(ejtsd: daunsz), 1. alacsony (255-275 m.), mészkőból álló dombsor Anglia D-i részében; két részre oszlanak, ezek: a North D. és a South D., amelyek ellipszis alaku, egykoron erdős, most csak itt-ott berkekkel takart sikságot, a «Weald»-ot fogják körül. A South D. Eastbournenél Sussex D-i részén kezdődnek mint meredek sziklapartok, Hampshire határán Petersfield D. nevet vesznek föl és azután a Dorset Heightshez csatlakoznak. Nagyobbára szép kerek halmok, amelyek pompás legelőin tenyésztik a south downs nevü juhokat. Sok helyen sáncok nyomai láthatók, amelyek közt a legnagyobb a Poor man's Dyke. A North D. a Dover melléki hegyektől nagyobbára a Thames mentén Wiltshire határáig nyulnak; itt a Marlborough D.-hoz csatlakoznak; egyes csucsaik az 500 m. magasságot is meghaladják. - 2. Kent grófság K-i partjának egy 8 km. hosszu része, a North- és South Foreland nevü hegyfokok közt a Thames torkolatától D-re. Ennél szokott az angol tengeri hajóhad összegyülekezni, mielőtt a sík tengerre szállana. - 3. l. Darling Downs.
l. Gáztüzelés.
(ujlatin), kat. templomokban az a rácsozat, mely a szentélyt a hajótól elválasztja.
(gör), azok a görög irók, akik, mint Diogenés Laertios, Joannes Stobaios a filozofiai nézetek összeállításával foglalkoztak.
(gör.) a. m. dicsőítés, a liturgiában kétféle doxologia van: a) a kis D. (Dicsőség az Atyának és Fiunak és szt. Lélek Istennek, miképen vala mindenkoron, most és mindig és mindörökön örökké Amen). Ennek nyomai találhatók már a II. sz.-ban, közhasználatuvá lett a IV. sz.-ban, s rendes befejezése a zsoltároknak; b) a nagy D. a szt. mise elején énekelt v. mondott dicsőitő himnus, mely az angyalok szavaival (Luk. 2, 14.) kezdődik: Gloria in excelsis Deo, s szintén a Szt. Háromság egy Isten dicsőségét hirdeti. Nem egészen szó szerint egyező alakjában a legrégibb okmányokban (Const. Apost. 47. c.) előfordul. Nagy Szt. Gergely pápa a vasárnapi és ünnepi szt. misékben annak éneklését csak a püspöknek engedte meg, az áldozó papoknak csak egyszer «husvétkor» volt megengedve. Később általános használatuvá lett. Luther és több XVI. sz. protest. egyházi rendeletek, vaamint ujabban a porosz, a bajor protest. ágendák mindkét D.-t fölvették az isteni tiszteletbe.
(francia, ejtsd: doájen, lat. decanus) a. m. a legidősb. A diplomáciai nyelvben igy nevezik valamely udvarnál akkreditált nagykövetek legidősebbjét, ki bizonyos alkalmakkor a testület nevében a szót viszi. Feleségét Doyenne-nek hivják. D. azt is jelenti dékán. D. d'age, korelnök.
Gábor Ferenc, francia festő, szül. Párisban 1726., megh. szt. Péterváron 1806., Vaulov tanítványa, Olaszországban főleg Carracci Annibale, Pietro da Cortona és Solimena műveit tanulmányozta. Visszatérve Párisba, Virginia halála c. erőteljes festményével 1759. rendkivüli sikert aratott, ezt követték: Szt. Genovéva Páris városát megszabadítja a pestistől (1767). D. legkitünőbb műve (a párisi szt. Rókus templomban), Amphitrité diadala (1770 Louvre) és Szt. Lajos halála (1773); 1789-től fogva szt. Péterváron II. Katalin és I. Pál szolgálatában dolgozott.
(gör.) a. m. adag; dozológia, adagtan, l. Adag.
