Mike-Buda

Irsához tartozó puszta Pest-Pilis-Solt-Kiskun vmegye pesti felső j.-ban; régészeti leleteiről ismeretes.

Mikefalva

(Mika), kisközség Kis-Küküllő vármegye dicsőszentmártoni j.-ban, (1891) 520 magyar és oláh lak., a Hilibi Gál-család ősi kastélyával.

Mikene

(Mykene), nevezetes ókori vár Görögországban, melyet Homeros is a legrégibb görög műveltség egyik középpontjának tekint, s amelyet a legújabb régészeti leletek is annak bizonyítottak be. A hősmonda szerint Perseus alapította, aki falat likiai kiklopszokkal építtette. Ennek utóda volt Euristheus, aki Herakles felett is uralkodott. Későbbi urai a Pelopidák (Atreus és Thyesttes, Agamemnon). Agamemnonnak, az össze görögök királyának, «jól megerődített» és «arannyal bővelkedő» várpalotája itt volt. E falak látták Klytemnaestra bűnét, Elektra és Oresttes boszuját. Ily fényes előzmények után M. a történeti időkben a lassu, de biztos hanyatlás képét mutatja. Az argivok megtámadták M.-t (Kr. e. 463), kiéheztették és lakosait a kivándorlásra kényszerítették. Egy részök Keryneiába menekült (Achájában), a többiek makedoniai Nagy Sándorhoz. Azóta romjaiban hevert, miglen Schliemann újból kiemelte a föld méhéből, ahol az Charvati falu közelében rejlett (1876). Utána Steffen kapitány 1881., majd az athéni archeologiai társaság (1886-88), közbe Schliemann özvegye is csaknem az egész várat kiásták, mely az argoszi síkság felső végén, az argoszi és korintusi tengeröblök közti magaslaton feküdt és Korintussal a kiklopikus falak egész hálózatával volt összekötve. Maguk a (helyenkint 14 m. széles) várfalak a kiklopszi építészet rendkivül fontos, mondhatni páratlan emlékei, melyek Tyrinssel és Trójával együtt a bennök talált leletekkel egyetemben képet nyujtanak a hőskori és a görög hőskort megelőző népek szárazföldi és tengeri műveltségéről. Az említett várfalakon kivül fontos építkezési leletek (l. az Építészet VI. melléklet 1. és 5. ábráit): 1. az oroszlánkapu; 2. egy hagyományosan Atreus kincsesházának nevezett kupolasír (l. Építészet VI. köt. 239. old. levő képét); 3. az u. n. királysírok (számszerint hat, gazdag régészeti tartalommal) és az 1887-88. az alsó város romterületén Tsuontas eforosz által kiásott 52 sírkamra; végül 4. a várpalota a férfiak termével (megaron) és az asszonyok házával. Az épületeknél talán még fontosabbak a bennök talált tárgyak, melyek egy a tulajdonképeni görögséget időben megelőző nem görög néptől vagy egy keleti befolyás alatt álló primitiv hellén törzstől származnak. Tény az, hogy a M.-i leletek, melyek Athénben egész termeket töltenek be, egy különös mikeneinek nevezett kulturát képviselnek, melyet kutatói a Kr. e. második érezred második felében helyeznek. Eredetére nézve azonban két elmélet uralkodik, melyeket eddigelé kiegyenlíteni nem sikerült (M.-i kérdés). Mert mig egyrészt kétségtelen, hogy a M.-i leletek északi Sziriával, a feniciaiakkal, Frigiával és Likiával egyes elemek és motivumok által összefüggnek, nem kevésbbé kétségtelen az is, hogy fontos elemekre nézve (vázák, szigeti kövek) az ázsiai kontinens befolyása ki nem mutatható. Vannak, akik ma is nem alaptalanul vitatják, hogy a M.-i kultura kiinduló pontja Kréta és hogy csak az a kérdés, vajjon annak fejlesztői újból bevándorolt hellének (esetleg a hagyományos homeri dinasztia?) vagy pedig keleti befolyás alatt álló őslakók voltak.

Mike-Pércs

nagyközség Hajdu vmegye balmazújvárosi j.-ban, (1891) 1818 magyar alk., postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Mikes

a kisközség Torda-Aranyos vmegye tordai j.-ban, (1891) 1215 oláh lak.

