Kelet Népe

1. magyar irodalmi csarnok és időszaki szemle, enciklopedikus tartalommal; szerkesztette és kiadta Török János Bécsben 1856 aug. 20., a második füzettel azonban azon év dec. megszünt. - 2. K., politikai napilap, a jobboldali ellenzék közlönye; szerkesztette 1875 jun. 15-től Komócsy Lajos, 1876 juliustól Halász Imre; főmunkatársa Kállay Béni, a későbbi közös pénzügyminiszter volt. Kiadta előbb a Franklin-Társulat, 1878. az Atheneum. Megjelent Budapesten nagy ívréten és 1878 dec. 31. megszünt.

Keletpont

a látóhatár azon pontja, melyben azt a keleti oldalon az egyenlítő metszi; a napéjegyenlőség idejében (márc. 21. és szept. 21.) a Nap ott kel fel.

Keletrómai birodalom

másként bizanci birodalom, görög avagy görög keleti császárság. E birodalom Kr. u. 395. keletkezet, midőn Theodosius császár a római birodalmat két fia, Arcadius és Honorius között megosztotta. A keleti részből, mely Arcadiusnak jutott, alakult a K. Ez a következő provinciákat foglalta magában: Ázsiában Kis-Ázsiát és Sziriát, Afrikában Egyiptomot, Kirenét és Marmaricát, Európában Trákiát, Dáciát (a mai Szerbia és Bulgáriának északi része), Mösiát, Makedoniát és Achaiát, Epirust, Thesszáliát és magát Konstantinápolyt, mint fővárost. Illyrium megoszlott a két birodalom között, de nemsokára elveszet mindkettőre, mert a nyugati gótok Alarich vezérlete alatt elfoglalták. A két birodalom közül a keleti határozottan erősebb volt s tovább is fenmaradt; megvédették a népvándorlás viharai alatt erős határai (a Duna és a Balkán vonala), fővárosának, Konstantinápolynak kitünő fekvése, lakóinak, kiválóan a görögöknek nagyobb erélye és vállalkozó szelleme, az ipar és kereskedelem terén kifejtett nagy tevékenysége.

A népvándorlás kora.

Arcadius (395-408), kiskorusága alatt a kormányt, Theodosius végakarata szerint, Rufinus vezette, ki azonban a gót vezér, Alarich betörését és pusztítását megakadályozni nem tudta. Miután Rufinus már 395., állítólag a nyugati birodalom kormányzójának, Stilichónak ösztönzésére a bizanci-gót segédcsapatok vezére, Gainas által meggyilkoltatott, helyét Eutropius, az eunuchok főnöke foglalta el. A birodalom keleti jellege már Arcadius alatt kezdett kidomborodni. Az addig hivatalos latin nyelv helyébe lassacskán a görög nyelv lépett, mely Heraklius császár idejében (610-41) lett a kizárólagos uralkodó nyelv, mi az ellentétet a keleti és nyugati birodalom között még élesebbé tette. Meg sem kisérlették a barbárok betöréseit közös erővel megakadályozni; e helyett ravasz alkudozásokkal törekedtek a barbárok áramlatát egymás nyakára zúdítani. Eutropius gyalázatos kormányának 399. ismét Gainas vetett véget, de maga Arcadius egészen haláláig kegyenceknek, legutóbb cselszövő nejének, Eudoxiának befolyása alatt maradt. Ugyanez történt kiskoru fiával, II. Theodosiusszal (408-50), ki helyett a kormányt előbb az erélyes és tehetséges testőrfőnök Authemius, majd a császár okos, de cselszövő nővére, Pulcheria vezette. A birodalom története e császár alatt elég siralmas képet nyujt. 424. ugyan Pannoniának egy részét kapta III. Valentinianus nyugatrómai császártól és a persa háboru 422. Örményország megosztásával még félig-meddig tisztességes véget ért, de a barbár Rugilasszal, majd Attilával szemben a birodalmat csak a szégyenteljes adófizetés oltalmazta meg. Theodosius nevéhez fűzőik egyébiránt a Codex Theodosianus összeállíttatása, mely gyüjtemény a keresztény császárok, Nagy Konstantin utódai által kiadott rendeleteket tartalmazza (438). Halála után a trónt nővére, Pulcheria foglalta el (450-57), ki névleges férjéül és kormányzótársul a már idős, de erélyes Marcianust választotta. Marcianus ügyes politikával és a kellett karddal is megvédte a birodalom méltóságát és még Attilától sem rettent vissza, de utóda, az illir származásu I. Leo (457-74) már pénzen vásárolt megint békét a vandaloktól s midőn vezére Basiliskos 468. fegyverrel kisérlette meg e barbároknak ellentállani, gyalázatos vereséget szenvedett. Midőn kegyence, Aspar nagyratörő terveket szőtt, Leo őt megölette. Utódai is kevés szerencsével küzdöttek, igy veje, az isauriai Zeno (474-91), ki eleintén Leo kiskoru fia, II. Leo nevében, ennek váratlan bekövetkezett halála után önállóan kormányzott. Zeno idején a nyugati császárság elbukott s Róma Itáliával együtt a barbár Odoaker kezébe került, ki ellen Zeno később a keleti gótok királyát, Theodorichot uszította. Zeno trónja sem volt egyébiránt biztos, saját anyósa, Verina és annak öccse, Basiliskos több ízben pártot ütöttek ellene. Követte őt a trónon özvegyének, Aradnénak választottja I. Anastasius (491-518), ki a gótokat és izaurokat ugyan legyőzte, de a bolgárokkal és persákkal szemben tehetetlen volt. Követte őt I. Justinius (518-27). Ez utóbbi paraszt szülők gyermeke, ki mindenben a papságnak kedvezett; unokaöccsét, Justinianust nevezte ki örökösévé.

