Poetica licentia

l. Költői szabadság.

Poétika

(gör.) a. m. költészettan, a költészet elmélete. E tudományszak tárgya tehát a költészet, vagyis az emberi érzésnek és képzeletnek az a nyelvbeli kifejezése, melynek egyenes célja az emberi érzés és képzelet foglalkoztatása. A P. a művészettannak, vagyis a gyakorlati esztetikának egy ága, mert a kötészet a művészetek közé tartozik; azonban a P. az esztétikának csak igen általános alapvetést köszönhet s nem annyira az ő törvényeit tudjuk levezetni az esztetika alapfogalmaiból, mint inkább az esztetikai alapfogalmak megállapítására segíthetnek bennünket a költészet törvényei. Foglalkozik a P. a költészet mivoltával, evoluciójával, fajtáival (műfajok), tartalmi, szerkezeti és formai sajátságaival. A költészet tanulmányának, vagyis a P.-nak célját különböző időkben különfélekép fogták fel az emberek, s nevezetesen sokáig uralkodott és egészen korunkig kisért az a felfogás, hogy a P. célja az embereket rávezetni a költészetre, a költőknek gyakorlati útmutatást adni, legalább is irányzólag hatni a költői produkcióra. Az ily értelemben felfogott és fejlesztett P.-t nevezik törvényhozó P.-nak. Mivel azonban a költészet forrásvidéke az emberi szellemnek inkább a tudatot megelőző, mintegy a tudat alatti rétegében fekszik s a génienek az alkotás szabályait fejtegetni részint fölösleges, részint hiu munka, teremtő erőt ez elméletből meríteni nem lehet, azért a P. újabban felhagyott ama lehetetlen céllal, s a költői termelést nem előre akarja irányozni, hanem csak utólag magyarázni; nem törvényt akar hozni, hanem csak törvényt nyomozni, szóval a P. imperativ és gyakorlati irány helyett leiró és elméleti irányt vett. Másik nagy ellentét van a P. módszerében, t. i. a szerint, amint törvényeit felülről, azaz bizonyos alaptételekből törekszenek leszármaztatni, vagy pedig magának a költészet termékeinek, tényeinek és jelenségeinek elemzéséből építik fel. A modern tudományos P. ez utóbbi úton jár s a költészetet részint lélektani módszerrel törekszik megvilágítani. A legrégibb P.-t Aristotelesnek köszönjük, ennek azonban csak az eposzról és a tragédiáról szóló töredékei maradtak ránk, azonban Aristoteles tételei igy is rendkivül becses emlékei, sőt alapja a P.-i elmélkedésnek. Az ókor másik hires P.-i kódexe nem elméleti mű, hanem tanköltemény: a római Horatius Ars poëtica-ja, telve egy szellemes és finom ízlésü műköltő rendkivül éles megfigyeléseivel és gyakorlati tanácsaival. Ez a mű lett másfélezer év mulva, a renaissance idején is a műköltészet és a költői ízlés törvénykönyve. Nemcsak a renaissance új-latin irói, Scaliger és Vida utánozták terjedelmes tankölteményeikkel, hanem a nemzeti nyelvü irodalmak is klasszikai korszakukban ennek a hatása alatt álltak. Igy támadt a francia Boileaunak (L'art poétique, 1674) és az angol Popenak (Essay on criticism) egy-egy verses P.-ja (magyarul mindkettő az Olcsó Könyvtárban, amazt Erdélyi János, ezt Lukács Móric fordította). Különösen Boileau műve európai hatásu volt, s mint a törvényhozó P. legkitünőbb példája a francia kalsszicizmus álláspontját képviselte. A német P.-i elméletnek Gottschednak a svájciakkal (Breitinger és Bodmer) folytatott nagy irodalmi harca adott lendületet; a svájciak a természetesség, eredetiség eszméjének kifejezésével nagyban hozzájárultak anémet ízlés önállóbb fejlődéséhez, s megtörték a törvényhozó P. uralmát. Rendkívüli jelentőségü volt a modern P.-ra nézve Lessing elméleti és kritikai munkássága, ki az elméletet ismét Aristotelesszel kötötte össze s a költészet és festészet mivoltáról, a műfajokról, a drámáról alapvető igazságokat állapított meg. Vele párhuzamban Herder a népköltés tényeit vonta be a P.-i elmélkedés körébe. Schiller és Goethe mint tudagos nagy költők értékes gondolatokkal gazdagították művészetük elméletét. Az azóta felvirágzó filozofia, esztetika és irodalmi tanulmányok nagy P.-i irodalmat fejlesztettek ki a németeknél. A mult századi angol gondolkodók közül Home (Elements of criticism) és Blair Hugo (Esztetikai és retorikai leckék, fordított Kis János), a franciák közül Batteux Károly voltak nagyobb hatással a P.-i gondolkodásra Európaszerte és nálunk is.

