Romanino

Girolamo, olasz festő, szül. Bresciában 1485 körül, megh. u. o. 1566. Szülővárosában tanítványa volt Ferramolának vagy Civerchiónak, 1509 és 1513 között Padovában és Velencében főleg Giorgione hatása alatt dolgozott, azután hazatért Bresciába, 1519-20. a cremonai székesegyházban négy nagy freskóképet festett Krisztus kínszenvedésének történetéből. Utóbb majdnem folyton szülővárosában élt. R. elsőrangu kolorista. A velencei festőkével rokon aranyos szinezése, majd az a finom ezüstös szín, melyet ő honosított meg a bresciai iskolában, festményeit rendkivül érdekesekké, vonzókká teszi. Legkiválóbb művei: a Lázár föltámasztását meg az irástudó lakomáját ábrázoló falfestményei a bresciai S. Giovanni evangélista templomban; madonnaképei a bresciai S.-Francesco-templomban, a berlini muzeumban és a padovai képtárban; Pieta (berlini muzeum); Krisztus születése (londoni nemzeti képtár); Krisztus születése és siratása (Brescia, S.-Giuseppe-templom); Mária mennybemenetele (Bergamo, S. Alessandro) stb.

Román irodalom

az u. n. román (oláh) nyelv irodalma, melyről csak a XIX. sz. második negyedében lehetne szó, mégis szokás az első nyomtatásban megjelent román könyv korától máig több korszakot különböztetni meg. Gaster fölosztását (Chrestomatia Romana) követve, a román irodalom történetét három korszakra osztjuk föl. Ezek a szláv (1705-ig), a görög (1705-1820) s a modern román korszak (1820-tól máig). Mikor s mily körülmények között kezdődött a szláv korszak, maig sem tudjuk. Az ismert legrégibb román kéziratok: Codicele voronetean (Voroneci kódex), talán még a XIV. sz.-ból való, ha nem korábbi; a Psaltirea scheiana (a szkeji zsoltár) stb. mind ezt bizonyítja. Az egyházi munkák legnagyobb részt fordítások s a templom első szükségleteire vonatkoznak. Legnevezetesebb ezek közül a brassói Coresi által fordított új-testamentom (Noul testament, Brassó 1580). Coresi egyéb munkákat is fordított s mások is. A későbbi időkből nevezetes a Catechismul Calvinesc (l. Oláh káté) és Noul testament (l. Oláh biblia). Pravila mica (Kis törvénygyüjtemény) egyházjogi természetü dolgok foglalatja. De legnevezetesebb a Respunsuri (Válaszok) címü egyházi vitairat, melyet e korszak legkitünőbb metropolitája, Varlaam jászvásári érsek irt. Ez a kor azért is fontos, mert ekkor alapítják az első román nyomdákat Moldva és Havasalföldön. Amott Lupul Vazul, emitt Bassarab Máté fejedelmek. Ez időtől fogva (1642) mind több lesz a nyomda és termékei a két fejedelemségben. Nevezetesebb s maradandóbb emlékü azonban a krónika-irodalom. E kor elejétől több anonim krónika maradt fönn, melyek legtöbbjének hitelessége meg van azonban támadva. Ilyen a többek közt Hurul krónikája, mely ha valódinak bizonyulna be, a legrégibb (1480) keletü román krónika volna. Hitelesek s nevezetesebbek azonban a következők: Urechea Nestor Domnii terii Moldovei si viata lor (Moldva uralkodói és életük) c. krónikája (1359-től 1594-ig). Costin Miron, a legmunkásabb és legtehetségesebb krónikairó, aki megirja a Cartea pentru intaiul descaleca-t (Könyv az első letelepedésről), a Letopisetul terii Moldovei-t (Moldva krónikája) s mondják, hogy Magyarország krónikáját is megirta. Irt egy vallásos elbeszélő költeményt is (Viata lumei a. m. A világ életfolyása) stb. Fia Miklós is irt krónikát, de messze van atyja mély fölfogásától. Munkássága legkiterjedtebb Kantemir Demeternek (l. o.), aki történelmi, bölcsészeti és szépművészeti téren fejt ki munkásságot. A szláv korszak végén legnevezetesebb krónikás Neculce János, aki Moldva krónikáját irja meg (Letopisetul terii Moldovei). Ő az utolsó önérzetes irója e kornak, ki látja már a bekövetkező romlást. Sok krónika van még e korból, de ezek egyike sem közelíti meg az elsoroltakat sem nyelvi, sem történeti szempontból.

