utilitarizált
aktualizált
kriminalizált
poéma
Mallarmé nagy kockadobásának
emlékére
Millió döglött változat,
mint a fény és a kárhozat,
meg nem született magzatok
a húsőrlőben zargatott
nagy rázásban henteregnek,
nem lőn prédák a henteseknek,
hanem valának nagy idők
egyszerre minden összedőlt
háza a vak képzeletnek
felépülnek, egymáson kertek,
utcák, terek és térelők
s vajon a történelem előtt
hogyan nyögtek a temetők,
azok is most mind eget ölt
magasságokig kikelnek,
s vajon az évek ott hogy telnek,
ahol nincs idő, gyerek
a vénember is, s merek
felkelni s meghalni még,
hiszen ez mind azon: elég
(s voltak-e: "ahogyan lehet"
megfélemlített istenek)
elég, mely még, mert egyremegy,
de nem, mint meggémberedett,
tízezer éves koponya,
hanem mint lomha és tunya
időmindenség, fenség, egy
szégyen nélküli egyremegy;
az agy kövén a nagy dobás
tökéletlen vagy felemás,
rendelődik egy más világ,
ahol az égig csap a láng,
ahol minden meglehet,
minden elképzelt lehelet
A GENÉZIS KITELJESÜL,
MINDEN VÁLTOZAT SZERVESÜL,
az ÚR bölcs, és nem válogat,
ott megleled világodat,
nincs mennyre fel tengerfenék,
szirének kara, holt herék,
Szkülla, Kharübdisz, NAGY DOBÁS,
a titka, hogy NINCS sem ily', se MÁS,
mert nincs MÁS mely viharba űz,
nincsen egy vég, mely majd kitűz
valami színt vagy valami számot
CSAK A REPÜLÉS, CSAK AZ SZÁMIT,
A KÉZ S A KOCKA A MAGOSBAN,
MELY MÉG MINDENT MAGÁBA LOBBANT,
AZ: A VILÁG. A MÁS csak torz
orv-őr, ki létet oroz,
az csak a HALÁL maga
mindenegy megdőlt szám-ara
sírján torkot metsz, amputál,
s az amputált világ mutál,
lágerek csontja csörög,
magukra fonva EGY ÖKÖLT,
ki létet oszt és testet ölt,
s vak csápjai a lángba fúlnak,
tenger téboly-tüzébe hullnak,
1;2;3;4;5;6;,
a velejéig mind rohadt,
s az egész nagy humán ganét
veszi a kéz és szanaszét...
mert csak a röpte a fontos,
s nem fogja, ki valami foltos
tisztesség-gyilok s válogat,
nem, nem, VALÓTLAN SZÁMOKAT
TARTALMAZ AZ IGAZI KOCKA
hogy már a mennyben is felossza
az oszthatatlan foganást,
s a nap világa az akarást
idele kőbe sose hozza,
csendes a tenger, most szorozza
a levegő: ostorozza...
(MELLÉK, avagy:) A MINDEN LEHETŐSÉG DALA
"mint a motor mely már begyulladt
de nincs szabad útja és nem indulhat
olyan vagyok s ha bátrabb volnék
értelmetlen szavakat szólnék"
J.A.-töredék
Sámánj szunnyadja kóradz arázs,
csóroz pumpumilladza a varázs,
dege ne re lepilla csuta gőge,
egye meszi gerena tucsa bőge.
Széjjel széllel kelleme korob,
vonagló tüde messzire forob.
Vár a sac, tepesi mód falat,
hajába hód betek havaz falat.
Honn ronhat kuráv ebek lebek,
keretényi tév öreh vereh,
demerőh, dogma, forok a talán,
endzeremorha forma a halál.
Kórházi vers
Anyánk csecsét szopjuk mi, halók,
s közbülsőként valami valók
halmozódnak, mint a lomb a nyár
aszó őszi előként tatár-
mód fetrengő fegyelmezett agyunk
tengelyén, és miként mi magunk
belelátunk kezdődő kemény
kasszánkba, az élet is remény
s halál között inog ring rimál,
koldul kántál talál és kinál,
így hát vagyunk méla banditák,
mi kezdjük majd a haláltusát,
s fejezzük be: rideg háborút...
ÉN, HERCEGEM, ITEM MÁR TÉVHITEM VAGYOK,
ÁM E TÉVES CÉL ÉPPEN ÚGY RAGYOG,
mint elesett lélek a frontmezőn,
békét kiált halállal tévedőn.
