Miklós

1. (I.), Nikolaj Pavlovics, orosz cár, I. Pál és második nejének, Mária Feodorovnának harmadik fia, szül. Gacsina kastélyban 1796 jun. 25. (jul. 6.), megh. Szt. Pétervárt 1855 február 18. (márc. 2.). Szülei Lamsdorf grófra bizták nevelését, de M. csak a katonai pálya iránt mutatott kedvet. 1817 jul. 13. Sarolta porosz hercegnőt, III. Frigyes Vilmos id. leányát vette nőül, aki a görög hitre való áttérésekor az Alexandra Feodorovna nevet kapta. Sándor cár halála után (1825 dec. 1.) a trón M. bátyjára szállott, ámde Konstantin nagyherceg (l. o.) magántermészetü okokból igényeiről másodszor és most nyilvánosan lemondott, s ilyenformán a trón M.-ra szállott. Oly kérlelhetetlen szigorral kezdé meg uralkodását, hogy az egész népen erőt vett a rettegés. Az a zavar, melyben Sándor országát hátra hagyta, leirhatatlan volt és napról-napra újabb összeesküvések alakultak. A «déli társulat» gyilkossági merényletet tervezett, a decemberisták fölkelést rendeztek és 1825 dec. 14. (26.) csakugyan elpártolásra birtak néhány pétervári ezredet. Ámde ekkor a fiatal cár vaskeze nehezedett rájuk és az összeesküvésnek azonnal vége szakadt. M. ezen idő óta esküdt ellensége maradt mindennemü szabadabb mozgalomnak és nemcsak saját országában, hanem egész Európában érvényesítette nagy hatalmát mint a reakció és a rend bajnoka. Első gondja volt, hogy az orosz törvények kodifikálását végre valahára befejezze. Parancsára jelent meg 1830. Az orosz birodalom törvényeinek teljes gyüjteménye, 1838. Az érvényben levő törvények gyüjteménye, 1854. pedig a Büntetőtörvénykönyv. Ezenkivül kereskedelmi törvényszéket állított. Helyreállította továbbá az Anna cárnő által eltörült hitbizományokat és a városi polgárság között új osztályt, a kiváltságos «nemes polgárok» osztályát alkotta. A jobbágyok felszabadítását ellenben ő sem merte kimondani s mindössze nem ellenezte, hogy néhány humánus főúr jobbágyait szabadoknak nyilvánítá. Az 1842-iki ukázzal próbálta ugyan a felszabadítást föltételeit szabályozni, de már ez is annyira nyugtalanítá a nemességet, hogy a cár kényszerítve volt a rendelet hamis értelmezőit elzáratni. Az ortodox egyházzal kurtán bánt: egy tábornokot állított a nemzeti egyház élére, aki katonai erővel vitte keresztül a katolikusok és protestánsok megtérítését. Hogy az ifjuságot a nyugati államokat mételyező veszedelmes tanok ellen megvédje, eltiltotta a külföldi iskoláztatást és Kijevben egyetemet és orosz pedagogiai főiskolát állított a tanárok kiképzése végett. Idegen nevelők és nevelőnők alkalmazását pénzbirság alatt eltiltotta. A német filozofia iránt ily bizalmatlanságot táplált, hogy a bölcsészet tanítását az egyetemeken beszüntette. Különös gondot fordított ellenben a katonai iskolákra és akadémiákra.

