Naosz

(gör.) a. m. templomhajó, a görög templom belső része.

Nap

(Sol, l. a mellékelt képet), a bolygórendszerünknek ugy nagyságra, mint tömegre nézve uralkodó középponti teste s egyszersmind azon álló csillag, mely a bolygók világát fénnyel és meleggel látja el.

[ÁBRA] A NAP ÉS BOLYGÓINAK MÉRETVISZONYAI.

A Földtől való távolsága, napparallaxis.

A földpálya közepes sugara, az u. n. naptávolság v. földtávolság, a csillagászatnak egyik legfontosabb adata, mert ugy a bolygó- mint a csillagrendrendszerben minden távolságmérés hosszegységét képezi. Mivel Kepler harmadik törvénye szerint két bolygó közepes naptávolságainak harmadik hatványai ugy aránylanak, mint e bolygók kerintési idejének négyzetei, utóbbiak pedig tisztán időmérésből lehetőleg pontosan meghatározhatók, világos, hogy minden bolygó naptávolsága a Föld-Nap távolságának egységeiben kifejezhető, ha években kifejezett keringési idejét ismerjük. És épp igy határozhatjuk meg az álló csillagoknak ugyanez egységben kifejezett távolságát, ha sikerült évi parallaxisát megmérnünk, azaz azon szögletet, mely alatt valamely álló csillagból a földpálya középsugara látható. A földtávolság meghatározása ismeretes hosszmérték szerint trigonometriai úton történik azon szöglet meghatározása révén, mely alatt a Nap középpontjából nézve a Föld equatori sugara látszik; e szöglet a napparallaxis nevét viseli. Mivel ez nem nagyobb, mint azon eltolódás, melyet 1800 m. távolságban fekvő tárgy mutat, ha felváltva bal és jobb szemmel figyeljük, természetes, hogy közvetlen módszerekkel pontosan meg nem mérhető s összetett kerülő eljárásokhoz kell folyamodnunk. Legelőször Aristarchos foglalkozott e mérés eszközlésével Kr. e. 265 körül, megállapítván a Hold első vagy utolsó negyedének lehetőleg pontosan választott pillanatában a Holdnak a Naptól való szögtávolságát. Mivel a Hold tányéra ez esetben pontosan félig van megvilágítva, a Nap, Föld és Hold ez utóbbi test központjában derékszögü háromszöget képez, amelyből Aristarchos megfigyelése szerint következnék, hogy a Nap 19-szer oly távol van tőlünk, mint a Hold. E rendkivül durva eredmény (a Nap tényleg 400-szoros holdtávolságban áll) oka, hogy nem állapítható meg szigoruan azon pillanat, melyben éppen a Hold fele volna megvilágítva. Ugyanezen módszer szerint későbben Wendelin valamivel jobb eredményt ért el. Hipparchos ugyan e célra a Föld árnyékkúpjának átmérőjét határozta meg a Hold távolságában két részleges holdfogyatkozás alapján, de az ő eredménye is 20-szor kisebb volt, mint a tényleges földtávolság. Huygens módszere be nem bizonyítható feltevéseken alapszik, de szerencsés véletlen folytán nagyon pontos értékhez jutott. Az első hasznavehető módszer az 1672-iki Marsoppozicióban talált alkalmazást. Richer ugyanis Cayenneben határozta meg pontosan e bolygó helyzetét, mig hasonló megfelelő megfigyelések a párisi obszervatoriumon folytak. Ezek összehasonlítása adta a Mars parallaxisát s a 3-ik Kepletféle törvény alapján a Napét is, melyet Domenico Cassini 9,5 ívmásodpercnyinek, a Nap távolságát tehát 21 600 földsugárnyinak talált. E módszert, amelyben újabban a Mars helyett egyik v. másik a Földet eléggé megközelítő apró bolygó is szerepel, a jelen század második felében is sikeresen alkalmazták. A legismertebb és leghiresebb módszert azonban Venusnak a napkorong előtti átvonulásai nyujtották; az első Kepler által előre mondott átvonulás 1631 dec. 7. történt, a következők 1639 dec. 4.; 1761 jun. 6.; 1769 jun. 3.; 1874 dec. 9. és 1882 dec. 6. mentek végbe. A legközelebbi átvonulások másodikát figyelte Horrox angol csillagász, s ennek alapján dolgozta ki hiressé vált javaslatait a napparallaxis meghatározására. Ha két egymástól az ekliptikára merőleges irányban lehetőleg távol álló megfigyelő észleli a Venust a napkorongon, mindegyike a bolygót a korong más-más pontján fogja látni. Ez eltolódás, melyet legjobban Venusnak a fényes tányéron leirt és egyszerüen időmeghatározásból lemérhető húrjából vezetünk le, nem egyéb, mint a Venus és a Nap parallaxisainak különbsége, melyből emez ismét a Kepler 3-ik törvényéből számítható. És a Venus kedvező távolsági viszonyai folytán oly módon, hogy minden a megfigyelésben netalán elkövetett hiba az eredmény értékének 1/5-énél is kevesebbel megy át. Mivel azonban a venusátvonulások egyrészt ritkák, másrészt nagyon költséges expediciókat követelnek, az utolsó kettő pedig ugy látszik a várt fokozódottabb igényeknek teljesen nem felelt meg, e mellett más módszerek felhasználása is kivánatos. A Hold s egynéhány bolygó jól megfigyelhető háborgása erre kedvező módot nyujt, különösen pedig könnyü s bármikor alkalmazható eljárás a fény terjedési sebességének experimentális meghatározása. A Jupiter-holdak fogyatkozásainak észlelete ugyanis megadja az időt, mely alatt a fény a földpálya átmérőjét befutja, s ennél fogva a fény sebességével együtt magát a Nap-Föld távolságát is. Vagy a csillagászatilag pontosan megfigyelhető aberráció-állandó közvetlenül egyenlő azon viszonnyal, melyben a Föld kerintési sebessége a fény sebességéhez áll. Ha ez utóbbit kisérletileg lemérjük, akkor a Földnek lényegesen a Naptól való távolságától függő sebességét s ebből magát a napparallaxist is számíthatjuk. Az utolsó két venusátvonulás végleges értékei még nem lévén közzétéve, Newcombnak 11 különböző és egymás közt nagyon jól egyező módszerrel talált értékből számított középértékét szokás általánosan elfogadni; e szerint a napparallaxis 81/2.848 és ez adat bizonytalansága minden emberi valószinüség szerint nem több, mint 0,013 ívmásodperc. E parallaxisnak megfelel 23 307 földsugár vagy 148 670 000 km.-nyi távolság, melyet a fény 8 perc 17,8 másodperc alatt fut be.

