sikollyal elhasaltunk, vérbűvészek ámítása volt, - kik gyáván meglapulva nézték végig várt-csodákban megcsalódott pusztulását a magyarnak!
S tán a többi hentesmester, (nem is szólva a zsigerlő Haynaukról.) itt, nyugaton - S tán a többi Nagymészáros kegyesebben taglózott, mint Ők? Nagy Sándor s Bonaparte édesebb volt tán? Ej! hagyjuk, hagyjuk ezt a hordázást a fittyfenébe!"
Épp e tűzben - az ívlámpa fényköréből felkörözve méltósággal ránk-ívelt egy hölgy, mint császárné pávája".
Rózsi volt, - ki méltóságát csak kívül hordozta kényes tartásában, nem fejében. (Mint kegyelmes úr, ha van még ily csodája e világnak.) Szótlanul mosolyogva - így tán többnek látszott kottyogó, kis pulykanőknél. Mert bizonnyal ráeszmélt, hogy - hangtalan csak szebb a páva, mint a pulyka.
Szép Delillám, Rózsi lelkem, - szólt a költő rámmutatva - ezt a Sámsont kis-szerelmi-oltárodnak íves, két rubintszárnyával: ajkad kábító szerével kényszerítsed áldozatra, - csókold meg, ha... ám csak úgy, ha átengedné férfidíszét egy borotvás habverőnek, hogy Lipták, a pörge csiszlik ezt a szőrmét többé már ne irigyelje." Felkacagtak.
Úgy éreztem háromszéki virtussal, zsebemben, mintha kis kacor pengére nyílnék. Ej! de mégis ... többet ésszel ...
Jó! Nem bánom. Ide azt a szőrbakót! De most! Azonnal!" (Azt reméltem: éjfelén a prémvadászok alszanak mind.) És utolsó kívánságom, hogy a tény pazar jutalmát; kis-szerelmi-oltárról a csókrubintot - kapja az a sertehóhér, ki a tettet ily kísértetjáró éjnek éjtszakáján végrehajtja."
Tíz perc sem mult s jött a borbély ...
***
Ó, de rég volt! ... Ó, de kedves, ó, de könnyes most lenézni tört remények torlaszáról békevölgybe!
Akkor ... mondtam már előbb, hogy ott, Csucsán - még mind remélt Ő: ha bajok, meg aggódásak" békét hagynak, époszkáját" majd megírja ... De nem írta.
***
Szép Csucsán az őszi lombok hímesedtek; őszi esték, őszi gondok hívesedtek ... Jött a tál és háborús szél, Ojtoz dühe visszarántott vértőlázott Perkő-aljba, székely-Babilon vizéhez, Fekete-ügyünk" partjához.
És többé nem láttam Őt... Jaj! Elragadta szélvészfarkas, orgonázó, halálfejes, vad Nemere. S a beléje édesgetett jószándékú époszkám" is ... az is, az is! Ó, be ,kár, hogy elment Véle!
,,Sok baját és aggódását," azt örökségül itt hagyta, hogy öregségemben tőlük ne aludjam. Éjjelenként - vad Nemere paripáján visszaszáll és ... visszaleckéz: - Már elég a lustaságból! Már elég az ígéretből! Serkenj fel már! Époszkánkat ... írjad, írjad! És akarjad: epikában is szülessék új művészet!
|