Méhes

Sámuel, ref. tanár és iró, szül. Erdélyben 1785 jan. 30., megh. Kolozsvárt 1852 márc. 29. Iskoláit a kolozsvári ref. főiskolában végezvén, Bécsbe ment az orvosi tudományok hallgatására; később e tanulmányait abba hagyta s Heidelbergába ment, hogy magát a tanárságra képezze; innen hivta meg az egyházi főhatóság a kolozsvári főiskolához a mennyiség- és természettan tanárául, hol később az egyházi főtanácsban is többféle hivatalt viselt, az 1834. országgyülésen pedig mint Kolozsvár képviselője vett részt. Szerkesztője volt 16 éven át az Erdélyi Hiradónak; 1846. kiadta Németország, Hollandia, Belgium, Svájc és Tirolban tett utazásairól irt Úti jegyzeteit; irt egy elemi algebrát a gimnázium alsóbb osztályai számára; lefordította és kiadta Barthélémy hires Anarchasisát (Deáki Filep Samuel fordításában). Az akadémia 1836. levelező taggá válsztotta. Jelentékeny vagyonát többnyire jótékony célokra hagyományozta.

Méhészálarc

A kipróbált méhész legfölebb bő mézszüretkor, mikor a népes kasok csakugy duzzadnak a méhektől, a rajbefogáskor védi arcát a méhszúrás ellen. A kezdő azonban nyugodtabban vagy biztosabban jár el a méhek körül, ha arcát, szemét a méhszúrások ellen megóva tudja. A M. kivált meleg nyári napokon kellemetlen felszerelés, miért is némelyek puszta szemvédőre, vagy arra szorítkoznak, hogy széles karimáju kalap körül fátyolt vagy szúnyoghálót varrnak, emlynek alsó széle vászonnal beszegetvén, a nyak körül összeköthető (méhészsapka). Használnak a fejet és felső testet takaró vászonujjast is, melynek arcrésze szitaszövetből készült, vagy a fejvédre emlékezttő sodronyszövetü méhészsisakot. Legcélszerübb az eredetileg Hälszig készítette méhészsipka. Ez vászonfejrészből és sárgarézszövetü sisakrostélyból áll, mely faabroncsra oly módon van szerelve, hogy tetszés szerint kinyitható, mi azon előnyt biztosítja, hogy a méhész anélkül, hogy sisakját levenné, az egyes munkálatok közti pihenők alatt friss levegőt szíhat. Dohányosok részére a M. pipaszár vagy szivar bedugására kis nyilással van ellátva.

Méhészborz

(Mellivora Stor.), a ragadozók rendjébe, a nyestfélék családjába tartozó emlősnem, melynek borzformája van, minden külső fülkagyló nélkül, talpai csupaszok, a mellső végtag ujjain erős karmokkal, melyeket visszahúzni nem képes. Végbélmirigyekkel. Éjjeli állat; kis emlősökkel, madarakkal, de leginkább mézzel táplálkozik. Két faja közönségesebb: az afrikai M. (M. Capensis Cuv.) hosszan szőrözött, háta hamuszürke, hasa feketeszürke, a kétféle szint világosszürke hosszanti sáv választja el. Hossza 45, farkhossza 25 cm. Hazája Capföld. Rendkivül gyorsan képes magát a földbe beásni. Az indiai M. hasonló, csakhogy hosszanti sáva nincs.

