(de Tilbury, G. Tilberiensis), angol középkori történetiró, szül. a XII. század közepe körül Essexben, megh. 1235 körül. Miután Bolognában egy ideig kánonjogot tanított, IV. Ottó az arelati birodalom kancellárjává és marsaljává nevezte ki s végre az ebsdorfi kolostor prépostja lett. II. Henrik angol király hasonnevü fia számára irta a Liber facetiarum ad henricum regem juniorem c. anekdota-könyvet, mely kiadatlan, és IV. Ottó császár számára 1212. az Otia imperiala cimü munkát, mely igen különböző dolgokat tartalmaz; vannak benne történelmi érdeküek is s ezeket kiadta Leibnitz a Scriptores Brunsvicensesben (I, 881-104; II, 751-784). A nem historiai részekből Liebrecht adott ki szemelvényeket (Hannover 1856).
Mihály, főrendiházi tag, volt országos postafőigazgató, szül. pozsonyban 1819 december 15. Ugyanott iskoláinak végeztével 1838. belépett a postai szolgálatba, amelynek egész életét szentelte. 1841. járulnok lett; 1843. Budapestre, 1846. pedig Bécsbe a «Holfpostamt»-hoz helyezték át. 1849-ben Sopronban postaellenőr, majd az ottani postaigazgatóságnál adjunktus lett, mely minőségben 1851. Budapestre került. Mint kiváló szakember már 36 éves korában igazgató lett és a nagyváradi kerületet bizták reá, melyet a nagyszebeni kerület élén töltött rövid megszakítással 1867-ig vezetett, amikor Gorove miniszter Budapestre az országos magyar postafőigazgatói állásra hivta. Ezen állásban, melyet 21 éven át ellátott, fontos szolgálatokat tett a magyar postának és avval a közügynek. Többi közt tapintattal végrehajtotta a magyar postának az osztrákoktól való külső elkülönítését. Majd buzgón hozzálátott az ifju magyar intézet berendezéséhez. Már 1867. indítványozta a posta és távirda egyesítését, de ez akkor még visszhangra nem talált. A levelezőlapnak olcsó 2 kros diját és avval e demokrata hirszállító eszköz széleskörü elterjedését ő vivta ki az osztrákokkal szemben, akik drágább tétel mellett kardoskodtak. A külföldön többizben képviselte a magyar postát; igy 1874. Bernben, 1878. Párisban és Berlinben és 1885. Lissabonban, ahol a nemzetközi postai kongresszus doyen-je volt. 1878. 40 éves szolgálatának jubileumát a magyar postaszemélyzet méltóan megünnepelte. G. ekkor alapítványt is tett és Ő Felsége 40 évi kitünő szolgálatai és a magyar postaintézet fejlesztése körül szerzett kiváló érdemei elismeréseiül a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Külföldi rendjelek közül megkapta a francia becsületrend és a bajor Szent Mihály-rend középkeresztjét, a porosz koronarend csillagos középkeresztjét és a portugáli Krisztus-rend nagykeresztjét. Ő alkotta meg a magyar postaszemélyzetnek ma már oly jelentékennyé vált segélyző és nyugdijegyesületét. Ötven évi szolgálata után 1888. nyugalomba vonult, amikor a főrendiház tagjává nevezték ki. Ezenfelül tagja és helyettes elnöke a postatakarékpénztári tanácsnak és alelnöke a magyar földrajzi társulatnak.
(ejtsd: zservé) Henrik, francia festő, szül. Párisban 1848.; Fromentin, Cabanel és Brisset tanítványa. Első művei többnyire mitologiai, erotikus irányuak, ilyenek: Alvás a fürdő után (1873); Bacchánsnővel játszó szatir (1874, Páris, Luxembourg muzeum); Diana és Endymion (1875); utóbb azonban teljesen a naturalizmus terére lépett. Későbbi művei: Halottvizsgálat a kórházban (1876); Áldozás a Trinité-templomban (1878); Rolla utolsó percei, Musset nyomán (erkölcstelen tartalma miatt kizárták az 1878-ki párisi világkiállításból).
