Francia-magyar huszárezredek

l. Huszár.

Francia négyes

l. Quadrille.

Francia nyelv

A F. a román nyelvcsalád egyik tagja, mely épp ugy mint testvér-nyelvei: az olasz, spanyol, portugál, provençal és román, a latin népnyelvből (lingua latina rustica) eredt. E nyelv, melyet a római hódító hadak és gyarmatok a római birodalom valamennyi tartományában és igy Galliában, a mai Franciaország helyén is elterjesztettek, lassanként kiszorította az ottan járatos nyelveket (az ibert, keltát, germánt), melyek viszont a hódítók nyelvére is jelentékeny módosító hatással voltak. É-on főként a frankok benyomulása óta (az V. század kezdete óta) a germán nyelv volt rá nagy hatással; ellenben D-en, ahol a román népnyelv nem volt annyira kitéve a germán hatásnak, jobban meg tudta őrizni latin nyelvi jellegét. A lingua-romana-t az egyház már a X. században elismerte hivatalos nyelvéül; a 813-ki toursi zsinat ugyanis meghagyta a papoknak, hogy a néphez román nyelven tartsák beszédeiket. Különösen azonban a verduni (843) szerződés idején tünt világosan ki, hogy Ny.-Franciaországban a román nyelv maradt az uralkodó.

E román nyelv több nyelvjárásra oszlott, melyeket két főcsoportba lehet foglalni, e két főcsoport: északi és déli nyelvjárások. A kettő közti határt körülbelül a Loire jelezte. A déli, most dél-franciának is nevezett nyelvjárásnak Langue d' oc (l. Provençal nyelv) volt a neve; az északi, vagy a tulajdonképeni francia nyelvjárást Langue d' oil vagy Langue d' oui-nak nevezték. Ez utóbbi nyelven készült irásmüvek már a IX. és X. századból maradtak ránk; az összes román nyelvek közt tehát a F. az, melynek a legrégibb nyelvemlékei vannak. A langue d'oil is csakhamar számos nyelvjárásra oszlott. Főbb dialektusai a saját hercegeik vagy grófjaik alatt politikailag is önálló három területre: Normandiára, Picardiára és Burgundiára esnek. Ezeknek közepén fekszik a negyedik nyelvjárásterület: Isle de France, Páris fővárosával. Ez utóbbi volt az, amely a többiek dialektusát kiszorította és egy nyelvvé, a F.-vé egyesítette. Capet Hugo trónralépése (987) óta ugyanis az Isle de Francei nyelvjárás mindinkább háttérbe szorította a többi dialektust, melyektől megkülömböztetésül amazt sajátlagos franciá-nak (le François, le parler de France) nevezték.

Az észak-francia nyelvet a X. sz.-tól a XIII-ig ó-francia, a XIV. sz.-tól a XVI-ig közép-francia névvel jelöljük. Az ó-francia nyelv a tulajdonképpeni Langue d'oil, melyet különösen a Raynouard felfedezte u. n. Regle de l's (p. egyes szám nom. rois, acc, roi; többes szám nom. roi, acc. rois) törvény jellemez, amely a provençali nyelvben is megvan. A XIII. sz.-ban Páris nyelve határozott tulsulyba jutott a többi nyelvjárás fölött és lassanként egész Franciaország irodalmi nyelvévé emelkedett, noha még egészen a XV. sz.-ig is készültek a dialektusokon irodalmi művek. A nyelvnek ama jelentékeny átalakulása, mely a XIV. sz. első felében a Regle de l's néven ismert szabály hatályának megszüntével és az s-nek általában a többes szám jelölésére használásával kezdődött, azt az időpontot jelzi, amidőn az ó-francia a középfrancia nyelvbe megy át, amelyet már Langue d 'oui-nak neveznek. Első Ferenc óta, aki 1539. Párisban tanszéket állíttatott a F. számára és a törvénykezésnél akkoriban használatos latin nyelv helyébe a F.-et léptette életbe, e nyelv gyorsan közeledett az uj-franciához, amelyet a XVII. sz.-tól kelteznek (l. Malherbe). Ez uj-francia nyelv mindazáltal csak XIV. Lajos korában, a francia akadémia segítségével kapta meg teljes eleganciáját, biztosságát, harmóniáját, szabatosságát és szigoruan meghatározott alakját. 1735-ben államnyelvvé, vagyis a diplomácia kizárólagos nyelvévé tették. A F. további bővüléséről tanuskodik az, hogy szótárának 6. kiadása (1835) után, a francia akadémia a 7. kiadásba (1878) több mint kétezer uj szót vett fel.

A F. jellemző, még pedig előnyösen jellemző tulajdonságaiul a következők említhetők: a világosság, szabatosság és szabályszerüség, a kifejezésmódok tisztasága és élénksége. Ezek az előnyök teszik valamennyi nemzetnél olyan kedveltté. A mondatalkotásnál a szavak rendjének egyszerüsége, természetessége és szabályszerüsége tanulását is megkönnyítik. A F. kiejtése kétféle: az egyik a mindennapi társalgásban használatos (langue familiere), a másikat szavalatoknál, művészi szónoklatok alkalmával (style soutenu) alkalmazzák. A költemények kiejtése módjának a style soutenunél figyelembe veendő követelményeken kivül is van még nehány szabálya. A versszavalásnál u. i. az ortoepia valamennyi törvényét (két szó egybeejtését: liaison, a kettős mássalhangzók kiejtését stb. illetőleg) szigoruan meg kell tartani.

Az irodalmi nyelv mellett magában Franciaországban még ma is számos nyelvjárásra oszló népnyelv járatos. E nyelvjárásokat patois néven nevezik. Ez a név azonban csak az észak-francia dialektusokra és nem egyszersmind a dél-franciákra (l. Provençl nyelv) vonatkozik. E patois-kat az irodalomban leginkább csak népdalok v. dramatizált helyi bohózatok irásánál használják. A hajdani három fődialektus: a normandiai, picardiai és burgundi, középükön az Isle de France nyelvével, még manapság is előtünik, de legnagyobbrészt el vannak torzulva, durvábbak és különösen magánhangzóik kiejtése kevésbbé tiszta. A normandiai dialektust ma csak Normandiában beszélik, de a legrégiesebben Manceauban; továbbá a normandiai szigeteken. A normandiai szójárásba sok picard elem férkőzött be. A manceaui dialektushoz a poitoui nyelvjárás csatlakozik. Picardul beszélnek Picardiában, Artoisban és Francia-Flandriában. A picard nyelvjárással a rouchi érintkezik, melyet Hennegauban és É.-Champagneban beszélnek; ez utóbbi helyen a német hatás érvényesül; épp igy a wallon nyelvjárás is, mely azáltal, hogy a flamand (Brüsszel) dialektussal határos, sok germán elemet vett fel. A burgundi nyelvjárások közt a Lothaiában járatos tér el leginkább a többitől.

A F. elterjedtsége. Az a terület, amelyen Európában a F.-t beszélik, a provençal nyelvjárásokat és Alsó-Bretagne tájnyelvét nem számítva, kiterjed a többi Franciaországra, a Normann-szigetekre, Belgium déli részére és nyugati Svájcra. Európán kivül még a következő területeken beszélnek franciául. É.-Amerikában: Kanadában, Missouriban, Louisianaban; Ny.-Indiában: Haiti-szigete Ny-i részén; Guadeloupeban, Martiniqueban és más nyugat-indiai szigeteken; Afrikában: Algéria partszegélyén és Szenegambiában stb. Összesen mintegy 1,5 millió franciául beszélő ember van, az európai nyelvjárás területeit nem számítva.

A F. történetét Ampere János J. A. (1841), Génin (1845), Duméril (1852), Chevallet (1853-57, 3 k.), Loiseau (1881), Littré (8 kiad. 1886, 2 k.) stb. irták meg. Az ó- és közép-francia nyelv grammatikájával Raynouard, Diez, Fuchs, Orelli, Burguy (Grammaire de la langue d 'oil, Berlin 1852-56, 3 köt.), Suchier Ármin (Altfranzösische Grammatik, igen jó munka, Halle 1893) foglalkoztak; szótárakat irtak hozzá Roquefort, Pougens stb. Terjedelmes ó-francia szótárt indított meg 1880. Godefroy Frigyes (Dictionnaire de l'ancienne langue française et de tous ses dialectes Du IX. au XV. siecle). Az ó-francia kresztomátiák közt (nyelvtannal és szótárral, 4. kiad., Lipcse 1880) legjobb a Bartsch Károlyé; említést érdemelnek még a Constansé, a Clédaté, Meyer Pálé, Ritteré stb. Az ó-francia nyelvjárásokkal legelőször Fallot foglalkozott egy alapvető munkájában: Recherches sur les formes grammaticales de la langue française et de ses dialectes au XIII. siecle (Páris 1839). A picard szójárással Corblet (1851), a Champagne külömböző patois-ival Tarbe (Reims 1851), a normandiai patois-val Du Bois Lajos (1856), a wallon nyelvvel Grandgagnage (Lüttich 1847) foglalkoztak. A mostani észak-francia, valamint dél-francia nyelvjárások valamennyiét felölelő munka még mai napig se jelent meg; legteljesebb eddig a Schnakenburg, Tableau synoptique et comparatif des idiomes populaires ou patois de la France (Berlin 1840) c. munkája.

Az uj-francia nyelv legrégibb grammatikáját egy angol: Palsgrave irta meg: L'esclarcissement de la langue francçoyse (London 1530; ujabban Páris 1852. Génin adta ki) c. kitünő művében. Az első Franciaországban irott nyelvtan Sylvius (Dubois Jakab) orvostól való, cime: In linguam gallicam isagoge (Páris 1531). Nekünk magyaroknak tehát csak nyolc évvel későbbi időből való nyelvtanunk van: az Erdősi Sylvester Jánosé (Ujsziget 1539). - 1550. jelent meg Maigret Lajos: Tretté de la grammaire françoize c. grammatikája, majd 1557. (Genf) Stephanus (Etienne) Robertus: Traicté de la grammaire françoise c. hires nyelvtana, amelyet 1560. latinra is lefordítottak. Ramus Péter, Caucius A. és Pilotus János is irtak grammatikákat. Emezeknél sokkal becsesebb Stephanus (Etienne) Henrik: Traité de la conformité du langage français avec le grec (1569) és Précellence du langage français (1579) művei, melyeket ujabban (1852) Fougere adott ki. Az akadémia munkálatainak előkészítő művekül Vaugelas: Remarques sur la langue françoise (Páris 1647) és Ménage: Observations sur la langue française (ugyanott 1675) munkái szolgáltak. A későbbi grammatikai munkák közül említést érdemelnek: a Grammaire générale par MM. de Port-Royal (1709, 1803), melyet De Wailly adott ki (1754, 1803); Chiflet: Nouvelle et parfaite grammaire francçaise (u. o. 1722); Girault-Duvivier: Grammaire des grammaires, 21. kiad (Brüsszel 1879); Beauzée: Grammaire générale (Páris 1819); Noël és Chapsal: Grammaire française (u. o. 3 köt., számtalan kiadásban); Restaut: Principes généraux et raisonnés de la grammaire française avec des observations sur l'ortographe, les accents, la ponctuation et la prononciation (4 kiad., u. o. 1812); Bescherelle: Grammaire nationale, ou Grammaire de Voltaire, de Racine, de Fénelon, de J. J. Rousseau, de Buffon stb. (u. o. 1835. és azóta több izben). Kitünő történeti nyelvtant (Grammaire historique de la langue française, u. o. 1867. és több izben) irt Brachet Ágoston, aki Dieznek a román filologia terén tett buvárlatai eredményét rövid, de világos és könnyen érthető módon dolgozta fel. Jó történeti nyelvtan a Gaston Paris-é (Grammaire historique de la langue française u. o. 1868) és a Brunot F.-é (u. o. 1889). A német nyelven irott iskolai francia nyelvtanok közt, melyek nálunk is el vannak terjedve, ismeretesebbek a Meidingeré, Ahné, Ollendorfé, Plötzé (ez utóbbi háromnak számos magyar átdolgozása van), Knöbelé stb. Autodidaktáknak alkalmas a számtalan kiadást ért Toussaint-Langenscheidt-féle (l. o.) levélben irt kitünő francia nyelvtan, melyet Nagy Sándor magyarra is átdolgozott (Bpest 1883-85). Tudományos német nyelvü grammatikákat irtak: Collmann (2 kiad., Marburg 1865); Schipper (2 kiadás, Münster 1853); különösen becsesek e tekintetben Mätzner: Syntax der neufranzösichen Sprache (Berlin 1843-45, 2 k.) és Französiche Grammatik mit Berücksichtigung des Lateinischen (u. o. 1856, 2. kiad. 1877) cimü nyelvtani munkái és Schmitz Bernát: Französische Grammatik-ja (4. kiad., u. o. 1880).

A szótárak közül az első, mely említésre méltó: Etienne Róbert Dictionnaire français-latin cimü francia-latin szótára (1539), melyet Nicot János ugyancsak francia-latin szótára követett (1572). Szélesebb alapon nyugvó mű a Richelet szótára (Genf 1680), mely már az etimologiára is tekintettel van. Furetiere Antal Dictionnaire universel-je (Haaga 1690), melyet a jezsuiták több izben kiadtak, Dictionnaire de Trévoux (először 1704) cimen lett hiressé. De a francia akadémia plágiumnak bélyegezte e munkát, amely aztán annál jobban siettette a francia szótár-irodalomban döntő tekintélyü: Dictionnaire de l'Académie française (legelőször 1694, 6. kiadás 1835, 7. kiadás 1878) c. nagy szótár megjelenését. Későbbi szótárak: Boiste-tól (1801, 8. kiadás Nodiertól Panlexique cimmel); Wailly-tól (1801. és más izben); Barré-tól (Complément du Dictionnaire de l'Ácadémie, legujabb kiad. 1881); Landais Napoleontól (15. kiad.1867); Poitevin-tól (Nouveau dictionn. universel, 1854-60); Bescherelle-től (Dictionnaire national, 1843-46, 2 kötet); Dupiney de Vorepierre-tól (Dictionnaire français illustré, 1856-1864, 2 kötet); Laveaux-tól (Dictionnaire raisonné de difficultés grammaticales et littéraires, 4. kiadás, 1872) stb. Tudományos szempontból tekintve legbecsesebb Littré Dictionnaire de la langue française (1863-72, 4 kötet; kivonat belőle 1875) c. nagy szótára, mely az egész francia nyelvkincset felöleli és a szók minden jelentését a különböző korokban élt francia irókból vett példákkal világosítja meg. Ilyen mű az akadémiától megkezdett Dictionnaire historique de la langue française (1858 óta jelenik meg) is. A francia-német szótárak közül csak a legkiválóbbat, legnagyobbszerüt és leggazdagabbat említjük meg: a Sachs-Villatte: Encyklopädisches Wörterbuch der französichen und deitschen Sprache (Berlin 1869-74, 2 kötet, iskolák használatára szánt kiadás is jelent meg belőle, 1874. és több izben) c. szótárát, melyben minden szónak kiejtése is pontosan meg van jelölve a Toussaint-Langenscheidt kiejtési módszere szerint. Tisztán etimologiai szótárak jelentek meg Ménage-tól (Páris 1650). Borel-tól (1655), Dufresne-tól (1682), Pougens-tól (1819), Roqueforttól (1829), Noël Charpentiertól (1831), Hauschildtól (1843). A mostani etimologiai szótárak közt legfontosabb a Scheler Ágosté (Brüsszel 1862, 1873; 1875. pótkötetül egy történeti nyelvtan-féle jelent meg hozzá; 1865. kivonat is készült e műből); a kisebbek közt a Brachet Ágosté (Páris 1868 és gyakrabban). A szinonimákkal foglalkoztak: Girard (1736), Guizot (1809, 1822); legjelentékenyebb munka e téren a Lafayeé (4 kiad., Páris 1879). Legjobb és nagyon ajánlható a Schmitz Bernát, Französiche Synonymik mit Berücksichtigung d. Lateinischen (2 kiad., Lipcse 1877). A kiejtéssel foglalkoznak: Dubroca (Principes raisonnés sur l'art de lire a haute voix, Páris 1802 és Traité de la prononciation des consonnes et des voyelles finales, u. o. 1824), Dupuis (Traité de prononciation, u. o. 1836), Steffenhagen (Französiche Orthoepie, Parchim, 1841), Malvin-Cazal (Prononciation de la langue françasie, u. o. 1847), Feline (Dictionnaire de la prononciation, u. o. 1851), Lesaint (Traité complet et méthodique de la prononciation française, 2 kiad., Hamburg 1871). A szigoruan tudományos szempontból vett F. filologia megalapítójának Roquefort és Raynouard után Diez (l. o.) tekinthető, kinek különben az összehasonlító román nyelvészet (l. o.) körül hervadhatatlan érdemei vannak. A tőle megalapított nyelvtörténeti iskolához tartoznak Párisban Littré és számos fiatalabb tudós: Brachet, Meyer Pál, Gaston Paris, Belgiumban Scheler stb. A francia filologiával foglalkoznak a Körting és Koschwitz szerkesztésében megjelenő (1879 óta Oppeln) Zeitschrift für neufranzösiche Sprache und Litteratur és a Kressner szerkesztette Franco-Gallia (1884 óta Wolfenbüttelben) c. folyóiratok.

A magyar nyelven irott F.-vel foglalkozó művek száma nem igen nagy; legtöbb nyelvtanunk, szótárunk stb. francia vagy legtöbbször német munkák átdolgozása utján készült. De van nehány önálló, becses filologiai dolgozatunk, nyelvtanunk stb. is. Francia filologiával foglalkoznak vagy foglalkoztak: Hofer Károly, Katona Lajos, Theisz Gyula, Haraszti Gyula, Varga Bálint, Herzl Mór, E. Szabó Lajos, Könnye Nándor, Matskássy József, Palócy Lipót, Szányi Béla, Gribovszky Jenő stb., kiknek dolgozatait alább meg is nevezzük. Az iskolai és magánhasználatra szánt uj-francia nyelvtanok közt, a számos Ahn-, Ollendorf-, Ploetz- stb.-féle átdolgozásokat nem számítva, megemlíthetjük: Hofer Károly Rendszeres francia nyelvtanát (2. kiadás, 2 kötet, Budapest 1879-80; ugyane szerzőtől egy igen jó francia olvasókönyv); Theisz Gyula Rendszeres francia nyelvtanát (ugyanott 1884); Haraszti Gyula Kis francia nyelvtanát (ugyanott 1893); Brassai Sámuel Ingyen tanító francia nyelvmesterét (Kolozsvár 1863); Bartos és Chovancsák Francia nyelvtanát (2 rész, Bpest 1892-93); az Isoz-ét, Tiprayét, a Havas Adolfét (Ahn után), a Mendlikét, Tichy Róbertét stb. Irtak vagy átdolgoztak még nyelvtanokat: Varga Bálint, Sasváry L., Palóczy Lipót, Kubinyi F., Mártonffy Frigyes, Salamin testvérek, Schwiedland, Földváry A. stb. (V. ö. Petrik Géza, Kalauz az ujabb magyar irodalomban, Budapest 1894, Francia nyelv alatt). Meg kell emlékeznünk még egy olyan régibb nyelvtani munkáról, melyről talán igen kevesen tudnak s mely ma már igen ritka: a győri Moróc Ferenc Francia nyelvtanát értjük, mely 1843-ban Bécsben jelent meg Galánthai Esterházy Károlynak ajánlva. Két részből és olvasókönyvből áll e becses és nagy terjedelmü munka (534 sürün nyomatott oldal, 8-rét),mely méltán a legjobb francia nyelvtanok közé sorolható. Egyéb segédkönyveket irtak: Rákosy Sándor (Gallicizmusok és szinonimák, Budapest 1876); Schack Béla igen jó Vezérfonalat a F. beszélésére (Pozsony 1887); Ujváry Béla jeles Francia társalgási kézikönyvet (Causeries françaises, Budapest 1892); Spanraft Alajos, Dictionnaire et de la lecture c. becses kézikönyvet (Győr 1889), mely a francia szólásmódokkal foglalkozik; Mendlik A. francia gyakorlatokat (Budapest 1890); Taffenberg A. francia kresztomátiát (Budapest) stb. A szótárak közt a legterjedelmesebb a Pokorny Jenő Árminé (francia-magyar rész, Pallas 1887; u. o. magyar-francia rész is, 2 köt.); irtak még szótárakat: Babos Károly, Könnye Nándor s ezeken kivül a Molé-, Thibaut-, Carrier-féle szótáraknak vannak magyar átdolgozásai.

Franciaország

(l. a két mellékelt térképet), Ny.-Európa országa; nevét a frankokról, a római Gallia területét meghódító germán, néptörzsről kapta. Fekvése, nagysága, határai. É-on az Északi-tenger, ÉNy-on a La Manche, Ny-on az Atlanti-oceán, DK-en a Földközi-tenger, EK-en Belgium, Luxemburg és a német birodalom, K-en a német birodalom, Svájc és Olaszország, DNy-on Spanyolország határolja. Legészakibb pontja (é. sz. 51° 5' 27") a Ghyvelde-i part Dunquerque mellett; a legdélibb (42° 20') a Serre de la Bague de Bordeillat, Prats-de-Mollo-nál; a legnyugatibb (Páristól ny. h. 7° 7' 56'') Brest mellett és a legkeletibb (k. h. 5° 11' 15'') a Saint Louis hid Nizza (Nice) mellett. Közepe a Cher départementban fekvő Belvédere domb. Leghosszabb tengelye ÉD-i irányban 973 km., KNy-i irányban 888 km. Egész területe (Korszikát is beleszámítva): a kataszteri földmérések szerint 528876, a hadügyminiszterium planimetriai számítása szerint pedig:536408 km2. Fekvésének nagy előnye, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-oceánnal is határos;e tekintetben csak a Pireneusi-félszigetnek van még hasonló kedvező fekvése; mivel azonban ez utóbbi Európa törzsétől félre esik és a Pireneusok által is el van tőle különítve; a két tenger közti közvetítőnek egyedül F. tekinthető, amit még a természet és az emberi kéz alkotta utak is nagyon megkönnyítenek. Határainak hossza, eltekintve az 5 km.-nél rövidebb hajlásokat és kiszögelléseket, 5290 km.; ezekből 3120 tengermelléki és 2170 szárazföldi. A tengeri határokból 1120 km. esik az Északi-tengerre, a Pas de Calaisra és a La Manchera, 1385 km. az Atlanti-oceánra és 615 a Földközi-tengerre. A szárazföldi határok közül 460 km. a belgiumi, 14 a luxemburgi, 320 a német, 396 a svájci, 410 az olasz és 570 a spanyol. A franciákkal rokon népeket (spanyolokat és olaszokat) magas hegyek választják el tőlük; a germán népek felől azonban a határok könnyebben átléphetők. Belgium és Luxemburg felől a határok mesterségesek. Elzasz-Lothaia felől egy darabon át szintén csak mesterséges határ van, odább a Vosges-hegylánc választja el a két országot; e természetes határ azután csak ott ér véget, ahol a Belforti-territorium kezdődik. Svájc felől a Jura gerince, a Doubs, a Rhône, a Genfi-tó, amely meg van osztva, végül az Alpok, Olaszország felől pedig szintén az Alpok szolgálnak természetes határul, bár több francia folyó forrása még olasz területre esik. Spanyolországot a Pireneusok választják el; a határ azonban itt sem követi mindig a vizválasztó vonalat. Az Olaszország határán levő Alpok hosszabb lejtője a franciák birtokában van; nekik tehát könnyebb a határon átjutniok.

[ÁBRA] Franciaország

Felület és geologiai alkat.

Plateau Central. A párisi medence, a Saône, Rhône és Garonne között mintegy 80000 km2 terület, F. szárazföldi részének mintegy 1/6-át borítva, fekszik F. geologiai szempontból legrégibb része, a Plateau Central, amelyen a Puy de Sancy (1886 m.) a legmagasabb hegycsúcs, egyébként azonban a középhegységek jellegével bir s mig K-en és D-en meredek lejtőkben ereszkedik le, Ny-on és É-on lejtősödése alig vehető észre. Legdélnyugatibb része a Montagne Noire, Carcassone, Saint-Pons, Castres és Castelnaudary közt; legmagasabb csúcsa a Pic de Nore (1200 m.). E plateaunak alapja csaknem kizárólag gnájsz és gránit; szélein nagy kiterjedésüek a Jura-kornak mészkőképződményei, csak Trevoux és Valence közt fedik őket ujabbkori képződmények. A vulkáni kitörések a Plateau Centralon csak azon korban érhettek véget, midőn az ember még a mammutra és egyéb nagy vadakra vadászott. A Bretagne és a szomszédos területek. F. másik, kristályos kőzetekből álló vidéke magában foglalja a Bretagnet, Cotentin-félszigetet, Maine és Anjou Ny-i felét és a Vendéet. Mindezen helyeken az emelkedések nagyobb magasságot sehol sem érnek el. Az egész vidék inkább völgyektől szaggatott alacsony fensik. Az egész Bretagne és Vendée emelkedései kristályos kőzetekből állanak; a Cotentinon azonban a paleozoi közetek lesznek uralkodókká. A Pireneusok, amelyek Spanyolország felől határul szolgálnak, a Földközi-tenger és a Viscayai-öböl közt terülnek el. Bennök a Pic des Escalierstől a Col de la Percheig elnyuló középső, továbbá a K-i és a Ny-i részt különböztetik meg. A Pireneusok K-i és középső részének magva nagyobbára gránit; nagyon kiterjedtek a szilur és devoni formációk is, különösen a Ny-i részben. Az É-i lejtő lábánál majdnem egész hosszukban krétaképződmények terülnek el. A glecserek száma nem nagy; a legnagyobb a Mont Perdun 6 km2; az örökös hó határa magasabb (2300-2800 m.) mint az Alpokban. A Garonne-medence és a Landes vidéke. A Pireneusoktól É-ra egészen a Vendée közeléig és a Plateau Centraltól Ny-ra az oceánig alföld terül el, amely déli részében tercier vagy még ifjabb képződményekből áll, részben tengerfenék volt, részben pedig a régi pireneusi glecserek morenáiból alakult. A Marmande-Mirande-Saint-Gaudenst összekötő vonalon tul a miocén formáció lesz tulnyomóvá. A tenger közelében, az ugynevezett Landes vidékén egy és több méter mélységben futóhomok takarja a földet, amely még egy századdal ezelőtt a környékét elpusztítással fenyegette, de most már meg van kötve, be van fásítva. Nagyobb emelkedések nem láthatók, de a dombhátak, amelyek sok helyen 130 m.-nél is nagyobb magasságot érnek el, sok helyen szolgálnak vizválasztókul; leggyakoriabbak e földhátak az É-i részeken. A párisi medence magában foglalja csaknem az egész vidéket a Szajnának, a középső Loire egyes vidékeit és a Somme környékét egészen a belga határig. Külső szegélye, különösen a K-i részén, a föld felszinéig érő jura-képződményekből áll. A párisi medence legbelsőbb részeit tercier-képződmények alkotják; eocén az alsó Marne és Oise környéke, Páris vidéke, a Reims és Epernay közti vidék, ahol 150-220 m.-nyi magaslatokat alkot; miocén rétegek vannak Páristól D-re és DNy-ra, sőt ezek átterjednek a Loire balpartjára is egészen a Plateau Centralig; pliocén a Loire balpartján elterülő mocsáros, Solognenak nevezett vidék. A quartér-képződmények leginkább a folyók mellett, továbbá St.-Omer, Calais és Dunquerque közelében láthatók. Az Ardennák és Vogézek (Vosges). Franciaország ÉK-i részében Meuse és Ardennes départementokban terül el az Ardennák őskőzetekből álló fensikja, amely nagyobbára egyenletes, hegycsúcsok nélkül szükölködő és csakis Fumaynél éri el a 490 m. magasságot; meredek falú mély szakadékok vannak benne és ezek közt folynak számos kanyarulatot téve, a folyói. Az Ardennákhoz csatlakoznak a német határon D-nek huzódó Vogézek, amelyeknek főtömege a kristályos és mezozoi kőzetekből áll és amelyek a Közép-Rajnai-sikság felé meredeken, Ny-felé ellenben lépcsők alakjában ereszkednek le és a Fekete-erdővel sajátszerü parellelizmust mutatnak. A Jura-hegység és az Alpok. A Belforti-kapu választja el a Vogézeket a DNy-i irányt követő Jura-hegységtől, amely Franciaországot Svájctól elválasztja és még francia részen is tekintélyes magasságra emelkedik a Cret de la Neigeben (1724 m.) és a Perte du Rhône fölött kimagasló Mont Crédóban (1690 m.). Ny-on és D-en, a Saône felé lassan alacsonyodó dombos föld csatlakozik hozzá. A Perte du Rhône és maga a Rhône völgye választja el a Jurától a Ny-i Alpokat, amelyek a Rhône völgyétől a Po-lapályig terjednek. F.-i lejtőjük az olaszországinál sokkal hosszabb; emez 35, amaz 380 km. (Fölosztásukat l. Alpesek alatt I. köt. 484. l.).

Partok és vizek

A partok. Franciaország partjait 3 tenger mossa; folyói mindegyikbe torkolnak. Az Északi-tenger 72 km. hosszuságban mossa a partokat; rajtuk az Aa torkolata közelében van a Wateringues nevü kiszárított tengeröböl. Az Északi-tengert a La Manche-csatornával a Calaisi-szoros (Pas de Calais) köti össze; ennek partjai alacsonyak és homokosak. Csakis Cayeux-n tul kezdődnek Normandia mészkőből álló meredek partjai, a hires falaise-ek, amelyek különböző okokból és különböző lassusággal hátrálnak a tenger elől; köztük itt-ott kis szakadékok (valleuses) nyilnak meg, amelyekbe apró, tisztavizü patakok (Bresle, Yeres, Argues stb.) torkolnak. A Szajna torkolatán tul a partok ismét alacsonyak lesznek. Arromanches előtt találhatók a tengerben a veszedelmes Calvadosi-sziklák; innen tul egészen a Vireig a partok ismét sziklásakká és meredekekké válnak. A gránit és palás kőzetekből álló Contentin-félsziget kerülete mintegy 330 km. lehet. Előtte fekszenek a Chausey-szigetek, amelyek Franciaországhoz tartoznak, mig a normann-szigetek Anglia birtokát teszik. Breatgne-félszigetnek a glecserektől megrongált és a tenger hullámcsapásaitól összetördelt partjai Chatau-Richeux-fokkal kezdődnek; előttük a kisebb szigetek és sziklák száma nagy; jelentékenyebb szigetek: Saint-Queay, Bréhat, Batz stb. Az Atlanti-oceán 1385 km. hosszuságban mossa F. partjait. Ott, ahol a La Manche-sal érintkezik, apró szigetekből álló archipelagus van, amelyek közt a hajózás nagy veszedelmekkel jár; ugyanez áll a tőle nem messze fekvő Quessant-sziget környékéről is. A Saint-Matthieu-fok mellett nyilik a kis Iroise-öböl, amelyből nyilik a Bresti-kikötő. Erdeven, Carnac körül a partokon számos megalit látható. Carnac környéke Quibéron-félszigetben ér véget, amelynek folytatásai a Houat és Hoedic szigetek, szomszédja pedig a Belle-Isle-en-Mer. Közelében a Ruis-félsziget választja el a nyilt tengert a Morbihantól. A Vilaine torkolatán tul van a Guérande-fésziget és ezután a Loire-torkolat. Ennek torkolatától D-re vehető észre az oceán ama munkája, amellyel a Bretagne környékétől elszedett törmeléket lerakja és bár lassan, a szárazföldet nagyobbítja és magasabbra emeli. Ezért nincs már nagyon messze azon idő, midőn a Noirmoutier nevü szigetet a partokkal keskeny földszoros fogja összekötni. A Vie torkolatától mintegy 20 km.-nyire emelkedik ki a tengerből az Yeu-sziget. A partok itt részint sziklásak, részint homokosak; némely helyen pedig mocsarasak is, mint a Marais Poitevin mutatja; ugyanitt nyulik be a szárazföldbe a kis Aiguilloni-öböl, amelynél van a mészkősziklás Ré, a Charente torkolatával szemben Aix, és a Gironde-dal szemben az Oléron-sziget. Rajta tul D-felé huzódnak a Landes nevü vidék csaknem egészen egyenes, 228 km. hosszu vonalat alkotó partjai, amelyekbe egyedül az Arcachoni-medence nyulik be és amelyeknek futóhomokja a patakok torkolatát elzárva, számos mocsár keletkezését tette lehetővé. A Földközi-tenger francia partjai 615 km. hosszuak. Ezek Ny-on a Pireneusok közelében még sziklásak, de csakhamar lelapulnak, homokosakká lesznek és a tengertől csekély távolságban nagyobbára sós mocsarakat zárnak körül; ezeket gyakran keskeny csatornák kötik össze a tengerrel; ilyenek a Leucate, a Sijean, az Ingril, a Frontignan, a Rhône torkolatán tul a Berrei stb. Ez utóbbitól kezdve a partok ismét emelkedettekké válnak; a partok mellett emelkedő hegyek ágai mint hegyfokok nyulnak ki a tengerbe, számos kis öblöt zárva maguk közé, aminők a Lequesi, a Napoulei, a Jouan stb. F. ezen partjai a legnagyobb változatosságot és a legtöbb szépséget nyujtják. Szelid éghajlatuk és déli növényzetök miatt különösen klimatikus gyógyhelyekként számosan is keresik föl. Előttük fekszenek a Hyeresi-szigetek és a Lerins archipelagus.

Folyó és álló vizek. F. Ny-felé lejtősödik, ezért vizei nagyobbára ezen irányt követik; igy különösen az egész mentökben francia folyók: a Szajna, Loire és Garonne. Nagyobb folyói még a Rhône, amely alsó részében és a Maas és Escaut, amelyeknek csak felső része folyik francia földön. A leghosszabb a Loire, ezt követik a Rhône, a Szajna és végül a Garonne. Másodrangu folyók a Somme és Orne, Vilaine, Charente, Adour, Aude, Hérault és Var. Nagy számmal vannak még a kisebb parti folyók; ilyenek: a Seulles (60 km.), az Aure (40 km.) és a Dromme (60 km.),a Vire (132 km.), a Taute (55 km.), a Douve (70 km.), a Soulle (45 km.), a Rance (110 km.), a Treiux (72 km.), Treguier (55 km.), Guer (70 km.), Dossen, Penzé (50 km.), Elorn (65 km.), Aune (130 km.), Laita (75 km.), Blavet (145 km.), Falleron (55 km.), Vie (55 km.) Lay (110 km.), Sevre-Niortaise (160 km.), Seudre (80 km.), Nivelle (45 km.), Tech (80 km.), Agly (75 km.), Lez (30 km.), Vidourle (100 km.), Vistre (65 km.) és Loup (55 km.). Mindezek torkolatuknál gyakran keskeny öböllé szélesednek és igy kikötőkül szolgálnak. Azon körülmény, hogy F. folyói minden irányban folynak, megkönnyítette az ország különböző részeinek csatornákkal való összekötését. Álló vizekben, a parti tavakat (étangs) leszámítva, F. meglehetősen szegény. A jelentékenyebbek: a Lac de Granc-Lieu Nantes közelében, a Genfi-tó egy része, a Bourgeti és Anecyi szép alpi tavak. Kis tavakban gazdag a Lyon és Bourg között elterülő Bresse nevü vidék és az Orléanstól D-re fekvő Sologne. A Vosgesban szintén van néhány hegyi tó, aminő p. a Lac de Gérardmer.

Éghajlat és nyers termékek

Éghajlat. F. éghajlatára nagy hatással van az Atlanti-oceán; ennek partjain határozottan oceáni a klima; minél messzebb fekszik valamely hely K-felé, annál nagyobb a téli hideg és nyári meleg közt a különbség. Az izochimenális vonalak ÉNy-ról DK-felé huzódnak, ellenben az egyforma nyári meleget jelölő vonalak DK-ről ÉK-felé emelkednek. A Loire völgye, különösen Nevers és Angers között, azon hely, melyen F. középhőmérséke leginkább mutatkozik; évi középhőmérsék: 11°, téli: 5°, nyári: 20°. Hétféle klimatikus vidéket szoktak ezen országban megkülönböztetni; ezek közül négy oceáni, csekélyebb hőmérsékleti különbségekkel és több esőzéssel; három pedig kontinentális, nagyobb nyári meleggel és erősebb téli hideggel, meg kevesebb esővel. A klima-vidékek a következők: 1. az austrasiai vidék a Vosges-hegység körül; erősen kontinentális; leginkább a K-i és ÉK-i szelek hatása alatt áll; 2. A párisi vidék már egészen óceáni; a Szajna, Somme és Escaut völgyeiben uralkodik; a La Manche felől jövő szelek uralkodnak rajta; Párisban a téli középhőmérséklet 3,3°, a tavaszi: 10,3°, a nyári 18,1° és az őszi 11,2° és az évi 10,6°. Télen ritkán vannak nagyobb havazások. 3. A Breton- vagy Armorikai-vidék a Bretagnet és az alsó Loire mentét foglalja magában; szintén erősen oceáni; 4. A Gascognei vidék a Loire és Adour közti vidéket és ezen folyók völgyének egy részét foglalja magában; szintén oceánikus, de az előbbinél kevésbbé ködös és nyáron át melegebb; 5. Az auvergnati vidék a Dordogne, Lot, Tarn, Vienne, Creuse, Allier és a Loire felső folyásának környékére terjed ki, magában foglalván csaknem az egész Plateau Centralt; a tél itt rendkivül hideg, a nyár ellenben a völgyekben tikkasztó;6. A lyoni vidék, mely a girondei és austrasiai közt fekszik, kontinentális klimáju hideg telekkel; 7. A provencei vidék már egészen mediterraneus klimáju; Toulontól nyugatra még a mistral teszi kellemetlenné, de Toulontól keletre a mistral már ritkán fuj. Az esőzés, miként a meleg eloszlása, Franciaország egyes részeiben szintén különböző. Delesse szerint 8980 km2 évenkint csak 400 mm. esőt kap (Dunquerqueben nem esik csak 350 mm.), 85000 km2 4-600 mm.-t, 270000 km2 6-800-at, 110000 km2 800-1000-et, 24000 km2 1000-1200-at, 13000 km2 12-1400 mm.-t, 20670 km2 14-1600-at, 1100 km2 16-1800-at és 3200 km2 1800-2000-et, v. többet. A Szajna völgyében az évi esőmennyiség 631, a Loireében 691, a Rajnáéban 720, a Girondeéban 823, a Rhôneéban 950 és az Adouréban 1000 milliméter.

Mezőgazdaság. F. éghajlatának és földjének kedvező volta, amennyiben hüvösebb és melegebb részek vannak benne, azt a legkülönbözőbb földtermékek művelésére teszik alkalmassá; ámbár terméketlen vidékekben sincs hiány, aminők az Alpok és Pireneusok sziklás részei, a Plateau Central, a Landes vidékének nagy része, a Sologne (l. o.), a Crau, a Camargue és Champagne-Pouileuse. A legtermékenyebb vidékek É-on a Vendéeban, a Garonne és Rhône völgyében fekszenek. Az ország egész területéből 26017582 ha. a szántóföld, 9455225 ha. az erdő, 1845580 ha. a szőllő, 5816640 a rét és legelő, közel 400000 ha. a gyümölcsös és park, közel 11/2 millió ha. pedig egészen terméketlen. A földbirtok a nagy francia forradalom óta nagyon földarabolódott. Mig a földbirtokosok számát 1789. 4 millióra becsülték, ma 8 millóra becsülik; de ezek sem mind önálló birtokosok, hanem részint bérlők, fermiers, az összes földbirtokosok 13,8 %-a, részint majorosok (métayers, 6,4 %), akik a tulajdonosoknak vagy bérösszeget fizetnek vagy a termésnek bizonyos hányadát adják. A francia kormány ujabb időkben, részint a mezőgazgadasági termékekre kivetett magasabb vámok, részint vizlevezető csatornák építése, mintagazdaságok és földműves iskolák felállítása által igyekszik a mezőgazdák sorsán javítani. Ennek dacára F. mind gabonanemüekben, mind állatokban bevitelre szorul. A mellékelt táblázat mutatja az Annuaire de l'économie politique szerint az 1892. termés eredményét, Korszikát is beleszámítve a főbb gabonanemüekben:

[ÁBRA]

1892. volt a bevitel buzából 29687822, a kivitel 888099 m.-mázsa, lisztből pedig bevitel 14837, kivitel 99424 mm. A burgonya (mintegy 11 millió ht. átlagos termés), főképen Saône-et-Loire, Allier, Dordogne, Ardeche és Sarthe-départementokban terem. A szarvasgomba legkiválóbb szállítói Dordogne (Périgueux), Aveyron, Lot és Correze. Az ipar- és kereskedelmi növények közül a legfontosabbak: a cukorrépa, melyet kiválóképen Aisne, Ardennes, Nord, Oise, Pas-de-Calais, Seine-et-Marne, Seine-et-Oise és Somme-départementokban dolgoznak föl; bennök 1891/2-ben 368 gyárban 50000 munkással 5625 millió kgm. répacukrot dolgoztak föl 850 millió kgm. raffinált cukorrá és 196 millió kgm. melasszá. A kivitel a bevitelt 1892. 40 millió frankkal multa felül. A dohányt 22 départementban, főképen Dordogneban termesztik, átlag évenként több mint 200000 m.-mázsát; a dohány-monopólium az államnak évenkint 300 millió franknál többet jövedelmez. A komló (mintegy 30000 millió m.-mázsa), a len- és kendertermelés nem fedezi az ország szükségletét. A gyümölcstermesztésre a franciák nagy gondot fordítanak: Normandia és Bretagne almát és körtét termel, amelyekből bort készítenek; egész F.-ban 1892. 15 millió hl.-t (az előbbi 10 év átlaga: 11,9 millió); a legtöbbet Côtes-du-Nord. Eure, Ille-et-Vilaine, Oise és Seine-Inf. départementokban. Var, Lot-et-Garonne és Indre-et-Loire sok szilvát (1891-ben 466628 mmázsát). Seine sok cseresznyét és őszibarackot Auvergne és Korszika gesztenyét; Dordogne, Corréze, Charente, Ardeche és Vienne diót (1891. 17,8 millió frank értékben); a Provence narancsot, citromot, fügét és mandulát termel. Az olajfa észak felé a Rhône völgyében Montélimarig ér föl és 150000 ha.-nyi területet foglal el. Egyéb olajos magvakat szintén nagy mennyiségben termesztenek. A legtöbb táblaolajat Var és Alpes-Maritimesben készítenek. Az eperfatermesztés szintén fontos gazdasági ág, különösen Drôme, Ardeche, Vaucluse és Gard départementokban. A virágtermesztés a Provenceban, Languedocban, azonkivül Lille, Caen és Grasse környékén jelentékeny.

Szőllő- és bortermelés tekintetében Franciaország az első és pedig nemcsak azért, mert Franciaország termeli a legtöbb bort, de azért is, mert keresett borai kitünő minőségük és közkedvelt jellegükkel ugyszólván a világot hódították meg. Legkitünőbbek a bordeauxi, a burgundi és a champagnei. Franciaország borfogyasztás tekintetében is felülmulja az összes államokat, mert évente mintegy 100 liter borfogyasztás esik egy fejre. Franciaország 86 départementje közül csak 9 van, mely északi vagy hegyes fekvésénél fogva a bortermelésre alkalmatlan. A borkezelés ezen országban a fejlettség igen magas fokán áll, a pezsgőkészítés, chaptalozás, peliottozás stb. Franciaországból indultak ki. Franciaország évi bortermelését, mielőtt a filloxeravész a szőllők legnagyobb részét megtámadta, 50 millió hl.-re becsülték, miből 2,5-3,5 millió hl.-t exportáltak. Legrosszabb bortermő év volt ezen században az 1854-iki, midőn a termés csak 10,8 millió hektóra rugott. A filoxera, peronospora stb. pusztításai folytán a bortermés 24 millióra, a kivitel 148 ezer hektóra csökkent s a behozatal közel 4 millió hektóra emelkedett. A védekezés azonban mindig nagyobb mérveket öltött s jelenleg (1893) kerekszámmal 700000 hektár terület szőllő van amerikai alanyba ojtott szőllővel beültetve. Ily viszonyok között a termések is folyton fokozódtak s tavaly (1893) a kedvező időjárás folytán a hivatalos adatok szerint a termés 54 millió hektóra rugott, mi 20,9 millió hektóval több, mint a legutolsó évtized átlag bortermése. Mivel a borfogyasztás F.-ban igen nagy (fejenként és évenként körülbelül 1 hl.) a termelés a szükségletet nem fedezi; ezért részint külföldről (Spanyolországból, Algeriából, Olaszországból, Portugáliából és az osztrák-magyar monarkiából) visznek be borokat (1882-91. átlag 10,17 millió hl.-t vittek be és 2,44 millió hl.-t vittek ki), részint műborokat és gyümölcsbort készítenek. A műborgyártás azonban az 1890 jul. 26-ki törvény és a mazsolára kivetett magas vámok folytán jelentékenyen csökkent.

Az erdők F.-nak mintegy 1/6-át foglalják el; egyes területek befásításával már 1827 óta foglalkoznak; azóta mintegy 300000 ha.-nyi területtel gazdagították F. erdeit, ugy hogy ma több mint 9 millió ha.-nyi rajta az erdőség. Legnagyobb erdős területek vannak Landes, Gironde, Var, Côte-d'Or, Corse, Vosges, Nievre stb. départementokban. Ismertebb, izolált erdők a Compiégnei, Villers-Cotteretsi, Hallatei, Chantillyi, Fontainebleaui stb. A belföldi erdők évenként csak 25,1 millió m3-t szolgáltatnak, holott a szükséglet 31,5 millió m3; ezért is különösen épületfát, dongákat Svéd-, Norvégországból, az osztrák-magyar monarkiából, Német-, Oroszországból és Svájcból importálnak. F. erdőállományát legjobban illusztrálja a Direction des forets által 27 lapon 1879. kiadott erdő-térkép.

