l. Irás, Helyesirás.
E névvel jelölik a IV. keresztes hadjárat vitézei által 1204. Konstantinápolyban és a keletrómai birodalom romjain alapított császárszágot (l. Keresztes hadjáratok). Ez az új ország azonban első pillanattól kezdve hordozta magában a bomlás csiráit és fejedelmei, elkezdve Flandriai Balduinon (l. o.), végig szerencsétlen kormányt vittek. Balduin utóda, Flandriai Henrik (1205-16) ugyan némi sikerrel harcolt a bolgárok ellen, de a Courtenay-családból származott utódait végképen elhagyta a szerencse. Az utolsó császár, II. Balduin (1228-1261) összes tartományait elvesztette és 1261. Palaiologos Mihály niceai császár vezére, Strategopulos Alexius még Konstantinápolyból is elűzte Balduint. Ezzel L.-nak vége volt. (L. Keletrómai birodalom).
a róm. kat. egyház v. nyugati egyház, ellentétben a keleti v. görög kat. egyházzal.
l. Érmeegyezmény és Pénzszövetség.
l. Latinok.
Brunetto, l. Brunetto.
tulajdonképen csak a görög mintaképek utánzásából fejlődött ki, de bizonyos eredetiséget és önálló nemzeti jelleget azért mégsem tagadhatunk meg tőle, mert a római nép gyakorlati szelleme és éles megfigyelő tehetsége megnyilatkozik irodalmi munkásságában is, kifejlett erkölcsi érzéke pedig és birálni szerető természete egy egészen új műfaj, a szatira megteremtésére vezette. A L. története párhuzamosan halad Róma politikai történetével, amelynek megfelelően ezt is két nagy korszakra (Róma alapításától a filippii csatáig, s ettől kezdve a középkorig) osztják. E két korszak mindegyikében ismét három időszakot különböztetünk meg.
1. Az első öt század: Róma alapításától Livius Andronicus drámjának előadásáig (1/753-514-240); Róma hatodik százada: Numantia elestéig (514/240-621/133); 3. Róma hetedik százada: a filippii csatáig (621/133-712/42); 4. Augustus kora (712/42;14 Kr. u.) v. az irodalmi aranykor; 5. A kereszténység első százada, Traján császár haláláig (14-117) ezüstkor; 6. A L. hanyatláságnak kora (117-700) vaskor.
1. Az első öt század (1/753-514/240) története a külső háboruk és belső villongások szakadatlan láncolata. Ehhez képest az ifjuság nevelésében is csak a polgári és hadi erények beoltására törekedtek. A kultura főleg a jogi ismeretekre terjedt ki, a szellemi tevékenység pedig a vallás gyakorlatában nyilatkozott. A patriciusoktól féltékenyen őrzött törvények lassankint közkincsek lettek, s a törvények magyarázatában és alkalmazásában számos plebejus (P. Sempronius, a Bölcs, és Tib. Coruncanius, az első plebejus pontifex maximus) épp ugy jeleskedett, mint maguk a patriciusok, kik közt legnevesebb volt Appius Claudius Caecus, kinek a de usurpationibus c. jogi művet tulajdonítják. Annak nyomai, hogy Róma összes kulturáját az első öt században a jogtudományok teszik, a L. minden ágában meg is látszanak; mert azon emelkedett, a közönségesnél magasabb erkölcsi felfogás, mely a L. sajátos jellege, a jogtudományok kulturájának következménye volt. Ellentétben a görögök eszményi mitologiájával, mely a görögöknél a filozofia s a költészet (epikus, lirai és drámai költészet) gazdag forrásává lett, a rómaiak vallása inkább csak a liturgiára szorítkozott és beérte azzal, hogy az istenségek fogalmait megalapítva, a szertartások szabályait és az imádságok szövegét kodifikálta. Ezért vallásos énekei (carmina saliaria, carmen fratrum Arvalium, stb.) minden költői ihlet nélkül vannak. Ellenben a költészetnek némi nyomaira akadunk a földmivelők dalaiban, melyek közül egyet (carmen rusticum) Festus, Servius és Macrobius is feljegyeztek. A versmérték saturnius, gyakori alliterációval, melyben hosszabb és rövidebb sorok váltakoznak, minden szabály nélkül. Az ős latin költészetnek patricius és plebejus fajai voltak; az elsőkhöz tartoznak a lakomás énekek (carmina convivalia), melyeket kezdetben maguk a nemes ifjak énekeltek; dicsérő énekek voltak a halotti dalok (neniae) is, melyeket később fizetett sirató asszonyokra (praeficae) biztak és egészen megvetettek. A tulajdonképeni plebejus vagy népies költészet irott emlékekben nem maradt ránk. Korán divatba jöttek a diadalénekek (carmina triumphalia) is, melyeket a katonák, meg a fescennini dalok, melyeket a bortól részeg szüretelő parasztok énekeltek. A népköltés másik faja volt a satura (értsd: lanx, vagyis tele tál), mely a szini játékokból (ludi scenici) fejlett ki és csak az egységes cselekvény hiányzott, hogy valóságos drámává legyen. A prózai irodalomról e korban még nem lehet szó, noha a nevezetesebb eseményeket, békekötést, szerződéseket stb., már ekkor márvány- vagy bronz-oszlopokba szokták vésni, sőt a törvényeket is igy örökítették meg. A királyok könyvei (commentarii regum) már különféle feljegyzéseket tartalmaznak; a pontifexek kollegiumától vezetett könyvek (indigitamenta) már valóságos kalendariumok voltak, ezekhez számítjhatjuk a dealbata táblákat, melyek később (Róma VII. sz.