Temetési járulék

l. Kegyév.

Temetkezés

a szó tulajdonképeni értelmében a halott földi maradványai egészben vagy részben való eltakarításának az a módja, amely e maradványok sírba rejtésével jár. A szó közhasználatu tágabb jelentésében azonban a holttest szertartásos eltakarításának bárminő módját T.-nek szoktuk nevezni. A T. különféle módjai vallástörténelmi és néprajzi tekintetből egyaránt jellemzők, és annak a felfogásnak az alapján alakultak különfélékké, amely az illető népnél az elhunytak túlvilági állapotáról uralkodik. Tisztán gyakorlati és első sorban a túlélők egészségügyi gonoskodásában gyökerező s ezekhez szabott T.-módok ugyanis csak a legfejlettebb társadalomélet jelenségei, és még ennek keretében is a megcsontosodott hagyományok merev ellenállásába ütköznek, vagy legalább azokkal bizonyos megalkuvásra kénytelenek. A T.-nek kétségkivül egyik legrégibb s minden időben a legelterjedtebb módja az elföldelés, amely azonban nagyon különböző lehet a szerint, amint mélyebb vagy sekélyebb sírba, pusztán a földbe vagy sírboltba, vagy kisebb-nagyobb hant alá temetik a holtat. Ahol, mint p. legjellemzőbben a régi egyiptomiaknál, a halál utáni létről oly felfogás uralkodik, amely szerint a testtől különvált lélek fenmaradása a halott földi részének fenmaradásától függ: ott természetesen a fő gond e tetemek épentartására irányul. Innen a bebalzsamozás, mumifikálás és nagyszerü sziklasírokba, gúlákba temetés, melyeknek az a céljuk, hogy a holttestet a lehető leghosszabb időig megóvják az elrothadástól (l. Balzsamozás). Ellenben ott, ahol a halott iránti kegyelet törvényével a romlandó részek természetes, vagy akár mesterséges úton siettetett elpusztulása nem áll összeütközésben, a T. oly módjaival is beérik, amelyek bizonyos hagyományos szertartások szemmeltartása mellett ugyan, de végső céljukban mégis oda irányulnak, hogy a holttestnek, ha valami nyoma marad is, az lehetőleg ártalmatlan legyen az élőkre nézve. Eredetileg természetesen a T. ily módjainál is az volt azonban a lelkiismeretbeli kötelesség fő része, hogy az elholtnak lelke is meglelje e mellett az élők érdekében is fölötte kivánatos nyugalmát. Alapjában véve ugyanis a T. minden és bárminő módjának is az erről való gondoskodás az irányító szempontja. (L. Holtak tisztelete.). Másik, szintén igen elterjedt s néhol az elföldeléssel együtt is járatos módja a T.-nek a halotthamvasztás, melynek régibb, etnikus alakja a holttestnek máglyán való elégetése, mint az p. a legkifejlettebb szertartások kiséretében a régi görögöknél és rómaiaknál történt. (Ezzel a vallási alapon álló halotthamvasztással nem tévesztendő össze az legújabbkori egészségügyi mozgalom, mely annak minden tekintetben korszerü higienikus módozatokkal való felújítására irányul. L. Hamvasztás.) A holttest elhamvasztása után hátramaradt részek eltakarítása újabb gond tárgya volt, s ebben a gondban nyilvánult ott is, ahol a hullaégetés az elföldelést teljesen vagy legalább részben kiszorította, az az ősi felfogás, amely szerint az elköltözöttnek lelke bizonyos értelemben még mindig összefügg létét és sorsát illetőleg földi maradványaival. E hamvak helyének tehát bizonyos emlékkel való megjelölése, maguknak a hamvaknak akár az élők lakásában, akár azon kivül való megőrzése szintén a T. valláserkölcsi alapon fejlődött szertartásai keretébe tartozik. Ugyanide valók a T.-t megelőző gyakorlatok is, minők közül p. a legsajátszerübbek egyike az egyiptomi halottbiróság (l. o.). A holttest földben való elporlasztásán és tűzben való elhamvasztásán kivül annak egészben vagy részben való megsemmitsítése (ahol ez nem éppen kifejezett cél gyanánt, de legalább is előrelátható és nem kerülendő lehetőségképen jól megfér a lélek fenmaradásáról uralkodó képzetekkel) néhol ugy is történik, hogy a holttestet a levegőn szárítják ki, de megvédik a ragadozók támadásaitól; másutt ellenben szándékosan éppen ezeknek teszik ki prédául. Legfejlettebb intézmény alakjában a T. e módját az indiai parsziknál láthatni, kiknek u. n. hallgatástornyai nagyszabásu köralaku építmények, amelyek számos szabadon kitett holttest befogadására alkalmasok és arra valók, hogy az ily temetőhelyek környékén szüntelen kóválygó keselyük és egyéb ragadozó madarak az ott elhelyezett hullákat egész a csontokig elpusztítsák. A T. e módjához elég közel áll, bár még primitivebb és a mi érzésünkkel még ellenkezőbb, a kannibál szokások keretébe tartozó az az eljárás, hogy a halottat a hozzátartozói, vagy a győztes ellenfelei maguk falják fel legalább részben. Ilyenkor elemésztésre főkép a testnek különösen a lélekképzet szempontjából nevezetesebb részei (sziv, máj, agyvelő, szemek stb.) szolgálnak. Régibb és újabb népeknél is elég elterjedt módja a T.-nek a viz alá merítés, vagy vizre bocsátás is, amelynek kivált hajós és tengerész népeknél láthatni többé-kevésbbé jellemző példáit. (Ilyen a vikingtemetés, amenynél a halotta felgyujtott hajón bocsátották tengerre.) A halottnak másvilági útjára való felszerelése is nagyban függ azon képzetekről, melyek a halál utáni létről valamely népnél uralkodnak. Rendesen arra irányul e tekintetben minden igyekezet, hogy a halott a földi élethez többé-kevésbbé hasonlónak képzelt túlvilágban a jóllétéhez és boldogságához szükséges dolgoknak ne legyen hijával. (Innen p. az, hogy a gyermekek sírjaiban játékszereket, a vitézekéiben fegyvereiket, a nőkéiben kézimunkájokhoz kellő eszközöket stb. találhatni.) E gondoskodás néha nagyobb szabásu arányokat ölt, kivált harcias népeknél s jeles hősök, törzsfőnökök, fejedelmek temetése alkalmával, amelyeknél harci mének, sőt hadi foglyok kisebb-nagyobb számának (néha egész hekatombáknak) feláldozása volt és van egyes primitiv népeknél még ma is szokásban. (E részben jellemző példák a Homeros-korabeli görögök temetkezési szokásai az Iliasz leirásai szerint.) E halotti vagy temetési áldozatok csekélyebb arányu maradványai még később, sőt a jelen korban is, és még műveltebb népeknél is bizonyos szerényebb mértékre szorultan az u. n. halotti torok, melyek az elköltözött lelkének engesztelésére való áldozati lakomák, áldomások rudimentumai. A régi magyar T.-ről az Ipolyi Magyar myth. 548. s. köv. oldalain olvasható adatokon kivül v. ö. különösen Munkácsi B., A régi magyar lovas temetkezés keleti változatai (Ethnographia VII., 1896, 297-323).

