Értéktőzsde

l. Tőzsde.

Ertel

(Oertl) János Gottfried, evang. lelkész, szül. Körmöcbányán, valószinüleg a XVII. sz. végén, 1719-20. Wittenbergában tanult visszatérve hazájába, besztercebányai lelkész lett, 1739. a soproni gyülekezet választotta meg lelkészül, itt működött 1757 nov. 11. bekövetkezett haláláig. Munkái: Dissertatio philologica de rabbinis et gradibus honorum litterariis apud hebraeos usitatis. (Vittenberga 1719); Diatribe theologica de questione: num bona opera sint necessaria ad salutem? (U. o. 1720); Mennyei vezércsillag, azaz rövid katekizmus az magyar evang. anyaegyháznak kedvéért kibocsáttatott (1721); Harmonia lingvarum orientis et occidentis speciatimque hungaricae cum hebrea (Vittenberga 1746); Theologia aethiopum ex liturgiis... congesta et cum necessariis indicibus instructa (U. o. 1746.)

Értelem

általában a gondolkodásnak, az emberi elme megismerő tevékenységének megnevezése. Minthogy a gondolkodás nagyon összetett tevékenység, mely különböző alkotó elemeknek egymáshoz való igen különböző viszonyait foglalja magában, a nyelv a szerint, hogy mily szempontból, mily vonatkozásaiban tekintjük a gondolkodást, különböző neveken nevezte, melyek közt a legszokottabbak s legkimagaslóbbak: az E és az ész. Ebből kiindulva a filozófiai gondolkodás a különböző nevekhez különböző tehetségeket költött s igy történt, hogy főleg az É.-t s az észt az elme két különböző erejének gondolták, melyek egymástól bizonyos tekintetben függetlenek s melyek közül rendesen az É.-t tekintették az ész, mint felső tehetség alá rendeltnek. Valójában pedig az emberi elme egy, egységes, nem oszlik tehetségekre, erőkre, részekre, hanem egységes rendszere egymással összefüggő elemeknek, melyek sokfélekép kombinálódhatnak, sokféle munkát végezhetnek, sokféle jelenséget szülnek. Az u. n. tehetségek nevei: értelem, ész, érzelem akarat, fantázia, emlékezet, csak bizonyos tényleges jelenségek összefoglalásai, nem pedig külön tehetségek nevei. Ily tényleges jelenség az, hogy elménk nem közömbös szinhelye a benne létrejött érzeteknek (l. Érzet), észrevevéseknek (l. Észrevevés), képeknek, képkapcsolatoknak, társulásoknak stb., hanem azokat igazaknak gondolja, azaz logikailag feldolgozza (l. Gondolkodás, Logika) s amit igy igaznak átlátott, arról azt mondjuk, hogy megértette. Az elmének ama sajátossága tehát, hogy valamit igaznak fog föl, be tud illeszteni gondolatai körébe, megért: neveztetik E.-nek. Az a logikai műtét, melyet a legtöbb esetben a megértéshez szükségesnek tartunk: az okvetés. Ha valami történik, aminek okait nem ismerjük, arról azt mondjuk: nem értjük. Mihelyt megtudjuk, v. megtaláljuk az esemény okait: «értjük», azaz be tudjuk ellenmondás nélkül illeszteni gondolataink körébe, logikailag feldolgoztuk, igazságát átlátjuk. Látnivaló azonban, hogy ebben az esetben is nem egy külön tehetség működött bennünk, hanem az egész elme; először észre kellett az eseményt vennünk, hasonló eseményekre visszaemlékeznünk, esetleg az eseményt elemeznünk, az igy nyert alkotó részeket másokkal egybekapcsolnunk, elvonásokat (abstractio) eszközölnünk, egyetemesítenünk, itélnünk, következtetnünk stb., végül pedig a tudatnak egy egységes, elemezhetetlen aktusával a végső eredményt, az igazság felismerését végrehajtanunk. «Megérteni valamit» oly egységes, eredeti aktusa a léleknek, hogy se másból leszármaztatni, se részekre bontani, se analogiákat magyarázatául felhozni nem lehet; csak rá lehet mutatni, a többit pedig arra bizni, hogy mindenki azt amit megértésen értünk, saját belső tapasztalatából igen jól tudja. Minthogy pedig az elme egy, lényeges különbséget, ami az elmebeli forrást illeti, É. és ész között nem találunk. A megismerés, az igaznak átlátása az elmében egy s ennyiben értelem s ész egyet jelent. Azok a különbségek, melyeket a filozofusok közül sokan az É. s ész között találnak, hogy p. az értelem a véges, az ész a végtelennek megismerésére szolgál, az É. a jelenségek okait keresi, az ész az eszmékre irányul, az É. a szemléletesnek körében mozog, az ész az elvont gondolkodás képessége: lélektani és logikai szempontból nem igazi különbségek. Ily meghatározások a filozofiai rendszerek önkényességéből származnak, a nyelv ezekről nem tud semmit. A nyelvbeli különbségek jelentőségét a nyelvbeli tényekből kell levonnunk.