(oklevelekben Dósa), régi székely család, melynek tagjai a makfalvi predikátumot viselik. Szomoru emléküvé tette e nevet hazánk történetében az 1514-iki nagy pórlázadás vezére, D. György, s ennek fivére Gergely (Gecző), kikrő külön önálló cikk szól. Kőváry, Erdély történetirója s a családi levéltár ismerője, ez ősi családból egy XIII. sz.-beli erdélyi vajdát is említ, Tamás nevüt, ez adat azonban okiratilag nem bizonyítható. A család későbbi fiai azonban jeles hadi, s legujabban pedig tudományos érdemeik által lettek hiresekké. Mint primipilus székely nemesek magasrangu erdélyi főnemes-családokkal, a Telekiekkel, Bethlenekkel, Barcsayakkal, Macskásyakkal stb. jöttek sógorságba. Többen közülök királybiróságot, tanácsosságot viseltek s Bethlen Gábor és Tököly hadjárataiban harcoltak; 1690. Teleki Mihály megölésére több más székely nemessel összeesküdtek, oly szigoru esküformát használva, hogy a székelység közt sokáig forgott a nép ajakán e kifejezég: «Dózsa hitre mondom». A korunkhoz közelebb élt családtagok mind a haladási és hazafias eszmék bajnokai voltak s közülök többen mint jeles tudósok és irók tüntek ki. Mihály-nak gróf Bethlen Juliánnától származott egyik leánya Ágnes, gr. Teleki Mihály hitvese, gróf (paszmosi) Teleki Ferenc költőnek, másik leánya, Anna pedig a történelmi buvár Gál László főkormányszéki tanácsosnak, az erdélyi szinészet egyik leglelkesebb pártolójának adott életet. A XVIII. sz.-ban élt Gergely jogtanár fia volt Elek, a m. vásárhelyi hires jogtanár, Dánielnek pedig fia a szintén Dániel, kitünő iró, publicista és biró, kikről a következő cikkek szólanak:
1. D. Elek, jogtudor, jogtanár, képviselőházi alelnök, született Marosvásárhelyt 1803 március 15., meghalt 1867 nov. 9. Már igen ifju korában, 1825. a nyelvészet tanára lett, de csakhamar egészen a jogi pályára lépett s 1827. vizsgáit letévén, Pestre jött jogi gyakorlatra, hol azután 1828. letette az ügyvédi cenzurát s 1829. a jogtudori szigorlatokat, a legelsők egyike az erdélyiek között. Idő közben a hires sárospataki jogtanárt, Kövy Sándort is hallgatta egy tanfolyamon át. 1830. Szentkirályi Mór társaságában a németországi egyetemeket látogatta, honnét visszatérvén, 1831. a marosvásárhelyi reform. jogakadémia tanárává választatott, s e hivatalát. 1849 febr. 12. Csányi László főkormánybiztos Marosszék kormánybiztosává nevezte ki, miért azután az osztrák kormány Marosvásárhelyre internálta s javait lefoglalta, 1851 október 15-én pedig a pesti hadi törvényszék elé idézte a kihallgatás után haza bocsáttatott ugyan, de 1852 május 4-én négy évi várfogságra itéltetett, s elfogatott, előbb Szebenbe, majd Josefstadtba vitetett. Azonban a kir. kegyelem félév mulva visszaadta szabadságát, s már nov. 25. visszatérhetett hazájába, hol a m.-vásárhelyi kollégium s magánosok peres ügyeiben használta fel magas jogi képességét. 1857. a szülővárosabeli reform. egyház algondnokává, 1865. pedig ugyanannak főgondnokává választatott. A szabadabb politikai és társadalmi mozgalmak megindulása után, 1860. a székely nemzet részéről a gyulafehérvári értekezletre küldetett, 1862. jogi tanszékét, melyet már előbb sok évig annyi disszel és sikerrel töltött be, a m.-vásárhelyi kollégiumban ujra elfoglalta; 1866. pedig szülővárosa választói a pesti országgyülésre küldték képviselőjökül. A méltán megérdemelt köztisztelet a képviselőház egyik alelnöki tisztével ruházta fel, melyre rendesen erdélyi embert szoktak emelni. Becses jogtudományi művei, melyekért a m. akadémia őt 1861. levelező s 1865. tiszteleti tagjává választá: Erdélyi jogtudomány (3 kötet, Kolosvárt 1861) az akadámiai 200 arany jutalommal dijazva; Az erdélyhoni evangelico-reformátusok egyházi jogtana (Pest 1863). Lapokban és folyóiratokban közlött kisebb jogtud. s egyházjogi értekezéseinek száma nagy s ezek során kiválóbbak: A három politikai rendszerről honi tapasztalások szerint; A szokásról törvényes értelemben stb. Igen érdekesek levelei b. Wesselényi Miklóshoz, s Bod Péterhez, s Benthamnek Dumont által feldolgozott hires értekezése a törvénykezési bizonylatokról, franciából fordítva, melyet josefstadti fogsága alatt 1852. kezdett meg; ez utóbbiak, valamint nagy tömegü latinnyelvü kivonatai a jogtudományokból; s versirási próba gyakorlatai magyarul és latinul kéziratban. D. egyike volt Erdély legelőkelőbb publicistáinak s tudósainak.