Temetkezési egyesületek

társadalmi úton keletkezett önkéntes társulatok, amelyeknek tagjai kölcsönösen kötelezik magukat, hogy ha a tagok közül valaki meghal, annak temetési költségeihez bizonyos előre meghatározott pénzösszeggel hozzájárulnak. A tagok befizetéseiből az egyesület különböző rendeltetésü pénztárakat létesít; igy p. vannak az ilyen egyesületekben temetkezési, özvegyi, egyesületi és tartalékpénztárak. A temetkezési pénztár a tagok temetési költségeinek fedezésére kiszolgáltatja az örökösöknek, vagy pedig maga használja fel e célra azt az összeget, amelyet az elhalt tag a maga részére belépésekor megállapíttatott; ez az összeg különböző lehet. Az özvegyi pénztár a túlélő özvegynek vagy a haláleset alkalmával egyszersmindenkorra fizet egy bizonyos összeget, vagy pedig néhány évig, esetleg életfogytáig járadékot biztosít számára. Az egyesületi és a tartalékpénztárak végre a tagok közös érdekeinek jövendő biztosítására vannak szánva. Nálunk az Alföldön a magyar földmívesnép körében, de csak a nagy parasztvárosokban vannak ilyen T., amelyek azonban sokszor gyarló vezetés mellett csupán temetkezési pénztárakat szerveznek.

Temetkezési pénztárak

l. Temetkezési egyesületek.