Az É. eredetibb jelentése bizonyára az, hogy megértjük, amit más közöl velünk, azaz a közlés folytán tudjuk, hogy a közlő mit gondolt. Ez föltételezi, hogy a közlemény megérthető legyen, hogy legyen értelme. Régi nyelvünkben: «oly nyelven beszélt, a melyben a nép semmit sem értett». «Ebből értenünk adatott, hogy Krisztustól el nem szakadhat az ő teste». Ebből azután: ha valamit jól értünk, cselekedeteinket aszerint igazíthatjuk, p. értek valamihez, «igen ért hozzá, mint a bagoly az Ave Máriához». Ime az É. jelentésének két főárnyalata: a helyes felfogás képessége s a cselekvés helyes irányításának képessége; p. «Világosítsd meg uram az én értelmemet»; «az én elmémnek nincs annyi értelme, a minemüt ennek a dolognak nagy volta kiván». Értelmes ember, akit valamely dolog igazságáról könnyen meg lehet győzni s aki a maga dolgait helyesen eligazító értelem szerint végzi. A régi nyelvben is ily kifejezésekre akadunk: értelmes akarat, értelmes eszesség, értelmes sziv, értelmes beszéd; ebből a főnév értelmesség, a. m. értelem, ész. Értelmetlen ember (a régi nyelvben értetlen) az értelmes ellentéte. Józan É. (de a magyarban mondjuk:: józan ész is) az olyan, mely a maga körében minden tudományos közvetítés nélkül találja el, látja át az igazat. Ezzel szemben áll a tudományosan művelt É., mely a józan É.-nek tudományos gyakorlat folytán való élesítését jelenti; óvatosabb, mint a józan ész, de eredményeiben biztosabb és tágabb körben mozog. A józan É. rendesen a dolgok fölszinén marad s többnyire csak megsejti az igazságot; a tudományos a dolgok mélyébe hat s az igazságot okaiból ismeri meg.

Az ész szónak a magyar nyelvhasználat valamivel más jelentést ád; egyrészt jelenti az egész gondolkodást valamennyi vonatkozásában, egységében, körülbelül mint az elme, ami abból is kitetszik, hogy esztelennek azt az embert nevezzük, ki elvesztette a helyes gondolkodás képességét; másrészt inkább gyakorlati vonatkozásaiban tekinti a gondolkodást s azért az eszes ember az, ki főleg a cselekvés terén ügyes. Emelett tanuskodnak az ily kifejezések is: paraszt ész (a gondolkodás nincs kiművelve); tiszta eszü ember, álmos eszü, gyermek eszü, éretlen eszü, meddő eszü; megbomlott az esze (nem: az értelme); hol jár az eszed? eszembe jut (azaz tudatomba jut); eszembe veszem (megfigyelem, megjegyzem); eszébe vevé magát (észre tért) és istenhez tére (Pázmány); eszeden járj; eszén van; észre tér; törte fejét, forgatta eszét; hová tetted volt eszedet akkor? ésszel felérni valamit; mennyi fő, annyi ész; eszelő; eszesen cselekedjetek, valamit cselekedtek (Heltai); eszes elméjü; eszesnek való a játék; aki magának nem eszes, másnak sem eszes az. Ebből: eszesség; világi eszesség; az emberi eszesség az istennek előtte bolondság; megeszesül. Mind e példák eléggé bizonyítják, hogy az észt inkább lélektani, az É.-t logikai szempontból fogja föl a nyelv. Az ész inkább az egész gondolkodást, mint az emberi való principiumát jelenti, tehát összefüggésben az egyéniséggel, a cselekvéssel, az ember lényegével; az É. az emberi gondolkodás logikai tulajdonságát jelzi, tehát vonatkozással egyes műveire, nyilatkozataira. Eszes beszédet az mond, aki céljainak megfelelő módon beszél, hogy valamit elérjen; értelmes az olyan beszéd, melyet könnyen meg lehet érteni s melynek részei az értelem szabályai szerint jól illenek egymáshoz. Aki értelmetlen, nem lehet eszes; mert az ész tüz ki célokat, az értelem választja meg hozzá az eszközöket; de aki értelmes, még azért nem eszes, mert sokszor, s saját érdekei ellen véthet.