A hanyatlás, majdnem a végenyészet ideje köszönt be a két fejedelemségben a görög korszakkal (1710-1820). Erkölcs, tisztesség, minden száműzve lett s kezdve a fejedelmi trónon, minden eladó volt. A beözönlött görögség mindent zsarolt s a nemesség annyira megromlott, hogy ez erkölcsi romlottság máig sem tünt el egészen Romániában. A tobzódáson kivül minden megszünt s csak a vége felé tapasztalunk némi emelkedést, mely átmenet lesz a modern román korszakhoz. A görög heteria mozgalmai Havasalföldön s ennek nyomán Tudor Vladimirescu lázadása vet véget a román történelem e legszomorubb korszakának. A vége felé találunk tehát némi mozgalmat. Odaát ez gyenge és jelentéktelen s inkább az a fontos benne, hogy megnyilakozni merészelt, mint a munka eredménye. A lökés az ébredés felé megint Erdélyből indul ki. Klein (Micul) sokoldalu munkássága, kivált grammatikája, Sinkai krónikája s Major Péter története a románok eredetéről voltak azok a munkák, melyek mintegy felvillanyozták a román népet, valamint Lazar Gyöürgy iskolája Bukarestben. E kor végén számos nyelvészeti, bölcsészeti s különösen történeti munka jelenik meg. Az öntudatra ébredt románság kezd végtére érdeklődni sorsa és nyelve iránt odaát is, s a mozgalom eredménye a nemzeti fejedelmek uralma, az 1848-iki bukaresti forradalom, a két fejedelemség egyesülése (1859) s Románia független királysága. Ezek azonban már a román korszak vívmányai.