Állattenyésztés. Bár a földművelés miatt mindig ujabb területeket szántanak föl, F. még mindig elég gazdag legelőkben; a természetes legelők 5 millió, a mesterségesek 2 millió ha.-nál nagyobb területet foglalnak el. Az előbbiekben az É-i részek, a Vosges, a Jura környéke, a Plateau Central egy része és az Alpok az utóbbiakban pedig Picardia és Flandria gazdagok. A lótenyésztésre már a hadsereg érdekében is nagy gondot fordítanak a franciák; legnagyobb a lóállomány Ény-on és É-on; ugyanitt vannak Le Pinben (Normandiában) és Rosieresben (Lothaiában) állami ménesek és a legjobb minőségü lovak. Az 1892 jan. 15. megejtett összeirás szerint van 3168989 ló és öszvér; ez utóbbiak (mintegy 44000) főképen a déli vidékeken találhatók sürübben. A nagy gond, amelyet az állam a lótenyésztésre fordít, okozza, hogy mig F. azelőtt mindig többet hozott be mint kivitt, jelenleg a viszony megváltozott és a lóexport nagyobb, mint az import (1891. 16012 db. volt a behozatal és 24111 a kivitel). A legkiválóbb lóvásárokat Fécamban és Fauville-en-Cauxban tartják. A szarvasmarhák száma (1891 volt 13661533 db.) legnagyobb a la Manche és az oceán nedvesebb partvidékein, továbbá a Pierenusok, a Jura, a Vosges lejtőin, végül Limousin hegyein és a Morvanon; legjobb fajták a charolais-i, nivernais-i és a charolais-nivernais-i (Allier, Cher, Nievre és Saône-et-Loire départementokban). A behozatal felülmulja a kivitelt (1891. kivittek 47340 dbot és behoztak 82733-at). E helyett azonban a tejgazdaság termékei, a vaj és sajt bő kárpótlást nyujtanak (1892. behoztak 10,5 millió frank értékü vajat és kivittek 81,5 millió értékben; a sajtbehozatal kitett 8,5 millió, a kivitel pedig 18,5 millió frankot). A juhok (1891. 21,79 millió, kevesebb mint azelőtt) inkább a száraz éghajlatot szeretik és azért főképen a K-i Pireneusokban, a Plateau Centralon, Berry, Orléanais és Champagne legelőin tenyésznek. Perpignanban és Rambouilletben nagy merino-juhászatok vannak. A behozatal (különösen az osztrák-magyar monarkiából) nagyobb mint a kivitel. A kecskék (1891. 1480229) leginkább a meredekebb hegyek lejtőin és a Rhône mentén élnek. A sertések mindenfelé el vannak terjedve, különösen Bretagneban, Normandiában és Lorraineben; számuk: 6096232. Mivel a sertéshusfogyasztás igen jelentékeny, F., bár az ujabb időben már sokkal kevésbbé, még mindig behozatalra szorul. Jelentékeny állattenyésztési ág F.-ban még a házinyul-tenyésztés is. Ezt főképen Páris körül, továbbá Aube, Marne, Haute-Marne, Haute-Garonne és Tarn départementokban üzik. A szárnyastenyésztés is mindig jelentősebbé lesz; tojásokat Angliába nagy mennyiségben visznek ki. A méhtenyésztés virágzó, különösen Bretagneban. A kasok száma (1891) 1634897. A narbonne-i és crevecoeur-i méz a legismertebbek. Europában csak Olaszország mulja felül F.-ot a nyers selyemtermesztésben. A selyemhernyót különösen a Földközi-tengerbe torkolló folyók mentén és a Provenceban tenyésztik; legtöbb nyersselymet produkál Gard, Ardeche, Drôme és Vaucluse département; egész F. (1892) 7,68 millió kgm. selyemgubót. A halbőség a folyamokban nagyon csekély; ellenben a mesterséges haltenyésztés és a tengeri halászat igen számos embert foglalkoztat. A legnagyobb hal- és osztrigatenyésztők vannak: az Arcachoni-medencében, Oleron-szigetén és Marennesban, továbbá Rochefortban, Roscoffnál, Concarneauban, osztrigatenyésztők még Normandia (Courseulles, Grand-Camp, Grandville stb.), Bretagne (Cancal, Lorient, Auray stb.), a Vendée, a Gironde partjain, Biarritznál stb. A tengeri halászat közel másfél százezer embert foglalkoztat és közel 87 millió frank jövedelmet hajt; ebből legtöbb esik Fécamp, Boulogne, La Croisic, Dunquerque, Douarnenez, Trouville, St.-Malo stb. városokra. Különösen jövedelmező a szardinia és azután a heringhalászat. F. partjain kivül a halászok Uj-Foundland, St.-Pierre, Miquelon és Island szigetek körül gyakorolják mesterségöket.

A bányászat. Ásványországi kincsekkel a természet nem nagyon bőven látta el F.-ot. Az ércek közül csak vasércei vannak nagyobb mennyiségben, azonban ezek is nagyobbára messze vannak a széntelepektől; bányászatuk tehát inkább hanyatlik mint emelkedik. 1882-ben a termelés még meghaladta a 3 millió tonnát, 1888. a 2 milliót és 1892. már csak 1,68 millió tonna volt. Ebben 27 département vett részt; legnagyobb mértékben: Meurthe-et-Moselle, azután Saône-et-Loire, Ardeche, Gard és Lot-et-Garonne. A fogyasztás kielégítésére F. vasat Németországtól, Spanyolországtól, Belgiumtól és ujabban Algériától vesz. A vasércbányászat hanyatlásával a kohók száma is csökken; ahelyett munkájuk lett intenzivebb. A legtöbb nyersvasat termeli Meurthe-et-Moselle, Nord, Pas-de-Calais, Gard és Saône-et-Loire; a legtöbb acélt pedig Loire és Saône-et-Loire. Ez utóbbiból a kivitel tetemesen felülmulja a behozatalt. Rézércet (összesen 2300 t.) főképen Pas-de-Calais és Lyon környéke, ólmot Puy-de-dôme, Lozere, Hautes-Alpes, Ille-et-Vilaine, cinkérceket (47540 t.) Gard szolgáltatnak, de a szükségletet egyikből sem fedezik. Szénben F. gazdag; a széntelepek az országban meglehetősen egyenletesen vannak megoszolva, ámbár a nagyobbak inkább csak É-on és K-en vannak. Ezek: Nord és Pas-de-Calaisban (1892. 14699858 t.); St.-Etienne-nél (1892. 3557927 t.); Gardban (1892. 2082254 t.); Bourgogne et Nivernaisban (1937895 t.); Tarn és Aveyronban (1311602 t.) és Bourbonnaisban (1162829 t.); a nagyobb barnaszéntelepek a Provenceban (437568 t.) és Comtatban (28294 t.). Az összes széntelepek 5180 km2 területet foglalnak el; (1891) 287 bányában 1200000-nél több munkás dolgozik. A széntermelése az országnak a XIX. sz.-ban jelentékenyen fokozódott; 1802. még csak 844 t., 1880. 19362 t., 1892. pedig már 26548860 t. volt, amelynek értéke megközelíti a 350 millió frankot. De éppen ily mértékben növekedett a szénfogyasztás is és a bányák termékei a szükségletnek csak 2/3-át fedezik; 1/3-ot még mindig a külföldtől kell a franciáknak venniök. 1892. a szénbevitel 9912022 t. volt; ebből esett Belgiumra 4,7, Angliára 4,7 millió t. Legtöbb szenet fogyasztanak Nord. Seine, Pas-de-Calais, Meurthe-et-Moselle és Seine-Inférieure départementok. Nagyon gazdag F. hasznos kövekben és földneműekben. A kőbányák számát többre becsülik 33000-nél, bennök mintegy 113000 munkás dolgozik, akik 164 millió frank értékü követ szolgáltatnak. Gránitot főképen a Bretagneban és az előtte fekvő szigeteken, szienitet a Provenceban, az Alpokban és Pireneusokban, bazaltot a Plateau Centralon törnek; különböző és igen szép márványt az Alpok és Pireneusok (Bagneres-de-Bigorre), palákat az Ardennák és Angers környéke, malomköveket Ferté-sous-Jouarre és Sarlat vidéke, gipszet a párisi medence, litografiai köveket Belley, Chateau-roux, Dijon és Vigan, porcellánföldet Limoges és St.-Yrieix, fayence-agyagot Beauvais és Montereau szolgáltatnak; bőven találni azonkivül mész- és homokköveket és foszforsavas meszet, amelyet a szántóföldek trágyázására használnak. Kősót (évenként közel 500000 t.) Bouches-du-Rhône, Charente-Inférieure, Gard, Hérault, Loire-Inférieur és főképen Meurthe-et-Moselle départementokban 28 bányában bányásznak. A sós tavak és mocsarak 16000 ha.-nyi területet foglalnak el: az évenként kifőzött tengeri só értéke meghaladja a 8 millió frankot.

Ásványvizforrásokban F. különösen gazdag; a legtöbb forrás a Pireneusokban (426 forrás és 93 fürdőintézet), az Alpokban, a Vosgesban és Auvergneben van. Az összes ásványvizforrások számát 1257-re becsülik; köztük a hideg forrás (6-15°) kevesebb, mint a meleg (15-81°). A 251 fürdő közül a legismeretesebbek: Aix, Barege, a többféle Bagneres, a két Bourbon, Cauterets, Enghien, Forges-les-Eaux, Plombieres, St-Sauveur. Vichy.

Lakosság, ipar és kereskedelem

Lakosság és népesedési mozgalom. F. lakossága, amely az 1891-ki népszámlálás szerint 38343192 (egy km2-ra esik 71), az egyes départementokra a következőképen oszlik:

[ÁBRA] [ÁBRA]

E lakosság csekély kivétellel francia és legnagyobb részben katolikus. A franciákon kivül az ország ÉNy-i részében (egész Finistereben, Morbihan nagy részében és Côtes-du-Nord kisebb részében) vannak bretonok (az összes lakosságnak mint egy 21/2 %-a); az ország DNy-i részében, a Pireneusok völgyében, a Pic d'Anietól a Bidassoa torkolatáig pedig baszkok (0,5 %); az olaszok az ország DK-i részében szintén csekély számuak (1,1 %), valamint a cigányok (cagots), akik mindenfelé elszórtan élnek. Maguk a franciák közt többféle nyelvjárás van (l. Francia nyelv). Vallása tekintetében a lakosságnak (1881) 78,5 %-a róm. kat., 1,8 %-a evangélikus, 53436 izraelita, 33042 egyéb vallásu és 7684900 felekezetnélküli. A legsürübben lakott départementok: Seine, Nord, Rhône, Seine-Inférieure, Pas-de-Calais, Loire, Bouches-du-Rhône, Seine-et-Oise; a leggyérebb lakossága pedig Basses- és Hautes-Alpes, Lozere, Corse, Landes, Aube, Cantal és Indrenek van. F. ismeretes arról, hogy lakossága nagyon lassan szaporodik. Az első, 1821-iki valóságos népszámlálás szerint volt 30461000, 1851. 35783206, 1861. 37386000, 1881. 37672048 és 1891-ben 38343192. A halálozások és születések közti arány szintén igen kedvezőtlen, amiként a következő kis táblázat mutatja.

[ÁBRA]

E csekély szaporodás annál inkább feltünő, mert F.-ból a kivándorlás aránylag alig számbavehető más nyugateurópai országokhoz mérten. A kivándorlás 1880. 4600, 1882. 4480, 1884. 3770, 1886. 7314, 1888. 23339, 1890. pedig 20560 lakótól fosztotta meg az országot. A kivándorlók leginkább Algériába és D.-Amerikába költözködnek. (V. ö. e tekintetben: Levasseur, La population française, 3 köt., 1889-92). Honosságra nézve (1886) volt 36804228 francia és 1126531 külföldi; ez utóbbiak közül 482261 belga, 264568 olasz, 100114 német, 75550 spanyol, 78584 svájci, 37149 hollandi, 36134 angol, 11817 osztrák és magyar, 11980 orosz, 10253 amerikai stb. A legtöbb külföldi van Nord, Seine, Bouches-du-Rhône, Alpes-Maritimes és Ardennes départementokban. Foglalkozásra nézve mintegy 30 év óta a lakosság lényeges átalakuláson ment át, amennyiben a földművelők és iparosok száma megfogyott, ellenben a kereskedéssel foglalkozóké megszaporodott. 1886. a lakosság 47,8 %-a földműveléssel, 25,2 %-a iparral, 11,5 %-a kereskedéssel foglalkozott, 2,7 a forgalomnak, 1,7 % a honvédelemnek, 1,9 % a nyilvánosságnak állott szolgálatában, 3,0 % az értelmiséghez (orvos, pap, festő, műépítő stb.) tartozott és 6,2 % a pénze után élt.

Ipar. A francia ipar először Colbert által nyert nagyobb lendületet s bár a nantes-i ediktum visszavonása, a forradalom nagy háborui sok munkás kéztől fosztották meg: a szárazföldi zár annak ujabb lendületet adott és még a jelen században is folytonosan tovább fejlődött. A francia forradalom az összes céheket megszüntette és most valamely ipar üzésére csak a minden évben megujítandó és szabadon bárki által kapható ipari pátens szükséges. Az állam, és pedig a kereskedelmi és iparügyi miniszterium (Ministere de commerce et de l'industrie) csakis felügyeletet gyakorol a munkaadó és munkás közti viszonyra, különösen az asszonyok és gyermekek gyári munkájára, az egészséget veszélyeztető iparágak üzésére stb. Az ipar előmozdítására szolgálnak: a 68 iparkamara (Chambres consultatives des arts et manufactures), az 1801. alapított Société d'encouragement pour l'industrie nationale, amely dijakat és érmeket oszt ki és a Conservatoire national des arts et métiers. A munkaadás közvetítésére szolgál az 1892. Párisban alapított munka-börze (Bourse centrale du travail). Az iparosok közti surlódások kiegyenlítésére szolgál a 124 Conseils prud ' hommes, amelyek 26-26 (13 munkaadó és 13 munkás) tagból állanak. 1886. az összes iparral foglalkozó emberek (9289206) közül volt 1004939 vállalkozó, 236522 tisztviselő és alkalmazott és 3056161 munkás, napszámos stb. A legtöbben a fonó-szövő iparnál (1532000), az építészetnél (1497000), a ruházati iparnál (1286000) és a fémiparnál (910000) találnak alkalmazást. A sztrájkok száma ujabban nagyon megszaporodott. 1874-ig összesen 21 fordult elő; 1882. 182, 1883. 144, 1885. 108 és 1886. 161. A legtöbb természetesen a legiparosabb départementokban, Nordban, (összesen 172), Seineben (103). Az ipar állását legjobban jellemző gőzgépek száma 1820. még csak 65 volt, 1840. 2591-re emelkedett (34350 lóerőre), 1890. pedig, bele nem számítva a forgalom szolgálatában álló gépeket, számuk 58751-et tett ki 863097 lóerővel, amelyek 46700 iparos-vállalat közt oszlottak meg. A lokomotivok száma ugyanakkor 9009-re rugott 3656577 lóerővel. 1889. az iparvállalatok összes termékeit 12 milliárd frankra becsülték; ebből az összegből 5030 millió esett a fonó- és szövőiparra, 3015 az élelmezési iparágakra, 1890 az építészeti iparra és közmunkára, 890 a kémiai és 886 a fémiparra. Az egyes iparágak közül F.-ban a legfontosabb a fonó- és szövőipar. 3 milliárdra becsült termékei igy oszolnak meg: 1200 millió esik a gyapju-, 500 millió a selyem-, 600 millió a pamut- és végre 350 millió a kender- és lenszövésre. A selyemipar tekintetében F. minden más európai országot felülmul és közel 120000 munkást foglalkoztat; nagy is a szükséglete nyers selyemben s e tekintetben nagy is az import. Székhelye főképen Rhône département; a legtöbb selyemgyár pedig az Ardeche, Loire, Isere és Gard départementokban van. Miként az összes francia iparcikkeket, ugy a selyemszöveteket is az izlés és szin teszi keresettekké. 1892. volt a bevitel 60,5, a kivitel pedig 254,06 millió frank. A gyapjuipar mintegy 112000 munkást foglalkoztat. Leginkább Nord, Ardeche, Tarn, Marne, Aisne és Seine-Inférieureben virágzik. A bevitelt (62,19 millió frank) a kivitel (341,92 millió frank) szintén jelentékenyen felülmulja; ellenben nyers gyapjuban nagy szükséglet. Az Elboeufben, Sedanban és Louviersban készített posztó, a Chateau-Cambresisben, Rouenban, Reimsben, Tourcoingban, Roubaixban termelt kammgarn-szövetek és női divatkelmék, végre a párisi, nimesi és lyoni shawlok nagy hirnek örvendenek. A gobelinek készítésében F. az összes európai államokat felülmulja; a gobelinkészítés középpontjai: Páris, Aubusson és Beauvais. A pamutipart először 1773. Amiensban honosították meg; jelenleg szintén 100000-nél több munkást foglalkoztat, még pedig legtöbbet Rhône, Somme, Aisne, Orne, Loire és Isere départementokban. 1892. a bevitt pamutáruk értéke 35,5, az exportáltaké pedig 98,26 millió frank volt. A lenfonás középpontjai Amiens és Lille, a kenderfonásé Mézidon és Angers, a jutafonásé pedig Ailly és Dunquerque. A lenszövés főképen Lilleben, Cambraiben, Valenciennesben és Armentieresben, a kenderszövés Dunquerque és Angers, a jutaszövés szintén az É-i départementokban virágzik. E három iparág közel 90000 munkást foglalkoztat. A bevitel 1892. lenszövetekben 7,27, jutaszövetekben 1,9, a kivitel az előbbiekben 10,01, az utóbbiakban pedig 5,37 millió frank volt. A csipkekészítés tekintetében európai hirre tett szert Alençon, Bayeux, Valenciennes, Lille, Chantilly, Páris, Lyon, St.-Quentin stb.; paszománt-áruk készítésében pedig Páris, Lyon, St-Etienne, Nimes, Amiens és Nantes. A fém- és vasiparnak csak néhány ágában uralja F. a világpiacot, olyanokban, amelyekben a csin és izlés a fődolog; ilyenek az arany-, ezüst- és az utánzott ékszerek, ugynevezett párisi cikkek, továbbá a bronzáruk.

A gépgyártás jelentékeny; legtöbb gépet gyárt Páris, Lille, Lyon, Rouen és St.-Etienne; ugyanezen helyeken, továbbá Amay-le-Duc, Portillon (ráspolyok), Vaise, Pont-a-Mousson (tűket) készítenek nagyobb mennyiségben egyéb fémárukat is. A legtöbb acélárut, sint, pléh- és drótárut állítják elő Meurthe-et-Moselle, Loire, Saône-et-Loire (különösen Creuzot), Nord, Seine és Pas-de-Calais départementok. A butoripar Párisban és Bordeauxban fejlődött ki legerősebben; évenkint F.-ban mintegy 300 millió frank értékü butort készítenek és ebből 12,5 millió frank értékben exportálnak. Páris azonkivül kitünő zongorákat (10 millió frank értékben), esztergályos és faragott árukat készít. Az órakészítés, amelynek Páris, Besançon és Montbéliard a középpontjai, 35000 munkást foglalkoztat; a kivitel 1892. 14,7 millió frank értéket képviselt. A kocsigyártás 25000 munkást foglalkoztat. A kivitel kocsikban és kocsirészekben 7,8 millió frank. A papirgyártás és tapétakészítés (Párisban, Lyonban, Marseilleben) folytonosan fejlődik. 1888. 556 papir- és papirosnemügyárban mintegy 30000 munkás 200 millió értékü árut termelt. A bőripar némely ágaiban F. a világkereskedelemben irányadó. A keztyübőr (Annonay, Chambéry), a szines bőr (St.-Denis és Lyon), a nyereg- és lőszerszámbőr (Pont-Audemer), a borjubőr (Rouen, Chambéry, Lyon) és a talpbőr (Lyon, Honfieur) világhirüek. Az évi termelés 900 millió frank. A keztyükészítés mintegy 70000 embert foglalkoztat és 80 millió frank értékü árut termel. A kémiai ipar minden ága képviselve van; legjelentékenyebb a szappangyártás (5000 munkás, 107 millió frank értékü áru, 6-8 millió frank kivitel), különösen Bouches-du-Rhône-ben, Seineben és Nordban; a gyertyagyártás (72 millió érték, 5 millió kivitel) és a parfumkészítés (450 gyár, 4-5000 munkás, kivitel 1892. 10,8 millió frank).

Az üveg- és tüköripar szintén jelentékeny. 165 üveggyárban 23700 munkás 80-90 millió frank értékü árut készít; a legkiválóbb gyárak St.-Gobainben, Baccaratban, St.-Louisban és Nancyban vannak. St.-Gobain egyszersmind a tükör- üvegkészítés középpontja. Hiresek még a francia üvegből készített drágakőutánzatok és gyöngyök. 1892-ben az exportált üveg- és kristály-üvegáruk értéke 22,71 millió frankra rugott. A kerámikai ipar terén F. Angliával versenyez. A gyárak száma 489, 25000 munkással, akik 78 millió frank (porcellán 46,5, fayence 30,5 millió) értékü árut készítenek. A legfontosabb gyárak vannak Sevresben (nemzeti tulajdon), Párisban és Haute-Vienne, Vienne, Loiret, Meurthe-et-Moselle, Nord, Oise és Saône-et-Loire départementokban. Az exportált fayence- és porcellánáruk értéke 1892. 14,7 millió frank. A filloxera pusztításai óta sörgyártás is emelkedőben van. 1860-79-ig évenkint átlag 7,2 millió hl.-t gyártottak, 1890. már 9,3 millió hl.-t, a legtöbbet Nord és Pas-de-Calaisban. Ennek dacára F. még jelentékeny sörbehozatalra szorul (az osztr.-magyar monarkiából 2523 m.-mázsa). Hires még a cognacgyártás; a francia cognac a legkeresettebb. A szeszégetés 1810 óta megháromszorozódott; 1888 óta meghaladja a 2 millió hl.-t, 1891. 2208119 hl.-t égettek. Ennek dacára a szükségletnek nem felel meg. 1892. 21,4 millió frank értékben exportáltak és 66,35 millió értékben importáltak. A dohánygyártás F.-ban is monopolium; az állam 21 nagy dohánygyárat tart fenn. Jelentékeny végül a cukorgyártás, a pezsgőborok, csokoládé, cukrásztárgyak és cukrozott gyümölcs készítése is.

Kereskedelem. A francia kereskedelem első föllendülését Colbertnek köszönheti, midőn a forgalom emelése céljából nemcsak műutakat és csatornákat építettek, de gyarmatokat is alapítottak és tengeri kereskedelmi flottát is teremtettek. A XIX. században a kereskedelem előmozdítása céljából a kereskedelmi miniszteriumban tudakozó hivatalt állítottak föl: az export emelése céljából külön társaágot és kereskedelmi kamarákat alapítottak. Ez utóbbiak száma megközelíti a százat, köztük a legrégibb, a marseillei 1650-ből. A forgalom emelésére a franciák már rég idők óta igen nagy gondot fordítanak. Már a XVIII. század végével az ország úthálózata az európai államoknak mintaképül szolgált. 1811 óta az utak államutakra (routes nationales), megyei (routes départementales) és vicinális utakra oszlanak. Az elsőket az állam tartja fenn; 1891. 40105 km. volt a hosszuságuk; a megyei utaké 48975 és a vicinális utaké 603746, ugy hogy a községi utaktól eltekintve, F. minden km2-nyi területére l,3 km.-nyi ut esik.

1823. engedélyezték az első vasut építését, a 25 km. hosszu St. Étienneből Andrézieuxbe vezető vonal azonban csak 1828. nyilt meg és ugy ez, mint az 1832. épült vasutak csak lóüzemre voltak berendezve. 1832. a St. Étienneből Lyonba vezető vonalat mozdonyüzemre rendezték be s csak ettől az időszaktól kezdett a vasutak engedélyezésével a törvényhozás is foglalkozni. Éveken át tartó vita keletkezett, hogy az állam építse-e, avagy mennyiben segélyezze a magánvállalkozást. Az első támogatás abból állott, hogy 1833. a kormány 500000 frt hitelt kapott a vasutvonalak tanulmányozására és tervezésére.1835. kezdve már csak határozott időre adatott a kizárólagos engedély (99 évre). 1839. volt az első vasuti krizis. A magán tőke bizalma megrendülvén,1842 jun. 11. a vasutépítés segélyezése törvénnyel is szabályozva lett és a Párisból szétágazó fővonalaknak az állam hozzájárulásával való építése biztosíttatott. Az 1848. mozgalmak miatt szünetelő fejlődést a napoleoni uralom az engedélyidők meghosszábbításával és a vasutak egyesítésével ujra meggyorsította. E korszakban alakult meg az 1846. fennálló 36 vasuttársaság egyesítéséből az a hatalmas 6 társulat, amely ma is uralja a vasutakat egész F.-ban. E hat társulat: 1. Páris-Lyon Méditerranée, 2. Páris-Orléans, 3. Északi-, 4. Keleti-, 5. Nyugati-, 6. Déli-vasuttársaság. E 6 vasut engedélyidő-tartama 1850-1960. évig terjed. 1889. volt F.-ban 33201 km. fővonal s ebből a fennebbi 6 társaság birtokában 29557 kilométer. E 6 társaság egyeduralma természetesen igen sok panaszra adott okot s hatalmuk megtörése céljából a kormányhoz szüntelen panasz érkezett, melyek az egyes vidékek számára szükséges helyi vasutak létrehozását vallották ugyan céljuknak, de alapjukban mégis csak odatörekedtek, hogy a nagy társulatokkal szemben versenyző vonalakká egyesülhessenek. Az épített rövidke fővonalak és helyi érdekü vasutak ügye azonban csakhamar megrekedt. A kormány 1859, 1863, 1868 és 1873. megkisérlette a 6 nagy társulatokkal kötött kompromisszumok utján a sinylődő vasutakon segíteni, valamint általában a vasutakat fejleszteni, de mindez alig vezetvén célhoz, 1876. Gambetta, Leon Say és Freycinet tervei szerint állami kezelésben építendő 16000 km. fő és 40000 kméter mellékvonal létesítése határoztatott el. A helyes tervnek rendszertelen, illetve tulzott rohamosan való végrehajtásából az következett, hogy az 1882. pénzügyi válságkor a minden oldalról egyszerre megkezdett munka mindenütt csak félig-meddig volt befejezve s a kormány nem rendelkezvén kellő pénzzel, 1885. ujra a 6 nagy társulat segélyéhez kellett fordulnia, illetve a vonalak befejezését és üzletkezelését szintén azoknak adta át. A francia vasutak fejlődését a következő összeállítás tünteti fel.

1830-

38 km. fővonal

 

1840-

435 "

 

1850-

3010 "

 

1860-

9439 "

 

1870-

17440 "

293 km. helyiérdekü vonal

1880-

23730 "

2187 " "

1889-

33201 "

2946 " "

Szállítottak 1889-ben: 253478850 személyt, 89865527 tonna árut.

Magyarországon volt 1889.: 7531 km. fővonal; 3219,5 mellékvonal, szállítottak 13,417.586 személyt, 19,207.373 tonna árut. A befektetett tőke volt 1889.: 14,050.083.407 frank. A telegráfvonalak hossza 1891. 88048 km. Fontos forgalmi utak F.-ban a folyók és a csatornák; az előbbiek hajózható része 7522 km.-t, a csatornáké pedig 4897 km.-t tesz ki.

A hajózható folyók: az Adour (Gave de Pau, Midouze, Nive), a Charente (Boutonne), a Gironde (Bayse, Dordogne, Garonne, Isle, Lot, Tarn, Vézecutere), a Loire (Achenau, Allier, Cher, Creuze, Layon Loir, Mayenne, Oudon, Sarthe, Sevre, Nantaise, Thouet, Vienne), Maas, Mosel, Orne, Rhône (Ain, Bienne, Doubs, Durance, Isere, Saône, Seille), a Szajna (Aisne, Aube, Eure, Marne, Ornain, Saulx, Oise, Yonne), a Sevre Niortaise, Touques és Vilaine. A jelentősebb csatornák a következők:

[ÁBRA]

A külkereskedelem főösszegeit a következő táblázat mutatja (az érték millió frankokban):

A F.-ba a fogyasztás céljából importált áruknak és a francia exportált árucikkeknek valódi értéke millió frankokban országok szerint, 1890. a következő:

[ÁBRA]

Hazánknak áruforgalmát F.-gal az utóbbi 3 évben a következő táblázat mutatja:

[ÁBRA] [ÁBRA]

1882. a speciális forgalom főcikkei a következők voltak millió frank értékben:

[ÁBRA] [ÁBRA]

A tranzitó-forgalom 1891. 561,4 millió frank volt. Az összes forgalomból 1891. (8338 millió frank) a tengerire 7504 millió jutott, amely összegből francia hajók 3398 milliót közvetítettek. A kereskedelmi hajóhad ugyanazon évben 15047 hajóból állott 948079 t. tartalommal; ezekből csak 1157 volt gőzhajó 521872 t. tartalommal.

IV. Alkotmány, közigazgatás és szellemi műveltség.

Alkotmány. F. köztársaság, melynek alkotmányát a nemzetgyülés 1875 febr. 25. fogadta el és 1875 aug. 2., nov. 30., 1884 dec. 9., 1885 jun. 16. és 1887. hozott határozataival kiegészítette.

Ezen alkotmány szerint a köztársaság elnökét illeti meg a végrehajtó hatalom, amelyet a miniszterium által gyakorol; a törvényhozó hatalom a törvényhozó testület kezébe van letéve, amely a szenátusból és a képviselők házából áll. Ez utóbbinak (Chambre des députés) tagjait arrondissementok szerint választják. Minden arrondissement annyi képviselőt választ, ahányszor 100000 lakosa van. A választónak francia polgárnak és leaglább 21 évesnek, a megválasztottnak legalább 26 évesnek kell lennie. A képviselőház 584 tagból áll, akiket 4 évre választanak, a szenátus pedig 300 tagból áll, akiket az 1884 dec. 9. törvény szerint a départementok és gyarmatok 9 évre választanak meg olyformán, hogy azok 1/3-da minden 3. évben kilép. A szenátorokat külön kollegium választja meg, amely a départementok képviselőiből, a conseil général d'arrondissement és a conseil municipal külön delegáltjaiból áll, akiket minden szenátorválasztásnál külön választanak. A szenátornak franciának és legalább 40 évesnek kell lennie. Az 1875. a nemzetgyülés és szenátus által élethossziglan választott szenátorok (75) elmozdíthatatlanok, 1884 óta azonban többé nem választanak ilyeneket. A szenátus és képviselőház minden év második keddjén gyül egybe és legalább 5 hónapon át marad együtt. Mindkettő egyszerre kezdi és egyszerre fejezi be üléseit. Az elnök rekeszti be az ülésszakot, de joga van a törvényhozó testületet rendkivüli időben is összehivni, sőt ez kötelessége is, ha mindkét kamara tagjainak legalább is a fele kivánja. Minden szenátornak és képviselőnek van indítványozó joga; törvényerőre csak azon javaslat emelkedik, amelyet mindkét kamara elfogad; a pénzügyi törvényjavaslatokat azonban a képviselőháznak kell először benyujtani és csak, ha az elfogadta, jut a szenátus elé. A köztársaság elnökét a két kamaránakVersaillesban tartott együttes ülésén (kongresszuson) szavazattöbbséggel választják 7 évre, az elnök ujra megválasztható. Ő hirdeti ki a két kamarától elfogadott törvényeket és felügyel a végrehajtásokra; övé a kegyelmezés joga; ő nevezi ki az összes katonai és polgári tisztviselőket; a külföldi hatalmak követei neki nyujtják be megbizatásukat. Rendeletei csak ugy érvényesek, ha valamely miniszter ellenjegyzi, amivel érte a felelősséget is magára vállalja. Az elnök a szenátus beleegyezésével a képviselőházat feloszlathatja, de 3 hónapon belül köteles uj választásokat kezdeményezni. Az elnök csak honárulás büne miatt vonható felelősségre. Az elnöki szék megüresedése esetén azonnal uj elnök választandó. Székhelye, valamint a törvényhozó testület üléseinek helye 1879 nov. 27. óta Páris.

Közigazgatás az igazságszolgáltatástól teljesen el van különítve és teljesen centralizált. A miniszteriumok a következők:1. Belügyi, 2. külügyi, 3. pénzügyi, amelynek 1887 óta a posta és táviró is alá van rendelve, 4. igazságügyi, amelynek a kultusz is alá van rendelve, 5. kereskedelem- és iparügyi, aki a gyarmatok ügyeit is vezeti, 6. földmivelésügyi, 7. közoktatásügyi, 8. közmunkaügyi, 9. hadügyi és 10. tengerészeti. Az igazságügyi miniszter elnöklete alatt egy államtanács működik, amelynek tagjait az elnök nevezi ki; az államtanács véleményt mond az elnöktől vagy a miniszterektől hozzá küldött törvényjavaslatok és rendeletek fölött, továbbá dönt a közigazgatási hatóságok kompetenciája kérdésében. A biróságok és közigazgatási hatóságok közti összeütközések esetében külön hatóság itél. Jelenleg 87 départementra van F. felosztva; mindegyiknek élén egy kinevezett préfet áll, aki a miniszterium rendeleteit végrehajtja. A préfet oldalán áll a conseil général, amely annyi, 6 évre választott tagból áll, ahány canton van; a département pénzügyeiben határoz és javaslatokat tesz. A départementok arrondissementokra vannak felosztva, amelyek élén egy alpréfet áll; melléje van rendelve a választott tagokból álló conseil d'arrondissement. A cantonok, amelyekre az arrondissementok be vannak osztva, nem közigazgatási egységek, csakis a választásoknál és a sorozásoknál szerepelnek egységekül; minden cantonban egy-egy békebiró lakik. A községek élén, amennyiben külön közigazgatási egységek, a Conseil municipal által választott maire áll, aki a melléje rendelt adjointokkal együtt végrehajtó közeg, a község vagyonát kezeli és az igazságügyi hatóság ellenőrzése mellett anyakönyvvezető; előtte kötik meg a polgári házasságot; a fizetés nélküli maire mellett van még a községekben a Conseil municipal, amely választott tagokból áll. A nagyobb városok több mairiere vannak felosztva; ezekben a maireeknek részben más is a hatáskörük. Az igazságszolgáltatás céljából F.-ban minden cantonban (2868) van egy békebiró, akinek nem kell jogásznak lennie, minden arrondissementban (362) egy járási törvényszék (Tribunal d'arrondissement); ezen két elsőfolyamodásu biróságon kivül van 26 felebbviteli törvényszék (10-23 tagból, Párisban 72) és végül a semmmítőszék. Kereskedelmi és iparügyekben 214 kereskedelmi biróság és az ugynevezett Conseils de prud'hommes itél. Sulyosabb bünügyekben, sajtó- és politikai vétségekben az esküdtszékek mondják ki a bünöst, amely esetben a biróság tagjai mérik ki a büntetést. Fontos szerepök van a francia igazságszolgáltatásban még az ügyészeknek, akik vagy ministere public vagy procureur de la république, vagy végre procureur général cimet viselnek. F. kiadásai az 1894-ki budget szerint összesen 3368902094 frankot tesznek ki, bevételei pedig 3390739882 frankot. A kiadások főbb tételei: Államadósságok 1284568168 frank, az elnökség és törvényhozó-testület kiadásai 13171720, miniszteriumok 1670694987 frank (és pedig pénzügyi 19470860, igazságügyi 35011100, külügyi 16343800, belügyi 71384430 frank, hadügyi 633653091, tengerészeti 266861528, oktatásügyi 242794240, kereskedelem- és gyarmatügyi 99585334, földmivelésügy 28963140, közmunkaügyi 256627464), regie- és behajtási költségek 358334719, hiányok és visszafizetések 42132500 frank. A bevételek főbb tételei: Egyenes adók 501056924, állami jószágok és erdők bevételei 47452020, indirekt adók 205518680, monopoliumok és állami iparágak bevételei 629044880, különböző bevételek 58550892, rendkivüli bevételek 29669402, recettes d'ordre (ideiglenes bevételek) 74.447084. Az összes államadósságok 1284568168 frankot tesznek ki; ebből konszolidált adósság 761667219 frank, fölmondható tőkék 301268878, életjáradékkölcsön (dette viagere) 221632071.

[ÁBRA] Franciaország fölosztása kormányzóságok szerint

Közoktatásügy. A francia oktatásügy különösen Waddington minisztersége óta rendkivüli haladást tett. 1840. még több ezer község volt iskola nélkül; ez idő óta a népiskolák szaporítására nagy gondot fordítottak, mig végre az 1882 márc. 28-iki törvény által az iskolalátogatást kölezővé tették és minden községet, amelynek legalább 500 lakója van, mindkét rendbeli népiskola felállítására köteleztek. Már 1878. törvényt alkottak, amely szerint minden községnek iskolát kellett építenie; amely község nem teheti, az államtól kap segélyt; e célból megvetették Caisse pour la construction des écoles alapját. Ezen pénztár 7 év alatt 16000 iskolaházat, 30000-et kijavíttatott és butoroztatott, összesen 178 millió frankot osztott ki államsegélyképen és 190 milliót előlegképen. A rákövetkező időben 1888-ig az állam további 38, a départementok 14 és a községek 56 milliót fordítottak ugyanily célokra. A javulás ezen intézkedések folytán jelentékeny is. A felsőbb fiu- és leány-népiskolák (Enseignement primaire supérieur) száma 1887. 687, 1890. 748 és 1891. 773, a növendékek száma pedig 33219, 40600 és 43110 volt, a népiskolák és gyermekkertek (écoles primaires élémentaires, enfantines et maternelles) növendékeinek száma 1890-91. 6303482. A népiskolákkal kapcsolatos népkönyvtárak szintén örvendetes szaporodást mutatnak; 1878-ban volt 20781, 2075540 kötettel, 1888. pedig 36327, 4150824 kötettel. Ennek dacára F.-ban még mindig nagy azoknak száma, akik sem irni, sem olvasni nem tudnak. Az 1889. besorozott 310275 ujonc közül 26051 (8,4 %) volt analfabeta; 1886. még 10 %, 1866. 24 % és 1835. 45 % volt ilyen. A tanítók és tanítónők kiképzésére minden départementban van egy-egy iskola. A képesítéssel nem biró tanítók száma jelentékenyen alá is szállott. 1890-91. ilyen már csak 3 % (3405) volt. A középiskolai ügy 1871 óta vett nagy lendületet nemcsak uj lycée-k és collége-ek fölállításával, hanem a tantervek lényeges átalakulásával is. 1892. a Lycées nationaux száma volt 108, 53811 tanulóval (köztük 15987 internista, 29996 externista és 6828 félinternista), a colleges communaux száma (1892) 235, 32480 tanulóval (10006 internista, 20484 externista, 1930 félinternista); az établissements laiques száma (1892) 250, 15508 tanulóval, az établissements ecclésiastiques száma 352, 50699 tanulóval és petits séminaires száma 139, 23359 tanulóval. Az összes középiskolai tanulóifjuság száma (1892) 174857. Az 1880 dec. 21-ki törvény F.-ban felsőbb leányiskolák (enseignement secondaire des filles) felállítását rendeli el. Mindaddig a leánynevelés nagyobbára kizárólag egyházi személyeknek volt kezében. 1880-1890. 24 leányliceumot és 27 leánykollégiumot állítottak föl és 1890. a tanulók száma bennök 7044 volt. A tanárok, illetőleg tanárnők kiképzésére szolgálnak az école normale supérieure Párisban és az école normale d'enseignement secondaire pour les jeunes filles Sevresben (V. ö. Fináczy E.: A francia középiskolák).

A felsőbb iskolák szervezete F.-ban a Ny-Európaiakétól lényegesen különbözik, amennyiben az összes fakultásokat magukban foglaló egyetemek hiányzanak és csak önálló fakultások vannak. A kat. teologia számára felállított fakultások: az aixi, bordeauxi, lyoni, párisi és roueni; a protestans teologiai fakultások a montaubani és párisi; jogi fakultások vannak: Aixben, Bordeauxban, Caenben, Dijonban, Grenobleban, Lilleben, Lyonban, Montpellierben, Nancyban, Párisban, Poitiersben, Rennesben és Toulouseban; orvosi fakultások Bordeauxban, Lilleben, Lyonban, Montpellierben, Nancyban és Párisban; matematikai és természettudományi fakultások száma:15 (Bésançon, Bordeaux, Caen, Clermont, Dijon Grenoble, Lille, Lyon, Marseille, Montpellier, Nancy, Páris, Poitiers, Rennes, Toulouse). Ezeken kivül van 3 főiskola a gyógyszerészek és 2 az orvosok és gyógyszerészek számára. Mindezen, az állam által föntartott főiskolákon kivül van még nehány felekezeti is. A tudományokban és művészetekben magasabb kiképeztetést nyujtanak még a hires College de France, az exakt tudományokban pedig az école pratique des hautes études. Az összes főiskolai tanulók száma (1892), az állami iskolákban, Párisban 9837, vidéken (Algeriát is beleszámítva) 12491; a nem államiakban: Párisban 331, vidéken 691; összesen: 23350. Nagy a száma azonkivül a francia szakiskoláknak; ezek közül a kiválóbbak: az École spéciales des langues orientales vivantes Párisban, a keleti nyelvek számára; az Académie française Aténben; az école d'archéologie Rómában; az écoles des Chartes Párisban; technikai főiskolák: az école polytechnique, az école nationale des ponts et chaussées, az école centrale des arts et manufactures, az école des manufactures de l'état; erdészeti iskolák: az école secondaire forestiere és az école primaire forestiere Barresben; bányászati, gazdasági, kereskedelmi fő- és középiskolákban szintén nincs hiány. A művészet fejlesztésére szolgálnak: az école nationale et spéciale des beaux-arts Párisban, az Académie nationale de France Rómában; a Conservatoire national de musique et de déclamation Párisban és számos hasonló intézet a nagyobb vidéki városokban.

Magasabb katonai iskolák: a hadi iskola Párisban, a Prytanée militaire La Flecheben, az École spéciale militaire St.-Cyrben; a tengerészeti akadémia Brestben stb. Sajátszerü iskola még a Párisban fönnálló école libre des sciences politiques a politikai tudományok elsajátítására és az école préparatoire au commerce d'exportation az exporteurök részére. Az iskolaügy terén a felügyelettel (Algeriát is beleszámítva) F.-ban 17, ugynevezett akadémia van megbizva, amelyek mindegyikének élén a közoktatágügyi minisztertől kinevezett rektor áll; az mond itéletet a területén levő iskolák állapotáról és ezt jelentés alakjában a miniszter elé terjeszti. A Conseil supérieur de l'instruction publique, a francia közoktatásügyi tanács áll az université magasabb tisztviselői közül az elnöktől kinevezett 9 tagból, továbbá az enseignement libre 4 tagjából, az Institut, a College de France, a különböző fakultások és középiskolai tanárokból, akik 4 évre kapják megbizatásukat. E tanácsnak 15 tagja állandó bizottságot alkot, amely a nagy tanács számára az ügyeket előkészíti. A tanács hatáskörébe tartozik minden iskolai és tanügyi kérdésben véleményt mondani. A tudományos gyüjtemények és társulatok száma és a nagy könyvtárak száma, különösen Párisban (l. o.) igen jelentékeny. Az egyház F.-ban teljesen külön van az államtól választva; a kat., luteránus, kálvinista és izraelita egyházak papjait az állam fizeti. A kat. egyház 17 tartományra oszlik, összesen 17 érsekséggel, Aix, Albi, Auch, Avignon, Bésançon, Bordeaux, Bourges, Cambrai, Chambéry, Lyon, Páris, Reims, Rennes, Rouen, Sens, Toulouse és Tours) 70 püspökséggel és 50420 pappal, 30287 szerzetessel és 127853 apácával. A reformált egyház papjainak száma 638; a luteránusé 62; az izraelitáé 10 főrabbi és 47 rabbi.

Története.

Az ujkori nemzetek között egy sincs, melynek története annyira egyetemes érdekü volna, mint a francia nemzeté. Franciaországból indultak európai körutjokra azok a nagy eszmék, melyek egy-egy kor történelmének irányát megadták. Innen jutott uralomra a középkor kezdetén a katolicizmus s vele együtt a római szentszék; ez az ország volt bölcsője az aszketizmusnak, a lovagságnak és a keresztes háboruknak, de viszont itt mérték az első nagy csapást a pápák középkori világhatalmára. Az ujkorban itt emancipálták először és s teljesen a politikát a vallás uralma alól, itt érte el tetőpontját a fejedelmi abszolutizmus, melynek kinövéseit itt sujtotta a legkiméletlenebb módon a forradalom; innen áradtak szét a legujabb kor uralkodó vezéreszméi: a politikai szabadság és a társadalmi egyenlőség és innen járták be a forradalmak a monarchikus Európát.

Azt a földet, melyet mi most F. országnak nevezünk s mely az ó-korban Gallia (l. o.) nevet viselt, az V. sz. kezdetén, a népvándorlás korában, három germán törzs szállotta meg: a Loiretól délre a nyugoti gótok, keleten a bugundok, északon a frankok települtek le. Legnagyobb jelentőségre a frankok emelkedtek, kiknek királya, a merovingi Chlodvig (l: o.) az V. sz. végső és a VI. sz. első éveiben a mai F.-nak majdnem egész területét meghódította.

[ÁBRA] A Frankok országa I. Chlodvig halála után

Utódai alatt a frank birodalom családi viszályok és osztozkodások miatt hanyatlott ugyan, de midőn a VII. sz. végétől kezdve a Karolingok vették kezökbe a hatalmat, előbb mint major domusok, később mint valóságos királyok: a frank birodalom a nyugoti keresztény világ első állama lett. N. Károly alatt, ki a nyugoti császárságot is helyreállította, a frank birodalom az Atlanti-oceántól az Elba folyóig, az Eidertől és az Északi-tengertől pedig délre az Ebróig és a Közép-tengerig terjedett. De e nagy birodalmat a hatalmas császár gyönge utódai nem voltak képesek összetartani s Jámbor Lajos halála után fiai 843. a verduni szerződésben a birodalmat három részre osztották. A legidősebb fiu, Lothár, a császári cimmel Olaszországot kapta és egy keskeny területet, a Rajna, Rhône, a Schelde és Maas folyók között. A második fiu, Lajos, a Rajnától keletre eső tartományokat kapta, a mai Németországot, s végre a harmadik, Kopasz Károly, a Schelde, Maas, Saône és Rhône folyóktól nyugatra elterülő vidéket, melynek kelta-római és germán lakosai idővel egy uj román néppé, a francia nemzetté olvadtak össze. E szerződéssel kezdődik a mai F. története.

A Karolingok kora (843-987).