Látszó és való nagysága.

A Napnak látszó sugara a távolság egységében 15´59".63 vagy 959".63 s ebből a való sugara 959.63/8.848 = 108,44 földi equatorsugár, vagy átmérője = 1 383 200 km., mig a Holdnak a Földtől való távolsága csak 385 080 km. A naptányér középpontjában tehát minden ívmásodpercnyi látószögnek mintegy 720 km. távolság felel meg, ugy hogy a legkisebb a Napon látható pont még mindig 100 km.-nyi terjedelemmel biró tárgy. A Nap tömege a Földének 324 439-szeresét teszi, s még mindig több, mint 700-szorosa az egész bolygórendszernek; méretviszonyait bolygóihoz l. a képmellékleten. Ebből következik, hogy sűrűsége a Földének mintegy 1/4-e, vagy a vizhez viszonyítva 1,38, mi körülbelül az ébenfa vagy a tajték sűrüségének felel meg. A nehézségi erő gyorsulása a Nap equatora alatt 27,62-szer akkora, mint a Földön, ugy hogy az első másodperc alatti esés közel 138 m.-t tesz.

Fotoszféra.

Mig a Nap fénylő felülete, a fotoszféra, gyenge nagyításu távcsőben teljes simának s egyenletesnek mutatkozik, az erősebb nagyításu távcsövekben állandóan sűtü fénylő bárányfelhők takarójához hasonlít.

[ÁBRA] 1. ábra. A fotoszféra szemcsézete.

