MITTERPACHER LAJOS

( 1734-1814)

Bellyén (Baranya m., ma: Belje - Jugoszlávia) született 1734. augusztus 25-én, német eredetű nemesi családban. Testvérei közül az egyik közigazgatási területen dolgozott, a másik egyetemi tanár, s korának jeles matematikusa lett. Lajos a helybeli iskolákat - elemit és gimnáziumot - kijárva, 15 éves korában belépett a jezsuiták rendjébe. Hat évvel később már a soproni gimnáziumban latint tanított. Rövid tanárkodás után két évre Bécsbe küldték a matematika alaposabb elsajátítására. 1758-ban a győri gimnáziumhoz került, ahol retorikát tanított. Itt sem sokáig maradt, egy évvel később megint Bécsbe küldte a rend, ahol most négy éven át a Pázmány-intézetben teológiát kellett tanulnia: ugyanitt szerzett doktorátust is. Rövid ideig az intézet kormányzója lett, majd herczeg Batthyány Lajos mellett nevelősködött.

Egyidejűleg, 1762-ben kinevezték a Mária Terézia által felállított ún. Terézianumba hitoktatónak. A magyar nemes ifjak pallérozására alapított iskolában a hittan mellett oktatnia kellett a filozófiát, a latin nyelvet, majd később a mezőgazdaságtant is. Nem tudni: hajlamának, érdeklődési körének köszönhető-e, hogy rábízták a mezőgazdasági tantárgy oktatását, vagy a megbízatás után alakult-e ki benne a fokozódó érdeklődés. Annyi azonban bizonyos, hogy az agrártudománnyal ettől kezdve életre szólóan eljegyezte magát. 1774-ben a nagyszombati (ma: Trnava-Szlovákia) egyetemen megszerezte a bölcsészeti doktorátust is. Amikor a "Ratio educationis" kiadásával egyidejűleg Nagyszombatról Budára, majd Pestre helyezték át az egyetemet, Mitterpacher Lajost bízták meg a most bevezetésre kerülő agrártudományok oktatásával. Emellett ő volt az előadója a természetrajznak és a technológiának is. Így lett az első hazai agrártudományi tanszék, az "oeconomica ruralis" vezetője, a szervezett agrártudományi oktatás első porfesszora. Az egyetemi tanárságot haláláig viselte.

Több mint három és fél évtizedes oktatói munkássága alatt 1801-ben az egyetem rektora is volt. Beválasztott tagja lett az alsó-ausztriai gazdasági egyesületnek. Tudományos munkássága elismeréséül tagjává választotta a bonni akadémia, a pesti egyetem bölcsészeti karától pedig a szenior rangot kapta.

Az agrárismeretek terjedését nemcsak alapos és lebilincselő előadásaival segítette, hanem tankönyvekkel is; középiskolásoknak éppen úgy írt tankönyveket, mint az egyetemi hallgatóknak. Amikor tanítványa, Nagyváthy János művét, a "Szorgalmatos Mezei Gazdá"-t kiadta, a munka előszavában kellő tisztelettel adózott a neves professzornak. "Könyvemben - írta Nagyváthy János - kiváltképpen való haszonnal éltem tekintetes tisztelendő Mitterpacher Lajos Uramnak a Mezei-gazdaság megbecsülhetetlen Királyi Tanítójának mind kinyomtatott könyveivel, mind a közönséges tanítások alkalmatosságával tett Jegyzéseivel."

II. József uralkodásának idején azonban az "oeconomica ruralis" tanszéket megszüntették. A Helytartótanács 1785 őszén hozott határozata kimondta, hogy a megszüntetendő tanszék tananyagát a jövőben az általános természetrajz és a technológiai oktatás keretei közé kell beállítani. A tanszék nélkül maradt tantárgy, s az utóbbi studiumok oktatását is természetszerűleg Mitterpacher Lajos végezte. A mezőgazdaságtan ettől kezdve a központi papnevelde és a Mérnöki Intézet utolsó éves hallgatóinak kötelező, a bölcsészkari hallgatóknak pedig fakultatív tantárgya lett. (Az utóbbiaknak azért fakultatív, mivel a bölcsészet akkor "studium generale" volt, amit két éven át mindenkinek látogatnia kellett, mielőtt szakosodott volna.) Változást az 1790/91. évi országgyűlésen alkotott törvények is csupán a tekintetben hoztak, hogy a "Ratio educationis" érvényét megerősítették, a tanszéket azonban csak az 1806. évi, módosított második "Ratio educationis" állította vissza. A tanszék visszaállításával a bölcsészkaron is kötelezővé tették a mezőgazdaságtan hallgatását, s a professzor mellé tanársegédet neveztek ki. Az új oktatói állásra előbb Fabrici Lajost nevezték ki, ennek halála után ( 1810) pedig Faliczky Mihály került Mitterpacher mellé.