Méhészet

Hazánkban a házi méhtenyésztés nyomban felvirágzott, ahogy őseink a keresztény hitre tértek. Már I. István királyunk meghagyta 1019. adománylevelében, hogy a zalavári apátságot földjei, szőllői, halászata és méhtartásában senki se háborgassa. Az apátságnak akkorában a Dráva vidékéről is évenként tizenkét font viasz járt. Kolostoraink az Árpádok korában nagyban méhészkedtek s a méhészek külön osztályul (apes custodes, curatores apiarios, apiarii vagy mellidatores néven) gyakran felemlíttetnek régi okiratokban. Baranyában a bodvölgyi posszesszió birtokában 1370-ig királyi méhészek éltek. A szászoknak a Szepességbe és Erdélybe történt bevándorlásával a nyers méhtermékeket feldolgozó iparok is felvirágozásnak indultak, igy a viaszcsinálók (cerarii), méhsör-készítők és mézesbábosoké. A szebeni szászok 1370. kieszközölték maguknak Nagy Lajos királytól azt az egyedárusági szabadalmat, hogy városuk pecsétjével ellátott viaszt a székesfehérvári piacon árusíthassák. E szabadalmat 1374. Brassóra is kiterjesztette. Ők is eladhatták vagy kicserélhették viaszlepényeiket a székesfehérvári piacon, ha pedig készletük ott el nem kelt, tovább vihették, s tényleg Velencében is kereskedtek vele. A középkori magyar sok mézet fogyasztott, de még a borát is sokszor édesítette mézzel, a méhsört pedig szintén kedvelte. Az isteni szolgálatnál általában viaszgyertyákat használtak, az elhunytak emlékének viaszgyertyákkal áldoztak, az oklevelekre viaszpecséteket alkalmaztak, mi mind fokozta a viasz nagy keresettségét. Nagy szerepet játszott továbbá a viaszadó templomi birságoknál, a mesterjog elnyerésénél s általában a céhek életében. Nevezetes szerepe jutott az élő méheknek a papi tized és nemesi kilenced szedésénél, mely utóbbit csak az 1836. XII. t.-c. szüntette meg. A török hódoltság idejében a mézzel való adózás nagy mérveket öltött. Baranyában p. az adó jelentékeny része mézben szedetett be, a spahik méhek helyett mézet szedtek s az nem ritkán a császári adóknak is kiegészítését tette. A XVII. sz. közepén a budai török piacon egy keresztény foglyot egy pint mézért lehetett vásárolni. E kornak kóbor lovagjai, az u. n. rabok, Felső-Magyarországról hozott mézzel is kereskedtek a török hódoltságban levő alföldi városokban, melyeknek néha napján ugyancsak meggyülhetett a bajuk: honnan teremtsék elő a tőlük követelt mézmennyiséget? A budai pasa 1586 febr. 1. a kőrösiektől 1000, a kecskemétiektől 2000 oka mézet követelt, az osztrák biztos pedig ugyanez évben a kőrösiektől 200 okát. Az 1696. Kecskeméten állomásozó osztrák ezredesnek pedig személyes használatra minden héten 1 pint méz kellett. Erdélyben a méhészetnek ottani nagy közgazdasági jelentőségéhez képest I. Rákóczi György 1631. a méz- és viaszkereskedést monopolizálta s az 1653. kodifikált erdlyi törvénykönyv részletesen intézkedik a mézbeli tizedszedés, adásvevés, ki- és bevitel módozatairól. A mézesbábos ipar terén e korban Brassónak egész délkeleti Európában az a szerepe volt, mint p. Nürnbergnek Németorságban; mellette virágzott ezen ipar Kolozsvár, Torda és Kézdi-Vásárhely városokban, mely utóbbi most is élénk kereskedést űz ezen iparcikkel Moldva felé. Felső-Magyarországon Besztercebánya, Kassa, Eperjes, Rozsnyó és Rimaszombat voltak ezen ipar fő helyei, a méhsör-készítés dolgában pedig Rozsnyó és Lőcse. Nevezett városok II. Ferdinánd királytól nyerték szabadalmukat és mikor a cseh Éger a méhsör készítésének titkát régen elvszítette, a lőcsei aranysárga méznektár még mint a csemegeborok vetélytársa szerepelt s a városnak jelentékeny jövedelmet hozott. Azonban alföldi városokban sem volt ismeretlen ez az ipar. Debrecenben, hol jövedelme szintén a várost illette, a XVI. sz.-ban nyert nagyobb jelentőséget.

