Egyházközség

l. Község.

Egyházlátogatás

(canonica visitatio) az egyházközségeknek az illető egyházi főhatóság által koronkint eszközöltetni szokott meglátogatása, az egyházi fegyelem ellenőrzése s az esetleg felmerült bajoknak orvoslása céljából. Az E. már a régi ker. egyházban szokásban volt s a püspök hatásköréhez tartozott. A hazai protestánsoknál a vallásügyi pátens visszavétele után választott evang. szuperintendensek elevenítették fel az E.-t; a reformátusoknál pedig az 1881-iki debreceni zsinat tette a püspökök kötelességévé az E.-t. Egyházlátogatást végeznek még az esperesek is, kik évenkint egyszer meglátogatják a hatóságuk alá tartozó egyházakat, ezek iskoláit.

Egyház leghűbb fia

(lat. Rex fidelissimus), a portugál királyoknak kitüntető cime, melyet XIV. Benedek pápa adott 1748. V. János királynak a róm. kat. egyház mellett tett hű szolgálatai jutalmául.

Egyházmegye

l. Egyházkerület.

Egyháznagy

igy hivják a kat. egyház azon főpapjait (biborosok, primások, érsekek, püspökök, szerzetesrendek apátjai vagy prépostjai), akik önálló joghatósággal birnak.

Egyházpolitika

az állam és az egyház közötti viszony szabályozására vonatkozik, s jelenti egyrészt a) az ennek a viszonynak célszerü szabályozására vonatkozó tudományos elveknek foglalatját, másrészt b) az eljárást, melyet az egyház az állam, s viszont az állam az egyház irányában, az egymáshozi viszonyok tényleges szabályozásában követ. Az államnak a valláshoz való viszonyát szabályozó célszerüségi elvek foglalatja képezi a valláspolitikának tárgyát. A fontosságnál fogva, mellyel az egyház az államnak egész kulturéletére, a befolyásnál fogva, mellyel az egyház s közegei az állami életre birnak, az állam és egyh. közötti viszonynak helyes szabályozása ugy a törvényhozás mint a közigazgatás terén a politikának egyik kiváló feladatát képezi. A viszonyt szabályozó törvényeket egyházpolitikai törvényeknek nevezik. A feladatnak ugy gyakorlati, mint elméleti megoldására célzó törekvések századok óta folynak, mindeddig - legalább mindkét felet egyaránt - kielégítő eredmény nélkül, amiből azt lehet következtetni, hogy ily eredmény egyelőre s belátható időkre alig remélhető. De vagy talán ép azért nem is ily eredménynek elérése a cél, hanem az, hogy az egyháztól független államnak érdeke kellően megóvassék és biztosíttassék, az államnak abszolut szuverenitása csorbát ne szenvedjen, s tekintettel arra, hogy napjainkban az államban tényleg több egyház létezik egymás mellett, a kölcsönös esetleges rivalitások ellenében a békés együttlét megszilárdíttassék, megzavarásának eleje vétessék, ami legbiztosabban - s tekintve, hogy az állam nem az egyházban, hanem a létező egyházak fölött áll, az államnak már ily állásából kifolyólag - csakis az egyházak közötti teljes egyenjoguság és paritás alapján történhetik meg.