Mikes

-család (zabolai gróf), Erdélyben nagy szerepet vitt, 1693. bárói, 1698. grófi rangra emelték. Nevezetesebb tagjai: M. György testvérével, Benedekkel 1603. Székely Mózes felkelésében résztvevén, Básta fogságába került. - M. Zsigmond (II.) 1609. Báthory Gábor fejedelemtől adományt nyert, ugyszintén M. Zsigmond (I.) Bethlen követe, aki Szalánczi György magvaszakadttán 1626. Zágont kapta, ahonnan a család egyik ágának előneve. - M. Pál, Thököly párthive, kibujdosott Erdélyből, de a reá haragvó oláh vajda álnokul a császári hadak fővezérének kezébe juttattaa, aki őt Fogarason nagy kínok közt kivégeztette. - Ennek Tormai Évától való fia, M. Kelemen, az iró (l. o.). - M. Mihály 1630. testvérei segítségével meg akarta szöktetni Tarnóczi Sárát, akibe beleszeretett; de tetten érték és ki kellett menekülnie. 1639. kegyelmet nyert és visszatért. (Kemény Zsigmond Özvegy és lánya c. regényében dolgozta fel az eseményt). I. Rákóczi György őt küldte a lengyel koronáért, továbbá II. Rákóczi György is alkalmazta lengyelországi és velencei követül. 1657. kancellár lett, Barcsai Ákos fejedelem azonban száműzte. - Testvére, M. Kelemen több követségben járt, 1659. itélőmester és Háromszék kapitánya, 1662. mint Apafi Mihály hive tanácsúr és a székelység generálisa lett, Béldi Pál bukása után pedig országos elnök. - M. Mihály eleinte a bécsi kormány hive volt, Háromszék főkapitánya, kir. táblai biró és kormányszéki tanácsos. 1703. a Rákóczi mellett felkelt Háromszék elé menvén, fogságba került és majdnem megöletett, mire Rákóczi pártjára állott; a felkelés lezajlása után ismét Lipóthoz pártolt. Ő kapta a báróságot és grófságot. Megh. 1721 jan. 6. - E században M. Kelemen ezredes, mint a magyar lovasság főparancsnoka elesett Szeben ostrománál 1849 jan. 9. - M. János 1848 előtt Kolozsvárt a szinház, konzervatorium és minden művészeti egyesület buzgó pártfogója volt. - M. Benedek, szül. 1819 ápr. 24., megh. 1878 aug. 27. A vaskoronarend tulajdonosa. - M. Árpád, szül. 1838., főrendiházi tag és hirneves gazda. - M. Miklós, szül. 1841 szept. 4., főrendiházi tag.