Bár a méhészet hanyatlása általában a protestantizmus terjedésével áll kapcsolatban, hazánkban még sem következett be oly rohamosan, mint egyebütt. Egyrészt a bőséges virány biztosította az olcsó termelést, másrészt a céhek szigoru intézkedésekkel soká föntartották mézesbábos iparunk jó hitelét. Nevezetes istápolásban részesítette a méhészetet Mária Terézia, noha megelőzőleg is Perlas gróf a Bánságban a méz és viasz jobb értékesítése végett egy társulatot létesített. Legjelentékenyebb volt a mult század második felében a méhtartás az u. n. Bánságban és Erdélyben, különösen a Mezőségen és a Bárcaságban. 1796.-iki méz- és viaszkivitelünk 759 896 forint értéket képviselt s e század utolsó felében hárs- és akácfa-ültetésekkel is kivánt az udvari kancellária a méhészeten segíteni. E tájban Festetich György gróf a méhészet oktatását is elrendelte volt az áltla alapított Georgiconban s akkor méhészeink ugy az elmélet (Szuhányi), mint a gyakorlat (Csaplovics) terén is figyelemre méltó tevékenységet fejtettek ki. A jelen század első felében azonban általános pangásnak indult a méhészeti elmélet és gyakorlat, mi visszatükörződik az e kor szakirodalmán is. Csak a Bárcaságból van nyoma, hogy ott vándorméhészetet is űztek s a társulásra törekedtek, nevezetesen Höltevényben Foith J. lelkész 1844. husz taggal alakított méhészeti egyesületet. Mig a mult században Marienburg magában Erdélyben a méhkasok számát fél millióra becsülte, 1850. az egész osztrák-magyar monárkiában csak 1 408 200 méhtörzset számítottak össze, miből a szorosabb értelemben vett Magyarországra csak 225 000, tehát egy km2-re alig 3/4 darab esett. Az 1870. összeirásnál a szorosb értelemben vett Magyarországon 415 411, Erdélyben 122 418 méhtörzset találtak, jeléül, hogy Dzierzon dr. által 1848. hirdetett új elmélet, noha hazánk értelmes méhészeiben buzgó követőkre talált, nem volt képes a méhtenyésztés számbeli emelkedését eredményezni, bár kétségen felül a minőségi termelés igen szép javulásnak indult, kivált mióta élén egy felügyelővel hat méhészeti vándortanító terjeszti az igét, kik 1887 óta a méhészetre vonatkozó statisztikai adatok gyüjtésével is foglalkoznak. 1887. mozgó szerkezeti kaptárban 60 186 méhcsaládunk volt, 1894 őszén 137 051 méhtörzs, mihez hozzáadva a közönséges kasok és köpükben tartott 403 896 családot, méhállományunk 540 947, teát egy negyed század alatt számbelileg nem gyarapodott, de technikailag szép lendületnek indult. 1887-94. évig bezárólag méhészetünk közepes számítás szerint 5 millió forintot jövedelmezett összesen. Méhészeti termékeink évi értéke újabban becslés szerint az utolsó években 772-950 ezer frt közt mozgott. Ebben a jövedelemben lefelé menő sorrendben a következő vármegyék osztozkodnak leginkább: Torontál, Máramaros, Szatmár, Vas, Szolnok-Doboka, Bács-Bodrog, Pozsony, Bihar, Krassó-Szörény, Temes, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Zala, Nyitra, Beszterce-Naszód, Hunyad, Somogy, Baranya, Torda-Aranyos, Brassó, Szabolcs, Alsó-Fehér, Maros-Torda, Szepes, Nagy-Küküllő, Zemplén, Gömör-Kishont, Borsod, melyek méhészeti jövedelme 33 és 10 ezer frt közt mozog. Mézkivitelünk 1894-ben 10 296 q-t tett (463 320 frt értékben), minek tulnyomó része Ausztriába irányult, valamint hogy a (401 760 frt értéket képviselő) 2511 q viaszkivitel is első sorban Ausztriába, lemenő sorrendben Oroszország, Románia és Németországba irányult.

Méhészeti egyesület

Az első hazai M.-et Foith J. höltevényi lelkész alapította 1844. husz bárcasági méhésszel. 1873. alakult a délmagyarországi M. és nehány héttel később a békésvármegyei. A délmagyarországi M. működése köréül Temes, Torontál, Krassó-Szörény és Arad vármegyéket jelölte ugyan ki, de csakhamar szélesebb körü tevékenységet fejtett ki, mert zászlója körül minden számottevő magyar méhész sorakozott. Megindított egy németnyelvü szakközlönyt Ungarische Biene címmel, melynek Grand Miklós volt a szerkesztője; 1877. magyar havi közlönyt is adott ki, melynek szintén Grand volt a szerkesztője 1883-ig, azután 1891-ben Ambrózy Béla báró s utóbb Kovács Antal. A délmagyarországi M. közgyüléseit változó helyeken és rendesen kiállítással párosulva tartotta meg. Nagy-Teremián 1889 máj. 19. közgyülésileg kimondták, hogy az egyesület működését az egész országra kiterjesztvén, országos magyar méhészeti egyesület (l. o.) nevet vesz fel és székhelyét Budapestre helyezi át.

