Pokolvessző

(növ., Aspalathus L.), fokföldi cserje (150 faj). Levele egyszerü, gyakran háromágu v. csoportos, virága a levél tövében magános vagy gömbvirágzattá egyesül, fehér-sárga, hüvelye egymagu, gyakran ferde. Fajait üvegházban tartják. A régiek P.-je különben, mellyel a Tartarusban az isntenteleneket fenyítették, a Genista horrida DC. volt; l. Rekettye.

Pokorny

1. Alajos, osztrák botanikus és kormánytanácsos, született Iglauban (Morva) 1826 máj. 23., meghl. Innsbruckban 1886 dec. 29. Középiskoláit szülővárosában, a humaniorákat Bécsben végezte, itt 1842-43. filozofiát, 1844-48. pedig jogtanulmányokat hallgatott. A család szándéka szerint P.-nak a jogi pályán kellett volna maradnia, de minthogy Bécs botanikusaival (különösen Endlicherrel) megismerkedett, velök több ízben a botanikai kirándulásokban is részt vett, a jogi pálya helyett a természettudományokéra tért, 1857-68. a bécsi egyetemen az általános növényföldrajz magántanára. P.-nak munkássága a termékrajz keretén belül rendkivül sokoldalu, de mi kivált csak a hazai forrásokat idézzük. 1859. beutazta Magyarország ingoványos vidékeit, többször kutatta a Hanságot, a Balaton környékét, a Marcal mocsarait, a székesfehérvári és a békésvármegyei Sárrétet, a Sárviz mellékét, a bodrogközi Hosszurétet, az ecsedi lápot, az illancai és alibunári mocsárt s az árvavármegye bérclápot és tudományosan le is irta. Még sokkalta nagyobb körben hatott P. a tankönyveivel, még pedig hazánkban is. Jelesül állattanát (1854) magyarra fordította Dékány Rafael (Budapest 1875), növénytanát (1853) Soltész János (Sárospatak 1856), ásványtanát (1857) Szabó József (Budapest 1873). Nevezetesebb munkái: Die Vegetationsformen des ungarischen Tieflandes (Bonplandia VIII.); Ueber Aspidium munitum in Ungarn (1859); Beiträge zur Flora des ungarischen Tieflandes. Verhandlungen der zool.-botan. Gesellschaft (Bécs 1860); Bericht der Commission zur Erforschung der ungar. Torfmoore Ungarns. Sitzungsber. d. k. Akad. (Bécs 1861), magyarul az akadémiai Mathematikai és Természettudományi Közlöny II. 1862; Physiotypia plantarum Austriacarum (Ettingshausennal együtt, a levélerezetnek tárgyalása, Bécs 1855, 5 köt., 500 tábla, folio); Plantae lignosae imperii Austriaci (Bécs 1863, 80 táblán 1645 levélnyomás); Ueber phyllometrische Werthe als Mittel zur Charakteristik der Pflanzanblätter (Bécs 1875); Die Blättermasse österreichischer Holzpflanzen (u. o. 1877); Pflanzengeogr. Skizze des österr. Kaiserstaates (u. o. 1852). Tanári felfogásáról a természetrajz tanítását illetőleg Uber d. Begrenzung und Vertheilung des naturwissenschaftlichen Lehrostoffes an Gymnasien (u. o. 1861) címü munkája tanuskodik. Életrajzát az Österr. Botan. Zeitschrift 1863. és 1887. évf. közölte.

2. P. Alajos lovag, osztrák-magyar altengernagy, szül. Neuhausban (Csehország) 1826. A tengerészeti kollégiumban tanulmányait befejezvén, 1846. lépett mind hadapród a tengerészet szolgálatába s fregatta-zászlós korában Velence ostromában részt vett. Több kisebb-nagyobb utazás után, melyeken a hadi tengerészet különböző hajóin, rangfokozatának megfelelően, részint mint beosztott tiszt, részint mint hajóparancsnok működött, 1864. a dán háboru kitörésekor P. sorhajókapitány és a Don Juan d'Austria páncélos fregatta parancsnoka volt, mely hajó a Wüllerstorf báró altengernagy vezénylete alatt álló és az Északi-tengerben működő hajóraj kötelékébe tartozott. 1864. mint a tengerészeti minisztérium központi irodájának elnöke igen kiváló szolgálatokat tett, mely minsőgben az 1866. évi háborunak ideje alatt is megmaradt és ez alkalomból kifejtett működéséért a III. osztályu vaskoronarenddel tüntették ki. 1866-68. mint commodore és 1878. a boszniai okkupáció alkalmával mint ellentengernagy a császári és királyi hajórajt vezényelte. 1879. altengernaggyá neveztetvén ki, a polai kikötő- és várparancsnoksággal bizatott meg, mely szolgálati alkalmazásában 1886. bekövetkezett nyugdíjaztatásáig megmaradt.

3. P. Manó, egyházi iró, született Bécsben 1860 dec. 22. Gimnáziumi iskoláit Budapesten, a teologiát Budapesten és Esztergomban végezte. Pappá szentelték 1883 szept. 25. Káplán volt Selmecbányán, azután fővárosi hitoktató. Jelenleg a budapesti II. kerületi főgimnázium hittanára. Ő alapította a kat. tanoncok védőegyesületét, amelynek most ügyvivő igazgatója. Önálló művei: Katolikus szertartástan (Budapest 1890, 1892, II. kiad.); Ájtatossági gyakorlatok (u. o. 1891) stb.