A külpolitika terén az első években Ázsia vonta magára M. figyelmét. A Persiával folytatott háboru (1826-28) Paskievics diadalával, illetőleg az 1828 febr. 10. (22.) aláirt turkmancsai békével ért véget. Bár Metternichnek szavát adta, hogy az új életre ébredt helléneket nem fogja támogatni, a török és az egyiptomi hadvezérek által elkövetett mészárlások hirére mégis elégtételt kért az ortodox egyház nevében. 1820. (márc.) ultimátumot küldött a divánhoz, mely némi ellentállás után a föltételeket elfogadta. Ezen (akkermani) szerződés szerint a porta elismerte a bukaresti békét, szintugy Oláh- és Moldvaország autonomiáját, megigérte a orosz hitelezők kielégítését és azt is, hogy az orosz hajók szabadon járhassanak a Dardanellékon keresztül. Mindamellett a görög kérdés miatt újabb viszály támadt, melynek folyamán Heiden orosz admirál az angol és francia tengernagyok közreműködésével a török hajóhadat a navarini öbölben megsemmisítette. Ebből nyilt háboru támadt. Paskievics újra ázsiai Törökországba nyomult és bevette Karsz és Erzerum várát; Európában pedig az oroszok a cár jelenlétében keltek át az Al-Dunán és nem törődvén sem a féltékeny Ausztria és Anglia intervenciójával, átkeltek a Balkánon is, sőt Drinápolyba vonultak. A porta végre engedett és átengedte Oroszországnak a drinápolyi békében a dunai delta-szigeteket, Ázsiában több várost, elismerte Görögország függetlenségét és Moldva, Oláhország és Szerbia kiváltságos jogait; megnyitotta a Boszporust és a Dardanellákat minden hatalom előtt és 119 milliót fizetett a hadiköltség fejében. M. alatt a khinai határon is emelkedett az orosz befolyás és 1854. már az Amurig terjedt az orosz gyarmatok hálózata. A Kaukázus déli lejtősét is hatalmába kerítette és ámbár a hegyi várak és szorosokért vívott harcokban az orosz csapatok több ízben kudarcot szenvedtek, egészben véve Samyl hatalma egyre gyöngült. 1841. M. a khivai khán ellen indított hadat és noha az orosz sereget az időjárás és a fáradság csaknem teljesen tönkre tette, a megijedt khán mégis elégtételt adott, 1854. pedig a khán vazallusi viszonyba került a cárral. 1830. Lengyelországban indult meg újabb szabadságmozgalom, mely a párisi és brüsszeli felkelés hirére forradalmi felkelésre vezetett. (L. Lengyelország története, XI. köt., 415. old.) M. visszautasított minden békekisérletet és kijelenttette, hogy fellázadt alattvalókkal nem alkudozik. Diebics és utóda, Paskievics elnyomták a felkelést és véres boszut vettek a felkelőkön. M. erre az 1815. alkotmányt elkobozta, Lengyelországot Oroszországba olvasztotta és vaskézzel nyomta el a polonizmus csiráit. Az 1832. megújuló keleti válság idején, midőn Ibrahim egyiptomi alkirály Konstantinápoly ellen fordult seregével, a szultán felhivására legelőször is M. cár küldötte hajóhadát a Boszporusba és 24 000 katonát a Pruthoz; midőn pedig Anglia és Franciaország ez ellen tiltakozik, Orlov gróf orosz követ arra beszélte rá a szultánt, hogy a cárral védő és támadó szövetséget kössön, mely Törökország függését Oroszországtól szentesíté (1833 jun. 8.). 1833. összehivta a münchengrätzi kongresszust, hol «mesterével», Metternich kancellárral, az orosz, osztrák és porosz szövetséget megújította. 1846-ban részt vett Krakó köztársaság leveretésében az Ausztriához való kapcsolásában. Midőn az 1848. mozgalom még Közép-Európa minárkikus államaiban is megingatta a legitimitás elvét, a «vas cár» egymagában szállott szembe az európai forradalommal. Előbb a forrongásban levő Lengyelországot tartotta féken, azután a porosz királyt és az elűzött Bibesco oláh és Sturdza moldvai hoszpodárt segítette szóval és tettel, végre pedig Varsóban találkozván az ifju osztrák császárral, I. Ferenc Józseffel, ennek kérelmére Paskievicset küldötte összesen több mint 181 000 katonával hazánk ellen, aki kezet fogva az osztrákokkal, honvédeinket végre fegyverletételre avagy menekülésre kényszerítették. Az 50-es évek elején rokonszenvvel kisérte III. Napoleon fellépését, ki előbb a római, majd a francia köztársaságnak vetett véget. 1852 máj. Bécsben tett látogatást, mely alkalommal sokféle kitüntetés érte. Nemsokára azonban Franciaország és Ausztria a «szent helyek» kérdésében és a montenegrói kérdésben ellene fordultak, mi a cárt annyira bántotta, hogy Mesikov (l. o.) által ultimátumot küldött a portához és miután a szultán ezt visszautasította, felvetette a keleti kérdést. Ebből a krimi háboru (l. o.) támadt, melynek folyamában a mindenható cárt szörnyü vereségek érték. A trónon legidősebb fia, II. Sándor (l. o.) követte, ezenkivül még 3 fia és 3 leánya volt; Konstantin, Miklós, Mihály és Mária, Olga, Alexandra. Mária Leuchtenberg hercegnek, ennek halála után pedig Stroganov grófnak volt neje (megh. 1876 febr. 9. [21.]); Olfa Károly württembergi királynak lett a neje (megh. 1892 okt. 30.); Alexandra Frigyes hessencasseli herceghez ment nőül és meghalt közvetlenül a menyegző után (1844 aug. 10.).