E felhőalaku elmosódott képződmények pontosabban megfigyelés alatt még apróbb 2"-4" átmérővel biró erősen világító szemcsékre bomlanak (l. az 1. ábrát), melyek meglepő éles határolással birnak s látszólag aránylag sötét háttér fölött lebegnek, ugy hogy közeik sötét pórusok benyomását teszik. E képleteket Nasmyth régebben fűzfalevelekhez hasonlította, újabban a rizsszem elnevezés jobban felel meg. Kiváló jó viszonyok között még ezen rizsszemek is felbonthatók mintegy 1/3 átmérőjü fénypontokra. Janssen kitünő napfotográfiáin a fotoszféra szemcsézete - granulációja - helyenként élesebb és homályosabb határolással bir, ugy hogy az egész felület sajátságos és elég jól követhető hálóra bomlik, mint ezt ábránk is érzékíti, mely egy 1 m. átmérővel biró napképnek részletét adja. E bárányfelhőcskéktől teljesen különbözők a fáklyák, igen intenziv és ezért már kis távcsővel gyakorlatlan szemnek is feltünő fényerek, melyek sajátságos görbüléssel s szövődéssel sok tizezer km.-nyi távolságokra hűzódnak. Legkényelmesebben a napkorong szélén figyelhetők, és mivel állandóan foltok s protuberanciák kiséretét képezik, e jelenségekkel együtt terjedelemben, intenzitásban s gyakoriságban változnak, kétségtelen, hogy hozzájuk fizikai kötelékek is kapcsolják. A fotoszféra 619 000-szer fényesebb, mint a telehold, 5 ezer milliomszor oly fényes, mint Jupiter és 55 ezer milliomszor több fényt áraszt, mint a vele szinben is megegyező Capella első rangu álló csillag. Ugy fénye mint melege a korong közepétől a szélekig folyton fogy, még pedig annál gyorsabban, minél rövidebb hullámu a sugárzás. Egyenlő területeket tekintve a korong széle csak 2/3 annyi meleget, 1/3 annyi vörös 1/6 annyi zöld és 1/8 annyi ibolya fényt ad, mint a közepe. Természetes, hogy a Napot környező atmoszféra elnyelő hatása okolandó e különbségekért s Vogel számításai szerint a Nap e légkör nélkül 3-szor oly fényes volna ibolya, 1 1/2-szer oly fényes vörös fényében, mindössze tehát átlag kétszer oly meleg s fényes, minőnek tényleg észleljük. Az a hó, melyet a Nap a Földre sugároz, szintén pontosan meghatározható, s Langley eddig legpontosabb mérései szerint 1 m2-enként és percenként 28 kg.-kaloriát, vagyis a földfelület minden négyzetméterére másodpercenként 2,6 lóerőt tesz, feltéve, hogy a napsugarak merőlegesen esnek e felületre és teljesen eltekintve légkörünk elnyelő hatásától. Ha tehát a Föld egész felületét 52,5 m. vastag jégréteg borítaná, akkor egy év lefolyása alatt ezt a Nap teljesen leolvaszthatná. E számításnál tekintetbe vettük már, hogy a Nap egyszerre csak egyetlen egy pontra bocsát merőleges sugarakat s hogy bizonyos ideig a horizont alatt is időzik. Ha ismernők a kisugárzás s a hőforrás közötti összefüggést, akkor ebből az adatból a Nap fotoszférájának hőmérséklete is ki volna számítható; igy azonban az erre vonatkozó számítások rendkivül eltérő értékekhez vezettek. Zöllner a protuberanciák emelkedési magasságából, tehát legalább elméletileg is megbizható alapon azt találja, hogy ez a hőmérséklet legalábbis 28 000 °C.

[ÁBRA] 2. ábra Nagy napfolt 1872 ju. 4 (Lohse után).

Napfoltok és tengelyforgás.

Már a legkezdetlegesebb távcső segítségével is észlelhetők a Nap foltjai, melyeket 1611 kezdetén Fabricius és röviden utána Galilei és Scheiner is felfedeztek. Mig utóbbi e foltokat eleinte apró, a Nap közelében keringő bolygóknak tekintette, addig Galilei felismerte már a Naphoz való tartozóságukat. E foltok közel a korong keleti széléhez tünnek fel, nyugat felé vándorolnak a korongon át, a nyugati szélen mintegy 12-14 nap mulva eltünnek, hogy egyes esetekben ismét 14 nap mulva keleten láthatókká váljanak. E közben a perspektivitás törvényei szerint változtatják alakjukat, mi ugyanazon látszatot kelti, mintha a foltok a fotoszférába vájt mélyedések volnának (l. a 2. ábrát). Már Scheiner következtette e jelenségekből, hogy a Nap mintegy 25 nap alatt egyszer forog tengelye körül, mely az ekliptikával 83°-nyi szögletet képez, ugy hogy a napequator az ekliptikával 7°-nyi szögletet zár be. Kisebb távcsöveken a Napot rendesen szines üvegen észleljük, v. az okulare kihúzása által a Napnak képét vetítjük egy alkalmasan tartott ernyőre. Nagyobb távcsövek esetében a helioszkópot szokás alkalmazni, polározó tükörkészüléket, mely a napfényt tetszőlegesen meggyöngíti, anélkül hogy a fény természetes szinét megváltoztatná. A foltok rendesen két alkotórészből állanak, a sötét magból (umbra) és az azt környező szürkés udvarból (penumbra); erősebb nagyítás mellett amaz nem egyöntetü sötét, emez pedig sajátszerü szálas, sugaras és örvénylő szerkezettel bir.

