Papirosmalom

kézi merítéssel foglalkozó kisszerü papirost készítő műhely.

Papirosmandola

(növ.), l. Mandolafa.

Papiros-simítás

A papiros simítását részint kalanderekkel (l. Papiros) végzik, részint pedig szatinálással. Ez utóbbi művelettel tükrös fényt adhatnak a papirosnak s ez abban áll, hogy az ívekre szétmetszett s nyirkosított papirost fényes cinklemezek közé rétegzik s ezután vashengerpárok között többszörösen hengerlik.

Papiros-szén

l. Diszodil.

Papirosvágó gépek

l. Könyvkötészet.

Papirosvizsgálat

A papirost tartóssága szempontjából kell vizsgálni még pedig, mert a papiros kémiai és mekanikai változást szenvedhet, mind kémiai, mind mekanikai tartósságát elkülönítve. Kémiai változást a növényi sejtek akkor szenvednek, ha lignint tartalmaznak, vagy ha a gyártásnál oly hanyagul járnak el, hogy klór v. sav maradt a papirosban. A lignin legegyszerübben kénsavas anilin vizes oldatával mutatható ki, mert ez sárgára festi a lignint. A papiros mekanikai tartóssága a sejtek alakjától és a gyártás módjától függ. Mennél hosszabb a sejt és mennél erősebb a sejt fala, annál tartósabb a papiros. Legtartósabb a len- s kenderrongyokból készült papiros, ha helyesen lett gyártva; mig helytelen gyártás a legjobb anyagból is silány papirost ad. A gyártás elronthatja az anyagot: a) ha igen rövidre, illetőleg éles késekkel foszlatják: b) ha a fehérítést tulzott mértékben alkalmazzák; c) ha a papirosgépet tulzott gyorsan járatják, illetőleg ha a szita a szélességirányban kevés rezgést végez; d) ha a kalanderen való simítást sokszorosan végzik s végre e) ha sok földes anyagot adnak a papirgépbe. Minthogy a gyártásnál a legjobb anyagot is elronthatják, ezért a P.-nál felesleges az anyag eredetélyre súlyt fektetni s teljesen elegendő, ha a kész papiros tartósságát állapítják meg, mert ezzel az anyag és a gyártási mód befolyásánák összértékét nyerjük; ez pedig oly szakítógéppel végzik, amelyen az erő s nyulás változatát felrajzolva nyerik (l. Anyagvizsgálat és Fonalvizsgálat). A szakítógépbe 0,1 m2 nagyságu darabot fognak be s diagrammjának területét méterkilogrammokban fejezik ki s ezt tizszeresen veszik, miálta az 1 m2 nagyságu papirosdarabnak munkabirását nyerik, amelyet tartósságnak neveznek. Ha a nyert számot az 1 m2 nagyságu papirosdarab súlyával elosztják, ugy a nyert számérték az anyag jósági fokát jelzi. Ezekből következik, hogy silányabb anyagból is készíthetnek oly tartós lapot, mint jó anyagból, csakhogy silányabb anyagból vastag lapot, jó anyagból pedig vékony lapot kell készíteniük, ha azonos tartósságra akarnak szert tenni. Minthogy a papiros használhatóságára ennek súlya, azaz vastagsága lényeges befolyással bir, ezért papirosnál nemcsak tartósságuk, de a súlyuk, illetőleg az anyaguk jósági foka is kikötendő; s mert a használhatóságra ezenkivül a papiros külsősége, fogása, azaz kikészítése is döntő (okmányokhoz ugyanis csomagoló papirost nem használhatnak), ezért a feni sajátságokon kivül szállításoknál a papiros csinosságát is figyelembe kell venni. A papiros tartósságának s az anyag jóságának vizsgálatát nálunk Rejtő Sándor műegyetemi tanárnak A papiros tartóssága és Útmutatás magánosok részére a papirosvizsgálatok végzésére c. műveiben foglalt elvek szerint végzik.