2. M. (II.), Nikolaj Alexandrovics, orosz cár, III. Sándor fia, szül. Szt. Pétervárt 1868 máj. 6. (18.). Danilovics tábornok és külföldi nevelők vezetése alatt folytatta tanulmányait. 1890-ben György görög herceg társaságában és Uchtomskij herceg felügyelete alatt nagy utazást tett, melynek megkezdése előtt a nyugat-európai udvaroknál, igy Bécsben is tett látogatást, ahonnan Görögországba, Egyiptomba, Indiába, Jávába, Sziamba, Khinába és Japánba folytatta útját, honnan Szibérián át tért vissza Oroszországba, miközben Vladivosztokban megnyitotta az uszuri vasútvonalat. 1893 febr. 10. atyja a nagy szibériai vasút építésével megbizott bizottság elnökévé tette. Azután újabb utazást tett Németországba és az orosz uralkodó családdal rokon udvarokat kereste fel első sorban 1894 ápr. 20. unokatestvérét, Alix hesseni hercegnőt (IV. Lajos nagyherceg és nejének, Alice angol hercegnő leányát, Viktoria angol királynő unokáját) jegyezte el. III. Sándor cár 1894 nov. 1. halt el Livadiában, mire a trón a 26 éves M.-ra szállott. A temetés után, nov. 26. megtartotta menyegzőjét az előzőleg a görög hitre áttért Alix hercegnővel, ki a keresztségben az Alexandra Feodorovna nevet kapta. M. trónralépése után az atyja utolsó éveiben háttérbe szorult reformpárt megérkezettnek hitte feltámadásának napját és sokan már alkotmányos rendszer behozatalát remélték. Ezek a remények azonban, amint ez a cárnak a tveri kormányzóság területén lakó nemesség követeihez intézett válaszából (1895 jan.) kitetszett, hogy isteni eredetü és őseitől örökölt autokrata hatalmából nem fog engedni. A külügyi politikát M. Girsz halála után (1896 jan.) Lobanovra (l. o.) bizta, ki közelebb több diplomáciai sikert aratott. Megszilárdította a Franciaországgal való barátságot, Konstantinápolyban emelte az orosz befolyást, mig Anglia befolyása (az örmény kérdésben tanusított fellépése folytán) egyre csökken; Menelik abissziniai királlyal barátságot kötött, ki azután Leontjev orosz tudós és politikus látogatását (1895 végén) ünnepélyes követség elküldésével viszonozta. De a legnagyobb sikert az új kormány Bolgárországban aratta, melynek fejedelme, Koburg Ferdinánd, a politikai helyzet hatása alatt kényszerítve látta magát, Boris hercegnek az ortodox vallásra való áttérését megengedni és egyúttal a árt arra kérni, hogy keresztapja legyen Borisnak. A cár 1896 jan. 25. kelt kegyes hangu kéziratában elvállalta a keresztapaságot, Ferdinánd hazafias elhatározása fölött elismerését fejezte ki és Golenicsev-Kutuszov tábornokot nevezte ki a maga helyettesének. Egyúttal diplomáciai ügynököt küldött Szófiába, ahol Oroszország 1886 óta nem volt képviselve. Hogy Szerbia is Oroszországhoz szít, mutatta a skupscsinának február 6. hozott egyhangu határozata. 1895 nov. 14. a cárnő leánygyermeket, Olga nagyhercegnőt szülte. A koronázás május havában fog végbemenni, mely alkalommal Moszkva városa fényes ünnepélynek lesz helyszine.