A beköszöntött román korszak irodalmi munkássága minden tért felölel, s bár politikai téren sikert csak későn aratott, irodalmi téren már korán minden szükségletet kielégített. A népiskola gondos ápolásban kezd részesülni s a külföldi iskolázottság bár sok ferde szokást honosít meg, a szabadelvü iránynak, a komoly tudásnak sok egyént szerez meg. Virágzik e korban a nyelvészet, történetirás, szépirodalom s a művészet. E mozgalom első fele 1870-ig a latinizáló erdélyi iskola hatása alatt fejlődik. A nyelvészeti munkásság terén a nagy kiterjedésü szótárirodalom áll, az első évtizedben több mint 30 különböző nyelvü szótár jelenik meg. Legnevezetesebb a Budán 1825. megjelent Corneli, Major, Sinkai s többek által szerkesztett szótár, melyhez előszót a román helyesirásról, s a román nyelvről egy párbeszédet ir Major Péter; az irodalomban e szótár Lexicon Budense (Budai lexikon) címen ismeretes. Fontossága abban van még, hogy első latin betüs szótár, melyben bizonyítják s meg is mutatják, hogy kell románul latin betüvel irni. E korszakban fognak a nyelvemlékek gyüjtéséhez is. Legnevezetesebb a Hasdeu által kiadott Limba romana vorbita intre 1550-1600 (Az 1550 és 1600 közt beszélt román nyelv, Bukarest 1878, 2 köt.). A Budai szótár s korábban már Klein grammatikája fölvetette a latin betüs irásmód eszméjét. Lassan vert általánosan gyökeret a meggyőződés, de ekkor az is felmerült, hogyan? mert a latin ábéce nem tartalmazza a román nyelv összes hangjait. Ezt a kérdést megoldani először az etimologikus, majd a fonetikus iskola vállalta el. Amannak feje s a román nyelvészeti irodalomnak egyik kitünősége Cipariu Timoteus balázsfalvi kanonok, aki román történeti grammatikája, számtalan értekezése s erős, bár elfogult itélőtehetségével ez irányt több mint ötven évig uralkodóvá tette. Ma a fonetikusok kezdenek túlsúlyra vergődni. Van ma túlzó és mérsékelt fonetikus, csak valódi fonetikus nincs. Ez irány megalapítója Majorescu Titusz. A nyelvészeti irodalom legkitünőbb s európai hirü munkása ma Hasdeu Bogdan Petriceic, aki most a román nyelv történeti szótárát (Etymologicum magnum Romaniae-t) szeerkeszti. Mellette említendők Saineanu, Tiktin, Philippide, Lambrior s az elhunyt Cipariu és Laurian. A történetirodalomnak is vannak jeles munkásai. Ezek: Major, Sinkai, Laurianu, Xenopol s mindnyájuk fölött áll Hasdeu, kinek Istoria eritica a Romanilor (A románok kritikai története) cimü munkája annak idején föltünést keltett. A szépirodalom minden ágának akadtak többé-kevésbbé szerencsés munkásai: a költészet főbb képviselői e század elején a Vacarescu testvérek, Konaki, Carloava, később, majdnem máig, Románia legismertebb költője Alexandri Vazul, aki mint lirikus legnagyobb, de az epikai költészetben is maradandó becsü müveket teremtett. Az ódai költészet legméltóbb képviselője Muresanu András, Bolintineanut történeti balladái teszik halhatatlanná. Negruzzi is irt néhány hangulatos költeményt. Ezeken kivül jól ismeert művelői még a pesszimista Eminescu és Nicoleanu, Sion, Kacedonski és mások. A dráma is akadt művelőkre. Főbb képviselői: Bolintineanu, gyenge, de nyelvezete remek, Alexandri irt drámát, tragédiát és vígjátékot, legnevezetesebb azonban Bengescu, aki a Pygmalion tragédiát irta. Ma Carageali a legismertebb. Újabban a hirlap- s folyóiratirodalom is nagy lendületnek indult. Nevezetesebbek a Jummea által 1864. alapított Convorbiri literare folyóirat, Tocilescu Revistája s egyebek. A megindult román irodalom létet adott a román irodalomtörténetnek is. Ennek jelesebb művelői: Pop, Conspect supra istoriei literaturei romane (Bukarest 1875-76, 2 köt.); Popescu, Istoria literaturei romane (u. o. 1878); Lazariciu, Ist. lit. rom. (Nagyszeben 1884); Urechea, Istoria literaturei romane (Bukarest (1885); Densusanu, Istoria lit. romane (Jászvásár 1885 és 1892) s legújabban Philippide, Istoria limbei si literaturei romane (u. o. 1894. I. köt). Egyidejüleg több olyan olvasókönyv is megjelent, melyek régi nyelvemlékeket tartalmaznak és a nyelv ismeretét vannak hivatva elősegíteni. Ilyenek: Cipariu, Analecte (Balázsfalva 1859); Lambrior, Carte de cetire (Jászvásár 1889) s a legteljesebb Gaster, Chrestomatia Romana (Lipcse 1890-91, 2 köt.), melynek bevezetése igen becses nyelvészeti szempontból. Román-magyar szótárt iskolai és magánhasználatra irt Ghetie János naszódi főgimn. tanár (1896).

Romanisták

Németországban a római jognak mívelői; ellentétben a germanistákkal, kik a hazai (német) jog mívelésével foglalkoznak. - Romanizmus, a rómaiak, újabb értelemben a román népek barátja. Értik rajta a pápaságot is (papismus).

Román koronarend

l. Koronarendek.

