ZSÖGÖN ZOLTÁN
   

Széphistóriám
Lírai regény
(részlet)
 

(Sz. Ozsdola, 1880. szept. 30. - Kézdivásárhely, 1951. ápr. 11.): költő, pedagógus. 1903-ban középisk. tanári oklevelet szerzett Bp.-en. Előbb Csíksomlyón, azután Csíkszeredán tanítóképző intézeti tanár, később a Hírnök c. lap munkatársa, majd Marosvásárhelyen a r. k. tanítóképző ig.-ja. A csíkmadéfalvi székely vértanúk emlékének felavatása ünnepélyén elszavalt versének királyellenes versszaka miatt börtönbe került. Nehezen szabadult ki és csak sok utánjárással folytathatta pedagóguspályáját. Tanári munkálkodásán kívül pedagógiai és társadalmi alakulatok vezető személyisége. Írt elbeszéléseket, értekezéseket, útirajzokat és főként verseket. Ady Endrével barátságban volt, aki őt "írásköteles író"-nak nevezte. Fő művei: Régi versek (Bp., 1912); Isten kezében (versek, Arad, 1927); Széphistóriám (verses r., Bp., 1949). 1912-ben Ady Endre írta a Nyugatban Zsögön Zoltán első kötetéről: „Régi versek a Zsögön Zoltán könyvének a címe s írója robusztus és nyakas székely ember: aki csak azért is megmutatja ifjú korának verseit, mikor már lelkében megfordult a világ. Megható könyv s emlékeztet engem egy hozzám nagyon közelálló valaki első kötetére, melyből alig-alig lehet kisilabizálni későbbi poétaságát. Zsögönnek ismerem újabb verseit, hozzám küldött leveleiből s nagyon kedves és majdnem okolt az a reményem, hogy önmagához és sokakhoz fog eltalálni még a Régi versek szélesedő nyomadékán a friss lélekkel székely és magyar érzékenységű versíró ember”. (Ady Endre: Számadás csöndes könyvekről, Nyugat, 1912. 18. sz.)  Antológiánkba a szerző verses regényének Adyra vonatkozó fejezetét vettük fel.


    

Széphistóriám

Lírai regény

(részlet)

 

IX.

 

...Hát miért daloltam akkor,

- esztelen csaták tüzében,

bujkáló katonasorban -

ezt a békés trochaeust? - Hogy

háborgásom altatgassam?

Hogy testvérem finommívű Csinszkájának dedikáljam?

(Ő szegényke megköszönte.)

 

Ennél még több célom is volt.

 

Akkortájt a gyarló testben

már megingott Óriásnak

fájlaltam bús mámoroktól

még hajszoltabb-gyors elestét

és Csucsán - náluk tanyázva

töprengtem, hogyan lehetne

lankadón is szép fejétől

Végzet pallosát odázni.

 

Ó, hisz akkor még javában

dolgozott Ő. Alkotott is.

Ellensége meg volt annyi,

mint hajszála, jóllehet tán

híve még több. Ó, még akkor

Ő, a keserűt magában

fel-felcsillandó kedéllyel

jól kavarta!

És ebből kevert csókjához

bőséges humort azoknak,

akik őt nagyon szerették.

Angyalát nemcsak Csinszkának,

Borbálának, Krisztinának,

hanem ezerféle másnak is nevezte.

Engemet például „Khán"-nak,

vagy „Robusztus"-nak; de olykor

bő epével

„Majláth"-nak keresztelt, mert a

bégetésemből kiérzett:

püspök nyájában élődöm

több igén, mint lágy kenyéren ...

 

Hárman aztán: Berta néni,

Csinszka és én - kieszeltünk

mindent arra, hogy :a fáradt,

- ó, és mégis

reszketésig állhatatlan -

bús fiút a thyrsusokra

lankadástól elkaroljuk.

 

Azt gondoltam: tán jó lenne

lelkét újból nagy témához

kötni, melyet nem únna

félbe úgy, mint „Margitá"-ját.