3. M., Nikolaj Nikolajevics, orosz nagyherceg, szül. 1831 aug. 8. (jul. 27.) mint I. Miklós cárnak a harmadik fia, megh. Alupkán (Krim) 1891 ápr. 25. (13.). A katonai pályára lépett, részt vett a krimi háboruban és azután a testőrség parancsnoka lett. Az 1877-78. török háboru kitörésekor III. Sándor cár a Duna-hadsereg főparancsnokává tette, mely állásban ugyan nemcsak hogy jelét nem adta hadvezéri tehetségeinek, hanem ügynökökkel meg szállítókkal való piszkos üzelmei folytán még botrányra szolgáltatott okot. A háboru befejezése után visszatért Szt. Pétervárra és megkisérté rehabilitációját. De a császár összes méltóságaitól és katonai rangjától megfosztotta. 1882. tékozlása miatt gyámság alá helyezték, apanageját 7000 rubelre szállították le és őt magát a Kaukázusba küldték számkivetésbe. - M. neje Alexandra oldenburgi hercegnő volt, kivel 1856. kelt egybe. E házasságból két fiu született: 1. Miklós nagyherceg, szül. 1856 nov. 6. (18.), aki részt vett az 1877-78. török háboruban és jelenleg a gárda-lovasság II. dandárjának parancsnoka. Morganatikus házasságban él Burinin özvegyével. 2. Péter nagyherceg, szül. 1864 jan. 22. (10.), jelenleg a gárda-dsidás ezredben kapitány. Neje Milica, Miklós montenegrói fejedelem leány, kivel 1889 jul. 29. (aug. 7.) kelt egybe.