A Karolingok uralmát F.-ban a királyok gyöngesége, a hübéri rendszer kifejlődése és e kettő következtében a központi hatalom csaknem teljes negsemmisülése teszi emlékezetessé. Kopasz Károly uralkodása (843-877) folytonos és eredménytelen küzdelem a féktelen, függetlenségre törekvő nagy hübéresek és a minduntalan betörő és iszonyuan pusztító normannok ellen. Bátyja (Lothar) halála után megszerezte ugyan az üres császári cimet (876), de nem tudta megtartani a spanyol határgrófságot, mely F.-tól örökre elszakadt. Épp oly gyönge uralkodók voltak utódai. Fia, II. Lajos (877-879) a a «hebegős» melléknévvel, a korona még fenmaradt javainak pazar adományozásával vivta ki elismertetését a hatalmas nagyoktól. Hasonlóan jártak el III. Lajos és Karloman (879-884), kik közösen uralkodtak s kiknek uralkodása alatt az ország bomlása még nagyobb mérvet öltött. Lotaiát a németek ragadták el; Bosó gróf pedig 879. Provence-ból az u. n. Arelat királyságot alakította. Vastag Károly (884-887) a francia koronával a német királyi és a római császári koronát is birta, de bár N. Károly örökségét egyesítette kezeiben, nem birt a kalóz normannokal, kik még Párist is ostrom alá vették s kénytelen volt tőlük adófizetés mellett gyalázatos békét kötni. Tehetetlensége miatt mind a francia, mind a német nagyok megfosztották koronáitól s ez idő óta Franciaország, Németország és Olaszország soha többé egy uralkodó alatt nem egyesültek. A sok trónkövetelő közül a francia koronát Odo, párisi gróf (887-898) nyerte el, ki kevéssel előbb Párist a normannok ellen hősiesen védelmezte; de már ekkor a francia királyság teljesen felborult. Északon a normannok, délen a szaracénok pusztítottak s Odot csak a Loire és Mosel között ismerték el királynak. A Moseltól K-re Lotaiát német király birta, az Arelati királyság pedig két részre szakadt, a jurán-inneni és jurán-tuli Burgundra; Bretagne és Navarra királyai pedig teljesen függetleneknek tekintették magokat. Nemsokára (893) a Karolingok családjából származó Együgyü Károly is fellépett mint ellenkirály s több évi küzdelem után 896. Odo kénytelen volt a birodalmat vele megosztani. Odo halála után Együgyü Károly (898-922) lett egyedüli király, kinek uralmát a normannok betelepedése teszi nevezetessé. Nem lévén ugyanis képes támadásainak ellentállani, Rollo nevü vezéröknek engedte át F.-nak azt az ész. tartományát, melyet mai nap is Normandiának neveznek (911). E miatt a féktelen nagyok Károlyt 922. megfosztották a koronától és Robert francia herceget emelték a trónra, ennek még ugyanezen évben bekövetkezett halála után pedig vejét, Rudolfot, (923-936) a burgundi herceget. Rudolf egész uralmát a függetlenségre törekvő nagyok, a keletről becsapkodó magyarok és a délről ismét előrenyomuló szaracénok ellen folytatott, többnyire sikertelen és szerencsétlen küzdelmek töltik be. Halála után a nagyok Együgyü Károlynak számüzött fiát, IV. Lajost (936-954) visszahivták Angliából a trónra. (Ezért kapta a «tengerentuli» melléknevet.) Lajos minden tevékenysége mellett épp oly kevéssé volt szerencsés, mint elődei. Rikárd normandiai herceg és Hugó párisi gr. felmondották neki az engedelmességet s bár I. Ottó német király megsegítette őt, Lajos még sem volt képes e hatalmas hübérurak erejét megtörni. Fiának és utódának, Lothárnak (954-986) hatalma már csak Laon városára szorítkozott, s abbeli kisérlete, hogy Lotaiát a német király, II. Ottó kezéből kiragadja, meghiusult. Őt a féktelen nagyok már velük egyenlő rangunak sem tartották, még kevésbbé tehetetlen fiát, V. Lajos-t, kiben a Karolingok francia ága, mely utoljára a hatalomnak még csak árnyékával sem dicsekedett, 897. kihalt.

A Kapetingek kora. (987-1328).

V. Lajos halála után a nagyok, nagybátyjának, Károly lotaeni hercegnek mellőztével (mivel ez a német királynak vazallusa volt), Kapet Hugót (l. Hugó), Páris, Orleans s a francia hercegség urát emelték a trónra (987-996). Kapet Hugót tekinthetjük az első igazi francia királynak. Hugó fia és utódja, Robert (996-1081) inkább szerzetes volt, mintsem király. 1016. megszerezte a burgundi hercegséget s ekképen Franciaország két legnagyobb hübérét kezében egyesítette. Utóda, I. Henrik (1031-1060) a burgundi hercegséget testvérére, Robertre ruházta, ki az 1361-ig virágzott burgundi Kapeting családnak alapítója lett. Ugy e két király, mint utódjuk I. Fülöp (1060-1108) alatt a nagyhübérurak s nem a királyok tettei töltik be a francia történelmet. 1053. alapítják hauteville-i Tankréd normann főur fiai a délitaliai normann-államot; 1066. igázza le Hóditó Vilmos normandiai herceg Angliát; 1095. alapítja meg Henrik burgundi herceg a portugál királyságot, az első keresztes hadjárat vitézei pedig egész Elő-Ázsiában teszik félelmessé a francia nevet. E fényes haditényekben jóformán semmi része sincs a francia királyságnak, mely csak VI. Lajos (1108-1137) alatt kezd jelentőségre emelkedni. VII. Lajos egész uralmát (1137-1180) a II. Henrik angol király ellen viselt eredménytelen háboruk töltik be. II. Fülöp Ágost (l. ott) (1180--1223) az első kiváló alak a francia trónon, ki Földnélküli János angol király ellen viselt háborujában az angol hübéres birtokok tetemes részét foglalta el Jánostól s hódítását a fényes bouvines-i győzelemmel a szövetkezett angolok és velfpárti németek fölött, ez első nagy nemzeti győzelemmel biztosította (1214). Az 1208. megindított keresztes háboruk megadták a kedvező alkalmat a királyi hatalom kiterjesztésére az addig csaknem egészen független D.-F.-ra is. VIII. Lajos (1223-1226) folytatta az elődje által megkezdett politikát; beavatkozott a D.-F.-i albigens-háborukba s hatalmát a Rhône mellékére is kiterjesztette. Alatta kezdett É.- és D.-F.-nak egymással való összeolvadása. IX. v. Szt. Lajos (l. o.) (1226-1270) bevégezte a D.-F.ot pusztító háborut és a Földközi-tengerig terjesztette ki a kir. hatalmat. Vallásos buzgóságból kétszer viselt keresztes háborut; de szükség esetén a szt.-szék tulkapásainak bátran ellenszegült s 1269. kiadott rendeletével (a Pragmatica sanctióval) biztosította a gallikán egyház szabad választási jogát és kiváltságos állását. Utóda, III. Fülöp (1270-1285) alatt a monarkia körvonalai mind jobban és jobban kidomborodnak. Fia és utóda, IV. v. Szép Fülöp (l. Fülöp) (1285-1314) a legkiválóbb alak a francia trónon a középkorban; számító, kérlelhetlen és kiméletlen politikájával, melyet már az ujkor szelleme hat át, megadja a halálos csapást a régi hübér monarkiának. Fiai, X. Lajos (1314-16), V. Fülöp (1316-21) és IV. Károly (1321-28) gyorsan követték egymást a trónon, s az utolsóval kihalt a Kapeting család egyenes ága. De az igazi középkor is végére hajlott F.-ban; mert jellemző intézményei: lovagság, hübéri rendszer és pápaság már ekkor bukásnak indultak.

A Valois-család idősb ága. (1328-1498).

A száli törvény értelmében, mely a nők öröklési jogát elvetette, a korona VI. Fülöp (1328-1350) (l. o.) személyében a Valois-kra szállott, kik III. Fülöp másodszülött fiától, Károlytól, származtak. Azonban III. Eduárd angol király, IV. Fülöp leányának, Izabellának fia, közelebbi jogot tartott a francia koronára s e kérdés miatt a két ország között száz évig tartó háboru tört ki, mely mindkét ország fejlődésére mélyreható következményekkel járt. A háboru VI. Fülöp és III. Eduárd között 1339. kezdődött, amidőn a franciák a Sluys melletti tengeri csatában elbuktak. Követte ezt 1346. a Crécy-nél szenvedett roppant vereségük és ennek nyomában Calais elvesztése (1347). A háboru János (1350-64) alatt 1356. ujra kezdődött s a franciákat most még több baj érte, mint VI. Fülöp alatt. A A Poitiers és Maupertuis között vivott csatában János nemcsak a csatát, de szabadságát is elveszítette. Mint hadifogoly Londonba vitetett s hogy szabadságát visszanyerje, kénytelen volt 1360. a bretigny-i békét aláirni, mely egész Aquitaniát az angolok kezébe juttatta. A király fogsága idején tört ki a párisi polgárság és a vidéki pórok felkelése (Jaquerie). Fia és utóda, V. Károly (1364-80.) az angoloktól ismételt győzelmek után visazavette hódításaikat, Calais és Bordeaux kivételével; a zilált pénzügyet takarékossággal ismét rendbehozta s intézkedéseket tett a közigazgatás javítására, amiért a francia történetirés a «bölcs» melléknévvel ruházta fel. Utóda VI. Károly (1380-1422) kiskorusága alatt az alig megszilárdított rend ismét felbomlott. Egész Franciaország burgundi és armagnac pártra (igy nevezve a fiatal orleansi herceg apósáról, Armagnac grófról) szakadt s folyt a vér csatatéren és vérpadon egyaránt. A zavar tetőpontra hágott, midőn V. Henrik angol király, elődeinek igényeit megujítva,.Franciaországba tört s 1415. az azincourti csatában az ötször nagyobb, de fegyelmezetlen francia lovag-hadsereget teljesen tönkre verte. A burgundi párt erre Páris várossal együtt az angolokhoz csatlakozott s midőn a trónörökös a burgundi herceget 1419. meggyilkoltatta. Jó Fülöp, az uj burgundi herceg, bosszuból megkötötte Henrik angol királlyal a troyes-i szerződést (1420), mely a trónöröklést Henrik királynak biztosította, ki egyuttal nőül vette a francia király leányát. V. Henrik és VI. Károly gyorsan egymásután következett halála után VII. Károly (1422-61) örökölte a trónt, ki kis udvarának ármányai és élvezetek között fecsérelte el idejét, mig az angolok északi Franciaországot Párissal együtt elfoglalták és már Orleans várát, a Loire kulcsát is ostromolni kezdték. Az orleansi szüz, Jeanne d'Arc megjelenésével (1429) azonban egy csapással megváltozott a helyzet. A felébredt nemzeti érzület hatása alatt a király is kötelességének tudatára ébredt és vezérei segélyével az angolokat leverte s Calais kivételével összes franciaországi birtokaikat elszedte. Most aztán hozzáfogott a széttépett s ezer sebből vérző országnak ujjászervezéséhez. Fia és utóda, XI. Lajos (l. o.), csellel, erőszakkal és kegyetlenséggel megtörte a királyi család hercegeiből alakult uj hübéres arisztokráciát; megszerezte Maine, Anjou és Provence tartományokat és Burgundnak felét; Franciaországot egységessé, a királyi hatalmat pedig csaknem korlátlanná tette. - Az ekként megizmosodott francia királyi hatalom sulyát csakhamar a szomszéd államokkal is éreztette. VIII. Károly (1483-98), miután az utolsó még némileg önálló tartományt, Bretagnet is a koronához csatolta, felujította családja régi igényeit Milano és Nápolyra. Félszázados küzdelmet vont ez maga után a francia királyok és az éppen ekkor nagy hatalomra emelkedett Habsburg-család között, de egyes fényes sikerek mellett sem sikerült akár VIII. Károlynak, akár az Orleáns- és Angouleme-családból, vagyis a Valois-ház ifjabb ágaiból származott utódainak Olaszországban megvetni lábukat.

[ÁBRA] Franciaország XIV. században

A Valois-család ifjabb ága. (1498-1589).

VIII. Károlyt XII. Lajos orleánsi herceg követte (1498-1515), ki nőül vette elődjének özvegyét, hogy a korona igényeit a bretagnei hercegségre el ne játsza; Milano-t is kezébe kerítette, de 1513. Olaszországból mégis kénytelen volt hadait visszarendelni. Követte őt lovagias és hatalomratörő unokaöccse, I. Ferenc; (angoulemi gróf, 1515-1547), ki a Marignano mellett kivivott diadallal kiköszörülte ugyan a franciák hadi hirén ejtett csorbát, 1521-26. V. Károly német császár és spanyol királlyal viselt háboruban azonban fogságba. került és a később még három izben megujított harcban sem volt képes a Habsburg-ház fenyegető hatalmát megtörni. Olaszországra emelt igényei is füstbe mentek. - Utóda II. Henrik (1547-59), elődeinek politikájához hiven folytatta a küzdelmet a Habsburg -ház tulhatalma ellen s a német protestánsokkal szövetkezve szerezte meg Metz, Toul és Verdun püspükségeket. De mig künn politikai érdekekből a protestantizmus támogatója gyanánt lépett, saját országában irtóháborut kezdett a protestánsok ellen s ezáltal Franciaországot egy félszázadig tartó polgárháboru iszonyai közé sodorta. Testileg és szellemileg gyönge fiai, II. Ferenc (1559-60), IX. Károly (1560-74) és III. Henrik (1574-89) alatt a hatalmat első sorban a nagyravágyó anyakirályné, Medici Katalin gyakorolta, a kat. és hugenotta-pártok versengését azonban megszüntetni nem tudta s nem is akarta. 1562. tört ki a vallás- és polgárháboru, mely kevés megszakítással és eldöntés nélkül folyt 1572-ig, midőn a hatalmát féltő Medici Katalin parancsára rendezett rettenetes Bertalanéj (l. o.) a békés kiegyezés lehetőségét még inkább elodázta. III. Henrik, az utolsó Valois-király, eleintén a kat. ligával, a Guisekkel és a spanyolokkal tartott, végül azonban hatalmi féltékenységből a Guiseket megölette és erre ellenfeléének, a hugenotta Bourbon Henriknek táborába menekült, kivel azután az ellenök felkelt Páris ostromára indult, melynek falai alatt egy fanatikus barát leszurta. Halála megnyitotta Bourbon Henriknek az utat a trónhoz.

A Bourbonok kora. (1589-1792).

IV. Henrik (l. o.) király (1589-1610) először is II. Fülöp hadait üzte el F. földjéről, mire a spanyolok békét kértek (1598). Három héttel a béke aláirása előtt adta ki Henrik a nantes-i rendeletet, melyben volt bajtársainak, a protestánsoknak vallásszabadságát biztosította. Sully herceg segélyével rendbehozta aztán a pénzügyet, sőt Sully még tartalékalapot is teremtett. A vallási ellentétek kiegyenlítése és a nagyok függetlenségre való törekvésének megfékezése ellenben nem sikerült teljesen. Igy is emberfölötti feladatot végzett a Bourbonok elseje, aki a külügyi politika serpenyőjébe is belevetette az ujonnan szerveztt F. latját és az európai egyensulyról szóló elv nevében készült a tulhatalmas Habsburgok megalázására, midőn áldozatul esett a fanatikus Ravaillac tőrének. Utóda XIII. Lajos (1610-1643) kiskorusága alatt a IV. Henrik által nehezen megalapított állami rend ismét felbomlott. Medici Mária anyakirályné gyönge kormánya alatt a főurak féktelensége polgárháboruba sodorta az országot, mignem 1624. Richelieu (l. o.) szilárd kezeibe jutott a kormány. E hatalmas államférfiu eszközökben nem válogatva, összezuzta a királyi batalom valamennyi ellenfeleit és a rendek, a kiváltságok, és a történelmi jog romjain megalapítá a központosított, egységes abszolut francia monarkiát és állami mindenhatóságot. Kifelé pedig IV. Henrik politikájának örököse gyanánt lépve fel, megtörte a Habsburg-ház nagyhatalmát s alapját vetette meg Franciaország tulsulyának. Politikáját folytatta Mazarin (l. o.) bibornok XIV. Lajos (1643-1715) kiskorusága idején s miután a főurak utolsó fölkelését (Fronde) leverte, a vesztfáliai (1648), pirenei (1659) és olivai békekötések által Franciaország vezérszerepét Európában biztosította. 1661., Mazarin halála után, maga XIV. Lajos (l. o.) vette kezébe a kormányt és mig országában fennen hirdette a kir. hatalom mindenhatóságáról szóló tant, egyuttal megéreztette Európával, minő hatalomra emelkedett a francia királyság az utolsó félszázadban. A hatalmi lendülettel karöltve járt az anyagi felvirágzás, mely főképen Colbert (l. o.) nevéhez füződik. De a hanyatlás a nimvégeni béke után csakhamar érezhetővé vált. A folytono háboruk, a «Napkirály» pazarlása, a papság türelmetlengsége s a nemesség fényüzése kiszivták a nép erejét s tönkretették az állam anyagi jólétét. 1685. okt. 22. a király eltörölte a nantes-i edictumot, mit a hugenották kegyetlen üldözése, és egész vidékek anyagi jólétének megsemmisülése követett. A reiszviki békekötés (1697) a második európai koalició ellen folytatott kilenc évi háboru után már a francia állam kimerültségét jelezte. Ily körülmények között a tizenkét évig tartott spanyol örökösödési háboru (1701-1713) Franciaország belső jólétének és a kormány jövedelmi forrásainak megsemmisülését vonta maga után. Midőn XIV. Lajos 1715-ben meghalt, F. már nem dicsekedhetett a politikai hegemóniával és az abszolutizmus bünei aláásták a nemzet morális és anyagi jóvoltát. Lajos utódai aratták a vihart, melyet ő vetett. XV. Lajos (l. o.) (1715-1774) hosszu és minden tekintetben dicstelen uralkodása elődjének szellemében folyt le, ami a forradalmat kikerühetetlenné tette. Megnyitja e korszakot XV. Lajos kiskorusága alatt Fülöp orleansi herceg régenssége (1715-23) erkölcsi romlottságával és szerenesétlen pénzügyi rendszabályaival (Law). Fleury bibornok-miniszter (1723-1743) békés politikája némileg enyhítette az állam bajait s e miniszter alatt Franciaország kifelé is valamivel nagyobb tekintélyre emelkedett. Igy a lengyel örökösödési háboruban és a bécsi béketárgyalásokban 1735-37. De már az osztrák örökösödési háboru és az aacheni béke 1748. teljesen feltárták az állam belső gyöngeségét: a kereskedelem és tengerészet óriási hanyatlását, mi a kelet-indiai és az amerikai gyarmatok elvesztésére vezetett. A hétéves háboruban a hadi dicsőség is elveszett, midőn F. százados politikájával szakítva, Ausztria oldalán küzdött Poroszország ellen. Szárazon a poroszok, tengeren az angolok verték le a francia hadsereget illetőleg hajóhadat s az 1763-ki párisi béke a legtöbb francia gyarmatot Anglia kezébe juttatta. E háboru óriási összegeket nyelt el; de még többe került az országnak az udvarnál folytatott gyalázatos kéjhölgy-uralom. Önkény és demoralizáció lett uralkodóvá az állami közigazgatás minden ágában s a kormány minden tettében nyilvánuló zsarnokság és durva erőszak (p. a parlamenttel folytatott küzdelem) a zavart és az elkeseredést a legmagasabb fokra emelte.

Belső állapotok a nagy forradalom küszöbén. A régi F. bomlása óriási léptekkel haladt előre. A királyság, mely hivatását a középkor végén és az ujkor elején a hübériség megtörésével és F. területi egységének megteremtésével fényesen teljesítette, a XVIII. században kimerült és teljesen elfajulva, képtelen volt a kor szelleme által követelt reformokat megvalósítani. Pedig a legyőzött hübériség maradványai még mindig láthatók voltak, és a XVIII. századbeli F.-ban ugy a személyeket, mint az intézményeket illetőleg a legsértőbb egyenlőtlenséggel és a legkülönösebb zavarral találkozunk. A régi francia társadalom politikailag három rendre oszlott: nemesség, papság és a harmadik rendre (tiers-état). Az első rendet a papság képezte, melynek tagjai, épugy mint a nemesek, mentve voltak a személyes adótól és minden köztehertől. A püspökök, apátok, perjelek és kanonokok az egyház egész jövedelmének egyharmadát birták (40 millió); a többi kétharmad maradt az alsóbb papságnak és szerzetesek nagy tömegének. - A nemesség, bár egy rendet képezett, több, egymástól szorosan elkülönített osztályból állott. A középkori pair-méltóság a nagy hübérek megszünésével elenyészett, s a középkori pairek helyébe a királyi család hercegei léptek. A XVII. sz. közepétől kezdve azonban több nemesi család kapta meg a pair vagy herceg cimet e névnek régi jelentősége nélkül. A XVIII. sz.-ban ez az osztály a hat egyházi pairen kivül, hat hercegi családból állott; összes tagjainak száma 1789. 44-re rugott. A nemesség nagy tömegét a született nemesek alkották s hozzájuk járult még a hivatalnoki nemesség. 4000-re teszik azon hivatalok számát, melyeknek viselői gyermekeikre is kiterjedő nemesi jogokat élveztek s ezek között találjuk a párisi parlament ajtónállóját is. Minden nemes, még a hivatalnoki nemesség is, mentve volt a legfőbb állami terhektől. A nemes nem fizette a földadót (taille), nem teljesített robotot (corvées), nem volt katonaköteles stb. és a jószágain lakók fölött birói, rendőri s egy csomó más, a hübériségből folyó földesuri jogokat gyakorolt. A földbirtok legnagyobb része a nemesség kezében volt miután ő birta az egyházi alapítványokat és az államhivatalokat is, azt mondhatjuk, hogy a nemesek herék módjára emésztették fel a nemzeti jövedelem legnagyobb részét, a nemzet verejtékének gyümölcsét, mig a közterheket a harmadik rend, de leginkább a pórok viselték. - A harmadik rend felölelte a francia társadalom számottevő összes rétegeit a papságon és a nemességen kivül. E rend tagjai nem viselhették a magasabb állami hivatalokat, de hordozták az összes közterheket s e rend kebelében is korlátot huzott a városok régi szervezete, a céh-rendszer stb. A viszony, melyben e rend tagjai egymáshoz és a másik két rendhez állottak, már rég tulélte magát s éles ellentétben állott az enciklopedisták (l. o.) által hirdetett egyenlőséggel és a politikai forradalmat megelőző szellemi forradalom többi jeligéivel. - A legszánandóbb volt a pórok (21 millió 25 millió lakos közül) helyzete, akiknek nyomora és ezzel kapcsolatban elégületlensége a legnagyobb fokra hágott. Az állami és hübéri terhek alatt nyögve, birái előtt jogtalanul állva, a pénzügyi hivatalnokok és földesurai által vérig gyötörve, amiért is ez osztálynak gyülölete az igazságtalan rendszer ellen határt nem ismert. A tönkrement pórok százával hagyták el falujokat és mint orvvadászok, sócsempészek vagy koldusok kóboroltak. A népnek ily hangulata mellett csak egy lökés kellett, hogy a kiélt és tehetetlen rendszer teljesen összeomoljon.

Politikai tekintetben: irott alkotmány hiányában minden a szokásjogon nyugodott, ez pedig szüntelen változott. Elméletben a királyság korlátlan volt, de tényleg számos és hatalmas érdek, hagyomány, alaptörvénnyé emelt előzmény és saját kinövései korlátolták. A közigazgatás a lehető legzavartabb volt. A hat miniszter földrajzilag fölosztotta egymás között az országot s hatáskörük a legfurcsábban összebonyolult. Épp ily zavart volt az igazságszolgáltatás; 13 parlament és 4 tartományi tanács itélt a polgári és bünügyekben, több mint 300 bailliage v. sénéchaussé szerepelt, mint elsőfoku törvényszék. E parlamentek hatásköre is igen különböző volt. A városok törvényszékei leginkább csak helyi rendőri igazságszolgáltatást végeztek; de p. a straszburgi tanács a pallosjoggal is birt. Az adóra és pénzre vonatkozó ügyekben a chambres des comptes, cour des aides és cour des monnaies itéltek. Emellett még sok testületnek volt külön igazságszolgáltató hatalma is és bizonyos személyek fölött csak meghatározott törvényszékek mondhattak itéletet. A polgári törvénykönyv nevében általában sok igazságtalanságot szentesítettek, a büntető törvényeket pedig nagyfoku kegyetlenség jellemezte. A kinpad rendes használatban volt, éppugy a testcsonkítás, anélkül, hogy a vádlott védőt választhatott. Az adó kizárólag a földmivelő és a polgári osztályra nehezedett. A polgári kézen levő birtokok mind alá voltak vetve a földesuzri jogoknak s többnyire a tizednek is. Ezekből folyt be a nemesség és papság jövedelmének legtekintélyesebb része. Amit a kiváltságos papok és nemesek el nem vettek, azt elvette az állam. Az összes földadó a forradalom előtt 210 millió livres-re rugott s ennek háromnegyedét a parasztok és polgárok fizették; noha a földbirtoknak harmadát sem birták. Ehhez járult még a robot, melynek értékét Necker évenként 20 millióra becsülte. Nehéz teher volt a harmadik rendre a katonabeszállásolás is, valamint a katonáskodás, évenkint 60000 ujonc, de ami a népet különösen elkeserítette, a közvetett adók beosztása volt.

Ez volt Franciaország helyzete, midőn XV. Lajos halála után a trónt unokája XVI. Lajos (l. o.) (1774 -1792) foglalta el. A király eleintén a közvélemény támogatását kereste és a legégetőbb bajt, a pénzügy rendezését Turgot-ra bizta. Turgot bölcsész és államférfiu egy személyben a fiziokrata iskola szellemében tervezett mélyreható reformokkal igyekezett nehéz feladatát megoldani. Eltörölte az állami robotot, lerontotta a tartományokat elválasztó gabonasorompókat és a nyomasztó céhrendszert, s indítványozta a nemesség és pagság megadóztatását, a kolostorok nagy részének eltörlését és a vallásszabadságot; sőt azt is követelte Lajostól, hogy alkotmányt adjon népének. E reformok valóságos forradalmat jelentettek s igy fogták fel azokat az udvarnál mindenható kiváltságos osztályok is, különösen a főnemesség, mely Turgot-t csakugyan meg is buktatta (1776). Helyét nehány udvaronccal történt kisérlet után 1777. Necker (l. o.) foglalta el, ki némely kisebbszerü reform és kölcsönök segítségével a pénzügyi bukás kimondását elodázta. 1781. ő is megbukott, mert az udvar rossz néven vette tőle, hogy egy közzétett, hivatalos jellegü iratában (Compte rendu de l'état des finances) a helyzet tarthatatlanságát habár szépítve a dolgot, a nagy közönség előtt feltárta. Az uj miniszter, Calonne (l. o.) a következő jellemző pénzügyi politikát vallotta: «Aki pénzt akar kölcsönözni, annak gazdagnak kell látszani, hogy pedig gazdagnak látszassék, költekezésével el kell vakítania a világot», s ez elvnek megfelelően folytonos kölcsönökkel (három év alatt 500 millió) az állam hitelét rövid idő alatt teljesen kimerítette. Most ő is visszatért Turgot reformterveihez s az ezek megvalósítására 1787. összehivott notable-gyülés előtt kénytelen volt kijelentsni, hogy az évi deficit legalább is 150 millió livres-re rug. Az általános felháborodás erre megbuktatta, utóda pedig, Brienne toulouse-i érsek, miután a notable-gyüléstől kieszközölt bélyegilleték nem sokat segített a bajon, a földbirtokra vetett ki uj adót. A parlament azonban megtagadta e rendeletnek beiktatását jegyzőkönyvébe, mire a király a parlamentet Troyes-ba számüzte, s a pénzügyi rendeleteknek törvény erejére emelését egy ujonnan felállított udvari tanácsra (a cour pleniere-re) bizta. Ez ellen azonban a közvélemény tiltakozott, Bretagneban, Provenceban és Dauphinéban zavargások támadtak s miután a papság gyülekezete is minden áldozatot megtagadott a pénzügyek rendezésére, kitünt, hogy az ancien régime ereje teljesen kimerült és mérlege megtelt. Lajos most az utolsó eszközhöz nyult, s ujra meghivatta Necker-t (1788), ki azonban már más módot nem tudott a menekülésre, mint az országos rendek egybehivatását.

Az udvar, bármennyire fázott e rendszabálytól, a kényszerhelyzet hatása alatt engedni volt kénytelen. Az volt most a fontos kérdés, hogy milyen legyen a rendi gyülés alakja, megmaradjon-e a harmadik rend, mely az utolsó században vagyon és tudomány tekintetében számottevő tényezővé emelkedett, azon alárendelt helyzetben, melyben az 1614-iki utolsó rendi gyülés volt avagy sem. A szabadelvü áramlatnak engedve, a népszerüség dicsfényétől övezett Necker kieszközölte, hogy, a mint ezt Sieyes abbé hires röpiratában: Mi a harmadik rend?, sürgette volt, a harmadik rend csakugyan kétszer annyi képviselőt választott, mint a másik két rend együttvéve (vagyis: 300 pap, 300 nemes, 600 polgári képviselő), de azon fontos kérdést, hogy a szavazás fejenkint v. rendenként történjék, egyenlőre eldöntetlenül hagyta. Igy hát végre 1789. máj. 1-jére hivták egybe az országos rendeket.

A nagy forradalom kora. (1789-1804).

Az alkotmányozó nemzetgyülés. A választások kiirása leirhatatlan lázba sodorta F'ranciaországot. Az ezrektől régóta várva várt pillanat megérkezett és a szenvedélyek megszólaltak. Számtalan röpirat orvoslást sürgetett, felsorolta a sérelmeket, kikelt a kormány és a két kiváltságos osztály ellen, szóval a legvégsőig korbácsolta fel a szellemeket. Azon a napon, melyen a király a rendek általános gyülését Versaillesben tényleg megnyitotta,1789 máj. 5. megkezdődött a forradalom is. A rendek általános gyülése, bár összehivásáról hónapokon keresztül tanácskoztak, a királyt és az udvart készületlenül lepte meg. Nem tudták, azaz nem merték a rendek állását egymáshoz szabatosan meghatározni, nem tudták a rendes munkaprogramot megállapítani és elmulasztottak a gyülésnek irányt adni. Igy hát a harmadik rend ragadta magához a döntő szerepet, mely Mirabeau még Sieyes szavain indulva, nyomban megkezdé a harcot a más két renddel a fejenkénti szavazás és az együttes tanácskozás édekében. Küzdelmét siker koronázta. Jun. 17. Sieyes indítványára a harmadik rend magát merészen az egyedüli, igazi alkotmányos nemzetgyülésnek nyilvánította, amidőn pedig észrevették, hogy a meghökkent udvar ármányokkal szeretne tőlük megszabadulni, jun. 20. Bailly elnöklete alatt a labdateremben megesküdtek, hogy addig szét nem oszolnak, mig Franciaországnak alkotmányt nem adtak, s midőn jun. 23. az udvar királyi ülést tartatott, hogy a rendek gyülésének régi szervezetét visszaállítsa és Lajos mindegyik rendet külön tanácskozásra utasítá, a harmadik rend képviselői megmaradtak padjaikon, kimondották a képviselők sérthetetlenségét s minden erőszakot a nemzetgyüléssel szemben árulásnak bélyegeztek. Az ingatag udvar erre maga is bozzájárult ahhoz, hogy a másik két rend a harmadikkal egyesüljön. Néhány nap mulva azonban a régi rendszer hivei rábirták a királyt, hogy Broglie marsal alatt csapatokat vonjon össze Páris és Versailles között, a minisztériumot feloszlassa, annak legnépszerübb tagját pedig, Neckert Franciaországból számüzze E lépésre Páris lakossága a jul. 14-iki forradalommal válaszolt. Megostromolta, bevette és lerombolta a bastille-t, a régi rendszer jelképét, miközben a gyülölt Foulon miniszter is megöletett; forradalmi városi tanácsot és nemzetőrséget szerveztek és Páris példáját követték csakhamar a vidéki városok is; mindmegannyi tanuság, hogy a hatalom gyeplője a kormány kezéből kisiklott és a láncaiból felszabadult nép kezeibe jutott. A királyi hatalom tekintélye egy csapással megsemmisült egész F.-ban s Lajos a mozgalommal dacolni nem mervén, megnyugodott sorsában. Megerősítette a forradalmi városi tanácsot, kinevezte Baillyt polgármesternek, Lafayettet a nemzetőrség főparancsnokának, Neckert pedig visszahivta. A forradalom tehát diadalt aratott, mire a régi rendszer hivei, élükön a király öccsével, rossztól tartván, külföldre menekültek.

A nemzetgyülés most hozzáfogott F. átalakításához. Aug. 4. az összes hübéri jogokat és kötelezettségeket (jobbágyság, tized, céhrendszer stb.) megszüntette s mint az alkotmány bevezetését, kibocsátotta az amerikai mintára tervezett emberjogokat, melyektől azt hitték, hogy általuk egész F. boldogítását teszik lehetségessé. Azután az enciklopédista irók szellemében hangzatos vezérelveket iktattak a törvénykönyvbe, melyekkel a zsarnokuralomnak véget vetettek, az alkotmányos rendszert pedig biztosították. Az alkotmányformát illetőleg az egykamarás rendszert fogadták el. Az éhező fővárosi nép azonban nem érte be e szellemi vivmányokkal és a párisi nép izgatottsága az udvar ujabb ujabb fondorlatai és az orleánsi herceg bujtogatása következtében nőttön nőtt és végre okt. 5. kitörésre jutott. A Párisból Versaillesbe nyomult néptömeg kivánságának engedve a király, kit Lafayette a nemzetőrséggel alig tudott megvédelmezni, Párisba tette át székhelyét, hová őt a nemzetgyülés is követte. Igy jutott a forradalom teljes uralomra. A király és a nemzetgyülés a párisi néptömeg befolyása alá kerültek. Novemberben az alkotmány már annyira elkészült, hogy a nemzetgyülés hozzáfogott az ország uj szervezéséhez, összesen 3000 törvényt hozott, melyek valamennyien a XVIII. sz. szellemét tükrözik vissza. A régi tartományi felosztás helyett az országot 83 départementra, ezek mindenikét ismét kerületekre és kantonokra osztották fel. Aktiv polgár lett mindenki, ki meghaladta a 25. évet és legalább három napszámot felérő (3 livre) adót fizetett; az aktiv polgárok választották a közigazgatási tanácsot és a választókat, ez utóbbiak pedig az országgyülési képviselőket. Behozták a békebiróság intézményét s minden kanton elsőfoku törvényszéket kapott. A parlamenteket megszüntették; a perek eldöntését választott birákra és esküdtszékekre bizták; kimondták a közteherviselés és általános hivatalképesség elvét és az általános iskolakényszert, szintugy a sajtó- és az iparszabadságot; egyenlő pénz-, suly- és mértékről is gondoskodtak. Belevonatott ebbe az uj szervezetbe az egyház is, leginkább azért, hogy a lefoglalt egyházi birtokokkal a roppant államadósságon segítsenek. A szekularizált vagyon egy részét rögtön eladták, a többire pedig 400 millió értékü papirutalványt (assignates) bocsátottak ki. A papság fizetését az állam vállalta magára; a régi egyházi felosztást eltörölték, s minden département egyszersmind püspöki kerület lett, minden község maga választja a maga papját s mindenik département a maga püspökét Eltörölték a szerzetes rendeket is. Ezt nevezték a papság polgári alkotmányának. - A régi állam épülete összeomlott s a bastille bevételének évfordulóján 1790 jul. 14. a király, a nemzetgyülés, a département-ok képviselői a marsmezei ünnepélyen letették az esküt az uj alkotmányra és megünnepelték a testvéresülési ünnepet. De a nyugalom és közbizalom rnég sem állott helyre; a régi és az uj rendszer hivei lépten-nyomon összeütköztek s a naponkénti surlódások a hangulatot mindinkább izgatottá, az ellentétet mind élesebbé tették. A papság nagy többsége nem akart a polgári alkotmányra megesküdni, a katonaság forrongott; a legtulzóbb forradalmi elemekből alault jakobinus klubbok a tömeget a forradalom utján mind előbbre sodorták s az előbb oly egyértelmü nemzetgyülés is pártokra oszlott. A nemesség kivándorlása mind nagyobb arányokat öltött s midőn 1791 ápr. 17. Mirabeau, a trón és az alkotmányos királyság utolsó támasza elhalt, a király elvesztette reményét a forradalom árjával szemben. Menekülni próbált tehát családostul a határra, hol az emigransok Condé herceg vezetése alatt hadsegeggé szervezkedtek; de bár Párisból sikerült távoznia, Varennesben egy jakobinus feltartóztatta s a nemzetgyülés parancsára fedezet alatt Párisba visszakisérték. E menekülési kisérlet végzetessé vált a királyra és az országra; oly szakadást idézett elő a király és a nemzet között, melyet áthidalni többé nem lehetett. A nemzetgyülés mindjárt a király távozása után kezébe vette a végrehajtó hatalmat s csak akkor adta azt a királynak ismét vissza, midőn ez 1791 szept. 14. az esküt az uj alkotmányra letette. Az izgatottságot és a bizalmatlanságot a király iránt növelték a külső események is. Az európai fejedelmek kezdetben közönnyel, sőt részben némi kárörömmel szemlélték a franciaországi eseményeket; de csakhamar felismerték, hogy a Franciaországban keletkezett mozgalom hullámai nem fognak ez ország határain belül maradni. II. Lipót magyar király és német császár, és II. Frigyes Vilmos porosz király pedig 1791 aug. 27. Pillnitzben egyelőre védelmi szövetséget kötöttek egymással. E szövetség által a francia nemzet fenyegetve hitte magát s bizalmatlansága még nagyobb lett XVI. Lajos iránt, kiről feltették, hogy ama fejedelmekkel és törekvésekkel rokonszenvez.

Ily körülmények között oszlott fel az alkotmányos gyülés s adott helyet 1791 szept. 20-án a törvényhozó gyülésnek. Az alkotmányos gyülés tagjni törvény szerint ki voltak zárva az uj gyülésből, melyben a többséget a titkos v. nyilt köztársaságiak alkották. A vezérszerepet ékesszólásuk által a girondiak ragadták magukhoz, kiknek nagy műveltségü vezérférfiai (Vergniaud, Brissot, Guadet, Roland), épp ugy véget akartak vetni a királyságnak, mint a jnkobinns párt kiméleletlen és mindenre elszánt vezérei (Danton, Robespierre s Marat) s ezektől csakis az eszközök megválogatásában különböztek. A girondiak mindjárt két fontos törvényjavaslatot vittek keresztül az emigránsok és a polgári esküt le nem tevő papok ellen s azon körülmény, hogy Lajos a szentesítést mindkét törvényjavaslattól megtagadta, az elkeseredett hangulatot a király ellen még magasabb fokra emelte. Az emigránsok fenyegető és harcias nyilatkozatai által fölingerelve, a gyülés már 1791 dec.-ben küldött 100000 katonát a határokra; Condé herceget és Artois grófot vád alá helyezte, a királyt pedig a Gironde-miniszterium arra kényszerítette, hogy Ausztriának és Poroszországnak hadat üzenjen, mit a törvényhozó gyülés egyhangu helyeslése mellett Lajos (1792 ápr. 24.) meg is tett.

Most már a harctér eseményei is hozzájárultak a forradalmi láz emeléséhez. Azon hirre, hogy a fegyelmezetlen francia csapatok a belga határon vereséget szenvedtek, a tömeget iszonyu izgatottság fogta el. A törvényhozó gyülés kimondotta, hogy a haza veszélyben van, 20000 embert rendelt el a főváros védelmére s deportációra itélte az esküt nem tevő papokat. A király megtagadta e törvények szentesítését (jun. 8.) s elbocsátván jun. 13. a girondista Roland-miniszteriumot, véglegesen szakított a girondiak pártjával. Erre a külvárosi felfegyverzett csőcselék lépett akcióba (jun. 20.), mely a gyüléstől a király vétójogának eltörlését követelte s azután a Tuileriákba nyomulva, a királytól az említett határozatok szentesítését követelte. A nemzetőrség hűsége még ez alkalommal megmentette Lajost; de időközben a harctérről érkező hirek a király helyzetét tarthatatlanná tették. A Champagne-ba nyomult porosz hadsereg fővezére, Braunschweigi Ferdinánd tapintatlan nyilatkozata, melyben (az emigránsok sürgetésének engedve) Párist a király megsértése esetén elpusztítással és minden polgárt, ki fegyvert fog, halállal fenyegetett, vérig sértette a franciák nemzeti büszkeségét. Válaszul e nyilatkozatra a jakobinus-párti párisi községtanács aug. 9-én a király letételét követelte a nemzetgyüléstől s a következő nap (aug. 10.) az elővárosok felfegyverzett bandái a Tuileriákra rohantak, melynek védőit, a svájci testőrséget felkoncolták.Cserben hagyatva a nemzetőrségtől, a király családjával együtt a törvényhozó gyülés termébe menekült, hová őt a tömeg követte.

A megrettent gyülés Lajos jelenlétében függesztette fel a kir. hatalmat, és egy uj gyülés, a konvent (convention nationale) összehivását rendelte el, melynek feladata leend a királyság és a király sorsa fölött dönteni. Egyelőre a király családjával együtt a Temple-ba záratott. Ekkor már a jakobinus-párttal szövetkezett fővárosi tanács és külvárosi csőcselék volt a helyzet ura, mely kisebbség erőszakos eszközökkel terrorizálta a többséget. Az uj igazságügyminiszter, Danton, élt az alkalommal és ama hirre, hogy a poroszok Champagne-ban diadalmasan előnyomulnak s már Longwyt és Verdunt is megszállották, a belellenség, a royalisták megfélemlítését határozta el. Igy következett be a szept. 24-ki vérengzés, a börtönökben összezsufolt gyanus nemesek és papok lemészárlása, minek meglett a kivánt hatása, hogy t. i. a mérsékelt gondolkodásu párt még moccanni sem mert többé és a konventre szóló választásokkor az alkotmányos királyi párt hivei a szavazástól tartózkodtak.

Ily körülmények között oszlott fel 1792 szept. 21. a. törvényhozó gyülés s nyitotta meg üléseit ugyanazon napon a konvent, mely egy pár nappal később, szept. 25. viharos lelkesedés között, eltörölte a monarkiát és kikiáltotta a köztársaságot. A harctéren is megfordult a szerencse. Dumouriez Valmynál (szept. 30.) visszaverte a szövetségeseket s a jemapesi győzelem (novemb. 6.) a gyakorlatlan, rongyos, de lelkesedéssel küzdő francia ujonccsapatok kezébe adta Belgiumot, mig Custine Mainzig kergette vissza a poroszokat. Magában a konventben azonban mind élesebb lett az ellentét a mérsékelt köztársaságiak, a girondiak és a Rousseau elveit valló, a demokrata eszméket tulzásig vivő, merész és szenvedélyes jakobinusok, vagyis hegypártiak között. A két párt küzdelme már a király perének tárgyalásánál megkezdődött s versenygésök eredménye az lett, hogy a szerencsétlen XVI.Lajost 1793 jan. 20. halálra itélték s jan. 21. vérpadra vitték.

Lajos kivégeztetése fordulati pontot jelez a forradalom történetében. A nyugoti tartományok, a Vendée és Bretagne királypárti pórnépe fegyvert fogott a konvent zsarnoksága ellen s ugyanakkor Európának csaknem összes államai szövetkeztek a forradalom ellen, mely most a növekvő bel- és külveszéllyel szemben a legkiméletlenebb terrorizmus rendszeréhez fordult. 1793 márc. 10. Danton indítványára felállították a forradalmi törvényszéket s hogy a forradalmi kormány erejét növeljék, csaknem diktátori hatalmat ruháztak a kilenc tagból álló jólléti bizottságra (ápr. 6.), melynek tagjai a hegypárt vezéreiből kerültek ki. Megszüntették a képviselők sérthetlenségét is s ezzel mintegy előkészítették a girondiak bukását, kiket mint a rémuralom rendszerének elleneit, a konventben többé megtürni nem akartak. A külvárosok fegyveres csapatai máj. 31. megint felkeltek és az ő közreműködésével határozta el a jakobinus többség, hogy a köztársaság egységének megbontásával vádolt girondi párt 34 tagja vád alá helyeztessék. Jun. 2. pedig a fegyveres csőcselék által ostromolt konvent a girondiakat hazaárulóknak bélyegezve, kilökte kebeléből. 22 közülök a nyaktiló alá került, a többi ugyan elmenelkült, de utóbb majd kivétel nélkül elveszett. A szörnyü terrorisztikus rendszer ellen ugyan most nemcsak a pórok, hanem a vidéki városok is megmozdultak, kik a jakobinusok esztelen és zsarnok rendeleteinek engedelmeskedni immár vonakodtak. Bretagneban a királypártiak, Caen, Bordeaux, Marseille, Lyon és más városokban a girondiak hivei fogtak fegyvert. Toulon megnyitotta kikötőjét az angoloknak s a csatatéren is elpártolt a szerencse a köztársaságtól. Belgium még áprilisban, Dumouriez neerwindeni veresége után elveszett s Dumouriez megszökése után (ápr. 3.) a köztársaság tábornokait csapás csapás után érte. Az osztrákok északkeleten Franciaországba törve, Condé-t és Valenciennes-t foglalták el (jul.) s ugyanakkor a poroszok Mainzot ragadták ki a franciák kezéből, délen pedig a spanyolok Roussillont szállották meg. Szóval, a köztársaság bukása kikerülhetetlennek látszott. De ebben az élet-halál harcban a konvent nem esett kétségbe, ellenkezőleg, a vereségek hirére hallatlan erőfeszítést fejtett ki Franciaország megmentésére. 1793 aug. 10. elfogadta az uj alkotmányt, mindazáltal annak életbeléptetését a háboru bevégzéséig felfüggesztette. Elrendelte továbbá a gyanusok elfogatását és a tömeges felkelést. Carnot, kire a hadügyek vezetését bizták, páratlan odaadással szervezte a harcképes ifjuság soraiból az uj felkelő hadseregeket, kiket annyira tudott lelkesíteni, hogy ezek a Marseillaise-t énekelve, Pichegru, Moreau, Jourdan, Kleber, Hoche tábornokok vezérlete alatt a szövetgéges Európa seregeit, melyek - igaz - lelkesítő eszme hijával ontották vérüket, visszaszorították, és amellett a Vendée felkelését is elnyomták. Az elpártolt városok ellenállását pedig kiküldött kormánybiztosok fojtották el vérözönben.

