Emigráció

(lat.) a. m. kivándorlás, kiköltözés, szélesb értelemben bármely okból való elhagyása annak az államnak, melyhez valaki tartozik, oly szándékkal, hogy annak kötelékéből kiváljék s másutt, a külföldön találjon uj hazát s keresse életfentartásának vagy jóléte emelésének módjait és eszközeit. Szorosabb értelemben pedig emigránsok nevét viselik azok, kik politikai v. vallásos üldözés folytán hagyják el, v. kénytelenek elhagyni hazájukat, hogy az ott uralkodó hatalom, tulsulyra jutott ellenséges politikai pártok, v. vakbuzgó hitfelekezetek üldözésétől vagy bosszujától meneküljenek (refugiés).

A kivándorlás joga.

A kivándorlás joga egyértelmü azzal a joggal, hogy vki magának tetszése szerinti tartózkodási helyet válasszon, s életcéljait követhesse mindenkor, mindenütt, hol és mikor ezáltal mások jogait nem sérti; benfoglaltatik tehát a személyes szabadság általános jogában, melynek korlátozása jogilag csak bizonyos kötelező tények fenforgása mellett lehetséges, ami azt meggátolja. Igy p. aki szolgául szegődött, urának, az atyai hatalom alatt levő gyermek szülőinek, a nő férjének engedelme nélkül lakását nem változtathatja s ki nem vándorolhat. A kérdés az: vajjon ily jog feltétlenül gyakorolható-e az állammal szemközt? van-e az államnak joga a kivándorlást pozitiv törvény által megtiltani v. korlátozni? történhetik-e ez jogsértés nélkül? másik kérdés, hogy a kivándorlás politikai tekintetben megtiltható-e, vagy annak megengedése célszerübb? Az állam: szabad emberek tartós egyesülése az emberiségnek józan ész által helyeselt céljai, jogvédelem s biztosság elérésére s egyesek jólétének előmozdítására. Ily észszerü egyesülés tartós fennállására pedig az egyes tagoknak az a kötelezettsége, hogy éltük hosszáig megmaradjanak az egyesülésben, egyrészről szükségtelen, másrészről a mondott célok elérésére nem is elégséges. Csak uj tagok folytonos belépése által tarthatja az fel magát, s bizonyosan fenn is fogja tartani, ha az eszményi közcél megvalósítása mellett, egyszersmind az egyes állampolgárok természetes céljait s érdekeit is kelégíti.