Román művészet

Nyugati Európában Kr. u. 843. fejeződött be a kereszténységnek első nagy korszaka, mely a keresztény vallásnak állami elismertetését, a népvándorlást, a nyugat-római birodalom bukását, a pápaság tekintélyének növekedését, végül Nagy Károly monárkiáját foglalja magában. A frank monárkia föloszlása, a 843-ik év után következik a latin három leánnyelvének és e nyelvet beszélő három latin nemzetnek: az olasznak, a franciának, a spanyolnak, továbbá ezekkel egyidejüleg a német (fajnak nemzeti, politikai és közműveltségi kifejlődése. A latin és a német fajhoz tartozó népek a keresztény vallás kötelékében, de önállóságukat megőrizve, együttesen vetették meg alapját a modern nyugati műveltségnek, első sorban pedig előkészíték Nyugat-Európa, s azzal együtt az emberiség történetének egyik legnevezetesebb korszakát, mely a X. sz.-dal kezdődik és a XIII. sz.-dal ér véget. E korszaknak sajátos művészete van. Egyik ágáról az építészetről, mely a vezető szerepet vitte, a XIX. sz. közepe előtt azt tartották, hogy a bizánci építészet folytatása és ahhoz is sorolták. A század közepén pedig, amidőn a középkori építészet emlékeit behatóbban tanulmányozni kezdték, az volt az általánosan elfogadott vélemény, hogy eme sajátos jellegü építészet fejlődése egyenesen az olasz félszigeti római építészetből indult ki. Igy történt, hogy először ezen építési rendszer a román nevet nyerte. Majd szokássá vált a művészet több ágának, sőt a három századra terjedő egész kort a R., sőt utóbb általánosítva a román műveltség korának nevezni, amit támogatott az a körülmény, hogy e korszakban a latin nemzetek vitték a vezető szerepet. E nemzetekre is átszállott a román név, mint összefoglaló elnevezés. Újabb kutatások a román építészet eredetének nyomait Közép-Sziria III-VI. sz.-beli építményein födözték föl, ahol különben a római légiók honosították meg az építészeti tevékenységet, amelyből egyfelől a bizánci, másfelől a román építészet fejlődött. E fölfödözés azonban nem ingatta meg a román elnevezés helyes és használható voltát. A román építésnek jellemző sajátságai: a vizirányos vonal és félkörü ív uralma, továbbá az oszlop, melynek törzse fölfelé nem vékonyodik, a feje pedig kimeeríthetetlen változatosságu, végül a gömbölyded, sokszor duzzadt formáju ékítmények. L. Építészet.

Az építészettel kapcsolatosan a román és a germán népek, az ezeknek hatása alatt álló nyugateurópai szláv népek, valamint a magyar nép is, részt vettek a R. többi ágának, jelesül a szobrászatnak, a festészetnek és kisebb művészeteknek művelésében. A R. a vallás szolgálatában állott, tehát általában vallásos jellegü volt, azért az építészet kivételével a művészet többi ágaiban a nemzeti fölfogás nem igen juthatott érvényre. A művészetet fejedelmi udvarokon és a zárdákban egyházi fárfiak gyakorolták. A kolostorbeli szerzetesek az ötvösséget, a zománcolást, az elefántcsont faragását, miniatur képek festését űzték. Ők verték, vésték és öntötték aranyból, ezüstből, bronzból a templomi eszközöket: a feszületet, a kelyhet, a füstölőt, a gyertyatartót, az ereklyeszekrényt, az antipendiumot, a hordozható kis oltárokat (diptychon); elefántcsontból faragták a szobrokat, az evangéliumok és misés könyvek, a diptychonok domboru müves tábláit, irták és festették az imádságos és misés könyveket. E foglalkozás közben lassankint kifejlődött a különféle anyagok megmunkálásában való járatosság, ami első föltétele a nagyobb művészeti alkotásnak.

A szobrászat nemsokára annyira megerősödik, hogy az épület gazdagabb díszítésére is vállalkozik. Franciaországban a XI. sz.-ban föltünnek az oszlopfők, amelyeket lomb helyett jelképes alakok, meg a szent történetből vett jelenetek domboru művü ábrázolásai díszítenek. Nemsokára a román templom eladdig egyszerü külsejét kőből faragott szobrok lepik el. Ekkor keletkeztek a keresztes hadjáratok révén keleti hatás alatt a román szobrászat képzeletdús jelképi alakjai, melyek az ó-keresztény jelképeket kibővítették, illetőleg fölváltották: az oroszlán, majd Krisztus, majd meg az incselkedő ördög, a pelikán madár Krisztus, a kutya, a majom, mint tisztátalan állatok, a griffmadár, a sárkány és más képzeleti alakok, mindannyi az ördög, a pokoli hatalom jelképei. Majd Krisztusnak, az apostoloknak és a szenteknek szobrászi ábrázolása mind szokásosabbá válik. A román szobrászatot hazánkban legjobban tüntetik föl a pécsi székesegyház domboru művei és a jáki templom szobrai. A román szobrászat úgy a kőnek, mint a fémnek megmunkálásában a fejlettség magasabb fokán áll.