I. Justinianus (l. o.) uralkodása (527-65) még egyszer fényt vetett a hanyatló birodalomra, de az ő kományát is a háboruk, a törvénykezés és az építkezések teszik naggyá és emlékezetessé s nem az igazságosság avagy más nemes erkölcsök. A belső nyugalmat a Justinianius és gonosz nejének részrehajló eljárása által okozott konstantinápolyi cirkuszpártok lázadása zavarta meg, melyet csak Belizár birt elfojtani (532 jan. 19.) Máskülönben nagyszerü vállalatok és hadi sikerek kapcsolódnak Justinianus nevéhez. Mindenekelőtt biztosította a birodalom határait. Északon a bolgárok, avarok és a szlávok ellen több mint 80 erősséget emelt a Duna mellett és a Balkánfélsziget belsejében, keleten pedig szövetségeket kötött és örökös békét vásároltak a birodalom veszélyes ellenségeitől, a persáktól. Azután hozzáfogott nagy tervének megvalósításához: a régi római birodalom visszaállításához. Nagy vezére, Belizár kiragadta Afrikát a vandalok kezéből (533-534) s ugyancsak Belizár és Narses 20 évi küzdelem után Itáliát is visszahódították a keleti gótoktól (555). De éppen e sikerek felkeltették a persa király, I. Khoszrav Nusirván féltékenységét, ki 540. megujította a háborut; betört Sziriába, felégette Antiochiát és már Jeruzsálemet fenyegette, midőn Belizár megjelenése visszatérésre kényszerítette. Hosszas alkudozások után végre 561. a harcfelek új békét kötöttek a status quo ante bellum alapján. Hispaniára is kiterjesztette Justinianus figyelmét s felhasználva a nyugati gótok belviszályait, 534. Spanyolország keleti partvidékeit elfoglalta. E hódítások azonban hamar elvesztek, részben már Justinian, részben legközelebbi utódai alatt. Már legközelebbi utóda, unokaöccse II. Justinus (565-78) alatt foglalták el a longobardok Itália legnagyobb részét (568), mig a persák ismét Mezopotámiába nyomultak és az avarok pedig az Al-Duna mentén garázdálkodtak. E veszélyes helyzet arra birta a császárt, hogy testőrfőnökét, a derék Tiberiust kormánytársának és utódjának fogadja. Tiberius (578-82) bölcsen kormányzott. Az avaroktól ugyan pénzen vette meg a békét, de Khoszrav persa király és annak utóda IV. Hormisdas ellen hősiesen harcolt és már ugy látszott, hogy a háborut egy csapással, a persa főváros elfoglalásával befejezi, midőn a táborban hirtelen elhalt. Halálos ágyán szigoru és takarékos vejét, Maurikiost(582-603) nevezte ki utódjának, ki II. Khoszravot, az elűzött persa királyt visszaültette trónjára. 602. azonban a fellázadt hadsereg az avar hadjárat alkalmával Phokast kiáltotta ki helyette császárnak. A főváros is meghajolt a hadsereg jelöltje előtt, kinek uralkodását (603-10) embertelen kegyetlenségek bélyegezték meg. Maurikiosnak egész családját kiirtotta s midőn még saját családja ellen is dühöngeni kezdett és a persák egyre jobban támadták meg a határokat, saját veje Crispus Afrika helytartóját, Herakliust hivta meg a trónra, ki 610. Phokast megbuktatta és megölette s a trónt elfoglalta. Heraklius uralkodását (610-41) a nagy hősiséggel vivott avar és persa háboruk töltik be. A nagy persa háboru a győzelmek dacára is kimerítette a birodalom erejét és képtelenné tette a fiatal erővel, vallásos lelkesültséggel előretörő araboknak ellentállani. Elveszett Palesztina, Fenicia, Sziria és Egyiptom és Heraklius utódai alatt az arab áram keleten mind fenyegetőbb lett. Heaklius mostoha fia, III. Konstantin csak egy évig tartó uralma után annak fia, II. Constans következett (641-668), vérengző zsarnok, ki testvérét Theodosiust is megölette s kit végre felkelt alattvalói (661) a székvárosból el űztek, Szicilia lakói pedig 688-ban Szirakuzában megöltek. Fia és utóda, IV. Konstantin (668-85) uralma alatt az arabok már Konstantinápolyt is ostrom alá fogták s csak a görög tűz mentette meg a birodalom szorongatott fővárosát; a bolgárokat ellenben szerencsésen visszaverte K. Fia és utóda II. Justinian, egy még a bizanci császárok sorában is megbélyegzett zsarnok, két ízben uralkodott (685-95 és 705-11). Első ízben Leontios hadvezés (695) lázadt fel ellene, megcsonkította és száműzte, a trónt pedig ő maga foglalta el (695-98), de már három év mulva megbuktatta őt egy Apsimár nevü egyén, ki III. Tiberius (698-705) néven uralkodott. 705. II. Justinián 15,000 bolgár harcos élén visszatért Konstantinápolyba, a trónt újra elfoglalta s másodízben kezdette meg kegyetlen kicsapongásait, mignem 711. meggyilkoltatott.