A viszony szabályozására vonatkozó s a népek történetében érvényesült rendszereket illetőleg megkülönböztethetők: az egységi rendszer a teokráciai államokban, s a görög és római köztársaságokban; amott a vallásnak, emitt az államnak mindent abszorbeáló hatásával, akként t. i., hogy amott az egyház volt az állam is, emitt az állam volt az egyház is. Az uj korban a rendszernek az államegyház rendszer felel meg, a melyben az államnak a feje egyuttal egyházfő is. Igy van ez Oroszországban. Napoleonnak is azt tanácsolták, hogy egy ujonnan alapítandó francia nemzeti egyház élére álljon, miből azonban semmi sem lett. Az egységi rendszer mellett az állam és egyház egysége folytán a kettő közti viszonyról nem is lehet szó, mert kettő közti viszony okvetlen kettőt, az egyháztól külön létező államot, s az államtól külön létező egyházat, tehát dualisztikus rendszert tételez fel. Ide tartozik különösen: a francia Gallicanismus, mely a pápa hatalmát kizárólag az egyházi ügyekre szorította a Hontheim Miklós trieri felszentelt püspök által alapított s irói álneve Justinus Febronius után Febronianismusnak nevezett rendszer, mely a pápa hatóságfőnökségének tagadása mellett az államhatalmat érvényesíti, s hathatós támaszt nyert II. Frigyes alatt az indifferentizmusban, II. József alatt a Josefinismusban; hazánkban a katolikus érzelmü férfiakban is határozott hivekre talált. Itt említendő végül az amerikai rendszer, mely szerint az államban létező egyházak egyszerüen magánjogi testületek teljes magánjogi szabadsággal, közjogi és politikai szerep nélkül. A viszony rendezésénél figyelembe veendő főszempontok pedig: az állami egyházfenség (jus circa sacra), amelynél fogva az egyháznak az állam politikai vezetésére befolyása nem lehet, az állami feladatok körül az állam függetlenül és önállólag intézkedik, jogosítva van az állam céljaival ellentétben álló egyházaktól az elismerést megtagadni (jus reformandi), a már elismert egyházaknak egymásközötti függetlenségét, önállóságát s a teljes paritást biztosítani; - az egyházvédjog (jus abvocatiae), mely az egyházak fölött álló állam által hasonlóan a paritás elvének alapján gyakorlandó; - az állam főfelügyeleti joga, melynek természetes folyományaként említtetik a tetszvényjog (jus placeti) vagy is az államhatalom joga, hogy kötelező jellegü egyházi határozatok az államhatalommal előzetesen közöltessenek, amely azoknak jóváhagyását megtagadhatja. Az államot megillető jogok felsorolásánál előfordul még ez a két műszaki kifejezés: «jus cavendi» és «apellatio ab abusu»; az első alatt az államnak azt a jogát értik, melynél fogva az egyház részéről eredhető sérelmek ellen magát előzetes intézkedések által biztosíthatja, az egyházhatalmat megszoríthatja; a második az egyházi hatalomnak visszaélés ellen fellebbezést enged a világi hatósághoz. Az egyház ezekkel szemben a Curialis vagy pápai rendszert (sistema papale) állította fel, mely azon két alapelven sarkall, hogy a pápa mint az üdvözítőnek helyettese, minden egyházhatalomnak egyedüli s kizárólagos birtokosa, a többi egyházfejedelmek azért egyházi hatalmat csakis pápai meghatalmazás alapján gyakorolhatnak, s hogy a keresztény fejedelmek a hozzájuk az üdvözítőnek, tehát az Istennek nevében és képviseletében intézett megkeresésnek, kivánalomnak engedelmeskedni kötelesek. A fennebb vázolt állami álláspont alapját képező s már Pufendorfra visszavezethető elméletet «Collegialismus»-nak nevezik, ellentétben az amerikai rendszerrel, mely az állam és egyház közti elválás rendszerét képezi. Egyik főérdeme a E.-nak a türelmesség, tolerantia elvének érvényesítése, mely kisebb-nagyobb mérvben a modern államokban az uralkodó, mellyel szemben az egyház a Curialis rendszerhez ragaszkodik, a türelmesség elvét feltétlenül elveti, s a «non possumus» álláspontnak elvi fentartása mellett, a viszonyok kényszerítő hatása alatt teendő engedményeknek csak ideiglenes «modus vivendi» jelleget tulajdonít.

Hazánkban a régibb törvényeken, s azokon a törvényeken kivül, melyek csak részben E.-i tartalmuak, minők a népoktatásról (1868, 38.), a középiskolai oktatásról (1888, 30.; 1889, 27.; 1892, 30.) szóló törvények; különös fontossággal birnak: az 1848. 20. t.-c. a vallás dolgában, mely az unitárius vallást törvényesen bevette, minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőséget és viszonosságot állapított meg; a vegyes házasságok s az áttérés kérdését a bécsi és linci békekötések alapján az 1791. 26. t.-c. módosításával szabályozó 1844. évi 3. t.-ket (a vallás dolgában) a görög nem egyesült vallásuakra is kiterjesztette; és (eddig papiroson maradt intézkedés) minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségleteinek közálladalmi költségek által való fedeztetését «elvben» kimondotta, megbizván a miniszteriumot, hogy az elvnek részletes alkalmazásával az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elé kimeritő javaslatot terjesszen; a bárcsak rövid 2. §-ból álló, de nagy horderejü s korszakot alkotó 1867. 17. t.-c. az izraeliták egyenjoguságáról polgári és politikai jogok tekintetében, mely 1867. évi dec. hó 27. történt szentesítése után 1867. évi dec. hó 28-án mindkét házban kihirdettetett, s igy az akkori törvény értelmében ezen a napon életbe lépett; a bevezető sorai szerint is csak ideiglenes jellegü, mert csak «addig szóló», mig a vallásfelekezetek egyenjogusága törvény utján általánosan szabályoztatnék; 1868. évi 53. t.-c. a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról. Végül a vallás- és közoktatási miniszternek erre a törvényre, s jelesül annak 12. §-ára vonatkozó, 1890. évi febr. 20. kelt rendelete, melynek a politikai s egyházi körökben több oldalró tagadott érvényességét, az arra nem csak legilletékesebb, hnem egyedül illetékes m. kir. Kuria 1893. jun. hó 2. 11713/92. sz. a. hozott itéletében elismerte. Legujabban a vallás szabad gyakorlatáról, továbbá 1893 dec. 2. benyujtott két törvényjavaslat, melyek elseje a házassági jogot szabályozza, másika az 1868. LIII. t.-c.-nek némely határozatait módosítja.