A festészet hasonló módon fejlődik, a miniatur képek előállításán szerzett járatosság csakhamar fölbátorítja falképek festésére, melyek a templom belsejének kiváló díszét teszik. Tárgyuk részint jelképi, részint törtéenti, az utóbbiak közt különösen kedveltek az u. n. tipologiai sorozatok. Előállításra nézve u. n. al secco, vagyis vizes festékkel száraz falra festett képek. A valóság utánozása tekintetében ugy a szobrászat, mint a festészet fölötte kezdetleges, az emberi test alkatát kevéssé ismerik a művészek, az alakok helytelen arányuak, esetleg mozdulatuak és nyers formájuak. A festmények hiján vannak a távlati látszatnak és a helyes elrendezésnek, ennélfogva hatásuk nem annyira az ábrázolás módjában, mind inkább a hivő lélekhez szóló tárgyban rejlett.

Román nyelv

v. rumen nyelv. Alig van egy másik nyelv, mely annyi vitára adott volna okot, mint a R. A legújabb időig azt tartották róla, hogy a latin nyelvnek olyan ága, mint az olasz, spanyol, francia stb., tehát leánnyelve a latinnak, mely, amint a többi új R.-ek, a népies latinból fejlődött. Alakulása helyéül Dáciát tartották s innen a dako-román név, melyet e század elején Sinkay György, Major Péter és Klein Jakab oláh történetirók és nyelvészek alkalmaztak a R.-re, megkülönböztetésül más R.-ektől. Első volt Kopitár szláv nyelvtudós e század huszas éveiben, aki először foglalkozott tudományosan a R.-vel s azt állítá, hogy az albán és bolgár nyelvek mellett keletkezett, tehát balkáni eredetü. Miklosich még részletesebben kimutatta e három nyelv történeti összefüggését. A magyar irodalomban Hunfalvy Pál kezdte meg a R. történelmi fejlődésének tanulmányozását s azt szintén a Balkán-félszigetről származtatja. E kérdést teljes világításba Réthy László helyezte A romanizmus Illyricumban c. akadémiai székfoglaló értekezésében (1896). szerinte Kr. u. a VII-VIII. sz.-ban az Apennini-hegységekből, a pápai területről (római tartomány) v. Romagnából (egykor Románia) marhatartást üző népelemek (pásztorok) a gót-bizánci mozgalmak idején Friaulon át Illyricumba (Bosznia, Észak-Albánia) költöztek. Igy került a román név mint népies megnevezés a Balkán-félszigetre. Ott a letelepülést román pásztorok olasz tájszólása nagy albán és szláv területeken terjedt el és a faji összeolvadással abból új szinezetü R. képződött. Ez új nyelv a R., melyet az jellemez, hogy az albán és szláv fonetikai hatásokon kivül átvette az albánból a szó végére függesztett artikulust (mely az eredeti román dialektusban elül volt, mint más olasz dialektusokban), a futurum képzését, az infinitivus körülirását, képzőket és szóanyagot, a szlávból a számsorképzést 11-19-ig, a tizes számok képzését (két tiz, három tiz stb.), magát a 100 szót (sutä), sok képző szócskát és rendkivül nagy szóanyagot. Mivel az Illyricumba költözött románok nyelve a pásztori élet kezdetleges viszonyainak felelt meg (latin eredetü műveltségi szavai nem voltak), a R. a szlávok hatása alatt fejlődött s kulturszavainak nagy részét szláv forrásból vette.

Romanizált balkáni pásztorfajok a XIII. sz. elején tünnek fel először Dunáninnen. Szörénységben s Erdélybe is felhúzódnak. Minthogy e fajok szláv ortodox egyházban és szláv kenézek, vajdák alatt éltek, a R.-et még nem irták. A R. első irott emlékei, vallásos tartalmu iratok, a XVI. sz.-ból valók. Az első rumen nyomtatott könyvet (Homiliák) Herschel Lukács fordította szlávból (1580), hasonlók Forró Miklós és Geszti Ferenc költségén jelentek meg. Az egész bibliát I. Rákóczi György fordíttatta le R.-re s nyomatta ki 1648. cirill betükkel. Az erdélyi fejedelmek a rumeneket a protestántizmusra igyekeztek téríteni, de az oláh papokkal még a rumen liturgiát is csak nagy nehezen tudták elfogadtastni. A két oláh vajdaságban a R. mint állami nyelv a szláv helyett csak a XVII. sz. elején lép fel.