M. Kelemen (zágoni) iró, szül. Zágonban (Háromszék) 1690 aug., megh. Rodostóban (Törökország) 1762 okt. 2. Szülei reformátusok voltak, de mostoha atyja (Boer Ferenc) hatására már gyermekkorában a kat. hitre tért át, melynek élte fogytáig buzgó hive volt. A jezsuiták kolozsvári konviktusában tanult. 1707 tavaszán II. Rákóczi Ferenc udvarához került, mint «belső inas», azaz apród szolgálván a fejedelmet, aki két év mulva «bejáró»-vá léptette elő. Még két év mulva végkép lehanyatlott Rákóczi csillaga, s a 20 éves M., aki előtt az egész élet állt még, minden kényszerítő ok v. vérmes remények nélkül, puszta szeretetből s megható hűséből elkisérte urát bujdosása útjára. Vele volt Lengyelországban, együtt tette meg vele a tengeri utat Franciaországba, ahol 1713 jan. 13-tól 1717 szept. 15-ig időztek, mikor is III. Ahmed szultán meghivására Törökországba indultak. A Párisban töltött majdnem öt évi idő elég alkalmat nyujtott M.-nek a francia kulturával és irodalommal megismerkedni. Törökország partján, Gallipoliban 1717 okt. 10. kötöttek ki, s ettől fogva a szultán birodalmában várták az európai események alakulásától, a török háborutól, a francia szövetségtől, hogy mint szabadítók visszatérhessenek az imádott hazába. Meg is jelentek a szultán drinápolyi táborában, de a háboru kedvezőtlenül folyt a törökre nézve s az 1719 nyarán 24 esztendőre kötött passzarovici béke meghozta nekik az első kiábrándulást. A fejedelem nagyra vivő lelke még mindig nem tett le a reményről, de M. az ő humoros józanságával csak sóvárogni tudott, nem remélni, s a sors neki adott igazat. Előbb a Boszporus partján szállásolták el őket Bujukderében, aztán Jenikőben, ahonnan berándultak Konstantinápolyba; sátoroztak az ázsiai parton is Bekhorban, mig végre (1720 tavaszán) a porta Rodostót űzte ki, a Marmara-tenger partján, bujdosóink végleges szállásául. Itt teltek el M. hátralevő évei, 42 esztendő, örök honvágy, egy-egyfutó remény és csendes megadás közt. Anyja a 20-as évek elején mindent elkövetett, hogy kieszközölje fia hazatérését; M.-nek csak folyamodnia kellett volna amnesztiáért, de nem akarta elhagyni az öregedő fejedelmet, kinek első kamarása volt. Később, mikor Rákóczi már nem élt, III. Károly halála után folyamodott az új királyhoz, Mária Teréziához hazatérhetésért, de sikertelenül (Ex Tturcia nulla redemptio). A hontalanság eleinte tűrhetőbb volt; a kolostori rendtartás mellett is, melyet a fejedelem a magyar telepen megkövetelt, eleinte hangosabb volt az élet, mig többen voltak; némi társas életről is lehetett szó, mig asszonyok is voltak a száműzöttek közt, néhány előkelőbb bujdosó felesége. Ekkor szövődött M. életének is idillikus regénye; szerelme Kőszegi Zsuzsi, Rákóczi fegyverhordozójának nem éppen szép, de kedves és temperamentumos leánya iránt. Vonzalmuk kölcsönös volt, de Bercsényiné halála után (1723) Zsuzsi Bercsényinek nyujtotta kezét, s mikor Bercsényi után özvegyen maradt, 1726. Lengyelországba költözött. Vele M. életének legderüsebb sugara tünt el. A bujdosók is egyre gyérülte s mikor Rákóczi meghalt (1735), M.-nek szeretetre alkotott szive legfőbb tárgyát elvesztette. Rákóczi József 1738-iki expediciójában félkedvvel vett részt; még örült, hogy a töröknek nem sikerült benyomulnia Magyarországba s a magyarok és erdélyiek közül egy valamire való ember sem sietett zászlójuk alá. 1739. Bukarestben és Jassyban járt a vajdáknál, s ez alkalommal látta hazájának legalább «köpönyegét», az erdélyi határhavasokat. Majd beleunván a porta a bujdosókkal való tüntetésbe, visszarendelte őket (1740) Rodostóba. Mikor az 1741-iki hazakéredzkedés nem járt sikerrel, M. vallásos megnyugvással vette sorsát. Unalmát könyvirással, francia vallási és szépirodalmi művek átdolgozásával űzte el. Egymásután temette el bujdosó társait; 1758 okt. 22-től, Zay Miklós báró halála után egyedül maradt; rá szállt a főnöki méltóság. E végső években (1759-1761) engedelmet nyert, hogy levelet válthasson a családjabeliekkel, Huszár József báróval, s könyveiből is küldött haza.