Pokróc

durva gyapjuból készült, kallózott, esetleg kallózott és bogácsolt szövet.

Póksejt

l. Kötőszövet és Neuroglia.

Pokupje

a Károlyváros és Jaska közti lapály Zágráb vármegyében.

Pokupsko

politikai község Zágráb vármegye pisarovinai j.-ban, (1891) 1092 horvát lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Pokutia

(vagyis Kuti mögötti), Galicia termékeny vidéke, a Prut és Czeremosz folyók és a Kárpátok között. Lakosai rutének. Fő helyei Kuti és Kolomea.

Pókvirág

(növ., Ophrys Rupp., Arachnites F. M. Schmidt, bangó Diószegiéknél, póktermőfű), kosborféle fű, több mint 30 faja (hazánkban 5) az óvilágban terem. Ajakszirma sarkantyutlan, bársonyszőrü és sajátságosan a pókhoz, légyhez, méhhez, dongóhoz stb. hasonlít. Kertben is ápolják, de tenyészteni nehéz.

Pol

Vince, lengyel költő, szül. Lublinban 1807 ápr. 20., megh. Krakóban 1872 dec. 2. Tarnopolban és Lembergben filozofiát tanult, 1830. a vilnai egyetemen a német nyelv s irodalom tanára lett, részt vett az 1830-iki szabadságharcban, aztán külföldre ment, majd Galiciában telepedett meg, s 1849. a krakói egyetemen a földrajz tanszékét kapta. Midőn 1853. ettől az állásától fölmentették, Lembergbe költözött, hol a lengyel irodalomról tartott felolvasásokat, s ezeket 1866. nyomtatásban is közre adta. Legnagyobb népszerüségét Dal hazánkról (lengy. 1843) c. költeményének köszönheti; legjobb alkotása: Képek az életből és az útról (lengy. 1847); jeles költői elbeszélés a Mohort (1855). Összes művei 10 kötetben jelentek meg (Lemberg 1875-78).

Pola

(Pulj), az ugyanily nevü isztriai kerületi kapitányság székhelye és 1850 óta az osztrák és magyar monárkia fő hadi kikötője Isztria D-i végének közelében, terjedelmes és biztos öböl belső végében, vasút mellett, (1890) 38 937 (1851. még csak 1100) nagyobbára olasz lak., kikötői admiralitással, tengerészeti arzenál- és várparancsnoksággal, hidrográfiai és különféle tengerészeti és katonai egyéb hivatallal; 28 kisebb-nagyobb erődítménnyel; ezek közöl a kiválóbbak a Mária-Lujza, a Monte-Cristo az öböl bejáratánál, a Berudella, Musil, Miksa a D-i oldalon, a Tegethoff a Brioni-szigeteken, a San Giorgio, San Michele és Moridal. Épületei közül a kiválóbbak: a XV. sz.-beli dom, egy három hajós bazilika antik oszlopokkal, a San-Francesco-kolostor (XIII. sz.), most katonai raktár, román portáléval; a városház; a tengerészkaszinó; a hidrográfiai hivatal; a csillagvizsgáló a Monte-Zarón; az admiralitás épülete; a tengerészeti muzeum; a nagyszerü tengerész-arzenál; a hajógyárak és dockok, amelyek a szárazzal vas függőhíd által összekötött Olaj-szigeten vannak. Nagyszerüek a római építményromok; ilyenek: a 16 m. széles, 8 m. magas Augustus és Roma temploma, 7 korintusi oszlopból álló portikusszal és pompás díszítményekkel; a kolosszális amfiteátrum (24 m. magas), amelyet Septimius Severus és Caracalla tiszteletére 198-211-ig 25 000 néző számára építettek, 2 sor 5,7 m. magas nyilt ívekkel (72); a diadalkapu (Porta Aurea, 8 m. magas, 7 m. széles), amelyet az actiumi ütközet után Salvia Postumia állított föl; végül a Diana-templom és az 1845 óta kiásott két kapu: a Porta Erculea és Porta Gemina. A régi római kapitolium helyén áll azon erősség, amelyet a XVII. sz.-ban a velenceiek építettek és Ferenc császár korában felújítottak. Pola emlékszobrot állított Carrarának, aki e régiségek konzerválása körül szerzett magának érdemeket, Tegetthoff admirálisnak, amelyet Kundmann készített és Miksa főhercegnek, az osztrák tengerészet megalapítójának. Polát a hagyomány szerint kolchisziek alapították. Miután a rómaiak elfoglalták Isztriát, Polát Pietas Julia néven római gyarmattá, hajóállomássá és hadi kikötővé tették. A római birodalom megdőlése után minden jelentőségét elvesztette. 1148. a velenceiek vették birtokukba. A velenceiek és genovaiak közt folyó háboruban többször és 1379. teljesen feldúlták. 1848. nyilvánították hadi kikötővé és 1856. tették le az alapkövet az arzenálhoz. 1886. fejezték be a tenger felőli erődítményeit. V. ö. Notizie storiche di Pola (1876); Pola, seine Vergangenheit u. Zukunft (Bécs 1886).


Kezdőlap

˙