-ában) annales maximi név alatt voltak ismeretesek. A papokon kivül a közhivatalok is vezettek évkönyveket; a tabulae censoriae a római polgárok statisztikai adatait tartalmazták, a libri lintei (mert részben vászonból voltak) a hivatalnokok névsorát foglalták magukban. Az ékesen szólásnak szintén akadunk nyomaira a gyászbeszédekben (laudationes); hires volt a vak Appius Claudius szenátor beszédje is Pyrrhus békeajánlatai ellen.
2. Róma hatodik százada (514/240-621/133) a hódító háboruk kora volt, melyben a folytonos érintkezés az idegen népekkel a kozmopolitizmusra vezetett. A közéletben a törvények tisztelete megcsökkent, a vallás erkölcsi hatalma megszünt; de mialatt a köztársasági virtus elkorcsosult, addig a római szellem, a görög kultura hatása alatt, a tudomány, költészet és művészet felé fordult. Akadtak ugyan konzervativek is, akik hevesen kikeltek a görög műveltség s a nemzeti szellem elkorcsulása ellen, de az új áramlatnak már nem lehetett gátat vetni.
a) Költészet. Az e korbeli költők sorát a görög eredetü Livius Andronicus nyitja meg, kinek görög mintaképek után irt, vagy fordított tragédiái közül az elsőt 514/240. adták elő; lefordította Homeros Odysseáját is. Gn. Naevius római tárgyu tragédiáját a szinészek biborral szegélyzett tógában (azért: fabulae praetextae) játszották, ellentétben vígjátékaival, melyeket palliumba (tehát palliatae), öltözött mimusok adtak elő. Legbecsesebb műve a Bellum Punicum, az első karthagói háboru történeti eposza, melynek ugy megválasztásában, mint kidolgozásában Naevius valódi rómainak mutatkozik. E hőskölteményből merítette Vergilius részben az anyagot Aeneiséhze, még pedig nemcsak a főeseményt (Róma alapítása), hanem az epizódokat is; a reánk maradt kevés töredék igazolja a latin kritikusok azon egyhangu elismerését, mellyel Naevius művészetének adóztak. M. Accius Plautus volt a legnagyobb latin vígjátékiró; műveinek száma 21 (mások szerint száz vígjátéknál is többet irt), melyeknek tárgyát göröt szinműiróktól kölcsönözte. De ennek dacára annyira rá tudta nyomni műveire római jellegének bélyegét, hogy jelenteiben megelevenülve látjuk a VI. sz.-beli Róma társadalmi életét és erkölcseit. Kortársa volt Q. Ennius, kinek főműve az Annales, 18 könyvben, az első eposz, melyet római költő időmértékes (hexameter) versben irt. M. Pacuvius unokaöccse volt Enniusnak; 12 (jobbára Sophoklestől kölcsönzött) tragédiájából 400 sornyi töredék maradt fenn, de ebből is látszik, hogy görög mintáit nem szolgailag utánozta. Statius Caecilius negyven (ennyinek címét ismerjük) vígjátékot irt, de ezekből csak igen kevés töredék maradt ránk. Az e korbeli többi vígjátékirót csakhamar elfeledték, mihelyt Publ. Terentius Afer föllépett. A korán (26 éves) elhunyt költő teljesen a raffinált görög kultura hatása alatt állott; alakjai nem oly tulzottak és markánsak, mint a Plautuséi, de határozatlanabb körvonalaikban is természetesebbek és az általános ember fogalmának jobban megfelelnek. Terentius egyik kortársa, Titinius, vígjátékaiban inkább a középosztály és a nép, sőt a legalsóbb rendü plebs életét (ezért: tabernariae) vitte a szinpadra. A többi vígjátékirókat legtöbbnyire csak a nevük után ismerjük. Róma VI. sz.-ában tehát a költészetnek különösen két ága virágzott: a drámai és az epikai. Az első kizárólag görög jellegü műfaj volt és maradt; az epikai költészet ellenben csakhamar nemzeti köntösbe öltözött, mert római eseményeket énekelt meg. Három különböző versmérték (a saturnius, comicus, epicus) divatozott és fejlődött ki ebben a korban; a saturniusok első fele jambusi, második fele trochaeusi lejtésü; a dráami költők jambusait gyakran nem lehet tisztán kiérezni, mert a ritmus sokszor a köznép hibás kiejtéséhez alkalmazkodik; a hexameter ellenben formailag is tökéletesebb és biztosabb volt.