Minthogy tehát az állam fentartása s céljainak elérése nem teszik szükségessé, hogy annak egyes lakosai, adott esetekben s bizonyos körülmények közt, kivándorlási jogukkal ne élhessenek, az államnak sok részről vitatott jogosultsága ennek meggátlására más cimre nem vezethető vissza, mint az állam fejének v. összeségének arra az igényére, hogy a hatalmában tartott - akár születésénél fogva az államhoz tartozó, akár abba bevándorolt - egyesek teste s lelke felett rendelkezhessék. De ily rendelkezés jogi szempontból nem egyéb mint zsarnokság, s tényleges, erőszakos hatalombitorlás, mely által az állam, a személyes szabadság védelmére fennálló jogintézmény helyett börtönné, rabszolgák őrévé, vagy ha e gyülöletes kifejezéssel élni nem akarunk, legalább is egy misztikus v. metafizikus fogalommá lenne, mely szerint az összeség, az egyesek egyéni személyiségének megsemmisítésével, minden jognak és hatalomnak egyedüli képviselőjévé, s az egyesek tulajdonos urává tolja fel magát. De ha a természetjog a kivándorlás szabadságát megadja is: nem lehet-e, s az állam érdekében nem kell-e ezt pozitiv törvények által eltiltani v. legalább korlátozni, midőn kétségkivül lehet sok más, az államba lépés által közvetlenül fel nem adott s nem korlátolt jogokat, a különféle helyi s időviszonyok szerint s ezekből folyó szükséghez képest korlátozni vagy beszüntetni? A különbség szembeötlő; a szabad kivándorlást eltiltani nem lehet azért, mert eme, jog - el is tekintve attól, hogy ily tilalom az állami célnak jó szolgálatot sohasem tehet - sokszor egyedüli s mellőzhetlen eszköz az egyesek emberi s polgári jogainak megmentésére, az erőszakos hatalom, sőt a törvényhozások s kormányok részéről még alkotmánnyal biró államokban is elkövethető jogtalanságok, v. zsarnoki tulszigor elhárítása- v. orvoslására stb.; ily esetekben, midőn a zsarnoki hatalom, v. alkotmányosoknak mondott államokban is a kisebbséget elnyomó többség önkénye az államban megmaradást elviselhetetlenné teszi, a hatalom által elnyomottaktól, jogaikban sértettektől a legvégső segély s menedék, t. i. a jóltevőből kinzóvá vált államkötelékből való kilépés joga megtagadtatik: az elkeseredés csak fokozódik, s végre is kétségbeesésre és veszélyes kitörésekre vezet. Ezért szabad népek mindenkor szükségesnek vélték a kivándorlás, vagyis más, jobban tetsző állami kötelék szabad választásának s a jelenlevővel felváltásának jogát épen tartani. E szükségjog önmagában kétségkivül csak igen szomoru védeszköze a szabadságnak s jólétnek, éppen ugy, mint Zachariä forradalomjoga, de végre is annak utolsó lehetséges védelmi módja és eszköze. Hasonló a szabad szállásváltoztatás jogához, mely sok kellemetlenséggel jár, de amelynek magát mégis mindenki aláveti nagyobb előnyei végett.

Ellentétben a szabad népek ily felfogásával, önkényes uralkodók alatt, s a hübérrendszer korában, mikor a nemzetek néhány dinasztából vagy kényurból és a köznép rabszolgaságra kárhoztatott s amazok tulajdonát képező tömegéből álló két csoportra szakadtak, a kivándorlás szigoran eltiltatott. Természetes volt, hogy a földesurak a magok jobbágyait, az adófizetésre s különféle szogálatokra kötelezett művelőit annak a földnek, melyet tulajdonul birtak, saját hatalmi körükben visszatartani igyekeztek. Ebből következett, hogy a kivándorlás s elhordozkodás csak engedelmükkel történhetett, s az engedélyért fizetni kellett. A földesuri, hübéruri s bármi néven nevezett hasonló természetü u. n. jogok azután a hübéri rendszer megszüntével átszállottak az ország urára, a fejedelemre s az államra. E korban az állam meg nem engedett elhagyása kemény büntetéseket, nevezetesen vagyonelkobzást vont maga után. Ez utóbbi kegyetlen rendszabály jelentékenyen gazdagította az államkincstárt s egyszersmind erősítette a zsarnoki hatalmat, az összes birtokosokat, a koldusbot fenyegetése által, lekötvén és szolgaságban tartván. Politikai s hitfelekezeti pártküzdelmek idején a legyőzöttekre nézve lehetetlenné tétetett, hacsak egész vagyonukat feláldozni s családjaikat inségbe juttatni nem akarták, a győztes ellenfél, s a megbántott uralkodók vagy pártok bosszuját kikerülni, kiknek hatalomköréből csak egész vagyonuk feláldozásának árán távozhattak. Az ujabb s legujabb korban a polgárosult államokban a fentebb említett szabadabb fogalmak jutottak érvényre, s a kivándorlási teljes szabadság részint törvény által szentesíttetett és mások szerzett jogainak megóvása s a kivándorlót terhelő kötelezettségek előleges rendbehozása mellett, nehézség nélkül gyakorolható, részint már csak kevesebb s könnyebben legyőzhető korlátozások alá van vetve. Azon kevés európai államban, hol a zsarnok hatalom az alkotmányos szabadság s az emberi méltóságot megvédő törvények létrejövetelét még mindig gátolja, - mint ezt a szent muszka birodalomban látjuk - a kivándorlás szabadsága, mint minden egyéb szabadság, még ma is el van nyomva, sőt az utazás szabadsága is a hatalom szigoru feltételekhez kötött engedélyétől függ.