Hátha újabb versregény a

huzamos munkához fűzné,

szenvedélyét csillapítná!

 

A talajt mind készítettem -

Órahosszat epikánkat

istenítve.

Csak fanyalgott Ő: gondolta,

régi époszokra célzok.

 

Más szólamba kezdtem akkor,

míg megértett: „Nem az elhúnyt

költészetnek hősi lelke

jár belém, hogy megkísértsen:

líraibb regény a célom".

 

„Hát beszélj csak, Majláth!" - vágta

hozzám kedves, kölykös-gőggel.

(De ha indulatba mordult

medvehangom,

mint a gyerek, úgy meredt rám

s nagy szemének udvarából

olajbarna láng világolt.)

 

„Nem akarnám, és nem is kell

- mondom én - ó-kobzosoknak

mesterségét elkobozni!

Hanem újat! Léda-hattyús

Ady-élményt! „Vérüzenet"

zuhatagját a sorokba!

Önregényt! Lírába ömlőt!

Minden éneket más versben,

minden verset, minden érzést

más rohamban! ...

 

Tetszett néki. Megígérte,

hogy megírja... S csak nem írta.

Hogy nem mozdult, gondoltam: már

megriasztom, megbosszantom

egy „mintá”-val. (Fecske nógat

fülmilét, habár - fecsegni!)

És a trochaeust megírtam:

lássa Ő, hogyan képzelném ezt a munkát.

Hátha ebből kedve támad

és a jobbat Ő csinálja!

 

Szépen azt is kiagyaltam:

úgy jusson versem be hozzá,

hogy ne vélje gúnyragörbült

szájjal: - Nézd! a fábarágó

paidagogos-nyű akarna

szemléltetni

új modellt magyar Rodin-nek!

 

Így a verset Bertájához

küldtem - némi hálaképen,

hogy rólam ő „jó szándékkal"

tollrajzos „merényletét" már

„elkövette"... (Emlékszem, -- csak

megtévesztő tréfasággal -­

azt üzentem mesteremnek:

próbálná meg a Nyugat-ban

közreadni.

- Sajnos - Ő komolyra vette) ...

Mondjam azt is?... zárójelben

szólok hát: (Míg „elkövette"

Csinszka ezt a drága portrét:

kis madárszívéből csordult

nagy panasz felém, hogy őt egy

másik Zoltán, a nyugatos

fordító, mint házivendég

megbántotta másnap este

épp, mikor bús-öntudatlan

Bandiját pihenni vitték.

Védtelen most mit tegyen? Ha

el nem sírhatná ezt - érzi, -

megfulladna. Bár a sértés -

egy karmozdulatnyi volt csak.

 

,,Ej! - mondom - ha itt lehetne

most a fránya műfordító ...

tán a bőréből kiráznám. . ."

Mit tehettem? Vigasztaltam,

mint az árvát,

míg a bíborosra pingált,

eltörött csuporka ismét

kedvesen reámmosolygott.

 

Lássuk hát, a kényes ügy most

mily eredményt fog kiváltni?

Mert a friss panasz hevében

kelt - ne mondjam hagyományos

jelzővel: „bizarr", hanem csak -

épolyféle ötletem, mint

az ártatlan - Kóczi Pálnak,

ki az áhítat csendjéből

egy vecsernyén eszelősen

felhuhákolt.

És mikor kérdőrevonták,

nyájas-kedvesen dadogta,

 hogy szerény ötletje támadt...

 

Hátha most a tegnapesti ...

rút esetre rámutatva

jól az elevenbe vágnánk?

Hátha vámpír-szenvedélyt a

fölmarcangolt féltékenység

morckutyája elriasztná?...

Cselekedtem.

 

„Nos, tudod mit, síró gyermek?

Ott a hátsó kertilakban

a folyton füstölgő, zordon

úrfinak csak mondd el szépen,

ami történt ... Aztán kérjed:

mámorok vizén hajózva

egymagadra ott ne hagyjon

hű barátok oltalmán, ha

azt akarja: (és akarja!)

téged új bántás ne érjen"...