Rövid ideig uralkodtak s minden tekintetben jelentéktelen uralkodót: Philippicus (711-13), aki a monoteletákkal tartott, II. Anastasius (713-716), aki lázongó katonái elől kolostorba menekült és III. Theodosius (716-18), aki önként mondott le a trónról, midőn a vitéz Leo, a Keleten fővezér, el nem ismerte, III. Leóval (718-41), az izauriai melléknévvel, erőteljes császár és új uralkodó lépett a trónra. Nagyszámu bölcs és időszerü reformot léptetett életbe; 718-ban pedig visszaverte az araboknak Konstantinápoly ellen intézett támadását és utóbb (739) Frigiában is diadalt aratott fölöttük. Mindamellett sokat ártott a birodalomnak a képviszály felidézésével. (L. Képrombolók.) Fia és utóda, V. Konstantini Kopronymos (741-75), kegyetlen uralkodó, de tehetséges hadvezér, ki erélyes kézzel megvédelmezte a birodalmat bel- és külellenséggel szemben s nagy győzelmeket aratott nevezetesen a bolgárok és arabok fölött. A trónon fia, IV. Leo (775-80) követte, majd az utóbbinak tiz éves fia, VI. Konstantin Porphyrogennetos (780-97), ki helyett a kormányt az uralomra vágyó anyacsászárné, Iréne vezette. Ez utóbbi a 787. második niceai zsinaton a képek tiszteletét megint megengedte; de ama természetellenes kegyetlenség, mellyel saját fiát is megvakíttatta és a tróntól megfosztotta, nevét megbélyegezte. Még öt évig uralkodott a császárné e szörnyü tette után, mignem 802. a kincstárnok Nikephoros megbuktatta és helyét elfoglalta. Ez utóbbinak kilenc évi uralkodása tele van az araboktól szenvedett vereségekkel, melyeket a bolgárokkal szemben sem tudott jóvá tenni. Ez utóbbiak ellen folytatott háboruban (811) megöletett. I. Rhangabé Mihály (811-13) rövid uralkodása után ismét egy vitéz katona jutott a császári trónra, «az örmény» V. Leo (813-20) személyében. A bolgárokat, kik Krum nevü királyuk vezetése alatt Konstantinápolyig nyomultak s ennek elővárosait is felégették, 814. leverte s 30 éves békére kényszerítette, de a vallási ügyekben ő sem volt szerencsés. Mivel a második niceai zsinat végzését megsemmisítette, az elkeseredett papság összeesküvést forralt ellene, melynek 820. áldozatul esett. Utóda az összeesküvők egyike, II. Mihály, «a hebegő», (820-29) lett, ki a birodalom belbékéjét ugyan helyreállította, de a külellenséggel szemben szerencsétlenül harcolt. Az arabok Kréta szigetét elfoglalták s megvetették lábukat Szicilia szigetén is. Fia és utóda, Theophilos (829-42) hősiesen, de szerencsétlenül harcolt az arabok ellen, ellenben sikerrel fáradozott az ipar, művészet és tudomáy felvirágoztatásán. Ez utóbbi téren kitüntek a császár tanítója, Grammatikos János és a mint matematikus, építész és csillagász egyaránt kitünő Leo. Theophilos halála után neje, Theodora uralkodott a kiskoru III. Mihály nevében, összesen 13 évig (842-56), mignem 856. bátyja, Bardas megbuktatta, aki azután maga uralkodott a tehetetlen Mihály helyett. A birodalmat ezalatt egyik csapás a másik után érte: a Kis-Ázsiát fosztogató arabokon kivül új ellenség támadt az oroszokban, kik 865. hajóhadon nyomultak a főváros alá, mely alkalommal Konstantinápoly megmenekülését csak egy viharnak köszönhette, mely az orosz hajókat tönkre tette. A bárgyu Mihályt 867. makedoniai Basilius megölte. Ez utóbbival kezdődik a makedoniai dinasztiának kevés megszakítással 200 évig tartó uralma.