De a szabad kivándorlási jog érintetlensége mellett is kérdésbe jöhet: van-e helye jogi szempontból valamely adószedésnek ama vagyon után, melyet a kivándorló magával visz? Felhozzák e kérdés igenlő megoldása mellett, hogy a szabad kivándorlás védelmére felhozott, fentebb említett okok csak a kivándorló személyére vonatkozhatnak, nem pedig annak vagyonára is, legalább nem a fekvő birtokra, mely az állam területének egy részét képezi; ha tehát a kivándorló saját személyére és legjobb esetben személyével összekötött ingó vagyonára szabadnak nyilváníttatik is, ugyanily szabadságot nem igényelhet ingatlanára, vagy ennek eladási árára, s az azt terhelő biztosított (betáblázott, bekeblezett) követelésekre. Az állam az ily vagyon kivitele által tetemes nemzetgazdasági és financiális károkat szenved és igy méltán követelhet kárpótlásul, kivándorlási dij alakjában legalább egy méltányosan meghatározandó hányadrészt. Azonban kétségbe nem vonható, hogy ha e dij mértékét az államhatalom határozza meg, ezáltal alkalmatos eszköz adatik kezébe, hogy az elméletileg elismert kivándorlási jogot, legalább a vagyonosabbakra nézve, a gyakorlatban megsemmisíthesse, ha ily hatalmával vissza akar élni. Másrészről pedig, minthogy az ingatlan vagyonnak pénzzé, v. értékpapirokká változtatása igen könnyü, az ingatlan s ingó vagyon közötti különbség alig bir jelentőséggel, s ha a kivándorló a maga ingatlan vagyonát, szándékának kijelentése előtt eladja, a meg nem akadályozható kijátszásra nyilt tere van. Egyébiránt a vagyon kivitelének erős kivándorlási áramlatok esetében érezhető hátránya ugy sem pótoltatik ki az állam pénztárába befolyó kivándorlási dijak által, s egy egységes, jól kormányozott állam könnyen eltürheti az egyes kivándorlások által okozott nem nagy vagyonveszteséget, mert a jólét, mellyel a jól kormányzott állam lakosait boldogítja, ha lakossága nem tultömött, minél több idegent fog beédesgetni, kiknek anyagi és szellemi tőkéi az állam gazdagságát nagyobb mértékben nevelik, mint a kivándorlók csorbítják, s aztán vannak esetek, melyekben a kivándorlás magára az államra is kivánatos, tehát nem gátolandó, sőt előmozdítandó, p. ha a népesség igen nagy a biztos megélhetés arányában, ha rendkivüli körülmények nagymérvü inséget okoznak; ha nem orvosolható elégedetlenség ragadja meg a lakosság egy részét, ha a nép ellenséges s a közbékét folytonosan háborgató pártokra van szakadva stb. Ily esetben a kivándorlás csak könnyebbséget s megnyugvást igérhet az államnak, s igy azt nemhogy gátolnia kellene, sőt a humanitás, s amennyiben a szerencsétlenül járt kivándorlók visszatérése mindig nagy bajt képez, a józan politika is azt parancsolja, hogy a kormány lehetőleg gondoskodjék a kivándorlók kétes sorsának biztosításáról, s ily célból pontos értesítéseket szerezzen azon országok viszonyairól, melyekben a kivándorlók menedéket keresnek, körülményesen értesítse a kivándorló tömegeket céljaik elérésének módjairól, védje ezeket rászedés és váratlan szerencsétlenségek ellen, alkura, szerződésre lépjen az államokkal, hová a hazáját elhagyó tömeg vonul, ügynököket, konzulokat állítson az oly államok főhelyein, kik a vándorokat jó tanáccsal lássák el, csalók ellenében védjék, s az elzülléstől megmentsék stb. Rendes viszonyok közt a kivándorlások csak kivételek, s általában véve a természetes hazaszeretet, s megszokás a szülőföld gyermekeit erős láncokkal köti hazájukhoz, s ha a kiköltözés mégis növekedő s megdöbbentő arányokat mutat, ez azt jelenti, hogy a tisztességes megélhetés lehetőségét tulnépesedés, munkahiány, elviselhetlen adóteher s rendkivüli esetekben háboruk, forradalmak stb. megsemmisítették, s azt kell feltételezni, hogy az alkotmány, törvények s kormányzási rendszer sulyos hibái azok a szomoru okok, melyek a lakosokat csoportos kivándorlásokra izgatják, ehhez járulván hitegető, hazug közbejárók szabadon üzött csábítása.