[ÁBRA] 3. ábra. Korona és protuberanciák az 1879 aug. 17-iki napfogyatkozás alkalmával (Eastman megfigyelései nyomán Des Moinesban, Iowa).

A folt sötétsége csak kontraszthatás, Langley mérései szerint a sötét mag fénye még mindig 500-szor mulja felül a telehold világát. A foltok szabálytalan alakuak és nagyon különböző nagyságuak; vannak ponthoz hasonlók s olyanok is, melyek átmérője több mint 85 000 km., melyek tehát a Föld átmérőjét 7-szer s még többször is felülmulják s melyek kényelmesen láthatók szabad szemmel is, ha a Nap a horizontban áll, vagy szemünket sötét üveg védi. Emellett ugy az alak, mint a nagyság igen gyors, majdnem hihetetlen változásoknak van alávetve. A foltok rendesen csoportosan lépnek fel, gyakran több csoport is egyesül és tartamuk néhány nap s kivételesebben több hónap is lehet. Feltünő még, hogy csupán a Nap equatorának szomszédságában lépnek fel, rendesen 30° heliografikus szélességig. 40° szélességen tul csak a legeslegritkább esetben található napfolt. Az immár néhány évszázadot felölelő észleleti anyag, különösen Wolf tárgyalásai nyomán, kétségen kivül kimutatta, hogy a napfoltok gyakorisága 11 1/9 évi periodushoz van kötve; 2-3 év alatt a foltok száma és terjedelme feltünő nagy, ezután fogynak a maximum után 6-7 évre beálló minimumig, amidőn a Nap heteken át teljesen foltmentes. Ismét 4-5 év mulva a gyakoriság maximuma tér vissza. A közök egyenlőtlenek és mindenesetre a gyakoriság megnövekedése rövidebb időt vesz igénybe, mint csökkenése. A legközelebbi maximumok 1893, 1904; a minimumok 1882, 1900, 1911. Fontos, hogy minimum után a legfelső foltkifejlődés rendesen magasabb szélességek alatt észlelhető s hogy csak innen terjed a Nap tevékenysége az equator mellékére, a foltok tulajdonképeni övére. Egészen bizonyosra vehető, hogy a foltfejlődés oka nem kozmikus, azaz nem kivülről jövő, hanem oly folyamatokra vezetendő vissza, melyek a Nap testében keresendők. A foltok gyakorisága teljesen párhuzamos menetet tanusít a mágnestű variációival s a sarki fény gyakoriságával, ugy hogy a három jelenség között fennálló fizikai kapcsolat elutasíthatatlan. Nem valószinütlen továbbá, hogy meteorologiai faktorok s napfoltok között is mutatkozik összefüggés, melyről azonban ma csak nagyon óvatosan nyilatkozhatunk, s melynek megállapításával az asztrometeorologia foglalkozik. Az 1853 óta folytatott pontosabb helymeghatározások, melyekben Carrington, különösen Spörer és az ógyallai csillagda is résztvett, azon sajátságos eredményt adták, hogy a Nap látható felületének nem minden pontja ugyanazon idő alatt végzi keringését; igy az equatori foltok 25,1, a 30° szélesség alatt fekvők pedig 26,5 nap alatt végzik körfutásukat s ugyanazon eredményhez jutunk, ha a foltok helyett fáklyát veszünk, vagy ha a Nap szélének közvetlen forgási sebességét észleljük spektroszkóppal a Dopplerféle elv alapján. E jelenség határozottan arra mutat, hogy a foltok a Nap felületén sajátos mozgással is birnak, talán valamely áramlat folytán, mely az equator táján tulnyomóan nyugati, magasabb szélességekben tulnyomóan keleti iránnyal bir.

