Vilma

l. Vilhelmina.

Vilmos

(ném. Wilhelm, franc. Guillaume, ang. WIlliam), férfinév, annyit jelent, mint hatalmas védő.

Vilmos

1. szegzárdi apát, 1074. Salamon királynak és Vidnek Géza herceg ellen szőtt terveiről értesülvén, először futár által figyelmeztette a herceget, kit azonban Vid zsoldjában álló emberei azzal nyugtattak meg, hogy az apát bizonyosan részeg volt, mikor ilyesmit izent; de midőn az apát másnap saját füleivel hallotta, hogy Salamon elfogadta Vid tervét, közvitéznek öltözve ő maga ment az Igfon erdejében vadászgató herceghez és erélyes készülődésre birta őt.

2. V., előbb egri prépost és a királyi káplna igazgatója, titkos kancellár, 1360-77. pécsi püspök. Az ő idejében keletkezett a pécsi egyetem. 1360-ban őt küldötte a király Nürnbergbe, hogy IV. Károly német császár és veje Rudolf osztrák herceg közt a békét közvetítse s oly sikerrel működött, hogy a császár hálából 2000 frttal ajándékozta meg. V. ö. Pór, Nagy Lajos (335, 428, 509).

Vilmos

1. (I.), a Hódító, angol király, szül. 1027., megh. Rouenban 1087 szept. 7. Természetes fia volt II. Róbert (Ördög Róbert) normandiai hercegnek és egy Falaise-beli szücsmester, Herlotte (v. Herleva) nevü leányának. Mielőtt atyja 1033. a Szentföldre zarándokolt, rávette a normandiai rendeket, hogy fiát utódának elismerjék. Atyja halála után rokonai meg akarták fosztani hercegségétől és örökétől, de a vaskezü V. I. Henrik francia király hűbérurának és gyámnokának segélyével valamennyi ellenfelén diadalmaskodott. 1051-ben látogatóba ment rokonához, Hitvalló Eduard angolszász királyhoz, aki (gyermekek hiányában) állítólag neki igérte volna koronáját; 1053. pedig Matildot, V. Balduinnak Flandria urának leányát vette nőül, akitől több gyermeke született (megh. 1083). Midőn Eduárd király halálát megtudta és arról értesült, hogy Harald foglalta el az angol trónt, Anglia meghódítására határozta el magát. 1066 szept. körülbelül 60 000 emberrel s 700 hajóval vitorlát bontott és szept. 29. Hastings mellett partra szállott. Némi tétovázás után okt. 14. Senlac mellett csatárra került a dolog, melyben Harald életét veszté s az angolszászok tökéletes vereséget szenvedtek. Csak néhány vár dacolt a győzővel, ugy hogy V. Angliát leigázottnak tekintvén, magát 1066 dec. 25. Londonban (Westminster) angol királlyá koronáztatta és azután hazatért Normandiába. A télen át az angolszászok veszteg maradtak, 1067. husvét után azonban Észak- és Nyugat-Anglia lakói egy szálik fegyvert fogtak elnyomójuk ellen. Erre rettenetes élet- és halálharc vette kezdetét, mely voltaképen csak I. V. halálával ért véget. E háboruban V. szörnyü szigorral járt el a boldogtalan angolszászok ellen, kikben csupán lázadókat és felségsértőket látott. Egész családokat irtott ki és vadonná tette Anglia java részét; mintegy elvből rémített, csak hogy a felkelésnek minél előbb véget vessen. Elvégre az angolszászok hősiessége V.-nak cselfogással párosult öldöklésén megtört. Edgár, Euárd angolszász herceg fia, aki egy ideig Szent István királyunk udvarában élt (l. Angolszász-magyar hercegek), III. Malcolm, Skócia királyánál keresett oltalmat, de ennek beavatkozása sem sgített rajta. Estritson Sven dán király beavatkozásától pedig V. oly módon szabadult meg, hogy 1069. a keleti partvidéket a télen át puszításra engedte át a dánoknak. Mindjárt a felkelés kezdetén ültette át V. a hűbérrendszert Anglia földjére, melynek értelmében egész Angliát magánbirtoknak nyilatkoztatta, mellyel tetszése szerint elbánhat. Kihirdette, hogy mindazon angolszászokat, kik ellene, törvényes királyuk ellen fegyvert fogtak, hűtlenségük miatt birtokaiktól megfosztja. Fenyegetését be is váltotta s az elkobzott birtokokat normann kalandorjainak osztogatta hűbér gyanánt, avagy pedig mint ezt az erdőkkel tette, magának tartotta meg azokat. E hűbéri alapon történt adományozásokat, a velök járó tartozással együtt 1085-86. egy országos telekkönyvben (l. Domesday-book) jegyeztette fel. Hivatalos nyelvvé a normann-francia nyelvet tette, mig az angolszász nyelvet amennyire csak lehetett, háttérbe szorította. Az egyházzal is éreztette teljes függetlenségre törekvő hajlamát. az ellen nem volt ugyan kifogása, hogy a Rómától ajánlott új érsekprimás, a francia Lanfranc a celibátust behozta s azt is megengedte, hogy VII. Gergely pápa péterfilléreket gyüjthessen angol földön. De az invesztitura-jogról nem mondott le s az engedetlen püspökökkel éppen olyan szigoruan bánt el, mint világi hűbéreseivel. Utolsó évei sok keserüség között folytak le. Az angolszászok ellentállása helyenkint haláláig tartott; legidősb fia Róbert, I. Fülöp francia király segélyévvel Normandiát akarta elszakítani, ami az apa és fiu között háborut idézett elő. A skót királlyal és Wales főnökeivel is mindvégig harcias lábon állott és saját báróival is meggyült a baja. 1087. pedig I. Fülöppel keveredett háboruba, melynek folyamán halálát lelte. Midőn az ostrommal bevett és felgyujtott Mantes városkában (a Szajna mentén) bevonulását tartotta, lova őt levetette, mely alkalommal V. halálosan megsebesült. Visszavitték Rouenba, de ott sem segíthettek rajta. Rendelkezései értelmében Róbert fai csak Normandiát örökölte, mig az angol trónt másodszülött fia, V. herceg (l. II. Vilmos [2.]) kapta.

2. V. (III, másként a Vörös, Rufus), angol király (1087-1100), az előbbinek másodszülött fia, megöletett 1100 aug. 2. Atyja rendelkezése alapján Angliát örökölte, mig bátyja Róbert csak Normandiát kapta. Midőn Róbert utóbb az angol trónra igényt emelt, V. számításból a leigázott angolszászokhoz közeledett, kiknek sorsán enyhített és kiknek Hitvalló Eduárd törvényeinek helyreállítását helyezte kilátásba, ha hozzá hűk maradnak. Segélyükkel verte vissza Róbert támadását, akivel azután kibékült, sőt aki neki Normandiát zálogba adta, hogy az első keresztes hadjáratban részt vehessen. Uralkodása további folyamában egyaránt elnyomta az angolokat és a normannokat és a papságot sem kimélte. Szinte hihetetlen, hogy a keresztes háboruk napjaiban igy mert nyilatkozni: «Ha nekem vannak isten iránt kötemeim, akkor istennek is vannak én irántam.» Szenvedélyes vadász létére különösen az orvvadászokkal éreztette kegyetlenségét, mignem ezek egyike vadászaton megölte. Bátyja (Róbert) akkor Szentföldön járt és igy öccse, Henrik (I.) követte őt a trónon. V. ö. Freeman, The reign of William Rufus (2 kötet, Oxford 1882).