b) Prózai irodalom. Miután a korzsak elején a még tökéletlen próza erre nem volt alkalmas, a történetirás a költészet feladata lett; később pedig a latin szerzők, prózában ugyan, de az egyetlen fato kivételével, görög nyelven irták a történelmet és ez a szokás Róma VI. sz.-ának végéig tartott. Qu. Fabius Pictor görög nyelvü művében Róma történeteit irja meg a város alapításától koráig. De könyvéről, ugy szintén P. Cornelius Scipio annaleseiről csak annyit tudunk, hogy léteztek. Az első valóban római történetiró M. Porcius Cato volt az ókor legnagyobb sovinisztája, aki azonban szintén az annalisták száraz, kritikátlan rendszerében irt. A többiek közül még említésre méltó L. Calpurnius Piso, a Gracchusok hirhedt ellensége. A szónoklatot ekkor már nagy előszeretettel művelték, de történetéről keveset tudunk. Nevezetes szónok volt Fabius Max. Cunctator és Caec. Metellus, mig P. Lic. Crassus, «dives» (isteni) melléknevet kapott. De mindnyájukat felülmulta Cato, kinek töredékben fenmaradt beszédeit szónoki hév, ritka dialektika és a kifejezés ereje jellemzi. A nyelvészet terén a görög Krates idézett elő nagyobb mozgalmat, de ennek eredménye már csak a következő korszakban mutatkozik. A görög filozofiai áramlatok közt legtöbb követőre talált a stoa bölcsészete, melyet a rodusi Panaetius honosított meg. A természettudományokat kevesen művelték, de ezek közt ismét messze kimagaslott Cato, kinek ritka tudományát és nagy elméjét Cicero is lelkesen magasztalja. A jogtudományok terén elsőnek tünt ki Sextus Acilius Catus, ki összegyüjtötte a XII táblát (Tripertita) és egy perrendtartást (legis actio) dolgozott ki. Hires jogász volt Scipio Nasica is, kit a szenátus optikus néven tisztelt, de legnagyobb névre jutott M. P. Cato Licinius, az idősebb Cato fia. Cicero említi Mucius Scaevolát, ki ezenfölül nagy szónok is volt.
3. Róma VII. százada (621/133-712/42) volt a leggazdagabb azon fontos eseményekben, melyek a köztársasági kormányforma bukását lassan előkészítették. Az erkölcstelenség és a korrupció e században fokozatosan nagyobb arányokat öltött; a családi kötelékek megszüntek, mihelyt a szenvedélyeknek útjában álltak; a vallási érzüket az idegen kultura következtében különben is szkeptikus rómaiakból teljesen kihalt, csak a plebs fanatizmusa és babonái tartották még magukat. A görög műveltség ellenben mind jobban terjedt, s nemsokára a művelt névre csak az tarthatott számot, ki a görög nyelvet is épp oly jól beszélte, mint a latint. Ennek első eredménye az volt, hogy megsokasodtak az iskolák, s a görög nyelvü intézetek mellett nemzeties (rhetores latini) iskolák is létesültek, amelyeket a bennük űzött fajtalanság miatt aztán be kellett zárni; sokan, hogy műveltségüket és tanulmányaikat betetőzzék, utazásokat tettek Görögországban, hol (Athénben, Rodusban stb.) tovább tanulták a szónoklatot és a filozofiát.