A Nap környezete.

Ha teljes napfogyatkozások alkalmából a Hold tányérja az utolsó napsugarat is elfödte, csudálatos gyöngyszinü, sugaras szerkezetü fénymezt észlelhetünk, a koronát, mely a lebegni látszó fekete holdkoronghoz tapad s ezt szabálytalan gloria alakjában körülveszi (l. a 3. ábrát). Benne a Napból kiinduló egyenes, hol meg a Hold szélén érintő irányában tovakúszó és gyakran a fogyatkozás rövid tartama alatt is gyorsan változó fénysugarak láthatók. Fotográfiai felvételek alapján szálas alkotásu, holott a közönséges távcső benne csak ködnemü fényanyagot láttat. Igen nagy kiterjedéssel bir, amennyiben magassága a Nap félátmérőjét gyakran eléri s alakja négyszög felé hajlik, ugy hogy az oldalok a polusoknak s az equatornak felelnek meg. A Napon nyugvó alapja a legfényesebb, felfelé haladva fénye lassan egészen a felismerhetetlenségig fogy. Mig régebben a koronát a Nap vagy a Hold légkörének tartották, ma bizton tudjuk, hogy a jelenség lényegesen a Naphoz tartozik, bár annak nem közönséges értelemben vett gázburkával azonosítható. Az 1869 aug. 7-iki teljes napfogyatkozás alkalmával vizsgálta meg először Harkness és Young a korona spektrumát; benne egyetlen egy, a protuberanciák spektrumában is előforduló zöld vonal van, melyet rendesen K 1474-gyel jelölnek a Kirchoff-féle skála szerint, vagy Corona-vonalnak hivnak. Hullámhosszusága 531,6 milliomod mm. és egyetlen egy ismert földi anyag spektrumába sem illeszthető be. A korona azonkivül gyenge folytonos, a főbb Fraunhofer-féle sötét vonalakat tartalmazó spektrumot is ad, kétségtelen jeléül annak, hogy gáztermészete mellett reflektáló képességgel biró szilárd részecskéket is tartalmaz, mit különben fényének polározott volta is bizonyít. Sűrüsége rendkivül kicsiny, mert az 1843-iki üstökös a koronának legalább 500 000 km.-nyi rétegén másodpercenként 570 km. sebességgel haladt át, a nélkül, hogy mozgása az ellentállásnak legcsekélyebb kimutatható nyomát is árulta volna el, holott a mi hullócsillagjaink átlag 50 km.-nyi sebességgel levegőnknek 100 km. magasságban lévő végnélkül finom rétegeiben már teljesen elégnek! Ma a korona természetére vonatkozólag csak feltevéssel élhetünk; nem lehetetlen, hogy anyaga a Napból származik, mely ezt egészen 400 km.-ig emelkedő kezdősebességgel löki ki; az egyes diszkrét részecskék v. a nehézséget követve egyenesen lehullanak, v. pedig a napfelületnek kétségenkivül elektromos állapota folytán, esetleg hosszabb ideig lebegnek. De az sem lehetetlen, hogy a korona az igen apró meteorrészecskék raja, mely a Napot igen szűk pályában megkerüli. Legvalóbbszinü azonban Ebertnek az 1893. chicagói világkongresszuson nyilvánított nézete, mely szerint a korona a Nap nyörnyezetét képző finom eloszlásu anyagnak látható reakciója a Nap különböző pontjaiból kiinduló dielektromos polározásra. Ezen új a Hertz-féle kisérletekre alapított felfogás egyik nagy jelentősége, hogy anyagi kisugárzást a Nap testéből nem tételez fel és hogy elektromossággal operál, mi az üstökösök és a Nap kölcsönhatásának megértésére eddig sem volt kikerülhető. Fontos továbbá, hogy a korona minden jelensége mesterségesen is előállítható hidrogéngázba helyezett jó vezető gömb körül. Ugyanazon ezüstszürkés fényt kapjuk, mely a koronát jellemzi, csakhogy spektruma gyengén folytonos, mig a koronáé csak egyetlenegy vonalból áll. Jó vezető testek közelítésére ezen mesterséges korona hosszu sugarakat lövel, - ilyeneket idézhetnek elő a Nap közelébe jutó meteorrajok v. kozmikus por - rossz vezetők szomszédságában ellenben a mesterséges Nap valóságos üstököscsóvát nyer. A koronát már Kepler ismerte és valószinü, hogy már az ókor is tudott róla.