A makedon dinasztia kora. (867-1056.)

I. Basilius (867-86), erélyes és erőteljes uralkodó volt, ki szerencsével harcolt az arabok és ezeknek örmény szövetségesei, a paulicinusok ellen is. Alatta, illetve még III. Mihály utolsó évében indította meg Photius patriárka a római pápa fenhatósága ellen irányuló szakadást, mely, noha a következő császár, Bölcs Leo Photiust elzáratta, 1054. újra kitört. Basilios fia és utóda, a hazai történelmünkben is ismeretes VI. v. Bölcs Leo (886-91), kitünt tudományszeretete által, melynek emlékét a Codex Justinianeus átdolgozása őrzi, mig a Taktika címü hadtudományi munka is a császár saját tollából eredt; ebben a műben vázolja őseinknek harci szokásait, melyekkel a bolgárok ellen viselt háboruban ismerkedett meg. Egy ízben ugyanis, 894 körül, Simon bolgár fejedelemmel keveredett háboruba, ki ellen az akkor Etelközben lakó magyarokkal szövetkezett. A bizanci hajókon a Dunán átszállított magyarok megverték ugyan Simon bolgár fejedelem hadát, de nem sokkal utóbb Simon a besenyőkkel szövetkezve, a magyarokat Etelközből kiszorította s Trákia pusztításával állott boszut a görögökön. Később (878) az arabok Szirakuzát ragadták el, 904. pedig Tesszalonikét, a birodalom második városát rabolták ki és a gyönyörökbe merült császár semmit sem tett ellenük. Fia és utóda, VII. Konstantin Porphyrogennetos előbb nagybátyja Sándor, azután anyja Zoe, végre Romanos Lakapenos (919-44) gyámsága alatt állott s csak 945-59-ig uralkodott önállóan. Mint atyja, ugy ő is tudománykedvelő uralkodó volt. De administrando imperio címü munkája a magyar történelemnek az Etelközben történt eseményekről és különösen Árpádnak vezérré való választásáról megbecsülhetetlen forrása. Ő kisértette meg először, habár ugy látszik nem nagy eredménnyel, a pusztító hadjárataikkal a bizanci udvart is rettegésben tartó magyarokat a kereszténységnek megnyerni. Fiának, II. Romanosnak rövid uralkodása után (959-63) az özvegy császárné, Theophano kezével egy vitéz tábornok, II. Nikephoros (963-69) nyerte el a koronát, ki eddig az arabok ellen nagy szerencsével küzdött, Aleppiot és Krétát visszafoglalta s mint császár is megvédelmezte a birodalmat az arabok és bolgárok ellen. Szigorusága és a súlyos adóteher azonban gyülöltté tette és végül ő is egy saját neje által kezdeményezett összeesküvésnek esett áldozatul (969 dec. 11.). A trónt az összeesküvés feje Tzimiskes János (I.) nyerte el, szintén vitéz katona, ki hét éven át szerencsésen harcolt az arabok ellen s 970. a bolgárok és oroszokkal szövetkezett magyarokon is Arkadiopolisnál fényes győzelmet aratott. 976. méreg által halt el. Követte őt II. Romanosnak fia, II. Basilius (976-1025), ki a trónt testvérével, VIII. Konstantinnal megosztotta s 988-ig Basilius főkamarás vezetése alatt, azután pedig önállóan uralkodott. A Bardas testvérek által támasztott felkelést elnyomta és 1018. rettenetes harcok után Bolgárországnak véget vetett és a bolgárok népét iszonyu kegyetlenség miatt a «bolgárölő» nevet kapta. Gyönge utódai: III. Romanos (1025-34), IV. Mihály (1034-41), V. Mihály (1041-42) és IX. Konstantin Manomachos (1042-55) alatt, kiket Zoe császárnő (Konstantin leányának) keze v. örökbefogadás emelt a trónra, a birodalmat a betorő szeldsukok, normannok és besenyők pusztították. 1054. Cerularius Mihály patriárka sürgetésére a görögkeleti egyház szakadt el véglegesen a római egyházból és ezzel kezdetét vette a schisma. 1056. Theodora császárnővel (1054-56) kihalt a mekedon uralkodó család.