ÚGY RAGYOGOK ÉN IS: BANDITÁK
- fordítva ölnek s céljuk fordít át -
ITEM e könyv, melyben melegítem
MAGAM, magam, hogy dőre nem vagyok,
s olvasni nem, de írni még tudok,
elestem én, elestem nagyot.
TUDOK: s mondtam vala: a fegyverem
a fegyelem s bosszúra hegyezem
tollam s most mondom: MEGÁLLJ HÁT, ELÉG,
ELÉG E CÉL, verjék be a felét
hadi tökömnek, FALOVAK HERÉT
DÉDELGETTETEK S NEM A NYÁR HEVÉT,
VISSZA, VISSZA A PALACKBA MIND,
ÁLOM SZAKAD SZÉT, RAJTAM MEG AZ ING,
MOST DÉLIDŐBEN DÉLIBÁB HAZÁM
HOZZÁMSZOKIK ÉS BÉKÉT SZÓL A SZÁM,
MARADJATOK TI IS, RŐT TANKOSOK,
MITŐL OKOS A LÁNG, MITŐL TAPOS
MITŐL ÖL AZ ANYA IS, HA KELL,
MITŐL LESZ FELFORRT VÉR AZ ANYATEJ,
MITŐL NYITJA SZÁJÁT GUERNICA,
MITŐL TORZ A RÉGI HARMÓNIKA,
ÉS MITŐL ÁJUL MÉGIS VÉGÜL EL
MIND KI VÉRES, MIND KI ÖLNI KEL,
AZ ÖLÉS VÁGYA, A VÉRES ANYATEJ,
ZAKLATOTTSÁG, TÉBOLY ÉS CSODA,
LÓTUSZ KELYHÉN TÜNDÉR KÉL ODA,
ÉS MÁRIS ÓDÁT VÁSIK TÜRELEM,
INFORMÁCIÓSZEGÉNY VÉRHELYEN...
máris világbékét köpnek kivert fogak,
máris a napba ugrik, követ-fogat,
BÉKE, BÉKE, BÉKE, így, emígy, ma e
szóval ringat halott anya eme
kitaposott hadi hódúton,
hogy hazatérve hódítón,
még merjek élni, szólni, félni, fel-
merülni, mint a tény, a tett, a csel,
hogy merjek még magamhoz újra érni,
valahogy élni, élni, élni, élni...
S máris mágnes havában szűz jelen
kering megint friss, vasalt félelem,
s égi szüzek igaz karán
zárul rám a barmok közt karám,
s bűvös körök lengetik lelküket,
míg elalszom, valahol mellüket
tiszta tejjel csipkézik ma már
lányanyák; hajadon hóhér integet,
hogy a szók fegyverré szelidülnek,
s letenni már - ez a való világ -
letenni már a fegyver-rabigát,
megszűnni szépen, mint születni meg,
élni közte, élni jégmerev
eséllyel tűzben, csak tűzben lehet...
és visszhangozzák villő angyalok
azt, hogy itt csak futtában vagyok,
s ott is élek át a száz tüzön,
ahonnan ér néhány szó üzen,
s békét kérek, békét mindenütt,
s amíg halál-kéthazám kiüt,
s bosszulatlan halott ha leszek
akkor is most békét üzenek:
BÉKÉT, BÉKÉT, MINDENEKFELETT!
Mellékdal
Haló, ringó jegenyén
felüti fejét a remény,
remény érleli a fát,
leendő halott-magát,
őz ül benne rengeteg,
felelget a kergetett,
felelget halál haván,
barázda fény derekán,
én vagyok a holt remény,
bennem a kőszív kemény,
estére majd fa leszek,
kelő nappal kiveszek...
Filmzene-naptár
Á-t mond á helyett, lézeng, tér,
azt mondja, drágám, elmentél,
holott nem is szerelmes, holott
olyan, mint egy még élő halott,
dalt zúg fellegbe, öle kitakarva,
rászáll, mint mondanivaló, egy nagy karvaly,
belecsíp, heréli, ez a mű, reméli,
ezt a mai napot még valahogy túléli,
aztán majd jön a többi; filmzenét!
hahotázva teszi ki azt a nagy eszét
a hóra, késpengén táncol, vánszorog,
felmérik szűk zakójának feszét,
és azt mondjak, uraim, ez még
él, már nem sokáig, a halál már rászólt...
1994-1995