Hanghibák

l. Rekedtség.

Hanghólyag

(állat), a farkatlan kétéltüek egyes nemeinek himjeinél a szájnyilás mögött fekvő hólyagok; ezek a szájüreggel közlekednek, ebből levegőt vehetnek fel s ilyenkor a hang erősítésére szolgálnak. A Rana-féléknél két ilyen hólyagot találunk, mig a leveli békánál (Hyla) csupán egy van s ez az áll alatt fekszik.

Hanghullám

l.Hang.

Hangiró

l. Fonautográf.

Hangjárat

l. Fül.

Hangjegyek

A mai H. az ötvonalu rendszer alapján állanak, s vagya vonalakra, vagy a vonalközökre, vagy az öt vonal fölé, vagy alá iratnak. Az öt vonal sorrendjét alulról fölfelé számítják akként, hogy a legalsó vonal az első s igy tovább; ugyanigy számíttatik a négy vonalköz is.

[ÁBRA] oszlanak az 1. alatt egész, a 2. alatt fél, a 3. alatt negyed, a 4. alatt nyolcad, az 5. alatt tizenhatod, a 6. alatt harmincketted, a 7. alatt hatvannegyed, s a 8. alatt százhuszonnyolcad hangjegyekre, mely eloszlás akként értendő, hogy az egész hangjegy ([ÁBRA]) mindig négy egyenlő időrészt igényelvén (tekintet nélkül a sebesség v. lassuság bármely fokára), a többi ez egységnek fél időrészére esik, vagyis: egy fél hangjegy az gésznek felét, a negyed egy negyedét, a nyolcad egy nyolcadát s igy tovább képviseli. A hangjegyek időértékre nézve egy v. több ponttal is elláttatnak (három pontnál több a gyakorlatban alig fordul elő, valamint az egésznek 128 résznél többre, azaz ennek kétszeresére való fölosztása sem). A pont minden faju hangjegy mellett állva, annak időértékét felével meghosszabbítjaa, tehát az egész mellett [ÁBRA] annyi mint [ÁBRA]; a fél hangjegy mellett annyi mint [ÁBRA] s igy tovább. A H.-et sokszor szünjelek képviselik s igy minden fajnak megvan a maga megfelelő szünjele. Az egésznek a vonalendszer negyedik vonala alatt helyezett vastagabb vonás, u. m.: [ÁBRA] szünjel felel meg. A H. viszonylagos hangmagasságát mindig a zenedarabok elején alkalmazásba vett u. n. kulcs (l. o.) határozza meg, mely szerint ugyanegy vonalra v. vonalközre irt hangjegy sokszor különböző hangmagasság v. mélységre esik. A hangjegyek különféle jelzésekkel láttatnak el, melyek a hang erőssége v. gyengeségére vonatkoznak. L. Dinamika.