Legnevezetesebb műve a Törökországi levelek. 207 levélből álló sorozat ez, M.-nek egy Perában (Konstantinápoly mellett) lakó nénjéhez, P. E. grófnéhoz intézve. Az első levél 1717 okt. 10-én, a Törökországba érkezés napján, az utolsó pedig 1758 dec. 20. kelt, amikor M. már egyedül maradt és halálát várta. Átfogják tehát e levelek a törökországi tartózkodás egész idejét; s mivel M. a bujdosók sorsának és állapotának minden mozzanatáról és a maga mindent élményéről hiven tudosítja nénjét, e levélsorozat tárgyilag tekintve is igen becses kútfő a Rákóczi-féle emigráció belső életére nézve. A levelek annyi elevenséggel, közvetlenséggel, a benyomások oly frisseségével és oly kedves bizalmassággal vannak irva, hogy a levelek valóságos misszilis levelek voltak. Ma már eléggé be van bizonyítva, hogy M. soha nem küldte el a leveleket, maga P. E. grófné csak eszményi alak, s M.-nél a levél csak irodalmi forma volt, hogy a bujdosók történetét és a maga emlékezéseit megörökítse. Ám ez nem von le semmit a levelek értékéből, sőt annál nagyobbnak tünteti fel M. irói tehetségét és művészetét, hogy levelezésének a csalódásig meg tudja adni az alkalomszerüség látszatát. A levelek mivolta és célja igy is sok vita tárgya egészen mostanáig. Némelyek naplónak vélik levelekben; e nézet ellen szólnak bizonyos anakronizmusok a levelek adatai közt. Mások (levélalaku) emlékiratnak állítják, mintha M. élte vége felé, aránylag rövid idő alatt dolgoztaa volna ki művét (Toldy); ez ellen szól a levelek hangjának és stiljének nagy különbsége, s a régibb leveleknek is egészen friss alkalmisága. Egészen tarthatatlan az a nézet, mintha M. Rákóczi megbizásából irta volna meg mémoirejait a bujdosók politikai szereplésével, és nem egyéni szempontból. A mű annyira magán viseli a magán kedvtelés jegyét, hogy nem tarthatjuk egyébnek, mint M. irói természete önkéntes és szabad megnyilatkozásának. Az emlékirat bizonyos neme ez levélalakban, csakhogy M. nem egyszerre irta, hanem időnkint, többször is megszakítva. A levelekben élményein kivül bele foglalta reflexióit s jó vagy rossz kedvét is. kedélyének mélysége és változatossága, szeretete és humora, fogékonysága és könnyüsége mind ott van leveleiben, melyek egy-egy hangulatnak oly szerencsés kifejezést adnak, akár egy lirai költemény. S nincs egy levélirónk, aki egész élete menetét annyira belé lehelte volna leveleibe, mint M. Ebben az ő levelei Petőfi dalaihoz hasonlítanak. Egyik varázsa e leveleknek, hogy őszinteségökkel oly szeretetre méltó egyéniséget tükröznek. M. azonban a szerkesztésben is kitünő; minden levelének tiszta, formás és kerek kompoziciója van. S máig rejtély, honnan vett ő mintát arra, hogy a levelet mint irodalmi formát, más szóval a képzelt személyhez irt levelet, élmények megörökítésére használja fel. Bizonyos, hogy az emlékirás erdélyi szokását egyéniségének rendkivül megfelelő módon kapcsolta össze a levélirás franciás művészetével. Egyik fénypontja leveleinek a tiszta, nemes, természetes előadás is, ami stilusunk akkori latinossága és hivatalos jargonja idején egész tüneményszerü volt. Mindig szive szerint, bizalmasan, egyszerüen beszél, s éppen azért mindig, kedéllyel és fordulatosan. A levelek csak 1794. adattak ki, mikor az irodalmi felújulás már javában folyt. Hazakerülésük is rejtélyes. Hihetőleg egy Törökországban alkalmazott magyar ember, Mészáros nevü szolnoki fi hozta magával 1786. Bécsbe, ahová bevásárlások végett jött; ő a kéziratot Rákóczi Ferencnek egy Horvát nevü öreg szolgájától kapta. A bécsi magyar iróktól a lelkes Kulcsár István kezébe került a könyv, aki azonnal felismervén becsét, 1794. kinyomtatta Szombathelyen. Ez a Thaly Kálmán véleménye. Toldy szerint Tóth Ferenc báró francia tüzérhadnagy hozta volna a kéziratot Konstantinápolyból, s miután a kiütött francia forradalom régi hazájába űzte vissza, általa kerültek volna a levelek is Magyarországra, illetőleg Bécsbe a Kulcsár kezébe. Újabban Toldy Ferenc adta ki az eredeti kéziratból életrajzzal 2 kötetben (Pest 1861). Legújabban pedig Abafi a Nemzeti Könyvtárban. Eredeti kéziratuk Egerben, az érseki liceumi könyvtárban van. Másik szépirodalmi műve M.-nek a Mulatságos napok, mely azonban csak fordítása egy francia irónő, Gomezné Poisson Magdolna Angelica Les journées amusantes (Páris 1723, 4 köt.) c. keretes elbeszélésekből álló művének. A keret meséje Boccaccio mintájára van szőve. Szellemökre az elbeszélések a Franciaországban a XVII. sz.-ban divatos heroikus regények közé tartoznak. M. hat novellát választott ki, s a keretet magyar földre, a Szamos partjára tette át. Stilusa sokkal kevésbbé eredeti, mint leveleiben. E művet M. 1745. irta. Abafi adta ki a Nemzeti Könyvtárban. M. többi művei kéziratban vannak. Ezekből 15 kötet 1873. került a nemzeti muzeum birtokába. Legnagyobb részök vallásos és erkölcsi tárgyu; többnyire francia eredetiek (p. Fleury Kolos) után készültek. Legnagyobb köztük egy homiletikai mű, az egész évi vasárnapokra és ünnepekre szóló Epistoláknak és evangeliumoknak magyarázatja (4 köt. 1741-ből); a többiek: Catechismus formáján való közönséges oktatások (2 köt. 1744-ből, újabb kidolgozásban is 1752-ből); Keresztényi gondolatok (1747-ből); A Krisztus Jézus életének históriája 81748-ból); A valóságos keresztényeknek tüköre (1749-ből); Az izraeliták szokásairól (talán 1750-ből); A keresztények szokásairól (talán 1750-ből); Az idő jól eltöltésének módja (talán 1751-ből); A zsidók és az új testamentumomnak históriája (talán 1754-ből) és egy még 1724. irt, de 1741. átdolgozott mű: Az ifjak kalauz. Másutt is vannak némely kötetei, igy A keresztnek királyi útja, melyet még ő maga küldött 1760. Erdélybe. Mindezek fordítások lévén, inkább M. vallásos szellemének és az erkölcsi kérdések felé hajló irodalmi iránynak emlékei s kevésbbé értékesek tisztán irodalmi vagy nyelvi szempontból.