3. V. (III.), angol és ir király (1688-1702), oraniai herceg, azelőtt Németalföld helytartója, szül. 1650 nov. 4. (14.), mint II. Oraniai V. és Stuart Mária, I. Károly angol király leányának fia, megh. 1702 márc. 19. Politikai pályáját 1672. kezdé. Midőn XIV. Lajos ezen évben Hollandiát óriási hadával megtámadta, a nép V.-t kiáltotta ki Holland és Zeeland tartományok helytartójává, mire mind a hét tartomány rendi ülése főkapitánnyá és hajóhadnaggyá választotta. Ezekben az állásokban V. lecsöndesíté a forrongó kedélyeket és azután a franciák ellen vonult, de csekély haderejével ő sem volt képes azoktól a babért elvitatni. miután Senefnél és Mont-Casselnál csatát vesztett és Mastricht meg Charleroi ostroma sem sikerült, 1677 őszén Angliába távozott, hogy II. Károlynál segélyt keressen. Ez alkalommal nőül vette unokanővérét, Mária hercegnőt, II. Jakab yorki herceg, a későbbi király leányát. Midőn apósa, II. Jakab angol királynak egyházi és politikai zsarnok uralma elviselhetetlenné vált, a whig- és tory-párt, világiak és egyháziak kezet fogtak egymással és követséget menesztettek V.-hoz, mint a törvényes angol trónörökösnő (Mária) férjéhez, hogy beavatkozását és segélyét kikérjék. V. szivesen fogadta e meghivást és 1688 nov. 5-én 50 hadi hajóval (melyekhez az angol flotta is csatlakozott) és 14 000 emberrel Torbayban horgonyt vetett. Jövetelének hirére a Stuart-kormány összeomlott; Jakab Franciaországba futott és V. kardcsapás nélkül bevonult Londonba, ahol a peerek az ideiglenes kormányzással megbizták. V. erre gyülekezt (convention) néven parlamentet hivott össze, mely 1689 febr. 13-án a II. Jakab futása folytán megüresedett trónra őt és nejét ültette, azzal a kikötéssel, hogy a kormányt V. viselje és hogy a korona, ha V.-nak gyermekei nem születnének, az ő és neje elhalta után sógornőjére, Annára szálljon. Egyúttal azonban V.-nak a Declaration of Rights (l. o.) c. szabadságlevelet kellett aláirnia, mely a királyi hatalom önkényének véget vetett és a parlamentáris kormány behozatalának útját egyengette. Ezzel a «dicsőséges forradalom», mely vérontás nélkül érte el célját, be volt fejezve. 1689 ápr. 11. V.-t Westminsterben királlyá koronázták és e napon a skót nemzeti konvent is bemutatta neki hódolatát, a kat. Irország ellenben még a földönfutó Jakabhoz szított. V.-nak első dolga volt, hogy az időközben (1688) kitört francia háboruban közös akciót létesítsen XIV. Lajos ellen, kire azért is neheztelt, mert Lajos II. Jakabot udvarába fogadta és mindenképen pártolta, V.-t ellenben bitorlónak nézte. Mihelyt II. Jakab francia segéllyel Irországban kikötött, V. a szigeten termett és egy évi küzdelem után a Boyne folyam mellett kivívott diadallal az inváziónak egyelőre véget vetett (1690). A következő évben V. személyesen jelent meg Németalföldön, hogy a franciákkal összemérje fegyvereit. Való igaz, hogy a nagy csatákban (Steenkerken 1692., Neerwinden 1693.) vereséget szenvedett, de V. oly rendkivüli szivós ellenfélnek bizonyodott, hogy néhány nappal a vesztett csata után már megint talpon állott. Tengeren pedig az angol-németalföldi flotta győzte le a francia hajóhadat. Miután a Schelde melletti sáncokban és (1695) Namurnél V. győzött, II. Jakabnak egy újabb expediciója Irországba ellenben kudarccal végződött: XIV. Lajos békére hajlott és 1697 szept. 20. Ryswikben ellenfeleivel kibéküült. Anglia és Németalföld tengeren tett hódításaikat ugyan visszaadták, Lajos király azonban kénytelen volt V.-t Anglia törvényes királyának elismerni. V. beluralma alkotmányos mederben folyt le, a whig- s tory-párt felváltva vitték a kormányt; de V. amennyire lehetett, a whig-pártnak kedvezett. V. hol Kensingtonban, hol Hamptoncourtban nagyon is zajtalan és visszavonult életet folytatott és annak örült legjobban, ha időről időre Németalföldre utazhatott, hol Loo kastélyban boldog napokat élt át. Mária királyné halála óta (1694 dec. 28.) egedül kormányzott. Élete alkonyán még egyszer szembeszállott XIV. Lajossal. Midőn ugyanis a francia király a V.-sal és Lipót császárral kötött szerződések és szavának megszegésével unokája számára követelte a megüresedett spanyol trónt, V. 1701 szept. 1. a császárral és Németalfölddel fegyveres szövetséget kötött. A parlament nem szivesen ment bele e vállalatba, de midőn XIV. Lajos II. Jakab halála után annak fiát ismerte el angol királynak, a sértett angol nemzet örömest szavazta meg a hadi költséget (1702), ugy hogy V. 45 000 katonával kezdhette meg a harcot. A háboru befejezését ugyan már nem élte meg, de az utrecht-rastadti békekötés fényesen igazolá V. politikájának jogosultságát. Gyermekei nem maradván, a parlament által ismételten (utoljára 1701.) szabályozott örökösödés értelmében sógornője Anna, özvegy dán királyné következett a trónon.

4. V. (IV.) Henrik, angol és ir király, egyúttal Hannover királya 1830-37., III. György király harmadik fia, szül. 1756 aug. 21., megh. 1837 jun. 19. Az angol hajóhadon kezdé pályáját és 1780-81. részt vett a spanyol-francia háboruban. Azután az Antillákon állomásozott egy ideig mint hajóparancsnok. Visszatérésekor (1788) Clarence és St. Andrews hercegévé és Munster grófjává tették. 1789-ben ellentengernaggyá emelkedett. Ugyanakkor szerelmes lett egy Jordans Dora nevü szinésznőbe, akitől évek során át 10 gyermeke született. 21 év mulva a királyi család nógatására és abban a reményben, hogy a király csekély évi díját majd felemeli, elhagyta szeretőjét (ki 1815. nyomorban elveszett) és nőül vette (1818) Adelhaidot, György szász-meiningeni herceg leányát (megh. 1849.), akitől egy leánya született, ki azonban már csecsemő korában elhalt. 1827-ben a király Canning indítványára öccsét tengernaggyá tette. Ebben az állásában adta ki V. Codrington tengernagynak azt a határozatlan szövegezésü parancsot, melynek alapján Codrington a török flottát a Navarini-öbölben megsemmisíté. A Wellington-kabinet rosszalását fejezte ki ezért, amire V. azután 1828. beadta lemondását. Bátyja, IV. György halála után a korona V.-ra szállott (1830 jun. 26.). Mint király azonnal elbocsájtá a tory-kabinetet és Greyre bizta a kormányt. Alatta történt meg a parlament reformja (1832). Törvényes gyermekei nem maradtak. Jordans Dórától született gyermekeiről trónra lépése után jobban gondoskodott, mint anyjukról. Legidősebb fiát Fitzclarence Györgyöt (1794-1842) Munster grófjává tette; másik fia Fitzclarence Frigyes lord pedig (1799-1854.) utóbb 1854. kormányzó lett Bombayban. Az angol trónt unokahuga Viktoria örökölte, Hannovert pedig öccse Ernő Ágost. V. ö. Huish, History of the reign and life of William IV. (London 1837); Walpole, Buxton, Mac Carty munkái Anglia újabbkori történetéről.

5. V. Lajos Ágost, badeni őrgróf, azelőtt Hochberg gróf, II. Károly Frigyes badeni nagyherceg fia, szül. Karsruhéban 1792-ben, megh. 1859 okt. 11-én. Részt vett francia zászló alatt, még pedig mint Masséna szárnysegéde az Ausztria elleni (1809-iki) háboruban, az 1812-iki orosz háboruban pedig a badeni segédcsapatokat vezényelte. 1813 elején is még Napoleon oldalán küzdött, de a lipcsei csatában átpártolt a szövetségesekhez. Részt vett még az 1814-15-iki francia háborukban és a bécsi kongresszusban. 1825-48. a badeni csapatok főparancsnoka volt. Egy ideig mint az I. kamara elnöke is működött. V. ö. emlékiratait: Denkwürdigkeiten des Generals der Infanterie Markgraf Ludwig von Baden aus den Jahren 1809-15 (kiadta Röder, Karlsruhe 1864).

6. V. Lajos Ágost, badeni herceg, Frigyes nagyherceg öccse, szül. 1829 dec. 18., megh. Karlsruhéban 1897 ápr. 28-án. 1849. porosz szolgálatba szegődött és a forradalom ellen harcolt. Az 1866-iki háboru kitörésekor a badeni hadosztály főparancsnokává tették. Ebben az állásban, elvből ellenezvén a poroszok elleni harcot, lehetőleg kerülte az ellenfélt, és a szövetségesek hadtestét Sándor hesseni herceg alatt cserben hagyta. A háboru dicstelen befejezése után ellenfelei Aktenmässige Enthüllungen über den badischen Verrat (Bécs 1866) c. röpiratban árulással vádolták, mely támadásra a herceg Der Anteil der badischen Felddivision am Krieg 1866. in Deutschland címü hivatalos iratban válaszolt. Az 1870-1871-iki francia háboruban az I. badeni gyalog hadosztályt vezényelte és Werder alatt több csatában (Dijon, Nuits) küzdött. 1871. a német parlamentbe válsztották, hol a konzervativ jogpárttal szavazott. Neje Mária, Leuchtenberg Miksa herceg leánya. Gyermekei: Mária (szül. 1865.), Frigyes anhalti herceg neje, s Miksa herceg (szül. 1867.), porosz százados.

7. V. (IV.), bajor herceg, IV. Albrecht fia, 1508 óta gyámság alatt, 1511-től kezdve pedig Lajos öccsével együtt uralkodott, mignem 1550-ben meghalt. Mint a reformációnak elkeseredett ellenfele, V. Károly pártjára állott, de midőn a cseh korona annak öccsére, Ferdinándra szállott, a két herceg igényt emelt a cseh koronára és Ferdinánd ellenfelével, Szapolyai Jánossal lépett szövetségre. Később ugyan V. buzgó katolikus létére mégis V. Károllyal tartott, kit a schmalkaldi háboruban is megsegített, de a pfalzi választófejedelmi méltóságot mégsem tudta elnyerni. Az ingolstadti egyetemet a jezsuitákra bizta, mi által azt az ellenreformáció egyik gyujtópontjává tette. V. ö. Horvát Mihály, Adalékok János király külviszonyainak történetéhez (Kisebb történeti munkák, I. köt.); Szalay László, János király és a diplomácia (Budapesti Szemle, régi folyam, III. k.).