Az ó-világ éppen nem ismerte a kivándorlási tilalmakat. A rabszolgák ugyan kényszerítve voltak ottmaradni, hol uraikat szolgálniok kellett, de a szabad polgároknak senki sem tiltotta hazájuk elhagyását, ha jobbnak tartották azt uj hazával fölcserélni, sőt a kivándorlást maguk az államok pártolták s előmozdították, hogy az elégedetlen polgároktól, a tulnépesedés folytán keresetet nem találóktól, s a zabolátlan kalandoroktól megmenekedjenek, s éppen e rendszer teremtette meg a gyarmatokat (koloniákat), melyeknek egykor a görög s római, későbben a brit, francia, hollandi s német műveltség nagyobb elterjedése köszönhető. Egyesek kivándorlása ritkább volt mint ma, aminek okai részint a pogárok élénkebb ragaszkodásában szabad alkotmánnyal biró hazája iránt, részint az akkori népjog zordonságában, mely az idegeneket majd mindenütt ellenségeknek tekintette s nem szivesen fogadta, s a görögök és rómaiak mély megvetésében keresendők a barbár népek iránt, mely névvel illettek minden az ő határaikon kivül élő népeket. A kivándorlás eltiltására gondolni tehát a hatalmas római uralkodók sem érezték magokat hivatva. Hasonló okok tették ritkává a középkorban is egyesek önkéntes kivándorlását. Csak kisebb s nagyobb önként vállalkozó, vagy kényszerítve elhajtott tömegek hódoltatásai v. rabló-vállalatai, s egész hordák és népfajok rendezett kivándorlásai vegyítették a népek vérét más népekével. Kolumbus Kristóf felfedezvén Amerikát: a mérhetlen kincsek, arany és drágakövek Dél-Amerika elfoglalt országaiban, mikről a legtulságosabb csodahirek jöttek forgalomba, tengerre csalták a XVI. század legvakmerőbb szellemeit, kalandorait, különösen a dél-európai országokból. De az efféle vállalatok, melyek által az európai tengerésznépek amerikai, ausztráliai, s afrikai gyarmataikat alapíták, nem voltak tulajdonképeni kivándorlások, hanem hódoltatások, foglalások.

A valódi emigránsok.

A valódi emigránsokat más okok s más célok vezették. Az európai tengeri államokban, különösen Angliában s Hollandiában felmerült politikai s vallásos mozgalmakból, polgári háborukból fejlődtek ki a valódi, nagymérvü kivándorlások. A legyőzött s üldözött pártok tagjai, egyesek úgy, mint tömegek s társulatok, részint szomszéd országokban, részint s leginkább pedig az északamerikai partokon kerestek s találtak menedéket s ott alapítottak gyarmatokat. Eme politikai, nemzetiségi v. vallásos okokból, az üldözésektől való megmenekülés céljából, szabadságszeretetből létrejött, szorosabb értelemben vett emigráció sorába tartoznak: az ujgörögöké Bizancnak a törököktől való elfoglalása után Olaszországba; a szerbeké Csernovics Arzén patriarka vezetése alatt, kik 1690. mintegy 80 ezren, szinte a török hatalom bosszuja elől menekültek Magyarországba; a legyőzött móroké Spanyolországból Afrikába; a hugenottáké (francia protestánsoké) XIV. Lajos alatt Franciaországból Németországba, Németalföldre és Svájcba (refugiés); a puritánoké Angliából Észak-Amerikába; Rákóczy Ferenc s társaié a XVIII. század első felében, akik hosszas bujdosásukat a Pontus partjain Rodostóban végezték; a francia forradalom üldözése elől menekülő Bourbonoké s francia nemességé és papságé Európa majd minden országaiba; az oroszok által üldözött lengyeleké 1795. s 1831. Európa minden részeibe s legujabban a magyar szabadságharc hőseié Törökországba, s majd onnét a menhelyet adó Angliába, Amerikába, Párisba, Belgiumba, Olaszországba, Svájcba, Hamburgba. Az emigráns név legnagyobb jelentőségre jutott a mult század végén, a nagy francia forradalom kitörése s győzelme után. L. Franciaország.