Ugyancsak teljes napfogyatkozások alkalmával mutatkoztak először azok a rózsaszinü lángok, hegyek és szabadon lebegő felhők, melyek a sötét holdtányérhoz tapadnak, illetve fölötte lebegnek. Az 1860-iki, Sziciliában megfigyelt napfogyatkozás ezen protuberanciáknak nevezett képletekre is kimutatta, hogy lényegesen a Naphoz tartoznak. Az első rajzukat 1733. Vassenius adta s az 1868 aug. 18-iki Indiában megfigyelt napfogyatkozás nemcsak természetüket tanította, hanem módokat is nyujtott arra, hogy ez érdekes alakzatok bármikor, fogyatkozáson kivül is észleltethessenek. A spektroszkóp tanusága szerint ugyanis a protuberanciák jobbára izzó hidrogénből s fémgőzökből állanak, melyeket a Nap valamely kitörő ereje óriási magasságokra szállít fel. Eme protuberanciák csak különösen kiemelkedő részei a Napot vöröses fényben körülvevő és ezért a kromoszféra nevét viselő atmoszférának, mely addig szintén csupán fogyatkozások alkalmával volt látható, most azonban részenkint legalább spektroszkóppal bármikor megfigyelhető. Átlagos magassága, mely a foltok régiójában ez érték ötszörösére is emelkedik, 3600 km. és a spektroszkópikus megfigyelések szerint benne mindazon elemek gázai izzanak, melyeknek megfelelő Fraunhofer-féle vonalak a Nap spektrumában előfordulnak.

Ha pusztán a kromoszféra világítana, akkor a Nap spektruma mindazon vonalakat fényes állapotban tartalmazná, melyeket ma sötét vonalokul ismerünk fényes háttéren. De igy a fotoszféra folytonos spektrumot adó fénye áthalad a kromoszférán s benne abszorpció által mindazon elemeknek megfelelő vonalai alszanak ki, melyeket a kromoszféra maga is kilövelhetne. A Napnak ezen összetételét következtette már Kirchhoff tisztán azon egy tényből, hogy a Nap spektruma megfordított, azaz abszorpciós spektrum. Végül figyelemre méltó még, hogy intenziv és nagy kiterjedésü foltok, fáklyák s protuberanciák mindig együtt járó jelenségek, melyek rendesen a kromoszféra nagyobbodó kiemelkedését is feltételezik. A kromoszféra korántsem nyugodt légkör, benne igen heves és gyors mozgások mennek végbe, mint ezt számos elem vonalának eltolódása mutatja a spektroszkópban. Ennek folytonos használata együtt a Nap fotográfozásával valóban egy új tudományágat teremtett meg, a Nap meteorologiáját.

A Nap energiája.

Bizonyos, hogy a Nap testében hő alakjában meglevő sugárzó energiának csak egy rendkivüli kis része találja a bolygók felületeit, melyeken azután szél- és tengeráramlást okoz, szerves életet táplál, szóval a bolygó életét tevő minden mekanikai munkanyilvánulást végez. Honnét e bő s látszólag kifogyhatatlan energia? s mi történik a kisugárzott energia legnagyobb, a térben elszéledő részével? Bizonyos, hogy a Nap energiája nem elégésből, nem is a ráhullott hulló csillagok hővé alakult munka végzéséből való, hanem azon munkából, melyet tömegvonzása hülésével járó összehúzódása alkalmával végez. Addig, mig a Nap lényegesen gázalakunak tekinthető, az ily mekanikai úton nyert munka vagy hő 19 százaléka kisugárzásra fordíttatik, 81 százaléka ellenben a Nap saját hőjét emeli, oly módon, hogy az égi test létének legalább első szakaszában még folyton nagyobb s nagyobb hőmérsékletre tesz szert. Csak ha sűrüsége annyira nőtt, hogy tetemesen nem fokozható tovább, áll be a kompenzáció nélküli folytonos hülés. A Nap az első szakasznál tart még, mint ezt sűrüsége is bizonyítja. A látszólag céltalanul a térben elszéledő napenergiának hovafordításáról számtalan hipotezisünk van; Siemens William szerint ez vegyi változásokat hoz létre a bolygók közötti tért kitöltő finomul eloszlott disszociálható anyagban, mely ismét a Napra jutva, teljesen visszaadja a beléje fektetett energiát. A legkitünőbb kutatók nézetei a Napról igen szépen össze vannak állítva ezek speciális munkáin kivül (Secchi, Le Soleil; Young, The Sun s igy tovább) New-comb-Engelmann Populäre Astronomie-jában (2. kiad. Lipcse 1892). Számos napfoltra s protuberanciára vonatkozó megfigyelést tartalmazzák az ógyallai, illetve kalocsai csillagvizsgáló közleményei.