8. V., glücksburgi herceg, Keresztély dán király rokona, szül. 1816., megh. Fredensborgban 1893 szept. 5. A katonai pályára lépett és 1848-49. az osztrák zászló alatt hazánk ellen harcolt. Részt vett nevezetesen a párndorfi és győri ütközetekben. A 80. számu osztrák gyalogezred tulajdonosa volt.

9. V. (I.), hesseni első választó fejedelem, II. Frigyes tartománygrófnak és Máriának, II. György angol király leányának fia, szül. Casselben 1743 jun. 3., megh. 1821 febr. 27. Herceg korában nagyatyjától a hanaui grófságot kapta. a hétéves háboru idejében Dániában élt V. Frigyes nagybátyjánál, akinek leányát, vilma Karolinát 1764. nőül vette. 1776. nagy összegért saját (hanaui) alattvalóit és katonáit adta el Angliának, akiket az angolok azután a fellázadt északamerikai gyarmatosok ellen küldöttek. 1778. a poroszok oldalán harcolt a bajor örökösödési háboruban. 1785. IX. V. név alatt kezdé meg uralkodását. az egyház- és az iskolaügy körül ugyan érdemeket szerzett, de Hessenben is megtette azt a gyalázatosságot, hogy alattvalóit Angliának eladta mint katonákat. A francia forradalmi hadjáratokban Poroszország oldalán harcolt; 1792 dec. 22-én bevette majnai Frankfurtot, 1793. pedig 12 000 emberrel angol zsoldban Flandriában működött. a franciák a Rajna bal partján fekvő birtokát 1795. elfoglalták, amiért kárpótlásul 1803 máj. 15-én választófejedelmi méltóságot és birtokokat kapott.

10. V. (II.), hessen-casseli választó fejedelem, az előbbinek fia, szül. 1777 jul. 28., megh. Frankfurtban 1847 nov. 20-án. 1797 febr. 13. Augusztával, II. Frigyes Vilmos porosz király leányával kelt egybe. Lipcse mellett 1813. a porosz hadsereg soraiban harcolt, 1814 márc. pedig serege élén Franciaországba vonult, hol Metz, Saarlouis és Luxemburg ostromával bajlódott. A párisi békekötés után Hanauban élt. Midőn 1821 febr. 27., atyja halála után, az uralkodást átvette, több korszerü reformot léptetett életbe, nemsokára azonben megint csalódás érte a hessenieket, mert V. egész 1830-ig abszolutisztikus szellemben kormányzott és csak az 1830 szept. 6. kitört fölkelés hatása alatt, 1831 jan. 5. adott ki alkotmányt. A kormányt pedig ugyancsak 1831 szept. 30. Vilmos Frigyes fiának engedte át. Ô maga hol Hanauban, hol Badenben, hol meg majnai Frankfurtban élt, Ortlöpp Emilia szeretőjének oldala mellett, akit már 1821. Reichenbach, később meg Lessonitz grófnőjévé tett, s akit törvényes nejének halála után (1841 febr, 19.), jul. 8. nőül is vett. Csakhogy a grófnő már 1843 febr. 12. meghalt, mire V. Berlepsch Karola Bergen bárónőt vette nőül.

11. V. (IV.), hessen-casseli tartománygróf, Nagylelkü Fülöp fia, szül. 1532 jun. 14., megh. 1592 aug. 25. Szeretettel foglalkozott matematikai és csillagászati tanulmányokkal s 1561-ben Cassel egyik kapuja fölé csillagvizsgáló tornyot is építtetett. Az uralkodást 1567. vette át s a casseli ág megalapítója lőn. Csillagászati észleléseinek egy részét Snell V. adta ki Coeli et siderum observationes Hassiae J. P. Wilhelmi cím alatt (Lejda 1618); a többit kéziratban őrzik a casseli könyvtárban.

12. V. (III., a Vitéz), meisseni őrgróf, szül. 1425., megh. 1484. Atyjának, Harcias Frigyesnek halála után megosztozkodott öccsével, Szelid Frigyessel (1445) és Türingiát és Frankoniát kapta. Fölingerelve gonosz tanácsosai által, öccsével sokáig viszályban élt, melynek csak az 1451-iki pfortai egyezkedés vetett véget. Részt vett Albrecht Akillesz Nürnberg ellen intézett hadjáratában, László sógora (V. László magyar király) halála után pedig 1457. igényt emelt a cseh koronára, amiről azonban 1459. Egerben (Csehország) Podjebrad György javára lemondott. 1461-ben a Szentföldre zarándokolt. Később, a cseh háboru napjaiban Hunyadi Mátyás királyunkkal került összeköttetésbe. II. Albrecht császár Anna leányával kötött házasságából két laánya maradt hátra.

13. V. (hollandi), német király (1247-56), szül. 1227., elesett 1256 jan. 28. Atyját IV. Florentinus grófot 1234. követte a kormányzásban. Raspe Henrik német ellenkirály halála után a német fejedelmek egy része, első sorban a rajna-vidéki fejedelmek a pápai legátus sugallatára 1247 okt. 3. német királlyá választották és 1248 nov. 1-én Aachenban megkoronázták. De II. Frigyes császárral szemben V. tehetetlenségre maradt kárhoztatva. Csak Frigyes és fia IV. Konrád halála után (1254) tudott V. a Rajna vidékén újból tért foglalni és ekkor a rajnai városok hatalmas szövetsége is elismerte. 1256 jan. 28. azonban a felkelt frízföldi pórok a jeges földön menekülni nem tudó királyt lovas hadával együtt cséplőkkel agyonverték.