2. D. Dániel (makfalvi), publicista s iró; szül. Makfalván 1821 jan. 30., megh. Buzás Besenyőn (Kisküküllő vm.) 1889 szept. 25. Tanulmányait a marosvásárhelyi reform. főiskolában végezte, 1839. lett kir. táblai irnok, 1841. jelen volt a kolozsvári országgyülésen, s 1844. ügyvédi oklevelet nyert. Marosszéken tiszteletbeli jegyző s táblabiró, azután ugyanottani aljegyző, majd főjegyző lett, s a szabadságharc ideje alatt a szék kormányzását vezető rendőrségi hatóság elnöke volt. 1849. a forradalmi m. belügyminiszteriumhoz titkárrá neveztetett ki. A világosi fegyverletétel után egy időre anyai rokonainál tartózkodott s a politikai üldöztetést kikerülte; ennek enyhültével pedig visszatért makfalvai birtokára s gazdálkodással és irodalommal foglalkozott. Költeményeivel, beszélyeivel s tudományos cikkeivel elárasztotta az akkori lapokat és folyóiratokat. 1859-ben Mikó Imre gróf, Erdélynek akkori nagy vezérférfia által felhivatva, elvállalta a kolozsvári közlöny politikai hirlap szerkesztését, s fényes jeleit adta publicistai nagy képességének. Közben 1860. a rövid felvirradás idején, Marosszék alkirálybirájává választatott, de az alkotmányos hajnalhasadás csakhamar ködbe borulván, ismét visszatért lapja szerkesztéséhez, s e téren folytatott üdvös munkálkodását hazája s a mérsékelt szabadelvüség érdekében. Elismert érdemei jutalmául szülőfölde, Marosszék, képviselőül küldte a szebeni országgyülésre, melyre azonban, mint az alkotmányosság feltételeit nélkülöző gyülésre, a küldetést el nem fogadta s meg nem jelent. 1866. és 1867. Marosvásárhely választotta képviselővé. 1868. a marosvásárhelyi kir. tábla első osztálya birájává, 1872. pedig a pesti kir. kuria rendes birájává nevezték ki s e legfőbb törvényszéknél, mint a büntető tanács tagja működött s remekül kidolgozott, különösen pszichologiai alapra fektetett itéletei által tünt fel. D. irodalmi munkássága gazdag és sokágu. Irt egy székely hőskölteményt a IX. századból, melynek cime: Zandirham, s mely Kolozsvárt 1868. jelent meg, belbecséhez nem méltó kiadásban, mely ma már egészen szokatlan volna. Irt nagy terjedelmü regényeket, melyek cimei: Kornis Ilona, történeti regény 5 kötetben, melynek első kiadása 1859., s második kiadása 1868. jelent meg Pesten; Boronkay Margit, tört. regény Kolozsvárt 1860; Oláh Judit tört. regény u. o. 1863; Az északi fény társadalmi regény u. o. 1863; fordította franciából Marmier regényét, a Kisértőt. Verseit, melyek szétszórva jelentek meg, 1859. adta ki összegyüjtve. Irt érdekes politikai röpiratokat, mint: Csatározás a dákó-román törekvések ellen 1863; Nézet a megyegyülés ujabb szerkezetéről 1867. Mint publicista iró, már a negyvenes évek elején lépett fel az Erdélyi Hiradóban, 1848. rövid időre az Ellenőr szerkesztését vette át 1859-1868-ig a Kolozsvári Közlönyt szerkesztette. Lapjai nemcsak Erdélyben lettek népszerükké, vezércikkeit a pesti lapok is átvették, s ezeknek, különösen a Pesti Naplónak rendes munkatársa volt, ez utóbbiba havonként 5-6 vezércikket s nemzetgazdasági cikkeket szolgáltatván; de a többi