A Komnenosok kora. (1056-1204.)

Theodora császárnő utódjául VI. Mihályt (Stratiotikos) nevezték ki, de a keleti hadsereg saját fővezérét, a Komnenosok tekintélyes családjából származott I. Izsákot emelte a trónra, ki erélyes császárnak bizonyult ugyan, de betegeskedése miatt már 1059. lemondott. Utódai voltak: X. Dukas Konstantin (1059-1067), Romanos Diogenes (1067-71) és VII. Dukas Mihály (Parapinakes, 1071-78). Ez utóbbi alatt foglalták el a magyarok Nándorfehérvárt és a Szerémséget és ő küldötte utóbb, 1075-ben Géza magyar királynak azt a koronát, mely később a Szt. István-féle koronával összeforrasztva, mai nap a magyar szent korona alsó része. Ezen császárok, valamint a következő uralkodó, III. Nikephoros Botoniates (1078-81) alatt a birodalmat csapás csapás után érte, különösen keleten, hol a szeldsukok egész Kis-Ázsiát elfoglalták. Végre I. Izsák unokaöccse, I. Alexios (Elek, 1081-1118), a Komnenos-családból, rendbe hozta a meglazult fegyelmet és közigazgatást, legyőzte a rabló besenyőket és kunokat (1091) s ügyes politikájával az első keresztes hadjárat vitézeivel szemben is megállotta helyét. Fia, II. (v. s Szép) János (Kalojohannes, 1118-43), Szt. László magyar király leányának, Piroskának férje, meghódította Kis-Ázsia legnagyobb részét s a hozzámenekült Álmos magyar herceg pártfogásával kezdette meg a görög befolyást Magyarország ügyeire.

János és Piroska fia, I. Mánuel (1143-80) a középkori görög császárok egyik legkiválóbb alakja, kit olyforma romantikus fény övez, mint kortársát, Oroszlánszivü Rikárdot. A nyugati lovagság fegyvereit, a nyugati lovagias vitéz szellemet igyekezett meghonosítani a görög hadseregben. Ő maga is lovag volt e szónak nyugateurópai értelmében, de másrészt a görög világ szelleme mutatkozott furfangos, ravasz politikájában, tudományszeretetében és a hittudományi viták iránt tanusított előszeretében. Határtalan nagyravágyás töltötte el lekét s e nagyravágyás nem kevesebbre tört, mint a Justinianus birodalmának visszaállítására. Ezért akarta Magyarországot, ezt az összekötő kapcsot Nyugat és Kelet között is befolyása alá hajtani s ügyesen felhasználva a magyar királyi család belső viszályait, célját eléggé megközelítette. Mindenekelőtt kiragadta Szerbiát a magyar befolyás alól, majd pártfogása alá vevén II. Géza magyar király öccseit, László és István hercegeket, II. Géza halála után 1162. előbb Lászlót, ennek hirtelen halála után pedig István herceget, II. Géza fiával, III. Istvánnal szemben a trónra segítette. A magyarok ugyan pártfogoltját, IV. Istvánt már 1163. elűzték és III. Istvánt emelték a trónra, de az erre kitört háboruban a görögök 1167-ben a Dénes nádor által vezetett magyar hadat a Szerémségben legyőzték, habár másrészt Dalmácia Mánuel kezében maradt, Mánuel ekkor más módon is iparkodott Magyarországra emelt igényeit biztosítani, utódának fogadta III. István öccsét, Béla herceget és görög nevelésben részesítette. Midőn később Mánuelnek magának is fia született, Béla hercegnek tett igéreteiről megfeledkezett és az 1173. a magyar trónra távozó Bélát oly esküre kényszerítette, mely szerint ez, mig Mánuel él, a K. ellen háborut nem kezd. Béla meg is tartotta szavát és csak Mánuel halála után foglalta vissza Dalmáciát.