Temető

(coemeterium, dormitorium), az a hely, ahol a meghaltak testei nyugosznak. A kat. T.-k rendesen kőfallal vagy legalább sűrü sövénnyel vannak körülvéve; a középen nagy kereszt áll, hogy árnya alatt békében nyugodjanak, akik a földön való küzdelmet bevégezték. Van a T.-ben kápolna is, ahol az elhunytakért engesztelő szentmiseáldozat mutattatik be. Az egyes sírokat keresztek díszítik, amelyeken a halandóságot ábrázoló jelképek (kaszás, csontváz, lefutott homokóra, lefordított fáklya, ketté tört gyertya, letörött rózsa stb.) alkalmazhatók. A kat. egyház a T.-t használat előtt megszenteli. A püspök v. helyettese rövid beszédben előadja a T.-nek megbecsülését indokoló okokat, azután térden állva elmondja a mindenszentek letenyéjét, mi alatt a T. közepén felállított kereszt előtt három gyertya ég; továbbá az egész T.-t szentelt vizzel meghinti és tömjénnel megfüstöli a Miserere zsoltár éneklése közben. Végre a három gyertya a keresztre tűzetik. A három gyertya a szentháromságot jelképezi, melynek nevében és hatalmával fog végbemenni a feltámadás csodája. V. ö. Némethy Lajos, Szertartások; Lonovics, Archeologia (III.).

A T.-kről az 1868. LIII. t.-c. 22. §-a azt rendeli, hogy azokban a különböző törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek tagjai vegyesen és akadálytalanul temetkezhetnek. Az 1895. XLIII. t.-c. 21. §-a szerint pedig a törvényesen elismert vallásfelekezetek saját céljaikra külön T.-ket rendezhetnek be és tagjaik a községi T.-kben akadálytalanul temetkezhetnek. Közegészségi szempontból szabály, hogy a T.-k a lakott helyektől lehető távolságban, fallal v. árkolattal körülvéve és fákkal beültetve legyenek, a templomban való eltemetések, valamint a templom körül rendezett T.-helyek eltiltatván. Közegészségi, de egyúttal kegyeleti tekinteteken alapszik az a szabály, hogy a T.-hely, ha rendeltetése megszünik, bizonyos időn át (rendszerint 30 év) pihenjen s a sírhelyek fel ne dúlassanak.

Temetőbogár

vagy temetődögész (Necrophorus Fabr.) az ötlábtőízes bogarak rendjébe, a szilfidák családjába tartozó bogárnem. Testök hosszasan lapított. Fejök nagy. Előtoruk majd körformáju. Mellső szárnyaik levágottak és igy nyugváskor a potroh végét nem fedik. Nevezetes tulajdonságuk, hogy kisebb állati hullákat (egér, madár stb.) elásnak a földbe és abba helyezik el petéiket; innét a nevök is. Lárváik állati hullákban élnek. Mintegy 48 ismert fajuk közül hazánkban 8 él; minők az egészen fekete fedőszárnyu N. germanicus L. és N. humator; továbbá melyeknek szárnyfedői két-két narancssárga-vörös harántsávval díszítettek, p. N. vespillo L. (szines képét l. a Bogarak mellékletén), N. vestigator Hersch., N. fossor Er. stb.

Temetvény

Hradekhez tartozó várrom és hegylánc Nyitra vármegye vágújhelyi járásban, 594 m. magas erdős hegy tetején, a Vág folyótól K-re. A vár eredete ismeretlen; I. Lajos 1368. pohárnokának Tóth Miklósnak adományozta. 1453. Ujlaky Miklós birta, utóbb Thurzó tulajdonába került, kinek magvaszakadtával (1638) többen birták, köztük Bercsényi is, ki innen menekült ki (1710) Franciaországba, mig a tévútra vezetett császári csapatok T.-t ostromolták. A vár ezután is gyakran cserélt urat s ma teljesen romokban hever. Belőle szép kilátás nyilik a környékre.

Temir-Khan-Sura

Dagisztan fővárosa Transzkaukáziában, 230 km.-nyire Tifilisztől, a Kaukázus É-i lejtőjén, az Erpili-ozen völgyében, (1893) 2579 lak. Az 1834. itt épített citadella egyike a legfontosabbaknak a Kaukázusban. Egyik terén egy emlékoszlop hirdeti a Mikitin nevü tüzér hősi önfeláldozását.

Temm.

természetrajzi nevek után Temminck Konrád Jakab hollandi zoologus nevének rövidítése, szül. Amsterdamban 1778., megh. Lejdában 1858., hol a természetrajzi muzeum főigazgatója volt. Főleg a gerinces állatok tanulmányozásával foglalkozott.

Temondádfű

v. temondádkóró (növ.), magyar mesés és boszorkányos növény (l. Ördögszekér), a Lepidium campestrét (pórmustár), sőt a Solanum Dulcamarát (l. Csucsorka) is nevezik T.-nek.


Kezdőlap

˙