Nap

(lat. dies), az égbolt egyszerü látszólagos körülforgásának vagy a Napnak a Föld körüli egyszeri látszólagos forgásának tartama, helyesebben tehát a Föld tengelye körüli forgásának tartama, viszonyítva azt vagy az állócsillagok rendszerére vagy a Napra magára; amaz a csillagnap, ez a napi nap. A csillagnap hossza eddigi ismereteink szerint és visszamenve a legrégibb erre vonatkozó észleletekre, állandónak mondható. A csillagnapot a tavasznapéjegypontnak felső tetőzésével kezdjük meg és 24 csillagórára, ezeket 60 percre, ezeket ismét 60 másodpercre osztjuk. A csillagnapban vagy részeiben kifejezett adatok az u. n. csillagidő. Minthogy a fentiek szerint a legegyenletesebb és legállandóbb mozgás a Föld tengelye körüli forgása, időmértékül a csillagidőt kellene használnunk és a csillagászatban fontos szerepet játszik is, mégis az emberek a Nap általános és feltétlen befolyása alatt természetszerüleg a Napnak láthatósága szerint mérték a napot és nem a csillagidő, hanem a napidő (l. o.) szerint számítottak; napnak vagy nappalnak közönségesen azt az időt nevezve, melyet a Nap a látóhatár felett tölt, szemben az éjjel vagy éjjellel. Már most a valódi napi nap a Napnak két egymásra következő delelése közti idő, vagyis a Föld tengelye körüli forgásának tartama viszonyítva magára a Napra. Minthogy azonban a Föld a Nap körüli útjában az év folyamán különböző sebességgel halad, tehát a Napnak látszólagos mozgása is egyenlőtleg, azért a valódi napi nap tartama igen különböző, még pedig leghosszabb - 24 óra 0 perc 30 másodperc - december 23. a legrövidebb - 23 óra 59 perc 39 másodperc - szeptember közepén. Azért éri el éppen ezen időtájt a valódi napi nap szélső értékeit, mert hossza attól is függ, mily szöggel hajlik az ekliptika, a látszólagos nappálya, az egyenlítőhöz; tudvalevőleg napfordulatkor, tehát dec. 23. a két kör majdnem párhuzamos, azért ilyenkor az equatoron való haladás ugyanakkora, mint az ekliptikában való mozgás, mig napéjegyenkor az ekliptikában való haladásnak csak csekély törtrésze lesz a keletre való nyomulás, ilyenkor tehát - szept. közepén - legkevésbbé marad el a déllőtől. Nem lévén igy egyforma a valódi napi napnak és igy részeinek sem a hosszasága, egy képzelt Nap mozgásán alapuló átlagos értéket, az u. n. középnapot használják (l. Napidő). Ennek tartama 24 óra 3 perc 56,55 másodperc csillagidőben és felosztjuk 24 egyenlő órára, ezeket 60 egyenlő percre, minden percet megint 60 egyenlő másodpercre; ezen középidőt adják óráink és ez van elfogadva a közéletben, még pedig mint helyi idő (l. o.) vagy esetleg mint zónaidő (l. o.).