lapokban is nagy termékenységgel dolgozva, s becses értekezéseket adva az erdélyi részek aszimilációjáról, a székely nemzetről, a közös ügyek genezésiről, az erdélyi só kérdésében; az arany és ezüstről Erdélyben; Engel József dr. magyar nyelvészetéről; történelmi kincseink érdekében; az «oláh» szó etimologiai fejtegetése; - a nyilatkozat joga-, s teréről; a műipar szövetkezéséről a nyers termeléssel; Erdély irodalmáról; a Székelyföldről; stb. Megirta Vörösmarty emlékezetét s Ócsvay Ferenc életrajzát. 1848. közzé tett Székely harci dala lelkesítő hatással volt. Jogi irodalommal is sokat foglalkozott Tóth Lőrinc: Jogtudomány és törvénykezési tárában, a jogászegylet évkönyveiben, s a Büntető jog tárában, hol nagyszámu, tartalom és stil tekintetében egyaránt klasszikus itéletei megjelentek. Mint publicista és jogász mérsékelt szabadelvü, konzervativ hajlamu volt, a tulságokat nem szerette s az ősi magyar jogelveket minden alkalommal védelmezte, hol azok a szabadelvüséggel összeegyeztethetők voltak. D. fivére, Lajos, mint nemzetőrségi őrnagy, a szabadságharcban esett el.
3. D., Ferencrendü szerzetes, Zsigmond király káplánja. 1399. a pápa, bizonyára a király kérésére, kinevezte pannonhalmi apátnak oly kikötéssel, hogy előbb a benedekrendüek közé lépjen. 1404 vagy 1405. Zsigmond, mint hű emberét, csanádi püspökké nevezte ki, de a pápától csak 1408. kapta meg a megerősítést. Csanádi püspök volt 1423-ig. Czinár Mór D.-t Marczalinak nevezi, de ennek okleveleinkben semmi nyoma. A hires, főuri családhoz nem tartozott, mert ennek okiratilag ismert tagjai közt hiába keressük. (Fuxhoffer-Czinár Monasteriologia r. Hung. I, 94., Fejér Cod. Dip. X. t. Nagy Imre Pécz nemzetség 1892).
4 D. György, székely eredeténél fogva máskép Székely György, az 1514-iki parasztlázadás vezére. Bakócs Tamás bibornok, aki a pápa és Miksa császár közti meghasonlás kiegyenlítése végett még 1511. küldetett Rómába, éppen haza igyekezvén, hirül vette, hogy a török a déli részeken ujból rabolni kezd. X. Leó pápától tehát kieszközölte, hogy keresztes háborut hirdethessen. Mire azonban Bakócs megérkezett, a király békét kötött a törökkel. Bakócs mindazáltal elfogadtatta az országgyüléssel a keresztes háborut és kihirdettette, noha több főur, Telegdy István kincstárnokkal az élükön nem javasolta, hogy az amugy is elnyomott pórnép kezébe fegyvert adjanak. Roppant nép gyült össze Pest, Fehérvár, Kalocsa, Nagyvárad vidékén a kereszt zászlói alá; Bakócs a székely származásu s a király által vitézségeért már több izben kitüntetett D.-t tette a pórnép vezérévé. A nemesség azonban nem jó szemmel nézte, hogy jobbágyai odahagyják mezei munkájukat s részint rajtuk, részint családjaikon elkövetett kegyetlenkedésekkel akarták őket visszatérésre kényszeríteni. E miatt a parasztság fellázadt s pusztítást, dulást vitt végbe a nemesek közt, birtokaikat felgyujtották, az elvihetőt elrabolták, őket pedig legyilkolták. D. 40 ezer emberével - biztos menedéket keresvén - Szeged ellen indult, de azt be nem vehetvén, Csanádot vette be, megvervén Báthory