4. M., Montenegro fejedelme, l. Nikita.

Miklós

1. Gyula (miklósvári), borászati országos kormánybiztos miniszteri osztálytanácsosi ranggal, szül. Finkén (Borsod) 1832 nov. 26., megh. Budapesten 1894 máj. 2. Atyja Ferenc, borsodvármegyei köztiszteletben álló alispán volt. Középiskoláit Miskolcon kezdte s Eperjesen folytatta, de még be sem végezte s már is, mint még csak 16 éves legényke, 1848. felcsapott honvédnek s a hadseregnél ügyessége s bátorsága csakhamar gyors előmenetelt biztosítottak a félgyermek-ifjunak, ki már 1848 dec. hadnagy s 1849 márc. főhadnagy s Abrahémy ezredes segédtisztje lett s a nemzeti hadsereg egyik legjobb lovasának hirében állott. Ezredével együtt Világosnál tette le a fegyvert. Ekkor besorozták a császári hadseregbe mint szekerész közlegényt. Troppauban Jósika János br. császári huszár-alezredes kieszközölte, hogy a szekerészettől a 3. huszárezredbe osztották be, hogy őt hó mulva már ismét hadnagy lett. Főrangu tiszttársai kedvelték a lovagias fiatal tisztet, ki azonban csakhamar elhagyta a hadsereget, s Bukovinában megnősülvén, borsodvármegyei birtokára ment gazdálkodni. 1860. a szendrái járás főszolgabirájává választották. Az 1860. országgyülést követő provizorium alatt e tisztjétől megvált, s azt csak 1867. vállalta el újra, s a koronázáskor ő vezette a borsodvármegyei díszes bandériumot. Majd 1875. országgyülési képviselővé választatott az edelényi választókerület bizalmából, s két cikluson át volt tagja a képviselőháznak. Ismert nagy tapasztalásu, szakértő szőllősgazda lévén s borászati kérdésekben alapos szakavatottságra valló fölszólalásaival tünvén ki, országos borászati kormánybiztossá neveztetett a földmivelés minisztériumban tanácsosi ranggal. E minőségében rendkivüli szorgalmat s buzgóságot fejtett ki, különösen mindent elkövetett a filloxera kártételeinek enyhítésére, s 1876 óta majdnem két évtizeden át a magyar szőllőmívelés s borászat valódi apostola, s a filloxera-vész által elpusztított szőllők helyreállításának s az ország e nagy kincse megmentésének legfáradhatatlanabb bajnoka volt. Közhasznu működésének ideje alatt kétszeres legfelsőbb kitüntetésben részesült, előbb királyi tanácsosi címet, majd vaskoronarendet nyerve. Kecskeméten szőllőtelepet alapított, mely nevét viseli, s hol barátai s munkatársai emlékét állítottak tiszteletére, melyet ünnepélyesen lepleztek el 1895 szept. 29. Az emlék fehér márványból, Strobl Alajos szobrász iskolájában Abt szobrász által készült domboralaku szobormű, kegyeletes felirattal ellátva.