Papiros-zacskó

az újabb kereskedelmi forgalomban nagy mennyiségben használt csomagoló eszköz. Készíthető közvetlenül a papirosgyárban magából a papirospépből, még pedig minden ragasztás nélkül. Ily módon való gyártása rostaszerüen átlyuggatott vörösréz-mintákkal történik. Szokásosabb azonban a P.-t kész papirosból összehajtás és ragasztással előállítani. E végre több fajta gépet konstruáltak. Ezek önműködően végzik a P.-csinálás munkáját s egy-egy gép különböző formáju zacskókat készíthet. A földolgozandó (vég nélküli) papiros hengerré van csavarva, ugy amint a gyártó gépből kikerül. Egyike-másika a P.-csináló gépeknek a papirost előbb hosszu u. n. vég nélküli csővé alakítja s ebből vágja a meghatározott mélységü zacskókat, ezek fenekének (négyszögü, hatszögletes, gömbölyü stb.) alakítása után. Más gépek először vágják a papirost, azután ragasztják azt csővé s végül alakítják a zacskó fenekét. A gépeket gyakran betünyomó hengerrel látják el, amely egyúttal a megrendelő cég címét nyomja a zacskókra. A fejlődő kereskedői ízlést azonban ezek a primitiv nyomásu zacskók nem mindig elégítik ki, s ezért újabban egy-két iparvállalat foglalkozik csinosabb, gyakran szines nyomásu papiros-zacskók előállításáva is. Az első helyet hazánkban e tekintetben a Pallas részvénytársaság foglalja el.

Papirpénz

olyan pénzhelyettesítő hiteljegy, melyet az állam fizetési eszközzé nyilvánít. Ilyen hiteljegyeket bocsáthat ki maga az állam s ez esetben azokat államjegyeknek nevezzük; de felhatalmazhat az állam P. kibocsátására egy vagy több bankot is, melyeknek P.-jegyeit bankjegyeknek nevezzük. Ha a P. fedezve van, azaz ha kivánatra akár az állam, akár a bank beváltja azt törvényes ércpénzzel, akkor az tulajdonképen nem igazi P., hanem csak a fémpénz helyettesítője; hogyha ellenben nincs a P.-nek fedezete, azaz, ha annak beváltására a kibocsátó nem kötelezi magát, akkor az államnak törvény útján kell elrendelni azt, hogy az illető jegyeket fizetésül elfogadják s tulajdonképen csak ezeket a beválthatatlan, kényszerforgalmu jegyeket lehet P.-eknek nevezni. (L. Jegybankok). A P. kibocsátásának az a haszna, hogy a P. előállítása sokkal olcsóbb, mint a fémpénz veretése, továbbá kis tömegben tetszés szerinti nagy értéket képviselhet s igy könnyü a szállítása, elvesztése nem okoz közgazdasági károsodást s végre a használat közben bekövetkező kopás, piszkolódás stb. semmiféle értékmegsemmisülést sem von maga után, mig a fémpénz elvesztése és kopása mindig a világ javainak kevesbedését idézi elő. E technikai és gazdasági jó tulajdonságok tehát azt ajánlják, hogy az állam a belföldi pénzforgalom szükségleteinek megfelelő P.-t bocsásson ki. Amig a kibocsátás mennyisége nem mulja felöl a pénzszükséglet természetes értékét, addig a P.-nek káros hatásai nem mutatkoznak s a forgalom kényszere ez esetben csak névleges lesz, mert ilyenkor a P. ugy sem kerül beváltásra. Nagy baj azonban az, hogy az államok a P. kibocsátásánál nem a forgalom szükségleteit tartják szem előtt, hanem inkább saját pénzügyi érdekeiket akarják előmozdítani, amennyiben a kibocsátás által kényelmesen tesznek szert tetszés szerinti, kamat nélküli kölcsönre. Ez a tulságos kibocsátás, továbbá a P. kényszerforgalma s az államnak ezzel együtt jelentkező pénzügyi bajai bizalmatlanságot ébresztenek a P. iránt s ez csakhamar a P. disagióját, vagy másként a fémpénz agióját idézi elő (l. Kényszerárfolyam). Minden állam arra törekszik tehát, hogy anyagi helyzetének javulásával az ércpénz forgalmát helyreállítsa, ami a valuta-rendezést jelenit (l. o.). Ez idő szerint tulajdonképeni P.-ei csak Ausztriának, Magyar-, Olasz- és Oroszországnak vannak, ellenben fémpénzt helyettesítő P.-ek vannak forgalomban az említett országokon kivül még az Egyesült-Államokban, Svédországban, Belgiumban, Franciaországban s Angolországban. V. ö. Földes, Társad. gazdaságtan (II. köt., III. fej.). L. még Agio, Államadósság.