14. V. (I.) Frigyes Lajos, német császár ésporosz király, III. Frigyes király és Lujza királyné másodszülött fia, szül. Berlinben 1797 márc. 22., megh. u. o. 1888 márc. 9. Gyermekkora a francia háboruk idejébe esett, amidőn Napoleon Poroszországot leigázva tartotta. 1807 jan. 1-én a Hohenzoller-család tradicióinak megfelelően tiszti ranggal a porosz hadseregbe lépett. 1813 okt. 13. V. kapitánnyá lett és ebben az állásban atyja kiséretében részt vett a franciák elleni utolsó harcokban. 1815-ben őrnagyi rangra emelkedett és másodízben nyomult Párisig. A bekövetkezett békeidőben, illetőleg 1825 óta a testőr-hadtestet vezényelte, egyúttal azonban családi tűzhelyét is megalapította. 1829 jun. 11-én nőül vette a nagy müveltségü Auguszta szász-weimari hercegnőt (l. o.), kitől két gyermeke született: Frigyes V., porosz és német trónörökös, utóbb III. Frigyes császár (l. Frigyes, 31) s Lujza hercegnő, a badeni nagyherceg neje (szül. 1838 dec. 3.). Atyja halálakor (1840 jun. 7.) és gyermektelen bátyja, IV. Frigyes V. trónra léptekor V. a porosz herceg címét kapta s egyúttal kilátást nyert a porosz trónra. IV. Frigyes V. Pomeránia tartomány helytartójává s gyalogsági tábornokká kinevezte. Az 1848 márc. forradalom kitörésekor aláirta az alkotmányos rendeletet, de midőn a berliniek torlaszokat emeltek és a katonasággal összetűztek, azt javasolta, verjék le először a mozgalmat és csak azután fogjanak hozzá az alkotmány kiviteléhez. Ezért a ép V.-t a katonai rendszer és a reakció szószólójának tekintette és alaposan meggyülölte, sőt annyira népszerűtlenné lett, hogy a király tanácsára egy időre Angliába távozott. Ott megismerkedett Albert regens-herceggel, Peellel, Palmerstonnal s Bunsen porosz követtel s egyuttal érdeklődni kezdett az alkotmányos rendszer iránt és a királyi hatalom jogairól és jelentőségéről táplált nézeteit némileg módosította. Visszatérése után a porosz alkotmányos nemzetgyülésbe lépett (jun. 8-án), de a nemzetgyülés további tárgyalásaitól távol maradt. Azután a badeni és pfalzi forradalom leveretésére rendelt porosz csapatok fővezérévé tették, melyek élén a felkelést 1849 jun. néhány hét alatt elnyomta és Rastadtot megadásra kényszerítette. Érdemeiért a pour la mérite rendjelt kapta. 1849 okt. a rajnai tartomány és Vesztfália katonai parancsnoka lett és ezóta nejével Koblenzben lakott. 1854-ben tábornagyi rangra emelkedett és mint kormányzó Mainzba került. Ebben az évben az összes porosz szabadkőmüves-páholyok nagymesterükké választották. Midőn bátyja 1857 okt. súlyos betegségbe esett, a nemzeti és mérsékelt liberális párt hivei reményeiket V.-ba vetették és örömmel üdvözölték 1858 okt. 7-én régenssé történt kinevezését. Okt. 23-án megesküdött az alkotmányra, nov. 5-én pedig megnyitá az új érát. E napon ugyanis új, mérsékelt szabadelvü minisztériumot nevezett ki. Az 1859-iki olasz-francia-osztrák háboru küszöbén III. Napoleon. Cavour és Ausztria egyaránt keresték V. barátságát, sőt Napoleon segély fejében még Kur-Hessen, Holstein s Hannover annektálását is elnézte volna. V. azonban egyik féllel szemben sem vállalt kötelező igéretet és Ausztriának is csak azon feltétele alatt igért segélyt, ha a császár a mozgósítandó német birodalmi hadsereg főparancsnokságát ő reá ruházza. A féltékeny bécsi udvar ebbe nem ment fele és inkább Napoleonnal Villafrancában (jul. 11.) sietve békére lépett. IV. Firgyes Vilmos halála után (1861 jan. 2.) V. nem habozott a koronát Königsbergben mint kizárólag Isten kegyelméből való adományt sajátkezüleg fejére tenni. Azután hozzáfogott a hadsereg gyökeres átalakításához és új lövőfegyverekkel való ellátásához, mely nehéz feladatban őt különösen Roon hadügyminiszter támogatta, mig a szükséges összegek megszavaztatásával a Hohenzollern- és Hohenlohe-kabinet kínlódott. Ámde a porosz országgyűlés nagy többségének nem kellett a költséges reform és ezért a költséget megtagadta. A király sem engedett és igy elkeseredett alkotmányviszály vette kezdetét. A tornyosuló akadályok leküzdésére V. (1862 ok.) Bismarckot szemelte ki, az egyedüli embert, kiről föltette, hogy erélyével, esetleg erőszakos eszközökkel a reformokat keresztül viszi. Bismarck mindenképen igazolta a beléje helyezett reményeket. Az 1863. I. Ferenc József császár által egybehivott frankfurti fejedelmi gyüléstől V. távol maradt és ezzel az Ausztria által kezdeményezett reform dugába dőlt, s Dánia ellen Ausztria szövetségében megindított győzedelmes háboru (1864) pedig alkalmat szolgáltatott a válság felidézésére. A gasteini konvenció, melyet Bismarck Rechbergtől kicsikart (1865 aug. 14.) és melynek értelmében Poroszország Lauenburgot kapta, késleltette ugyan a testvérháborut, az 1866-iki év azonban meghozta a válság kitörését. A német szövetségi gyülés 1866 un. 14. hozott határozata (l. Németország és Osztrák császárság) módot szolgáltatott Bismarcknak, hogy a fegyverekre appelláljon. Ausztria kettős ellenféllel szemben és szövetségeseitől lanyhán támogatva, sajgó szivvel lemondott Velencéről; kilépett továbbá Németországból, hol századokon át a hegemoniát birta és szabad kezet biztosított V. királynak a német ügyek rendezésében (prágai béke 1866 okt. 3.). V. azonfelül Schleswig-Holsteinnal és az annektált Hannover, Kur-Hessen, Nassau és majnai Frankfurttal is nagyobbította Poroszország területét. az északi német államszövetség életbe lépése és az első északi német parlament ünnepélyes megnyitása (1867 febr. 24.) teljessé tették Bismarc diadalát, ki nem késebb a porosz országgyüléstől a multakért indemnityt kérni. Az egységes Németország meg volt teremtve, de a legyőzött és verségük érzetében duzzogó déli német államok még vonakodtak az új épületbe belépni. Mindamellett ez a belépés csak időkérdés lehetett. Bismarck a déli államokat is V. diadalkocsijához láncolta, megkötvén velük azt a védő és támadó szövetséget, melynek értelmében azok külháboru esetén seregeiket a porosz király főparancsnokságának alája rendelték. A francia-porosz háboru kitörésekor a hazafiság és összetartás lángja a déli németekből is elemi erővel kitört. A Hohenzollern herceg spanyol trónjelöltsége kitörésre juttatta a franciákban lappangó féltékenységet és felidézte az 1870-71-iki nagy háborut. (L. Franciaország és Németország története.) A német fejedelmek sem vonhatták ki magukat a lelkesedés mámora alól és maga II. Lajos bajor király vállalkozott Versaillesban (1871 jan. 18.) arra a szerepre, hogy fejedelemtársait felszólítsa, hogy V.-t örökös német császárrá proklamálják. Tiz nappal később Páris is kaput nyitott V.-nak, ki hadveréreitől környezve Bismarck oldalán márc. 1. bevonult a világvárosba. A febr. 26. kötött versaillesi fegyverszünet és a mj. 10. kötött frankfurti béke véget vetett a roppant mérkőzésnek. 1871 márc. 21. nyitotta meg V. császár az első német birodalmi gyülést, mely az új alkotmányt elfogadta és Bismarck kancellár bölcs vezetése alatt az új birodalom célszerü berendezéséről gondoskodott. Ezzel a fokozatos fejlődéssel V. további uralma szorosan összenőtt (l. Németország története.) A külső politika terén sokáig II. Sándor cérhoz állott legközelebb, de 1879. az Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal kötött védő és támadó szövetség létesítésében keresett ellensúlyt a francia-orosz szövetkezéssel szemben. A belügyi kérdésekben egyrészt a kulturharc és a munkások jólétéről való gondoskodás, másrészt a szociáldemokrata párt elnyomására irányuló törekvések valának a kiválóbb mozzanatok. A kötelességtudás, a fáradhatatlan tevékenység és a császár egyéb jó tulajdonságai nem tudták lefegyverezni az anarkisták ellenszenvét, kik több ízben (Hödel, Nobiling) V. életére törtek; de az agg fejedelem mindannyiszor megmenekült a haláltól. Mindvégig Bismarck szavára hallgatott, kinek elbocsátásáért folyamodó kérvényére azt irta rá: Soha. Családja körében megelégedés környezte, melyet csak az a körülmény zavart meg, hogy az igazi parlamentárizmusért lelkesedő trónörökös és különösen az angol származásu trónörökösné Bismarcknak ál-liberális és gyakran erőszakos rendszerét nem helyeselték; de a fiu mindamellett mindvégig igaz kegyelettel csüngött atyján. Élte alkonyán megélte még V. a kulturharc befejezését s megbékült a szentszékkel. Az orosz-török háboru ügyében saját székvárosában döntött a kongresszus az európai béke megszilárdítása fölött. Mindez sok dicsőséggel és boldogsággal környezte udvarát. Még életében elnevezték a «Nagy»-nak, a «Győző»-nek és a «Sas»-nak. Népe sietett emlékszobrokkal és panteonokkal megörökíteni emlékét, igy Kölnben (Draketól 1894.), Metzben (Millertől 1892.), Siegenben (Reuschtől 1892.), Görlitzben (Pfuhltól 1893-ban), Brombergben (Calandrellitől 1893.), Brémában (Berwaldtól 1893.), Mannheimban (Eberleintől 1894.), Stettinben (Hilgerstől 1894.), Berlinben (Bergastól 1896.); továbbá Berlinben (Siemeringtől 1892.), Wiesbadenben (Schillingtől 1894.), a Kyffhäuseren (Schmitz Brunótól, monumentális emlék 1895.), a vesztfáliai kapunál (Zumbuschtól), Gladbachban (1897), Koblenzben (1897), Magdeburgban, altonában és Karlsruhéban is állítottak neki szobrot. Unokája pedig, a jelenlegi császár, ki minden alkalommal eleveníti fel rajongásig tisztelt nagyatyja emlékét, kinek politikai hitvallását helyesebbnek tartja, mint saját atyjáét, V. hadi iratait gyüjtötte össze, melyek a sablonszerü napi parancstól kezdve egész a porosz hadsereg reformtervezetéig mindent felölelnek, ami V. tollának terméke. E hivatalos publikáció címlapján szintén Nagy-nak nevezik (Militärische Schriften weiland Kaiser Wilhelms I. des Grossen Majesttä, Auf Befehl S. M. des Kaisers herausgegeben vom preuss. Kriegsministerium, 2 köt., 1897). És csakugyan epokális események alakították át uralkodása alatt s közreműködésével Európát és különösen Németországot, még pedig Poroszország előnyére és e nagy idők emléke az ő és azon államférfiak és hadvezérek nevéhez fűződik, akiket V. hagy ügyességgel és tapintattal állított a tehetségeiknek megfelelő állásokra.