A magyarokkal folytatott küzdelmek egyébiránt máskülönben is a görög birodalomnak határozottan hátrányára váltak. Mig ugyanis a birodalom egész erejét nyugaton kötötte le, azalatt a szeldsuk hatalom keleten új életre ébredt és Mánuel utolsó éveiben, de még inkább halála után szomoru napok virradtak a görög császárságra. Fiát, III. Alexiost (1080-1083) rövid uralkodás után gyámja, a kicsapongó Andronikos ölte meg, ezt pedig ismét II. Izsák, az Angelos-családból, taszította le a trónról (1185). Izsák nőül vette III. Béla magyar király leányát, egyébiránt elnézte az új életre ébredett Bolgárországnak elszakadását és Ciprus elvesztését sem birta megakadályozni. Elvégre testvére, III. Alexios megvakította és börtönbe vetette (1195). A megvakított császár fia, IV. Alexios nyugaton keresett segítséget s a velenceiek és a negyedik keresztes hadjárat vitézeinek támogatásával atyját a börtönből ismét a trónra emelte, de mivel a kereszteseknek adott igéreteket teljesíteni nem tudta, ezek a háborut tovább folytatták s a most kitört lázadásban csaknem az egész Angelos-család elveszett (1204 febr.). Pár hónap mulva, 1204 ápr. 12. a keresztesek és a velenceiek rohammal bevették Konstantinápolyt, kirabolták, számtalan műemlékét megsemmisítették, vagy, mint a hires bronzlovakat, Velencébe vitték s Balduin flandriai grófot emelték a császári trónra.

A latin császárság kora. (1204-1261.)

A keresztesek és a velenceiek által ekként megalapított latin császárság csak 57 évig állott fenn (1204-61). A császárrá választott Balduin csak egy negyedét kapta a birodalomnak, a szigeteket és a partvidéket Velence foglalta el; Montferrati Bonifác Tesszalonikában, Villehardouin Gottfried Moreában alapítottak önálló fejedelemségeket, Angelos Mihály Epirust szakította el, mig Kis-Ázsiában, Nikeában Laskaris Tódor, Trapezuntban pedig Komnenos Alexios szerveztek új görög császárságokat. Legnagyobb baja az új latin császárságnak azonban az volt, hogy a keresztesek ezt is, mint hajdan a jeruzsálemi királyságot, hűbéri módon szervezték, s a császár hatalma a nagy hűbérurak hatalma mellett egészen háttérbe szorult. Balduin uralma rövid ideig tartott; már egy év mulva, 1205. Drinápoly mellett a bolgároktól megveretett és maga is fogságba került. Gyönge utódait (Henrik 1206-1216, Courtenay Péter 1216-1219, Róbert 1219-1228, Brienne János 1228-37, II. Balduin 1237-61) az erélyes nikeai és címzetes keletrómai császár, Vatatzes János (III.) szorongatta, ki Tesszalonike elfoglalása után 1246. a latin császárság határait Konstantinápolyig tolta vissza, mignem a régi uralkodó családdal rokon Palaiologos Mihály tábornok ragadta magához a hatalmat, ki előbb Vatatzes fiának, II. Theodorosnak gyámnoka, ennek halála után pedig mint Theodoros fiának, IV. Jánosnak gyámnoka és megbuktatója szerzet hirnevet. 1261. pedig ez a Mihály a genovaiakkal szövetkezve, 1261. magát Konstantinápolyt is elfoglalta és a latin császárságnak véget vetett.

A Palaiologosok kora. (1261-1453.)