Jelenleg a keresztény világban a napot az éjféllel kezdjük és általában kétszer 12 órát olvasunk; a keleti népek régente - és részben ma is - napnyugtával kezdik a napot. A csillagászatban a nap a deleléssel, tehát délben kezdődik és a 24 óra egyfolytában számíttatik; «jan. 8, 17 óra 20 perc» csillagászati középidő tehát annyi mint jan. 9-e 5 óra 20 perc reggel. A közönségesen napnak vagy nappalnak nevezett része az egész napnak csak az egyenlítőn teszi mindig a 24 órának felét, a Föld egyéb, az egyenlítő és sark-kör közti helyein különböző tartamu az évszakok szerint és csak a tavasznapéjegyenek idején 12 óra; amint azonban a Nap az egyenlítő fölé emelkedik, az északi félgömbön a nappalok hosszabbodnak és leghosszabbakká a nyári napfordulatkor lesznek. Aztán megint fogynak a nappalok, az őszi napéjegyenkor 12 órásak és tovább fogyva, a téli napfordulatkor legrövidebbek.

A sarkkörön a leghosszabb nap 24 óra; a sarkhoz még közelebb fekvő helyeken már a napfordulat előtt beáll az «éjféli Nap» tüneménye, mikor is a Nap többé nem nyugszik le. Az ilyen 24 órán tul terjedő nap tartama a sarkhoz való közeledéssel folyton növekszik és pedig 1 hónapig tart 67° 23´ földrajzi szélesség alatt, 2 hónapig 69° 51´ 3 hónapig 73° 40´, 4 hónapig 78° 11´, 5 hónapig 84° 5´ földrajzi szélességnél, végre magána a sarkon félévig. Természetes, hogy félév multán - a téli napfordulatkor - a folytonosan tartó napoknak megfelelően a folytonosan tartó éjjelek következnek, valamint hogy a déli félgömbön és sarkvidéken a leghosszabb, illetve folytonos napok a téli napfordulat idejére esnek. A rómaiak és görögök, valamint a zsidók és némely keleti népek a nappalokat és éjjeleket a különböző időtartamnak megfelelően évszakonkint különböző hosszuságu órákra osztották (horae temporales, ellentétben az állandóan egyforma órákkal: horae aequinoctiales). L. Időmérés, Napidő. - N. a jogban, l. Dies. - A napok nevei, l. Hét.

Nap

a Napoleon név rövidítése, angol eredetü hazárdjáték, melyet főleg tengerészek játszanak; minden játékos öt kártyát kap, s mindnyájan azon egy ellen játszanak, ki a játékot fölveszi, s akinek, hogy nyerjen, három ütést kell csinálnia; mind az öt ütés együtt (ennek a neve N.) négyszeresen kapja a betétet.

Napa

az ugyanily nevü county (2145 km2 ter., 15 000 lak.) székhelye Kalifornia É.-amerikai államban, 82 km.-nyire Sacramentótól, vasút mellett, (1890) 4395 lak., jelentékeny szőllőtermeléssel.

Napa

a házastársnak anyja, l. Anyós.

Napajedl

község Magyar-Hradisch morvaországi kerületi kapitányságban, a Morva partján, vasút mellett, (1890) 3600 lak., cukorgyárral és a Morva tulsó partján kéntartalmu ásványvizforrással.

Napállatok

(Heliozoa), a protozoák gyökérlábuak osztályának egyik rendje. A tengeri Radiolariákra emlékeztető édesvizi, mikroszkópikus nagyságu állatkák. Testök golyóformáju, egy sejtből álló, különnemü bél- és kéregállománnyal, de központi tok nélkül. Pseudopodialis nyulványai sugarasak, de el nem ágazók. Lüktető vakuolákkal s néha kovás vázrészekkel. A véglények legközönségesebb szaporodási módja, az egyszerü kettéoszlás itt is előfordul, egyesek oszlásra készülve betokozzák magukat és ugy szaporodnak azután spóraképződés, esetleg rajzóképződés útján. Közönségesen három családra osztják fel: a kovatű nélküli Actinophrydákra, ahová az Actinophryssol tartozik, a kovatűs Acanthocystidákra és végül a rácsozott külhéjjal biró Clathrulinidákra. V. ö. Entz Géza, Tanulmányok a véglények köréből (Budapest 1888).

Napanya

l. Holdanya.

Napata

az ókori Etiopia fővárosa, a Barkal tövében, hol romjai még látszanak; templomai közül néhány a sziklákba volt vágva, s egyikét Tarhako (a bibliában Tirhaka) etiop király építtette. Több emlék az egyiptomi fáraók (II. Ramses) idejéből való, kik hódításaikban idáig jutottak; a Ptolemaiosok korában N. lehanyatlott, mert az ország fővárosa a délebbre fekvő Meroe lett.


Kezdőlap

˙