Oxiazobenzol

a benzol származékaihoz tartozó vegyület; képlete: C12H12N2O. A különféle benzolszármazékokból sokfélelkép készíthető. Narancssárga tűkből álló kristályos test; op. 148°. Az O. származékai közül egyesek igen szép festékek.

Oxibázisok

l. Oxidok.

Oxid

l. Oxidok.

Oxidáció

(oxydatio), az a kémiai folyamat, melyben a testek vagy ezeknek alkotó részei oxigénnel egyesülnek; ilyen kémiai folyamat az égésnek mind a két nemes (lassu és gyors égés), az állati szervezet anyagcseréje, a korhadás stb., mert e folyamatokban szereplő testekből a levegő oxigénjének rovására különféle oxigéntartalmu vegyületek (viz, széndioxid stb.) képződnek. Az a testet, mely az O.-t létre hozza, oxidáló szernek nevezzük. Ilyenek az oxigén, viz jelenlétében a halogen elemek (klór, bróm, jód) és számos vegyület, mint p. a salétromsav, krómsav, felmangánsav, lrórsav és ezeknek sói, továbbá a hiperoxidok és némely könnyen redukálható oxidok (ólomoxid, rézoxid), más szóval azok a vegyületek, melyek oxigénjüket vagy annak egy részét igen könnyen elbocsátják. Az O.-nak ugy szólván ellentettje a redukció (l. o.).

Oxidáló szerek

l. Oxidáció.

Oxidált sósav

a klór (l. o.) régi neve.

Oxidok

(oxydok), általában véve az elemeknek és a különféle összetett gyököknek az oxigénvegyületei. Kémiai magaviseletük szerint megkülönböztetnek savképző, bázist képző és indifferens O.-at. 1. A savképző O. (más néven a savanhidridek) kevés kivétellel a metalloidoknak (nem fémes elemeknek) oxigénvegyületei; ezek vizzel egyesülve savakká lesznek. 2. A bázist képző O. (vagy oxibázisok) a pozitiv elemeknek (fémes elemeknek) oxigénvegyületei; ezeknek közös kémiai sajátsága, hogy a savakkal cserebomlás útján sókat képeznek és általában véve akkor képződnek, ha a fémeket oxigénben hevítjük, vagy ha nitrátjaikat, karbonátjaikat és hidroxidjaikat izzítjuk. Vannak olyan fémek (réz, kéneső, vas, mangán stb.), amelyeknek két bázist képző oxidja is van; megkülönböztetésül az egyiket, amelyiken kevesebb oxigén van, régebben oxidulnak, a több oxigént tartalmazót pedig oxidnak nevezték; manapság rendszerint ugy különböztetik meg ezeket, hogy a fém latin nevének szógyökéhez amazoknál o, ezeknél pedig i betüt ragasztanak. 3. Indifferens O.-at a fémek és a nem fémes elemek egyaránt képeznek. Ezek közé tartoznak: a) a kevésbbé fontos szub-O., amelyekben kevesebb oxigén van, mint a bázist képző O.-ban, és amelyek hevítéskor többnyire fémre és oxidra bomlanak szét; b) szuper-O. (v. hiper-O.), amelyek az oxidoknál több oxigént tartalmaznak és rendszerint a bázist képző O.-ból akkor képződnek, ha azokat oxigénben nem nagyon magas hőmérsékletre hevítjük; ezekből izzításkor oxigén távozik el és oxid marad vissza; savakban sókká oldódnak, de csak akkor, ha egyidejüleg valamiféle redukáló test is jelen van. Végül c) azok az O., amelyek összetételükre nézve az említett O. egyikéhez sem sorolhatók, mert rendszerint az O. és oxidulok vagy ezek és a hiperoxidok közé esnek. A negativ elemek indifferens oxidjai (p. a szénoxid, nitrogénoxid) oxigén felvétele révén savképző O.-ká (széndioxiddá nitrogéndioxiddá) lesznek. Az O. általában véve fontos testek, mert közülök igen sokat az orvosi gyakorlatban (kénesőoxid, magnéziumoxid), a gyakorlati életben (égetett mész), az iparban (vasoxid) alkalmaznak.

Oxidulok

l. Oxidok.

Oxidverődés

l. Lángreakció.