2. M. Ödön, az előbbinek fia, országgyülési képviselő s a földmivelési minisztérium volt államtitkára, szül. Finkén, a családi birtokon, 1857 dec. 14. A leggondosabb nevelésben részesült; a középiskolát Miskolcon, Budapesten és Bécsben, a technikát a budapesti műegyetemen végezte. Már 1876. beutazta Németországot, 1877. Svájcot és Belgiumot. A kultuszminiszter kiküldte az 1878-iki párisi kiállítás tanulmányozására, s miután 1879. a mérnöki oklevelet megnyerte s az angol nyelvet teljesen elsajátította, az É-amerikai Egyesült-Államokba, hogy ott az amerikai gabona-elevátorok intézményének alapos ismeretét szerezze meg. E két hivatalos tanulmányútja alatt bő alkalma nyilt ugy az európai szárazföldi államok, mint Anglia és Amerika gazdasági viszonyait szinről szinre látni, megfigyelése alá venni, és közgazdasági ismeretkörét nagy mérvben gyarapítani. E szép eredményről tanuságot tesznek útjára s tapasztalásaira vonatkozó iratai, felolvasásai, alapos szakmunkálatai, melyekben tanulmányairól beszámol. 1880. a budapest-zimonyi vasút előmunkálataiban dolgozott, midőn Budapest főváros meghivását kapta, hogy az itt tervezett első magyarországi gabona-elevátor építésénél vállalja el a műszaki felügyelő fontos hivatását. Az elevátor 1883-ban befejezett, sikerült felépítése után a király a fiatal szakember érdemeit koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, a főváros pedig az elevátor ellenőrző felügyeletével s ezenkivül az üllói-úti nagy közkórház építési költségeinek felülvizsgálatával is megbizta. E közben ő kezdeményezte Széll Kálmánnal, mint a magyar jelzáloghitelbank elnökével annak a banknak felállítását, mely aztán a fővárostól az új gabona-elevátort bérbe vette, s ő adta a közraktári kezelés célszerü szervezésének eszméjét, s ő volt, aki amerikai úti tapasztalatai s összeköttetései révén először felhivta intéző köreink figyelmét a telefonra, s aki meghonosította nálunk (1884) a hires amerikai Fairbanks-társaság tökéletesbített mérleggyártási üzletét, s mint annak igazgatója s későbben társtulajdonosa, e vállalatot, erős versenytársakkal szemközt, jól jövedelmező virágzásra emelte. Az 1885-iki országos kiállításon is sikeres munkát végzett, mint a nemzetközi osztály szervezője s ez osztály alelnöke, s három nyelvü katalogusának szerkesztője és az országos jury-tanács előadója. E mellett fáradhatatlan részt vett összes nemzetgazdasági s gazdasági mozgalmainkban, a gazdasági egyesület, gazdakör, a magyar mérnök- s építészegylet, iparegylet, természettudományi társaság, műegylet stb. működésében, mint választmányi tag, s nem kevésbbé reformált egyháza ügyeinek kormányzásában is. 1892-ben Borsod vármegye szirma-bessenyői kerülete részéről országgyülési képviselővé választatván, azonnal első szónoki fellépése után ritka méltánylásban részesült: előadója lett a közgazdasági bizottságnak, tagja a delegációnak, s egy év mulva, a Wekerle-kormány alatt, 1893. az a kitüntetés jutalmazta érdemeit, hogy a földmivelésügyi minisztériumba államtitkárságra hivatott meg, mely minőségében hosszabb tanulmányutakat tett a Duna s Tisza mentén. Államtitkári hivatalában működött 1895 nov.-ig, midőn, közbejött nézeteltérések folytán, hivataláról önként leköszönt. Képviselői állását s nagyszámu tiszteletbeli hivatalait azonban megtartotta s ez alkalommal diszíttetett a szerb királysági Szt. Száva-rend csillagos középkeresztjével. A gabona-elevátorok, közraktárak, csatornázás stb. tárgyában kiadott röpiratain kivül, amerikai útjának vonzó ismertetése s a Chicagóba utazó honfitársai számára irt útmutatója, melynek címe: Budapesttől Chicagóig és tovább (Budapest 1894) köztetszésben részesültek.

Miklósfalu

(Nickelsdorf), nagyközség Moson vármegye rajkai j.-ban, (1891) 1782 német és magyar lakossal, vasúti állomással, postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Miklósfalva

(Detvahuta), kisközség Zólyom vmegye nagyszalatnai j.-ban, (1891) 1222 tót lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Miklósfi

János, (világosvári), Révai Miklós állítólagos tanítványa, ki a Verseghy Ferenc Tiszta magyarság címü könyve ellen nevezetes vitairatot adott ki mestere védelmére, főleg az ikes igék tanát védelmezve. Mint Bánóczi József kiderítette (Révai Miklós élete, Budapest 1879, 306. old.), M. csak álnév, mely mögött maga Révai lappang, kinek atyját Miklósnak hítták, s az ő eredeti keresztneve János volt.

Miklós fia Demeter

l. Demeter.