Oktatói, oktatásszervezői tevékenységéhez szervesen kapcsolódott szakírói munkássága. Nagyváthy Jánost és Pethe Ferencet megelőzve a magyarországi agrártudományok létrehozója volt. Önálló kiadványként megjelent munkáinak száma félszáz, fontosabb műveit, tankönyveit, amiket általában latinul írt, több nyelvre (német, olasz, magyar, cseh, horvát, szerb, szlovák, román) is lefordították , s közülük nem egy több kiadást is megért. Oktatói munkájában és szakíró tevékenységében egyaránt jól kamatoztatta ismereteit, amit nem utolsó sorban nyelvtudásának (a magyaron kívül tudott latinul, görögül, németül, franciául, olaszul és angolul) köszönhetett. Irodalmi ismereteit jól egészítették ki a hazai viszonyokból táplálkozó tapasztalatai.

A mezőgazdaságtan egész rendszerét az "Elementa rei rusticae" című háromkötetes nagy munkájában fejtette ki. A mű valójában egyetemi előadásainak részletes kidolgozása volt. A tankönyvszerű monográfiát eredetileg két kötetre tervezte, s azok a pesti egyetemre kerülése után mindjárt (1777- és 1779-ben) meg is jelentek. A termékek feldolgozásával s egyes speciális ágazatokkal kapcsolatos kérdések azonban idővel újabb kötet megjelentetését tették szükségessé, ezért készítette el az 1790-es évek elejére, s adatta ki 1794-ben az "Elementa" harmadik kötetét "Technologia Oeconomica" címmel.

Az "Elementa" első kötete a földműveléssel kapcsolatos növénytermesztés egyes kérdéseit taglalja. Elmélyült növénybonc- és állattani fejtegetésekkel alapozta meg a növénytermesztés legfontosabb tudnivalóit. A növénymorfológiai áttekintésben részletesen szól az egyes növények növekedéséről és táplálkozásáról, bemutatja a fontosabb növénybetegségeket, leírja az egyes növényfélék elterjedését és elterjedtségét. Külön fejezeteket szentel az ún. növényi egyedfejlődés és szerveződés, másfelől a termékenyítés és szaporítás kérdéseinek.

A mezőgazdasági növények bemutatása kapcsán hangoztatja a fajták megismerésének fontosságát, ezért is fordított megkülönböztetett figyelmet a fajták rendszerezésére. Ő volt az első, aki ezt a munkát Magyarországon elvégezte. A búzának pl. hat különböző fajtáját írta le. Közülük az egyiknek, a közönséges búzának (Triticum commune) négy fajtáját-változatát (varietas) ismertette, méghozzá magyar nevükön megemlítve őket (őszi kalásztalan, őszi kalászos, tavaszi kalásztalan, tavaszi kalászos).

Munkájában a termelés egymást váltó szakaszai szerint haladva rendszerezi a tudnivalókat. Előbb a talajművelés egyes fázisait, eszközeit és a különböző eljárási formákat mutatja be. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a talaj rendszeres javítása és jó megművelése egyik igen fontos feltétele a biztonságos termelésnek, s elősegítheti a hozamok növelését is. Behatóan foglalkozik a növényi és állati eredetű kártevőkkel, az ellenük való védekezés módozataival. Ismerteti az aratás , betakarítás és a cséplés körül adódó legfontosabb teendőket, kitér a gabonatárolás és eltarthatóság egyes kérdéseire. A szántó földi gazdálkodás mellett fontos helyet biztosít munkájában az állattenyésztéssel szorosabb kapcsolatban álló rétművelésnek. Valójában először beszél a módszeres rétgazdálkodás jelentőségéről.

Minthogy a kertészkedés, a kertészeti kultúrák termesztése a XVIII. századi Magyarországon viszonylag kezdetleges fokon állt, ezért is szentelt a szerző könyvében külön fejezetet a kertészetnek. A kertészet tárgykörét három nagyobb részre tagolja: külön beszél az ún. konyhakerti növények vagy zöldségfélék termesztéséről, külön a virágkertészetről, közöttük természetszerűleg a dísznövényekről is, végül külön-külön és igen részletesen tárgyalja a gyümölcskertészet hasznos és fontos tudnivalóit. Bemutatja a különböző gyümölcsfafélék jellegzetességeit, ismerteti a korszerű oltási eljárásokat.