Papirpénz-regálé

az államnak az a fenségi joga, melynél fogva saját államterületén a papirpénz kibocsátását maga gyakorolhatja, illetőleg ennek jogát kizárólag ő engedélyezheti. A P. vagy nyiltan törvénybe van iktatva v. implicite benne van annak biztosítása az államnak törvények által megállapított papirpénzkibocsátási gyakorlatában. Hazánkban ugy gyakorolja az állam a P.-t, hogy egyfelől maga bocsátja ki a szoros értelemben vett papirpénzeket, t. i. az államjegyeket, másfelől az osztrák-magyar bankot felhatalmazza arra, hogy 10, 100 és 1000 forintos bankjegyeket bocsásson ki. A P. jövedelmezőségének megitélésénél két tényezőt kell számításba venni, t. i. azt a kamatmegtakarítást, amelyet azáltal ér el a kibocsátó állam, hogy az államjegyek összege után nem fizet kamatot, holott az tulajdonképen az államadósság egy neme; továbbá azokat az ellenszolgáltatásokat kell felbecsülni, amelyeket a bank nyujt az államnak azért, hogy kamat nélküli bankjegyeket bocsáthat ki. L. Valuta.

Papírusz

(l. Papíruszkáka), mint iróanyag egyedül az ókori Egyiptomban készült. Magát a növényt a máig fenmaradt görög-latin névről az arabok barbirnak vagy el-fafirnak nevezték, az utóbbi (az iróanyagot) a rómaiak chartának (arabul kartas) nevezték. Az iróanyagot a növénynek puha beléből készítették. A P.-szárakat vizben fölfrissítették és osztályozták. Azután a zöld kérget a bélről eltávolítván, ezt a belet puha szeletekre vágták, mely szeletek befelé hovatovább finomabbak voltak. Ezeket a szeleteket egy nedves deszkán egymás mellé tették, milium-ragasztóval bekenték, majd egy másik sorozatot keresztbe raktak, végre az egészet azon nedvesen lemángorolták és összedömöszkölték, ugy hogy az egyes vastagabb béldarabkák a vékonyabb szeletekkel kiegyenlítődtek és az igy keletkezett szövet (plagula, arabul nasods) szemre a vászonhoz hasonlított. Az ilyen P.-egység (selis) magában alig szerepelt, rendesen többet illesztettek egymás mellé, össze is göngyölték és igy keletkezett a P.-anyagnak jellemzetes alakja, a tekercs, ritkábban az ív is, melyet szabályosan körülmetszve és az állami gyárnak bélyegével ellátva bocsátottak áruba. Noha a P.-készítés Egyiptom területén ősrégi, sőt a P.-növény aratásáról egykoru tájképünk is maradt (Pta-hotep szakkarai sirjából, az V. dinasztia idejéből, Kr. e. 3500-3300), mégis a rendszeres termelés adatai időben összeesnek Egyiptom római hódoltságával. A gyártásnak központja Alexandria volt és az állam az egyedáruságot eleinte busás pénzen bérbe adta a vállalkozóknak (Strabo idején), később saját kezelése alá vette. Igy volt ez a bizánci időben is, ahol a P.-gyárak egy külön tisztviselő (Comes sargitionum sacrarum) felügyelete alatt állottak. Az arab hódítás nemcsak nem változtatott ezen, sőt a P.-gyártásnak újabb lendületet adott, megtartván egyúttal a kincstári gyáraknak rendszerét is. A hely is ugyanaz maradt (a Nilus deltája); kiemelkedő gyártelepek voltak: Bura (kikötőváros Damiette közelében), Vasima s a mostani El-Fajum. A kivitel egyaránt terjesztette a termékeket mindenfelé: Bagdadba és Cordovába épp ugy, mint Rómában és Konstantinápolyba. Tetőpontra emelkedik a P.-gyártás a IX. sz.-ban, azontul lassan, de biztosan hanyatlik. A minőség gyöngül, az ár egyre nagyobb és ennek dacára a fontosabb okmányokat a régi P.-tekercsek tisztán maradt hátlapjára irták, esetleg a régibb P.-okat átragasztották és arra irtak (palimpsetus), sőt a régebbi szöveget egészen le is mosták és ugy irták rája. A Kr. u. X. sz. második felében a P.-ipart végleg kiszorítja az arab papiros, amelynek titkát az arabok a khinaiaktól lesték el.