a) Költészet. A költők sorából első e korban L. Accius (vagy Attius), kinek 45 tragédiájából csak töredékek maradtak fenn; két praetextán kivül irt még tankölteményeket s egy annalest is, epikus versmértékben. Utána a római dráma lehanyatlott, bár ekkor étek a legkitünőbb szinészek (Aesopus, Roscius); ellenben a togatae és az atellanae (Campaniából) kedvelt műfajok lettek; az elsőt főleg Quinctius Atta és L. Afranius művelték, a másodikat Novius és L. Pomponius emelték az irodalmi műfaj magaslatára. Ugyanekkor keletkezett a szatirikus bohózat is, melyet a mimus-ok adtak elő. Köztük hires volt Laberius és Syrus, kiknek játékversenye eseményszámba ment Rómában. E kor epikus költészete kevés kivétellel a históriás énekek szinvonalán áll, és jobbadán az egykoru eseményeket dolgozza fel. A. Furius, Ostius és Furius Bibaculus műveiből alig ismerünk valamit; Cicero megénekelte saját konzulátusát, testvére, Quintus, Caesar britanniai hadjáratáról irt, P. Terentius Varro pedig a sequani háboruról. A görög műveltség terjedésével az alexandriai költők iskolája talált utánzókra, s megteremtette a mitologikus költői beszélyt, melynek művelésében kitüntek C. Lic. Calvus és C. Helv. Cinna, de mindkettőjüket messze felülmulta Catallus, kinek e nembeli költeményei a L. legszebb gyöngyei közé tartoznak. Egészen új műfaj, és a római szellem eredeti alkotása az e korban felmerült szatira, melyet a nemes származásu C. Lucilius teremtett meg; maró gúmyjának élét még növelte az, hogy ő maga mindig szerény és tisztességes életét élt. Követője volt M. Terentius Varro, ki szatiráit részint versben, részint prózában irta. A tanító költészetnek szintén számos művelője akadt. Porc. Licinus a költészetről és a költőkről (De poetis) irt; Cicerónak Limon címü tankölteménye ugyanezt tárgyalta. A kozmogoniával Valerius Cato, a kozmográfiával Varro Atacinus foglalkozott; de a kor legkiválóbb filozofiai költője 'I. Lucr. Carus volt, ki De rerum natura (A dolgok természetéről) címü tankölteményében az epikureus filozofia lényegét és összes tanait felölelte. Verselése és nyelve kissé darabos és sokszor kifogás alá esik, de ezt feledteti a gondolat ereje és szépsége; érdeme pedig, hogy a filozofia stilusát megteremtette. - A lirai költészet szintén az alexandriai költők utánzásából fejlődött ki, s a többé-kevésbbé hivatott költők közül a lira óriásaként magaslik ki C. Val. Catullus, aki 116 költeményében részint szerelmeit (leginkább Lesbia iránt) énekli meg, részint ellenségei ellen fakad ki; fordított ezenkivül görögből (Berenice haja stb.) és irt elegikus hangu költeményeket is. A versmérték kifejlődésére fontos, hogy a saturniust az e korbeli költők már csaknem teljesen mellőzték, s helyette az időmértékes versalakokat kezdték használni; a hexameter Lucilius és Lucrecius műveiben tökéletesedett; a disztikon, melyet Catullus mesterileg kezelt, még egy kissé darabos maradt; a szatirikus és lirikus költők az időmértékes sorok gazdag változatait művelték s előkészítették az utat azon formai tökélyhez, melyet az Augustus korabeli költők elértek.