15. V. (II.), Frigyes V. Viktor Albert, német császár és porosz király, szül. Berlinben 1859 január 27-én, mint Frigyes V. trónörökös (utóbb III. Frigyes császár) és neje, Viktória, angol hercegnő elsőszülött fia. Apja nemcsak katonai nevelésben részesítette, hanem nyilvánosan végeztette vele a casseli gimnázium felső osztályait, ahol a herceg Hinzpeter felügyelete alatt az érettségi vizsgát is letette (1877 jan.). Egy hónappal később nagyatyja, I. V. császár az I. gyalog-gárdaezredben hadnaggyá tette; egyúttal azonban szülei a bonni egyetemre küldték, hol V. jogot s államtudományt hallgatott s a mellett a burschok életével is megismerkedett. 1879 őszén visszajött Potsdamba és ezentúl kizárólag a katonai pályának szentelte magát. 1880 febr. 14. Gothában Auguszta Viktória schleswig-holstein-sonderburg-augustenburgi hercegnővvel váltott jegyet, kit 1881 febr. 27. Berlinben nőül vett. 1881. őrnagyi rangra emelkedvén, a gárdahuszárokhoz helyezték át; 1883. a gárda-tüzérezredhez került; 1885. ezredese és parancsnoka lett a gárdahuszárezrednek, nemsokára pedig altábornokká és hadosztályparancsnokká léptették elő. 1882 óta Achenbach (l. o.) vezetése alatt a közigazgatás ágaiban szerzett ismereteket, 1886 óta pedig Bismarck kancellár, kinek fölénye előtt ifjukori lelkesedéssel meghajolt, a külügy titkaiba engedte őt bepillantani. A politikába nem avatkozott, noha nem titkolta, hogy sokkal inkább rokonszenvez a Bismarck által képviselt autokrata rendszerrel, mintsem a szülei házában táplált alkotmányos eszmékkel. Rajongóan szeretett nagyapját nemsokára apja is követte a sírba és igy a korona (1888 jun. 15.) ő reá szállott. A nagy tehetségekkel felruházott, de nem kevésbbé nagy becsvágytól és tetterőtől áthatott ifju fejedelmet az a hir előzte meg, hogy hadi babér után sóvárog. A hadsereghez és a hajóhadhoz intézett minifesztumai igazolni látszottak e föltevést, de a három nappal később «Népemhez!» intézett proklamációjában megfogadta, hogy a béke fejedelme, a szegények és elnyomottak oltalmazója, a jog őre, az isteni félelem és igazi vallásosság őre leend. Ugyanily szellemben nyilatkozott a birodalmi gyülésnek 1888 jun. 25. történt megnyitásán, ahol 22 német fejdelem jelenlétében igéretet tőn az alkotmány megtartására. A belügyi politikában egy ideig minden a régi nyomon haladt, ugy hogy a Puttkamer-féle reakcionárius párt várakozásaiban éppen ugy csalódott, mint Stöcker és antisémita hivei. A külügy terén pedig V. kezdetben Bismarckra hallgatott, noha itt is saját szemeivel kivánt mindent látni. Első sorban a hármas szövetség fentartását tartá egyik fő feladatának. Nagy súlyt fektetvén a személyes találkozásra, sorra járta az európai udvarokat, ifjukori tűzzel tolmácsolván barátságos indulatait. Legelőször a cárt kereste fel Szt.-Péterváron, kivel az eddiginél jobb lábra iparkodott helyezkedni; visszajövet Stockholmban és Kopenhágában tett látogatást. Majd Rómában járt, hogy a királyt és a pápát felkeresse, 1889. pedig (huga eljegyzése alkalmából) Athénbe rándult, honnan Konstantinápolyba ment, hogy a szultánt felkeresse s ezzel keleti Európában is emelje a német név prestige-ét. Ezek a politikai látogatások egyébiárnt évről évre ismétlődtek; közbe-közbe üdülési szempontból Norvégiában töltötte a nyári hónapokat és e fölséges magányban keletkeztek sokoldalu szellemének költői és zenei kisérletei (Sang an Aegir). Ezek a látogatások és utazások azonban távolról sem merítették ki napirendjét. Roppant munkaképessége ekkor már egy csomó újítás keresztülvitelére serkentette, melyek az állami gépezet minden ágát felölelték. Felfrissítette a tábori kart és a fő tisztek státusát; határt vetett a tisztek dőzsölésének s fényűzésének, új hadgyakorlati szabályzatot dolgoztatott ki stb. De mindenekelőtt és mindenképen a német hadsereg és a különösen felkarolt hajóhad létszámának és harcképességének emelése körül buzgólkodott. Gyujtó beszédekben mutatott rá a flotta elégtelenségére és minden befolyását latba vetette, hogy a birodalmi gyülést újabb és újabb áldozatok hozatalára birja. Csakhogy a nép képviselői vonakodva szavazták meg a követelt összegeket. Midőn a birodalmi gyülés (1893 máj.) a hadi reform tetemes költségeinek megszavazását megtagadta, a császár feloszlatta a gyülést és új választásokat rendelt el. És az új gyülés megszavazta azután a költséget (l. Németország történetét). A közigazgatás terén is tett V. újításokat; a közoktatás terén pedig (saját tapasztalásaiból merítvén) szükebb korlátok közé szorítá a holt nyelvek tanítását, a nyelvtanítás módját és módosítani kivánta és a modern nyelvek, a hazai történelem és a testgyakorlat tanítását intezivebbé tette. A tanügy reformját a szociális kérdés megoldására tett kisérletek követték. Mindenre vállalkozó lelke századunknak e legfontosabb mozgalmával is próbált megbirkózni. Hogy a munkásokat a szocializmus bűvkörétől visszatartsa, az állami hatalom nagy segédforrásaival maga karolta fel a munkások helyzetének javítását. 1890 febr. 4. Bismarck kancellárhoz és a porosz minisztériumhoz leiratokat intézett, melyben ebbeli elhatározását tudatta. Az egybehivott konferenciákon személyesen elnökölt és maga nyitotta meg 1890 febr. a nemzetközi konferencia üléseit is. Csakhogy a kilátásba vett útra és módra nézve Bismarck herceg, ki az utóbbi években rendőri nyomás és ostromállapot alatt tartotta a szocialistákat, nem értett egyet urával, minek folytán a köztük már régebben lappangó ellentét kitörésre jutott. A magát nélkülözhetetlennek képzelő, ellenmondást nem igen tűrő kancellár elvégül, nagy multjához nem méltóan és sok porosz hazafi őszinte fájdalmára, lemondani és távozni volt kénytelen; de nem birván elviselni a reákényszerített tétlenséget, kiméletlen nyilatkozataival, nemkülönben a porosz politikát kompromittáló leleplezéseivel ugyancsak próbára tette a császár türelmét. Néhány év multán a császár a duzzogó kancellárt annyira-mennyire kiengesztelte. Ami azonban magát a szociális reformot illeti, az fele úton megfeneklett és nem békítette ki a munkásokat a létező viszonyokkal. Midőn a szocialisták, kikben V. veszedelmes államfelforgatókat lát, akiket minden erővel el kellene nyomni, az utolsó választásokban egyre nagyobbodó sikereket arattak: a császár Recke miniszter által 1897-ben újból rendkivüli eszközöket hozott javaslatba az egyesülési jog korlátozására; a birodalmi gyülés azonban ezt a rendőri javaslatot épp ugy megbuktatta, mint már előbb a Zedlitz gróf által beterjesztett klerikális közoktatási törvényjavaslatot. Az új irány, melytől oly sokat vártak, nem tudta a kormány tekintélyét a pártokkal szemben felemelni és a gyakori miniszterválságok és személyváltozások a porosz kormányrendszer hagyományos stabilitásába vtett hitet sokakban megingtták. Megbizható, tömör középpártot teremtenie Bismarck utódának Caprivinek (1890-94) éppen oly kevéssé sikerült, mint Hohenlohe hercegnek (1894 óta). A főúri ellenzék körül csoportosuló agráriusok zúgolódása V. császár ismételt személyes közbenlépése dacára sem csillapodott. Miquel pénzügyi reformjának pedig éppen ugy nem kedvez a hangulat, amint a császár leghőbb óhajának: a hajóhad újabb szaporításának, nemkülönben a nagyobb szabásu gyarmatpolitikának, bár tagadhatatlan, hogy Németország külkereskedelme és tekintélye az utolsó évtizedekben az idegen földrészeken tetemesen emelkedett. A birodalmi gyülés jelen ülésszakának megnyitása alkalmával (1897 nov. 30.) mondott trónbeszédben V. lelkes szavakban kötötte a képviselőknek szivökre a hajóhad szaporodásának szükségességét; kérdés azonban, vajjon a többség hajlandó lesz-e a követelt nagy összeget (410 millió márka) megszavazni.