György Gottfried, német történetiró, szül. Darmstadtban 1805 máj. 20., megh. Heidelbergában 1871 márc. 18. 1825. a giesseni egyetemre iratkozott be. A következő évben Heidelbergába ment, hol Schlosser hatása alatt történelmi tanulmányokkal kezdett foglalkozni. 1830. magántanár lett a heidelbergai egyetemen s 1835. kiadta hires munkájának: Geschichte der deutschen National-Litteratur (Lipcse 1835-42, 5 köt.) első kötetét. (A későbbi kiadások e cimet viselik: Geschichte der deutschen Dichtung.) Korszakalkotóvá tette ezt az uttörő munkát az a körülmény, hogy G. az első volt, ki a német irodalomtörténetet a politikai és a miveltség-történelemmel a legszorosabb összeköttetésben tárgyalta. 1835-ben a göttingai egyetemre hivták meg tanárnak s itt irta Grundzüge der Historik (1837) cimü, mély reflexióról tanuskodó kis munkáját. Göttingai tartózkodása azonban rövid időre terjedt, mivel a hannoveri alkotmány felfüggesztése ellen hat tanártársával ő is tiltakozott. Emiatt 1837 dec. állását elveszítette s számüzetett. Erre egyideig Darmstadtban, majd Olaszországban tartózkodott s 1844. Heidelbergában telepedett le. 1847-ben a Deutsche Zeitungot alapította, mely a Németország szövetséges állammá való átalakítására törekvő pártnak főközlönye lett. 1848. tagja volt a frankfurti parlamentnek. A nemzetgyülés feloszlatása után teljesen visszavonult a politikai élet teréről s előbb Shakespeareről irt egy terjedelmes tanulmányt (Lipcse 1849-52, 4 köt.), majd a legujabb kor történelmét dolgozta fel az Einleitung in die Geschichte des XIX. Jahrhunderts és Geschichte des XIX. Jahrhunderts (Lipcse 1856-66, 8 köt.) c. hézagpótló és sok tekintetben uttörő munkákban. Megélte a német egység megalapítását, de a vér- és vaspolitikának nem volt barátja és különben sem szivelhette a porosz politikát. Ebeli elégületlenségének a Geschichte der deutschen Dichtung uj kiadásának előszavában (1879) adott kifejezést. Sokat fáradt a halle-i Händel-szobor és lipcsei Händel-társulat alapítása körül. Özvegye G. Viktória Händel műveinek oktatás szempontjából válogatott kiadását rendezte sajtó alá (1892). Munkái közül, a már említetteken kivül, kiemelendők: Denkschrift zum Frieden an das preuss. Königshaus; Selbstkritik (1872); Händel und Shakespeare. Zur ästhetik der Tonkunst (Lipcse 1868) és Nekrolog über Friedrich Christoph Schlosser (u. o. 1861). V. ö. Lehmann, G. Versuch einer Charakteristik (Hamburg 1871); Gosche, G. (Lipcse 1871); Briefwechsel zwischen jakob und Wilh.-Grimm, Dahlmann u. G. (Berlin 1885). 1893. jelent meg önéletrajza: G. Leben, von ihm selbst verfasst (Lipcse).
Róbert, német vasuti mérnök, született Karlsruheban 1820 május 2-án, meghalt u. o. 1885 dec. 6. A badeni viz- és utépítészeti főigazgatóságnál volt alkalmazva; 1871. u. o. épít. igazgatónak nevezték ki. 1869. mint Baden teljes hatalommal felruházott embere, tagja volt a Bernben gyülésező Gotthardi-konferenciának. 1868-73. a hegyen át épített vasutak egyik legkitünőbbjének tartott badeni Schwarzwaldi-vasutat építette. 1872. Favre megbizásából a Gotthardi-vasut építésének fővezetését vállalta el, de 1876. lemondott ez állásáról és az összes badeni vasutak technikai vezetője lett. 1875. a német országgyüléshez is beválasztották.