Hangjegyirás

A keresztény zene (illetve a keresztény egyházi éneklés) hangjegyirása kezdetben a görög betürend alapjára helyezkedett, mely a betüket többféle névvel s jelzőkkel látta el a zöngesor s a hangok mélységi és magassági állásának meghatározására nézve. Ennek gyakorlati nehézségeit csakhamar be kellett látni, mert a keresztény egyetmséget alkotó sokféle nemzetiségek közegységes kapocs általa nem jöhetett létre. Már a Gergely pápa előtti századokban találunk első nyomaira annak a törekvésnek, hogy kevesbítsék a görög betük számát, szemben az alig másfél nyolcad terjedelmü hangsorral, mely az egyházi énekekben szükségeltetett. Nagy Gergely pápa aztán még erélyesebben nyult a reformhoz s az addig használt 15 grög betühangjegyből csak hatot tartott meg, de másrészt tulságosan szaporította a mai hangjegyeket pótló neumákat (l. o.), melyeket mindenféle pontok, vesszők, egyes, kettős s hármasával is egymás mellé áttítva, rövidebb-hosszabb föl- és lefutó kigyózó alakzatok stb. képeztek, melyek v. egy hosszabb vonalon, v. anélkül álltak egymás mellett a szövegszavak fölött v. alatt. Majd későbben két vonalat huztak a szövegen keresztül, vöröset és sárgát s F és C betüvel jelezték, amiből a későbbi századokban az F-és a C-kulcs keletkezett. Majd ugyanannyi vonalat használtak, amennyi az énekterjedelem hangjainak megfelelt. Ez pedig jóformán áttekinthetetlenné tette a hangok eltalálását. Arezzói Guidó végre megelégedett öt vonallal s azokra és azok közé irta a szöveg szótagjait, melyekre az illető hangokat kellett énekelni. A hosszu vergődésekre következett aztán a méretes zeneelméleté, mely a hangjegyek alakjai meghatározását kezdte lassankint maga után vonni. A lassu építkezés másodk nagy munkája vette kezdetét, mert az egyenlő értékü egyházi énekléssel (Cantus planus) szemben a világi zene elemei is hathatósan bele kezdvén játszani a zene fejlesztésébe, a hangok s igy a hangjegyek metrikus beosztását is szorosabban meg kellett határozni. Erre nézve alakzati egységekből indultak ki, melyek későbben ismét többféle átalakuláson mentek keresztül, mig a mai hangjegyek tökéletes alakját s értékbeosztását elérték. A mai H.-nak az a nagy előnye van, hogy minden ének- és hangszerszólammal szemben egyformán érvényesül. A hangjegyek külső alak, érték s dinamikus jelzésre nézve mitsem különböznek egymástól, bármely hangszer hangmagassága v. mélységéről legyen szó. Erre nézve csak a különféle kulcsok adják meg a kiinduláspontokat s azután a további sorrend a szerin alakul.

Hangjegy-nyomás

a legrégibb ismeretes H. 1473-ból származik. Kezdetben sima falapokra metszették, majd mozgó betük segítségével eszközölték, mint a könyvnyomtatást s csak aztán kezdték a hangjegyeket rézlapokra metszeni. A sokkal jutányosabb s könnyebb mód: cinklapokba acél-ár segítségével belevésni a hangjegyeket, csak a XVIII. sz. közepén kezdett szélesebben elterjedni. A mozgó hangjegyek, tipusok feltalálójául a történelem az olasz Petruccit tekinti Sossunsronéból (1466-1539), de ily nyomtatványok tőle csak 1502-1523-ból ismeretesek. A litográfia feltalálása a hangjegynyomtatást is nagyban előbbre vitte. A falapok végleg eltüntek s helyüket kőcink- és rézlapok foglalták el.

Hangjel

a hangsúly jele, p. a görög vagy héber helyesirásban, l. Hangsúly, Acutus, Gravis.

Hangjelentőség

bármely hang, mint lényeges zönge, nemcsak egy, de többféle laphangu hangzathoz is tartozhatván: ezáltal ugy rezgési számarány, mint hangzatosság tetkintetében más-más jelentőséget nyer. mert a C zöngének p. egész más jelentősége van, ha az As-dur kemény hármasban nagy, ismét más, ha a lágy A hármasban szlgál ki harmadul, v. más hangzatoknál ötödül (mint a kemény F hármasban); a H-ra épített kis kilences hangzatban kis kilencedül, a B-re épített nagy kilences hangzatban nagy kilencedül stb. Mint nagy harmad a kemény As hármasban: a des zönge s a Des harmonia rokonsága, mint kis harmad pedig a lágy A hármasban: a H. zönge s az E harmonikai rokonsága felé vonzódik. Minden hang hat különféle hármas hangzatban öltheti fel a lényeges zönge jellegét, majd mint alaphang, majd pedig mint nagy és kis harmad s végre mint tiszta, v. nagy ötöd. (L. még Hangzat, Harmonia)


Kezdőlap

˙