Miután a konvent külső és belső elleneit elnémította, folytatta törvényhozói teendőit. Okt. 5. eltörölte a keresztény időszámítást és a köztársasági naptárt hozta be helyette. A Hébert által vezetett párisi községtanács pedig eltörölte a kereszténységet és magát az istent, s megteremtette az ész kultuszát. Leromboltak és lealacsonyítottak mindent, amit F. 700 év óta szentnek tartott. E közben a guillotine szünet nélkül működött. Okt. 16. Mária Antoinette királyné lépett a vérpadra, 31-én 21 girondepárti képviselő, nov. 6. az orleansi herceg. Nemsokára azonban önmaguk ellen kezdték az irtó harcot. A jövő esélyeit hideg számítással mérlegelő Robespierre észrevette, hogy az őrjöngési mámor immár áthaladott delelő pontján és hogy ideje a rémuralommal szakítani és az áramlatot mérsékeltebb mederbe terelni, hogy az országszerte a rémuralom ellen forduló közvélemény boszujától megmeneküljön. Azzal kezdte, hogy cimboráit egymás ellen izgassa és a vérpadra juttassa. 1794 márc. 24. Hébert és hiveit, ápr. 6. pedig Dantont és társait küldötte a vérpadra. Ilyformán a hatalom a Robespierre, Couthon és Saint Justből álló triumvirátus kezébe ment át és minden jel arra mutatott, hogy a triumvirek a konvent hatalmát megbuktatni s azutan a Robespierre diktaturáját szándékoznak felépíteni. A jóléti és biztonsági választmány többi tagjai rémülettel látták e törekvést s meg is kezdették a küzdelmet a legfőbb lény ünnepe után, melyen Robespierre, mint az általa behozott uj kultusz főereja szerepelt. Midőn Robespierre Couthon által a forradalmi törvényszék ujjászervezését indítványozta, mely szerint a választmány a képviselőket minden formalitas mellőzésével egyenesen a forradalmi törvényszék elé állíthassa, a megrémült konvent tagjai a tömeges kivégzésekkel szemben saját fejüket is féltve, ellenszegültek e rettenetes despotizmusnak. Thermidor 8. (jul. 26.) a konvent leszavazta Robespierrenek a választmányok ujjászervezésére vonatkozó indítványát s thermidor 9., Tallien indítványára elrendelte Robespierre, Couthon, Saint Just és Henriot elfogatását és vád alá helyezését. A jakobinus községi tanács és a sansculottok segélyére siettek ugyan bálványuknak, de a konvent vezére, Barras, a nemzetőrség élén leverte a felkelést s thermidor 10. Robespierre társaival együtt a vérpadra lépett. A következő napokon vagy 100 jakobinus került a guillotine alá.

A nemzet minden osztálya, de különösen a középosztály zöme, mely a forradalmat kezdette, de azután kifáradva s megiszonyodva a rémuralomtól, visszavonult volt a köztérről, most uj életre ébredt és a közbiztonság helyreállítását sürgette. A vagyonos polgárok fiaiból testőrség alakult a konvent védelmére a csőcselék ellen s a Robespierre bukása által felbátorodott konvent nov.11. bezáratta a jakobinus klubbot, s visszafogadta kebelébe azt a 73 tagot, akiket Robespierre sürgetésére előbb kizártak volt. De az élelmi szerek drágasága és az assignaták értékének rohamos csökkenése uj meg uj alkalmat adtak a nép dühének kitörésére. Ezért a konvent 1795 máj. 23. a külvárosok lakosságának lefegyverzését rendelte el s ezzel a vezéreiktől különben is megfosztott tulzó demokraták hatalmát végre megtörte. A rémuralom bukása után beállott általános reakció hatása érezhetővé vált a konvent által kidolgozott uj (III.) alkotmányon is, mely a hatalmat megint a polgári osztálynak juttatta. Mivel azonban a demokraták és a royalisták izgatásai a köztársaságot bukással fenyegették, a konvent elhatározta, hogy az összehivandó törvényhozó testületek kétharmadát a konvent tagjai allkossák, hogy ilyformán a köztársaság fenmaradását a közelgő diktatura ellen biztosítsák. Ez ismét reményeikben csalatkozott párisi royalisták felkelését vonta maga után (vendémaire 13., október 5.), melyet a konvent által parancsnokul kinevezett Bonaparte tábornok ágyuival véresen elnyomott. Mig a konvent e pártviszályokkal küzködött, azalatt a köztársaság hadai diadalmasan küzdöttek fél Európa hadseregeivel. A szövetségesek Dumouriez veresége után (1793 tavaszán), a helyett, hogy egyenesen Páris ellen nyomultak volna, partikuláris érdekeket hajhászva és kárpótlásról meg prédáról álmodozva, az északkeleti várakat vették ostrom alá. Az ekként nyert időt Carnot a hadseregek szervezésére használta fel s tervei szerint Houchard tábornok szept. 8. Hondschoote-nál megverte az angolokat, utóda, Jourdan pedig október 15.Wattignies-nél az osztrákokat. Ugyanakkor Pichegru és Hoche a kaiserslauterni és weissenburgi sáncok bevétele után a poroszokat üzték át a Rajnán.

A következő (1794) évben már a franciák léptek föl támadólag. Jourdan az osztrákok fölött Fleurus-nél, jul. 28. kivivott győzelemmel elfoglalta Belgiumot, s 1795. telén Pichegru Hollandiát is megszállotta. A szövetségesek e szégyenteljes kudarca a koalíció bomlását vonta maga után, melynek tagjai egyébiránt az első pillanattól kezdve féltékeny szemmel nézték volt egymást. Poroszország, nehogy Ausztria és Oroszország által Lengyelország utolsó felosztásánál kijátszassék, hadait a Rajna mellől visszavonta s a Rajna balpartján fekvő birtokainak feláldozásával Baselben 1795 ápr. 5. békére lépett a francia köztársasággal, mit jul. 28. Spanyolország is követett; csupán a Pitt-től pénzzel segélyezett Ausztria és a kis Szavója nem békült ki.

Kevéssel utóbb, 1795 okt. 26. a konvent feloszlott s az uj alkotmány életbe lépett. Ez a központi hatalmat, nehogy diktatura alakuhasson, felaprította; a végrehajtó hatalmat az öt tagból álló direktoriumra bizta, a törvényhozó hatalmat pedig megosztotta a vének tanácsa és az ötszázak tanácsa között. Az egyenes adót fizető aktiv polgárok választották a másodfoku (vagyonosabb) választókat, ezek pedig a maguk kebeléből az elsőfoku választókat választották és ezek végre a képviselőket. Ez a választási rendszer, mely a vagyontalanokat kizárta, elkeserítette a radikális forradalom hiveit s Babeuf vezetése alatt, ki a demagogia mozgalmába szociális-kommunista törekvéseket kezdett keverni, a «tiszta demokraták» összeesküvést szőttek, hogy az 1793-ki alkotmány alapján a teljes politikai és vagyoni egyenlőséget megalapítsák. Az összeesküvést azonban felfedezték és annak vezetőit kivégezték, de azért a direktorok (Barras, Rewbell, Lareveillere, Letourneur és Carnot) kormányának nehézségei nem csökkentek. A közigazgatás minden ágát, de különösen a pénzügyet iszonyu ziláltságban találták s a megkisérlett rendszabályok: kényszerkölcsön, uj asszignaták, a nemzeti vagyonra kibocsátott utalványok a bajon nem segítettek. Sőt a nagy győzelmek dacára a köztársaság katonai helyzete sem volt kielégítő. A Vendéeben még mindig lobogott a felkelés lángja; Ausztria, Oroszország és Anglia pedig a háboru folytatására uj szövetséget kötöttek. Minden hadsereg, de különösen az olaszországi, élelem, ruházat és zsold hiányában közel állott a feloszláshoz. Ily körülmények között dolgozta ki Carnot az 1796-ki haditervet, mely szerint a francia hadseregek két oldalról, a Rajna és 0laszország felől voltak előnyomulandók Ausztria belsejébe, hogy Bécs kapuja előtt egymással egyesüljenek és ott a bélkét diktálják.

Az 1796-97. hadjárat. Németországban a franciák nem boldogultak. A francia vezéreket, Jourdan-t és Moreau-t az osztrák hadak uj fővezére, Károly főherceg ismét visszaszorította a Rajna vonala mögé. Annál fényesebb volt az eredmény Olaszországban. Itt a forradalom nagy fia, Bonaparte Napoleon (l. I. Napoleon) győzelemről-győzelemre vezette a franciákat. A montenottei, millesimoi, degoi és mondovi ütközetekben leverte az egyesülni törekvő szárd és osztrák hadakat s a torinoi békében (április 28.) Viktor Amadeus szárd királyt Szavója és Nizza átengedésére s várai átadására kényszerítette. Azután ismét a visszavonuló, 82 éves Beaulieu osztrák fővezér ellen fordulva, győzött Lodinál (máj.11.), elfoglalta Milanót (junius 29.) s az osztrákokat váratlanul oldalban fogván, arra kényszerítette, hogy Mantova falai mögé v. Tirolba meneküljenek. Négy izben kisértette meg a bécsi udvar a fontos Mantova felmentését, de az agg és süket Wurmser kirohanásait s a szerencsétlen Alvinczi által vezetett felmentő osztrák hadakat Bonaparte a castiglionei, bassanoi, arcolei és rivoli ütlközetekben mindannyiszor visszaverte. E diadalok gyümölcseként Mantova megadásra került (1797 febr. 2.), mire Bonaparte a pontebbai szoroson át Karintiába és innen Stájerországba nyomult s az ellene kiküldött Károly főherceget Leobenig szorította vissza. E hirre a megrettent bécsi udvar fegyverszünetet kért, melyet aztán 1797 okt.17. a campo-formioi béke követett. Franciaország megkapta Belgiumot és Lombardiát. Ez utóbbiból Bonaparte a cisalpinai és liguriai köztársaságokat szervezte.

A direktorium és a pártok. Mig azonban kifelé a fényes győzelmek a köztársaságot a hatalom eddigi ismeretlen fokára emelték és egyuttal bámulatra és hálára gerjesztették a franciákat Bonaparte iránt, benn az országban a direktorium nem volt képes a rendet és nyugalmat fentartani, avagy az államadósság tömkelegéből szabadulni. Jóllehet az olaszországi hadisarcokból, vmint a Belgiumban és a Rajna balpartján eladott egyházi jószágokból rengeteg összeg folyt be, s bár az adók is folytonosan emelkedtek, a direktorium kénytelen volt 1797 szept. az államadósságot kétharmaddal leszállítani. A háromszor kimondott állambukás megsemmisítette az aszignaták hitelét, mi ismét a kereskedelem megbénulását és általános elégedetlenséget vont maga után. A royalista párt felhasználta ezt a köztársaságra kedvezőtlen hangulatot, az 1797 májusi választásokban nagy többséggel győzött s már nyiltan emlegette a köztársaság megbuktatását. Magában a direktoriumban is beállott a válság. Barthélemy, az uj direktor, a royalistákhoz hajtott s miután Carnot is ellenszegült az erőszakos rendszabályoknak: Barras, Rewbell és Lareveillere saját felelősségükre hajtották végre szuronyok segítségével a fructidor 18. (szept. 4.) államcsinyt. Carnot és Barthélemy s velük együtt a royalista párt fejei számüzettek; Merlin és Neufchateau a direktoriumba léptek s a hatalmat ujra a szigoru köztársaságiak vették kezökbe.

Az egyiptomi expedició (1798-1801) (l. o.) által a francia sereg el volt vágva hazájától s a Sziriába intézett hadjárat kudarccal ért véget. E csapás felbátorította a direktorium tulkapásai által fenyegetett enrópai udvarokat egy uj, a 2. koalicióra a köztársaság ellen (1799-1801). Azon ürügy alatt, hogy Svájc a royalista izgatások és összeesküvések fészke lett, a direktorium parancsára már 1797 végén szállották meg francia hadak a Ny.-Svájcot, melyet francia minta szerint helvét köztársasággá átalakítottak és Genf meg két másik határászéli kantont Franciaországhoz csatoltak. Valamivel később, 1798 febr. Berthier francia tábornok az egyházi államba nyomult, azt római köztársasággá változtatta át s VI. Pius pápát fogolyképen Párisba vitette. Anglia, Ausztria, Oroszország és Nápoly a forradalmi eszmék terjesztésétől tartván, 1798. F. ellen szövetkeztek s e koalicióhoz csatlakozott az Egyiptom megszállása által megsértett Törökország is. A nápolyi király, IV. Ferdinánd nem várva be a szövetségesek hadizenetét, már 1798 nov.-ben kezdette meg a háborut. A Mack osztrák tábornok által vezetett nápolyi csapatok benyomultak az egyházi államba; de Championnet francia tábornok 1799 jan.-ban teljesen tönkre a nápolyi hadsereget; jan. 21. megszállotta Nápolyt s jan. 25. kikiáltotta a parthenopei köztársaságot, mit a Sziciliába menekült udvar nem tudott megakadályozni. Ugyanakkor Joubert tábornok Piemontot szállotta meg, melyről a szárd királyt lemondatta, s ezzel egész Olaszország a franciák kezébe jutott. Ezen előzmények után kezdették meg 1799. a szövetségesek négy harctéren: Hollandiában, Németországban és Svájcban és végre Olaszországban a háborut F.ellen. Olaszországban a franciákat a vereségok hosszu sora érte. Suvorov és Melas, a szövetséges orosz és osztrák hadak vezérei leverték Scherert Magnanonál, Moreaut Cassanonál, Macdonaldot a Trebbiánál és Joubert-et Novinál. Olaszország tehát a franciákra elveszett. - A németországi hadjárat is kudarccal végződött, amennyiben Károly főherceg Jourdan-t visszaüzte a Rajnán. E veszteségekért kevés kárpótlást nyujtott, hogy Svájcban Suvorov nem birta legyőzni Masséna-t és hogy Brune a Bergen mellett kivivott diadallal Hollandiát továbbra is biztosította a franciáknak.

Államcsiny (brumaire 18). E szerencsétlen harcok meggyőzték a francia nemzetet a sokfejü kormány elégtelenségéről; ámbár az 1799-ki választások ismét a köztársaságiakat juttatták volt többségre. Az uj direktor, Sioyegeaves uj alkotmány életbeléptetésével remélte a köztársaság jövőjét biztosítani; a polgárság zöme azonban, csak ugy mint a hadsereg, egy erős kéz után kivánkozott, mely képes legyen az ellenséget visszaverni és a belbékét valahára helyreállítani. Ezzel elérkezett tehát Bonaparte ideje. Miután 1799. jul. 24. Abukirnál egy török hadsereg fölött diadalt aratott s ezáltal Egyiptom birtokát a franciáknak ujra biztosította, értesülvén a F.-i eseményekről és a direktorium reménytelen helyzetéről, a parancsnokságot az egyiptomi hadsereg fölött Kleberre bizta és Egyiptomot titokban elhagyta. A szerencse a merésznek kedvezett: kijátszva az angolok cirkáló hajóit, 1799. okt. 8. Fréjusben kikötött. Utja Páris felé diadalmenetre emlékeztetett, és megértvén a helyzetet, gyorsan megegyezett Sieyes-vel, ennek hiveivel és Lucián öccse segélyével és az idősbek tanácsával egyetértve, a brumaire 18-ki államcsinnyel (nov. 9.) a direktoriális kormányt negbuktatta és az ifjabbak testületét katonáival szétugrasztotta. A hatalmat pedig három konzulból (Bonaparte, Sieyes és Roger Ducos) álló ideiglenes kormány vette kezébe, mely a törvényhozó kamarák üléseit 1800. febr. 20-ig elnapolta. A forradalom átengedte a hatalmat a katomi diktaturának.

A konzulatus kora (1799. nov. 9.-1804). Brumaire 18. után a két kamarából kiküldött bizottág elkészítette az uj alkotmányt, mely már 1799 dec. 27. életbe lépett. Szabadelvü szinezete mellett ezen uj alkotmány minden politikai hatalmat az első konzul kezébe tett le, ki mellett a másik két konzul csak tanácsadói minőségben állott. Az első konzul méltósága természetesen Bonapartenak jutott s a második és harmadik konzul gyanánt Cambacéres és Lebrun szerepeltek. Az első konzul nem volt felelősségre vonható, ő nevezte ki a szenátus tagjait és az összes tisztviselőket. A szenatus 80 élethossziglanra kinevezett, de elmozdítható tagot számlált (Senat conzervateur). Ez nevezte ki a harmadfokon választottak névsorából a törvényhozó gyülés 100 tagját és a tribunok kamarájának 300 tagját, valamint a konzulokat s helybenhagyó vagy megsemmisítő joga volt e politikai hatalmak határozatai fölött. Az évenként ötödrészben megujuló törvényhozó gyülés döntött az eléje terjesztett törvényjavaslatok elfogadása vagy elvetése fölött, mig a tribunok kamarája, mint alkotmányos ellenzék megvitatta a konzulok által eléje terjesztett törvényjavaslatokat. Igy a törvényhozó hatalom tulajdonképpen három részre oszlott: a konzulok birták a kezdeményezés jogát, a tribunok tárgyaltak, a törvényhozó testület pedig szavazott. De az első konzul jogköra oly nagy volt, hogy a többi hatalmi tényező mellette eltörpült. Bonaparte, mint első konzul azonnal hozzálátott a teljesen felbomlott állami kötelék és gépezet ujjászervezéséhez. A vendéei felkelést teljes amnesztia biztosításával már 1800. jan.-ban elfojtotta. A multra egyáltalában fátyolt vetett, véget vetett a számüzetéseknek és lehetővé tette az emigránsoknak a visszatérést és kibékülést. Hogy a pénzügy zavarán segítsen, Gaudin pénzügyminiszter bölcs tanácsaira hallgatván, az első évben az okvetlenül szükséges kiadások előteremtésére még egyszer vett fel kölcsönt, de azután közvetett adók elrendelése, az adók bérbe, a francia bank alapítása és más célszerü vagy szükséges reformok által rövid idő alatt annyira javította az állam hitelét, hogy a kamatláb 12 %-ről 6 %-ra esett és a tőkepénzesek bizalma visszatért. A départamentok közigazgatását a központosítás elve szerint teljesen átalakította; minden hatalom - melyet eddig a départament-tanács gyakorolt - a kormány által kinevezett préfet, alpréfet és a városokban a maire kezébe ment át.

Felvirágoztatta az ipart és kereskedelmet, átalakította a törvénykezést (Code Napoleon), miközben a törvényelőtti egyenlőség elvét hirdette és a forradalom alatt bekövetkezett erkölcsi elvadulásnak a házassági jog átalakítása által határt szabott. Ujra szervezte az egész közoktatást, az iskolákat azonban továbbra is az állam felügyeletére bizta. Végül pedig kibékítette a forradalmi Franciaországot az egyházzal. Az 1801. konkordatumban VII. Pius az első konzulnak engedte át a püspökök és érsekek kinevezési jogát, mely engedmény fejében az egyház visszakapta ugyan régi jogait, lefoglalt és elárverezett birtokait ellenben nem. Ujraszervezte a hadsereget is, s mig a rajnai csapatatok vezérletét Moreaura bizta, Olaszországban ő maga vette át a fővezérletet (1800).

Mig Melas tábornok a Masséna által rettenetes szivóssággal védelmezett Genovát ostromolta, ezalatt Bonaparte egy ujonmn szervezett hadsereggel a Nagy-Szent-Bernát szoroson kelt át az Alpokon Olaszországba, hol Mélas háta mögé vetette magát s 1800. jun. 18. az osztrák hadsereget Dessaix önfeláldozó segítségével Marengonál teljesen legyőzte. E fényes diadal gyümölcse Olaszország visszafoglalása volt. - Németországban Moreau szintén győzelmesen nyomult előre, elfoglalta Münchent s dec. 3. Hohenlinden mellett a János főherceg által vezetett osztrák hadsereg fölött ujra diadalt aratott. E győzelem megnyitotta az utat a franciáknak Bécs felé, mire a bécsi udvar Lunévilleben 1801. febr.-ban békére lépett. F. határa a Rajna lett és a bécsi udvar elismerte a bataviai, helvét, cisalpinai, s liguriai köztársaságokat, szintén ugy az etruriai királyságot. Követte ezt ugyanezen hónapban a Nápollyal és Portugáliával kötött béke. Spanyolország a márc. 21. kötött külön szerződésben mondott le F. javára Pármáról és Amerikában Louisianáról. (Ezt a gyarmatot F. két évvel később az É.-amerikai köztársaságnak eladta.) Csupán Anglia állott még fegyverben, mely az Egyiptomban visszamaradt francia hadosztályok ellen folytatta az ellenségeskedést. Miután Kleber, az egyiptomi francia hadsereg parancsnoka gyilkosság áldozata lett, az angolok Kleber utódját, Menou tábornokot a canopei ütközetben (1801. márc. 21.) legyőzték s Egyiptomot, mint már előbb Máltát, a franciák kezéből kiragadták. De miután a harcias Pitt-miniszterium pénzügyi válság miatt megbukott, Anglia is békére hajlott s 1802 márc. 27-én létrejött az amiens-i béke. Franciaország visszanyerte elvesztett gyarmatait (Ceylon és Trinidad kivételével), de viszont elismerte a jón szigetek köztársaságát. Megelőzték e békét az Oroszországgal és a portával kötött békeszerződések (1801 okt. 8. és 9.).

Érdemei jutalmául a szenátus Bonapartét élethossziglan tartó konzulsággal tüntette ki; mit az 1802 aug. 2. megtartott népszavazás is szentesített. Követte ezt az alkotmány olyforma módosítása, mely a hatalmat az első konzul kezében még erősebben központosította s a többi alkotmányos tényezők működését a lehető legszükebb térre szorította. Az alkotmány megváltoztatása kiterjedt a F.-tól függő kis köztársaságokra is. A cisalpinai köztársaság Bonapartét elnökének választotta Piemont és Parma F.-ba kebeleztettek. Hasonló történt Elba szigettel. Genovának, Luccának és Helvéciának szintén Bonaparte adott uj alkotmányokat. E tulkapások miatt Anglia ujra hadat izent (1803 máj.) s az első konzul óriási előkészületeket tett, hogy a francia hadakat Boulogne-ból Angliába átszállítva e makacs ellenfél erejét teljesen megtörje. Ez a háboru és a Cadoudal-féle royalista összeeküvés készítették elő az első konzul számára a trón lépcsőit. A szenátusnak határozata l804 máj.18. Bonapartet az állam megszilárdítása és saját személyének biztosítása végett 1. Napoleon név alatt a franciák örökös császárjának, családjának tagjait pedig francia hercegeknek jelentette ki. Az alkotmány annyiban változott, amennyiben a szenátus és a törvényhozó testületek az uj uralkodó akaratának teljesen alárendeltettek. Ime, a francia forradalom bevégezte körutját: egy ember akarata döntött ismét az állam ügyeiben, de Franciaországot a régi elavult állami szervezet lerázása, az uj és célszerübb közigazgatás alapítása és az uj társadalmi rend alakulása oly erőre juttatták, melynek hatását a többi európai államok mélyen megérezték.

Az első császárság kora. (1804-1814).

A francia nemzet, melyet a gloire és a szokatlan udvari pompa szinte elvakított, és mely különben is Napoleonban a gondviselésszerü férfiut látta, csaknem osztatlan tetszéssel üdvözölte uj urát és lelkesedéssel kisérte a fényes koronázást (1804 dec. 2.), mely napon Napoleon önmagát és nejét Josephine-t a császári koronával megkoronázta. Az ünnepélyre VII. Pius pápa is sietett Párisba és felkereste és megáldotta a francia nemzet uj uralkodóját. Uj, fényes cimekkel kitüntetett nemesség övezte a császári trónt, első sorban a birodalom 6 nagyméltósága, 11 marsal (a köztársaság legkiválóbb tábornokai), 80 szenátor, kamarások, testőrgárdiaták stb. A pazarul fizetett szenátorok már régebben elvesztették jelentőségüket és már csak a császári udvar fényének emelésére szolgáltak. A törvényhozó testület továbbra is megmaradt, de a tribunok kamarája nem sokkal élte tul a császárság felállítását: 1807 aug. 19. eltöröltetett. A császárság alapításával egyidőben Olaszország is nagy változáson ment keresztül. 1806 márc.15. Napoleon felvette az olasz királyi cimet, máj. 26. Milanóban fejére tette a lombard vaskoronát és a hasonnevü rendet alapította. Kevéssel később a liguriai köztársaságot, Parmát, Piacenzát Franciországgal, Guastalát pedig az olasz királysággal egyesítette (1805-1806).

A III. koalició 1805. A monarkikus Európa csak habozva ismerte el az uj császárt, Anglia pedig, melyet a franciák boulogne-i tábora feszélyezett, mindent elkövetett, hogy az európai államok között uj szövetséget hozzon létre Franciaország fenyegető tulhatalma ellen. Csakugyan sikerült Pittnek 1805 áprilban Oroszországot és Svédországot szövetségre birni, melyekhez augusztusban a bécsi udvar is csatlakozott. A harmadik koalició tehát megalakult. E hirre Naeoleon Boulogne-ban központosított hadait a lehetőleg gyorsan és zajtalanul Németország felé indította. Kijátszva az osztrákok számításait, kik a főtámadást Olaszország felől várták s főerejöket legjobb vezérök, Károly főherceg alatt itt központosították, Massenát küldötte Olaszországba, maga pedig a németországi «nagy hadsereg» vezérletét vette át. 1805 okt. 19-én a gyáva Mack osztrák tábornokot 30000 emberrel Ulmban megadásra kényszerítette, s a Duna völgyén Ausztriába nyomulva, november 13. Bécset szállotta meg. Kis pihenés után Morvába indult, hol az Ausztria segítségére sietett orosz hadsereget dec. 2. Austerlitz mellett (a hires három császár harcában) teljesen legyőzte. Ferenc császár erre kénytelen volt a pozsonyi békét aláirni (dec. 26.), melyben Ausztria Velencét, Istriát és Dalmáciát elvesztette, melyek az olasz királysághoz csatoltattak, továbbá a hü Tirolt, melyet Bajorország kapott. Napoleon szövetségesei, a bajor és würtembergi fejedelem királyi rangra emelkedtek, Baden pedig nagyhercegség rangjára emeltetett. De a tengeren a franciáknak nem mosolygott a szerencse. Esküdt ellenségük, Nelson, 1805 okt. 21. Trafalgarnál a francia-spanyol hajóhadat teljesen megsemmisítette, s ezzel véget vetett Napoleon hatévi, a francia tengeri erő felemelésére irányuló fáradozásainak is. Napoleon meggyőződve arról, hogy a tengeren az angolok ellen semmire sem mehet, valamivel később (1806) a kontinens összes kikötőinek elzárásával akarta az angolok világkereskedelmi életerejét elvágni, mely rendelettel azonban nem ért célt.

Dinasztikus politika. Napoleon hallatlan szerencséjétől elvakíttatva, ez idő óta ellenfeleinek középszerüsége, nemzetének szolgalelküsége és saját rossz szenvedélyei által elcsábítva, kiméletlen és csalfa hódító szerepére vállalkozott. Ez a hódító politika nyilvánult mindjárt a pozsonyi béke után, midőn Európa trónjait testvéreivel és rokonaival betöltötte. 1806 május 30-án Napoleon bátyját, Józsefet a nápolyi trónra emelte, honnan a Bourbonokat még Schönbrunn-ban kelt nyers parancsszavával elüzte volt; ugyanakkor öccsét, Lajost, Hollandia királyává, mostoha fiát, Beauharnais Jenőt, Olaszország alkirályává, sógorát, Murat Joachimot pedig Berg nagyhercegévé nevezte ki. Közép-Európának térképét is kénye-kedve szerint alakította át és halálos csapást mért a régi német birodalomra. A déli német fejedelmeket, nevezetesen: Bajorország, Baden, és Würtemberg fejedelmeit a rajnai szövetségben egyesítette, s a szövetség védnökségét 1806 jul. 12. magára ruháztatta. Mindezen államok Franciaországgal a legszorosabb szövetségbe léptek, haderejök fölött a császár feltétlenül rendelkezett és fejedelmeik tulajdonképen csak francia prefektusok valának.

Porosz-orosz-háboru (1806-7). Ez önkényes rendszabályokat különösen Poroszország szemlélte aggodalommal s miután egy északnémet szövetség alapítására vonatkozó tervében Napoleon által kijátszva hitte magát, ki azonfelül az előbb Poroszországnak átengedett Hannoverát Angliának ajánlotta fel: III. Frigyes Vilmos, bár nagyon is megfontolatlanul, mondhatni vakmerően, háborura határozta el magát. A francia hadsereg még Németországban állott, midőn a hadizenet (1806 szept.) megtörtént, s Napoleon nem habozott. Villámgyorsasággal csapott le az agg Braunschweigi Ferdinánd által rosszul vezetett és rosszul fegyverkezett porosz hadseregre. Az okt.14. Jena és Auerstädt mellett vivott kettős ütközetben a poroszokat teljesen szétrobbantotta s e csapással oly rémületet idézett elő, hogy egész porosz hadtestek ellentállás nélkül tették le a fegyvert s keményen megerősített várak ágyulövés nélkül kaput nyitottak. Nov. 8. vonult be a győző Berlinbe, ahonnan keleti Poroszországba sietett, hogy az elbukott Poroszország segítségére siető oroszokkal is lcszámoljon. 1807 febr. 8. eldöntetlen ütközetet vivott Eylaunál, de jun. 18. Friedlandnál az oroszokat is teljesen legyőzte. E győzelem következménye a tilsiti béke lett, 1807 julius 8., melyben a porosz sasnak mind a két szárnyát megnyirbálta. Poroszország birtokainak felét elvesztette és azonfelül még lealázó föltételek elfogadására szoríttatott. A szász választó-fejedelem ellenben királyi cimet kapott; a porosz királytól elvett területből nyugaton a vesztfáliai királyság keletkezett, melyet Napoleon öccsének, az örökké mulató Jeromosmk ajándékozott, keleten pedig a varsói hercegség, meg a danzigi köztársaság. Ugyancsak e béke a francia császárság eddigi ellenséges viszonyát Oroszországhoz barátsággá változtatta át s Poroszország és Oroszország is elfogadták a kontinentális zárlatot Angliával szemben. Az 1808. Erfurtban tartott kongresszuson 38 fejedelem hódolt Napoleonnak.

[ÁBRA] Franciaország és Európa I. Napoléon fénykorában

Spanyol háboru. Kelet felől biztosítva lévén, Napoleon, figyelmét első sorban a pirenei félszigetre fordította. Mivel Portugália kikötőiből az angolokat kizárni nem akarta, egy francia hadsereg Junot tábornok alatt Spanyolországon keresztülvonulva szállotta meg Portugáliát, mire az ottan uralkodó Braganza-család Braziliába menekült (1807 nov.). Most a sor Spanyolországra került, hol az uralkodó családban kitört viszály a francia császárnak alkalmat nyujtott a beavatkozásra. IV. Károly és fia, a későbbi VII. Ferdinánd Bayonne-ban Napoleon kerek parancsára lemondottak a spanyol koronáról, mire Napoleon bátyját, Józsefet, a nápolyi királyt emelte a spanyol trónra (1808), mig a nápolyi koronát sógora, Murat nyerte el. Csakhogy a spanyolok nem hódoltak meg oly gyáván, mint királyaik. A győzelem és hatalom mámorában Napoleon egy dolgot szem elől tévesztett; azt hitte, a nemzetekkel is ugy bánhat el, mint a fejedekmekkel. Ebben pedig csalódott, mert a függetlenségükben és nyelvükben fenyegetett nemzetek ellentállásán hajótörést szenvedett. A portugálok és spanyolok felháborodva a francia császár durva önkényén s Anglia támogatását remélve, fegyvert fogtak és a spanyolok Józsefet és katonáit kiüzték Madridból. Erre Napoleon maga indult a spanyolok megfékezésére, de hasztalan. Fényes győzelmekben leverte ugyan a gyakorlatlan spanyol felkelőket, bátyját Józsefet is visszavitte Madridba, de a guerilla-harcot ő sem tudta leküzdeni és mielőtt a felkelést teljesen elfojthatta volna, az Ausztriával kitört uj háboru Németországba szólította.

Az 1809. osztrák háboru. Bármennyit szenvedett Ausztria a megelőző háborukban, ereje nem volt megtörve s a bécsi udvar csak a kedvező alkalmat leste, hogy a küzdelmet Napoleonnal ujra felvegye. E kedvező alkalom 1809. megérkezni látszott. A spanyol háboru a francia császár erejének nagy részét lekötve tartotta, és az osztrák hazafiak azt remélték, hogy az osztrák hadak gyors előrenyomulása a bajorokban is meg fogja gyujtani a hazafiság szikráját. Ausztria népei, korszerü reformok igérete által megnyerve, tömegesen siettek a táborba, azonban Károly főherceg, az osztrák hadak fővezére, nem volt a merész és gyors cselekvés embere, és mig ő Bajorországba lassan előnyomult, Napoleon Spanyolországból visszatérve, gyorsan központosította Dél-Németországban szétszórt csapatait és a rajnai szövetség hadosztályait és 1809 ápr. 21. és 22. Regensburg vidékén Károly főherceg hadait széttrobbantotta. Az ut megnyilt most előtte Bécs felé, melyet máj.10. másodizben is elfoglalt; de ezalatt Károly főherceg a Morvamezőn összeszedte és megerősítette hadait s máj. 21. és 22. Aspern és Esslingen mellett a Duna balpartjára átkelt francia hadsereget egy véres csatában megverte, és a Lobau szigetre szorította vissza. Mindkét rész kimerült, de ezalatt Jenő alkirály, ki az olaszországi francia hadsereggel Győrnél verte meg János főherceget és a magyar nemesi insurrectiót, gyors menetekben Napoleonhoz csatlakozott, ki most megerősödve, másodizben is átkelt a Dunán s jul. 6. Wagramnál az osztrák hadsereg fölött döntő győzelmet aratott. Az ezt követő bécsi békében (1809 okt. 14.) Ausztria elvesztette osztrák és magyar tengerparti tartományait, melyekből Napoleon az illyr tartományokat alakította, és ujra le kellett mondani hü tiroli népéről, melynek elfogott vezérét, Hofer Andrást Napoleon főbelövette. E háboru folyamában (1809 máj. 17.) fosztotta meg Napoleon a pápát is világi hatalmától s az egyházi államot is Franciországhoz csatolta.

Napoleon hatalmának tetőpontján. E pillanatban Napoleon hatalmának tetőpontján állott. Ennyi szerencse a mindenhatóság érzetét még jobban kidomborítá benne és F.-ban csakugy, mint a meghódított országokban elbizakodottan, zsarnok módjára viselkedett. Házassága Mária Lujza főhercegnővel 1810 április 1. megadta trónjának a legitimitás szinezetét s a kivánt örököst is, a római királyt. A birodalom határai 1809 után is mindegyre tágultak.1810 március 16-án a hollandi királyság Zeeland, Brabant és Geldern tartományokat engedte át a császárságnak, midőn pedig Lajos hollandi király inkább lemondott, mintsem a kontinentális zárlat által holland kereskedését tönkretenné, egész Hollandia csatoltatott Franciaországhoz (1810 ju. 9.). Hogy pedig az Angliával folytatott csempészkereskedést elfojthassa, Napoleon az Északi-tenger partjait közvetlen felügyelete alá vette s 1810 dec. 10. kelt rendeletével az Ems, Weser és Elba torkolatát a Hanza-városokkal együtt F.-ba kebelezte. Ekkor érte el Franciaország legnagyobb kiterjedését 130 départementval, Texeltől Rómáig és Lübecktől Korfuig. «Nagy Károly utóda» akkor ugy nyilatkozott, hogy néhány év mulva ura lesz egész Európának.

Az 1812. orosz háboru. De e foIytonos és erőszakos hódítások a nemzeti jogoknak e lábbal taposása a népek és fejedelmek keblében mély elkeseredést és gyülöletet keltettek a francia császárság ellen. A porig lealázott Poroszország a legnagyobb titokban előkészítette ujjászületését, Sándor cár pedig apró surlódások következtében szakított eddigi barátjával. Kölcsönös bizalmatlanság és fenyegetések végre 1812. törésre juttatták a dolgot Oroszország és Franciaország között. Mig Napoleon Ausztriát és Poroszországot arra kényszerítette, hogy hadakkal segítsék, addig Oroszország Anglia és Svédországgal folytatott tárgyalásokat, melyek e három hatalom szövetkezésére vezettek Franciaország ellen. Bár Spanyolországban az ügyek rosszul állottak, Napoleon mégis Németországba rendelte a nagy hadsereget és elhatározta az orosz háboru megkezdését. 1812 jun. 24. átlépte az orosz határt s 678000 emberrel, kik között 322000 idegen nemzetiségü katona volt, ellenállhatatlanul nyomult előre Moszkva felé. Az orosz hadsereg csak nehányszor próbálta meg az ellentállást; igy Vitepszknél, Szmolenszknél és Borodinonál; egyébiránt megállapított terv szerint Moszkva felé vonult vissza, maga mögött mindent vadonná tevén. Napoleon szept.14. ért végre Moszkvába, de ezzel édes keveset nyert, mert az oroszok minden békeajánlatot visszautasítottak és Moszkvát közvetlenül Napoleon bevonulása előtt hamuvá égették. Most kezdődött csak el az igazi háboru. Napoleon a hideg évszak közelgésére kénytelen volt okt. 19. megkezdeni a visszavonulást, melyet az éhség, a hideg és az oroszok fegyverei rettenetes vereséggé változtattak. A nagy francia hadseregnek csak romjai érkeztek vissza Németországba, melynek lakossága, első sorban a poroszok, a franciák vereségének hirére elérkezettnek látták a pillanatot a mélyen gyülölt francia iga lerázására. Oroszország, Poroszország, Anglia és Svédország pedig 1813. elején szövetkeztek a francia császárság tulhatalmának megtörésére.

1813-1814. A roppant kudarc dacára Napoleon nem csüggedett, szokott erélyével uj hadsereget teremtett s 1813 tavaszán 130000 emberrel kezdette meg a hadjáratot Németországban. Lützennél és Bautzennél leverte ugyan a poroszokat, de mivel a prágai békekongresszus Napoleontulzott követelései miatt meghiusult, saját apósa is a szövetségesekhez csatlakozott. A szövetségesek óriási hadereje (300000 ember) dacára Napoleon még egyszer győzött, Drezdánál (aug. 26. és 27.), de tábornokai a Katzbach-, Culm- és Dennevicnél nagy vereséget szenvedtek s végre ő is a lipcsei népcsatában teljesen leveretett (okt.16., 18., 19.); a francia hadsereg romjai erre a Rajna felé menekültek s Napoleon összes alkotásai a Rajnától keletre megsemmisültek. Csak most mozdult meg a törvényhozó testület s ellen mert szegülni a császár még mindig harcias politikájának; de Napoleon hazaküldte a gyülést, 300000 már kiszolgált katonát hivott a zászló alá (ezek közül azonban sok megszökött) és 1814. jan. ujra megkezdé a harcot a Rajnán át F.-ba tört szövetségesekkel. Hadvezéri lángelméje soha fényesebben nem ragyogott, mint e védelmi küzdelmekben. Tizennégy győzelemmel egy pillanatra visszaszorította a szövetségesek óriási hadait, de a tulerő által mégis legyőzetett. Márc. 31. a szövetségesek bevonultak Párisba s kijelentették, hogy Napoleonnal és családjával tárgyalásokba többé nem bocsátkoznak. Ugyanakkor a szenátust bizták meg a kormányzással, szintugy az uj alkotmány elkészítésével és az uj uralkodó megválasztásával. E hirre Napoleon Fontainebleauban lemondott, ápr. 20. gárdistáitól elbucsuzott és Elba szigetére vonult, melyet a szövetségesek neki átengedtek. A szenatus Talleyrand elnöklete alatt ápr. 2. ideiglenes kormányt nevezett ki, Napoleont és családját a tróntól megfosztottnak nyilvánította és a Bourbonokat visszahivta. A törvényhozó testület megerősítette e határozatokat és erre Artois gróf aláirta ápr. 23. a párisi békét, mely Franciaországnak az 1792-ki határokat biztosította. 1814 május 3-án pedig XVIII. Lajos idegen szuronyok kiséretében bevonult Párisba.

Az első restauráció, 1814. és a száz nap, 1815.

XVIII. Lajosnak a francia trónt sem a nemzet szeretete, sem a szövetségesek különös jóakarata, hanem a körülmények, első sorban pedig Talleyrand ügyessége szerezte meg. A Bourbonok nem voltak és nem is lehettek népszerüek Franciaországban. Hiszen harcoltak F. ellen, a forradalom által megbuktatott régi feudalis kormányrendszert képviselték s azon régi nemességtől környezve jelentek meg, mely a régi kiváltságokra emelt igényeit még mindig nem akarta feladni. Ennek az emigráns nemességnek kapzsisága és kihivó magaviselete a restaurált monarkiát csakhamar népszerütlenné tette. Hogy a nemzet ellenszenvét leküzdje, a király 1814 jun. 4. uj alkotmányt, chartát, adott ki, mely biztosította a politikai és vallási szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a közterhek egyenlő viselését, a személy, a vagyon és a sajtó szabadságát, szóval a forradalom legbecsesebb vivmányait. Mindezek a franciákra nem tették a várt hatást. A pénzügyi helyzet sem javult az emigráns nemeseknek osztogatott segédpénzek következtében. Még nagyobb elégedetlenséget keltett, hogy a környezete szaván induló király megszegte a chartában lekötött szavát és a reakció pályájára lépott. Életbe léptette a cenzurát, üldözőbe vette a köztársaság és a császárság hiveit. Erre vonatkozólag mondotta Talleyrand: «A Bourbonok semmit sem okultak és semmit sem felejtettek». De legnagyobb volt a zugolódás a hadsereg körében, melynek régi szervezetét megváltoztatták, zsoldját leszállították, dicsőségét kigunyolták és hüségét becsmérelték. Napoleon a francia nemzet ezen elkeseredett hangulatáról és a Bécsben kongresszust tartó európai hatalmak megoszlásáról értesülve, elhatározta elvesztett trónjának visszafoglalását. 1815 márc. l. kikötött Cannesban s a hadsereg, valamint a nép nagy tömege azonnal hozzácsatlakozott. Utja Párisig diadalmenet volt s kardcsapás nélkül vonult be márc. 20. fővárosába, honnan a megelőző napon XVIII. Lajos udvarával együtt Gentbe menekült. A kamarákat Napoleon azonnal feloszlatta és uj miniszteriumot nevezett ki; de a XVIII. Lajos által adott alkotmányt némi módosítással megtartotta. Béke és szabadság valának jelszavai, melyek az országnak ugyan megtetszettek; azonban a bécsi kongresszus Napoleon személyét, mint a világbéke megzavaróját, törvényen kivül állónak jelentette ki s márc. 25. Ausztria, Poroszország, Anglia és Oroszország ujra szövetkeztek és félmillió embert indítottak a francia határok felé. Az angolok és poroszok legelőbb jelentek meg a harctéren, Belgiumban s Napoleon is ide fordult, hogy azok egyesülését megakadályozza. Junius 16-án Blüchert verte meg Lignynél, 18. pedig Wellingtont támadta meg Waterloonál, de az angolok felett már-már kivivott győzelmet a harctéren váratlanul megjelent poroszok ragadták ki kezéből. Igy hát futással végződött az utolsó csatája. Visszasietett Párisba,és midőn látta hogy a kamarák ujabb áldozatokra nem hajlandók és a szövetségesek ismét Páris felé nyomulnak, - fia javára másodszor is lemondott (jun. 21.) s Rochefortban egy angol hajóra szállott, hogy Amerikában keressen menedékhelyet; de az angol kormány a többi hatalmakkal egyetértőleg, mint hadifoglyot Szent-Ilona szigetére vitette, a hol a kietlen sziklához lánczolt Prometheusz 1821. elhalt. A szövetségesek másodszor is Párisba vonultak s XVIII. Lajossal a 2. párisi békét kötötték meg (1815 nov. 20.), mely szerint Franciaország az 1790. határokra szoríttatott vissza, 700 millió hadikárpótlás fizetésére és a forradalmi háborukban zsákmányul elvitt műkincsek visszaadására köteleztetett. Északkeleti várait azonfelül egyelőre 150000 angol, porosz és osztrák katona szállotta meg. A Bonaparte családot pedig örökre számüzték Franciaországból.

A Bourbonok második restaurációja 1815.

XVIII. Lajos visszatérése után sem tudta vagy nem akarta megakadályozni azt, hogy a royalisták ujabb számüzetésökért kegyetlen boszut ne vegyenek. Ney marsalt és öt tábornokot főbelövetett, s számüzette mindazokat, kik a konventben XVI. Lajos király halálára szavaztak vagy a 100 nap alatt hivatalt viseltek. Különös erővel tört ki a királypártiak dühe vallásos fanatizmussal vegyülve a déli vidékeken, hol több tábornok és számos protestans lett áldozata a «fehér jakobinusok»-nak, vagyis Artois grófnak, nejének és épp oly kapzsi, mint bosszuálló párthiveinek. A «chambre introuvable»-nak (l. o.) elnevezett képviselőház többségét a fanatikus királypártiak alkották, kik nemcsak a charta megsemmisítését, hanem a forradalom összes vivmányainak eltörlésével a papság és nemesség régi politikai jelentőségének visszaállítását tüzték kii célul. Maga XVIII. Lajos is megsokallotta hiveinek tulbuzgóságát, a kamarát feloszlatta (1816 szept. 5.) s csakugyan az uj választások sokkal mérsékeltebb elemeket hoztak a képviselőházba. Ennek műve volt az uj választási törvény, mely a választók censzusát 300, a választhatókét 7000 frankban állapította meg és a katonai törvény, mely a szolgálati időt 6 évre megszabta.1818. sikerült Richelieu miniszternek kieszközölni az európai hatlamaktól azt is, hogy az idegen csapatok a Franciaországban megszállott területeket a második párisi békében megszabott idő előtt elhagyják. 1819-ig a szabadelvüek, habár lassan, mind több és több tért hódítottak s már ugy látszott, hogy ugy a kamarában, mint az országban elnyerik a többséget, midőn a király megrémülve a forradalmár Gregoire apát képviselővé történt választatása miatt, megint a tulzó royalistákhoz csatlakozott, majd Berry herceg, a király unokájának meggyilkoltatása után szoros barátságot kötött velük.1820 febr.13. egy Louvel nevü fanatikus az operából kijövó herceget leszurta s bár a gyilkos utolsó percéig tagadta, hogy büntársai lettek volna, az udvar a szabadelvü elveket tette felelőssé a gyilkosságért, a mérsékelt irányu Decazes-miniszteriumot elbocsátotta és Richelieu alatt uj miniszteriumot nevezett ki, mely teljesen tért nyitott a reakcionárius áramlatnak. A személyes szabadság jogát felfüggesztették, életbeléptették a cenzurát s a politikai befolyást teljesen a főnemesség és a nagybirtokosok kezébe juttatták. A bordeaux-i herceg születése (Berry herceg utószülött fia) 1820 szept. 29. s I. Napoleon halálának hire (1821 máj. 5.) még megerősítették ezt az áramlatot. Villele és Corbiere miniszterek hozzáfogtak, hogy a trón főtámaszának, az egyháznak régi előjogait visszaszerezzék. A jezsuiták visszatértek s hatásuk alatt az egyetem két ünnepelt tanárának, Cousin és Guizotnak előadásait betiltották. A klerikális reakció és a tulzó royalisták kezet fogva, hatalmas szövetkezetet alakítottak Kongregáció név alatt. - E tulzásokra a liberálisok összeesküvésekkel válaszoltak. A karbonarizmus, mint Olaszországban és Spanyolországban, ugy itt is elterjedt s hiveit a hadseregből is toborzotta. Fegyveres felkelések történtek, de könnyü szerrel elnyomattak. Indítói, mint Berton tábornok stb. halállal lakoltak. - A szent szövetség gondoskodott arról is, hogy a Bourbonok kormánya a hadi dicsőséget ne nélkülözze. Mig a porosz és osztrák csapatok a németországi és olaszországi szabadelvü mozgalmakat nyomták el, addig a veronai kongresszus (1822) a felülkerekedett spanyol kortes leveretésével és VII. Ferdinánd kiszabadításával a francia kormányt bizta meg. A francia hadsereg, mely Oudinot alatt a spanyol határt 1823 ápr. 7. lépte át, komoly ellentállással csak Cadix falai alatt találkozott, melyet aug. 31. elfoglaltak, mire a kiszabadított VII. Ferdinánd ujra megkezdette utálatos dühőngését a spanyol szabadelvüek ellen, melynek iszonyatosságáért a francia liberálisok kormanyukat tették felelőssé. Egyelőre a könnyü spanyolországi diadal a francia royalistákat diadalmámorba ringatta s a miniszteriumot s a reakciót megerősítették az 1824-ki választások is, melyek csak 19 szabadelvü képviselőt juttattak a képviselőházba Az udvar nem vette tekintetbe, hogy e 19 képviselő mögött a nemzet óriási többsége áll, mely mohón olvasta Courier maró pamfletjeit s megtapsolta és énekelte Béranger dalait, ki a trón és oltár szövetségét ostorozta s az idegen szuronyok által trónra ültetett Bourbonokkal szemben a császárság dicső emlékeit idézte fel, miben a romantikus iskola feje, Hugó Viktor támogatta.