(gör., Geryones, Geryoneus a. m. ordító). Eritheia (vörös ország) sziget mesés királya messze nyugaton, kinek, mivel három sziget ura volt, vagy mivel három egyszerü testvérével ritka egyetértésben uralkodott, a költők három testet (6 kézzel, 6 lábbal, 3 fejjel) tulajdonítottak, amelyek a has táján össze voltak nőve. Hires teheneit Eurytion óriás és Orthros nevü kétfejü kutya legeltették. Héraklésnak u. n. tizedik munkája g. megölése és nyájának elrablása volt. Vázákon, domboru műveken és pénzeken többször ábrázolták Héraklés e munkáját. V. ö. Roscher, Lexikon der griech. u. röm. Mythologie (Lipcse 1886).
(ol. sol bemolle, franc. sol bémol, angl. G. flat), a mai zenerendszer normás C skálájában az ötödik G zöngének b-vel való lejebbítése, mely harmonikusan összeesik a fis-el, s igy a kromatikus zöngsorban is mint a hetedik zönge szerepel.
az Enns folyónak felső, Ny-ról K-felé huzódó völgye, Admont és Hieflau között; hossza 14 km. Nevét az Enns zajáról nyerte, mely itt sziklák közt, 123 sellőt alkotva, zugva rohan keresztül. Legszebb pontja Gstatterboden, amelytől ny-ra az Ödstein (2335 m.) és Reichenstein (2247 m.) között a romantikus Johnsbach völgye torkollik belé. V. ö. Hess, Specialführer durch das G. (1890).
(ol. sol bemolle maggiore; franc. sol bémol majueru; ang. G. flat major), a mai zenerendszer b-ékkel jelzett gyakorlati skálái közt a hatodik, mely hangnem tehát hat b előjegyzést kiván. Párhuzamos moll skálája az Es-moll, mely szintén hat b-vel jegyeztetik elő. A ritkábban használt hangnemek közé tartozik, kivált ének- és zene- v. vonóshangszerekre irt művekben.
Sándor, bányászati iró, szül. Pozsonyban 1839 máj. 8. Középiskoláit elvégezvén, a selmeci bányászakadémián töltött 4 évet. 1862. bányászgyakornok lett, 1864. magasabb kiképeztetése céljából a bécsi geologiai intézetbe küldték. Ezuttal a bécsi egyetemet is látogatta s részt vett a magyarországi geologiai felvételekben. Majd bányászati tanulmányok végett járt Csehországban, Sziléziában stb. Aztán mint bányatisztjelölt a gavosdiai vasgyárhoz került; 1868. mint e vasgyár ellenőrző tisztje vezette nagy olvasztó üzemét s kidolgozta a Vajda-Hunyadon építendő vasgyár tervezetét. 1870. a pénzügyminiszterium bányászati osztályába került, honnan 1871. a máramarosi s nagybányai bányaigazgatóságok kerületébe bányageologussá nevezték ki. 1879. bányatanácsosi cimet nyert, 1883. a m. kir. földtani intézethez bánya-főgeologusnak nevezték ki. 1892. főbányatanácsosi cimet és jelleget kapott. Számos bányászati és kohászati cikket irt magyar és német nyelven. Főbb önálló munkái: Az ungvári m. k. jószágigazgatóság területén előforduló kőszén, kőolaj, és földgyanta leirása (1874); A bányageolog hatásköre és szerepe a bányászatban (1874); Adatok a máramarosi vaskőbánya kerület földtani megismertetéséhez (1876); A vörösvágás-dubniki opálbányák (1878); A sóvári kősóbánya kerület földtani viszonyai (1885); A körmöci ércbányaterület bányageologiai felvétele (1886); Antimonérc-bányászat Király-Lubellán (1887). V. ö. Szinynei, Magyar irók.