b) Prózai irodalom. A történetirásnak számos művelője akadt. Az annalisták közt Quintus Claudius Quadrigarius és Cornelius Sisenna, felfogás és módszer tekintetében Livius előfutárjai voltak. Az első és valóban nagy latin történetiró Cajus Julius Caesar volt. Emlékirataiban (Commentarii) a galliai (De bello gallico) és a polgárháboruról (De bello civili) irt művében a történetiró épp ugy uralkodik az eszméken és az eseményeken, mint a hadvezér s a politikus leigázta ellenségeit és uralkodott kortársain; anyagot akart gyüjteni egy későbbi történetirónak, mert az események bővebb részletezésébe és elemzésébe ritkán ereszkedik, de iratai igy is oly kimerítőek s előadásának menete is, egyszerü méltóságában annyira klasszikus, hogy fölöslegessé tették a későbbi feldolgozást; egyedül a történeti igazság ellen vét néha (különösen De bello civili-ben). Corn. Nepos számos műveiből csak a De viris illuctribus egy része, meg Cato és Atticus életrajzai maradtak ránk; e töredékek éppen nem igazolják azt a hirnevet, melyre irójuk jutott. C. Sallustius Crispus lélektani alapon, az emberi szenvedélyekkel igyekezett megokolni a történelmet; iratainak erkölcsi iránya és filozofiai szelleme a görög Thukididesre, s a római Catóra emlékeztet; ezekéhez hasonlít nyelvezete is, mely erőteljes, rövid és klasszikus. - A politkai szónoklat terén kitünt a két Gracchus, különösen Cajus, kit Catóhoz szoktak hasonlítani; qu. Hortensiust, kit sokáig a forum fejedelmének (princeps fori) neveztek, csak M. Tullius Cicero, korának s az egész L.-nak legkiválóbb lángelméje multa fölül. Mint politikai szónok, a rhodusi görög iskolát utánozta s 57 csaknem egész teljességükben reánk maradt beszédje soha el nem muló fénnyel hirdeti a római géniusz örök dicsőségét. De Cicerónak retorikai munkássága is fontos; párbeszéd alakjában megirt nagy műve a szónoklatról (De oratore) valódi enciklopédiája a remekbeszéd szabályainak s egyúttal a prózai stilusnak is legszebb diadala. A nyelvészetet és a kritikát szintén e korban kezdték önálló tudomány gyanánt művelni; e téren bámulatos eredményeket ért el M. Ter. Varro, ki csaknem az egész életét a tudományoknak szentelte s az ókor legtermékenyebb irója volt. Irt költeményeket, szatirákat, történelmet, irod. kritikát, szónoklatot, nyelvtant, filozofiát, földrajzot; műveinek lajstroma 74 mű, 620 könyvben. A bölcsészetnek legkimagaslóbb képviselője szintén Cicero volt, s övé az érdem, hogy ezen tudománnyal is latin nyelven kezdett foglalkozni. Első művében De re publica) Plato és Aristoteles állameszméit alkalmazta a római szellemhez, s rákövetkező könyvében (De legibus) törvényeket akart adni minta-államának. De ő maga nem alkotott önálló filozofiai rendszert s mindig eklektikus volt. A gyakorlati filozofia klasszikus megszemélyesítője volt uticai Cato, aki sztoikus hitvallását saját halálával pecsételte meg; említik M. Brutus néhány filozofiai iratát is, de ezekből mi sem maradt ránk.
4. Augustus korában (712/42;14. Kr. u.) a köztársasági szellem egészen kihalva látszott, s a háborukban kimerült nemzet belenyugodott a császárságba, melyben a béke zálogát látta. Augustus igyekezett az erkölcsöket javítani s a vallási érzületet emelni: de a szkepszis ennek dacára is lábra kapott, s az erkölcstelenség sem csökkent. E változások hatása meglátszik az irodalmon is, a költészet szolgai hizelkedéssé törpült; a szónoklat, melyet a szabadság fejleszt, lehanyatlott; a drámai költészet háttérbe szorult az idegizgatóbb cirkuszi mutatványok előtt.
a) Költészet. A görög befolyás legfényesebb diadalát üli e korban, melynek lirai költészetét, egyetlen nemzeté sem érte utól. Az Augustus udvarába gyült költők közt a legnagyobb talán P. Vergilius Maro; a falusi életet dicsérő költeményeiben (Bucolica, Georgica) minden előzőjét felülmulta; Aeneisében Homerost utánozta, de sokszor eredeti és fogyatkozásai dacára is remek művet alkotott. Qu. Horatius Flaccus költészete korának minden irányzatát, fogyatkozását, erényeit és hibáit visszatükrözi. Legnagyobb, szinte utólérhetetlen a szatirában, bár mint lirikus is az elsőrangu költők sorába emelkedik Albius Tibullus elegiáit a mély érzés és gyöngéd költői kedély teszi becsesekké; a formának pedig valódi mestere. Sextus Propertius szintén elegiákat irt, de borongó hangulatában is szenvedélyes és erőteljes. Szinte páratlan fantáziája volt P. Ovidius Nasónak, ki legtöbbet irt kortársai között; az elegiától a legszenvedélyesebb szerelmi dalig, minden érzelem megcsendült liráján, bár gazdag invenciója miatt gyakran pongyola. A drámai költészet csaknem teljesen kiveszett, s a tragédiákat csak olvasták, de nem adták elő. Tragédiákat irt Asinius Pollio és Varius Rufus; vígjátékokat C. Melissus. Az epikus költészetbe lassankint mitologikus vonatkozások vegyültek, s ezen irány legkimagaslóbb képviselője Vergilius volt, mig Ovidius Átváltozásait ugy tekinthetjük, mint a mitologia eposzait. A tanító költészetben Vergilius és Ovidius mellett még Aemilius Macrus és Manilius tünt ki; a lirai költészetben pedig, a már említetteken kivül, jelesek voltak Valgius Rufus és Codrus, de legkivált Domitus Marsus, aki, mint epigrammiró, Martialist is megelőzte.