 

Ment. Beszélt. Majd visszaröppent

és vidáman azt csipogta:

„Képzeld, jólesett őszinte

vallomásom. Megcsókolt és

úgy ígérte, hogy te mondtad:

mámorok vizén hajózva

ezután jobban vigyáz rám.

Tán picit csak azt kesergi,

hogy barátjában csalódott.

Máskép - így tán el se hinnéd -

nézz be hozzá: mily kedélyes!"

„Lássuk hát híres kedélyét!"

 

És ott ültem már (a mindig

éktelen-ziláltra rücskölt)

ágya szélén.

Szótalan. Mord. Lám, a kedvelt

„princessast" is mily undorral

szíja. Hej, pedig de szíja!

Itt a Múzsa áporodva

esthomályoz.

„Nos?" - vetem rá ezt a bárgyú,

jancsi-kérdést. Nincs hatás. De

később annyi volt a válasz:

„Eh!" Szép sundán mozdulok, hogy

orsózzam tovább. Megállít:

„Gyujts rá! Lásd: a veronál sem

ér egy pitykét!”...

 

És a kísérlet - mennyit ért? Csak

annyi pitykét, hogy pár hétig

szenvedélyét eldacolta.

Ezt akartuk!

Úgy, de életkedve csökkent.

Remegés gyötörte folyvást,

Éj-nap álmatlan dohányzott.

Ezt pedig már nem akartuk!

 

Így a próba vízbefúlt. És

cinkoskája, jó Csinszkája

- Berta nénit megkerülve -

Kezdte ismét élesztgetni

tűzre szomjú vágya

lebjét.

 

S a versnek? - Pitykényi sem volt

már hatása. Mert barátom

az ajánlást féltő szívvel

mellécélozónak vélte.

S válaszában zsörtölődő

szók után bár biztat: írjak,

mert „típusa" vagyok én az

„írásköteles költőnek":

e finom kenésre újból

gyötrődő, nagy lelki lobbal

visszaleckéz:

„akarsz" s ez még nem „művészet".

Tenni kell itt!

 

(A Nyugat-tól küldött Kassák

,,Má"-ja tájin próbálkozni,

mert azt hitte: bőröm alján

nyomdafesték vágya viszket.)

 

Tyű! de bántott ez a „mintán"

elbukott terv is! Pedig - hogy

édesgettem én belé

a témakedvet!

Pöndelyes Katit versemben csak azért neveztem épen _

Rózsinak, hogy emlékezzék

Ő is régi Rózsijára,

- hej! - kinek csókját ígérte

 egykor fájdalomdíjul, ha

engedem, hogy "szuszterbajszom

lepucolják".

 

(Épp tizenkettő nyarán volt.

Úgy esett, hogy éjféltájt a

Párizs-kertben üldögéltünk.

Jó! De azt ne higgye senki:

,,Messze, messze idegenben,

mesebeli tündérkertben,

egy párizsi fogadóban"...

nem - csupán kint a Ligetben

egy burus fa árnyékában,

ott csücsültünk.

Folyt a szó - még békebeli

áradással - és kocsisbor.

 

Ült mellettem Révész Béla,

meg valami elkontrázott,

bandavedlett népzenész, tán

Vörös Elek,

kikre máig jól emlékszem

sok közül. Mind Ady-fényben

sütkéreztek.

(Üstököst kísérni szokta csillagporzás,

ég szemétje.)

 

Itt sokáig minden öklés

Dzsingisz-kánra: rámhibázott

és bajuszra járt. Kapásból

fölvetődött: volt-e? és ha

volt, - minő volt szája prémje

e hordának?

„Mit - hordának?! - robbanok fel

én, az elvetélt utód, nagy

mongol ősöm védelmében,

akinek nevével engem fricskáz most e hubri kedv. - Hát

semmi horda!

Oly csodákat nem viharzott

hadvezér, mint Ő! hiába

nyálkáz róla nyugatról a

tiszta erkölcs!