VIII. Mihály (1261-82), a görög császárság visszaállítója, okos és erélyes uralkodó volt, de nem volt képes a birodalom összes régi tartományait visszaszerezni. Epirus továbbra is független maradt, s a tulajdonképeni Görögországban is megmaradtak a keresztesek által alapított fejedelemségek; azonfelül a katonai zsoldos csapatok okoztak belvillongásokat (1304-9). Hogy birodalmának nyugaton támaszt szerezzen, Mihály császár ismét felelevenítette a keleti és nyugati egyház egyesítésének kérdését s követei 1274. a lyoni zsinaton létre is hozták a latin egyházzal való uniót, csakhogy Arsenius patriárka és a papság ellentállása s a nép fanatizmusa azt rövid idő mulva ismét felbontották. A külviszonyok is mind kedvezőtlenebbül alakultak. Északon a bolgárok és szerbek szorongatták a birodalmat, keleten pedig az oszmánok csapatai jelentkeztek, kik 1282. fészkelték be magukat Kis-Ázsiában, Karahissarban. Mihály fiát és utódát, II. Andronikost 1328. saját unokája, III. Andronikos buktatta meg, ki kevéssel halála előtt (1341) kiskoru fia, János (V.) gyámjává és a birodalom kormányzójává kipróbált hűségü barátját, Kantakuzenos Jánost (VI.) nevezte ki. Ez utóbbi, hogy az özvegy császárné Anna és Apokaukos admirálnak a megbuktatására irányuló cselszövényeit kijátsza, 1341. maga vette fel a császári címet. Apokaukos erre ugyan fegyvert fogott ellene, de a hat évig tartó polgárháboru 1347. azzal végződött, hogy a töröktől támogatott Kantakuzenost V. János császár kormánytársának általánosan elismerték; 1355. egy összeesküvés Kantakuzenos megbuktatása után V. Jánost (III. Andronikosnak fiát) emelte a trónra (1455-91). Ennek uralkodása alatt az oszmánok jobban és jobban fészkelték be magukat Európában. 1356. elfoglalták Gallipolit, 1361. Drinápolyt, 1362. Philippopelt és 1365. Szerbiát és Bulgáriát kényszerítették adófizetésre. A nagy veszéllyel szemben János a nyugati kereszténységhez fordult; személyesen bejárta Olaszországot és Franciaországot, de segélyt sehonnan nem kapott és uralkodása végső éveiben ő is kénytelen volt az osztmánoknak évi adót fizetni. Midőn fia, Andronikos őt megbuktatta, Murád szultán pártját fogta és visszaültette a trónra. Utódát, II. Mánuelt (1391-1425), ki unokaöccsével, VI. Jánossal osztotta meg 1402-ig a trónt, a törökök Konstantinápolyban éveken át ostrom alatt tartották és a Zsigmond királyunk vezérlete alatt megindult keresztes hadjárat is Nikápolynál kudarccal ért véget. A keletrómai császárságot a végbukástól csakis a mongol Timur előnyomulása s Bajazid szultán angorai nagy veresége és fogságba jutása mentette meg. A török hatalom sülyedését Mánuel azonban nem használta fel és igy történhetett, hogy a törökök 1422. ár ismét Konstantinápoly előtt termettek. Fia és utóda, VIII. János (1425-48) alatt erősen megújult a török veszedelem s a császár, hogy a nyugati keresztényektől segítséget nyerjen, a firenzei zsinaton (1439) ismét megkisérlette a kibékülést a nyugati egyházzal, de a haldokló birodalmat megmenteni nem vala képes. 1444 tavaszán János is részt vett abban az európai ligában, melynek kifolyása az I. Ulászó magyar király és Hunyady János által megindított várnai hadjárat volt, de igéretét be nem váltotta és nem küldötte el segélyhadait a magyarok táborába. Néhány évvel később II. Mohammed szultán kemény ostrom alá fogta Konstantinápolyt, melyet 1453 máj. 29. rohammal el is foglalt, mire véget vetett a görök keleti birodalomnak, melynek utolsó császára, XI. Konstantin egy római császárhoz méltóan, bátran küzdve esett el, mig a főváros lakói tunya megadással fogadták sorsukat. 1641. hasonló sors érte a trapezunti császárságot.

Keletrómai császárság

l. Keletrómai birodalom.

Kelet utáni váltók

l. Időszámítás.