A R. egész anyagát eredet szempontjából Cihac dolgozta fel szótárszerüleg, ily sorrendben: latin, szláv, magyar, török, új-görög, albán eredetü szavak. A román (latin) anyag 2600 szóra rughat, ezzel szemben van 3800 szláv, 700 török, 650 görög, 50 albán s 500 egyéb kölcsönszava, az utóbbi szám felerészben maggyar kölcsönszó. A magyarba átjött rumen szavakat Edelspacher Antal állította össze: a magyar kölcsönszókról a rumenben Alexi György irt nagyobb tanulmányt. Az oláh irók az utóbbi évtizedekben a R. idegen anyagát az irodalmi nyelvből kiküszöbölték s annak helyére latin szavakat vettek át, némileg módosítva az oláh nyelv hangtörvényeihez. A rumenségnek igy két nyelve van, az irodalmi (purifikált) és a népnyelv, amivel az irodalom termékeit a nem iskolázottak elől ugyszólván elzárták.

Román nyelvek

l. Neo-latin nyelvek.

Romano

1. Enotrio, Carducci Jozsua (l. o.) olasz költő álneve. - 2. R. Ezzelino da, l. Ezzelino da Romano. - 3. R. Giulio, olasz festő, l. Giulio Romano. - 4. R. Giulio, olasz zeneszerző, l. Caccini.

Romano di Lombardia

Bergamo olasz tartomány kerületi fővárosa, a milano-velencei vasút mentén. Régi vára van. Nevezetesek selyemszövői; (1881) 4907 lakossal.

Románok

(rumenek v. oláhok), a latin nyelvcsaládba tartozó nép, zöme a román királyságban, Erdélyben, Magyarország keleti vármegyéiben, Bukovinában, Besszarábiában, Szerbia negotini kerületében s Bulgária dunamelléki részein lakik; egy ezekkel nyelvre nézve szorosan összetartozó ág Macedoniában és Tesszáliában honos (cincárok, l. o.); egy töredék pedig rumir (vagy cic) néven Isztriába húzódott a Balkánról a törökök elől a XVI. sz.-ban. A R. eredetileg olaszországi pásztornép Róma tartományából vagy Romagnából (pápai birtok), honnan a VII-VIII. sz.-ban költözött át a Balkán-félsziget nyugati hegységeibe (Illyricum), hol albán és szláv fajokat romanizálva nagy népfajjá szaporodott. Mint pásztornép a balkáni szlávok (földmívelők) jobbágysága volt s a szerb, bolgár, bizánci zavarok nyomása alatt kezdett mai dunáninneni lakóhelyeire vándorolni. Eredeti pásztori tipusát soká megtartotta s Sziléziáig és a Kaukázusig is elnomadizált. Szántó-vetővé szláv és magyar elemek asszimilálásával lett, de pásztori hajlamai ma is jellemzik. A két oláh vajdaságban a XIV-XVII. sz.-ban a R.-at a szláv eredetü (bolgár, szeerb, rutén) vajdák és bojárok mint jobbágyokat súlyos szolgaságban tartották, innen a «rumun» név jobbágy, rabszolga jelentése a XVII. sz.-beli oláh oklevelekben. A R.-at ezelőtt Trajanus császár dáciai legionistáinak s a dákoknak összekeveredéséből származtastták (Bonfinius találmánya); a R. mereven ragaszkodnak e leszármaztatáshoz; ezt állítja Jung is (Römer und Romanen in den Donauländern, Inusbruck 1877), Pic, Kiepert s Mommsen; túlhaladott álláspont, melyet Roesler Róbert (Romänische Studien, Lipcse 1871), Hunfalvy Pál (Über die Abstammung der Romänen, Lipcse 1880, Az oláhok története, Budapest 1895) s Réthy László (Az oláh nyelv és nemzet megalakulása. Budapest 1887) megcáfoltak.


Kezdőlap

˙