X. Károly, 1824-30. XVIII. Lajos halála teljesen biztosítani látszott a tulzó royalisták diadalát. A trónt most Artois gróf foglalta el (1824 szept. 26.), az a királyi herceg, ki 1789. az emigrációt megkezdte. Trónralépése után egy milliard kárpótlást szavaztatott meg az emigránsoknak, visszaállíttatta a női zárdákat és a hitbizományokat s szigoru törvényekkel sujtotta a templomban és a keresztény hit ellen elkövetett büntényeket. Az első kamara mindent megszavazott nehézség nélkül, csak a pairek kamarája fejtett ki némi ellentállást. -1825 máj. a király Rheimsben régi szertartások között felszenteltette magát és a régi rendszer hiveinek e tüntetésére mintegy felelet volt kevéssel később Foy tábornok temetése, midőn a libegális párt e népszerü emberének 100000 főből álló tömeg adta meg a végső tisztességet. A szabadelvü mozgalom mind szélesebb hullámokat vert; a nemzet igazi szine-java, az értelmiség, a vagyonos polgári osztály (bourgeoisie), a nagy városok, első sorban Páris az ellenzékhez szítottak. Midőn 1827 ápr. a király a párisi nemzetőrség fölött szemlét tartott, a szokásos «éljenek» helyett a «le a miniszterekkel» kiáltás fogadta. Erre a király a nemzetőrséget még ugyanazon este feloszlatta, de e lépés csak növesztette az elégületlenséget: Villele miniszter, hogy az ellenzéket a felsőházban megtörje, 76 uj pairt neveztetett ki egyszerre, de az általános választásoknál, melyek az alsóházban a liberálisokat többségre juttatták, megbukott (1827 dec.). Az ország minden téren nagy átalakuláson ment keresztül: a költők és irók a Napoleon-kultuszt hirdették; Thiers és Mignet hirlapi cikkeikkel, Molé és Constantin Benjamin a törvényes alapon nyugvó ellenzék dogmájával hozták a szellemeket forrongásba. A levegő uj eszmékkel telt meg és minden jel arra mutatott, hogy a francia nemzet megint fordulóponthoz érkezett. Még az 1828 jan. 4. alakult uj miniszterium is, melyet legbefolyásosabb tagjáról Martignac-miniszteriumnak neveztek, mérsékelt liberális elveket vallott és tetszéssel találkozott. Megszabadítta a hirlapokat a cenzura nyügétől, orvosolta a választásoknál elkövetett visszaéléseket, felügyelete alá vonta a papi-iskolákat, szóval Franciaországot a Bourbonok kormányával kibékíteni igyekezett. De Károly a kongregáció befolyása alatt állván, szabadulni sietett szabadelvü minisztereitől.Tizennyolc hónap mulva türelméből kifogyott s midőn a miniszterium a kamarában 1829 aug. 8. egy mellékes kérdésben vereséget szenvedett, uj miniszteriumot nevezett ki, melynek hirhedt tagjai között Polignac herceg és Bourmont is valának. E férfiak kinevezése a királyság hadizenete volt a nemzetnek, a válság elkerülhetetlenné vált. Tiz hónapon keresztül nem győzte az ellenzéki sajtó hangoztatni, hogy e kormány államcsinyre készül, az alsóház pedig a királyhoz intézett válaszfeliratában bizalmatlanságát fejezte ki a miniszterium iránt. Erre a kamarát feloszlatták, de a felirat aláirói (221 képviselő) ujra megválasztattak, mire a legyőzött királyság erőszakhoz nyult. Ebben az elhatározásában megerősítette azt az Algeriában kivivott katonai siker. Bourmont tábornok 37000 emberrel 1830 jun. 13. kikötött az afrikai parton, hogy a dey-t a francia követ megsértése miatt megfenyítse. Miután a dey hadseregét szétverte, Alger városát fogta ostrom alá, melyet jul. 4. elfoglalt. A dey-nek zsákmányul esett gazdag kincstára födözte a hadjárat költségeit. Magát a tartományt azonban csak évtizedekig tartó küzdelmek árán birták a franciák teljesen leigázni.

Juliusi forradalom. A győzelmi hirek hallatára X. Károly emberei végzetes hibára ragadtatták magukat. Julius 26. jelentek meg azon királyi rendeletek, melyek elnyomták a sajtó szabadságát, megsemmisítették a legutolsó választásokat s a nemességnek és papságnak kedvező uj választási rendszert oktrojáltak a nemzetre. Ez államcsiny volt a közszabadság ellen és megsértése a chartának, melynek oltalma alatt a Bourbonok 1814. a trónt elfoglalták. Páris e kihivásra a juliusi felkeléssel válaszolt; jul. 27-29. Páris utcáin ősi szokás szerint torlaszokat emeltek és a városházon kitüzték a forradalmi jelvényt, a trikolort. A gyülölt Marmont vezérlete alatt harcoló katonaság hibás intézkedések következtében étlen-szomjan maradt és végre három napi vérontás után legyőzetett, szintugy a hősiesen küzdő svájci testőrgárda. Károly éppen St. Cloud mellett vadászott, midőn hirét vette a felkelésnek, melynek azonban eleintén nem tulajdonított fontosságot. De midőn arról értesült, hogy Lafitte, Perier Kázmér, Barrot Odillon és Blanc Lajos alatt ideiglenes kormány alakult, hogy Lafayette vette át a nemzetőrség vezetését, a katonaság pedig nem képes a népet visszaverni, visszavonta a három rendeletet és népszerü miniszteriumot akart kinevezni, de mindez már késő volt. Jul. 30. az ellenzéki vezérférfiak abban állapodtak meg, hogy tekintettel a forradalom kihágásaitól fázó bourgeoisie határozott kivánságára, nem alapítanak köztársaságot (mint a radikális és munkáspárt sürgette), hanem alkotmányos királyságot a Bourbonok ifabb ágából, az Orléansi házból származó Lajos Fülöpöt ültetik a trónra, kit azután a képviselőház is elismert törvényes királynak. Hasztalan mondott le X. Károly unokája, a bordeauxi gróf javára, nem hederített már rá senki és igy nem maradt egyéb hátra, mint hogy Angliába meneküljön, hová őt családja is követte. Meghalt hat évvel utóbb Görzben.

A juliusi kormány. Fülöp Lajos. (1830 aug. 9.-1848 febr. 28.).

Midőn a forradalom győzelme után Lafayette a városház erkélyéről Lajos Fülöpöt, az orléansi herceget e szavakkal mutatta be a párisi népnek: «Ime a legjobb köztársaság», sokan osztották a két világrész hősének nézetét. Valóban a hercegnek mint magánszemélynek erényei, virágzó és szeretetreméltó családja, régi összeköttetései a liberális párt vezéreivel, polgárias szokásai és végre azon körülmény, hogy Valmynál és Jemappesnál a forradalmi hadsereg sorában küzdött, a legszebb reményeket keltették fel. Az uj király trónralépése előtt letette az esküt a kibővített chartára. Az alkotmányon tett változtatások nem voltak jelentékenyek. Mindössze eltörülték a cenzurát és a pair méltóság örökösödését, törvényesnek fogadták el a trikolort, leszállították a cenzust a választóknál 200, a választhatóknál 500 frankra, megszüntették a katolikus vallásnak államvallás jellegét és megsemmisítették a X. Károly által adományozott méltóságokat. És mégis nagy volt a különbség az 1814-ki charta és az 1830-ki között. Amazt XVIII. Lajos adományozta látszólag saját királyi kegyelmességéből, emezt a képviselők fogadtatták el Lajos Fülöppel. Ebben rejlett az 1830-ki forradalom jelentősége. Lajos Fülöp törekvése oda irányult, hogy uralmát a külhatalmak előtt a rend és világbéke kezességeként tüntesse fel, de békés politikája és a be nem avatkozás elve ki nem elégítette a köztársasági pártot és a királymk legelőször is e hatalmassá lett párttal kellett számolnia. Egyideig hizelgett e pártnak azáltal, hogy Lafayettet az összes francia nemzetőrség főparancsnokává, Lafittet pedig miniszterelnökké nevezte ki, de szövetsége a köztársaságiakkal csak addig tartott, mig állását magában Franciaországban megszilárdította. Mihelyt e célt elérte és a külpolitikában határozott állást kellett elfoglalnia, szakított a juliusi forradalom vezérférfiaival és eszméivel, és midőn Lafitte azt sürgette, hogy a franciák Ausztriával szemben a felkelt olasz nemzetet segítsék, Lajos Fülöp kijelentette, hogy ily messze nem mehet, mire Lafitte beadta lemondását. A miniszterelnöki széket 1831. Perier Kázmér nyerte el. Az uj miniszterelnök, a mérséklet embere, kiváló államférfiui tehetségekkel nagy erélyt egyesített. Nyiltan kijelentette, hogy a törvényes rendet fenn akarja tartani, tehát küzdeni fog a legnagyobb eréllyel a köztársaságiak ellen, épugy mint a legitimisták ellen; továbbá hogy mindent megtesz, csakhogy F.-ot és Európát nagy háboru ne érje, amennyire ezt a francia zászló becsülete megengedi. Igéretét be is váltotta. Hogy Franciaország tekintélyét megóvja, a hollandok ellen felkelt belgák segítségére ötvenezer embert küldött s ugyanakkor francia csapatok szállották meg Anconát hogy Közép-Olaszországot és a pápát az osztrák befolyás alól kiragadják. Több háborut azonban nem viselt. - A belpolitika terén Perier kétségbeesett eréllyel vette fel a küzdelmet a legitimisták és a köztársaságiak ellen. A legitimisták mozgalmát a nyugoti départementokban könnyü szerrel elfojtotta, de annál nehezebb feladat volt a lyoni munkások leverése. Nagy véráldozattal megtörtént ez is, de a rend és nyugalom csak látszólag állt helyre, midőn a vaserélyü miniszter, kinek akarata előtt a kamara, sőt maga a király is meghajolni kényszerült, 1832 május 16. a kolera járvány áldozata lett.

A köztársaságiak mozgalma, mint a lyoni események mutatták, mindinkább szociális mozgalommá vált. Saint-Simon és Fourier eszméinek hivei abban a meggyőződésben éltek, hogy a bourgeoisie csele folytán a juliusi forradalom gyümölcsétől megfosztattak és 1832. Párisban fegyvert ragadtak. Két napig jun. 5. és 6. véres utcai harc folyt, mignem a katonaság a torlaszokat elfoglalva a felkelést elnyomhatta. E vereség egy időre lehütötte a köztársaságiak forradalmi kedvét s egy hónappal később a halál megszabadította az Orleáns-dinasztiát egy veszedelmes vetélytárstól is. Napoleon fia, a reichstatti herceg, 1832 jul. 22. elhalt. Ugyanakkor a legitimista-pártot is oly csapás érte, melyet az többé ki nem heverhetett. Berry hercegné, fia V. Henrik nevében a Vendéeban fel akarta gyujtani a a polgárháboru lángját, de gyérszámu hiveit a katonaság gyorsan szétverte, őt magát pedig fogságba vetették. Fogságában kénytelen volt bevallani titkon történt férjhezmenetelét, mi aztán tekintélyét és pártjának reményeit megsemmisítette.

E körülményeken kivül a külső sikerek is elősegítették Lajos Fülöp trónjának megszilárdulását. A Belgiumba benyomult francia csapatok kiragadták Antwerpent a hollandok kezéből. Algériában is jelentékeny sikereket értek el a francia megszálló csapatok, mig Keleten a francia diplomácia közbenjárt, hogy Sziriát Mehemed Ali, egyiptomi alkirály számára megszerezze. A legitim és abszolutisztikus elvekhez ragaszkodó északi és középeurópai államokkal szemben is nagy sikert vivott ki a francia diplomácia, midőn a négyes szövetséget életbeléptette, mely 1834. a nyugoti alkotmányos monarkiákat, Angliát, Franciaországot, Spanyolországot és Portugáliát egyesítette. Benn az országban azonban egymást érték az összeesküvések és a felkelések. A hadsereg hü maradt a királyhoz s a hatóságok is elég szigort fejtettek ki az elégedetlen és mindig zavargó köztársasági elemekkel szemben, de az esküdtszék legtöbb esetben felmentette a politikai vádlottakat. Az 1834-ki véres lyoni és párisi felkelések s még inkább Fioschi merénylete (1835 jul. 28.), melynek a király kiséretéből többen áldozatul estek, végre hajlandóvá tették a közvéleményt és a kamarát az esküdtszékekre és a sajtóra vonatkozó törvényjavaslatok elfogadására. E törvények a büntető igazságszolgáltatást szigorubbá tették, eltiltottak minden vitatkozást a kormány elvei fölött s a hirlapok kaucióját negyvennyolc ezer frankról százezerre emelték fel.

A belső nyugalom helyreálltával Thiers, ki 1836 febr. 22. óta a miniszterium élén állott erélyesebb külpolitikát szándékozott követni. Fegyveres beavatkozást sürgetett Spanyolországban, az abszolutisztikus hatalmak által támogatott karlisták ellen s ugyanakkor Algériában a francia uralommal dacoló arab törzsek leverésére nagyobb szabásu hadjáratot, első sorban a fontos Constantine elfoglalását tervezte. De az aggodalmas király visszarettent miniszterének harcias politikájától. Az afrikai expedicióba beleegyezett, mert az ágyuk hangja Afrikából nem hallatszik át Európába, de mitsem akart hallani a spanyolországi intervencióról. Thiers helyét tehát 1836 szept. 6, Molé foglalta el, kinek kezdetben semmiben sem volt szerencséje. Constantine ostrománál a francia csapatok kudarcot szenvedtek s ugyanakkor a bonapartisták tettek kisérletet a fennálló rend megzavarására. Bonaparte Lajos (I. Napoleon unokaöccse) 1836. okt. 30. Strassburgban termett s az őrséget felkelésre szólította. Terve nem sikerült, elfogatott s kevéssel utóbb számüzetett, de büntársait az esküdtszék felmentette s midőn a miniszter törvényjavaslatot nyujtott be, hogy ugyanazon bünben más törvényszék itéljen a polgárok, és más a katonák fölött, a kamara a törvényjavaslatot elvetette. E vereségekért némileg kárpótolta a kormányt Constantine elfoglalása, 1837. pedig a Mexikó elleni expedicióról érkezett kedvezó hir. Kevésbbé elégítette ki a közvéleményt a miniszterium meglehetős dicstelen magatartása az olasz és belga ügyekben, melyet csakis a béke után sovárgó bourgeoisie helyeselt. A francia csapatok visszavonását Anconából az ellenzék Ausztria diadalának jelezte s még hevesebben keltek ki Luxemburgnak a hollandi királynak történt átadása ellen. Végül a kamarában a különböző pártok fejei: Guizot, Thiers és Odilon Barrot egyesültek az 1836-ki jelszó alatt: «A király uralkodik és nem kormányoz». Molé 1839 jan. 22. beadta lemondását, de a király érezvén, hogy a támadás tulajdonképon neki szól, nem fogadta el a lemondást és a kamarát feloszlatva, uj választásokat rendel el. A választások a kormány vereségével végződtek és most a miniszterium ujra beadta lemondását, de a pártok koaliciója is felbomlott, mely politikai zürzavarnak az volt az eredménye, hogy a királynak egy hónapig nem sikerült uj kabinetet alakítani. Az általános forrongást a köztársasági párt fejei: Barbes és Blanqui, forradalom támasztására akarták felhasználni, de a máj.12-ki zavargás könnyü szerrel elfojtatott.

A forradalmi elemek fölébredése véget vetett a miniszteri válságnak. 1839 máj. 12. ideiglenés miniszterium alakult a parlamenti koalició fejeinek mellőzésével, Soult marsal elnöklete alatt, kinek figyelmét és tevékenységét az Abdel-Kader alatt Algériában ujra kitört felkelés és a keleti ügyek kötötték le. A francia kormány kegyeltje, Mehemed Ali, egyiptomi alkirály és a porta között kitört uj harcban a Nezibnél győzelmes egyiptomi csapatok már Konstántinápolyt fenyegették, melyet a török birodalom hagyományos ellensége, az orosz cár szándékozott ez alkalommal megvédelmezni (nehogy más valakinek kezére jusson). F. intenciója megállította ugyan az egyiptomi csapatokat, de Angolország, mely sem a francia befolyás alatt álló egyiptomi alkirály tulhatalmát, sem Konstantinápoly megszállását az orosz csapatok által türni nem akarta, most minden áron Mehemed Ali megbuktatására tört. E célból a keleti ügyek rendezésére sikerült kercsztülvinnie egy európai kongresszus összehivását, és biztosan számíthatott arra, hogy az európai nagyhatalmak F.-gal és Mehemed Alival szemben az ő pártjára fognak állani. Ily kedvezőtlen külügyi viszonyok között vette át az ország kormányát 1840 márc. 1. a Thiers elnöklete alatt ujra alakított miniszterium. Hogy az uj kormányt népszerüvé tegye, Thiers általános közbocsánat kibocsátására birta rá a királyt, másfelől pedig kieszközölte, hogy az angol kormány Napoleon hamvainak hazaszállítását megengedte. Mindkét intézkedésből azonban kár háramlott a juliusi dinasztiára. Az amnesztia visszaadta a köztársasági pártnak vezéreit s ily módon uj életre ébresztette, Napoleon hamvainak nagy pompával történt hazaszállítása pedig a Bonaparte-dinasztiának és a Napoleon-kultusznak kölcsönzött uj vonzerőt. Veszedelmesebb alakot öltött a keleti kérdés. 1840 jul. 15. Anglia, Oroszország, Ausztria és Poroszország, Franciaország mellőzésével, aláirták a londoni szerződést, mely Mehemed Alit Sziria birtokától megfosztotta s ezzel Franciaország befolyását Keleten összetörte. E diplomáciai vereség után az elszigetelt Franciaország egy percig szembeszállni készült egész Európával s Thiers - bár aligha gondolt komolyan arra, hogy a keztyüt a nagyhatalmakkal szemben felvegye, - Páris megerősítését és a hadsereg számának gyarapítását tervezte. A király azonban visszariadt miniszterének harcias szinezetü politikájától s Thierst elbocsátva, uj miniszteriumot alakított, melyben a vezérszerepet a doktriner Guizot vette át (1840 okt. 29.). Guizot mit sem törődve a közvéleménnyel, sietett kibékülni Angliával és a többi nagyhatalmakkal. Meghajolt a bevégzett tények előtt és tétlenül nézte Mehemed Alinak visszaszoríttatását Egyiptom birtokára. Ilyformán az összhang a nagyhatalmakkal ugyan helyreállott, de a visszavonulást a Napoleon-kor harcias tradicióján merengő közvélemény a nemzeti becsület és a gloire megaláztatásának tekintette, mi az ellenzéki pártok malmára hajtotta a vizet. Az Orléans-dinasztia szerencsétlenségére, 1842. jul. 13. a trónörökös, a népszerü orléansi herceg hirtelen elhalt s a trónöröklés joga négy éves fiára, a párisi grófra szállott, kinek igényei érvényesítésénél a naponként erősbödő köztársasági, legitimista és bonapartista pártokkal kellett majd megküzdenie. Az ország belsejében a forrongás napról-napra nagyobb mérveket öltött, de a király és minisztere csodálatos elvakultsággal biztonságban hitték a fennálló rendszert minden veszéllyel szemben. A forradalmi pártok haragja most már első sorban maga a király személye ellen irányult, kinek fejedelemhez sehogy sem illő tulságos takarékoskodása, mondhatni kapzsisága, sok megérdemelt gunyra adott alkalmat. Az 1846. évben két merénylet történt élete ellen. Emellett az államadósság rohamosan növekedett, az adóteher mind sulyosabbá vált s az 1846-1847-ki pénzválságot az egész ország megérezte. Az anyagi szükség a szociálisták karjaiba hajtotta a szükölködő népet. Köztársaságiak, szociálisták, kommunisták és legitimisták vállvetve versenyeztek, hogy Lajos Fülöp személyét a guny és a gyülölet tárgyává tegyék s tekintélyét megsemmisítsék.

Februári forradalom 1848

Mindezekhez járult a felsőbb politikai és társadalmi köröknek több botrányos pörben nyilvánvalóvá lett hallatlan erkölcsi romlottsága, amiért köztársaságiak és legitimisták egyaránt ismét e kormányrendszert tették felelőssé. Lassanként a választási rendszer reformja lett a jelszó, mely alatt az összes ellenzéki pártok sorai tömörültek, s miután a kamarában többséggel rendelkező Guizot-kormány minden engedményt e téren mereven visszautasított, az ellenzék vezérférfiai a nemzet közvéleményére hivatkoztak. Rövid idő alatt az ország 70 legfontosabb városa nyilatkozott reform-bankettek utján az ellenzék mellett s midőn a király 1847 dec. 28-án a kamarát megnyitó beszédében az ellenzék agitációját megbélyegezte s minden engedményt megtagadott, az ellenzék 1848 febr. 22-én magában Párisban rendezett reform-bankettet. Nagy előkészületeket tettek e napra s az ellenzék a nemzetőrséget is felszólította, hogy fegyver nélkül, de egyenruhában képezzen kordont a Madeleine-tértől a Champs Elyséig, látszólag a rend fentartására, tényleg azonban azért, hogy a nemzetőrséget is a maga részére vonja. Guizot megtiltotta s meg is akadályozta a bankett megtartását, de a tüntetés helyett a forradalom következett be. Február 21. estéjén csak utcai tüntetésekre került, de febr. 22. már torlaszokat emelt a nép, s számos utcán összetüzött a katonasággal, s miután a nemzetőrség is ingadozott, Guizot a kamarában bejelentette lemondását. A király Molét bizta meg az uj miniszterium megalakításával, beleegyezett a választási reformba s ugy látszott, hogy ezzel a rend ismét helyreállt, de este 10 órakor egy lövés a külügyminiszterium palotája előtt összegyült tömegből a forradalmat ismét lángra lobbantotta.. A katonaság sortüzet adott s az utcai harc ismét megkezdődött. A király most Thierst és Barrot Odilont nevezte ki miniszterekké, a kamará feloszlatta s a népszerü Lamoriciere tábornokot állította a nemzetőrség élére, de mindez már későn jött. A barrikádok hősei makacs ellentállást fejtettek ki, s az éhező s kifáradt és azonfelül ügyetlenül vezényelt katonák elveszítették bátorságukat. A király környezetében a legnagyobb zavar támadt és az általános fejetlenség közepette febr. 24. kora reggel beszüntették az utcai harcot. Midőn aztán a felbátorodott tömeg a Tuileriák felé nyomult, a megrémült király Bugeaud marsal tanácsa ellenére, aláirta lemondását unokája, a párisi gróf javára, ki mellett az özvegy orléansi hercegnőt bizta meg a kormányzósággal. De már ez az engedmény se menthette meg a juliusi dinasztiát. A hatalom a harcoló munkásosztály kezébe került s a legkevesebb, mit ez kivánt, a köztársaság kikiáltása volt. Hiába kisérlette meg az orleánsi hercegné a kamarában a trónt megmenteni, a benyomult tömeg megakadályozta a kormányzóság kihirdetését s a hercegnét gyermekeivel együtt menekülni kényszerítette. A forradalmi párt ideiglenes kormányt alakított, melynek tagjai: Dupont (de l'Eure), Arago, Lamartine, Crémieux, Ledru-Rollin és Garnier-Pages lettek. Mialatt ez az uj kormány megalakult és a köztársaságot proklamálta, Lajos Fülöp a déli órákban elhagyta Tuileirákat s márc. 2. Havreból Angolországba kelt át, hová egymásután családjának többi tagjai is követték.

A második köztársaság. 1848-52.

F., mint eddig rendesen, ugy most is megnyugodott abban, amit a párisi forradalom megállapított; elfogadta a köztársaságot s megünnepelte Páris példájára annak kivivását. Ledru-Rollin mint belügyek vezetője, a préfetek helyébe mindenütt kormánybiztosokat nevezett ki, kik a közigazgatást az uj kormány szellemében végezzék s ugyanakkor Lamartine, hogy Európát megnyugtassa, nyilatkozatot bocsátott ki, melyben kijelentette, hogy a köztársaság senkit sem fenyeget, de meg fog akadályozni minden intervenciót, mely a népek szabadságának elnyomását célozná. De az uj köztársaságnak sok bajjal kellett megküzdeni s ezek között a legnagyobbak a belső bajok voltak. Ipar és kereskedelem megszünvén, az állam jövedelmei csökkentek, annyival is inkább, mert néhány népszerütlen adónemet a kormány eltörölt. A pénzügyminiszter rövid idő mulva kénytelen volt az egyenes adót jelentékenyen felemelni, mit egy köztársasági kormánytól igen zokon vettek. Még több bajt okozott a munkáskérdés. Sok gyár beszüntetvén működését, ezer meg ezer munkás kenyér nélkül maradt s mohón szivta be a Proudhon és hivei által hirdetett kommunista tanokat. Az ideiglenes kormány azt a hibát követte el, hogy biztosította a munkás megélhetését munka által, azaz megigérte, hogy gondoskodni fog munkáról és megbizta egyik tagját, Blanc Lajost, hogy tanácskozzék a munkások megbizottjaival. Blanc azután nemzeti műhelyeket nyitott; hová ezerenként tódultak a munkások, kiket ott vagy tényleg alkalmazták, avagy munka hiányában segélydijban részesítettek. Mellesleg azonban a munkások hadsereggé szervezkedtek, melynek birvágyát a klubok és a hirlapok naponként hevesebben felizgatták. A műhelyek pedig annyi költséget okoztak, hogy a kormány nemsokára szabadulni kivánt tőlük.

Igy hát a vagyonos köztársasági polgári osztály és a vagyontalan munkások a szociális forradalom hivei, összeütközésbe kerültek egymással. A negyedik rend ismételten tömeges tüntetéseket rendezett (március 16 és 17. és ápril.17.), hogy az ideiglenes kormányt megbuktassa és a választásokat - dacára, hogy a kormány föltétlen szabad választásokról kezeskedett, - elodázza, mert nem remélhette, hogy a nemzetgyülésben többségre tudna emelkedni. Tervük azonban nem sikerült és a május 4. megnyitott nemzetgyülés többségét a mérsékelt köztársaságiak alkották. A nemzetgyülés megnyitásá után azonnal proklamálta a köztársaságot és a végrehajtó hatalmat egy bizottságra ruházta, melynek tagjai Marie, Garnier-Pages, Arago, Lamartine és Ledru-Rollin voltak. De a munkások nagy tömege máj.15. Blanqui, Raspail, Barbes és mások vezetése alatt döntő csapásra készült. Azon ürügy alatt, hogy az elnyomott Lengyelország javára kérvényt akarnak benyujtani; megrohanták a nemzetgyülést, hogy azt szétugrasszák, de az ujjászervezett nemzetőrség szétverte a támadókat s vezéreik fogságba kerültek.

E felkelés félelemmel töltötte el a nemzetgyülést a negyedik rend iránt s a végrehajtó-bizottság a roppant költséges nemzeti műhelyeket feloszlatta. Ezeknek munkásai azonban, körülbelül 100000 ember, félelmetes és jól szervezett hadsereget alkottak, e hirre élet-halál küzdelemre szánták el magukat, mely jun. 23. vette kezdetét s melyet a 25. diktátori hatalommal felruházott Cavaignac tábornok csak rettenetes kartácstüzzel tudott a következő napon elfojtani. Mintegy 5000 ember esett el mindkét részről az utcai küzdelemben, köztük két tábornok, két képviselő és a békét hirdető Affre párisi érsek. 12000 felkelő fogságba esett, kiket később legnagyobb részben Afrikába szállítottak. A nemzetgyülés azután junius 28. a végrehajtó hatalmat Cavignac tábornokra ruházta, ki katonai szigorral igyekezett a közrendet és nyugalmat ismét helyreállítani, hogy a nemzetgyülés ez alatt az uj köztársasági alkotmányt elkészíthesse. E szerint a törvényhozó hatalmat a 750 tagból álló, általános szavazatjog alapján három évre választott nemzetgyülés gyakorolja, a végrehajtó hatalmat pedig az általános szavazatjog alapján négy évre választott elnökre bizták, ki másodszor csak négy évi időköz után volt megválasztható. Az elnöki méltóságra két jelölt volt: Cavaignac és Bonaparte Napoleon Lajos; a hollandi király fia, a dugába dőlt strassburgi és boulognei felkelés hőse, kit Lajos Fülöp alatt Hamban fogva tartottak, ahonnan azonban Angliába menekült. Ezt a ravasz és tettető férfiut négy választókerület választotta meg képviselőjének s szept. 26. belépvén a nemzetgyülésbe, nevének varázsával és szinlelt szabadelvü meggyőződésével csakhamar pártot toborzott, mely az ő nevét irta zászlójára. Cavaignac csak a kisebbségben levő mérsékelt köztársaságiakra számíthatott, mig a szocialisták és a monarkisták, nemkülönben a papság és a vérontástól elrémült bourgeoisie legnagyobb része Bonaparte Lajos személye körül csoportosult. A december 10. megejtett választásnál Bonaparte Napoleon Lajos 5434226 szavazatot, Cavaignac pedig csak 1488107 szavazatot kapott. Világos jele annak, hogy a szociális forradalom hatása alatt a köztársasági párt és a szabad eszmék hanyatlásnak indultak, a monárkikus áramlat ellenben megizmosodott.

Az uj elnök dec. 20. tette le az esküt a nemzetgyülés szine előtt a demokratikus köztársaság és az alkotmány fenntartására. Rokonszenvesen fogadták s első intézkedései azt a reméngyt keltették fel, hogy személyében a pártok ki fognak békülni. Miniszteriuma melyet a mérsékelt elemekből állított össze, a tulzó demokratákkal szemben szigoru erélyt fejtett ki, kifelé pedig, nevezetesén az olasz ügyekben konzervativ szellemben lépett föl. A római köztársasági felkelés által elüzött IX. Pius pápa visszavezetésére és egyuttal az osztrák befolyás ellensulyozására a pápa érdekében intervencióra határozta el magát s 1849 áprilisban Oudinot tábornok vezetése alatt megszálló hadsereget indított utnak. Az uj választások az 1848-iki köztársaságiak határozott vereségével végződtek és a Thiers, Molé, Montalembert-é s Berryer vezetése alatt álló, részben monarkikus elveket valló mérsékelt elemeket juttattak többségre, de Róma ostroma miatt, mely csak julius 2. került a franciák kezébe, a szélső köztársaságiak heves támadásokat intéztek a kormány ellen s e miatt jun. 12. az elnököt vád alá is kivánták helyezni. A következő napon, jun. 13., a leszavazott párt az utcákon próbált szerencsét; ismét barrikádok emelkedtek Páris utcáin, de Napoleon tábornokai véresen elnyomták e mozgalmat is. Ledru-Rollin, a szélsőbal vezére ugyan Angliába menekült, de a többi vezér elfogatott s a felkelés elfojtását nyomon követte a sajtószabadság és egyesületi jog megszorítása és az ostromállapot kihirdetése. Az elgő összeütközés a parlament és az elnök között 1849 okt. 31. történt, midőn az utóbbi egészen váratlanul a parlament többségére támaszkodó miniszteriumot elbocsátotta s uj miniszteriumot alakított, mely mint Rouher, Fould stb. nevei mutatták, feltétlen hiveiből állott. Az uj kormány számítóan folytathatta a forradalomellenes politikát s e törekvésében a parlament többsége egyre támogatta. Közoktatásügyi kérdéseket rendesen a legitimisták és a klerus kivánsága szerint oldott meg, másfelől a forradalmi törvényhozás vivmányait eltörülni igyekezett. A mind élesebben feltünő bonapartista célzatokra a legitimisták a Wiesbadenben időző bordeaux-i herceghez való zarándoklással feleltek, mig az Orléans család hivei tüntetőleg Claremontba vándoroltak, hol Lajos Fülöpnek 1850 aug. 26. bekövetkezett halála után Joinville herceg intézte a család politikáját. E közben az elnök folytatta utazásait az ország különböző részeibe s a Versailles mellett tartott csapatszemlén felhangzott kiáltás: «éljen a császár!» előre jelezte a bekövetkezendő eseményeket. Midőn aztán a parlament hosszabb szünet után nov. 12. üléseit ujra megnyitotta, a szakadás bekövetkezett. A bonapartisták meg akarták semmisíteni az alkotmánynak azon pontját, mely az elnök hivatalának idejét négy évben állapította meg és arra törekedtek, hogy az általános jog alapján Bonaparte Naeoleon Lajos másodszor is elnökké választassék. A nemzetgyülés visszautasította e reviziót, mire az elnök a nemzetgyülés szünetelését augusztustól novemberig arra használta fel, hogy a nemzetgyülés által terve elé gördített nehézségeket erőszakkal is eltávolítsa. November 4. azzal nyitotta meg nemzetgyülés üléseit, hogy a választási törvény megváltoztatásait erélyesen követelte. A képviselők mindazonáltal válságra avagy államcsinyre nem gondoltak, az egy Grévy képviselő kivételével, ki az elnök kártyáiba bepillantott. De mig a képviselőház abban a reményben ringatta magát, hogy Napoleonnak nem lesz bátorsága esküjét megszegni, ez kéz alatt egy csomó jellemtelen és eladósodott kalandorral (Maupas, Saint-Arnaud, Morny, Persigny) a döntő csapásra mindent elkészített.

1851 dec. 2. kora reggel a nemzetgyülés köztársasági és orléanista párt fejeit ágyaikban letartóztatták, a nemzetgyülés termét pedig katonaság szállotta meg, mely azon néhány képviselőt, ki gyülekezni akart, szétugrasztotta. Ugyanakkor az elnök egy rendelete a nemzetgyülést feloszlatta, az általános szavazatjogot helyreállította és egy uj alkotmány tervezetét mutatta be a népnek, mely a legfőbb hatalmat egy 10 évre választott felelős elnökre bizta. Dec. 3 és 4. a köztársaságiak megkisérlették az utcai harcot, de a tömeget nem birták magokkal ragadni, ugyhogy a katonaság Párisban éppen oly könnyü szerrel elfojtotta a mozgalmat, mint a vidéken. Nehány départementnak ostromállapotba helyezése és a Cayenne-be indított tömeges deportációk, melyek első sorban a radikális köztársaságiakat és titkos társulatok tagjait érték, a nyugalmat hamar helyreállították. A jól előkészített népszavazás (plebiscit) 7437216 szóval 640757 ellen elfogadta a Bonaparte által javasolt alkotmányt és tiz évre felruházta őt az elnöki hatalommal. A kartácstüzzel helyreállított nyugalom kibékítette a nemzet tetemes részét az elnök politikájával s midőn Napoleon Bonaparte 1852 őszén a déli és keleti départementokat beutazta, több helyt: «Éljen a császár!» kiáltással fogadták. Ezzel a kiáltással fogadta Páris is a visszatérő elnököt (okt. 16). Erre a mindenre kész szenátus a nemzethez nov. 7. intézett proklamációjában a császárság visszaállítását indítványozta Bonaparte Napoleon Lajos személyében. A nov. 21. és 22. végbement népszavazás 7839552 szóval 254501 ellen elfogadta a szenátus indítványát és a császárság 1852 dec. 2. ünnepélyesen proklamáltatott.

A második császárság. (1852 dec. 2.-1870 szept. 4.).

Az uj császár a III. Napoleon nevet vette fel. Méltóságát a külhatalmak is elismerték, miután fennen hirdette, hogy «a császárság a béke». Legelőször Nápoly, Anglia és a kisebb államok ismerték el, majd 1853 elején Oroszország, azután Ausztria és Poroszogszág és e közben a császárság szervezése is megtörtént. A császár udvartartási költségét 25 millió frankban állapították meg, szabályozták a trónöröklés rendjét és az alkotmányt a monárkiai viszonyoknak megfelelően átalakították. Nemsokkal ezután III. Napoleon háztüzt ment nézni, de miután a legitim dinasztiák kikosarazták a szép, de nem igen előkelő Montijó Eugeniát, tebai grófnőt vette nőül (1853 jan. 30.). Napoleon kormányának törekvése egyelőre az ország anyagi érdekeinek kifejlesztésére irányult. Nagy méretekben fogott a vasutépítéshez, megkezdette a Louvre kiépítését s általában minden eszközt felhasznált az ipar, kereskedelem és a forgalom fejlesztésére. Mig aztán az államélet minden ágában a legélénkebb tevékenység nyilvánult, a külügyi viszonyok, melyek vezetését 1852 jul. óta Drouyn de l'Huys vette át, komoly fordulatot vettek. Napoleon ugyanis jól tudta, hogy a franciák igaz rokonszenvét harci babérral szerezheti csak meg és ezért alkalmat keresett, hogy a régi Európával szemben döntő állásra juthasson. Tekintélyének alapját az ugyn. krimi háboruban vetette meg, melynek az 1856 márc. 30-ki párisi béke vetett véget. E III. párisi béke semlegesítette a Fekete-tengert, elvette Besszarabiát Oroszországtól, szabaddá tette a hajózást a Dunán s mindenekfölött ujra felemelte F. tekintélyét. Az angol királyné s a portugál s szárd királyok Párisban tett látogatásai élesen feltüntették F. uralkodó állását Európában, melyet az 1855. párisi világkiállítás még vakítóbb fényben tüntetett fel a bámuló külföld szemében. A trónörökös születése pedig (1856 márc.16.) betetőzte a császári család boldogságát. A francia politika ügyesen felhasználta a krimiai háboru és a párisi béke által teremtett kedvező helyzetet, hogy befolyását mindinkább nevelje. Páris Európa politikai fővárosa gé lett. Itt gyülekeztek az európai diplomaták, midőn a párisi béke határozatainak végrehajtását, p. az aldunai oláh fejedelemségek viszonyait rendezték (1857,1858,1859); itt intézték el a Poroszország és Svájc között a neufchateli kanton miatt felmerült viszályt. Kiválóan emelkedett F. befolyása az olasz félszigeten, hol Szardiniában szövetségesre talált. A párisi konferencián, hol Szardinia követe is megjelent, Ausztria tiltakozása dacára kerül szóba az olasz nemzeti kérdés s a nápolyi Bourbonok zsarnok uralmát a konferencia élesen elítélte. Ennek következményeképpen Anglia és F. intő jegyzéket intéztek a nápolyi kormányhoz s miután ez eredménytelen maradt, a diplomáciai összeköttetést Nápollyal megszüntették (1856 okt.). Napoleon császár a nemzeti eszme és az elnyomott népek védelmezőjének szerepét játszotta és ez években igazán sütkérezett a népszerüség fényében.

E tagadhatatlan eredmények a francia nemzet nagy tömegét a császár diadalszekeréhez láncolták s a szük határok közé szorított parlamentáris életben ellenzék nem igen fejlődhetett ki. Az 1857. uj választásoknál a kormány hivatalos jelöltjei a hivatalnokok buzgó közremüködése mellett csaknem mindenütt megválasztattak s csak egy pár nagy városban győzött az ellenzék. Teljes megelégedés azonban nem uralkodott és sokan még el nem felejtették a dec. 2. végrehajtott bünt, mint azt a császár élete ellen intézett merényletek is eléggé bizonyították. Midőn a császár 1858 jan. 14. az operába hajtott, a császári kocsik alá három bombát dobtak. A császári pár sértetlenül maradt, az elfogott tettesek közül pedig kettőt, Orsinit és Pierit kivégezték; de a merényletnek mélyreható következményei lettek benn és kinn egyaránt. Az egész ország öt marsal parancsnoksága alatt öt katonai kerületre osztatott, szigoru intézkedések tétettek, az esetleges kormányzó-tanács felállítására az erélyességéről ismeretes Espinasse tábornok foglalta el 1858 febr. 7. a belügyi és rendőrminiszteri széket. A törvényhozó testület által febr, 19. 227: 24 szavazattal elfogadott biztonsági törvény hatalmat adott a kormánynak, hogy a politikai tekintetben kompromittált egyéneket sommás uton az országból kiutasítsa s ugyanakkor a sajtószabadság is jelentékenyen megszoríttatott. De e merénylet a külfölddel szemben is surlódást idézett elő. A francia kormány ugyanis az angol, belga, svájci és szárd kormányoknál pamaszt emelt a politikai menekültek forradalmi üzelmei miatt s ennek következményeképen a kis államok siettek az idegenekre vonatkozó törvényeiket szigorubbakká tenni; egyedül az angol parléament vetette el az ide vonatkozó javaslatot.

Az 1859. olasz háboru. E közben az ellentét F. és Ausztria között mind élesebbé vált. Napoleon bujdosása idején szavát kötötte le az angol szabadkőműveseknek, hogy, ha módjában lesz, az olaszokat megsegíti nemzeti egységük kivivásában és Orsini bombája figyelmeztette őt ebbeli kötelezettségére. Számításból is felkarolta a nemzetiségi eszmét, hogy ellenfeleit lefegyverezze és hirnevét emelje. 1858 jul. Cavour szárd miniszterrel megbeszélte Plombieres-ben Ausztria kiszoríttatását az olasz félszigetről. A b. Hübner osztrák követhez 1859 jan. 1. intézett barátságtalan szavak és a febr. 7. párisi trónbeszéd után, mely az olasz kérdés megoldásának szükségességét hangsulyozta, Ausztria és Piemont fegyverkezni kezdettek. Angolország megkisértette a diplomáciai közvetítést s Oroszország egy európai kongresszus összehivását indítványozta; de mielőtt az erre vonatkozó tárgyalások sikerre vezettek volna, a bécsi kabinet ápr.19. fenyegető ultimátumot küldött Torinoba s midőn ezt a szárd kormány ápr. 26. visszautasitotta, az osztrák csapatok ápr. 29. a szárd határ átlépésével megkezdették a háborut. Máj. 3. Napoleon is kibocsátotta hadi kiáltványát, melyben olyformán nyilvánította szándékát, hogy Olaszországnak szabadnak kell lennie az Adriai-tengerig! Mihelyt a Gyulai osztrák fővezér által nem akadályozott francia-szárd hadak egymással egyesültek és ezek Montebello (máj. 20.), Magenta (jun. 4.) és Solferinónál (jun. 24.) legyőzték az osztrákokat, Napoleon I. Ferenc József császárral Villefrancában találkozott és ellenfelét fegyverszünet kötésére birta, mely utóbb a zürichi békére vezetett. Ausztria Lombardia legnagyobb részét átengedte a francia császárnak, ki viszont megigérte, hogy e területeket a szárd királynak adja át. Az olaszok örömét lehütötte kissé az a körülmény, hogy Napoleon Nizzát és Szavóját követelte a szárd királytól kárpótlásul, de még igy is emelkedett a császár népszerüsége és Páris fényesen ülte meg visszatérését. Jul. 27. elrendelte ugy a szárazföldi mint a tengeri haderő redukálását, 1859 aug.16. pedig a császár az 1848-1851. elitélt összes politikai foglyoknak, valamint a számüzötteknek is teljes közbocsánatot adott. Azok között, kik az amnesztiát megvetéssel visszautasították, Hugo Viktor, Blanc Lajos és Quinet Edgar neveivel találkozunk. 1859 aug. 6. megnyilt a zürichi békekongresszus és nov. 10. aláirták a végleges békét. Napoleon nyiltan ugyan nem helyeselte, hogy Párma, Modena, Toscána és a pápai legációk egy része a lakosság kivánatára a szárd királysághoz csatoltatott, de nem avatkozott a dologba és más hatalomnak sem engedte meg, hogy közbelépjen.

Igy hát az annyi vajudás után végre megoldásnak indult olasz kérdés feltartóztathatatlanul haladt megoldása felé. Viktor Emanuel és Cavour ugyan nyilt háborut nem kezdhettek, de mit ők nem tehettek, megcselekedte azt Garibaldi, ki az ezer marsalai hős élén megszabadította Sziciliát és Nápolyt a Bourbonok igája alól. Csak ezután nyomult be Cialdini is Umbriába és a márkákba és foglalta el az egyházi államot, mely hódításokat azután Viktor Emánuel az olasz kiálysággal egyesítette. De midőn Garibaldi magát Rómát is fel akarta szabadítani, Napoleon, tekintettel a francia papság érzületeire és szavazataira, arra kényszerítette Viktor Emanuelt, hogy Garibaldi ellen hadat küldjön, mely a szabadsághőst csakugyan elfogta. Napoleon pedig az olasz kormánnyal 1864 szept.15. oly szerződést kötött, mely szerint a pápa védelmére Rómába rendelt francia csapatok két év alatt elhagyják majd Rómát, viszont azonban arra kötelezte az olasz kormányt, hogy az egyházi államotminden támadás ellen megvédje és hogy nem kisérti meg Rómát az uj olasz királyság fővárosává tenni. E szerződés értelmében 1866. az összes francia csapatok csakugyan elhagyták az egyházi államot.