Mióta az észak-amerikai, akkor 13 állam, függetlenségi nyilatkozata 1776 jul. 4. megtörtént s az angol uralom alul felszabadult független államok szövetsége létrejött, Amerika lett a menhellyé, hol nemcsak a politikai üldözöttek s elégedetlenek, hanem az anyagi nyomorban szenvedők s jobb sorsra vágyók is szerencsét kerestek. Ezóta tapasztalható az európaiaknak rendes és folyvást növekedő átözönlése az igéret földére (l. Északamerikai bevándorlás). Ujabban kelet felé irányult a német kivándorlás, s a tengerentuli világtól elfordulva, a rég ismert, de eddig néptelen s elhanyagolt európai földrészekre fordította figyelmét. Ezek: Szerbia, Románia, Besszarábia, s a balvéleményük szerint gazdag uratlan földekben bővelkedő hazánk is. E német telepítéseket az aldunai tartományokban politikai tekintetekből is pártolták; Magyarországban, hol a régibb sváb telepítések nagy kedvezésekben részesülve, kitünően sikerültek, az ujabbak többnyire szomoru véget értek, s nagy csalódásban részesítették az ügyefogyott, az itteni viszonyokat nem ismerő beköltözötteket. Tapasztalniok kellett, hogy a mostani Magyarország nem a régi elmaradt, tudatlan Magyarország többé, hol uratlan földekben lehet válogatni, s a jámbor magyar nép rovására sikereket aratni. Még a visszaszállított csángók állapota sem mondható irigylésre méltónak, bár sorsukat a magyar hazafiság támogatja. A magyar E. történetét l. Magyarország.

Emikó

rajnamelléki gróf, az első keresztes hadjárat vezérei közé tartozott. A krónikák szerint 200000, voltakép azonban csak 14000 főnyi hadával Mainzból 1096. indult a Szentföldre a gróf, «a második Saul», ki működését azzal kezdte, hogy Mainzban 900 zsidót öletett meg. Németországban már annyi kihágást követett el mindenféle nemzetbeliekből összeverődött csőcselék hada, hogy Kálmán magyar király megtagadta tőle az átmenetet. E. fegyverrel akarta azt kierőszakolni s hat hétig tartó erős ostrom alá vette Mosony várát, melyet maga Kálmán király védett. A magyarok, kik tudták, hogy köztük és a pogányok közt nem sok különbséget tesznek a keresztények, többször kirohantak ellenök; egy ilyen kirohanás alkalmával azonban megverték őket a keresztesek s vezérőket - talán Lambert hget - levágták. S mivel már a falakon rést ütöttek, általános rohamra indultak. A Kálmán beszédén föllelkesült magyarok azonban oly erővel támadtak rájok, hogy E. seregének rendetlenül kellett meghátrálnia. E.-nak visszaszállingózó hadaira azt a szójátékot csinálták a franciák, kik Moyson (Mosony) nevét egynek vették a francia moissonnal, hogy csak aratásig (usque ad Moyssonem) voltak Magyarországban. E. seregének csak egy kis része csatlakozott azután a Bouillon Gottfried vezetése alatt közelgő főcsapathoz.