Hazánkat V. császár mostanig három ízben látogatta meg. Először még herceg korában 1885., amidőn Rudolf trónörökös oldalán az országos kiállításra eljött. Azután 1893 szept., midőn a kőszegi hadgyakorlatokban vett részt. Végre 1897 őszén, aidőn mint királyunk szövetségese és barátja, előbb a tatai gyakorlatokon volt jelen, majd Béllyére rádnult vadászni, végre pedig szept. 20-án Budapestre érkezett, hol két napon át fényes ünnepeknek hőse vala. Eme látogatás által a külföld szemében is emelkedett hazánk nemzetközi fontossága. V. császár szept. 21. az udvari ebéd alkalmával királyunk felköszöntőjére adott feleletét szó szerint ide iktatjuk:

«A legmélyebb hála érzelmeivel fogadom Felségednek oly szives üdvözletét. Hála Felséged meghivásának, módomban volt meglátogatni ezt a gyönyörü várost, amelynek nagyszerü vendéglátása szinte elbódított. Vonzalmas érdeklődéssel kisérjük odahaza a lovagias magyar nép történetét, amelynek hazaszeretete közmondásossá vált, amely küzdelmes multjában nem habozott életét és vérét áldozni a kereszt védelmére. Olyan nevek, mint aminő Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a szivét. Vonzalmas bámulattal kisértük az ezredéves születésnap ünnepét, amelyet a hű magyar nép, szeretett királya köré gyülekezve, meglepő nagyszerüséggel ünnepelt. A büszke műemlékek tanuságot tesznek műérzékéről, mig a Vaskapu bilincseinek széttörése új utakat nyitott a kereskedelemnek és forgalomnak s Magyarországot besorozta egyenlő joggal a nagy kulturnépek közé. De ami rám Magyarországon való tartózkodásom, kivált pedig budapesti fogadtatásom alatt a legmélyebb hatást tette: az a magyarnak lelkes odaadása Felséged fenkölt személye iránt. De nemcsak itt, hanem Európában s különösen az én népemben is ugyanez a lelkesedés lángol Fenségedért, amelynek én is részeséül bátorkodom magamat vallani, amidőn fiu módjára, atyai barátomhoz tekintek föl Felségedre. Hála Felséged bölcsességének, népeink üdvére kötött szövetségünk szilárdul áll és fölbonthatatlanul s régóta őrzi és ezentúl is őrizni fogja Európa békéjét. A Felségedért való lelkes odaadás, bizonyos vagyok benne, ma is ugy lobog Árpád fiainak szivében, mint hajdanában, amikor Felséged nagy ősanyja felé kiáltották: «Moriamur pro rege nostro!» Ezeket az érzelmeket kifejezve, mindazt, amit mi Felségedért érezünk, gondolunk és kérünk, abban a kiáltásban foglaljuk össe, amelyet minden magyar ember utolsó lehelletéig hangoztat (magyar nyelven): Éljen a király!»

II. V. császárnak a következő gyermekei születtek: Vilmos trónörökös (szül. 1882 máj. 6.); Eitel Frigyes (szül. 1883 jul. 7.); Adalbert (s6ül. 1884 jul. 14.); Ágost V. (szül. 1887 jan. 29.); Oszkár (szül. 1888 jul. 27.); Joakim (szül. 1890 dec. 17.) és Viktória Lujza hercegnő (szül. 1892 szept. 13.)

16. V. (I., a Hallgatag), nassaui gróf, oraniai herceg, a független Németalföld megteremtője, szül. Dillenburg várában (nassaui grófság) 1533 ápr. 14., megöletett Delftben 1584 jul. 10. Elsőszülött fia volt az idősb V. nassaui grófnak és korán jutott apród V. Károly udvarába; 1544. gyermektelen unokatestvérétől, nassaui Renatustól az orangei (oraniai) hercegséget a Provenceban örökölte. V. Károly mindenképen kitüntette az előtte kedves ifju herceget: 1551. összeházasítá őt a gazdag Buren Annával (szül. 1558.); az 1554-iki francia háboruban egy 20 000 emberből álló hadtest élére állítá; 1555. a megtört császár V. vállára támaszkodva búcsuzott el a rendektől és V. által hozatta el öccse, I. Ferdinánd számára a császári koronát; Spanyolországba való távozásakor pedig utódjának II. Fölöpnek ajánlotta V.-t, kit Fülöp csakugyan az államtanács tagjává és Utrecht, Zeeland és Hollandia kormányzójává kinevezett, II. Fülöp mindazonáltal elejétől fogva bizalmatlan volt V. iránt, aki 1561 óta, amidőn Annával, Móric szász herceg leányával egybekelt, Fülöp egyházpolitikáját nem helyeselte. nemkülönben rosszalta Granvella bibornok korlátlan kormányát, ki ellen Egmont és Hoorn grófokkal 1561. felségfolyamodványt terjesztett Fülöp elé és akikkel 1562-ben titkos szövetséget is kötött. Fülöp 1564. a gyülölt Granvellát csakugyan visszahivta s V. ekkor az államtanácsban azon fáradozott, hogy mérsékelte s szelidsége által a forrongó kedélyeket megnyugtassa. A kompromisszumban nem vett részt s mihelyt a képrombolás és a templomok fosztogatása végét érte, Antwerpenben és Utrechtben a közrendet helyreállítá. Mihelyt megtudta, hogy II. Fülöp albát küldi Németalföldre, összes hivatalairól lemondott s miután Egmont grófot hasztalan iparkodott menekülésre rábeszélni, 1567 ápr. 30. Dillenburgba távozott. V. 13 éves fiát, van Buren Fülöp Vilmost alba Löwenben elfogatta és Spanyolországba küldötte, ahol azt szigoruan katolikus hitben nevelték és hazájától elidegenítették; V.-t magát pedig birtokaitól megfosztották. Erre V. nyiltan is áttért a református hitre s harcra készült. Lajos és Adolf testvérei egy csapat élén Frízországba hatoltak s 1568 máj. 24-én Arenberg spanyol tábornokot Heiligenlee mellett megverték. A másik két csapatot azonban, melyek Artoisba és Brabantba nyomultak, a spanyolok leverték. V. most új sereget toborzott és ezzel Brabantba tört, de ott nem tarthatta magát. 1569. Wolfgang zweibrückeni herceg társaságában Franciaországban találjuk, ahol a hugenottákat a kat. liga ellen támogatta, de itt is vereséget szenvedett és újból Dillenburgba vonult vissza. De buzgó református létére erősen bizott a predesztináció tanában és törhetetlen reménnyel folytatta a harcot a spanyolok ellen. 1571. újból feléleszé a Geusek mozgalmát, mely Hollandot és Zeelandot Spanyolországtól elszakítá; e két tartományban nyomban kikiáltották helytartónak, mire 1572. a rendek mint Hollandnak fejedelmi jogokkal felruházott grófját Dordrechtben uruknak elismerték. V. ezután 17 000-nyi seregével újból betört Brrabantba, de a párisi vérmenyegző folytán (1572) a francia részről kilátásba helyezett segédcsapatok elmaradtak és igy kénytelen volt újra eredménytelenül visszavonulni. 1574. azonban Geertruidenburgot és Middleburgot, Zeeland fővárosát elfoglalta, okt.-ben pedig Lejdát szabadítá fel az ostrom alól. 1576 nov. elérte végre rég óhajtott célját: ez évben az összes hollandi tartományok a genti egyezségben Spanyolország ellen egymás közt szövetkeztek. 1577-ben Don Juan d'Austria, az új spanyol helytartó, ugyan szelidebben lépett föl, mint két előde, de midőn ő is erőszakhoz nyult: az antwerpeni rendek V.-t segítségül hivták, Brüsszelben pedig Brabant tartomány ruwartjává választották. Nehogy azonban a nagyok irigykedését magára vonja, 1578. Mátyás osztrák főherceget ismerte el mint főkormányzót, de a főbb államügyeket ő maga intézte el. Midőn az 1578 jan. 31-én Gembloux mellett kivívott spanyol diadal és Don Juan utóda, az új helytartó, Farnese Sándor a spanyol uralmat újból megszilárdítá, V. 1579 jan. 23. az öt északi állammal, Hollandia, Zeeland, Utrecht, Geldern s Frízországgal megköté a hires utrechti uniót, melyhez később Overysell és Groningen is csatlakoztak; ez a szövetség a németaldölfi köztársaság csírája, alapköve. Ezóta a spanyol kormány v.-t még határozottabban üldözte, 1580. pedig átokkal sujtotta, ami ellen V. az Apologie des Prinzen von Oranien röpiratban védekezett. II. Fülöp erre orgyilkosokat bérelt V. ellen, aki 1582 márc. 18. Antwerpenben majdnem áldozatául esett egy merényletnek. Nagy önmegtagadással rendelte magát alá Anjou Ferenc francia hercegnek, akit az államok azért választottak meg protektorrá, hogy általa Franciaország segélyét biztosítsák maguknak. Ennek lemondása után (1583) V. az államok egyhangu kivánságára Hollandia grófjának nevezte magát és a németalföldiek minden bizonnyal fejedelmükké is választják, ha Gérard, egy Fülöptől felbérelt orgyilkos, V.-t Delftben 1584 jul. 10. golyóval halálosan meg nem sebesíti. Eltemettetett aug. 3. Delftben, hol pompás síremléket állítottak neki. Éles ész, nagy akaraterő, önmegtagadás és a vallási s politikai szabadságért való őszinte lelkesedés jellemzik nagyságát. Ritkán szónokolt és keveset beszélt, onnan jelzője, de azért elragadóan tudott szólni. Jelszava volt: «Saevis tranquillus in undis.» Négyszer nősült; második feleségétől annak kicsapongó életmódja miatt vált el. Ezen második nejétől született Oraniai Móric herceg s több leány. 1575. II. Lajos Montpensier herceg leányával, Bourbon Saroltával kelt egybe (megh. 1582.), kitől hat leánya született; 2583. pedig Coligny tengernagy Lujza nevü leányát (megh. 1620.) vette nőül, mely házasságból Nassaui Frigyes Henrik oraniai herceg származott.