A magyar P.-i elmélkedés tulajdonkép az irodalmi felújulás idején indult meg, részint a hazai szükséglet, részint idegen eszmék hatása alatt Bessenyei, Ráday Gedeon, Kazinczy, Verseghy, Csokonai az első poétikusok. Eméletibb irányt a költészettannal foglalkozás Kölcseynél, majd Bajzánál vesz. Magvas tanulmányokban és birálatokban sok becses gondolatot fejtett ki Erdélyi János. Legtöbbnyire kritikusok (Gyulai Pál, Salamon) és költők (Arany) voltak azok, akik a magyar P.-t nevezetes eszmékkel gazgadították. Elméletirót különösen kettőt kell kiemelnünk: Greguss Ágostont (Költészettan, Tanulmányok), aki még a dogmatikus irány hive volt és Beöthy Zsoltot (A tragikum stb.), aki könyveiben és az egyetemi tanszéken átélte a modern P. nagy átalakulását, amikor e tudományszak történeti és szociális, másrészt lélektani, sőt fiziologiai alapjai oly nagy mértékben kimélyültek.

Poétikus

(lat.) a. m. költői; nagy visszaéléseknek kitett szó, mely hangulatos, ömlengő, ábrándozó helyett alkalmaztatik és a szigoru drámai v. epikai forma hiányánál mentségül használtatik.

Poézis

(gör.) a. m. költészet (l. o.).

Pof

a. m. arculütés (l. o.).

Pofa

pofák (buccae), az arc középső-oldalsó része. Parasztos értelemben az egész arcot nevezik P.-nak; tulajdonképen az evéskor, pofázáskor, v. tárogató v. trombita fúvásakor kiduzzadó részét az arcnak, amely a P.-izom kiterjedésének (tárogató- v. trombita-izom, musc. buccinatorius) felel meg, nevezzük P.-nak. A P.-t kivül befelé a következő rétegek takarják: kivül a bőr és bőr alatti kötőszövet után a P.-izom, ez után a kötőszövet és a szájür nyálkahártyája következik. A nyálkahártya és a fogsor között a P.-ür, vagyis a száj u. n. tornáca, előcsarnoka, egy rendesen szűk rés van, amely elül az ajkak közti szájhasadékba, ez ismét az ajkak nyitásakor a külvilágba nyilik. - P. az állat fejének az a tasakszerü része, mely a szájszeglettől a fültő felé terjed és csonthoz nincs nőve, hanem szabadon takarja a zápfogakat.

Pofacsont

v. járomcsont, l. Koponya (X. köt., 769. old.).

Pofadeszka

a fahajó elején a kis bálványtól az orrtőkéig a hajó orrához emelkedő kétoldali deszka.

Pofaizom

l. Fejizmok.

Pofás törő

a nagy darab zúzóércek felaprózására szolgáló gép, mely vagy csak annyira aprít, hogy a törmelékből kézzel lehessen kiszedegetni a használható ásványokat, vagy pedig, ha az ásványok nagyon finoman vannak behintve, a nyilak munkáját megkönnyítő előmunkálatot végez.


Kezdőlap

˙