A P.-készítés tökélyéről és népszerüségéről legjobban tanuskodik a reánk maradt P.-okmányok óriási száma. Az igy jelölt és tulajdonosaikról vagy megfejtőikről elnevezett okmányok (P. Rainer, P. Ebers, P. Harris stb., l. Egyiptom és Hieroglifek) hosszuságban (egész 55 cm.) és szélességben (16-39 cm.) különbözők. A XVIII. dinasztia P.-ai (Kr. e. 1700-1400) általában 34 cm. szélesek és halványbarnák; a XIX. dinasztia idejéből (Kr. e. 1400-1200) 23-29 cm.-nyiek és sötétbarnák; a XX-ik dinasztiáé (1200-1100 39-13 cm. és nagyon világos barna; 17-13 cm. szélesek és XXI. dinasztia P.-ai (1100-1000), egyúttal sokkal barnábbak mint a következő dinasztia alatt készültek, amelynek termékei 52-55 cm. hosszuak és rendkivül tartósak. Feltünő ismertető jelekkel birnak a XXVI. dinasztia P.-ai (Kr. e. 660-520), melyek vékonyak, szép fehérek és körülbelül 16 cm. szélesek. Hasonlít hozzájuk a görög-római kor P.-anyaga, holott a Ptolemaisoké sárgásbarna, átlag 29 cm. széles és 52 cm. hosszu. Az itt közlött különbségek áttekintését egy gyüjtemény sem nyujtja oly történeti folytonossággal, mint a bécsi P. Rainer, mely fölülmulja mindazon más gyüjteményeket, ahol P.-ok egyáltalán vannak (London, Berlin, Lejda, Páris), Ezt a gyüjteményt, mely a Kr. e. XIV. sz.-tól egészen a Kr. u. XIV. sz.-ig terjed, El-Fajum (a régi Krokodilopolis vagy Arsinoe) mellett találták az arabok. Tőlük megvette a hires egyiptologus műkereskedő, Graf, kinek révén a gyüjtemény vétel útján Rainer főherceg kezébe került, ki azt a bécsi Stubenringen közszemlére tette és Karabacek (l. o.) tanár gondjaira bizta. A gyüjtemény nem csupán P.-okat foglal magában (vannak ott papirosra, pergamenre, bőrre, fára és cserépre irott emlékek), de tudományos kincseinek javát éppen a P.-ok teszik, melyeknek fölfejtése és konzerválása (vegyi mosás, feszítés két üveglap közé, hermetikus elzárás) Karabacek saját találmánya. A P. Rainer okmányai tiz nyelven irott szövegeket tartalmaznak. A gazdag gyültemény 100 000 száma közül eddigelé különösen a görög-latin és az arab P.-ok, valamint a könyvnyomtatás történetében korszakot alkotó arab ősnyomtatványok találtak méltatásra (l. Könyvnyomtatás, X. köt., 905. old.). Az egyes okmányok kiadására külön folyóirat indult meg Karabacek tanár szerkesztésében: Mittheilungen aus der Sammlung der Papyrus Erzherzog Rainer (ez idő szerint a IX. évf.). V. ö. Karabacek, Papyrus Rainer, Führer durch die Ausstellung (Bécs 1894); Goldziher Ignác, Rainer főherceg P.-gyüjteménye (Budap. Szemle, 1894); Latkóczy M., Huszonnyolcszáz év levéltára és őskeresztény emlékek (Magyar Szemle, 1895).


Kezdőlap

˙