b) Prózai irodalom. A viharos politikai események folytonos zajlása magával hozta a történetirás fejlődését. Mellőzve a kisebb jelentőségü monográfiák szerzőit, kiemeljük Qu. Delliust és Asinius Polliót, kinek művéből Plutarchos is merített. M. Val. Messala Corvinus a polgárháboruk történetét irta meg. De mindezeknél fontosabb a padovai Titus Livius, habár Annalesei megirásában inkább politikai és morális, mintsem tudományos szempontok vezették; ezért, amilyen nagy mint remekiró, csaknem oly gyönge mint kritikus. Kortársa volt Trogus Pompeius, kinek Historiae Philippicae c. műve elveszett; L. Arruntius a púni háborut irta le; Fenestellát Annales, M. Verrius Flaccust pedig Fasti évkönyvei után ismerjük. A politikai szónoklat a nyilvános politika szereplés megszünésével lehanyatlott és a forumon csak szépen kicsiszolt, hizelgő, tehát hatás nélküli beszédek hangzottak. Az utolsó köztársasági szónokok: As. Pollio és Valer. Messala voltak; 'I. Labienus és Cassius Severus pedig a szolgaság korában is a szabadságot hirdették. Annál többen voltak a retorok, kik közt legnagyobb hirnévre jutott Annaeus Seneca, bölcsész atyja. Habár a bölcsészettel igen sokat foglalkoztak e korban, mégis alig akadt, aki azt, mint önálló tudományt, rendszeresen tárgyalta volna; inkább a gyakorlati, mint az elméleti filozofiával törődtek, s az uralkodó irány az epikureusi volt. Az exact tudományok roppant haladását látjuk Vitruvius Pollio munkájában (De architectura), mely az egyetlen építészeti szakkönyv az ókorból. A nyelvészetnek szintén alig volt érdemes művelője Verrius Flaccuson kivül, ellenben a jogtudományoknak két kiváló képviselője akadt M. Antistius Labeóban és C. Ateius Capitóban, kiknek elseje köztársasági, másodika Augustus udvaronca volt.
5. A kereszténység első százada (14-117) össze esik a legkegyetlenebb zsarnokságok korával, melyben csak az alattvalók gyáva tűrése volt gyalázatosabb, mint a császárok esztelen kicsapongásai. A kép, melyet Róma elaljasodott társadalma elénkbe tár, undort és szánalmat is ébreszt egyszersmind; minden erkölcsi érzék eltompult s helyettük a szenvedélyek igazgatták a kedélyeket; kihalt a hit, s vele minden nemesebb érzés: elapadtak tehát a költői ihlet forrásai is, és meglettek hamisítva a tudományok céljai és a művészet ideálja is.