Oxigén

(oxygen), nem fémes elem, amely vegyületeiben mindig mint két vegyértékü negativ gyök szerepel; kémiai jele O., atomsúlya 15,96. Az O.-t Priestley fedezte fel a merkurioxidnak hevítése révén 1774 aug. 1. és ugyanezen évben Scheele is, a nélkül, hogy Priestley felfedezéséről tudott volna; még ez előtt Hales (1727) és Bayen (17714) is előállították az O.-t, de ennek lényegéről, sajátosságáról azonban sejtelmük sem volt. Az elemet Priestley a flogiszton-teoriának megfelelően «deflogisztizált» levegőnek nevezte el; az O. elnevezést Lavoisiertől kapta, ki azt hitte, hogy ez az elem minden savnak közös alkotó része. Az O. valamennyi eddig ismert elemi test között a legnagyobb mennyiségben található és a legelterjedtebb; előfordul szabd állapotban a levegőben, amelynek kerek számban 1/5 részét teszi; ezenkivül alkotó része a viznek, amelyben 88,8% O. van, számos ásványnak, kőzetnek, továbbá az állati és a növényi organizmusnak. Előállítható merkurioxidból, miként azt Priestley tette, ugy hogy azt retortában magas hőmérséklete hevítjük, amikor a merkurioxid kénesőre és O.-re szétbomlik. Laboratoriumokban azonban ugy kapják, hogy megolvasztott káliumklorátot retortában hevítenek; végelemzetben e vegyület a hevítéskor káliumkloridra és O.-re bomlik szét. Célszerü a káliumklorátot félannyi porrá tört barnakővel elegyíteni; ebből a keverékből az O. igen egyenletes áramban és nem nagyon magas hőmérsékleten fejlődik ki. Az O.-gáz viz v. kéneső felett fogható fel, de megtölthető vele valamely edény ugy is, ha a gázt az edény fenekére vezetjük, melyből lassanként maga előtt kiűzi a levegőt. Készíthető azonban még káliumnitrátnak (salétrom) vagy a barnakőnek erős izzítása révén; továbbá uy is, hogy barnakő v. káliumbikromát és koncentrált kénsav keverékét melegítik. A gyári célokra szükséges O.-t nagyban igen sokféle módon állítják elő, leggyakrabban közvetett úton a levegőből. Igy Bousignault-Brin eljárása szerint: báriumoxidot előbb levegőáramban hevítenek, amikor e vegyület O.-nel egyesül és báriumszuperoxiddá lesz; ez utóbbi levegőtől mentes térben izzítva O.-re és báriumoxidra bomlik szét, amely az említett módon ismét báriumszuperoxiddá alakítható át; v. pedig - és ez az eljárás a leggyakrabban használatos - mangánhiperoxidot (barnakövet) nátriumhidroxiddal keverve vasretortában 450-500°-ra hevítenek levegőáramban és az igy kapott nátriummanganátot vizgőzzel bontják el, amikor a vegyület O. fejlődése közben mangánhiperoxidra és nátriumhidroxidra bomlik szét, amelyekből a levegő O.-jétől ismét nátriummanganát képződik. Az ilyen módon kapott gázt alkalmas vaspalackokba komprimálva bocsátják a kereskedésbe. Nagysága szerint egy ilyen vaspalackban 5-10 ezer liter tiszta O.-gáz van. Az O. szintelen gáz, amelynek íze, szaga nincs; sűrüsége (ha a levegőé=1) 1,10563; 1 lit. O. súlya 0°-on és 760 mm. nyomás alatt 1,43028 g.; -140°-on 320 atmoszfera nyomással átlátszó folyadékká megsűríthető. A folyós O. fajsúlya Olszewsky szerint -139,3°-on 0,8788, és forráspontja 740 mm. nyomás alatt -181,5°; kritikus hőfoka -113° és kritikus nyomása 50 atmoszfera. Vizben a nitrogénnél nagyobb mértékben oldódik: Winkler Lajos meghatározásai szerint az O.-abszorpció koefficiense:

0°-on

0,04890

10 "

0,03802

20 "

0,03102

30 "

0,02608

40 "

0,02306

50 "

0,02090

60 "

0,01946

70 "

0,01833

80 "

0,01761

90 "

0,01723

100 "

0,01700

A fémek közül megolvadt állapotban különösen az ezüst abszorbeál nagyobb mennyiségü O.-t (20 térfogatot), mely a kihűléskor freccsenés közben távozik el belőle. Kémiai sajátságai közül legfontosabb az, hogy a fluor kivételével valamennyi elemmel egyesül, némelyekkel (az erélyes pozitiv elemekkel) már a szoba hőmérsékletén, másokkal magasabb hőfokon, az u. n. nemes fémekkel pedig közvetett uton. Ezt a kémiai folyamatot oxidációnak, a keletkezett vegyületeket pedig oxidoknak nevezik (l. o.), amelyeknek száma igen nagy. A testek igen sok esetben tűztünemények között egyesülnek az O.-nek; az ilyen testeket gyúlékony (éghető) testeknek, a kémiai folyamatot pedig égésnek (l. o.) hivják.

Az O. igen fontos szerepet játszik az állatok légcseréjében; a tüdővel lélekző állatok az életük fentartásához mulhatatlanul szükséges O.-t a levegőből, a kopoltyuval lélekzők pedig a vizben oldva levő O.-t veszik fel. A tiszta O.-gáz legkönnyebben arról ismerhető fel, hogy benne az égő testek nagy eréllyel folytatják égésüket; igy p. az izzó gyujtószál O.-gázban lángra lobban. Gázkeverékekben az O. jelenlétét káliumhidroxiddal elegyített pirogallol vagy pedig redukált indigókarmin-oldattal mutathatjuk ki; az előbbeni folyadék barnafekete, utóbbi pedig kék szinü lesz, ha O.-tartalmu gázzal összerázzuk. Az O. mennyiségének meghatározása gázkeverékekben eudiometrikus úton, a hidrogénnel redukálható oxidokban pedig a keletkező viz súlyából történik. A tiszta O.-t az orvosi gyakorlatban belehelésekre (asztmatikus bajokban) s a laboratoriumokban főleg széntartalmu vegyületek mennyiségi analizisénél használják; az iparban igen magas hőmérsékletü lángok (durranó levegő lángja) és az u. n. Drummond-féle fény előállítására alkalmazzák.


Kezdőlap

˙