Emil

több kat. szentnek neve. 1. Emil nantes-i püspök és vértanu. Szül. Bretagneben. Kiváló erényei miatt a nép nagyon szerette. A szaracénusok ellen vivott harcban esett el 725 aug. 22. Ünnepe jun. 25. - 2. Emilia Bicheria, szüz. Sz. Domonkos III. rendjének tagja, megh. 1314 máj. 3-án. Ünnepe aug. 17. - 3. Emilia özvegy. A paderborni püspöknek nővére és Luidger grófnak neje. Férjének halála után 40 évig élt szent özvegységben. Megh. 1040. Ünnepe ápril. 19.

Emil

Kazár Emil irói álneve.

Emilia

(lat. Aemilia), Olaszország egyik vidéke Lombardia, Venezia, Toscana, Umbria és az Adriai-tenger közt 20515 km2 területtel; jelenleg a következő tartományokból áll:

[ÁBRA]

E. É-i része sik, D-i részeit az Apenninek ágai takarják. Termékeny földjét a Pon kivül a Scrivia, Trebbia, Taro, Parma, Enza, Nura, Crostolo, Secchia, Panaro és Reno öntözik. (L. a részletesebb leirást az egyes tartományok cime alatt.) Nevét a Placentiától Ariminiumig vezető római uttól kapta, amelyet Kr. e. 187. Marcus Aemilius Lepidus konzulsága alatt építettek, hogy a ciszpadán Galliában alapított katonai és gyarmatosítási központokat egymásközt s Rómával összekössék. Időszámításunknak már első éveiben szokásba jött a Regio viae Aemiliae elnevezés; ez fentartotta magát a longobardok idejében és még későbben is, midőn kis városi köztársaságok keletkeztek, amelyek lassankint részint az egyházi államba olvadtak, részint Modena és Parma hercegségekké törömültek. E. nevét ujra felelevenítették 1859., midőn a magentai csata után az illető területek Piemonthoz csatlakoztak, amely állam biztosokat küldött hozzájuk, akik közül Farinit a villafrancai béke után diktátorrá nevezték ki és aki azután E.-t Szavojával egyesítette.

Emilia

Cass. (növ., bojtika, emike), l. Csembőkvirág.

Emilia

(Kánya E.) irónő, Szegfy Mórné, l. Szegfi.

Emilián

a porcellán és kőedény között álló fehér vagy tejszinü agyagnemü, melyet Dröse K. 1810. talált fel. Nevét az akkori gothai herceg, Emil Lipót Ágostontól nyerte. Az E.-t leginkább Elgersburgban készítik.

Emin

eming, l. Emén.

Emin

Ker. János, örmény tudós, szül. Ispáhán mellett fekvő Uj-Csughában (Persia) 1813., megh. 1890 dec. 25. Tanulmányait Kalkuttában az örmények «Emberszerető iskolájában » kezdette. Beutazván Ázsiát, Afrikát, elment Svédországba, Finnországba, majd Moszkvába, hol a Lazarev-féle akadémiát elvégezte. Később ezen akadémiánál tanár, majd felügyelő lett. Ezen idő alatt nagyszabásu irodalmi tevékenységet fejtett ki, különösen a régi örmény irodalom tanulmányozásával. Munkái közül felemlítendők: Chorenei Mózes története jegyzetekkel, oroszul, Moszkva 1850; Nagy Vártán történelme, oroszul; Ásoghig történelme oroszul; Sárágán, teljes fordítás, oroszul; Régi örmény regék, örményül; Bizanci Faust, franciául; Az örmény irásjegyek. Ezeken kivül számos örmény tárgyu tanulmányt és értekezést irt oroszul, miket a tudósok többnyire franciára lefordítván, megismertették Európával az örmény irodalom kincseit. 1886 ápr. 29. nagy fénnyel ülte meg 50 éves irói jubileumát.


Kezdőlap

˙