Mikeszásza

(Feigendorf), kisközség Kis-Küküllő vmegye hosszuaszói j.-ban, (1891) posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral.

Mikindani

kikötő a német Kelet-Afrika D-i partján; három kikötője közt legjobban látogatott a kimbeli; élénk kereskedelme tárgyai: kopál, kaucsuk, rizs és barmok; 500 lak.

Miklós

hat pápa és több szent neve.

1. M., szent, Kis-Ázsiában, Patara városában előkelő vagyonos, jámbor szülőktől származott. Nagybátyja, a mirai püspök pappá szentelte. Mirában később püspökké választották. Diocletianus császár idejében az üldözött keresztényeket a kitartásra bátorította. Jelen volt 325. a Niceában tartott egyetemes zsinaton és ott Atius hamis tanítását megcáfolta. Megh. 327 dec. 6. Teste 1087. Olaszországba, Bari nevü városba vitetett. Emléknapja dec. 6.

2. M. (I.), pápa, a Szent és Nagy M. (858-867). Előkelő római családból származott. 858. került a pápai trónra. Uralkodása elején Németország egyházi ügyeit rendezte. Kormánya alatt jogtalan módon taszították el Ignác konstantinápolyi patriárkát és Photius bitorolta e méltóságot. A pápának ajándékot küldtek és kérésekkel igyekeztek belegyezését kinyerni, de ő állhatatosan védte Ignácot. Ezért szakadás állt be, mely a pápa haláláig tartott. Ez már előjátéka volt a későbbi keleti nagy egyházszakadásnak. Erélyét kimutatta II. Lothár király házassági ügyében. Ez törvényes nejétől válni akart jogtalan úton. A pápa nem engedte. János ravennai érsekkel is volt viszálya. Ez zsarnokoskodott minden alattvalója felett és midőn II. Lajos császár szövetségét megnyerte, a pápával szemben is kimutatta féktelenségét. Ezen pápa életének nevezetes ténye volt még a bolgárok megtérése. VIII. Orbán óta az egyház szentjeinek sorában tiszteli.

3. M.(II.), pápa (1058-61). Uralkodása elején zsinatot hivott össze, melyben az ellenpápa letevéséről tanácskozott, ki első fölszólítására meghódolt. Egy másik zsinatban szerencsésen elintézte Berengárnak (l. o.) ügyét, ki az oltáriszentségről vallott téves nézetét visszavonta. Ugyanezen zsinaton a pápaválasztást szabályozta és azt a bibornoktestület elvitázhatatlan jogának nyilvánította. Ezzel véget vetett sok zavarnak. A normannok fejével, Guiscard Róbert gróffal kibékült és evvel nagy segítséget nyert egyéb ellenségei ellen. Rómában az elhatalmasodó nemesi családokkal szemben sikeresen megvédte a pápaság tekintélyét.

4. M. (III.), pápa (1277-80), a hires Orsini-család tagja. A Habsburgi Rudolf és Anjou Károly közti viszályokat kiegyenlítette és előbbinek közbenjárása folytán a szentszéknek összes időközben elrablott birtokait visszaszerezte. Róma városában hatalmát biztosította. Uralkodásának hibája volt, hogy rokonait nagyon pártolta és sokszor érdem nélkül magas állásokra emelte őket.