17. V. (II.), oraniai herceg és Németalföld helytartója, Henrik Frigyes herceg és Solms Amália fia, az előbbinek unokája, szül. 1626., megh. 1650 nov. 6-án. 1641. Stuart Mára angol királyi hercegnővel, I. Károly legidősb leányával lépett házasságra s aztán apja oldalán vitézül harcolt a spanyolok ellen. 1647 márc. 14. apját követte a helytartóságban Németalföldön. Midőn 1650-ben francia segéllyel Antwerpen elfoglalására készült, váratlanul elhalt. Kiváló államférfiu és hadvezér volt. Csak halála után született III. V. nevü fia, kiben az oraniai ház idősb ága kihalt. L. Németalföld (története).

18. V. (III.), németalföldi örökös helytartó, az előbbinek fia, Nagy-Britannia és Irország királya, l. Vilmos (3.).

19. V. (IV.) Frisco Henrik Károly, németalföldi örökös helytartó, Nassau-Dietz Friso V. János herceg frízföldi és groningeni helytartónak fia, ki 1702. felvette volt az oraniai címet; szül 1711 szept. 1., megh. 1751 okt. 22. Atyja halála után (1711) Frízföld és Groningen helytartója lett. Ámbár a nép műveltsége és igazságszeretete miatt rendkivül szerette, az arisztokrata párt makacs ellnállása miatt csak az 1747 máj. kitörő népmozgalom által juthatott a többi tartományok helytartói méltóságának birtokába.

20. V. (V.) németalföldi örökös helytartó, az előbbinek fia, szül. 1748 márc. 4., megh. Braunschweigban 1806 ápr. 9. Midőn 1751. atyját követte a helytartói széken, anyjának anna angol hercegnőnek gyámsága alatt állott, de 1766-ban maga vette át a kormányt. 1787. porosz segéllyel a hazafias párt hatalmát megtörte, 1795. a franciák által elűzetett; kárpótlásul 1801. Korvei és Fulda apátságokat kapta, melyekről 1802. fia javára mondott le.

21. V. (I.) Frigyes, az első németalföldi király, nassau-oraniai herceg, az előbbinek fia, szül. Hágában 1772 aug. 24., megh. Berlinben 1843 dec. 12-én. Ifju korában az oraniai herceg címét viselte; 1791. házasságra képett vilma Lujza hercegnővel, II. V. Frigyes porosz király leányával. 1793-95. a franciák ellen harcolt Belgiumban, Hollandiának Pichegru által történt elfoglalása után pedig Berlinbe menekült. 1802 óta az atyjától kapott Fulda hercegségben lakott. 1806. a jenai csata (okt. 15.) után egy porosz hadosztállyal megadta magát Erfurtban. I. Napoleon megfosztotta őt hercegségétől és igy csak magánbirtokai maradtak meg Posenben s Sziléziában. Midőn a poroszok 1813 nov. Hollandiába törtek s a nép francia uralom ellen fölkelt, V.-t a nép Scheveningenben mint fejedelmét üdvözölte. A bécsi kongresszus Belgiumot Németalfölddel és Lüttichhel egy királysággá egyesítvén, 1815 márc. 16. V.-t Hágában I. V. név alatt Németalföld királyává emelte. Németországban fekvő örökös tartományait azonban kénytelen volt Nassaunak és Poroszországnak átengedni. Kárpótlásul Luxemburgot kapta, melyet 1815 jul. 22. a német szövetségbe bekebeleztek és amelyet V. máj. nagyhercegséggé emelt. 1830. a belga forradalom folytán elveszté országának felét, makacs kisérletével pedig, hogy az elszakadt Belgiumot újból leigázza, kárba veszett és azonfelül Hollandia pénzügyeit zavarba hozta. 1840 okt. 7. a koronáról elsőszülött fia II. V. javára lemondott. Ezután nassaui gróf néven rengeteg vagyonával Berlinbe távozott, hol 1841 febr. 17. d'Oultremont grófnővel egybekelt.

22. V. (II.) Frigyes Lajos György, németalföldi király, az előbbinek fia, szül. 1792 dec. 6., megh. 1849 márc. 17. A spanyol-angol-francia háboruban mint Wellington herceg szárnysegéde vett részt s Ciudad Rodrigo, Badajoz, de különösen a Salamanca mellett vívott csatában kiváló bátorságot tanusított. 1815-ben trónörökös minőségében a németalföldi sereget vezényelte Quatrebrasnál (Waterloo), hol meg is sebesült. 1816 febr. 21. feleségül vette I. Sándor cár nővérét, anna Pavlovna nagyhercegnőt (megh. 1865 márc. 1.). 1830. a belga forradalom kitörésekor nyomban Belgiumban termett és közvetíteni iparkodott, miközben meghatalmazását átlépve, okt. 16. Belgium szabadságát elismerte. A boszus király ezt az elismerést megsemmisítette, mire a herceg egy időre Angliába távozott. 1831. a hollandi sereg élén Belgium ellen harcolt, de a franciák fegyveres beavatkozása elől kénytelen volt visszavonulni. 1840 okt. 7., atyja lemondása után, átvette a kormányt s a növekvő pénzügyi bajokon erélyes intézkedések által iparkodott segíteni; a követelt politikai reformokat ellenben ő is megtagadta, mignem az 1848-iki forradalmi események az ő ellenállását is megtörték. Ekkor végre szabadelvü alkotmányt adott. Két fia volt: III. V. király (l. o.) és Henrik herceg (szül. 1820 jun. 13.), Luxemburg nagyhercegség helytartója (megh. 1879 jan. 13.), továbbá egy leánya Zsófia hercegnő (szül. 1824 ápr. 8.), 1842 óta Sándor Károly szász-weimari herceg neje. Hágában és Luxemburgban szobrokat emeltek emlékének.

23. V. (III.) Sándor Pál Frigyes Lajos, németalföldi király, az előbbinek fia, szül, 1817 febr. 19., megh. 1890 nov. 23-án. 1849 márc. 17. lépvén a trónra, a kormányt a szabadelvü Thorbecke-minisztériumra bizta, melyet azonban még abban az évben lemondásra kényszerített, mire egy ideig autokrata módjára uralkodott. Idővel azonban beleunt az államügyek vezetésébe s a parlamentáris kormányrendszerrel megbarátkozván, a képviselőház többségétől függő minisztériumoknak engedte át a kormányt. 1874. ünnepelte uralkodásának 25 éves jubileumát. 1888. egészségi okokból majdnem teljesen visszavonult az állami ügyektől, 1889. pedig Loo kastélyban oly súlyosan megbetegedett, hogy ápr. régensuralom vette át a kormányt, mig Luxemburg nagyhercegségben Adolf nassaui herceget kikiáltották régensnek. A király egészsége azonban váratlanul annyira helyreállott, hogy a kormányt újból átvehette. 1890 őszén V. Loo kastélyban ismét súlyosan megbetegedvén, helyette újból régensuralom vette át a kormányt; miután nem annyira testi, mint inkább szellemi ereje volt fogytán, a minisztérium a képviselőház megbizásából okt. 29. felhivta az államtanácsot az állami ügyeknek ideiglenes vezetésére, mignem Emma királyné maga veendi át régens minőségében az uralmat, ami azután nov. 20. meg is történt. Három nappal később V. kimult, benne kihalt az oraniai ház ifjabb ágának férfisarja. Két ízben nősült. Első neje Zsófia hercegnő, V. wüttenbergi király leánya volt (1818-77), kitől 1840 V. trónörökös (megh. 1879 jun. 19.) és Sándor herceg született (megh. 1884.). 1879 jan. 12. az agg király másodszor nősülvén, feleségül vette Györgynek, Waldeck hercegének harmadik lányát Emma hercegnőt Arolsenben (szül. 1858 aug. 2.), kitől 1880 aug. 31-én Vilhelmina nevü leánya született. A képviselőház az alaptörvények értelmében elismerte a kis hercegnőt Németalföld királyának és kiskoruságának idejére anyját, Emma özvegy királynőt bizta meg a régens hatalmával. A királynők nagy népszerüségnek örvendenek Hollandiában és 1896-97. több külföldi udvarhoz is ellátogattak. 1897 máj. elején hazánkban (Budapesten) is megfordultak. Emma özvegy királyné 1897 szeptemberi trónbeszédében tudtára adta a hollandi országgyülésnek, hogy Vilhelmina királynő férje és ennek a révén Németalföld királya: még nincsen eldöntve.

24. V. Ferenc Károly, osztrák főherceg, magyar kir. herceg, Károly főherceg harmadik fia, szül. 1827 ápr. 21., megh. Badenban (Bécs mellett) 1894 jul. 30. Részt vett az 1848-49-iki olasz hadjáratban; 1862. Mainz kormányzója, 1864. pedig az összes tüzérség főfelügyelője lett. Egyúttal a német lovagrend nagymestere is volt. A königgrätzi csatában (1866) a tüzérséget vezényelte s ez alkalommal haláláig működött. Lova Badennak egyik szűk utcájában a lóvasúttól megijedvén, V.-t levetette, mely alkalommal a főherceg halálosan megsebesült.