a) Költészet. A zsarnokság félelmetes korszakában a meseköltés volt az egyedüli, mely nem járt veszedelemmel. Az aesopusi mese megteremtője Phaedrus volt, aki meséiben csak az erkölcsi oktatás céljait tartotta szem előtt, s ezt néha a természetesség rovárásra tette. A szinpadot egészen a némajátékok s a tánc töltötték be, amit később kibővítettek az énekkarral, melyet nagyszámu zenekar kisért (fabulae salticae). A tragédiák közül csak Pomponius Secunduséi kerültek szinre; Seneca, a bölcsész, tragédiái ellenben, dacára szépségeinek, már csak irodalomtörténeti fontossággal birnak. Az epikus és tanító költészet művelői e korban is sokan voltak; Annaeus Lucanus Pharsaliája azonban már hanyatlást mutat a megelőző korral szemben. C. Valer. Flaccus Argonauticája sok helyütt eredeti, cselekvénye élénk és jellemfestése is erőteljes. Silius Italicus a 2. púni háborut énekelte meg, s fogyatkozásait megbocsátjuk az eposzában megnyilatkozó lángoló hazafias érzületért. Papinius Statiust, különösen a középkorban szerették Vergilius mellé állítani, noha sok helyütt dagályos, nehézkes és érdektelen; ellenben mint lirikus jobban megközelíti az aranykor mestereit. A léha és erkölcstelen kor szelleme mintegy megkövetelte az epigrammát és a szatirát. Az elsőt művészi tökélyre emelte M. Valerius Martialis, kinek érdemeiből még az sem von le, hogy gyakran trágá kifejezéseket használ. A szatirának egyik legkiválóbb művelője Persius Flaccus, aki bár sem Luciliust a hévben, sem Horatiust a finom iróniában utól nem éri, mégis fölébük emelkedik ideális szárnyalásával. Seneca maró gúnnyal ostorozta Claudius császárt, Petronius Arbitrus pedig korának romlottságát állítja pellengére. De egyik sem tudta a társadalom erkölcstelenségé oly élénk szinekkel festeni, mint D. Junius Juvenalis, aki nem kimélt senkit és Domitianus császártól kezdve mindenkit lerántott abba a sárba, melyben elkorcsosult kortársai vergődtek. Ha néha tulmegy is a határon, nemes gondolkodása mindig megmenti a végletektől. A költészetnek már formai tökélye sem állja ki a versenyt az aranykorral; bár Seneca verseiben a polimetria bámulatos példáival találkozunk, a versmértékek erőltetett alakjain meglátszik a hanyatlás és a jól sikló sorok gyakran üres gondolatokat takarnak.
b) Prózai irodalom. A történetirásnak e korban is számos művelője akadt, noha a zsarnokok miatti félelem sokszor meghamisította az eseményeket, mert az igazmondás jutalma a halál volt, mint ezt Cremutius Cordus is tapasztalta, ki öngyilkos lett, s kinek könyveit megégették. Velleius Paterculus udvaronchoz méltó hizelgő modorban irta meg Róma történeteit; Valerius Maximus pedig több helyről összegyüjtött anekdotákat irt, kilenc könyvben; Qu. Curtius Rufusnak Nagy Sándor története inkább történeti regény és szórakoztató olvasmány. Korának legkiválóbb férfia volt Cornelius Tacitus, kinek műveiben először találkozunk a lélekbuvár kutató szellemével és a kritikus éles analizisével; egyenes lelke elfordult minden alávalóságtól, de a jót mindig kiemeli és megasztalja. Nyelvezete, bár nem tisztán klasszikus, erőteljes rövidségével és keresetlen egyszerüségével hat. Az ékesen szólás mesterséggé lett, és már csak mint üres deklamálás volt divatban. A sok szónok helyett fölemlítjük M. Fabius Quintilianust, kiben a tiszta erkölcsök éles elmével és mély tudománnyal párosultak. Institutiones orotariae c. műve egyike a legjelesebb rhetorikai könyveknek, de nem tett nagy hatást, mert korának ízlése már megromlott. Tanítványai közül hires volt Plinius Caec. Secundus, kinek főérdemét nem ez, hanem levelezései teszik; ezekben világosan előttünk áll, minden hibáival és erényeivel, s ez utóbbiak kedvéért megbocsátjuk neki az előbbieket is. A szolgaság e szomoru korában sokan kerestek vigasztalást a bölcsészetben, s többen (Ann. Cornutus, Muson. Rufus, Epiectetus stb.) görögül irtak; a latin nyelvüek közt leghiresebb volt L. Ann. Seneca, aki nem volt kizárólag sztoikus, hanem a többi rendszerekből is elfogadta azt, amit jónak látott és inkább gyakorlati, mint elméleti filozofus volt. A nyelvészet s a kritika szintén találtak művelőre; M. Pompon. Marcellus ádáz purista volt; M. Valer. Probus tudós kommentárokat irt a klasszikus remekirókhoz. A természettudományok legnagyobb fellendülése szintén e korba esik; az idősb Plinius bámulatos szorgalommal és eredménnyel művelte az exakt tudományokat s legnevezetesebb munkája: Naturalis historia, mely az összes természettudományok enciklopédiája, több mint 200 kéziratban maradt ránk, annyira olvasták. S. Jul. Frontinus hadmérnöki és építészeti dolgokkal foglalkozott; a római vizvezetékekről irt könyve ma is nagyon fontos, a város topográfiája szempontjából. A jogtudományok terén a Labeo és Capito ellentétes iskolái tovább fejlődtek; az előbbit M. Cocceius, Nerva, majd Procolus (innen: Procoliani) képviselte; az utóbbinak feje Masurius Sabinus (innen: Sabiniani) volt.