5. M. (IV.), pápa (1288-92). Szegény szülőktől származott és korán a szt. Ferenc-rendbe lépett. Az Anjou és Aragonok közt létrehozta a békét Itália déli részeiben. A Szentföldön a törökök garázdálkodtak, minek megakadályozására saját költségén keresztes hadat szervezett, az ügy azonban hajótörést szenvedett. A tatárokhoz hittérítőket küldött; Róma városát nagy építkezések által gazdagította.

6. M. (V.) pápa nevet viselt az a férfiu, ki mint ellenpápa lépett fel XXII. János ellen, de csakhamar alávetette magát a törvényes pápának. Az egyházat sohasem kormányozta és a pápák névsorában sem foglal helyet.

7. M. (V.), pápa (1447-55). A német-római király, III. Frigyes barátságos volt irányában és elismertetését kieszközölte az ellenpápával (V. Felix) szemben, kit VII. Károly francia király pártolt. M. közbenjárására szünt meg a zsinat, mely szakadást okozott a kereszténységben. III. Frigyes Basel elhagyására kényszerítette azt, mire Franciaországba tette át üléseit. VII. Károly azonban rábirta V. Felix ellenpápát a lemondásra, mire a zsinat 1449. M.-t elismerte pápának. 1450-ben megtartotta a jubileumot a legnagyobb rendben. 1452. megkoronázta III. Frigyest Rómában. Sok gondot okoztak neki az elhatalmasodó törökök. Nagy összeggel támogatta görögöket, kik megigérték az uniót, de a pápa követeit megszokott durvasággal illették. A gazdag görögök nem adtak pénzt a védelemre, a megsértett Nyugat is visszavonult. Ez alatt 1451. II. Mohammed lett a szultán, ki 1453. Konstantinápolyt ostrom alá vette. A pápa, Velence és Genua küldött ugyan hajóhadat, de hiába, a város elesett. A nemesszivü pápa új hadak létesítésén fáradozott, de már 1455. a keserüség sírba vitte. nagy pártolója volt a tudományoknak. 5000 pompás kódexet szerzett be, melyekkel alapját vetett meg a tulajdonképeni vatikáni könyvtárnak. Az egyházi művészetet is elősegítette, miről hátrahagyott emlékei tanuskodnak. Róma alatta élte aranykorát. V. ö. Karcsu Arzén, A római pápák történelme (Szeged 1869).

Miklós

több magyar egyházi és világi főúr egyedül ismert neve:

1. M., püspök, I. Andrásnak 1051. megmagyarázta a III. Henrik császár hajóhadával a Dunán előnyomult Gebhard regensburgi püspöktől elfogott levelet s talán ő irta helyette a császár nevében azt a másikat, mely visszatérésre szólította fel a hajóhadat. Talán ő az a M. püspök, kit a tihanyi apátság alapító levele mint alkancellárt említ.

2. M., úr, a palotások hadnagya, 1058. értesülvén a Béla herceg élete ellen vetett cselről, Várkonyban titkon figyelmeztette az I. András király elé lépő herceget, hogy ha élete kedves, a kardot s ne a koronát válassza. Igy mentette meg a herceg életét.

3. M., herceg, állítólag Kálmán király fia volt, amit azonban egyesegyedül Bonfini tekintélyén indulva állítanak, A Thuróczynál N. siglával említett herceget valószinüleg önkényesen keresztelte el Nicolausnak.

4. M., Nyitrának oklevelesen ismert elő püspöke, kit 1133 a zágrábi egyház ügyében kiküldött biráság tagjául említenek.

5. M., erdélyi vajda volt 1212., ugy látszik, mint Bertold andechs-merani herceg és kalocsai érsek (Gertrud királyné öccse) helyettese.

6. M., tárnokmester, II. András kormányának egyik legnépszerütlenebb tagja, főkép mivel a zsidókat és izmaelitákat pártolta. Ezért őt Róbert esztergomi érsek 1232 febr. 25. egyházi átokkal fenyegette. M.-nak fő része volt abban, hogy a király 1233 aug. 20. a beregi erdőben kibékült a pápai követtel s a papsággal.

7. M., szebeni prépost, IV. Béla alkancellárja, 1241. a mohi csatában esett el, előbb azonban maga is levágott egy előkelő mongolt. Zsebében a mongolok megtalálván a királyi pecsétet, azzal erősítették meg a király nevében költött levelet, mely otthonmaradásra biztatta a magyarságot.