István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök hadait. Csanádról leveleket küldözgetett szét a főurakhoz, kijelentvén, hogy a nemességet kiirtja, a királyságot eltörli s mindenkinek egyenlő birtokrészt ad. Számos főnemes, több ezer nemes és főpap lett a parasztság dühöngésének áldozata. D. szerencséjétől elbizakodva, egész seregével Temesvár alá vonult, melynek kapitánya Báthory István hasztalan kérvén a királytól segítséget, Szapolyaival egyesült és D. seregét tökéletesen szétverte. magát D.-t fivérével, Gergellyel elfogta s iszonyu kinzások közt kivégeztette. D.-t tüzes trónra ültették, kezébe izzó vasjogart adtak, fejére ugyanily koronát, társait pedig kényszerítették, hogy husából egyenek. D. az iszonyu kinzások dacára mindvégig hősiesen viselte magát. V. ö. Márki Sándor, Dózsa György, 1884. Irodalmi Közlemények, 1892, 443 l.
5. D., l. Debreczeni.
(ejtsd: dozí) Rajnárd, holland orientalista, szül. Lejdában 1820 febr. 21., megh. u. o. 1888 ápr. 28. mint a történelem tanára. 1844-45. tudományos utazást tett Német- és Angolországban, 1851. Párisban. 1846. a lejdai egyetemi könyvtár hivatalosa, 1850. az ottani egyetemem a történelem tanára volt. A történelmen kivül az arab nyelvből is tartott előadásokat és Juynboll halála után 1861-67. ennek utóda lett a keleti nyelvészet tanszékén. Irodalmi működését a Dictionnaire détaillé des noms des větements chez les Arabes (Amsterdam 1845) c. pályadijat nyert munkájával kezdte meg, majd az arab uralom alatti Spanyolország történetével kezdett foglalkozni és számos, nyomtatásban soha meg nem jelent eredeti kutfő alapján megirta erre vonatkozó becses történelmi munkáját. Több kiváló értekezésén kivül a következő művek jelentek meg tőle: Scriptorum arabum loci de Abbadidis (3 köt., Lejda 1846-63); Commentaire historique sur le poeme d'Ibn Abdoun par Ibn Badroun (u. o. 1846-48); Notices sur quelques manuscrits arabes (u. o. 1847-5l); Abd el Wahid al Marrekoschi, history of the Almohades (u. o. 1847, uj kiad. 1881); Histoire de l'Afrique et de l'Espagne, entitulée: al-Bayan al-Mogrib par Ibn Adhari de Maroc etc. (arabul, jegyzetekkel és glosszariummal u. o. 1848-51); Recherehes sur l'histoire politique et la littérature de l'Espagne pendant le moyen-age (u. o. 1849, 3 kiad. 1881); Catalogus codicium orientalium bibliothecae acad. Lugd.-Bat. (u. o. 1851, 2 köt.); Makkari: Annalectes sur l'histoire et la littérature des Arabes d'Espagne (u. o. 1855-61); Histoire des Musulmans d'Espagne 711-1100 (u. o. 1861, 4 köt., D. főműve, mely először tárgyalja kritikai módon a spanyol mórok történetét); Histoire de l'Islamisme (u. o. 1863); Les Israélites a la Mecque (u. o. 1864); Géographie d'Édrisi (arab szöveg, fordítással és glosszariummal, de Goeje-vel adta ki, u. o. 1866); Oosterlingen, liste explicative des mots néerlandais, dérivés de l'Arabe, etc. (u. o. 1867); Glossaire des mots espagnols et portugais dérivés de l'Arabe (u. o. 1869); L'époux le plus puissant du monde, anecdote arabe (u. o. 1877); Suppléments aux Dictionnaires (ugyanott 1877-81, 2 köt.).