Értelem-gyakorlatok

l. Beszéd- és értelem-gyakorlatok.

Értelem szerinti szerkesztés

(latin műszóval constructio ad sensum, v. görögül kata szinezin), a mondattanban olyan szerkezet, mely a rendes alaki egyezéstől eltérve, tisztán az értelem szerint igazodik. Ilyen szóegyeztetést látunk p. a következő mondatokban: Tudván azt, hogy micsoda egyességben élnek egymással ez a két személy (Mikes, e helyett: él egymással ez a két személy). Együtt utaztak egyszer három király meg három szegény legény (Nyelvőr). Az inasság bort elegyítettek (Szabó Istv., mert a. m. az inasok). Nézzen Istent kegyelmetek (Arany: Ágnes assz., mert a «kegyelmetek» több biróra vonatkozik). Az öcsém a hugommal már elmentek. A király célja sem puszta kalandok (Arany, Toldi szer., a. m. puszta kalandozás). Legyetek őszinte, egyenes irántam (Arany, Hamlet). Bővebben vannak tárgyalva e szerkezetek a M. Nyelvőrben IX. 224 (Istóczi mint nyelvész és valami a szóegyezésről). L. még Anakolutia.

Értelmezés

valamely mű, nyilatkozat stb. helyes értelmének megállapítása; némelyek a definiciót is, mely a szó értelmét határozza meg, É.-sel fordítják. Az É. mint műszó főleg a filozofiában fontos; régi iróknak sokszor töredékesen megrongálva reánk került műveit helyesen értelmezni, nagy előkészületet, az illető módszerekben való jártasságot tételez föl. Az É.-nek csak egy módja helyes: az iró művének igaz értelmét állapítani meg; aki «Az ember tragédiájában» v. Goethe «Faust»-jában más értelmet keres, mint amilyet az iró művének adott, aki allegoriákat stb. hajhász e művekben, önkényesen jár el s bármily szellemes is magyarázata, értelmezésnek nem mondható, tudományos becse nincsen. A szentirás is sokat volt s van kitéve az értelmezők fantáziájának. Az É. nagy szerepet visz a törvények szövegének magyarázatában is. Itt is a főkérdés az: milyen értelmet adott a törvényhozó a törvény szövegének.

Értelmezéstan

l. Hermeneutika.

Értelmező

(latin műszóval appozició), a főnévhez utólag járuló jelző; p. «Mátyás, az igazságos», «Zrinyi, a költő». L. Jelző.

Értelmi szerző

l. Részesség.

Ertem

Konstantin szerint a 8 bessenyő tartomány egyike, melyet Jabdi-Ertim néven is említ s amely a Dnyeperen innen a Rossziának adózó viltinek, dervlerinek, lenzerinek s más szláv törzsek szomszédságában, Kharovoi tartomány mellett terült el. A IX. század végén, midőn a bessenyők kiverték a magyarokat Etelközből, Maisa (Maitzas) volt a fejedelme.


Kezdőlap

˙