Művének második kötetében előbb a növényvilág tárgykörébe tartozó szőlőtermeléssel és erdőműveléssel kapcsolatos kérdéseket tárgyalja. Különösen sokat foglalkozik a szőlészet egyes kérdéseivel. A szőlő eredetéről szólva, az erdei szőlőt tekinti az összes kerti-hegyi szőlők anyjának. Akárcsak a szántóföldi növényeknél tette, itt is számba veszi a szőlőfajtákat, leírja és rendszerezi azokat.

Sajátos azonban, hogy amíg a növénykultúrákat alapos biológiai és morfológiai elemzéssel vezette be, addig az állattenyésztéssel foglalkozó fejezetek elől hiányzik az élettani és az anatómiai áttekintés. Ezzel szemben jelentős helyet kapott könyvében az egyik legfontosabb állattörténeti folyamat: a domesztikáció kérdése. A háziasítás bemutatásánál elsősorban Buffon természetrajzi megállapításaira támaszkodva, elveti az egyházi kreáció-tan szemléletét. A háziállatok egyes fajait és fajtáit a hasznossági szempontok alapján rendszerezi, s részletesen leírja a különböző etnikumok egy-egy jellegzetes állatát. Külön fejezetben ismerteti a baromfikat, a hangsúlyt a tyúkra és a libára helyezve. Végül a halászat és a madarászat mellett nem feledkezik meg a méhészet és a selyemhernyó-tenyésztés bemutatásáról sem.

Harmadik kötete, mint a cím is mutatja, a mezőgazdasági termékek feldolgozásáról, az ipari növények termesztéséről, s a korban jellegzetes agráriparokról szól. Ennek keretében részletesen tárgyalja a termelés és felhasználás, a kenyérsütés, a dohánytermelés és -szárítás, a borászat (mustkészítés, bortárolás, fejtés), a pálinkafőzés, a szappanfőzés, a méznyerés és a viaszkészítés eljárásait, a technológiai tudnivalókat.

Fő művén kívül számos tanulmányban, kiadványban foglalkozott az agrártudományok egy-egy részterületével, egy-egy speciális növénykultúrával (pl. a szőlőműveléssel, bor-, pálinka- és ecetkészítéssel, a len- és kendertermeléssel, a selyemhernyó tenyésztéssel stb.) s a technológia egyik-másik területével.

Az agrártudományok első módszeres összefoglalása, mintegy az agrárismeretek első enciklopédiája fűződik Mitterpacher Lajos nevéhez. Okkal nevezték őt a magyar Columellának. 1814-ben így búcsúzott tőle az egyik korabeli újság: "Halálát nemzeti gyászként sirathatjuk; kiterjedt tudása, ernyedetlen szorgalma és áldott tevékenysége pótolhatatlan." Pesten halt meg 1814. május 24-én.

Főbb munkái:

Adumbratio notionum oeconomicarum. Vindobonae (Bécs), 1773.

Kurzgefasste Naturgeschichte der Erdkugel. Wien, 1774.

Satze aus der Naturgeschichte der Pflanzen, des Acker- und Weinbaues. Wien, 1775.

Satze aus dem Baue der Farbekrauter, des Wald-, Wein- und Gartenbaues. Wien, 1776.

Satze aus der Naturgeschichte der Thiere, und aus der Sammtlichen Viehzucht. Wien, 1778.

Elementa rei rusticae in usum academiarum regni Hungariae conscripta. Budae, 1779-94. I-III. köt.

Abhandlung vom Leinbau. Wien, 1788.

Unterricht vom Lein- und Hanfbau für Landleute. Wien, 1788.

A len és a kender műveléséről való oktatás a mezei embernek hasznára. Bécs, 1789.

Technologia oeconomica. Budae, 1794.

A szederjfa és a selyembogár neveléséről szóló oktatás. (Magyarra ford.: Spécz Antal.) Pest, 1805.

Unterricht über die Maulbeerbaum und Seidenraupenzucht zum Gebrauche der Landschulen. Oben, 1805.
(Magyarul: Buda, 1823.)

Summarium tractatus de vitis cultura el arte parandi vinum. Budae, 1813. (Magyarul: Buda, 1815.)

Opera oeconomica. Lipsiae, 1815.

Irodalom:

PAULER Tivadar: A budapesti m. kir. Tudományegyetem története. Bp., 1880.

FINÁCZY Ernő: A magyarországi közoktatás története. I-II. köt. Bp., 1899.

SZENTPÉTERY Imre: A kir. magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története. IV. köt. 1635-1935. Bp., 1936.

RAPAICS Raymund: A magyar biológia története. Bp., 1953.

ÉBER Ernő: A mezőgazdaságtan első hazai tanszéke és első tanára Mitterpacher Lajos. MMgMK. 1962.

(dr. Für Lajos)



Rövidítések