Keletváltozás

a Föld ugyanazon délkörén fekvő helyeknek egyforma idejük van, egyszerre van valamennyiben dél, éjfél stb., a más-más délkörön fekvő helyek ideje, órája is más és más, és pedig minden 1°-a 4 perc időkülönbség (l. o.) esik; 180°-ra tehát éppen 12 óra és igy ott már a nap és kelet is különbözik, sőt az újév éjjelén még az évszám is. Ha ugyanis valamely év január 1. reggel 6-kor kiindulva valahonnan kelet felé megyünk, oly helyekre jövünk, melyeken már előbbre van az idő, nyugat felé pedig olyanokra, melyeken még nincs annyi idő; ha tehát éppen 180°-ra megyünk kiinduló pontunktól, nyugat felé dec. 31. esti 6 órát, kelet fejé jan. 1. esti 6 órát kellene számolnunk, vagyis ugyanazon helyen éppen 1 napi különbségre akadunk. Épp azért - mivel az időszámítás Európából indult ki és az a kérdés, mily kelet felel meg az illető 180°-ra eső délkörnek, tudományos alapon el nem dönthető - az Európa ellenlábasai lakta Csendes-tengeri szigeteken a kelet és a hét napja attól függnek, vajjon a felfedező keresztények kelet felől vagy nyugat felől érkeztek-e oda. A portugálok és hollandusok a Jóreménység-foka körül hajóztak és igy nyugat felől érkeztek a Csendes-oceánba, a spanyolok a Magelhaens-szoroson át vagy Közép-Amerikából mentek nyugatnak, tehát kelet felől értek az általuk felfedezett és elfoglalt szigetekhez, az utóbbi szigeteken tehát a kelet egy nappal kevesebb és a hét napja is az előtte való nap, semmint az előbbi helyeken. Makao p. a khinai parton és Manila Luzon szigetén csak 7°,5-nyira vannak egymástól, idejük tehát körülbelül 1/2 órára tér el és mégis Makaón, melyet a portugálok foglaltak el, egy nappal előbbre számítottak, mint Manilán; igy volt ez a Filippi-szigeteken általában. Mivel azonban a század elején a spanyolok amerikai uralma összedült és a Filippi-szigetek a közeli ázsiai partokkal mind élénkebb összeköttetésbe léptek, a kelet különbsége is zavaróbbá vált, azért 1844. a Filippi- és a velük politikailag összefüggő Marian-szigetek megváltoztatták időszámításukat, 1844 dec. 30-áról mindjárt 1845 jan. 1-ére térve át. Épp ugy Amerika kelet felől kapta az európai keltet, kivéve Alaszka félszigetet, melyet az oroszok nyugat felől foglaltak el, ugy hogy a határon az orosz és angol prémkereskedők keletben és napban egy nappal eltértek egymástól; mikor 1867. az Egyesült-Államok Alaszkát megvették, itt is a napot és keltet meg kellett változtatni. Igy lassankint a K. történeti határvonala megváltozott, még pedig mindinkább kelet felé tolódott. A hajósok a Greenwichtől 180° -ra eső déldör átmeneténél változtatják dátumukat olyformán, hogy aki keletről nyugatnak hajózik, ezen a délkörön való átmenetnél egy napot kihagy (április 2-áról p. április 4-ére tér át), aki pedig nyugatról keletnek megyen, azt a napot kétszeresen számítja.

Kelevész

a. m. dárda (l. o.).

Kelevisz

az iszapban fekvő ágas-bogas fa, melybe a háló beakad.

Kelheim

az ugyanily nevü járás székhelye a bajorországi Alsó-bajor kerületben, az Altmühl és Duna összefolyásánál, vasút mellett, (1890) 3390 lak., celluloze-gyárral, komlótermeléssel, márvány- és kőbányákkal (K.-i kőlapok, táblák), I. Lajos és II. Miksa emlékszobraival. A város előtt áll a Wittelsbachiak egykori kastélya. Ny-ra K.-től a Mihályhegyen áll a hatalmas szabadság-csarnok, amelyet a német szabadságharcok emlékére 1842. I. Lajos alapított és Gärtner meg Klenze tervei szerint be is fejeztetett (1863). Az épület rotunda, 55 m. az átmérője és 66 m. a magassága. Külső részén 18 germán női alak áll pajzsokkal, amelyek ugyanannyi német tartományt képviselnek; előttük ugyanannyi 6,5 m. magas kandelaber látható. A csarnok belsejében van carrarai márványból Schwanthalertől mintázott 34 Viktoria és közöttük 17 aranyozott bronzpajzs, amelyeken az 1813-15. megnyert csaták helyei olvashatók. Az arkádok ívezetei fölött 16 német vezérnek és 18 elfoglalt várnak neve van bevésve. V. ö. Pohlig, K. nebst der Befreiungshalle (Regensburg 1893).

Kelidonizma

(gör. «fecskének»), az ókorban Rodus szigetén a Boedromion havában (szeptemberben) házról-házra járó s ilyenkor koldulgató gyerekeknek a fecskék visszajövetelére énekelt dala. Az új-görög népköltészetben ma is előfordul.


Kezdőlap

˙