8. M., Ugrin érsek testvére a Csák-nemzetségből, fejér-, soron- és csanádvármegyei birtosok, több vmegye főispánja, nevezetesen 1214. Komárom, 1222-24. Csanád, 1228. Bihar vármegye főispánjának említtetik. Pozsonyvármegyei főispánságáról is van szó, amely méltóságot 1211-12. viselhette, mert az 1224-iki M. nevü pozsonyi főispán Borcs fiával, az 1233-34-iki pedig a tárnokmesterrel volt azonos. Pauler Gy. gyanítása szerint ő lehetett az a M. ispán, ki más magyar urakkal az I. Frigyes német császár által vezetett keresztes hadhoz csatlakozva, 1191. részt vett Accon ostromában. Erre mutatna, hogy először Görögországból házasodott, mig második neje francia leány volt. II. Endre bizalmas emberei közé tartozott, a királytól sok jószágot kapott adományba, ezek egy részét azonban a várjavak megvizsgálására kiküldött bizottság 1230. visszavette.

9. M., Mois nádor testvére, legelőbb egy 1214. oklevélben találjuk, mint fejérvármegyei főispánt a nádorral és Ugrin érsek testvérével együtt említve. A beregi erdőben kötött egyezségnél ő is jelen volt névrokonaival, Borcs fiával és a tárnokmesterrel együtt. Tőle származott a Daróy-család.

10. M., Obicsk fia, 1241. Dalmáciába kisérte a menekülő IV. Bélát, Trauból átment Rómába, hogy az esztergomi s kalocsai érsek és a győri püspök megerősítését kieszközölje, Béla és Velence közt békét eszközölt; követségben járt Galiciában és Bolgárországban, a tarátoknál járt Danela herceg nyomán részletes jelentést adott a tatár ügyekről s Bolgárországban fogságot is szenvedett. Mindezért 1244. a hontvármegyei Kovájelszeget kapta IV. Bélától.

11. M., a Csák-nemzetségből, részt vett a isaszegi csatában. 1267. erdélyi vajda és szolnoki főispán.

12. M., a Kán-nemzetségből, erdélyi nagyprépost, Erzsébet királynénak, IV. László király anyjának kegyeltje, noha erőszakos, tudatlan, gyilkos és gyujtogató ember hirében állt. 1272. eleintén sehogy sem akarták, utóbb azonban egyhangulag esztergomi érsekké választották az esztergomi kanonokok, mire azonnal elfoglalta az érseki széket. 1274 március elején a káptalan Benedek (aradi, majd budai) prépostot választotta helyette, mit a király is hegyben hagyott ugyan, de M.-t is megtartotta kegyelmében. 1277. őt küldte az erdélyi szászok ellen, kik a gyulafehérvári székesegyházat felgyujtották s odaégettek 2000 embert. A királyhoz, mint annak alkancellárja, még akkor is hű maradt, mikor 1279 máj. 5. Fülöp pápai legátus fölmenteni igérte az egyházi átok alól, ha leteszi az alkancellárságot, a politikától visszavonulni ősi birtokaira s teljes kárpótlást ad az egyháziaknak s világiaknak okozott sérelmekért. Nem fogadta el a kegyelmet s követte urát a kunok közé. 1280. azonban halálos ágyán kibékült az egyházzal s meghagyta, hogy holttestére nézve a legátus rendelkezzék. A legátus a bélpoklosok temetőjébe vitette s a nép közt hire menvén, hogy teljes bűnbocsánatot ad annak, ki holttestére követ dob, a nép egész halomra való követ dobott reá. A legátus tiltakozott az ellen, mintha ezt ő akarta volna.

13. M., a Pok-nemzetségből, Móric fia, 1272 nov. 27.-1274 nov. 25. s másodszor 1315-18. Erdélyország vajdája volt.

14. M., pécsi püspök. Előbb Lajos király nevelője volt, s nagyon megnyerte tanítványa szeretetét. A királyi kápolna ispánja és Lajos király titkos kancellárja volt. Mint pécsi püspök a jámborság hirében halt meg 1360. V. ö. Pór, N. Lajos király, 10. old.; Koller, Epp. Quinque-eccl. III.

15. M., egri püspök, l. Dörögdi.


Kezdőlap

˙