Nyomdokába lépett a békésgyulai, mely 1873., 1880. és 1882. Békés-Gyulán sikerült kiállításokat rendezett és terjesztette a Göndöcs-féle lapozó kaptárt s a kettős gyékénykasokat. A bánfalvi M., mely Nagy Zsigmond ref. lelkész lelkes buzgalmának köszöni létrejöttét, 1883. Hódmező-Vásárhelyre helyezte át székhelyét. 1880 dec. 26. alakult meg az erdélyi M. Bánffy Dániel báró elnöklete alatt, 1886. szakközlönyt indított meg Bodor László, utóbb Turcsányi szerkesztése alatt. Létesített méhészköröket (Székely-Kereszturon, Segesváron stb.), látogatott méhészestélyeket és kiállításokat rendezett, föntart egy mintaméhest s az olcsó Bodor-féle kaptárok terjesztése által nagyban előmozdította a Királyhágón tuli méhészet ügyét. Buzgalma lehetségessé tette, hogy Sőtér Kálmán a Méh és világa címü széles alapon megírt méhészeti könyvének első kötete immár napvilágot látott. 1884. az aradvidéki tanító-egyesület alakított egy méhésztársulatot 5 frtos részvényekre. Ilyenféle társulat alakíttatott a hatvanas években Magyar-Ovárt is, mely azonban a hetvenes években részvét hiányában megszünt. A felsőmagyarországi M., melynek székhelye Kis-Szeben volt és német nyelvü közlönyt is birt, szerkesztőjének, Petzolnak halála után megszünt. A részben csak névleg létező vidéki egyesületek közül még a következők említhetők: csanádi M. Makón, enyingvidéki Enyingen, komáromi, galántai, szegedvidéki, tiszafüredi, szegzárdi, szilágyvármegyei (Szilágy-Csehiben), szobráncvidéki, veszprémvidéki.

Méhészeti eszközök

A jelenlegi méhészeti üzemben tömérdek eszközöket szoktak ajánlgatni és részben alkalmazni, melyek közül azonban aránylag igen kevés nélkülözhetetlen. A szükségesebbek a barkácsoló, illetőleg lépkés, egy keretfogó v. keretvilla, a lépbak v. kerettartó, a kupakos méhészpipa vagy annak helyettesítésére füstölő-készülék (Smoker), méhészálarc (l. o.), tisztító kaparó, tollseprő, anyakalit, etető vagy itató edény, mézpergetyü (l. o.) és viaszolvasztó (l. o.).

Méhész-ölyv

(Pernis apivorus L., méhfaló v. darázs-ölyv), a ragadozók rendjébe és a sólyomfélék családjába tartozó madárfaj. Háta barnás, hasa fehéres, sárgás vagy barnás hullámvonalakkal és harántfoltokkal. A him fejbúbja hamuszürke, s fehér végü farkán három sötétebb sáv található. A kisebb tollak zászlóinak felső része fehér. A csüd mellső fele tollas, többi része érdes pikkelyekkel. Hossza 59-62, szárnyhossza 40, farkhossza 23 cm. Hazája Közép- és Dél-Európa, továbbá nyugati Ázsia. Hegyeinkben, valamint az Alföld erdeiben a vizek mellett nem ritka. Vándor madár. Nálunk költ. Magas erdei fákon fészkel. Rovarokat, rovarálcákat, különösen darázsokat, méheket és hernyókat pusztít.