E főfontosságu európai ügyek mellett nem hanyagolta el a császár a gyarmatügyeket sem. Még 1853. megszerezte Uj-Kaledoniát s a következő években szerencsés expediciók jelentékenyen gyarapították az algériai és szenegáli birtokokat is. Az 1856. Siámmal kötött szerződés megnyitotta Hátsó-Indiát a francia kereskedelemnek. Angolországgal szövetségben 1857. és 1860. Khina ellen viselt a francia kormány háborut (opium-háboru), mely Peking elfoglalása és a császári nyaralók kifosztása után a pekingi békével ért véget (1860 okt. 25.) Ugyanakkor katolikus hittérítők bántalmazása miatt a fancia csapatok Annamot támadták meg s 1862 F. a saigoni békében Annamtól átengedett Kokhinkhinában jelentékeny gyarmatot szerzett. 1860. a sziriai keresztényüldözések alkalmat adtak a francia kormánynak, hogy a nagyhatalmak megbizásából megszálló csapatokat küldjön Sziriába. Ugy látszott, mintha a franciák nem volnának hajlandók egyhamar kivonulni a megszállott tartományból, de az angol kormány hangosan nyivánuló féltékenysége miatt Napoleon kénytelen volt csapatait már 1861. visszavonni.

Ez (1859-64.) években állott Napoleon császár hatalmának tetőpontján. De 1864 óta a hanyatlás jelei mutatkoztak. A leigázott népek és a radikális pártvezérek (igy a magyar emigráció vezérei is, kiket régebben kéz alatt felkelésre biztatott), csalódással fordultak el tőle; az olaszok rokonszenvét pedig az 1864. szerződéssel játszotta el. A számban egyre növekedő, kiméletlen ellenzék a kormányt a törvényhozó testületben a hivatalos presszió mellett végrehajtott választások, a hadügy reformja és a közigazgatás terén elharapódzott korrupció miatt ostorozta és minduntalan a dec. 2-iki államcsiny előidézőit kárhoztatta. Ehhez járult, hogy a hadügyi reformok roppant sok költséget okoztak, de különösen az, hogy Napoleon a mexikói expedicióval (l. o.) csufos kudarcot vallott. Ez volt az első vereség, mely Napoleon politikáját érte; a mexikói kudarc a császárság tekintélyét a legmélyebben megrendítette. A hatvanas évekkel Napoleon belpolitikájában fordulat állott be a szabadelvü irány felé. Az 1860 nov. 24. kibocsátott császári rendelet megengedte, hogy a törvényhozó testületek a trónbeszédre felirattal válaszoljanak és ezen alkalommal a bel- és külpolitikáról felvilágosításokat kérjenek. A parlamenti élet ezen egedmények következtében már az 1861-iki ülésszak alatt élénkebbé lett, miben főrésze az öt ellenzéki képviselőnek volt (Favre, Darimon, Picard, Hénon, Ollivier). Az ellenzék (az. 1865. felirati vita alkalmából) nemcsak a kormány külpolitikáját, nevezetesen a lengyel felkeléssel szemben és az 1864-iki dán-német kérdésben, hanem a császárság törvénytelen alapját és a december 2-iki államcsinyt is élesen megtámadta. Uj és még hevesebb támadások jelzik az 1866-iki ülésszakot, melynek folyamában az ellenzék különösen azt az eredménytelen és dicstelen szerepet kárhoztatta, melyet a császári kormány a porosz-osztrák háboruval szemben elfoglalt. A Napoleon által tervezett békekongresszus nem jött létre s a Benedetti által tett ajánlatot; hogy Poroszország területi növekedéseért Franciaországnak a Rajna balpartját engedje át, a porosz kormány visszautasította. Gyönge kárpótlás volt e diplomáciai kudarcért, hogy a königgrätzi (vagy sadovai) csata után a bécsi udvar Velencét a francia császárnak és nem közvetlenül az olasz királynak engedte át s a poroszok a felajánlott francia. közvetítést elfogadták. Velencét Napoleon még 1866. folyamán átadta az olaszoknak s ugyanakkor a franciák Rómát és az egyházi államot is teljesen elhagyták. Ekkor (1866) már nem Drouyn de l'Huys, hanem Moustier márki vezette a külügyet, de ennek sem kedvezett a szerencse. Midőn III. Vilmos hollandi királlyal alkudozásokat folytatott Luxemburg megszerzése végett, a berlini udvar ez ellen tiltakozott s a londoni konferencia (1867 máj. 11.) a nagyhercegséget örök időkre semleges területnek nyilvánította.1867 jan. 19-én (a kedvelt Rouher-hez intézett levélben) eltiltotta a felirati vitát, de megengedte bizonyos korlátok között az interpellációt. A törvényhozó testület termében az 1852. eltávolított szószéket ismét felállította, s egy rendeletben uj törvényjavaslatokat helyezett. kilátásba a sajtóról és az egyesületi jogról. A hadügy élére állított Niel tábornok pedig a hadseregnek gyökeres, bár költséges ujjászervezéséhez fogott. Az 1867. nyarán rendezett párisi világkiállítás még egyszer alkalmat szolgáltatott a császári udvarnak teljes fénye kifejtésére (a mi királyunk, az orosz cár, a porosz és belga király is meglátogatták a kiállítást); de már ugyanazon év őszén vészfellegek tornyosultak a nagy politika egén. Poroszország vonakodott a prágai béke értelmében É.-Slezviget Dániának kiszolgáltatni, Napoleon pedig hasztalan iparkodott a salzburgi találkozáson Ferenc Józseffel e kérdésben közös megállapodásra jutni. A francia protektorátus alatt tervezett «Déli német szövetség» sem létesült, Olaszországban Garibaldi támadást intézett Róma ellen és a habozó olasz kormány nem mert sem a nemzeti mozgalom élére állani, sem annak utját szegni, noha az 1864-iki szeptemberi konvenció ez utóbbira kötelezte. Napoleon a papságra, illetőleg annak szavazataira való tekintettel nem nézhette tétlenül Garibaldi előnyomulását és ezért, különösen Eugénie és Rouher nógatására, okt. 26. hajóhadat küldött megszálló csapatokkal Failly tábornok vezetése alatt a pápa támogatására. Nov. 3. a francia csapatoknak chassepot-puskái Mentana mellett Failly tábornok távirata szavaival élve «csudákat miveltek», és ez a diadal továbbra is biztosította a pápának az egyházi állam birtokjogát. A francia hadsereg zöme visszatért, de egy része Civita-Vecchiát továbbra is megszállva tartotta.

Az 1868. év rossz auspiciumok között köszöntött be, s különösen a császár köszvénybaja ejté aggodalomba a bonapartistákat; Pinard belügyminiszterré történt kinevezése reakciót jelzett; a piac pangott. Ugyanazon év májusában elfogadták a fenálló törvényekkel szemben némileg szabadelvünek nevezhető törvényjavaslatot a sajtóra és gyülekezeti jogra vonatkozólag. Rögtön ezután számos ellenzéki hirlap keletkezett, melyek közül kiméletlen és maró cikkei által Rochefort-nak «Lanterne»-je tünt ki. Jul. 28. hadi célra 429 millió franknyi póthitelt szavazott meg a törvényhozó testület. Nov. 20. a Montmartre temetőben tüntetések történtek, mely alkalommal a köztársaságiak megkoszoruzták Cavaignac és más republikánusok sirjait, első sorban az 1851 dec. 3. a torlaszon elesett Baudin képviselő sirját. Sőt a sajtó Baudin siremlékére alárást nyitott, s midőn Pinard belügyminiszter e miatt többeket a törvényszék elé állított, a védők - köztük Gambetta és Crémieux - heves beszédeikben az államcsinyt bünnek bélyegezték. E miatt a bosszus császár Forcade de la Roquette-t ültette Pinard székébe. Az 1869. év első hónapjaiban az ellenzék a báró Haussmann által a boulevardok kiépítése körül elkövetett csalásokról és sikkasztásokról rántotta le a leplet és azután óriási korteskedéssel fogott az uj választások előkészítéséhez. Forcade de la Royuette ugyan mindent elkövetett, hogy a hivatalos jelölteket keresztülvigye, de ez csak részben sikerült. Páris, Lyon, Marseille és a többi nagy városban az impérializmus és különösen a császár bizalmi férfiai határozott vereséget szenvedtek; itt a magokat engesztelhetetleneknek nevező radikálisok (Gambetta, Bancel, Raspail, Rochefort stb.) győztek, kik a kormánypártot a mameluk jelzővel bélyegezték. A junius 28-án megnyilt törvényhozó testületben a középsőpárt (tiers-parti) 116 aláiró nevében interpellációt nyujtott be, hogy a kormány a törvényhozó testületnek a nemzet kivánságához képest a közügy elintézésében nagyobb befolyást engedjen. Némi ingadozás után Napoleon uj alkotmányos reformok igéretével julius 12-én a törvényhozó testület üléseit bizonytalan időre felfüggesztette. Jul. 17. Rouhert sajgó szivvel elbocsátotta (a szenátus elnökévé tette), az államminiszteriumot eltörölte és a kabinetbe nehány uj erőt vett fel (de nem a középpárt sorából), mire a törvényhozó testület aug. 2. ujra megkezdette üléseit. Szept. 6.a törvényhozó testület hatáskörét lényegesen kibővítette s kimondotta a miniszteri felelősség elvét. I. Napoleon születésének aug. 15. megünnepelt 100-ik évfordulóján a császár közbocsánatot is hirdetett. Ez a pillanatnyi engedmény nem tette meg azonban a várt hatást és a rekonstruált miniszterium állása a törvényhozó testületben uralkodó ellenzéki szellemmel szemben mindinkább tarthatatlanná vált. A törvényhozó testület kebelében uj pártok alakultak: a jobb középpárt 108 tagot számlált, a balközép még 41 szavazatot. E kettőre azonban a császár már nem számíthatott biztosan, és igy a telivér mamelukok (David b. és Granier de Cassagnac alatt) kisebbségben voltak. Ily viszonyok között Napoleon nem tudott többé a liberális áramlattal dacolni, és ezért 1869 dec. 27. Ollivier Emilt bizta meg az uj kabinet alakításával. Az uj miniszterium, a császárságnak első parlamentáris miniszteriuma,1870 jan. 2. alakult meg, csaknem egészen uj erőkből állott. (Ollivier elnökség és igazságügy; Daru gróf külügy; Buffet pénzügy; a többi tag a jobb középhez tartozott). A személyes uralomnak immár vége volt, de azért a császár nem tudott az uj iránnyal megbarátkozni, és most is inkább Rouher-re hallgatott, mint Ollivier és társaira. Az uj alkotmányos reformok értelmében a törvényhozó testület ugyan befolyást nyert az alkotmányt illető kérdésekre, de a miniszterek megint a császár puszta eszközeivé lettek, a császár pedig fentartotta magának azt a jogot, hogy bármikor és bármelyik kérdésben a néphez apellálhasson. Ápr. 20. a szenátus a javaslatot elfogadta és a máj. 8. megtartott általános népszavazás azt 7350142 szóval 1538825 ellenében megerősítette.(A nagy városok és 50000 katona nem-mel szavaztak). E plebiscitumban Napoleon dinasztiájának és politikájának megerősödését látván, a régi rendszerhez kivánt visszatérni, és maga Ollivier is felhagyott a hirdetett liberális reform munkával, mely teljesen megfeneklett. Ez idő óta a császár mindinkább azzal a gondolattal barátkozott meg, hogy egy fényes háboruval az alkalmatlanná vált szabadelvü áramlatot majd teljesen elfojtja.

Az 1870-71. német háboru.

E háborut Napoleon Poroszország ellen tervezte, melynek németországi nagyhatalmát Franciaország európai vezérszerepével összeférhetetlennek találta. Ezzel nemcsak 1866. elkövetett mulasztását akarta jóvá tenni, hanem ki is akarta csavarni az ellenzék kezéből a fegyvert. 1866 óta ismételten megkisérlette, hogy Poroszországtól Belgium rovására holmi elégtételt vagy kárpótlást nyerjen, Bismarck azonban himezve-hámozva kitért előle. Most végre cselekedni kellett; sürgették ezt különösen Eugenia császárnő és Lebeuf hadügyminiszter, ki hivatkozással a chassepot-puskákra, oda nyilatkozott, hogy a francia hadsereg «talpig elkészült»; ugyanezt hirdette az udvari s hadipárt is. Stoffel berlini követségi attaché jelentéseiben ugyan már régebben felhivta a császár figyelmét a porosz sereg rendkivüli harcképességére és gyutűpuskáira és a déli német államok udvarainál alkalmazott követek jelentéseiből sem lehetett kiolvasni azt, hogy a déli német szövetség tagjai francia háboru esetén cserben fognák hagyni testvéreiket. De a császári udvar Stoffelre nem hallgatott és nemcsak a déli államok semlegességére, hanem még Ausztria segélyére is számított. Ily viszonyok között merült fel a spanyol trón betöltésének kérdése, melyet Daru külügyi miniszter utóda, Gramont herceg (aki eddig Bécsben működött, egyébiránt a császár és császárné vak eszköze) casus belli gyanánt sietett felhasználni. Midőn a spanyolok hohenzollerni Lipót herceget állították fel mint trónjelöltet, az ideges franciáak ebben Bismarck kezét látták és Gramont jul. 6. a törvényhozó testületben azt hangoztatta hogy F. idegen hatalomnak a beavatkozását és a spanyol trón tervezett betöltését nem fogja eltürni. A képviselőház, a sajtó és a könnyen izgatható fővárosi nép zajos tetszéssel fogadta ezt a nyilatkozatot. Ámde Lipót herceg maga visszautasította a jelöltséget és igy ez az incidens tárgytalanná lett. A minden áron háborut akaró udvari párt és a császárnő ösztönzésére azonban a jul. 12. tartott minisztertanács oly határozatot hozott, mely a háboru kitörését kikerülhetetlenné tette. Ennek értelmében Benedetti követ Ems-ben azt követelte Vilmos porosz királytól, igérje meg határozottan, hogy a Hohenzollern-jelöltséget nem fogja többé felvetni, és kötelezze magát erre irásban. Vilmos király e követeléseket visszautasította, utóbb pedig az ismételten kihallgatásra jelentkező Benedettit már el sem fogadta. Ennek hire a császári udvart annyira lázba hozta, hogy F. megsértett becsületének védelmében elégtételt követeltek. A jul. 15. ülésen a képviselők óriási többsége lelkesen fogadta Ollivier harcias nyilatkozatait, és meg is szavazta a hadsereg mozgósítására követelt hitelt; csakis 10 képviselő, köztük Thiers, mert a sovinizmus kitöréseivel szembeszállani, ámde intő szavaik a bonapartisták sértő nyilatkozatai és gunykacajában elhangzottak. Jul. 19. adta át a francia követ Berlinben a hadizenetet, jul. 28. pedig a császár átvette Metzben a fővezényletet, miután a kormányt ideiglenesen Eugenie-re ruházta volt.

Mennél megfontolatlanabbul járt el a császári kormány, annál nyugodtabban vehették fel a németek az oda dobott keztyüt. Bismarck, Moltke és Roon évek óta készültek volt e háborura és az egész nemzet érezte, hogy e mérkőzés lesz a német egység tüzpróbája. Az északi német szövetségi tanács és birodalmi gyülés lelkesedéssel szavazták meg a mozgósítást és a hadi költségeket, mire a déli német államok ugyszólva még nagyobb lelkesedéssel fogtak kardot testvéreikért. A németek, bár későbben kezdték a mozgósítást, hamarább készültek el vele, és mihelyt a felvonulás megtörtént, megkezdték a támadást. A főtámadást Moltke a franciáknak u. n. Rajna-hadserege ellen intézte. Aug. 4. a porosz trónörökös alatt küzdő hadtest a franciák jobb szárnyát (a Douay dandárt) kezdé visszaszorítani, miközben Weissenburgot ragadta ki a franciák kezéből. Aug. 7. a trónörökös és Reichshofennál magát Mac Mahont támadta meg, ki makacs ellenállás után szintén visszavonulni volt kénytelen. E vereség következtében Mac Mahon elvesztette az összeköttetést a metzi táborral és a chalons-i táborba vezette visszavert hadát. Követte őt a németek III. hadteste, mely a Vogesek szorosain keresztül folytatta utját aMosel felé. Csupán a Werder-dandár maradt vissza Elsassban, mely legott Strassburg ostromához fogott. - Ugyancsak aug. 6. az I. és II. hadtest kombinált osztályai is kezdték a támadást. Megelőzőleg a még aug. 2. Frossard hadteste által, a francia trónörökös jelenlétében megszállott Saarbrückent foglalták vissza és azután a Spichern melletti magaslaton elsáncolt Frossard hadtestét kényszerítették szuronytámadással a visszavonulásra. Aug. 14. Steinmetz hadteste Metz keleti erődei előtt termett, mig a II. hadtest előhada Pont-a-Mousson-nál, a III. előhada pedig Nancy-nál érte el a Mosel-vonalat.

Ugyane napon arról értesült a német törzskar, hogy Bazaine a metzi hadtesttel otthagyni készül Metzet és a Mosel vonalát, és Páris felé készülb visszavonulni. A németek akkor még nem tudhatták, hogy Bazaine visszavonulását a politikai helyzet tette szükségessé. Párisban ugyanis mindjárt az első balhirek hallatára a császárság ellen irányuló tüntetések történtek, melyek az Ollivier-féle ál-liberális kabinetnek azonnal való bukását vonták maguk után. Ekkor a metzi hadseregnél időző császár parancsára Palikao tábornok uj miniszteriumot alakított, ki a hadügyminiszteriumi tárcát is átvette Lebeuftől, és ez állásban jobb ügyre méltó buzgóságot tanusított. Augusztus 12. Napoleon Bazaine kezébe tette le a fővezényletet, ki már most politikai okokból, Palikao sürgetésére a Párisban készülő felkelés megakadályozása és a főváros födözése céljából hadtestének legnagyobb részével Metzből Páris felé indult. Ámde ekkor Moltke már tisztában volt feladatával és a következő parancsot adta ki: Bazaine-t okvetlenül fel kell tartóztatni; el kell őt vágni visszavonulási utjától és Páristól és visszaszorítani Metzbe. A cél - iszonyu emberáldozatok árán - el volt érve az aug.16. vionvillei és Mars-la-touri, valamint az aug.18. gravelottei véres csaták által: Bazaine és a rajnai hadsereg Metz erődei mögé szorult, hol őt Frigyes Károly azonnal keményen ostrom alá fogta, mig az összes szabad rendelkezésre álló többi német katona Chalons felé indult.

Ezek közben Mac Mahon körülbelül 135,000 katonát gyüjtött a chalons-i táborban maga körül (Failly, Ducrot, Douay és Lebrun hadtestét) és aug.15. a császár is a táborba érkezett. Mac Mahon e sereggel Páris alá készült vonulni, de Palikao parancsára, ki a fővárosi lakosságot Bazaine sorsáról értesíteni nem merte, és azt sem merte közhirre juttatni, hogy a császár Bazaine-t magára hagyta, fel hagyott e szándékkal. Palikao parancsára tehát nem Páris felé nyomult vissza, hanem Rheimsen és Rethelen át az É-i határra, hogy onnan, a belga határ mentén, É. felől kisértse meg Metz felszabadítását, és a Bazaine-nel való egycsülést. A német főhadiszállás Ligny-ben értesült a meglepő hirről, hogy Mac Mahon a chalonsi táborból É-felé indul és Rheimsnek tart seregével. Rövid idő alatt átlátták a marsal tervét és Moltke meg Blumenthal levonták az uj helyzetből a következést (aug. 26-án). A sereget azonnal a különben lassan haladó Mac Mahon utan indították, kinek utóvédjét a porosz dsidások már aug. 27. érték utól. Kisebb csatározások között Mac Mahon utját egyre folytatta, mignem aug 28. Beaumonthoz ért a Maas mellékére, hol legnagyobb meglepetésére a német Maas-hadtest vezérével, a szász trónörökössel találta magát szemben. Kis csetepaté fejlődött közöttük, mely estig tartott. A német törzskar most már az összes hadtestek együttes támadására helyezte a fősulyt. Aug. 30. a Maas-hadsereg Failly kényelmesen táborozó hadtestét meglepve, Douay meg Lebrun hadtestével együtt Beaumontból Sédan felé szorította vissza. Ezzel a franciák utja Metz felé el volt vágva. A németek most minden áron arra törekedtek, hogy Mac Mahon seregét vagy elfogják, vagy a belga határon átszorítsák. Mac Mahon ugyan Mezieres felé még visszavonulhatott volna, de ugylátszik serege már erre nem volt képes, és igy hát Sédán mellett a Maas-völgy katlanában és a közeli dombokon foglalt állást a végtusára.

A sédani csata szept. 1. reggel kezdődött, amidőn a bajorok a porosz gárda és a szászok a franciákat Bazeilles és Donchéry falvakból kiszorították. A nap folyamában a többi német sereg is akcióba lépett, ugy hogy 7 órai véres harc után a hősies ellenállásuk dacára a sédani katlanba szorult franciákat minden oldalról teljesen körülzárolták és annyi ágyukkal rakták meg a dombokat, hogy a testileg-lelkileg megtört franciák menekülni többé nem tudtak. Ekkor már nem Mac Mahon vezényelt, ki csata közben megsebesült; Ducrotnak adta át a fővezényletet, ki viszont a két nappal előbb Algériából, illetőleg Párisból érkezett és Palikao által fővezérré kinevezett Wimpffen tábornoknak engedte azt át. A katasztrófát azonban ez sem tudta már feltartóztatni. A császár, ki még e csata folyamában a városba lovagolt vissza, még aznap este Reille szárnysegédét a következő levéllel küldte Vilmos király hadiszállására: «Miután nem eshettem el hadseregem élén, Felségednek adom át kardomat». Másnap, szept. 2. kora reggel Napoleon a megállapodás értelmében elhagyta Sédant és előbb Bismarckkal értekezett Donchéryben, mely találkozás azonban célhoz nem vezetett, amennyiben Napoleon a hadsereg kapitulációjára és a békekötésre vonatkozólag nem tudott s nem is akart nyilatkozni. Ezután Vilmos királlyal találkozott a kies Bellevue kastélyban (Frenois mellett), ahonnan már mint a németek foglya távozott, kik a Kassel mellett emelkedő Wilhelmshöhe-be internálták. A hadsereg kapitulációja ügyében Wimpffen alkudozott Moltke-vel és elvégül szeptember 2. a következő föltételekben állapodott meg: az egész francia hadsereg megadja magát; azok a tisztek, kik irásban kötik le becsületszavukat, hogy a háboru befejezéseig fegyvert többé nem fognak, szabadon bocsáttatnak; a zászlók, a fegyverek és az összes tábori készlet a németek prédája; Sédan vára megnyitja kapuit. - E szerződés értelmében meg is történt azután a kapituláció. 50 francia tábornok, 5000 tiszt, 83000 közkatona, 558 ágyu, 66000 puska és 6000 ló került a győzők kezébe. A megelőző csatákban is vagy 28000 francia katona esett fogságba; igy hát, a holtakat beszámítva, 135000 főnyi hadsereg pusztult el rövid 4 hét alatt.

Mig Németország kimondhatatlan örömmel értesült a franciák sédani katasztrófájáról, magában F.-ban a kitörő düh és szégyenérzet pereputtyostul söpörte el a II. császárságot. Szept. 3. Páris megmozdult és a szept. 3-4. közötti éjjel Favre Gyula a császári dinasztia letevését indítványozta, mit a csekély számmal megjelent bonapartisták nem mertek ellenezni. Az utcákon torlaszok emelkedtek, s dühöngő népcsoportok a köztársaságot éltették. Palikao tábornok gyámoltalanul látta a vihart feje fölé nőni, a hadsereg és a nemzetőrségben nem bizhatott és igy nem is védekezhetett. Szept. 4. délután a nép ezrei szállták meg a törvényhozó testület termét, kiknek jelenlétében Gambetta óriási lelkesedéstől fogadtatva, a köztársaságot kikiáltotta. Más tömegek eközben a Tuileriákat rohanták meg, ahonnan Eugénia császárné csak Metternich osztrák-magyar követ nejének és Evans fogorvosnak segélyével tudott álruhában elmenekülni, mire Angliába futott, ahol fiával, a trónörökössel, találkozott. Példájukat a bonapartista párt fejei is követték. A Tuileriák kincsei és érdekes oklevéltára pedig a felbőszült tömeg kezébe került. A világtörténet csak igen kevés esetet ismer, amidőn egy évtizedeken át büszke és hatalmas monárkia nehány óra alatt ily csufos módon bukott le parancsoló magaslatáról a semmiségbe.

A nemzeti honvédelem ideiglenes kormánya és a háboru folytatása. Még ugyanazon nap (szept. 4.) este alakult meg a városházon a nemzeti honvédelem kormánya, melynek a következő ellezéki képviselők voltak tagjai: Arago, Cremieux, Favre, Ferry, Gambetta, Garnier-Pages, Glais-Bizoin, Pelletan, Picard, Rochefort és Simon. A kormány elnökévé Trochu köztársasági érzelmü tábornokot és Páris kormányzóját választották. A vérmes franciák azt remélték, hogy a német kormány, miután a háboru okozója, Napoleon császár megbukott, beéri majd a dicsőséggel és méltányos békét köt a köztársasági F.-gal, ellenkező esetben azonban az ideiglenes kormány el volt határozva, a háborut minden erőből a teljes kimerülésig folytatni. E szellemben szerkesztette Favre Gyula, az uj külügyminiszter szept. 6. kelt első diplomáciai körlevelét, melyben Európa fejedelmeit arról értesítette, hogy a köztársaság ugyan békére hajol, de csakis a status quo ante alapján, ellenkező esetben «végig harcolunk és nem engedünk át sem talpalatnyi földet, sem egyetlen követ várainkból». Ugyanezen az alapon igyekezett Favre és Thiers szept. 19. és 20. a ferriercs-i találkozáson Bismarckot békére hangolni. A német vezérférfiak azonban most már határozottan Elszász átengedését követelték és területi kompenzáció nélkül lehetetlennek mondták a további alkudozásokat, mellesleg pedig kétségbe vonták az ideiglenes kormánynak jogi kompetenciáját. Még más csalódások is érték a franciákat, Thiers, aki rendkivüli misszióban járta be a londoni, bécsi, szt. pétervári és firenzei udvarokat, hogy a külföldi hatalmak közvetítése mellett kedvezőbb föltételeket szerezzen hazájának, nem volt képes tényleges eredményt felmutatni, és keserüen emlegette: «nincs többé Európa». A bécsi udvar, Beust külügyminiszter, egynémely osztrák nemzetiség, sőt a magyar közvélemény is inkább a franciákkal rokonszenvezett. Mi több, a háboru kitörése előtt, mint ez Jarras tábornok emlékirataiból kiderült (v. ö. Századok 1892 860.l.), az osztrák táborkar dolgozott ki haditervet a francia-osztrák kooperálás eshetőségére; Ausztria különben kikötötte, hogy csak 6 héttel a háboru kitörése után lép akcióba. Ámde a német győzelmek hatása alatt a bécsi birodalmi gyülés, csakugy mint a magyar országgyülés erélyesen a béke fentartása mellett nyilatkozott, és ezek a nyilatkozatok Beust és a háboru-pártnak poroszellenes hevét lehütötték. - Szóval a francia alkudozások meghiusultak és a háboru ujra kitört.

F.-nak azonban nem volt akkor már rendes hadserege. Mindössze 10000 főnyi rendes katonaság állott rendelkezésül, Vinoy alatt, ki utközben értesülvén a sédani kapitulációról, rögtön visszatért Párisba. Mindazonáltal a honvédelmi kormány éltető lelke, Gambetta, nem esett kétségbe. Lázas sietséggel szervezett uj csapatokat, sorkatonaságot, nemzeti őrséget és franc-tireureseket, fegyverre szólított minden éptestü honpolgárt és bámulandó ügyességgel és buzgósággal szervezte a tömeges felkelést. Nagy csatákat ugyan ezek a rosszul fegyelmezett, gyakorlatlan katonák eleintén nem vivhattak; de annál elkeseredetettebben folyt a guerilla-harc. A háboru ezóta kegyetlen, barbár szint öltött, miközben az ország nagy része teljesen vadonná alakult át. A németeknek első sorban a várak, Strassburg, Metz és Páris megvivásához kellett fogniok. Az Uhrich-tól hősiesen védelmezett Strassburgot Werder ostromolta; Metzet Frigyes Károly zárta körül, ki Bazaine-nek ismételt kirohanásait visszaverte. A főhad azonban Rheims s Laon megszállása után Páris alatt termett. Szept. 19. már 250000 német zárolta körül Párist, illetőleg annak erődjeit, melyeknek ágyui megállj!-t parancsoltak az ellenségnek. A német haditanács a rendes ágyuzásnál és ostromnál előnyösebbnek találta a zsufolt világvárosnak teljes körülzárolását és kiéheztetését. Mig tehát a nagy várostromra alkalmas ágyukat Németországból ide szállították, a németek állásaikat a Mont Valérien, az Issy, Montrouge Charenton, Nogent, Rosny, Vincens stb. erődök tüze ellen sáncokkal fedezték, a Vinoy meg Ducrot kirohanásait (szept.19. és 30., okt. 13. és 21.) pedig visszaverték és a várost a külvilágtól lehetőleg elvágták.

Az ideiglenes kormány tagjainak egy része még a körülzárolás előtt menekült el Toursba hová őket okt. 7. Gambetta léghajón követte. Mint had- és belügyminiszter, diktátori hatalommal, nemcsak a Loire-vonal mögötti départementokban, hanem az összes még megszállástól ment vidékeken általános felkelést létesített és nehany hét alatt 600 ezer ember állott rendelkezésre, hogy Párist fölmentsék. Más országokból is érkezett segély, Olaszországból az agg Garibaldi közelgett önkéntes csapatokkal. Most miden attól függött, sikerül-e ezeket a világ minden tája felől érkező felmentő hadakat egy terv alapján együttes közreműködésre birni és egyszerre Páris falai alá hozni? - Viszont a németek is siettek a várak bevételével, hogy minél több embert küldhessenek Páris alá. 1871 január 28. Versaillesben 3 heti fegyverszünetet kötöttek a harcfelek. Két francia hadsereg fogva volt Németországban, a harmadik Páris éhezett, a negyedik le volt fegyverezve svájci földön. Miután a Páris felmentésére irányult kisérletek külön-külön dugába dőltek, a magára hagyatott, az éhségtől és az ostromtól egyformán szenvedő Páris sorsa nem lehetett többé kétséges. A németek karácsony után fogtak csak a valódi ostromhoz. 1871 január l. elhallgattatták a Mont-Avron ágyutelepeit, január 5. a D-i fortokat is kezdték bombázni és ez idő óta a gránátok a városba repültek. Trochu ugyan több izben kitört, jan. 19. pedig 100000 emberrel kisérlette meg a Mont Valérien felől a Versailles-ben székelő német főhadiszállás meglepetését; de ezen a napon is visszaverték és igy Páris sorsa el volt döntve. Az eleségből kifogytak, a fa és kőszén is elfogyott és a lakosság a bombázás elől a pincékben volt kénytelen menedékhelyet keresni. A végső válsággal szemben Trochu leköszönt és Lefiô vette át a kormányzóságot, mig a katonai főhatalom Vinoy-re szállott. Anarkisták és kommunisták (Delescluze, Blanqui, Pyat) még növelték a zavart és kétségbeesést, de lázadási kisérletüket ekkor még elnyomták. Az ideiglenes kormánynak elvégül nem maradt egyéb hátra, minthogy békét kérjen a győzőktől.

1871 jan. 28. indult Favre Gyula Versaillesbe, hogy Bismarckkal alkudozzon. E találkozásnak eredménye három heti fegyverszünet volt, oly föltétel mellett, hogy a franciák a Párist övező fortokat átengedik a németeknek. E fegyverszünet ideje alatt (melyet márc. 3-ig meghosszabbítottak) a honvédelmi kormány általános és szabad választásokat irt ki és Bordeauxba hívta össze a nemzetgyülést (750 képviselőt), melynek a béke megkötését szabta tövises feladatául. Február 8-án mentek végbe a választások és 12-én nyilt meg a nemzetgyülés. Másnap a nemzeti honvédelem kormánya állásáról leköszönt és a nemzetgyülésre bizta F. sorsát és a további teendőket. A nemzetgyülés Grévy-t választotta elnökévé és febr. 17. Thiers-t nevezte ki a végrehajtó hatalom fejévé, ki Favre Gyulára bizta a külügyi, Picard-ra a belügyi, Dufaure-ra az igazságügyi, Lefiô-ra a hadügyi tárcát. Thiers miniszteriumát a különböző pártokból állította össze és égre-földre könyörgött a képviselőknek, hogy mindaddig, mig a béke nincsen megkötve, hagyják nyugodni a pártgyülölséget és a sérelmeket. Favre febr. 20. indult másodizben a német főhadiszállásra, hol Bismarckkal és a bajor württembergi meg bádeni követekkel hosszadalmasan alkudozott enyhébb föltételek iránt, elvégül azonban, könyezve bár, meg kellett hajolnia Bismarck vasakarata előtt. Febr. 26. irták alá az ideiglenes békeföltételeket, melyeket a bordeaux-i nemzetgyülés (568 szavazattal 104 ellenében) márc.1., Vilmos császár pedig március 2. szentesített. A béke értelmében F. lemond Elzaszról és Lotaiának németajku részéről, és Metzről is lemond; Belfort várát ellenben visszakapja. Fizet továbbá 5000 millió frankot hadisarc fejében és ez összeg teljes törlesztéseig a németek nehány keleti départementban továbbra is megszállva tartanak nehány helységet. A német sereg egy része császárral és a fővezérekkel azonfelül márc.1. Párisba vonult, melyet azonban 3-án megint elhagyott. - Nem sokkal később a nemzetgyülés a demokrata és forrongó Páris ellen táplált gyülöletből Versailles-be tette át gyüléseit, egyuttal megkezdődtek azonban a pártvillongások és rekriminációk. Növelte az általános keserüséget a márc.18. Párisban kitört kommün-lázadás (l. Commune), melyet csak két havi kemény ostrom után sikerült Mac Mahonmk leverni, mire a hadi törvényszék sok ezer kommunistát agyonlövetett avagy számkivetésre itélt. Időközben a béke részletesb megbeszélése ügyében Brüsszelben folytak tárgyalások, melyek azonban sok akadályba ütköztek. Ekkor Bismarck Frankfurtba kérette Favre Gyulát, kivel azután a vitás pontokat hamar tisztába hozta. A máj.10. aláirt frankfurti béke nagyjában megegyezik a megelőző békeszerződéssel és csak a francia keleti vasut-társaságra vonatkozólag tartalmaz toldalékot.

A harmadik köztársaság

Franciaország Thiers elnöksége alatt 1871 febr. 17-től 1873 május 24-ig. F. tehát végre megszabadult a «rettenetes év» iszonyu küzdelmeitől, de ezer sebből vérzett; büszkesége, önérzete porig volt alázva, egy része még az ellenség kezében volt és óriási hadisarcot kellett előteremteni. Mindezeken kivül a csaták zajában elnémult pártok: a köztársasági párt és a monarkisták élet és halálharcra készültek egymás ellen. A több frakcióra oszlott monarkisták (orleánisták, valamint legitimisták) megérkezettnek hitték idejüket. A milliók átkától sujtott bonapartisták, kik a háboru alatt Angliába menekültek, most egyenkint visszaszállingóztak, de eleintén moccanni is alig mertek, annál kevésbbé, mivel a bordeaux-i nemzetgyülés is (márc. 1.) a Bonaparte-családot majdnem egyhangulag örökre trónvesztettnek nyilatkoztatta. Visszatért a párisi gróf is, szintugy a chambord-i gróf (V. Henrik), kiknek hivei fuzió létrehozásán fáradoztak. Ámde V. Henrik jul. 5. közzétett manifesztumában végzetes makacssággal ragaszkodott az abszolut monarkia elveihez és a «fehér zászlóhoz» és ez által lehetetlenné tette jelöltségét. A versailles-i nemzetgyülés tárgyalásai is visszatükrözték a pártélet hullámzásait. A februári választásokkor, a szörnyü szenvedések sulya alatt görnyedő falusi nép konzervativ többséget választott. Thiers elnök tehát kénytelen volt annyira mennyire e monarkista-klerikális többséggel kormányozni, minek folytán ő is, és első miniszteriumai is többször kényszerhelyzetbe kerültek. Thiers maga éppen oly távol állott a radikális balpárttól, mint a szélső jobbpárttól és nem volt barátja a radikális v. az exkluziv párturalomnak. A fenforgó helyzet közepette a mérsékelt köztársaságot tartotta az egyedüli lehetséges és észszerü kormányformának, a monarkiát ellenben képtelenségnek Thiers is tudta, hogy a jobbpárt abban a percben fogja őt megbuktatni, melyben oly elnökjelöltre tesz szert, aki a monarkia megalapításában kezükre fog dolgozni. Ebből a szempontból itélendő meg a Rivet által indítványozott és a nemzetgyülés által aug. 31. 491 szavazattal 93 (a legszélsőbb jobb párt szavazatai) ellenében elfogadott határozat is, mely szerint Thiers elnöki hatalmát és a «köztársaság elnöke» cimet érdemeire való tekintetből a nemzetgyülés tartamára meghosszabbítja. A végrehajtó hatalmat felelős miniszteriuma által fogja gyakorolni, melyet ő nevez ki. Végül: Thiers abban a városban tartozik lakni, amelyben a nemzetgyülés gyüléseit tartja és hogy nemcsak a miniszterek, hanem ő maga is a nemzetgyülés által felelősségre vonható.

Thiers és kormánya legszentebb és legfontosabb kötelességének azt tartotta, hogy az országot a hadisarc minél hamarabb való törlesztése által a német okkupációtól megváltsa. E tekintetben bámulatos siker koszoruzta Thiers és derék pénzügyminiszterének, Pouyer-Quartier-nek fáradozásait. A lealázott F. ébredező önérzettel fogadta a hirt, hogy a külföld a Thiers által felvett harmadfél milliót megközelító kölcsönt sokszorosan felüljegyezte, ugy hogy F. kötelezettségeinek még a kitüzött határnapok előtt is eleget tehetett. 1873 szept. 5. fizette ki F. az utolsó részletet és ezzel (szept. 26.) az utolsó porosz katona is hátat fordított a fellélegző országnak. Második feladata a hadsereg és a honvédelem teljes ujjászervezése és lehető tökéletesbítése volt, amint ezt a nemzet mélyen sértett önérzete és a szive mélyében rejlő revanche-gondolat követelte. A nemzetgyülés ugyszólván egyhangulag szavazta meg azokat a roppant összegeket, melyekbe a reorganizálás került, sőt még több pénzt ajánlott fel honvédelmi célokra, mint amennyit a hadügyminiszter kért. Mindenekelőtt a régi nemzetőrséget feloszlatták, a tehetetlen és gyáva tábornokokat és tiszteket eltávolították, a honvédelmi kormány által osztogatott rangfokozatokat részben alábbszállították és behozták a porosz mintára szervezett egyéves önkéntesi intézményt. Ezen bevezetés után kimondotta a nemzetgyülés 1872 jul. 28. az általános katonai kötelezettséget (a 20. évtől a 40-ig); kimondotta továbbá, hogy a katona a szolgálati időnek nagyobb részét (5 évet) tényleges szolgálatban tartozik leszolgálni, mig a testileg kevésbbé alkalmas ujoncokat hat havi gyakorlatra kötelezte. Az első tartalékban való szolgálati időt négy évre, a második tartalékban (a területi népfelkelésben) töltendő időt pedig 11 évre szabták.1873 jul. 24. megszavazták folytatólag a teljesen porosz minta szerint kidolgozott, a hadsereg ujjászervezéséről szóló törvényt, melynek értelmében a hadsereg 18 hadtestre oszlott, ezek keretén belül pedig 144 gyalog, 70 lovas és 28 tüzérezredre; Algéria számára Chancy vezénylete alatt a 19. hadtestet alapították. Végül 1875 márc. 13. hadkiegészítő törvényt léptettek életbe, mely minden ezrednek létszámát 4000-re felemelte. - A felsorolt reformok alapján F. aktiv hadseregének létszáma 825000 emberre emelkedett, a tartalék 510000-re, az u. n. területi hadsereg pedig 1 millióra. A nemzetgyülés pártkülönbség nélkül szavazta meg ezeket a reformokat, ama meggyőződésben, hogy a boszu órája nemsokára közeleg.

Politikai s nevezetesen alkotmányos kérdésekben a pártok egyenetlensége és agyarkodása tovább folyt s nemcsak a csekély többséggel rendelkező monarkisták, hanem a köztársasági párt is több frakcióra oszlott. Ez a körülmény teszi megérthetővé, hogy az 1872 dec. 5. választott bizottság, mely az alkotmányos refomokat készítette elő, meddő eredménnyel folytatta tárgyalásait. A bizottságban 19 jobbpárti és 11 balpárti képviselő ült és az elnök (Larcy) és előadó (Batbie) is a jobbpárthoz szítottak. Ettől a bizottságtól tehát hasztalan remélte a köztársasági párt megszilárdulását. Mindazonáltal a köztársaságiak el nem csüggedtek, mert a pótválasztások eredményeiből azt látták, hogy hiveik országszerte szaporodnak, ugy hogy előre meg lehetett jelölni azt az időpontot, amidőn a köztársasági párt többségre fog emelkedni. Csakhogy ezt a monarkisták és klerikálisok is tudták, kik nem voltak hajlandók ezt az időpontot tétlenül bevárni. Először Grévy-t buktatták meg és a monarkista Buffet-et ültették helyébe és azután Thiers ellen fordultak. Hasztalan engedett volt Thiers az utolsó időben kérelmeiknek és ámbátor maguk is elismerték rendkivüli érdemeit, még sem kegyelmeztek neki. Szemére lobbantották, hogy a kabinet május 18. történt ujjáalakításakor kizárólag a köztársasági balközép soraiból szemelte ki az uj miniszteriumot és még kevésbbé bocsátották meg neki, hogy május 24-én, az ellene indítványozott bizalmatlansággal szemben is azt mondotta, hogy a monarkiát ez idő szerint F.-ban képtelenségnek tartja és hogy ezentul is a köztársaság hive marad. Erre ugyancsak május 24-én 360 szavazattal 344 ellenében tényleg bizalmatlanságot szavaztak Thiersnek, ki még aznap kiköltözött az Elyséeből, ahová a jobbpárt 390 szavazatával megválasztott uj elnök, Mac Mahon vonult be. (A balpárt nem szavazott).

Mac Mahon elnöksége. 1873 máj. 24 - 1879 jan. 30. A fiatal köztársaság ezzel a tüzpróba stádiumába lépett. Az uj elnök a 3 monárkista-frakcióból azonnal uj miniszteriumot alakított, melyben Broglie (l. o.) herceg vette át az elnökséget és külügyet, Batbie a közoktatást, Beulé a belügyet, Ernoul az igazságügyet, Magne a pénzügyet, Cissey (később du Barail) a hadügyet. Az alkotmányos reformokat a Broglie miniszterium elhalasztotta, mert tudta, hogy ezzel csak szakadást idézne elő saját táborában. A jul. 21. végbement programmvitánál Broglie a konzervativ érdekek megvédését emlegette mint főcélját. A köztársasági párt szerencséjére V. Henrik és a párisi gróf a Frohsdrofban történt találkozáskor nem tudtak egymással megegyezni és igy hiveik fuziója is abban maradt. Annál több szerencsével erőlködtek a bonapartisták, kik Mac Mahon és Broglie oltalma alatt a pótválasztások alkalmával uj meg uj kerületeket hódítottak és a főbb hivatalokat is sorra lefoglalták; III. Napoleon-nak 1873 jan. 9. történt halála után tömegesen zarándokoltak Chislehurst-be, hol a fiatal Napoleon hercegnek hódoltak; a képviselőházban pedig a bonapartisták kipróbált többségszerző fegyverüket, a plebiscitum elrendelését követelték. Erőszakos fellépésökkel és az államcsiny emlegetésével azonban csak azt érték el, hogy még az orleánisták és a legitimisták is elfordultak tőlük.

Mihelyt a képviselőház szünideje jul. 29. megkezdődött, Broglie világnak bocsátotta reakcionárius rendeleteit, melyekkel közvetve a monarkiának egyengette utját. De midőn Broglie az általános választási szabadságot akarta korlátozni, a képviselőház többsége (baloldal és bonapartisták) máj. 16. leszavazták. Mac Mahon erre Cissey (l. o.) tábornokot nevezte ki az uj kabinet elnökévé. Az uj klerikális-monarkista miniszterium szellemi örököse volt a Broglie-kabinetnek, és az államformának végleges meghatározásától egyre idegenkedett. Ekkor azonban egy pillanatra a köztársasági párt kerekedett a nemzetgyülésben többségre, mely többség Perier Kázmér indítványára 345 szavazattal 341 ellenében arra utasította a kormányt, hogy a végleges államforma kérdésében javaslatot dolgozzon ki. Kormány és monarkisták azonban mindent megtettek, hogy e javaslatot huzzák-halasszák, és egyáltalában nem volt kedvük a hatalmat kezökből kiengedni. Mihelyt a konzervativ többség 1875 jan. 6. Mac Mahon személyes óhaját, a szeptennátust elvetette, a Cissey-miniszterium lemondott, de az elnök kivánatára az ügyeket egyelőre tovább vezette. A döntő szerepet pedig majdnem észrevétlenül a köztársasági párt nyerte el, melyet a jobbközép is támogatott. Ezé a két párté az érdem, hogy az alkotmányos alaptörvények végre megszülettek. Először is elfogadták Wallon indítványát, mely szerint a szenátorok száma 300, ezekből 75 élethossziglanra, 225 kilenc évre lesz választva. Amazokat maga a nemzetgyülés választja saját kebeléből, emezeket a départemente-ok és a gyarmatok közvetett mód szerint. Ezt a törvényt jan. 30. fogadták el 353 szavazattal 352 ellenében. Azután a szeptennátus került napirendre, melyre nézve kimondották, hogy az elnököt ezentul 7 évre választják (szeptennátus) és ez idő letelte után ujra megválasztható. Febr. 25. az összes alkotmányos alaptörvényeket fogadták el 436 szavazattal 262 ellenében. A szeptennátus megszavazása után a Cissey-miniszterium ujra beadta lemondását, melyet Mac Mahon elfogadott. Az uj miniszterium alakítását pedig Buffet-re (l. o.) a nemzetgyülés elnökére bizta, ki 1875 márc. 11. a következő miniszterium élén lépett a nemzetgyülés elé: Dufaure (igazságügy), Say (pénzügy), Wallon (közoktatás) és de Meaux (földmüvelés); Cissey, Decazes, Montaignac és Caillaux megmaradtak. E névsor bizonyítja, hogy a véglegesen megalapított köztársaság első miniszteriuma kétharmadrészben a monarkisták soraiból került ki. Buffet maga sem tagadta, hogy kizárólag a konzervativ érdekeket fogja szemmel tartani és rendeleteit is e szellemben szerkesztette.

