„Tisztelt pályázók, diákok, tanárok! Tisztelt érdeklődők, újságírók, könyvtárosok, tanárok, grafikusok! Tisztelt irodalomszerető emberek!

Öt tételmondat bevezetésképpen:

A 2006-os évben sok jelentős, a magyar kultúrát meghatározó személyiséget veszítettünk el. Az egyik legnagyobb veszteségünk Lázár Ervin halála volt. Negyvenkilenc éve jelent meg első novellája, 1958-ban, két teljes emberöltő telt el azóta. 1964-ben jelent meg az első könyve (A kisfiú meg az oroszlánok), annak is már negyvenhárom éve. Generációk nőttek fel az írásain, figurái nagyon mélyen megrögződtek a közösségi emlékezetben. A hétfejű tündér, Berzsián költő, Bruckner Szigfrid, az oroszlán, az egymást kereső Dzsoni és Árnika kitörölhetetlen részei a magyar kultúrának. Ahogyan a Haragosit és a Galagonyát minden verset tudó magyar kisgyerek ismeri, ugyanúgy ismeri minden könyvvel élő magyar kisgyerek Mikkamakkát és Bab Bercit.

És mint minden jelentős gyerekirodalmi mű, ugyanúgy nem csak gyerekirodalom Lázár Ervin művészete. Felnőttként nem eldobjuk, megmosolyogjuk vagy kinevetjük a jelentős műveket, a Micimackót vagy a János vitézt, hanem egyre mélyebben értjük. Újabb és újabb jelentésrétegek kerülnek elő, új és új mélységek tárulnak fel a nagy művekben, a nagy mesékben. Felnőttként újra és újra rácsodálkozhatunk ezekre a könyvekre: megcsodálhatjuk a metamorfózis archetípusának újjászületését a Szegény Dzsoni és Árnikában, a lemondás, a hűség és a kitartás apoteózisát A legkisebb boszorkányban, a szeretet erejének példázatát A hétfejű tündérben, és a költészetről szóló esztétikai bölcsességet a Dömdödömben.

Amikor az Országos Széchenyi Könyvtár keretében működő Magyar Elektronikus Könyvtár meghirdette rajzpályázatát, abból indult ki, hogy Lázár Ervin írói örökségéhez akkor vagyunk a legméltóbbak, ha alkotó módon nyúlunk a művekhez.”