Miklosich

Ferenc, jeles szlávista, kiváló nyelvész és etnologus, szül. Radmescsakban (Stájerország) 1815 nov. 20., megh. Bécsben 1891 márc. 7. Alsóbb iskoláit Varasdon, a felsőbbeket Marburgban, a bölcseletet és jogtudományt pedig Grazban végezte, hol 1837. elnyerte bölcseletdoktori rangot, és eleinte a tanári pályának szentelte magát. 1838. Bécsben ment, jogdoktori rangot nyert és ügyvédkedni kezdett. De a véletlen oly ismeretséget hozott útjába, mely egész pályájára elhatározó befolyással volt; megismerkedett Kopitarral (l. o.), kinek szellemi rokonsága és tudományos hajlamainak hasonlósága csakhamar benső baráti kapcsot létesített közöttük. Kopitar közbenjárásával és rábeszélésére lépett M. 184. az udvari könyvtár tisztviselői sorába. Nemsokára nyelvészeti munkálatai, melyekben az alaposság kritikával párosult, magukra vonták a közfigyelmet, különösen Bopp összehasonlító nyelvtanának birálata (Wiener Jahrbücher 1844). 1848. előbb rendkivüli, majd (1850) rendes tanára lett a szláv nyelveknek a bécsi egyetemen. S ezen állásában működött egész 1885-ig. 1851. a bécsi akadémia tagja lett, s később a bölcselettörténeti osztálynak titkára. 1861. az osztrák urakházának tagja lett. Tanulmányai érdekében ismételten nagy utazásokat tett s szlávok lakta vidékeken. 1856. bejárta Dalmáciát és Montenegrót, kútfői tanulmányok végett. 1836. és 1842. Olaszországban, 1851. Konstantinápolyban, 1852. Franciaországban járt. 1872. a magyar tudományos akadémia is megválasztotta kültagjául. 1885. nyugalomba vonult. Művei közül minket legközelebb érdeleknek: Die slavischen Elemente im magyarischen (1871., 2. kiad. 1884., magyarra fordította Szarvas Gábor a Magyar Nyelvőrben 1882); Die Sprache der Bulgaren in Siebenbürgen (Bécs 1856); Über die Wanderungen der Rumunen (1879); Die Bildung der Ortsnamen aus Personennamen im Sl. (1864); Die Fremwörter in den sl. Sprachen (a bécsi akadémia emlékiratai 15. köt.). Egyéb fontosabb munkái: Die sl. Elemente im Rumunischen (1861); Das sl. Element im Neugriech. (1870); Rumunische Untersuchungen (1881-82); Die türkischen Elemente in den südost- u. osteurop. Sprachen (1884); Etymologische Wörterbuch der sl. Sprachen (1886); Lexikon linguae palaeo-slovenicae (Bécs 1850, 2. kiad. 1865); Vergleichende Grammatik der sl. prachen (négy köt., 1852-1874); Formenlehre der alrslowenischen Sprache (1850, 2. kiad. 1854, 3. kiad. 1878); Lautlehre der altslow. Spr. (1850); Die Legende des heil. Cyrillus (Dümmlerrel 1870); Die Volksepik der Kroaten (1870); Albanesiche Forschungen (3 köt., 1871). Rendkivül becses még: Über die Mundarten und Wanderungen der Zigeuner Europas (1874-77, 12 füzetben); Beiträge zur Kenntsnis der Zigeunermundarten 81874-78, 4 füzet). L. Cigányok (IV. köt. 362. old. 2. hasáb).

Miklósvágás

(Miklusovce), kisközség Sáron vármegye sirokai j.-ban, (1891) 437 rutén és tót lak.; az itt fennállott Phönix-rézkohó 1886. megszünt.

Miklósvár

kisközség Háromszék vmegye M.-i j.-ban, (1891) 711 magyar lak. A hajdani Miklósvárszéknek székhelye volt.

Mikloušic

(ejtsd: -sics) Tamás, horvát iró, szül. Jasztrebarszkán 1787., megh. u. o. 1883 jan. 7. Kezdetben zágrábi gimnáziumi tanár, később pucsai, sztenjeveci és utoljára jaszkai plébános volt. A tulajdonképeni horvát (azaz kajkavci tájszólásban irt) irodalom legnevezetesebb képviselőinek egyike volt. Igen sokat irt és abban is vannak érdemei, hogy a régibb irodalom sok már elfelejtett termékeit újra kiadta. Eredeti munkái: Izbor dugovanj vsakovrstneh (1821), melyben a horvát történet és irodalomtörténet rövid áttekintését adta; Huta pri Savi (1822); Pripecenje Zrini Miklouša (1833) stb. Horvát és latin költeményeket is irt.


Kezdőlap

˙