Az uj választásokra a monarkisták és a miniszterium épp olyan eréllyel készültek, mint a köztársasági balpárt. A Buffet-miniszterium az ostromállapot, a cenzura, a prefektusok és a mairek által gyakorolt hivatalos nyomás igénybevételével mindent megtett, hogy a köztársasági pártot megtörje. Mindazonáltal az ellenzék megizmosodva került ki a választásokból. A szenárusnak 300 tagja közül ugyancsak egyharmada követte a köztársasági zászlót; de az 532 képviselő közül 360 csoportosult a fennálló kormányrendszer körül, kikkel szemben csak 170 (köztük 80 bonapartista) monarkista állott. A miniszterium elhatározta, hogy még a képviselőház összejövetele előtt beadja lemondását (febr. 21.). Meghajolt tehát a nemzet akarata előtt, nem ugy Mac Mahon, ki egyre F.-gal szemben elvállalt kötelezettségeit emlegette és hova tovább Monk szerepére vágyódott. Az uj kabinet tagjait a jobb és bal középpártból választotta és Dufaure-t (l. o.) állította annak élére. A képviselőház Grévy-t választotta meg elnökének, a szenátus Audiffret-Pasquier herceget. Gambetta ezek után F.-nak a klerikálisok uralma alól való teljes felszabadítását tüzte ki a napirendre és ennek megfelelőleg a képviselőház többsége a 1875 jul. 12. kelt törvényt, melynek alapján a szabad vagyis klerikális egyetemek alakultak, lényegesen módosította és kimondotta, hogy ezentul csakis az állam, illetőleg az állami főiskolák osztogathatnak tudori oklevelet és cimet. (Csakhogy e határozatot a szenátus konzervativ többsége Mac Mahonnal egyetértve elvetette.) Waddington javaslata alapján több ezer állami iskolát nyitottak, melyeket a papság befolyása alól kivettek. Törvénybe ment továbbá, hogy ezentul a községek válasszák megint a maire-t, a kerületek és kantonok főhelyeinek kivételével, amelyekben jövőre nézve is a kormány fogja kinevezni a maireket. Ezen törvény értelmében okt. 8. 33000 községben ment végbe a polgármester választása és ezen választásokban is érvényesült a köztársasági szellem növekvő ereje. A téli ülésszak meghozta azután a válságot. A Dufaure-kabinet, mely több alkalommal tulságosan kacérkodott a klerikálisokkal, egy magában véve csekély kérdésben, a becsület-rend nyugdijazott tagjainak temetésére vonatkozó kérdésben kisebbségben maradt és miután a képviselőházban konzervativ hajlamai, a szenátusban pedig liberális hire miatt nem rendelkezett szilárd többséggel, beadta lemondását.

1876 dec. 12. mutatta be magát a rekonstruált kabinet, melynek szintén a mérsékelt balpártban volt sulypontja. A kipróbált alkotmányos érzületü Simon Gyula állott az élén és a belügyi tárcát is ő birta. Martel vette át a közoktatást és az igazságszolgáltatást; a többi miniszter megtartotta tárcáját. Az uj kabinetnek a klerikális párt zászlóbontásával kellett szembeszállnia; a klerikálisok ugyanis azt sürgették, hogy a kormány az olasz királysággal, mint a pápa elnyomójával szakítson. A köztársasági pártot viszont ez a követelés annyira tüzbe hozta, hogy Gambetta a haza ellenségeinek nevezte az ultramontánokat, a képviselőház többsége pedig 361 szavazattal 121 ellenében arra szólította fel a miniszteriumot, hogy a klerikálisok agitálásának véget vessen. Néhány nappal a vita után Mac Mahon a Simon-miniszteriumot váratlanul, sőt csufosan elbocsátotta. Ezt a 1877 máj. 16. kis államcsinyt a klerikális párt rendezte. Máj. 3. tudniillik a klerikális párt azt indítványozta volt, hogy a miniszterium a fogoly pápának a zsarnok olaszokkal szemben segélyt nyujtson és az akkor támadt vita közben Simon miniszterelnök hazugságnak nyilvánította azt az állítást, hogy a pápa fogoly. IX. Pius pápa e miatt Mac Mahonhoz fordult panasszal, ki erre Simont máj. 16. azonnal elbocsátotta. Egyuttal pedig a köztársasági F. meglepetésére reakcionárius miniszteriumot nevezett ki és Broglie herceget tette meg annak fejévé. Broglie társai közül különösen Fourtou, az uj belügyminiszetr, tette magát emlékezetessé. Ország-világ tudta, hogy az uj kabinet a köztársaság megbuktatását tekinti főfeladatának és Fourtou maga is cinikus nyiltsággal bevallotta e szándékát. Minthogy Broglie-Fourtou köztársasági többséggel nem uralkodhattak, a képviselőházat mindenekelőtt feloszlatták, mely intézkedést a szenátus konzervativ többsége heves vita után jóváhagyott. Egyuttal a miniszterium uj választásokat irt ki és okt. 14-ikére hivta egybe az uj képviselőházat. A választáson Broglie-Fourtou-kabinet határozott vereséget szenvedett. 320 köztársasági képviselő szállott szembe 210 monarkistával (köztük 112 bonapartistával) és a nov. 4. départementok gyülései számára történt választásokban a köztársaságiak 50 départementban győztek. A monarkisták, a marsal és a kabinet eszerint a csatát elvesztették. Mihelyt a képviselőház egybegyült, 33 tagu bizottságot küldött ki a hallatlan választási visszaélések kiderítése végett, mely bizottság kerületről-kerületre járta be az országot és azután terjedelmes jelentésben számolt be a miniszterium törvényszegéseiről. A Broglie-Fourtou miniszterium mindazonáltal most sem köszönt le, hanem arra akarta birni a szenátus többségét, hogy a képviselőház másodszor való feloszlatására is adja meg az engedélyt, amitől azonban még a konzervativ többség is visszariadt. Elvégül Mac Mahont igyekeztek államcsiny elkövetésére birni. Ámde a hadseregben nem lehetett bizni és különben maga a marsal is visszarettent ily erőszakos lépéstől; igy hát a miniszteriumnak mégis le kellett mondania.

Az államcsiny veszedelme tehát elmult, de a válság azért tovább tartott. Mac Mahon egyelőre még vonakodott a köztársasági párt fölényét elismerni és azért egy politikai szintelen kabinetet nevezett ki, melynek feje Rochebouet volt. A képviselőház azonban gunnyal utasította vissza az uj miniszteriumot és az alkotmányos sarktétel értelmében a többség kebeléből kiszemelt miniszteriumot követelt; más kabinet alatt nem volt hajlandó működni. Csak most engedett a marsal és dec. 14. Dufaure-ra bizta az uj kabinet megalakítását, ki az elnökséget és igazságügyet átvette, mig a külügyet Waddington, a közmunkákat Freycinet és a pénzügyet Say vállalta el. Valamennyi miniszter köztársasági és öt közülök protestáns volt. A győzedelmeskedő köztársaságiak szokatlan mérséklettel aknázták ki diadalukat. Az 1878 jan. 28-án végbement maire-választásokban hasonlóan a köztársaságiak győztek. Maguk a tárgyalások simán folytak le, a május 1-én fényes sikerrel megnyilt világkiállításra való tekintetből a pártok szenvedélyeiket mérsékelték. Az 1879 jan. 5. szenátus-választások a köztársaságiak diadalával végződött. Ezóta a köztársasági párt a szenátusban is többséggel rendelkezett (177: 121). Az a veszély tehát, hogy a két törvényhozó testület között megint sulyos alkotmányos küzdelem támadhatna, elmult. Mihelyt a képviselőház 1879 jan. 14. ismét egybegyült, a köztársasági párt ama tudatban, hogy a köztársaság hatalma véglegesen megszilárdult, erélyesebben lépett fel és a Dufaure által jan. 16. felolvasott munkaprogrammot nem találta kielégítőnek. Maga a többség, első sorban az 1875. klerikális közoktatási törvénynek módosítását és az államtanácsnak köztársasági elemekkel való megujítását követelte. Dufaure olyképen igyekezett magának a többség bizalmát biztosítani, hogy több bonapartista tábornokot (Bourbaki, Douay) és birót elmozdított állásától és ezzel a ténykedésével egy időre csakugyan szabad kezet biztosított magának. Midőn aztán a köztársasági párt a Broglie-Fourtou miniszteriumot készült vád alá helyezni, Mac Mahon, kit ez a terv, nemkülönben a nevezett tábornokok nyugdijaztatása nagyon elkeserített, 1879 január 30-án az elnöki állásáról lemondott.

Grévy elnöksége 1879 január 31 - 1887 dec. 2. A még ugyanazon napon egybehívott kongresszus a képviselőház elnökét, Grévy Gyulát választotta meg a köztársaság elnökévé, 563 szavazattal 99 ellenében, melyek a monarkista Chanzy tábornokra estek. Jan. 31. a képviselőház folytatta tárgyalásait és Gambettát tette meg elnökévé 314 szavazattal 91 ellenében, mig a szenátus a szintén köztársasági Martelt választotta elnökévé. Igy az összes főbb hivatalok szilárdelvü és kipróbált köztársasági bajnokok kezeiben pontosultak össze. A Dufaure-kabinet maga is érezte, hogy a beköszöntött demokrata haladás korában már nem felelhet meg feladatának és ez okból szintén leköszönt. Grévy erre febr. 2. Waddington-ra bizta az uja kabinet összeállítását, ki február 4-én a következő miniszteriummal lépett a képviselőház elé: Freycinet (közmunkák), Marcere (belügy), Borel, majd Greslay (hadügy), Le Royer (igazságügy), Jauréguiberry (tengerészet), Lepere (földmüvelés) és Ferry (közoktatás). Néhány hét mulva Marcere kilépett és Lepere vette át a belügyi tárcát, mig Lepere helyére Tirard lépett. Végül egy uj miniszteriumot is alakítottak a posta és távirda kezelésére és ezt Cauchery-re bizták. Ez volt az első, a haladó köztársasági pártok (nevezetesen a köztársasági balpárt és az Union républicaine) kebléből kikerült miniszterium. Freycinet és Tirard a radikális balpárttal is barátságos lábon állottak. Az uj elnök hivatkozva régóta ismeretes köztársasági elveire és multjára, február 6. csak rövid leiratot intézett a képviselőházhoz. Egyetértésre intő szavai azonban csakhamar elhangzottak és ezóta F.-ban állandó a köztársasági frakciók versengése. Már az amnesztia kérdésében sem értette a republikánusok egyet. A radikálisok az általános közbocsánat mellett kardoskodtak; a többség azonban, valamint a szenátus, ezt az indítványt elvetette és azzal érte be, hogy a miniszterium javaslata alapján 1331 politikai fogoly (köztük sok kommunard) kegyelmet kapott. Csak most következett a Broglie-Fourtou-miniszterium megbüntetésére a sor. A radikálisok nagyon is helyeselték az előadó Brissonnak indítványát, mely szerint a máj. 16-iki miniszterium vád alá helyeztessék. Ámde a mérsékeltebb elemek és maga a miniszterium is óvakodott a szenvedélyek ujból való fölzaklatásától és ezért csupán a következő határozat elfogadását ajánlotta a képviselőháznak: «A képviselőház a máj. 16. és nov. 20. kinevezett miniszteriumok tagjait az általuk elkövetett törvénytelenségek és az államcsiny megkisérlése miatt becstelen polgároknak és a haza ellenségeinek nyilatkoztatja és átadja őket a nemzet megvetésének.» A képviselőház ezt a határozatot máj. 13. (217 szavazattal, 154 ellenében) elfogadta, mire ezt a nyilatkozatot az ország összes községeiben hivatalból kifüggesztették. E morális kivégzés után az ad hoc összehivott kongresszus azt határozta el, hogy a képviselőház és a szenátus november 1-étől kezdve megint Párisban tartsák üléseiket. Csak most fogott a képviselőház az egész ülésszak legfontosabb feladatához; elkezdte a Ferry által antiklerikális szellemben kidolgozott közoktatási reform tárgyalását, miközben azonban több és több akadályba ütközött.Az egész püspöki kar és maga a pápa is ellenezte ezeket a javaslatokat, a klerikális képviselők pedig tőlük telhetőleg késleltették a tárgyalást. A jobbpárt vezérei, különösen Cassagnac és Bardoux volt miniszter a leghevesebben ellenezték ezeket a reformokat, de a Voltaire szellemétől áthatott többség Ferry és Bert Pál által felhozott indokolás alapján julius 9. és 18. az összes javaslatokat 362 szavazattal 159 ellenében elfogadta. A szenátusban azonban ez a törvény váratlanul akadályokba ütközött, amennyiben Simon és pártja ebben a kérdésben a jobbpárttal tartottak és a törvény elfogadását egyelőre elhalasztották.

1879 dec. 28. a Freycinet-miniszterium vette át Waddington örökségét. Maga Freycinet az elnökségen kivül a külügyet is elvállalta, Lepere átvette a belügyet, Ferry a közoktatást, Cazot az igazságügyet, Farre a hadügyet, Magnin a pénzügyet. Gambetta nem vállalt tárcát, de rendkivüli befolyást gyakorolt a miniszteriumra, mely jóformán az ő és pártjának kegyeiből élt. Őt magát a képviselőház elnökének választotta, a radikális Brissont pedig alelnöknek. Ez ülésszakban kezdtek a radikálisok egyes kérdésekben a jobbpárttal szövetkezni, mi a miniszterium állandóságát egyre feszélyezte. Az általános közbocsánatot ugyan a ház nagy többséggel elvetette, a birákra vonatkozó kérdésben ellenben a miniszteriumnak kellett engedni. A birák elmozdíthatatlanságáról szóló törvényt tehát másodszor függesztették fel és a politikai tekintetben gyanus birákat eltávolították. Fontos, sőt válságos alakot öltött az előbbi miniszterium által ajánlott és a képviselőházrtól elfogadott közoktatási reform. Heves küzdelem után a szenátus több fontos pontot elvetett, igy a VII. paragrafust is, mely a papi tanárokat a tanítástól eltiltotta. A képviselőház többsége ezen megbotránkozott és arra utasította a miniszteriumot, hogy a nem engedélyezett szerzetes rendek (a kongregácionalisták) ellen a fennálló törvényeket alkalmazza; a szenátus által módosított közoktatási reformot azonban 376 szavazattal, 88 ellenében mégis elfogadta, hogy a hosszu vitatkozásnak mégis valami eredményét lássa az ország. A miniszterium a kapott felszólítás alapján márc. 20. két, Grévy által aláirt rendeletet bocsátott ki. Az első rendelet megujította a nagy forradalom alatt a XII. év messidor havában kiadott törvényt, mely szerint nem alakulhat meg F.-ban egyházi egyesület és kongregáció anélkül, hogy alapszabályait a kormánynak bemutassa és ettől az alakulásra engedélyt kérjen. Minthogy a II. császárság ezt a törvényt nem alkalmazta, F.-ban idővel 500 nem engedélyezett szerzetes rend alakult, összesen 21500 taggal (7500 barát és 14000 apáca). Ezeket most a kormány alapszabályaik bemutatására szólította föl. A második törvény a jezsuita-rend iskoláit (74-et) és szemináriumait feloszlatta. 323 képviselő helyelte e rendeleteket, de mivel a püspöki kar ellenük tiltakozott és a kongregácionalisták is abban állapodtak meg, hogy alapszabályaikat nem mutatják be, kultur-harc tört ki, mely F.-ot azután sokáig nyugtalanságban tartotta. Mielőtt azonban a Freycinet-miniszterium még a szerzetes rendek rendszabályozásához foghatott, már is megbukott. A miniszterium ugyanis nem tudott Gambettával megférni, noha Freycinet az általános közbocsánat kérdésében Gambettának engedett és jun. 21. a képviselőházzal azt (334 szavazattal 140 ellen) meg is szavaztatta. A szenátus 17 gyilkossággal vádolt kommunardot zárt ki az amnesztia hatálya alól, egyébiránt a törvényt szintén elfogadta, mire egy csomó forradalmár (Rochefort is) ujból Párisban termett. A jul. 14. megtartott nemzeti ünnepélyen és a Cherbourgban tett látogatás alkalmával Gambettát elragadta heve és beszédében nagyon is világosan a revanche-ra célzott. Berlinben ez rossz hatást tett, amiért is Freycinet sima modorában Montauban-ban F. békés hajlamait hangsulyozta és a nemzetet «kalandor» politikától intette. Ezóta Gambetta és Freycinet farkasszemmel néztek egymásra és midőn Freycinet a klerikálisokkal szemben kompromisszumot készült kötni, a Gambetta pártjához szító miniszterek és a miniszterelnök között oly heves ellentét tört ki, hogy Freycinet és társai 1880 szept. 19. beadták lemondásukat.

Grévy erre Thiersnek bizalmas barátját, a tudós Barthélemy Saint Hilairet bizta meg a kabinet alakításával, kinek közvetítése mellett végre a következő miniszterium alakult meg: Constans (elnök és belügy), Ferry (közoktatásügy), Barthélemy (külügy) és Carnot Sadi (közmunkák); néhány volt miniszter megmaradt állásában. Az uj miniszterium mindenekelőtt a márciusi határozatokat léptette életbe, csakhogy a kolostorok lakói még a katonai erővel szemben sem nyitották meg kapuikat, ami sok helyen botrányos jeleneteket idézett elő. A nov. 9. megnyilt képviselőházban a monarkisták és klerikálisok betörőknek cimezték Constanst és Ferryt, de a többség 297 szavazattal, 131 ellen, helyeselte erélyes fellépésüket. Második kérdésül a birói testület reformja került napirendre; elvégül a képviselőház engedélye alapján a kormány 450 birói állást megszüntetett és a törvényszékek számát 37-tel alább szállította. Harmadsorban behozták az ingyenes elemi községi oktatást; amely község nem volt képes az iskolát saját erejéből fentartani, az a kormánytól segélyt kapott. Negyedsorban az összes gyermekeket a hatodik évtől kezdve a 13. évig az iskola látogatására kötelezték. Végül teljesen elkülönítették az iskolát az egyháztól és a kötelezett tantárgyak sorából törülték a hittant. A Ferry által kidolgozott oktatási törvényeket a képviselőház dec. 24. 351 szavazattal 152 ellen, sommásan elfogadta, a szenátus ellenben csak viharos viták után és csakis 6 szavazattöbbséggel járult e törvényekhez. A külügyi politika terén a Constans-Ferry kabinet nagy sikert aratott. 1881 ápr. 12. a francia hadsereg arra kényszerítette a tuniszi beit, hogy a francia protektorátust elismerje, 1882. pedig F. Tuniszt teljesen annektálta, egyuttal azonban a tuniszi államadósságot is magára vállalta. Ennek az lett a következménye, hogy a sértett és kijátszott Olaszország Ausztria-Magyarország és Németországhoz csatlakozott és megalkotta ezekkel a hármasszövetséget. A képviselőház legnagyobb belügyi akciója a választási mód megváltoztatására vonatkozott. Gambetta, ki már közelegni látta az időt, amidőn a miniszterelnöki állás elől többé ki nem térhet, ez eshetőséggel szemben megbizható s engedelmes, ugy monarkistáktól, mint radikálisoktól megrostált képviselőházat akart magának biztosítani. Ezt pedig lajstromos szavazás (l. o.) utján remélte elérhetni. A képviselőház csak nagy viták után szavazta meg a javaslatot (289 szavazattal 223 ellen), de a szenátus nem tágított és Waddington előadó szaván indulva, a «cézárizmusra vezető» lajstromos szavazást 148 szavazattal 114 ellenében elvetette. A boszus Gambetta erre a szenátusról szóló választási törvény revizióját tüzte ki a napirendre.

E kudarc dacára az 1881 aug. 21-iki képviselőválasztások a köztársaság, de még inkább Gambetta nagy diadalát eredményezték. Nem kevesebb, mint 450 republikánus neve került ki az urnákból, mig a monarkista ellenzék 98 tagra leolvadt. 206 Gambetta körül tömörült, ki mint az Union républicaine vezére, (mellyel a republikánus balpárt is szokott szavazni) 374 szavazattal rendelkezett. Mihelyt tehát az uj képviselőház 1881 október 28. egybegyült, a Ferry-kabinet beadta lemondását és erre az egész ország feszült várakozása között Gambetta fogott miniszteriumának alakításához. Ez a kabinet nov. 28. lépett hivatalba, de korán sem felelt meg a beléje helyezett várakozásoknak. Minthogy a vezérlő férfiak (Freycinet, Ferry, Say, Brisson) nem akartak tárcát elvállalni, Gambetta kénytelen volt (Bert Páltól eltekintve) csupa másod- és harmadrangu tehetségekre (Waldeck-Rousseau, Campenon, Cazot, Allain-Targé) bizni a miniszteri tárcákat. Társai, vagy mint az ellenzék mondotta: «inasai» föltétlenül engedelmeskedtek neki, de a képviselőház az első naptól fogva idegességet és ellenszenvet tanusított eddigi bálványával szemben. E miatt a duzzadó önérzettől áthatott Gambetta meglehetős nyers módon bánt el a képviselőházzal, melynek dacát nagy és fényes politikai sikerek által törekedett megtörni. Először a külügyi politika terén vállalkozott merészebb akcióra és követe, Challemel Lacour által arra szerette volna az angol kormányt rábirni, hogy Anglia az Arabi egyiptomi pasa által megindított nemzeti mozgalmat elnyomja és F.-gal vállvetve Egyiptomot közös gyarmat rangjára szorítsa. De mivel a többi nagyhatalom, különösen Németország és a szultán az angol-francia okkupálás tervét hevesen ellenezték, Anglia is felhagyott vele. E téren tehát Gambetta nem aratott sikert, minek visszahatása alatt a belügyi politika terén is csalódás érte. Az 1882 jan. 9. szenátusválasztások alkalmával a monarkisták ugyan csak 13 mandátumot tudtak elhódítani, mig a köztársaságiak 66-ot szereztek, de a jan. 24. a képviselőház asztalára tett javaslat, melyben Gambetta az alkotmány revizióját, nevezetesen a lajstromos választás behozatalát, a szenátus választási rendjének módosítását s pénzügyi kérdésekben való hatalmának megszorítását indítványozta, már a képviselőházban megfeneklett. Ez a javaslat mindkét törvényhozó testületet Gambettának vakon engedelmeskedő eszközévé tette volna és a köztársaság elnöki hatalmával együtt diktaturát ruházott volna Gambettára. Ez okból ezek a köztársasági szellemmel ellenkező ujítások még a köztársaságiaknak sem kellettek, legkevésbbé a radikálisoknak, és miután a monarkisták és Grévy elnök is nyilatkozott, az első javaslat (a lajstromos választás) jan. 26. 305 szavazattal 119 ellen elbukott. Hiába fenyegette volt Gambetta a képviselőházat, hogy majd megpuhítja és megtöri: ez volt bálványát mégis leszavazta.

Szavazás után a Gambetta-miniszterium leköszönt és erre Grévy megint Freycinet-hez tért vissza, ki 1882 jan. 30. elkészült az uj kabinet megalakításával. Freycinet mindenekelőtt az alkotmány revizióját vette le a napirendről, mit a képviselőház febr. 6. 282 szavazattal 66 ellenében helyesléssel vett tudomásul. A külügyi politika terén Freycinetnek sem mosolygott jobban a szerencse, mint az általa dilettánsnak tekintett elődjének. Az 1882 márc. 20. Alexandria előtt termett francai páncélos hajók nem imponáltak Arabi hiveinek, a városnak tervezett bombázásában pedig Freycinet nem akart részt venni és igy ezt egymagukban az angolok végezték. A Freycinet indítványára egybegyült konstantinápolyi konferencia (jun., julius) nem tette magáévá a francia politika propozicióit és az angolokkal a suezi csatorna megszállására nézve kötött szerződést, melynek értelmében csak az angol katonák vonulnának Kairóba, a francia közvélemény kicsinyesnek, sőt lealázónak tekintette. E felfogásban osztozott a képviselőház is, mely jul. 29. a hadügyi, különösen tengerészeti célokra kért póthitelt 450 szavazattal 75 ellenében megtagadta, mire Freycinet és társai leköszöntek.

1882 aug. 7. a Duclerc-kabinet vette át a kormányt. Maga Duclerc (mérsékelt köztársasági) a külügyi tárcát vállalta el, Failleres a belügyet, Tirard a pénzügyet, a többi tárca gambettistáknak jutott. A közvélemény csak afféle, a szünidőre kinevezett, átmeneti kormányt látott a miniszteriumban. A külügy terén a kabinet (a jul. 29-iki) szavazáshoz kötvén elhatározását, teljesen semleges álláspontra helyezkedett. E kényelmes, de dicstelen politikának az lett a következménye, hogy Anglia egymagában szállotta meg Egyiptomot és az egyiptomi pénzügy rendezését is monopoliumának tekintette. E csorbát a francia kormány más helyütt akarta kiköszörülni. Brazza felfedező közvetítésével a Kongó mellékén alapított gyarmatot, Tonkingba is küldött ujabb expediciót stb. A nyár folyamán a Lyonban és St. Etienneben kitört munkásmozgalmak foglalkoztatták az országot. November 9-én a képviselőház a következő évre szóló költségvetést tárgyalta le. Eközben Blanc Lajost, a radikális balpárt vezérét, érte utól a halál (dec. 6.) és az év utolsó órájában (1882 dec. 31.) F.-got és nevezetesen a Duclarc-kabinetet az a nagy csapás érte, hogy Gambetta szerencsétlen véletlen következtében elhalt; 1883 január 4. pedig Chanzy tábornok követte őt a halálba, kiben a franciák a legképesebb hadvezért látták. Ezek a váratlan csapások különösen a köztársaság hiveit sujtották, mig ellenfeleik, a monarkisták és különösen a pretendensek, Gambetta halálának hirére szinte fellélekzettek. Megmozduzltak immár az anarkisták is, kik a Monceauban és Blanc Lajos temetése alkalmával Párisban is tüntetéseket rendeztek, és a monarkisták is megmozdultak, kik 1883 jan. 16. falragaszok utján hirdették a bonapartizmust, mint egyedül üdvözítő tant. A miniszterium a tüntetés rendezőjét, a vörös herceget (Napoleon herceget), az alkotmány elleni lázítás miatt törvényszék elé idézte, de a birák a vádlottat felmentették. Viszont az orléanisták, hogy a már közelgő osztozkodásról le ne késsenek, az aumalei herceg elnökjelöltségét irták zászlajukra. A létezésében fenyegetett köztársaság természetesen védekezett és a képviselőház bizottsága a Favre által módosított Floquet-féle indítvánnyal foglalkozott, melynek értelmében «mindazon családok tagjai, akik valaha F. fölött uralkodta, ne gyakorolhassák a választási jogot és ne is viselhessenek semmiféle civil v. katonai hivatalt»; végül azzal a hatalommal ruházták fel a miniszteriumot, hogy a köztársaságra veszedelmeseknek látszó trónkövetelőket esetről esetre kiutasíthassa. Ezzel az indítvánnyal szemben a Duclarc-kabinet nem tudott egyetértő határozatban megállapodni és ezért 1883 jan. 28. lemondott.

Követte őt a gambettista Fallieres által alakított miniszterium, melyben Thibaudin tábornok (ki 1870. az adott szó ellenére szökött meg porosz földről) vállalta el a hadügyi tárcát. A trónkövetelők ellen alkalmazandó eljárásra nézve azonban ez a miniszterium sem értett egyet, amiért is febr. 18. szintén lemondott. Helyét a Ferry elnöklete alatt alakított gambettista miniszterium foglalta el, melyben Challemel-Lacour a külügyet, Raynal a közmunkákat, Waldeck-Rousseau a belügyet, Thibaudin a hadügyet vezette. Ez végre egyetértett az aktuális kérdésekben és az ő javaslata alapján adta ki Grévy elnök február 24. azokat a rendeleteket, melyek által (az 1834 május 19. és augusztus 4., továbbá az 1875 márc. 13. kelt törvény alkalmazásával) Aumale herceg (dandárnok), Chartres herceg (ezredes) és Alençon herceg (kapitány), tekintettel a kiváltságos állásuk és rangjuk által veszélyeztetett fegyelemre, állásaiktól felmentettek és rendelkezési állásba helyeztettek. A képviselőház és szenátus többsége helybenhagyta ezt az intézkedést és márc. 6., a szélső balpárt által felvetett alkotmányrevizió kérdésében is igazat adott Ferrynek, ki a tervezett reviziót (helyeselvén a szenátus eltörlését) még korainak mondván, a kérdés elnapolását javasolta. A (márc. 6.) Ferry-miniszterium ezután egy csomó törvényjavaslatot tett le a ház asztalára. Az igazságügyminiszter (Martin-Feuillée) megkapta a kért felhatalmazást, hogy a birák elmozdíthatatlanságáról szóló törvény XII. pontjának rövid időre való felfüggesztése alapján a francia birói testületet ujjászervezhesse. Miután a képviselőház 343 szavazattal 144 ellenében, szintugy a szenátus ezt a javaslatot elfogadták, megkezdődött a purifikáció. (Ez alkalommal összesen 614 birót nyugijaztak). Május 24-én Ferry az alkotmány reviziójára, illetőleg a szenátusnak demokratikus átalakítására vonatkozólag a következőket indítványozta: minden, a köztársaság eltörlését célzó indítvány jövőre mellőzendő; a szenátorok választásáról szóló törvény megváltoztatandó és az élethossziglani szenátori állás eltörlendő. A képviselőház helyeselte a szenárusnak célba vett átalakítását, maga a szenátus azonban vonakodott az utolsó ponthoz hozzájárulni. Azt azonban nem ellenezte, hogy ezentul a 75 élethossziglanra választott, elmozdíthatatlan szenátor helyébe olyanok lépjenek, kiknek mandátuma csak 9 évre szól és a kiket a képviselőház és a szenátus együttesen választ; a többi szenátornak választását pedig egy külön választóbizottságra bizták, melybe lakóinak számához mérten, a francia polgárság képviselőit is meghivják. A szenátus átalakítása 1884 dec. 9-ikével vette kezdetét. Néhány hónappal előbb, aug. 4., a Versaillesbe gyülekezett kongresszus alaptörvényként mondotta ki azt, hogy az egykor F. fölött uralkodott családok tagjai ne lehessenek a köztársaság elnökei és hogy a köztársaság legyen F. végleges kormányformája. E határozatok megszilárdították a fennálló kormány állását, mig a monarkisták reményei elhalaványultak. Ez utóbbiakat 1883-1884. különben is sok baj érte: 1883 aug. 14. halt meg Chambord gróf (V. Henrik), a legitimista pretendens, 1884. pedig a bonapartisták táborában tört ki viszály, amennyiben a párt egy töredéke Jeromos herceg fia, Viktor zászlajához szegődött, mi azután apa és fia között mulattató pörpatvarra vezetett. - Az egyházzal szemben a Ferry-miniszterium erélyes politikát követett. Eltiltott több, a papnöveldékben használt tankönyvet, törvényt hozott azon papok megbüntetésére, kik a konkordatumban kikötött állami felségjogok ellen vétkeznének, 1884. márc. pedig törvény utján a papi tanárokat (kongregácionistákat) a nyilvános iskoláktól eltiltotta. Midőn XIII. Leó pápa e törvény ellen tiltakozott, Grévy elnök engesztelékeny levélben válaszolt és igy a nyilt konfliktus elmaradt. A gyarmatpolitika terén a Ferry-miniszterium merészröptü politikát követett. A Szahara-tenger és Szahara-vasut régóta vajudó terve, igaz, alatta sem öltött testet. A Madagaszkar királynéjával viselt ujabb háboru után a királyné ugyan 10 millió frankot fizetett mint hadisarcot, de a sziget északi partvidékeit nem sikerült a francia protektorátus alá hajtani és mindössze a Suarez Diego öbölben tüzhették ki a francia lobogót. Jobban mosolygott a szerencse a Tonkingba küldött expedicióra. A francia gyarmatpolitika egyik hő vágya: egy francia «L'Indo-Chine» alapítása ezzel a megvalósulás stádiumába lépett. Ámde a khinai kalózok, kik guerillakalandjaikat egyre folytatták és elvégül maguk a khinaiak is ujra fegyvert ragadtak. Már 1884 jun. 23-24. koncoltak volt fel egy francia századot; most, 1885 márc. 25. Langson táján Negrier tábornok hadosztályát csalták tőrbe és egy szálig le is vágták. Ez a váratlan kudarc végzetessé vált a Ferry-kabinetre és különösen magára Ferryre. Midőn Ferry 1884 márc. a khinai háboru folytatására nagyobb póthitelt (200 millió frankot) kért, heves vita támadt a képviselőházban, miközben Clémenceau még hazaárulással is vádolta a miniszterelnököt. Márc. 30. szavazásra kerülvén a dolog, a többség (308 szavazattal 106 ellenében) a póthitelt megtagadta, mire Ferry, dühös ellenfelei szidalmazásától kisérve, a teremből menekülni volt kénytelen és azóta 8 évig a népszerütlenség átka alatt szenvedett. Bukása némiképp kiengesztelte a képviselőházat, mely a bukott miniszteriumnak vád alá helyezésére vonatkozó indítványt 304 szavazattal 116 ellenében mellőzte.

Ferry utóda, Brisson, aláirta mindenekelőtt Khinával a békét, melyben a khinai császár Tonkingról és az Annam feletti hegemoniáról ujabban lemondott. A még Ferry alatt a képviselőháztól elfogadott lajstromos választási rendszert most a szenátus is jóváhagyta. Egy uj, 1885 jun. 17. életbeléptetett törvény 584-ben állapította meg a képviselőház tagjainak számát. A lajstromos választási rendszernek tulajdonított csodahatásban azonban Brisson csakugy, mint a köztársasági párt, nagyban csalódott; az okt. 4. választásokban ugyanis tetemes számu monarkista került ki az urnákból. Az uj képviselőházban 200 monarkista ült, kikkel a 115 radikális képviselő bármely pillanatban szövetkezhetett. Megismerkedett ezzel a lehetőséggel maga Brisson is, midőn a hátsó-ázsiai gyarmatpolitika okozta költségek fedezésére 70 millió frankot kért a képviselőháztól és ezt a póthitelt csak nagy nehezen (274: 270 ellen) kapta meg. Brisson nemsokára be is adta lemondását, mire Freycinet ragadta magához a kormányt (1886 jan. 7.).

Fraycinet maga az elnökségre szorítkozott, a belügyet Sarrien vette át, Carnot Sadi a pénzügyet, Goblet a közoktatást, Bauhaut a közmunkákat, Lockroy a kereskedelmet, Demôle az igazságügyet, Granet a postát, Aube a tengerészetet és a Clemenceautól elpártolt Boulanger a hadügyet. A miniszterium felerészben mérsékelt, felerészben radikális republikánusokból állott, ami összhangzatban volt az utolsó választások eredményeivel. Mindazonáltal ennek a kormánynak is minduntalan engedményeket kellett tennie, hogy a radikálisok szavazait magának biztosítsa, ami nem mindig sikerült. 1886 jan. 22. p. a képviselőház 3 szavazatnyi többséggel sürgősnek nyilvánította Rochefort indítványát, ki teljes közbocsánatot követelt a politikai okokból elitéltek számára, mig Grévy és a miniszterium csak korlátolt amnesztiát szándékoztak kihirdetni. A Decazeville-ben kitört véres munkásmozgalmak hirére ugyan a meghökkent többség Rochefort indítványát utólag elvetette, de a szélső balpárt azért a jövőben is mindannyiszor kezet fogott a monarkistákkal, ahányszor a kormányra neheztelt. A miniszteriumnak a trónkövetelőkkel szemben követendő eljárás miatt is meggyült a baja. Midőn a radikálisok az orleans-i hercegek kiutasítását hozták javaslatba, Freycinet (márc. 4.) még ellenszegült e kivánságnak. De midőn a párisi gróf leányát, Amélie-t, fejedelmi udvarokra emlékeztető szertartásokkal és fénnyel adta nőül Károly portugál trónörököshöz, nemcsak a képviselőház, hanem a szenátus többsége is időszerünek találta a következő törvények alkalmazását: Azon családok fejei és legidősebb örökösei, akik azelőtt F.-ban uralkodtak, számkivettessenek; a kormány egyébiránt a többi családtagokat is kiutasíthatja, ha ezt szükségesnek látná. Amelyik pretendens pedig ezt a törvényt megszegi, 2-5 évnyi fogsággal bünhődjék. Egy nappal később, mintsem a hivatalos lap az uj törvényt közölte, 1886 jun. 26. a párisi gróf, és fia, Fülöp, szintugy Napoleon herceg és fia, Viktor, a külföldre költöztek. Aumale herceget pedig tábornoki rangjától, a többi Bonaparte- és Orléans-családból való hercegeklet tiszti rangjuktól fosztatta meg a kormány (jul. 11.). A párisi gróf azzal boszulta meg magát, hogy Boulanger miniszterre nézve kompromittáló leveleket tett közzé (l. Boulanger). Dec. 3. az ad hoc szövetkezett radikálisok és monarkisták a miniszteriumnak 262 szavazattal 247 ellenében bizalmatlanságot szavaztak, minek következtében a Freycinet-kabinet leköszönt. A válság megoldása ezuttal csak nehezen sikerült Grévynek, ki végre (dec. 10.) Goblet volt radikális minisztert bizta meg az uj kabinet megalakításával.

Goblet beérte a Freycinet-miniszteriumnak rekonstruálásával. Mindössze három uj embert fogadott be kabinetjébe: Flourensra bizta a külügyi, Dauphinre a pénzügyi és Berthelotra a közoktatási tárcát. Boulanger, Sarrien, Baihaut, Lockroy, Demôle, Develle, Granet s Aube megtartották tárcáikat. Az uj kabinet nélkülözte a sima Freycinet engesztelékeny és közvetítő szellemét és nemsokára Boulanger (és Clémenceau) nyugtalankodó szelleme vett rajta erőt. Nagymérvü, költséges hadügyi beruházások, a «hazafiak ligája» által rendezett tüntetések, a radikális lapok izgató cikkei nemcsak a német szomszédokat zavarták meg nyugalmukban, hanem a népszerüséget minden eszközzel hajhászó Boulanger nagyratörő terveiről is lerántották a leplet. Most már miniszertársai is sejteni kezdték a köztársaság és a béke közelgő veszedelmét, ha a sovinizmussal szövetkező Boulanger diadalszekere elé bilincselné a népszenvedélyeket és ezek révén a hatalmat. A miniszterium ezért Lesseps grófot küldötte (1887 tavaszán) Berlinbe, hogy ott a kormány békés hajlamait tolmácsolja. Alig hogy a kedélyek kissé megnyugodtak, a Schnäbele-ügy megint lázba sodorta azokat. Az elzászi születésü, de kivándorolt és francia rendőri szolgálatban alkalmazott Schnäbele ellen kémkedés miatt elfogatási parancsot adott ki a német kormány. E parancsra támaszkodván, az egyik német rendőr német területre csábította Schnäbelét, mire őt egy másik társának segélyével megkötözte és Metzbe vitte. E hirre Párisban rögtön megszólaltak a revanche-szenvedélyek, Boulanger és Clémenceau, sőt maga Goblet is háboruizenettel fenyegetőztek és csak nagy nehezen sikerült Grévynek elérni azt, hogy a minisztertanács (7 szavazattal 5 ellenében) a hadsereg mozgósítását egyelőre még elhalasztotta. Bismarck nyugodtabban nézte ezt az incidenst és a vizsgálat után szabadlábra helyeztette Schnäbelét; egy másik, hasonló esetben (Brignon vadorzó megöletése esetében) szintén a német kormány engedett. A tornyosuló vészfellegek tehát elvonultak. Midőn azután az 1888. évi költségvetés került tárgyalás alá, a helyzet részben a fenforgó pénzügyi válság, részben a pártok fondorlatai következtében olyannyira bonyolódott, hogy a kabinet állása tarthatatlanná vált és midőn Rouvier előadó a célba vett megtakarításokat elégteleneknek jelezte, a szövetkezett radikálisok és monarkisták a miniszteriumot máj. 17. leszavazták.

Csak (1887) május 29. sikerült az opportunista Rouvier-nak kabinetjét megalakítani, melynek majdnem kizárólag mérsékelt tagjai közül Flourens a külügyet, Ferron tábornok (ki Boulangert Clermont-Ferrandba nevezte ki hadtestparancsnokká) a hadügyet, Failleres a belügyet, Spuller a közoktatást, Mazeau az igazságügyet, Barbey a tengerészetet, Heredia a közmunkákat s Barbe a földművelést vette át. Ügyesen csinált programmal és sok szép szükséges reform igéretével sikerült megnyerniök a többség bizalmát. A kormány és a többség az elkeseredett radikálisokkal kiméletlen harcot folytattak. A köztársasági párt egyes frakciói, első sorban az opportonusták és a radikálisok közötti gyülölet oly magas fokra hágott, hogy a monarkisták idejöket megérkezettnek hitték. A párisi gróf 1887 szeptember 14-én utasította a maga hiveit, hogy a magában megbomlott, szeszélyes és állandó kormány alakítására képtelen köztársaságot megbuktassák. Ezt annál is inkább mondotta hazafias feladatnak, amennyiben ő szerinte csakis a monarkia fogja F.-ot elszigetelt helyzetéből kimenteni és az őt megillető helyre felemelni. Ennek az ügyesen megcsinált manifesztumnak annál is inkább volt hatása, amennyiben éppen akkor kerültek napfényre Wilson képviselőnek (Grévy vejének), továbbá Caffarel tábornoknak s hadügyminiszteriumi osztálytanácsosnak és végül Andlau szenátornak szennyes üzelmei, melyekbe egyébiránt, legalább közvetve, Boulanger, továbbá Grévy öccse és Thibaudin tábornok is be voltak mártva. A megindított pör során kiderült, hogy Wilson nemcsak rendjeleket, hanem szállításokat és hivatalokat is eladott pénzért. A felháborodott közvélemény hatása alatt a képviselőház nov. 17. 527 szavazattal 3 ellenében felfüggesztette Wilson képviselői immunitását; de a radikálisok még ezzel sem érték be, hanem Grévyt, sőt nejét is gyanuba fogták és lemondásra akarták Grévyt szorítani. Egy ideig ugyan hasztalanul ostromolták a becsületben megőszült, de végtelenül gyönge elnököt, de midőn Grévy a kézzelfogható bizonyítékok dacára is ártatlannak tartotta vejét, nemcsak maga alatt vágta el a fát, hanem a miniszterium állását is fölötte megnehezítette. Rouvier és társai, kik maguk is restellték Grévy makacsságát, mihelyt nov. 19. a politikai helyzetre vonatkozó interpelláció alkalmával kisebbségben maradtak, legott le is mondottak. És ekkor csakugyan az történt, amit az agg Grévy kivételével mindenki várt: az elnök nem volt képes uj miniszteriumot alkotni és bár a Ferry esetleges kinevezésétől fázó radikálisok kéz alatt Grévyt hol marasztalták, hol Ferry kinevezése esetén forradalom kitörésével ijesztgették: a képviselőház és a szenátus többsége nem tágított és nem nyugodott, mig Grévy elnöki méltóságától 1887 dec. 2. le nem mondott.

Carnot Sadi elnöksége 1887 dec. 3.-tól 1894. jun. 24. A dec. 3. Versaillesben gyülekező kongresszus nagyfoku izgatottság közepette fogott az uj elnök választásához. A köztársasági párt frakciói Ferryt s Freycinet-t, másodsorban pedig Carnot Sadit hozták javaslatba, mig a monarkisták Saussier és Appert tábornok nevét irták zászlajukra. E jelöltek közül pedig Carnot lett a győztes. Amennyiben ugyanis sem Freycinet, sem Ferry többségre emelkedni nem tudott, Clémenceau, meg Boulanger hivei pedig Ferry megválasztatása esetén utcai felkeléssel fenyegetődztek, a mérsékeltebb köztársasági elemek (Ferry utasítása szerint) Carnot Sadira szavaztak, ki is a második szavazáskor 616 szavazattal (827 szavazat közül) az elnöki méltóságot elnyerte.

Midőn dec. 11-én megalakult Tirard-miniszterium Boulangert többrendbeli, a katonai fegyelembe ütköző kihágás miatt nyugdijazta, és a boszus boulangisták nevében e miatt Laguerre 1888 márc. 30. az alkotmány revizióját indítványozta, a képviselőház többsége (monarkisták, boulangisták és néhány radikális) a miniszteriumot leszavazta. Carnot erre a radikális párt kebeléből állította össze a Floquet-miniszteriumot, mely ápr. 3. mutatta be magát a képviselőházban.

Floquet olyformán próbált meg Boulanger-en kifogni, hogy az alkotmányreviziót felvette programmjába; csakis az időpontra nézve nem nyilatkozott határozottan. Ezzel a sakk-huzással azonban keveset ártott Boulanger-nek, ki, miután óriási többséggel képviselőnek választották meg, junius 4-én az alkotmány revizióját hozta javaslatba, melyet azonban a képviselőház többsége heves viták után elvetett. A közelgő válsággal szemben a köztársaságiak többrendbeli eszközökkel próbáltal védekezni. Ferry, Constans és hivei erélyes rendszabályokba vetették reményeiket, mig Floquet és a radikálisok demokrata reformokkal akarták Boulanger népszerüségét megingatni. De a közvélemény nem hallgatott sem az opportunizmusra, sem a radikalizmusra, és Boulanger diktaturájának körrajzai mindjobban kidomborodtak. A Panama-társulat válsága, mely vállalatba ezer meg ezer polgár helyezte el volt megtakarított filléreit, teljesen a «brave général» malmára hajtá a vizet. A Panama-társulat azon a módon iparkodott a csődtől megmenekülni, hogy 600 millió franknyi uj sorsjegy-kölcsönt bocsátott ki. Hogy pedig e műveletre engedélyt kapjon, számos képviselőt vesztegetett meg, mire azután az engedélyt a képviselőháztól (április 28.) meg is kapta. A megvásárlott hirlapok reklámcikkei szintén megtették hatásukat és az uj sorskjgyek gyorsan elkeltek. Ekkor Boulanger, kevésbbé a rászedett kis tőkepénzesek érdekében, mintsem politikai számításból, a Panamatársulat szennyes ügyét napirendre tüzte, és azt indítványozta, hogy maga az állam vállalná el a kamatok pontos kifizetéseért a kezességet. Erre azonban sem a Floquet-miniszterium, sem a képviselőház többsége nem volt hajlandó, sőt a többség még Peytral pénzügyminiszter indítványát sem fogadta el, mely arra célzott, hogy a Panama-társulat 3 havi moratoriumot kapjon. E szavazás következtében a társulat elnöke, az öreg Lesseps, állásáról lemondott, maga a társulat pedig 1889 jun. 26. csődöt mondott. E bukás oly elkeseredést szült, hogy Boulanger egy nappal később a pótválasztáson nagy többséggel győzte le Párisban a kormány jelöltjét, Jacquest. Hasztalan leplezte le a miniszterium Boulanger összeköttetéseit a monarkistákkal (a párisi gróffal, a vörös herceggel, Uzes hercegnővel stb.), kiknek erszényéből a tábornok választási és kortesköltségeit megfizette. Boulanger bizalmas emberei most azt a tervet eszelték ki, hogy a közelgő általános választásokon mennél több départementban léptetik fel Boulangert, vagyis, mintegy plebiszcitumot rendeznek bálványuk érdekében. Ennek meggátlása végett eltörülte a Floquet-miniszterium a lajstromos választási módust és a régi, kerületek szerinti választást léptette megint életbe, amit a képviselőház többsége és a szenátus is (1889 jan. 13.) helyeselt. De midőn Floquet ennél radikálisabb, az alkotmány reviziójába vágó javaslatot tett le a ház asztalára, a többség febr. 14. Douville-Maillefeu gróf indítványára ezt a javaslatot mellőzte és (301 szavazattal 218 ellenében) abban állapodott meg, hogy az alkotmányrevizióhoz, tekintettel a közelgő általános választásokra, nem fog. A miniszterium erre leköszönt.

