Vissza a főoldalra A Szent László Gimnázium diákjainak emlékkiállítása Vissza a nyitóoldalra Emlékezések Lázár Ervinre Lázár Ervin mesék Lázár Ervin művei a MEK-ben, a DIA-ban impresszum adatok Gyermekrajz pályázat!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   
 
vissza az emlékezések a Tündérről oldalra

Vathy Zsuzsának
szeretettel és szomorúan

Elkéstünk. Egyikünk sem jajdult fel, hogy: „Szentséges ég! Akkor most mitévő legyek?” Meg se kérdeztük, mint utolsó meséjében a Csillagszemű Bogárka, hogy: „Hol van ez a varázsvirág?” El se indultunk Nyugat fele, hogy rátaláljunk a szarvasbogár odújára, és elhozzuk a gyógyító virágot. Most aztán végképp késő. Milyen szerencse, hogy annyi mesét hagyott ránk a szomorúság ellen! Mivelhogy „utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.”

Elment Lázár Ervin, elment Berzsián és elment Tupakka. Egy pénteki napon történt, karácsony előtt. Milyen is ez pénteki nap? Hogy is írta le a Hét szeretőmben? „Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra eljön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántorítatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.” Talán még a hetedik nap vihette volna el, amelyik „mindig feketében jár”. A többi nem.

Úgy gondolok rá, mintha most ő lenne a mesebeli Nagypapa, aki az almafával beszélget, és az éghez támasztja a létrát, hogy a lehullott csillagokat visszaszegezze. „ - És mi lesz - kérdezte suttogva Babó Titti -, mi lesz, ha Nagypapa meghal?” A Nagypapa sohasem hal meg - mondja megrovóan Mikkamakka.” Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegezi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.” És ő a „bolond kútásó” is a mesenovellából, aki „száz kutat is - ezeret is” megásott, ahogy Lázár is elmondta sok száz történetét. „Most már valami mást akarok” - mondta. - Mi mást? - kérdezték tőle. - Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!” - válaszolja. És elkezd ásni a csillagok felé. Lehet, hogy Berzsián is a csillagok közt mesél. Mert ugyan mit akarhatna mást? Ahogy a kútásóról írta, ilyenkor fényesség ereszkedik a földre, a rét füvei ragyognak, és van hova gyűlniük az embereknek sötétség idején, ha ugyan manapság észreveszik az ilyesféle fényt.

Ki ennek születik, ki annak, Lázár Ervin mesemondónak jött a világra. Minden azzá tette. A „rácpácegresi” örökség, a látásmódja, a fantáziája, a beszédmódja. Talán költő lehetett volna még. De hát az igazi mese végső soron „lírai mutatvány”, ahogy Lengyel Balázs írta. Végül is Lázár legismertebb mesebeli alteregója, Berzsián is költő. A másik hasonmása, akit Tupakkának hívnak, varázsló. Ha meggondolom, a varázslás nem is esik távol a költészethez.

Persze költőnek senki se nézte volna. Kesergett is efölött mesehőse maszkjában: „Hát ez az! - ordított fel keservesen Berzsián. Lehet igazi költő egy bikavállú, pirospozsgás, dagadóizmú, egészséges ember! Dehogy lehet! A költők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.”

Bármit írt, tele van kontrasztokkal. A játék mint alkotói módszer többek között abban állt nála, ahogy ezekkel játszott. Hol így, hol úgy. Ha csak a szavaira figyelünk, már azok is olyan messze vannak egymástól, amilyen távol lenni csak lehetséges. Hol „holdfényesen”, romantikusan poétikusak, hol meg „pirospozsgásan” profának. A magyar irodalom egyik legszebb meséjében, A Hétfejű Tündérben „illatok szabadultak el”, „források, csermelyek bugyogtak", „aranyfonatok libbentek”, „harang szólalt meg”. Az utolsó mesében meg azt mondja: „Hazamegyek, és jól fenéken billentem az álcincért.” A kislány, aki mindenkit szeretett maga a költészet, a Sróf mester szerel harsány bohózat.