Egyházszakadás

(schisma), különösen a kat. egyház körében beállott szakadást jelenti. Szorosan szakadároknak, szkizmatikusoknak, ellentétben az eretnekekkel, azon felekezetek neveztetnek, melyek a kat. hitelveket megtartották, de a pápa fenhatóságát el nem ismerik s az egyháztól elváltak. Ilyen a görög-keleti egyház. Azokat is, akik a törvényes pápákkal szemben választott ellenpápákhoz csatlakoztak, szkizmatikusoknak nevezték.

Egyházszertartástan

l. Liturgika.

Egyházszónoklattan

l. Homilétika.

Egyháztanács

Ennek első gyökérszálait az ős ker. egyházban feltalálhatjuk, amennyiben már az apostolok cselekedeteiről irottkönyvből kitünik, hogy a jeruzsálemi és más ker. egyházak kormányzása és az azokra való felügyelet a gyülekezetek öregebb tagjainak a görögül ugynevezett presbitereknek a tiszte volt, akik között ekkor még a protestánsok nézete szerint voltak tanító és nem-tanító presbiterek, vagyis papok és világiak. A reformáció az ős ker. alapra akarván visszatérni, az ős egyház ez intézményét felelevenítette kivált a Kálvint követő egyház; Genfben és sok más kálvinista egyházban mindjárt a XVI. sz. elején konzisztorium, másutt presbitérium név alatt alakítottak E.-kat, melyeknek tiszte volt a gyülekezet tagjainak vallás-erkölcsi életére való felügyelés, nevezetesen hogy szorgalmasan járnak-e az istentiszteletre, élnek-e rendesen urvacsorával, nem leledzenek-e valamely cégéres bünben, sőt hogy anyagi viszonyaikhoz képest nem költenek-e bőven, nem fényüzők-e és azokat, kik egy vagy más tekintetben kifogás alá estek, az E. maga elé idézte, s büntette dorgálással, az urvacsorától eltiltással, pénzbirsággal, testi fenyítékkel, az egyházból való kirekesztéssel. Az E. másik tiszte volt az egyház anyagi ügyeinek kezelése, az egyházi adónak kivetése, beszedése, a lelkészi és tanítói javadalmak beszedése, az illetők részére kiszolgáltatása, az egyházi épületek jókarban tartása, tatarozása. Hazánkban az E. szervezésére nézve az ujabb időkig sokféle szokás uralkodott; néhol a gyülekezet tagjai választották az E. világi tagjait és pedig holtig, másutt az E. maga egészítette ki magát, vagy némely jobbágy-községben a kidült tag helyébe a lelkész hítt be uj tagot; néhol a tiszta protest. községben a község előljárósága képezte az E.-ot is; a közbirtokossági helyeken a familia tanácsa egyszersmind E.-i jogokat is gyakorolt. Az első egyöntetü intézkedést a vallásügyi 1859-iki pátens célozta, ennek intézkedéseit a protestánsok nem fogadták el, de annak visszavétele után maguk hoztak minden kerületre kiterjedőleg határozatokat, elrendelvén a többek között, hogy ezentul az E. tagjait mindenütt a gyülekezet válassza. Még szabatosabban intézkedett a debreceni zsinat (1881), mely szerint: az E. tagjai hivatalból a rendes v. helyettes lelkész, gondnok, az iskola rendes tanítója; ha több van, azok egyik képviselője, továbbá az egyházközség választóképes tagjai által választott egyének, kiknek száma a gyülekezet tagjainak számához képest 4-60. Ahol a lelkek száma a 200-at nem haladja meg, négy preszbiter választandó, ezer lélek után 12, 2-3000 után 24, ezen felül minden 1000 lélek után 2-2 preszbiter választatik 12 évre, 3 évenkint 1/4 rész uj választás alá esik; a megválasztottak esküt tesznek. Hivatalos teendője az E.-nak az egyházra, iskolára, vallás-erkölcsi életre való felügyelés, az egyház anyagi javai felől való intézkedés, tanító, énekvezér, orgonista választása, a felsőbb foku egyházi tisztviselőkre a gyülekezet nevében való szavazás. Az evang. egyházban is eltérők voltak e tekintetben a szokások, de az 1891-93. zsinat egyöntetü és a reformált egyházéval rokon elveken alapuló törvényt alkotott.


Kezdőlap

˙