Méhfélék

(Apidae), a hártyásszárnyuak rendjébe, a fulánkosok csoportjába tartozó rovarcsalád, melynek 2000 faja az egész földön el van terjedve. Hazánkban mintegy 500 faja ismeretes. Felosztják rövid nyelvüekre, melyek szabadon élnek, ezek az álméhek (Prosopis, Andraena, Macropis, Dasypoda stb.), és hosszu nyelvüekre, amelyek ismét lehetnek élődi v. kakukméhek, minden gyüjtőkészülék nélkül (Nomada, Melecta), szőrös potrohuak, gyüjtők (Anthidium, Megochile, Osmia), szőrös lábuak (Encera, Anthophora, Xylocopa) és kefés lábuak, társaságban élők (mint a mézelő méh [l..o.], földi pösnör, Melipona stb.) V. ö. Sőtér Kálmán, A méh és világa (1896, kiadja az erdélyi méhészegyesület).

A méhnek igen nevezetes szerepe jutott az emberiség kulturtörténetében. Csodálatos berendezései csakhamar felköltötték iránta a gondolkodók figyelmét, talányszerü lénye hálás tárgyul szolgált a miszticizmus és babonának. A görög-római mitisz azt tartotta róla, hogy istenek nemzették, ő szolgálja a nektárban (kilencszeresen hatványozott mézben) az isteni eledelt, mely táplál, de meg nem terhel. Már a csecsemő Zeus is táplálkozik a himettoszi méh mézével. Papok, bölcselők, természettudósok és költőknek mindenha hálás tárgyul szolgált, miért is Varro (Re rust. III. 16.) helyesen elnevezhette a muzsák madarának. Valóban Aristotelestől Schellingig, Pliniustól Victor Hugóig minden idők és népek tudósai és költői foglalkoztak véle. Pázmány Péterünk érdekes hasonlatban szól róla, de meg nem feledkezett felőle Mikszáth Kálmán sem. Költőink közül hivatkozhatunk Arany, Tompa, Vörösmarty, Vajda, Szemere, Lévayra, a meseköltő Kiss Jánosra, az epigrammatista Szentmiklóssyra és Tóth Lőrincre, annak jeléül, hogy nálunk is érvényesült faszcináló természetének hatása.

Betegségei vagy az egész népet, vagy csak egyes egyedeit érintik, előbbeniek a veszedelmesebbek; ilyen a ragályos költésrothadás, mely ellen megbízható orvoslás nincsen, miért is a mezőgazdaságról és mezei rendőrségről szóló törvény 60. §-a a költéssenyves népeket feltétlenül elpusztítani rendeli. A vérhas rossz táplálék és meghülés következtében beálló szintén ragályos kór, mely azonban gyógyítható. Ide tartozik még a gyengeségből származó röpülésképtelenség s a penészgomba okozta méhdüh. Tágabb értelemben az anyátlanság is betegsége a népnek, mely, ha orvoslást nem talál, elpusztulását okozza. Ellenségei: a viaszmoly, halálfejü boszor, méhtetü, közönséges darázs, lódarázs, nünüke stb. A méhes közelében nem látjuk szivesen sem a gólyát, sem a harkályt, cinkét, varas békát és gyíkot, melyek a hazatérő méheket elfogdossák, s a pókot, mely hálójában fogdossa őket. V. ö. Assmuss, Parasiten der Honigbiene (1865).

Méhfű

(növ., Melissa L., mézelke Meliusnál, rajfű, citromfű-, ajakasfű, 3-4 fajjal Európa D-i és Ázsia Ny-i és D-i részén, hazánkban csak egy, a M. officinalis L. terem. 0,5-1,25 m. magas, levele tojásdad, csipkés; fehér virága a levél tövében képződik s oldalra hajlik. Hazája Európa D-i része, különösen a tengerpart melléke, de az egész fű kedves illatáért kertbe ültetik és mint orvosi és kereskedelmi füvet is értékesítik. - Orvosi célra a M. leveleit használják; e levelek a magyar gyógyszerkönyv szerint is hivatalosak. Legfontosabb alkotórészük egy illatos olaj (1/2%). Ne tévesztessenek össze a Nepeta cataria L. (var. citriodora) leveleivel, melyek alul fehérpelyhesek. M. levelekkel készülnek a következő gyógyszeres készítmények: aqua melissae, aqua aromatica spirituosa, spiritus aromaticus, mixtura oleosobalsamica, továbbá illatos teakeverékek. Izzasztó, szélhajtó és izgató hatása van.

Méhgyuladás

l. Méhbetegségek.


Kezdőlap

˙