Akárcsak mások, ő is öröklött elemekből keverte ki a meséit. Olyannyira, hogy végül senki emberfia meséivel össze nem tévesztenénk a szövegeit. Hol végtelen hűséggel volt a tradíció iránt: számtalan meséje pergett le a tündérmese rokkáján, megihlették Ámi Lajos, a cigány mesemondó történetei, és saját világában életre keltette az anderseni mesét. Hol meg egy "kifordítom-befordítom mégis tündérmese a tündérmese játékkal" egyenesen megtagadta a konvenciót. A tündére hétfejű, a boszorkánya jó, a boldogság tovatűnik, a jó tett Szerb Antal szavaival „elnyeri méltó büntetését” Ha meggondoljuk, a meséiben bujkáló felnőtt-gyerek dialógus (divatos szavunkkal az interaktivitás) valaha a 18. századi gyerekkönyv nélkülözhetetlennek látszó, vacakul didaktikus eszköze volt. Néha sarkaiból fordította ki a tradíciót! Amit a kezébe vett, az már az övé volt. Mindent meg mert csinálni a mesével, meseszerűvel, amit csak lehet. „.majdnem mindent tud”, mint Mikkamakka - mondhattuk/mondhatjuk róla. „Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud”. Múlt időben nehéz citálni, ahogy játszadozott a szöveggel. Egyáltalán a múlt idő vele kapcsolatban rettenetesen idegen még.

A Lázár-mese annyira irodalmi mese, hogy csak felolvasni szabad. Ha csak úgy, szabadon mondanánk, elveszne sava-borsa. Pedig gyakran halljuk, hogy a mesét mondani kell. S ez igaz is. De a másokét! A Lázár-mesében se máshol nem lehet egy szó, se másképp nem hangozhat egy mondat. Szövegvilága olyannyira kötött formailag, akár egy klasszikus strófa. Ráadásul többszólamú és parabolikus. Ezen okokból fordíthatatlan, bár fordították világnyelvekre is. Lázárul kell ahhoz tudni, hogy megértsük, miért is mondta Mikkamakka: „Ha három lábon gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni.” A „dömdödöm” is fordíthatóbbnak tűnik.

Lázár meséit, mesenovelláit olvasva a szöveg hatalmában vagyunk. Előny is, hátrány is. Előny, mert Dömdödömből sose lesz képregényhős, ahogy Vacskamatiból se. Zanzásítani se engedi magát a szöveg, és valljuk be - bár kerültek már színpadra, filmvászonra, bábszínházba, képernyőre, táncszínházba Lázár-mesék - nincs ehhez köves útjuk, és ki se tudjuk kövezni. Ki ne tudná, hogy ez manapság komoly hátrány? Több is annál.

A szeretetről mesélt és szeretetre méltó volt. Fölötte tényleg ott voltak a csillagok, lelkében az erkölcsi törvény, talpa alatt „rídogáltak a füvek”, barátai voltak a lovak, kutyák, madarak, és nem tudott betelni azzal, amit úgy hívunk, hogy gyerekkor. Természetes volt és őszinte. Nevetett a szeme, amíg nevethetett. Vele kapcsolatban sose kísértettek bennünket olyan divatos eszmék, minthogy a tehetség meg a deviancia édestestvérek.

Az örökségünk most egy polcnyi könyv. Elárvultak bennük a Négyszögletű Kerek Erdő lakói: Bruckner Szigfrid, Dömdödöm, Mikkamakka és kiváltképp Vacskamati. Jöhetnek a pomogácsok meg a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon! Sokféleképp nevezhetjük őket, felejtésnek, fanyalgásnak is. Lehet, hogy nem könnyebb életben tartani, óvni ezeket a meséket az értékek zűrzavara és a japán mangák idején, mint „tündért vigyázni”. Vigyázzunk hát rájuk mindannyian, ahogy a Hétfejű Tündérre vigyáztak! „Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.”

vissza az emlékezések a Tündérről oldalra

 
Országos Széchényi Könyvtár - Magyar Elektronikus Könyvtár Osztály