1889 febr. 21. foglalta el helyét a nagyobbrészt opportunistákból álló Tirard-miniszterium, Tirard a kereskedelmi tárcára vállalkozott, Rouvier átvette a pénzügyet, Fallieres a közoktatást, Spuller a külügyet, Thévenet az igazságügyet, Guyot a közmunkákat, mig a hadügyi tárcát meghagyták Freycinet kezében. A Boulanger-mozgalommal szemben kétszeres fontossággal biró belügyi tárcát az épp oly furfangos, mint vaskezü s erőszakos Constansra bizták. És Constans csakugyan megfelelt a személyéhez kötött reményeknek. Márc. elején a hazafiak ligáját, mely Boulanger diadalának melegágyául szolgált, feloszlatta, és ennek elnöke, Déroulede ellen, az államra és a közrendre nézve veszedelmes izgatás cimen vádat emelt, mely vádat Laisant, Turquet, Laguerre, Naquet szenátorra és Boulanger más hiveire is kiterjesztette. A vádlottak ugyanezen vád alól felmentettek, de egy titkos társulatnak alapítása miatt mégis csak elitéltettek. Egy hónappal később (márc. 4.) Constans egy lépéssel tovább ment: arra kért a képviselőháztól engedélyt, hogy Boulanger képviselőt a fennálló alkotmány elleni összeesküvésben való részvétel és a közrend veszélyeztetése miatt pörbe foghassa, melynek letárgyalását Constans az 1875 jul. 16-ki törvény értelmében a szenátusra akarta bizni. A képviselőház ápr. 6. ülésében, a boulangisták szenvedélyes tiltakozása dacára, a vád megindítását 318 szavazattal 205 ellenében megengedte. Ámbár a szenátus többsége valószinüen elitélte volna a tábornokot, Constans mégis minél hamarabb véget kivánt vetni a nagyfoku izgatottságnak, melyet a Boulanger-pör a politikai életben és különösen Párisban okozott és ez okból a következő csellel élt: Magához hivatott egy magasabb rendőrtisztet, kiről tudta, hogy Boulanger fizetett kéme, és tollba mondotta neki azt a parancsot, melyben a tábornok azonnal való elfogatását elrendelte. Constans nem csalódott számításában: az a tisztviselő Boulangert azonnal értesítette a fenyegető veszélyről, mire ez Párisból eléggé megfontolatlanul Brüsszelbe szökött (ápr. 8.). Ennél nagyobb szolgálatot nem tehetett volna a kormánynak, mely ezentul nyugodtabban láthatott dolgai után. Az 1889. esztendő hozta meg a nagy forradalom százados évfordulóját, melyet a hivatalos F. épp ugy megünnepelt, mint (a Faubourg St. Germain és a klerikálisok kivételével) maga a nemzet. Május 5-én Carnot azon nevezetes emlékünnepen elnökölt a versaillesi tükörteremben, melyen a kormány, a képviselőház és a szenátus, meg az ország minden részéből odaérkezett követségek a conseils généraux emlékét megünnepelték. A monarkikus Európa képviselői ellenben (csekély kivétellel) ezen és a következő forradalmi jellegü ünnepélyeken távollétükkel tündököltek. Máj. 6. nyitotta meg Carnot a világkiállítást, mely minden várakozáson felül sikerült és arany-esővel töltötte meg a párisi iparosok zsebeit. A visszatérő bizalomnak és megelégedettségnek a miniszterium is hasznát vette, mert nemcsak az 1890. évi költségvetést, hanem az 1887-iki katonai törvényt is akadály nélkül keresztülvitte. A képviselőház azt a javaslatot is elfogadta, melynek értelmében, senki, mint képviselőjelölt, több kerületben egyszerre föl nem léphet; ez az uj törvény ujabb csapás volt Boulanger-ra és pártjára. Maga a Boulanger ellen in contumaciam folytatott és aug. 13. befejezett pör az ő, Dillon és Rochefort elitélésével ért véget; a szenátus mind a hármat deportálásra itélte és ettől a perctől a Boulengertől való félelem apadt. A szept. 22. választások a köztársasági párt diuadalával végződtek, kik 366 mandátumot nyertek (573 közül); a monarkisták száma 200-ról 158-ra olvadt, a Boulange-párt mindössze 49 mandátumot nyert, de ezekből is a novemberben egybegyült képviselőház sok mandátumot (több erőszakkal, mint igazsággal) megsemmisített. Constans febr. 28. a Tirard-ral való surlódások következtében állásáról lemondott. A Tirard-miniszterium nem tudott nélküle megélni és a márc. 13. a szenátusban szenvedett vereség után életuntan hasonlóan leköszönt.

1890 márc. 17-én Freycinet elnöklete alatt a következő miniszterium vette át F. vezetését: Constans (belügy), Fallieres (igazságügy), Ribot (külügy), Rouvier (pénzügy), Bourgeois (közoktatás), Develle (földmivelés), Guyot (közmunkák), Roche (kereskedelem) s Etienne (a gyarmathivatal államtitkára). Maga Freycinet az elnökségen kivül a hadügyi tárcát is elvállalta. A képviselőház az uj kabinet előterjesztése és porosz minta után ujjászervezte a táborkart, mely ezóta 640 tagot számlál és Miribel tábornok alatt lendületnek indult; a hadsereg létszámát pedig ujból 10000-rel felemelték. (Egészében véve F. jelenleg háboru esetében 4 millió katonát képes kiállítani.) A «Boulange» reményei egyre hanyatlottak; még a párisi községi választásokon is muló siker után kudarcot szenvedett ez a párt és Bonaparte Jeromos herceg leleplezései Boulanger hitelét még jobban megingatták. A munkásmozgalmakat ez évben Constans miniszter vaskézzel elnyomta, viszont a képviselőház több fontos törvényt hozott a szerencsétlenség következtében munkaképtelenné lett munkások részére. A külügyi politika terén két esemény feljegyzésre méltó. A Béhanzin dahomei király ellen kezdett háboru Porto Nuovot és Kotonu-t juttatta a franciáknak kezébe (de a béke nem volt tartós); a francia-orosz barátság eszméje pedig, mint ezt Gallifet és Ferron tábornokok beszédei tanusítják, a szellemeket mindjobban elbüvölte. Az 1891. év meghozta az orosz-francia testvéresülési ünnepélyeket és kölcsönös látogatásokat. Előbb a francia hajóhad egy része indult Gervais tengernagy alatt Kronstadtba, hol az orosz tengeri tisztek, Péetrvár, Moszkva, sőt maga III. Sándor cár részéről fényes fogadtatásban részesült. Carnot és a cár táviratilag tudatták egymással rokonszenvük érzelmeit. Jul. havában azután orosz hajók indultak Cherbourg városába, hol valóságosan bálványozták őket. Az 1892. év parlamentáris viharokkal köszöntött be. A vámtarifa megszavazása után, melyet a képviselőház jan. 7. fogadott el, Laur boulangista képviselő jan. 12. a szószéken is előállott azokkal a vádakkal, melyekkel az «Intransigeant» Constans miniszter multját kompromittálta; erre a szenvedélyes miniszter Laurt-t arcul ütütte. Ennek különféle vádkereset lett a következménye, melyekből Constans ugyan mint győztes került ki, de állását ezek a dolgok mégis csak feszélyezték. Az egyházzal is kitört a régi viszály, noha Lavigerie karthagói-algéri érsek, utóbb pedig maga XIII. Leó pápa a katolikusokat a köztársaságnak elismerésére és támogatására utasították. A telivér klerikálisok azonban ennek dacára folytatták támadásaikat, mi fölött különösen a radikálisok boszankodtak. Midőn Freycinet oda nyilatkozott, hogy mérséklettel szándékozik az egyházi társulatok és rendek ellenőrzését célzó törvényt alkalmazni, más szóval, hogy a végletekig vitt kulturharcot ellenzi: a képviselőház többsége febr. 20. (304: 202) a kabinetet megbuktatta. Ennek következtében a 2 év óta hivatalban volt Freycinet-miniszterium visszalépett.

Loubet szenátor elnöklete alatt febr. 27. uj miniszterium alakult. Freycinet, Ribot, Rouvier, Roche, Develle s Bourgeois megtartották tárcáikat, mig uj tagokul: Cavaignac (tengerészet), Ricard (igazságügy és közoktatás) és Viette (közmunkák) lépett be. Az uj kabinet programmbeszédében a konkordátumban kikötött állami jogok szigoru foganatosítását helyezte kilátásba. A főpapsággal kitört viszályban a kormány csakugyan több, a törvényeknek ellenszegülő érseknek és püspöknek fizetését beszüntette és azokat az államtanács elé idézte. De midőn nemcsak Rampolla bibornok, hanem maga Leó pápa is, határozottan azt sürgette, hogy a főpapok a köztársaságot törvényes kormányformának elismerjék, a Chaisnong elnöksége alatt alakult «katolikus F. uniója» cimü liga önként feloszlott. A pápa nyilatkozata még a monarkista párt magatartására is visszahatott: a jobbpárt 70 tagja közül 40 megoldottnak tekintette a kormányforma kérdését. Mackau báró és de Mun gróf, a monarkisták legjobb szónokai, szintén törvényesnek ismerték el a köztársaságot; mások ellenben (mint Mitchell Róbert) nem hallgattak a pápára, avagy Breteuil legitimista báró példájára, a politikai küzdőtértől inkább visszavonultak. Még a nyári szünidő előtt hosszabbította meg a képviselőház a francia bank privilégiumát, Deloncle indítványára pedig azt határozta el, hogy 1900. világkiállítást rendeznek Párisban. A munkás-kérdés és az anarkista mozgalom fenyegető alakot öltöttek 1892. A carmaux-i kőszénmedencében kitört sztrájk a radikális és szocialista képviselők soraiban (Clémenceau és Baudin) pártfogókra akadt és sok gondot okozott a Loubet-miniszteriumnak. A kormány eleintén a bányatulajdonosokat szorította engedményekre, de midőn az anarkisták avatkoztak a sztrájkba, szigoruan lépett fel a munkásokkal szemben. E sztrájk alkalmával a miniszterium szigorubb büntetéseket szabott a sajtóban közlött izgató cikkek iróira, mit a képviselőház nem szivesen bár (329 szavazattal 229 ellenében), de mégis jóvá hagyott. A gyarmat-politika ez évben nem termett sok gyümölcsöt. Madagaszkar és Tonking még mindig dacoltak a franciákkal. Tonkingban a khinai rablók Basle mellett Bonneau hadosztályát tönkre tették, a dahomei király pedig egyre folytatta rablásait. Végre a kormány Dodds (l. o.) ezredesre bizta Béhanzin megleckéztetését, ki azután hadával, leküzdvén a klima és talaj okozta nehézségeket, a dahomitákat több izben megverte. Aug. havában okkupálták a franciák Amsterdam és Szt.-Pál szigetet és a Glorioso szigeteket. A téli ülésszak váratlanul szenvedélyes küzdelmeket és a kormány bukását hozta magával. Már a szeszes italokra kivetett adóreform kérdésében is leszavazták nehányszor Rouvier minisztert, ki a radikálisok által követelt börzeadóra sem akart ráállani. Az igazi válságot azonban a Panama-csatorna részvény-társulat idézte fel. Ezen 1887. ujjászervezett társulat, mely 1890-ig fényes évi jelentéseket adott ki és magas osztalékot osztogatott, 1890. moratoriumért folyamadott, mely alkalommal a hivatalból megindított szakvizsgálat kiderítette, hogy a társulat igazgatósága sok milliót idegen célokra költött, és hogy a munkálatokat pénzhiányból nem lehet folytatni. A kormány sokáig szabadulni kivánt ettől a zavaros ügytől, de a vállalat ezer meg ezer apró részvényese minaddig peticionált, mig kiáltásuk a képviselőházban visszhangra talált. A képviselőházban különösen a boulangisták és a radikálisok (Delahaye, Millevoye, Daleunoy) leplezték le az elkövetett sikkasztásokat és megvesztegetéseket, melyekben több képviselőnek és volt miniszternek is része volt. Mig a képviselőház Delahaye indítványára parlamentáris vizsgáló bizottságot választott e vádak kipuhatolására, Ricard igazságügyi miniszter társai tudta nélkül az államügyész elé vitte a dolgot. Ezt az intézkedést a mindinkább felháborodó közvélemény oda magyarázta, hogy az igazságügyminiszter egyik-másik barátját félti. Midőn pedig Ricard a nov. 20. hirtelen elhalt Reinach bankár tetemét sem engedte felboncolni, Brisson, a parlamentáris bizottság elnöke nov. 28. az igazságügyminiszter magatartását fölötte gyanusnak jelezte, és midőn erre Loubet kifogyván türelméből, a gyanusítások ellen erélyesen tiltakozott, a képviselőház 304 szavazattal 209 ellenében az egész kabinetet megbuktatta.

Miután Brisson hasztalan fáradozott, hogy radikális miniszteriumot alakítson, Carnot Ribot-ra bizta e feladatot, ki 1892 dec. 8. a Loubet-miniszteriumot rekonstruálta. Freycinet, Lobet, Rouvier, Develle és Viette megtartották tárcáikat, Roche helyett Siegfried vette át az ipart, Ricard utóda pedig Bourgeois lett, ki a maga tárcáját Dupuy-nek engedte át. Ribot programmbeszédében megfogadta, hogy a kormány erélyesen nyomozni fogja a bünösöket. De már nehány nap alatt az uj miniszterium ellen is hangoztatták a korrupció vádját. Rouvier pénzügyminiszternek be kellett vallania, hogy Reinach-hal összeköttetései voltak, amire azután saját társai kényszerítették lemondásra: a megüresedett tárcát Tirard kapta meg. Dec. 15. Pourquéry nagyobb hatalmi körrel kivánta felruházni a parlamentáris bizottságot, mit nemcsak Bougeois, hanem maga Ribot is ellenzett. Ennek dacára a képviselőház csak 6 szavazat-többséggel (271: 265) vetette el az indítványt. A Pyrrhus-diadala alatt roskadozó miniszterium erre önként rendelte el a Panama-társulat igazgatóinak (Lesseps Ferdinand és fia, Károly, Fontane, Eiffel, Cottu marquis, Sansleroy) elfogatását. Dec. 20. pedig az államügyész kért engedélyt, hogy 5 szenátor és 5 volt miniszter ellen megindíthassa a vádkeresetet. Vita közben Rouvier azt a vallomást tette, hogy miniszter korában ő is pénzt kapott a Panama-társulattól választási célokra. Nyomban rá Delahaye a monarkisták örömére Floquet volt miniszterelnök és Clémenceau ellen is emelte ezt a vádat. A képviselőház és a szenátus jól érezte, hogy immár a köztársaság hirneve és becsülete forog kockán: a vizsgálat megindítását tehát jóváhagyták és a vádlottakat kiszolgáltatták (Béral, Deves, Grévy, a volt elnök öccse, Thévenet s Renault szenátorok és Rouvier, Arene, Proust, Roche és Dugué de la Fauconnerie képviselők). Dec. 23. azután Floquet vallotta be a ház előtt, hogy Boulanger megbuktatására 400000 frankot követelt és kapott a Panama-társulattól. Az 1893. év örökül vette át a megelőzőtől a Panama-pört és igy a botrány meg a válság folyatódott. Már az uj év második hete szült uj krizist. Baihaut (l. o.) volt miniszter vallomásai t. i. annyira kompromittálták Freycinet hadügyminisztert, hogy Ribot miniszterelnök szabadulni sietett társától. E célból jan. 10. az egész kabinet lemondott, a rekonstruálás, illetőleg purifikálás alkalmával pedig Ribot volt társai közül Freycinet-t, Loubet-t és Burdeau-t mellőzte.

Maga Ribot a belügyi tárcára vállakozott, a külügyet Develle vette át, Viger a földmivelést, Loizillon tábornok a hadügyet, Rieunier admirál a tengerészetet. Kineveztetésök csillapítólag hatott a közvéleményre. A jan. 10. meginduló Panama-pör sem okozott már oly nagy feltünést, mint amilyenre a köztársaság ellenfelei számítottak. Mindamellet a kölcsönös gyanusítás tovább folyt s egyes radikális lapok még Mohrenheim orosz nagykövetet és Menabrea volt olasz követet is gyanuba fogták. Mihelyt a képviselőház januárban megint egybegyült, a kompromittált Floquet mellőzésével Perier Kázmért ültette az elnöki székbe. Jan. 26. azonban már megint a Panama-botrány került napirendre. Febr. 8. és márc. 24. hirdették ki a Panama-társulat igazgatói ellen indított pörben az elmarasztaló itéletet: mind az öt igazgatót fogságra és pénzbirságra itélték. Cottu marquisnő vallomása Bourgeois miniszter lemondását tette szükségessé, ki mint egyszerü tabu kivánt szembeszállni az ellene emelt vádakkal. Harmadnap ujra átvette tárcáját. A közvélemény szigorunak találta a hozott itéleteket és meg volt arról győződve, hogy egy csomó bünös megmenekült. A monarkista pártok, bár az ő soraikban is akadt egynehány kompromittált képviselő, tehetségük szerint aknázták ki az országos botrányt. A párisi gróf d'Hausonville által fejezte ki abbeli reményét, hogy a nemzet a közelgő választások napján pálcát fog törni a rohadt köztársaság fölött és a klerikálisok kiváló debatterja, de Mun gróf több hatalmas beszédben ostorozta a kormánypárt pajtáskodását. A képviselőház többsége azonban már megsokalta a dolgot és március óta, a kabinet örömére a Panama-ügy a napirendről letünt. Az első ülésszak folyamában hozott törvények közül feljegyzendők: külföldi államok fejedelmei és követeinek megsértését eltiltották; a sajtó utján elkövetett anarkista-izgatásokra büntetést szabtak és a börze-spekulációkat megadóztatták; szóba került azonfelül a gyarmat-miniszterium megalapítása és alapját vetették a gyarmatokban létesítendő hadseregeknek. Febr. 24. a szenátus a 8 évvel azelőtt csufosan megbuktatott Ferry-t választotta elnökévé, mi a radikálisokat és klerikálisokat valóságos lázba ejtette. Az osztracizmustól megszabadult Ferry nem örülhetett azonban soká feltámadásának: márc. 17. váratlanul elhunyt és állami költségen temettetett el St.-Diében. (Challemel-Lacour lett utóda). Egy hónappal később a szenátus és a képviselőház között részben a tervezett uj fényüzési adók, részben pedig a szeszes italok megadóztatására vonatkozó törvénynek a költségvetéstől való elkülönítése ügyében viszály tört ki, melynek Tirard pénzügyminiszter és vele a miniszterium is márc. 30. áldozatul esett. A képviselőház t. i. 247 szavazattal 242 ellenében Tirard közvetítő indítványát elvetette.

Ápr. 4. Dupuy, az eddigi közoktatásügyi miniszter alakított uj kabinetet, melynek Develle (külügy), Peytral (pénzügy), Guérin (igazságügy), Poincarré (közoktatás), Terrier (kereskedés), Loizillon (hadügy), Rieunier (tengerészet), Viette (közmunkák), Viger (földművelés) voltak tagjai. A belügyi tárcát maga Dupuy vállalta el, ki ápr. 6. mondotta el programmbeszédét, melyben különösen a miniszterek jóakaratát hangsulyozta. Miután a képviselőház a vitás költségvetést megszavazta és Peytral minisztererre bizta a szenátussal kitört viszály kiegyenlítését, még aznap ápr. 25-ig elnapolta magát. A szünidő alatt az uj miniszterek az 1894. év költségvetését készítették el, mely 151 millió fr. deficitet mutatott fel, ugy, hogy Peytral már előzetesen is ugy nyilatkozott, hogy uj adók kivetése nélkül nem vállalkozhatik az egyensuly helyreállítására. Az uj törvények sorából az érdemel említést, mely az ezredek törzsének (cadre) létszámát felemelte és amely a F.-ban megforduló külföldiek szigorubb ellenőrzését elrendeli. Miután a képviselőház a gyarmatokban felállítandó hadseregek szervezését jóváhagyta és jul. 22. az 1894. költségvetést 377 szavazattal 38 ellenében megszavazta, már-már szünidejét kezdé meg, midőn az Ázsiából érkező komoly hirek együttmaradásra kényszerítették. A franciák, hogy a Tonking földjére minduntalan betörő rablókat visszatartsák, a Mekongtól balra fekvő területre emeltek igényt, mely tulajdonkép Sziámhoz tartozott. Sziám azonban, bizva Khina és Anglia segélyében, nem engedett és midőn Human tengernagy 3 francia ágyunaszáddal a Menam folyón Sziám fővárosáig, Bangkokig nyomult, a francia hajókra az erődökből lövöldöztek. E miatt F. követe, Le Myr de Vilers, jul. 10. ultimátumot adott át a sziámi királynak és egyuttal a francia admirál ostromzár alá helyezte Sziám partjait. Elvégül Sziám királya (jul. 29.) engedett és nemcsak 3 millió frankot fizetett hadisarcul, hanem a kérdéses terület legnagyobb részéről F. előnyére lemondott. (A végleges békét okt. 2. irták alá). Ebben Anglia is megnyugodott, mely egy ideig ideges magatartást tanusított F.-gal szemben. A képviselőház, mely Deloncle és Dreyfus szaván megindulva, a kormány harcias nyilatkozatait egyhangulag helyeselte volt, jul. 29. értesült Develle külügyminiszter által a viszály békés elintézéséről. E sikeres akció tudatában nyugodtan tekintett a kormány az augusztusra kitüzött képviselő-választások elé, melyekre a pártok erélyesen készültek. A diadalt ez izben is a köztársasági párt aratta, mely 312 (mérsékelt) és 122 (radikális) mandátumnak jutott birtokába, mig az ellenzéket teljes vereség érte. Még a monarkisták azon frakciója is (raillées), mely a mérsékelt köztársaságot támogatni volt hajlandó, csak 35 kerületben győzött; az engesztelhetetlen monarkisták száma pedig leolvadt 58-ra. Noha (a szavazatok számát tekintve) a szocialisták nagy sikere (49 mandátum) lehütötte a kormány örömét, mégis önérzettel tekintett a jövőbe és még abban a hiu reményben is ringatózott, hogy ezentul nincs mit tartani a radikálisok és monarkisták esetleges szövetkezésétől. Okt. 18. Avellane tengernagy érkezett orosz hadihajókkal Toulonba, ahonnan azután tisztjeivel Párisba ellátogatott. (Viszonozta azt a látogatást, melyet két évvel azelőtt Gervais admirál Kronstadtban tett.) A franciák mámora ez alkalommal a képzelhető legmagasabb fokra hágott és nem volt se vége, se hossza a testvéresülési ünnepélyeknek. Formális szövetségkötés mindamellett most sem került. A nov. 14. megnyitott képviselőház még az orosz ünnepélyek hatása alatt kezdé meg a téli ülésszakát. A korelnök (Blanc) a cárt éltette és a 383 szavazattal elnöknek választott Périer Kázmér az orosz-francia érzelmek bensőségét emlegette. Dupuy miniszterelnök nov. 21. mondotta el nagy programmbeszédét, melyben - hivatkozással az utolsó hónapokban történt anarkista-merényletre (Ravachol) és sztrájkokra, de különösen az augusztusi országos választásokra - hadat izent nemcsak az anarkistáknak, de még a radikálisoknak is és azzal fejezte be beszédét, hogy izgató elvi teoriákat és indítványokat nem fog megtürni. A szocialista Jaures azonnal felvette a keztyüt, védelmezte a szocializmust, mely szerinte a köztársasági elvekkel megegyeztethető és bizalmatlansági szavazatot indítványozott a miniszterium ellen. A képviselőház az indítvány megokolását nov. 25. tüzte napirendre. Ez ülésen először Lockroy és Goblet (a radikálisok vezérei) keltek ki a miniszterium ellen, mely, szerintük, a forradalom szelleméhez immár hütlenné lett; azután az alkotmány revizióját sürgették és a progressziv jövedelmi adónak minél előbb való behozatalát követelték. Midőn Dupuy e támadásra «az egész kabinet» nevében válaszolt, a radikális Pelletan azzal a kérdéssel ejtette tőrbe, valjon radikális minisztertársai nevében szól-e, avagy csak a csonka miniszterium nevében? Dupuy ugyan váltig állította a kabinet szolidaritását, de mivel ekkor már hire járt, hogy 3 elégületlen radikális miniszter (Peytral, Viette és Ternier) tényleg beadta lemondását: a képviselőház az interpelláció tárgyalását felfüggesztette és az önmagával meghasonlott Dupuy-miniszteriumot azáltal lemondásra kényszerítette. Carnot elnök előbb Spullert, majd Reynalt bizta meg az uj kabinet alakításával, de egyik sem tudott feladatának megfelelni. Dupuy sértve érezte magát és a képviselőház elnöki székére vonult vissza és igy Périer Kázmér alakított végre miniszteriumot.

Périer dec. 4. mutatkozott be a képviselőházban. Périer az elnökséget és a külügyet vette át, Raynal a belügyet, Burdeau a pénzügyet, Spuller a közoktatást, Dubost az igazságügyet, Mercier a hadügyet, Lefevre a tengerészetet, Loubet a közmunkákat, Delcassé (államtitkár) a gyarmatokat, Viger a földmivelést és Jonnart a kereskedelmet. A miniszteri programm gyakorlati és gyümölcsöző reformokat igért, különösen a munkásosztály segélyezésére, de egyuttal kinyilatkoztatta, hogy a közrendet anarkisztikus áramlatokkal szemben erélyesen meg fogja védeni. Az alkotmány revizióját pedig, ugyszintén az állam és egyháznak teljes elkülönítését visszautasítja. A miniszterium más szóval a szocializmusnak és radikalizmusnak épp ugy hadat üzent, mint a megelőző kabinet. Grousset Paszkal szocialista erre a miniszteriumot általános közbocsánat hirdetésére akarta rábirni, mit Périer és Raynal megtagadtak. Az első mérkőzésnél a többség (257: 226) az uj kabinetnek kedvezett. Két nappal később, dec. 9. Vaillant anarkista bombát dobott a képviselőházba, mely többeket megsebesített és nagy rémületet okozott. Ez a merénylet rendkivül megerősítette a miniszterium pozicióját, mely a közvélemény tetszése mellett a következő négy törvényjavaslatot terjesztette dec. 11. a ház asztalára: aki a sajtó utján gyilkosság vagy gyujtogatás elkövetésére izgat, az 5 évre elzáratik; a robbanó szerek készítése ezentul szigorubban ellenőrzendő; a rendőrség az anarkista izgatókat gyanu esetén előzetesen is elzárhatja; végre: a rendőrség száma szaporítandó. Ámbátor Goblet radikális, a jobb párt és a szocialisták a sürgős tárgyalást ellenzték, a képviselőház mind a 4 törvényjavaslatot legott óriási többséggel (413: 63) megszavazta. A szenátus pedig, Challemel-Lacour elnök indítványa folytán, egyhangulag emelte azokat törvényerőre. Dec. 14. a ház a retorzió szellemétől áthatva, Basly szocialista indítványát vetette el, aki a Nord és Pas de Calais départementban kitört sztrájkot akarta parlamentáris enquete tárgyává tenni. Az 1893. év az Olaszországgal (mint a hármas szövetség tagjával) szemben tanusított ellenszenv ujabb kitörésével záródott be: az angoulemi esküdtek ugyanis azokat a francia munkásokat, kik a nyáron Aigues-Mortesban olasz társaikat agyonverték, egyhangulag felmentették. Ez a fölötte részrehajló itélet oly felháborodást szült Itáliában, hogy a francia kormány jónak látta az áldozatok családjainak kárpótlásként 420000 frankot megszavazni. Az 1894. év küszöbén az Afrikából érkező hirek hozták a kedélyeket forrongásba. Bonnier kapitány január 10-én megszállotta a Felső-Niger legfontosabb pontját, Timbuktu városát, ámde két nappal később a lovas tuaregek csapatjával együtt felkoncolták. A kormány azonnal segélycsapatokat indított utnak Timbuktuba, melynek állandó megszállását immár elvileg kimondotta. A másik távirat azt jelentette, hogy a Szamori szultán ellen küldött hadosztály Varina táján (még a mult év dec. 23.) angol csapatra bukkant és hogy a két csapat közt tévedésből ütközetre került, mely alkalommal mindkét oldalon többen elestek. Dahomeyből ellenben jó hir érkezett. Dodds tábornok febr. 1. Béhanzin királyt végre elfogta és más főnököt ültetett helyébe a trónra, ki F. fenhatóságát elismerte. - Jan. 7. ment végbe a szenátus részleges megujítása, mely választások a köztársasági jelöltek győzelmével végződött (Floquet is megválasztatott). Jan. 16. a rentekonverzió foglalkoztatta a képviselőházat, melyet Poincaré előadó jelentése nyomán megszavaztak; de midőn Jaures szocialista (a miniszterelnök távozását felhasználván) azzal a módosítással lépett fel, hogy a kormány a konverzióból háramló többletet a földadó alábbszállítására és a szegényebb gazdák segélyezésére fordítsa, és a többség ezt is megszavazta; egy pillanatig ugy látszott, hogy a Perier-kabinet bukása kikerülhetetlen. A még jókor visszahívott miniszterelnök azonban tárcáját kötötte a konverzió-javaslat változatlan szövegének elfogadásához és erre a meghökkent többség Jauresnek már elfogadott indítványát utólag (306: 201) elejtette és a konverziót (495 szavazattal 1 ellen) helyeselte. Jan. 27. Clovis-Hugues interpellált az utolsó hetekben elrendelt házmotozások ügyében, mely interpelláció oly viharos jeleneteket idézett elő, hogy Dupuy elnök Thivrier kommunista képviselőt katonai erővel volt kénytelen az ülésteremből eltávolítani. A Clovis-Hugues által indítványozott bizalmatlansági szavazatot a ház (441: 73) elvetette. Január végén a vámtarifa reviziójához fogott a ház, melynek előkészítését az ujonnan megválasztott vámbizottságra bizták. Márc. 12. a radikálisok az alkotmány revizióját hozták ujólag szóba. Mind Bourgeois, mind Goblet azt hangoztatták, hogy az 1875., az orleánista párt közremüködésével létrejött alkotmány már nem felel meg a demokrata haladás követelményeinek és a köztársasági elnök felségjogainak eltörlését javasolták. A miniszterelnök azt válaszolta, hogy az alkotmányrevizió nem az az eszköz, mellyel gyakorlati reformokat lehetne valósítani, a többség pedig 302 szavazattal 244 ellenében abban állapodott meg, hogy az alkotmány revizióját ez idő szerint nem tartja indokoltnak. Márc. 17. Reinach képviselő ujra szóba hozta a gyarmatminiszterium szervezését. Miután Périer és Delcassé államtitkár az uj miniszteri tárca szükségességét indokolta és 150000 frank póthitelt kért e tárca számára, a többség (369: 109) az uj miniszterium megalkotását és a póthitelt megszavazta. Nem ugy a szenátus, mely először a javaslatot elvetette és csak márc. 19. egy rendkivüli ülésen szentesítette a képviselőház határozatát. Máj. 22. a szocialisták ujabb támadást intéztek a kormány ellen, ez izben meglepő sikerrel. Az első, Guisde által javasolt indítványt («mondja ki a ház a 8 órai munkaidőt») a képviselőház ugyan (401: 94) elvetette; egy másik indítványt azonban a ház, Périer ellenzése dacára, a vita tárgyául elfogadott, Jourde szocialista ugyanis felvilágosítást kért Périertől, vajjon miért tiltotta el az államvasutaknál alkalmazott munkásokat szindikátusok alakításától. Midőn a miniszterelnök erre a felvilágosítást megtagadta, a többség (szocialisták, radikálisok és a jobbpárt) 265 szavazattal 225 ellen a kabinetet leszavazta. És ezzel a miniszterium mézeshetei váratlanul végetértek. Périer Kázmér egyébiránt szivesen vált meg tárcájától, melyért elejétől kezdve sem lelkesedett.

Carnot elnök Dupuyre bizta az uj kabinet alakítását, mely feladattal ez 1894 máj. 29. elkészült. A kabinet tagjai: Dupuy (elnökség, belügy és kultusz), Guerin (igazságügy), Hanoteaux (külügy), Pincaré (pénzügy), Leygues (közoktatás), Mercier (hadügy), Faure Felix (tengerészet), Barthou (közmunkák), Delcassé (gyarmatok), Lourtier (kereskedelem) és Viger (földmüvelés). A máj. 31. mondott programmbeszédben Dupuy az afrikai gyarmat-kérdésben és a dacoló főpapsággal szemben erélyes eljárást helyezett kilátásba, mig pénzügyi téren a jövedelmi adónak igazságosabb szabályozására tett igéretet. A vérszemet kapott ellenzék azonban azonnal támadást intézett a kabinet ellen, és Turpin, a melinit-bombák feltalálójának méltatlan mellőzése ügyében terjesztett be indítványt. Mercier hadügyminiszter azonban a Turpin-legendát sikeresen megcáfolta, mire a többség (460: 102) bizalmat szavazott a hadügyminiszternek. Jun. 4. a képviselőház a leköszönt miniszterelnököt (Périert) ültette az elnöki székbe. Ugyanabban a gyülésben a radikálisok (Goblet, Pelletan) azzal vádolták a miniszteriumot, hogy az a jobb pártra és nevezetesen a klerikálisokra támaszkodik. E váddal szemben a képviselőház többsége (315: 169) a következő napirendet fogadta el: a ház elvárja, hogy a miniszterium a demokrata reformokat megvalósítja és a világi társadalom jogait az egyházzal szemben kellően megvédelmezi, mit Dupuy is helyeselt. Junius 7. a Kongó állam és Anglia között kötött szerződés került napirendre, melyet Etienne nemcsak a szultán fenhatóságára, hanem F. érdekpolitikájára nézve is sérelmes konvenciónak jelzett. Ezen interpelláció alkalmával szólalt fel először az uj külügyminiszter is, ki hazafias és erélyes szavakban tudatta a házzal, hogy a szóban forgó szerződés ellen Londonban ugy mint Brüsszelben óvást emelt. A képviselőház erre egyhangulag (527 szavazattal) magáévá tette Etienne indítványát: «a ház elvárja, hogy a kormány F. jogait, a nemzetközi szabványokra támaszkodva, érvényre fogja juttatni». Junius 9. egyébiránt a képviselőház, hogy határozatának nagyobb nyomatékot biztosítson, Delcassé gyarmatminiszter előterjesztése alapján, 10800000 frank póthitelt szavazott meg a F. által megszállott Kongó-terület függetlenségének megvédésére és nehány ágyunaszád felszerelésére. (Anglia azóta (jul.) a szerződés kifogásolt pontjait elejtette.) A képviselőház azután a bányászmunkások javára tervezett nyugdijalapot szavazta meg, a szenátus pedig - Fabre indítványára - azt határozta el, hogy az orleánsi szüz iránti tisztelet jeléül ezentul május havában nemzeti ünnepet fognak megülni s hogy a nemzet közfilléreiből Jean d'Arc-nak Rouenban emlékszobrot emelnek. Turrel képviselő pedig jun., 11. megujította az osztrák-magyar monarkiával szemben alkalmazandó repressziv rendszabályokra vonatkozó indítványát, melynek esetleges elfogadása hazai gabna-, liszt-, juh-, fa- és dongakivitelünket (különösen Fiume exportját), valamint az osztrák borkivitelt érzékenyen sujtaná. (A tárgyalások még folynak.) Jun. 20. fogadta el a képviselőház Mercier hadügyminiszternek ama előterjesztését, melynek értelmében F. külön Szahara-hadsereget létesít, még pedig az égalji viszonyokra való tekintetből, algériai szpáhi csapatokból. Negyednapra az a hir riasztotta fel F.-ot, hogy egy Caserio nevü olasz származásu anarkista Carnot elnököt, ki a lyoni kiállítás megnyitására e városba utazott (mialatt este a szinházba hajtatott), tőrrel halálosan megsebesítette és hogy Carnot jun. 25. éjfél után 1 órakor elhunyt. A rémes hir nemcsak F.-ban, hanem az egész világban őszinte gyászt keltett és a koronás fők versenyezve fejezték ki részvétöket. Az első felindulás ugyan Lyonban és más déli városokban a nép szenvedélyét az olasz lakosság ellen kitörésre birta, de egyébiránt a közrendet mi sem zavarta meg s a törvényhozó testületek nyugodtan foghattak az uj elnök választásához.

Casimir-Périer elnöksége (1894 jun. 27. óta). Az 1894 junius 27-ére Versaillesbe összehivott kongresszus Casimir-Périer-t, a képviselőház elnökét választotta meg 451 szavazattal a francia köztársaság elnökévé. Összesen 845 érvényes szavazatot adtak be; ebből Brisson (a radikálisok és szocialisták jelöltje) 195 szavazatot kapott, Dupuy (miniszterelnök) 97-et, mig a monarkisták jelöltjére, Février tábornokra (l. o.) 53 szavazat esett. A mérsékelt köztársasági párt és a polgárság zöme lelkesedéssel üdvözölte az uj elnököt, kinek volt versenytársa, Février, nyujtotta át a becsület-rend nagymesteri szalagját. Az uj elnök megölt elődjének állam költségén rendezett temetésén szerepelt először (jul. 1.). Azután megerősítette a Dupuy-miniszterium tagjait eddigi állásaikban és jul. 3. mind a képviselőházhoz, mind a szenátushoz jelentőségteljes izenetet intézett, melyben először is Carnot dicsőült szelleme iránt rójja le kegyeletét; azután pedig tudtára adja az országnak, hogy 7 év mulva hatalmát más kezekbe szándékozik letenni és addig az alkotmány és a nemzet akarata előtt mindig meg fog hajolni. Másrészt azonban kijelenti, hogy jogainak gyöngítését nem fogja türni. Felsorolja azután a kormány különböző ágazataiban tervezett reformokat, különösen azokat, melyek a munkások anyagi jólétét előmozdítani hivatvák. - A képviselőház és a szenátus nagy tetszéssel fogadták Périer üzenetét és midőn Vaillant szocialista azt indítványozta, hogy egy 33-as bizottság válaszfeliratban tolmácsolja az uj elnökkel a képviselőház nézeteit, a Dupuy miniszterelnök szavain induló többség 450 szavazattal 77 (szocialista) szavazat ellen az indítványt elvetette. Julius 5. a képviselőház Burdeau-t választotta meg elnökének 259: 157 szavazattal, mely utóbbiak a radikális Brissonra estek. (A jobbpárt nem szavazott.) Ugyanezen az ülésen a radikálisok azt sürgették, hogy a kormány a munkássztrájk és sajtóvétség miatt elitélt foglyoknak kegyelmet hirdessen, mely amnesztiának hatályát Vaillant a kommunistákra is ki akarta terjeszteni. A többség azonban (470: 75) az utolsó merényletek hatása alatt mind a két indítványt leszavazta és egyuttal szentesítette az elnök abbeli intézkedését, amellyel 374 elitélt munkásnak visszaadta szabadságát. (Rochefort és Dillon nem kaptak kegyelmet). Jul. 7. a képviselőház 186 szavazattal Clausel de Coussergues mérsékelt republikánust választotta meg alelnökének, mig a radikálisok és a szocialisták egy része (145 szavazat) Dupuy-Dutemps-ra szavaztak. A gressesac-i kőszénbányákban kitört sztrájkra vonatkozólag a kormány azt a nevezetes kijelentést tette, hogy jövőre, azon esetben, ha a bánya tulajdonosai a munkálatokat beszüntetnék, meg fogja tőlük vonni az engedélyt. Ezt az igéretet a képviselőház (336: 141) helyeslőeg vette tudomásul. Jul. 9. a Dupuy-miniszterium a következő törvényjavaslatot terjesztette a képviselőház elé. Az 1. cikk mindazokat, akik a sajtó vagy élőszó utján gyilkosságra, rablásra és gyujtogatásra izgatnak, nem mint eddig az esküdtek, hanem a rendőri biróság elé utasítja. Ugyancsak oda utasítja a robbanó szerekkel elkövetett merényletek okozóit és az ilyenfajta büntetteknek dicsőítését is. A 2. cikk az anarkista propagandának elnyomására vonatkozik. A 3. elrendeli, hogy a kimért fogságbüntetés magánzárkában töltendő és ha a büntetés egy évet tulhalad, a vétkes deportációra itéltessék. A 4. cikk az anarkista perek tárgyalásának közzétételét pénz- és fogságbüntetéssel sujtja. A képviselőház az anarkista-törvényt jul. 26. fogadta el 268 szavazattal 163 ellenében, a szenátus pedig jul. 27. hagyta azt jóvá 205 szavazattal 34 ellenében. - Carnot gyilkosát, Caserio anarkistát aug. 3. itélte a törvényszék halálra.

Franciaországi ősrégészet

l. Ősrégészet.

Francia öltés

a himzésnél egy fél keresztöltés, ugy hogy a kanvász-szálak keresztezését egy fonál metszi.

Francia perje

(növ., Arrhenatherum elatius L.), l. Cigányzab.

Francia porcellán

l. Porcellán.

Francia-Svájc

l. Svájc.

Franciás iskola

igy nevezi irodalomtörténetünk azt az irói csoportot, mely Mária Terézia uralkodásának vége felé Bécsben a magyar testőrsereg tagjaiból alakult s a francia klasszicizmus nyomán törekedett nálunk irodalmat teremteni. Az iskola lelke és legmunkásabb tagja Bessenyei György volt (l. o.), aki nemcsak társait lelkesítette és legtöbbféle munkát irt, hanem buzdító irataival az egész nemzet előtt is ő képviselte egész eréllyel az iskola törekvéseit. Testőrtársai közül kiváltak: Báróczi Sándor, Calprenede és Marmontel fordítója, szép prózájával, mely az ifju Kazinczyra oly elmemozdító hatással volt; Barcsai Ábrahám, költői leveleivel és elmélkedő verseivel, továbbá Naláczy József s ide tartoztak Czirjék Mihály, Baranyi László, Farkas Antal és Bessenyei Sándor a György bátyja; a négy utóbbi azonban alig több jószándéku műkedvelőnél. A testőrökével egyező irányban haladt itthon két idősebb iró, akik csatlakoztak is hozzájuk: Orczy Lőrinc báró és Teleki József gróf; majd az utóbbinak fia, Teleki László gróf is a franciák modorában dolgozott. A gárdisták föllépése serkenté irói munkásságra itthon a szerzetes Ányos Pált, az egész irány legtehetségesebb költőjét és a komáromi ref. lelkész Péczeli Józsefet, e rendkivül buzgó s termékeny irót is. A F. 1772. jelent meg először a nyilvánosság előtt Bessenyeinek Agis c. tragédiájával s ez évtől számítjuk a magyar irodalom ujabb történetét; Bessenyei 1782. hazavonulván Bécsből, legélénkebben az erre következő tiz év alatt működött a társaság, amikor egymásután jelentek meg a gárdisták művei. A franciás irány feje Péczeli lett; az ő halálával (1792) megszünik az iskola különállása. Szóval az iskola nyilvános működése mintegy két évtizedre terjedt ki. Első volt amaz irányok közt (a klasszikai, népies, franciás iskolák közt), melyek a mult század 70-es éveiben irodalmunk ujrakeltésére oly lelkes buzgalommal és versenyre törekedtek s példája a többi irányra is serkentőleg hatott. Testőreink a francia irodalmat azért vették mintául, mert Bécsben a modern műveltséggel kerültek érintkezésbe s a modern irodalmak élén akkor Európaszerte a francia állt; a német irodalom is csak akkortájt kezdte Lessing vezetése alatt lerázni a francia szellem igáját. Bessenyeiék a francia klasszikai irodalmat követték, annak műformáit művelték, a tragédiában Corneillet, Racinet és Voltairet, az eposzban és tankölteményekben is Voltairet s fordítottak regényiróikból. A sokat filozofáló Bessenyeinek a bölcselkedésben is Voltaire szolgált szövétnekül. Műfajaik a dráma, a tanköltemény, elmélkedő költészet, levél, elégia, eposz amint azt mintáiknál látták. Előadásuk minden műfajban egyszinü, reflexiós, áradozó és szónokias. Versformában is a francia módot követik, állandóan alexandrinban irnak. Ez nem a francia alexandrin ugyan, mert egyszerüen a magyar Zrinyi-sort alkalmazzák, de a négyes rim helyett csak párrimmel. Ennek a technikai ujításnak is megvolt a maga fontossága költői dikciónk fejlődésére nézve. A drámában is ők ragaszkodtak a hármas egység elvéhez, de abban eltértek francai mintáiktól, hogy ők nemcsak az antik történetből és mondavilágból választottak tárgyakat, hanem a magyar történetből is. Egyébként ha a minta francia volt is, irányuk egészében véve kiválóan nemzeties; a gárdának gavallér tagjait inkább is a fajszeretet tette irókká, mint az irói tehetség, mely némelyikökben jelentékeny ugyan, de a bécsi tapasztalatok nélkül aligha nyilatkozott volna. V. ö. Toldy, Beöthy irodalomtörténetében; Széchy cikkét a Beöthy-féle képes irodalomtörténetben; Závodszky (Széchy) Károlytól: Bessenyei György 1872.; Ballagi Aladár, A magyar kir. testőrség története 1872; Toldy Ferenc, Irodalmi társasköreink emlékezete (Kisf. társ. Evl.; uj foly. X.); Gyulai Pál, A filozofus (Bessenyei) az Olcsó könyvtárbeli kiadás előtt 1881. A Bessenyei és Báróczi munkásságának igen beható méltatását: Beöthy Zsolt, A szépprózai elbeszélés történetében. L. még a Lexikonban az egyes nevezett irókról szóló, valamint a Magyar irodalomtörténet cikkeiben.


Kezdőlap

˙