Volt „az undok" sárga fajnak

két oly törpe hadvezére,

hogy a nyugaton lovagló

Óriások

még bokájukig sem értek!

Bár igaz, hogy minket ölt a

mongol Végzet -

mongolvégzetünk halálos

bosszújával, mert a Vért mi

megtagadtuk.

Mégis - az a héj, amin mi

megsikolva nagy sikollyal

elhasaltunk,

vérbűvészek ámítása

volt, - kik gyáván meglapulva

nézték végig

várt-csodákban megcsalódott

pusztulását a magyarnak!

 

S tán a többi hentesmester,

(nem is szólva a zsigerlő

Haynaukról.) itt, nyugaton -

S tán a többi Nagymészáros

kegyesebben taglózott, mint

Ők? Nagy Sándor s Bonaparte

édesebb volt tán? Ej! hagyjuk,

hagyjuk ezt a hordázást a

fittyfenébe!"

 

Épp e tűzben - az ívlámpa

 fényköréből felkörözve

méltósággal ránk-ívelt egy

hölgy, mint „császárné pávája".

 

Rózsi volt, - ki méltóságát

csak kívül hordozta kényes

tartásában, nem fejében.

(Mint kegyelmes úr, ha van még

ily csodája e világnak.)

Szótlanul mosolyogva - így tán

többnek látszott kottyogó, kis

pulykanőknél. Mert bizonnyal

ráeszmélt, hogy - hangtalan csak

szebb a páva, mint a pulyka.

 

 „Szép Delillám, Rózsi lelkem,

- szólt a költő rámmutatva -

ezt a Sámsont

kis-szerelmi-oltárodnak

íves, két rubintszárnyával:

ajkad kábító szerével

kényszerítsed áldozatra, -

csókold meg, ha... ám csak úgy, ha

átengedné férfidíszét

egy borotvás habverőnek,

hogy Lipták, a pörge csiszlik

ezt a szőrmét többé már ne

irigyelje." Felkacagtak.

 

Úgy éreztem háromszéki

virtussal, zsebemben, mintha

kis kacor pengére nyílnék.

Ej! de mégis ... többet ésszel ...

 

„Jó! Nem bánom. Ide azt a

szőrbakót! De most! Azonnal!"

(Azt reméltem: éjfelén a

prémvadászok alszanak mind.)

„És utolsó kívánságom,

hogy a tény pazar jutalmát;

kis-szerelmi-oltárról a

csókrubintot - kapja az a

sertehóhér, ki a tettet

ily kísértetjáró éjnek

éjtszakáján végrehajtja."

 

Tíz perc sem mult s jött a borbély ...

 

***

 

Ó, de rég volt! ... Ó, de kedves,

ó, de könnyes most lenézni

tört remények torlaszáról

békevölgybe!

 

Akkor ... mondtam már előbb, hogy

ott, Csucsán - még mind remélt Ő:

„ha bajok, meg aggódásak"

békét hagynak, „époszkáját"

majd megírja ... De nem írta.

 

***

 

Szép Csucsán az őszi lombok

hímesedtek;

őszi esték, őszi gondok

hívesedtek ...

Jött a tál és háborús szél,

Ojtoz dühe visszarántott

vértőlázott Perkő-aljba,

székely-Babilon vizéhez,

„Fekete-ügyünk" partjához.

 

És többé nem láttam Őt... Jaj!

Elragadta szélvészfarkas,

orgonázó, halálfejes,

vad Nemere.

S a beléje édesgetett

jószándékú „époszkám" is ...

az is, az is! Ó, be ,kár, hogy

elment Véle!

 

,,Sok baját és aggódását,"

azt örökségül itt hagyta,

hogy öregségemben tőlük

ne aludjam.

Éjjelenként - vad Nemere

paripáján visszaszáll és ...

visszaleckéz:

- Már elég a lustaságból!

Már elég az ígéretből!

Serkenj fel már! Époszkánkat ...

 írjad, írjad! És akarjad:

epikában is szülessék új művészet!

 
 

Kezdőlap