6. A L. hanyatlásának korát (117-700) a politikai és szellemi élet teljes elkorcsosulása előzte meg. A pretorianusok fegyverein nyugvó császári trón örökös ingadozása közben a zsarnokok csak a pillanat gyönyöreit hajhászták, mialatt a barbárok fenyegető áradatként szorultak mind összébb a roskadozó birodalom körül. A kultura egyre jobban terjedt ugyan, de levetkőzte római jellegét s kozmopolita lett; s mivel a római nemzet géniusza már kimerült, eredetiségét is elvesztette, a tudományokban tehát felületes maradt, a szépirodalomban pedig a mult remekeinek szolgai utánzójává szegődött. A költészet lassankint elhallgatott s csak a IV. sz. végén találkozunk Claudius Claudianusszal, kinek epikus és mitologikus költeményeiben fel-felcsillan a pogánykor remek költészetének egy-egy kései sugára. Szerencsésebb volt a prózai irodalom: s a történetirás egyik mestere, C. Svetonius Tranaquillus, bár nem éri utól Tacitust, mégis a kiváló irók sorába emelkedik. Florus (valószinüleg P. Annius) kortársa volt Svetoniusnak, de történelmi munkája becsét megrontja a dagályosság, s az események tulságos nagyítása. A IV. sz. legkülönösebb alakja, Ammianus Marcellinus, a pogányság utolsó bajnoka, történeteiben mindig az igazságot szolgálta, s még ma is becses forrás. A retorikai kiváló művelője volt M. Corn. Fronto, kinek iskolája az archaizmus utánzásával a nyelv tisztaságát megrontotta. Terentius Scaurus grammatikáját sokáig becsben tartották; A. Gellius Attikai éjszakái a bennük foglalt irodalmtörténeti s egyéb adatok miatt becsesek; Julius Romanus és Censorinus a III. sz. legkiválóbb nyelvészei voltak. A IV. sz. második felében élt Aelius Donatus, kinek grammatikája a középkorban nagyon hiressé lett. A bölcsészetben a kereszténység új áramlatokat idézett föl; elsőnek mutatkozik be Tertullianus, kinek munkássága heves plemiák forrása lőn. A pogány filozófia lassankint háttérbe szorult, s az aritotelesi dogmatika kiváló magyarázói teljesen új irányt adtak a metafizikának. Köztük a legnagyobbak: szt. Ambrus milanói, Hilarius poitiersi püspök, szt. Agoston, stb. Az általános hanyatlás a jogtudományokban is meglátszik, noha Aemilius Papinianus, Domitius Ulpianus és Julius Paulus művei még a későbbi korban is becses források; a IV. sz.-ban pedig a Codex Theodosianus készült el, mely nagy részben reánk is maradt.
A nyugatrómai birodalom megdülése (476) után a L. is lassankint kihalt. A költészetet az afrikai iskola művelte leginkább, de minden ihlet és művészi ambició nélkül. A prózának ellenben kiváló képviselői akadtak Severinus Beotiusban és Aurelius Cassiodorusban; az első a platoni bölcsészetet keltette új életre, a második, mint történetiró volt nevezetes. A VI. sz.-nak két jeles történetirója volt: a gót Jordanis és Gergely, toursi püspök; Fabius Fulgentius és Priscianius pedig a nyelvészet terén szereztek érdemeket. Legtöbb történt azonban a jogtudományok fejlesztésében, s ez főleg Justinianus császár érdeme, kinek Corpus Jurisa két részből áll, melyeknek elsejét (Digesta) a tudós Tribonianus szerkesztése alatt a legkiválóbb jogászok gyüjtötték össze. A VII. sz.-ban a tulajdonképeni L. Olasz- és Franciaországban, a nyugati gótok birodalmában volt még nyoma, ahol Izidor sevillai érsek irt latin nyelven; a VIII. sz.-ban epdig Angliában tengődött még, de a nyelv már nagyon elkorcsosult.
l. Gimnázium és Középiskola.
l. Konyhadiákság.
l. Latinosság.