25. V. (IX.), Poitou grófja (1087-1127). Aquitania hercege, a legrégibb ismert troubadur. Részt vett az 1101-iki szerencsétlen keresztes hadban. Költeményeiből kilenc maradt fenn (kiadták Holland V. és Keller A., Tübinga 1850). Ügyes verselő, tele hévvel és sok érzékiséggel.

26. V. (I. és II.), porosz királyok és német császárok, l. Vilmos (14., 15.).

27. V. Frigyes Károly, porosz herceg, II. Frigyes V. király harmadik fia, szül. Berlinben 1783 jul. 3., megh. u. o. 1851 szept. 28. Részt vett a nagy francia háborukban, melyekben hadvezéri tehetségének számos jelét adta. A porosz hadsereg újjászervezése körül nagy érdemeket szerzett. 1813. Blücher oldalán harcolt s a lützeni csatában (máj. 2.) a tartaléklovasság vezére volt. Átkelve a Rajnán, kitünt Château-Thierry, Laon és Páris mellett. A párisi béke után Londonba ment s onnan a bécsi kongresszusra. 1815. a 4-ik hadtest tartaléklovasságát vezérelte. A második párisi béke után magánéletbe vonult. 1824-29. Mainz kormányzója, 1830-31. pedig a rajnai tartományok és Vesztfália főkormányzója volt. 1834. ismét Mainz kormányzójává nevezték ki. Neje Mária Anna, Frigyes Lajosnak, Hessen-Homburg tartománygrófjának leánya, 1846 ápr. 14. halt meg. (Életrajzát megirta Baur, Hamburg 1885.) Két fiut és két leányt hagyott hátra, névszerint: Adalbertet (l. o., I. köt., 78. old.); Valdemárt (megh. 1849.); Erzsébetet (szül 1815., megh. 1885.), a hesseni Károly V. Lajos özvegyét és IV. Lajos nagyherceg anyját; végül Máriát (szül. 1825 okt. 15-én, megh. 1889 máj. 17-én), ki II. Miksa bajor király neje volté

28. V., skót király (1165-1214), másként az Oroszlán. Bátyját IV. Malcolm királyt követte a trónon; majd II. Henrik angol királlyal háborut kezdett, melyben az angolok elfogták s (1175) arra kényszerítették, hogy koronáját az angol királytól hűbérül kérje. A trónra fia II. Sándor követte.

29. V., Szicilia és Nápoly királya (1166-89), oly derekasan uralkodott, hogy a Jó jelzőt érdemelte ki. Benne kihalt a normann fejedelmi család törvényes férfisarja. Nagynénje Konstancia VI. Henrik császárnak lett nejévé, aki azután igényt emelt a kettős királyságra és a normann trónkövetelőknek és népnek ostora lett. V. ö. La Lumia, Storia della Sicilia sotto Guigelelmo il Buono (Firenze 1876).

30. V. (I.), württembergi király, szül. Lübenben (Szilézia) 1781 szept. 27., ahol atyja, a későbbi I. Frigyes, Württemberg királya, mint porosz altábornok tartózkodott, megh. Rosenstein várában 1864 jun. 25-én. 1800-ban János osztrák főherceg alatt harcolt Hohenlinden mellett, 1803. beutazta Francia- és Olaszországot, 1806-12. pedig visszavonultan élt Stuttgartban. 1808. nőül vette Karolina Auguszta bajor hercegnőt, akitől azonban 1814. elvált s aki később I. Ferenc osztrák császár és magyar királynak lett nejévé. 1812-ben Oroszország ellen indult, csakhogy az úton megbetegedvén, vilnában visszamaradt. Részt vett az 1814. és 1815-iki hadjáratokban, a szövetségesek soraiban. 1816. nőül vette Paulovna Katalin orosz nagyhercegnőt, holstein-oldenburgi Péter özvegyét, aki azonban már 1819. meghalt. Midőn atyjának 1816 okt. 30. bekövetkezett halála után a trónra került, közbocsánatot hirdetett, könnyített a nép terhein, takarékosságot hozott be az udvartartásban és (1819) alkotmányt adott országának. Poroszország iránt való gyülöletét nem titkolta és kivált az 1849-50-iki években Ausztria tanácsát követte. Rendkivüli nagy érdemeiért, melyeket a mezőgazdaság emelése körül Németországban általában és országában különösebben szerzett, a német mezőgazdák vándorgyülése Brünnben 1840-ben a mezőgazdák királya címmel tisztelt meg. V. alapította a wüttembergi központi gazdasági egyesületet a járási gazdasági körökkel, ő alapította és látta el valóban a királyi bőkezüséggel a hohenheimi gazdasági és erdészeti akadémiát, több földmívesiskolát és az állatorvosi intézetet Hohenheimban. Utódja Károly fia volt harmadik nejének Paula wüttembergi hercegnőnek, aki 1800 szept. 4-én szül. és 1873 márc. 1. megh. V. ö. Nick, Wilhelm I. und seine Regierung (Stuttgart 1864); Das Kommando des Kronprinzen von Wüttemberg 1814-1815. (1841); Strauss D. T., Kleine Schiften (új kiadás 1866).

31. V. (II.) Károly Pál Henrik Frigyes, württembergi király, Frigyes herceg (1808-70) és Vilmos király egyik leányának fia, született 1848 febr. 25. Tanulmányait a tübingai és göttingai egyetemeken végezte és azután (1869) a porosz hadseregbe lépett. Részt vett a nagy francia háboruban a nagy táborkarban; 1876. a württembergi hadtesthez került; állásáról azonban már 1884. lemondott. 1877. nőül vette Máriát, Waldeck hercegnőjét, aki azonban már 1882-ben meghalt. 1886. újabb házasságra lépett Saroltával, Schaumburg-Lippe hercegnővel. Károly király után nem maradván gyermek, a trón 1891 okt. 6-án ő reá szállott.

32. V. Miklós, Wüttemberg hercege, osztrák tábornok, az 1857. elhalt Jenő wüttembergi herceg (l. o.) fia, szül. Karlsruhéban 1828 jul. 20., megh. Meranban 1896 nov. 6. Miután Boroszlóban, Genfben s Bonnban igen gondos nevelésben részesült, a porosz hadseregbe lépett, de már 1848 tavaszán átlépett az osztrák hadseregbe. Részt vett Radetzky alatt az 1848-49-iki olasz hadjáratban és mint Mortara, mint Novaránál, megsebesült. Vitézségeért a Lipót-rendet kapta. Még jobban kitünt 1859. a Magneta mellett vívott csatában, hol mint a belga gyalogezred (27. sz.) ezredese, hősiesen védte Magneta falut a franciák túlnyomó ereje ellen, de a főparancsnokságtól cserben hagyatván, csak óriási véráldozat árán tudott visszavonulni. Hősiességét a Mária-Terézia-rendjellel jutalmazták. Részt vett még a solferinói csatában. 1864. Gablenz alatt Schelswig-Holsteinban harcolt ezredével, 1866. pedig Königgrätznél és Blumenaunál. 1869. Trieszt katonai parancsnokává, 1874. hadosztályparancsnokká tették. 1878. mint hadtestparancsnok Boszniába nyomult, hol Jajca mellett győzött és Travnikot megszállotta. Erre vezénylő tábornok lett. Bosznia s Hercegovinában és egyúttal táborszernagyi rangra emelve, a közigazgatás élére állították. 1881 óta Lembergben, 1889 óta pedig Grazban működött mint vezénylő tábornok. 1891 okt. 18. nyugalomba vonult.

Vilmos-császár-csatorna

hajózási csatorna, mely a Keleti-tengert összeköti az Északi-tengerrel. Már a XIV. sz. végén foglalkoztak a német hanzavárosok egy rövid hajózási út kiépítésének a tervével s 1381-98. Lübeck város építtetett egy részt, melyet 1525-50. Hamburg, 1777-84. VII. Keresztély dán király építkezése követett. E csatornák azonban mind fogyatékosak voltak. 1864. a porosz kormány ismét megpenderítette a csatornaépítés eszméjét s hosszas vajudás után az 1885-86-iki porosz országgyülés megszavazott 156 millió márkát az építkezés költségeire. A csatorna a schleswig-holsteini félszigeten az Alsó-Elbától indul ki és Rendsburgon át megy Kielig, illetőleg ettől valamivel északra Holtenauig, ahol a Keleti-tengerbe torkollik. E két öböl mindenike két-két zsilippel van ellátva, hogy a hajóknak mindig biztos átmenete legyen. A csatorna átlagos méylsége még a legalacsonyabb vizállásnál is 8,5 m., mederszélessége 22 m. A csatorna partjai kővel vannak burkolva; a szemközti partokat több közúti és vasúti híd köti össze; egész hosszát (98,65 km.) villamos ívlámpák világítják meg. Az északkeleti csatornának első sorban stratégiai fontossága van, de sok tekintetben óriási előnyöket biztosít a nemzetközi kereskedelmi forgalom számára is. A megnyitási ünnepély 1895 jun. 20. volt II. Vilmos császár jelenlétében, ki a csatornát nagyatyja, I. Vilmos nevére keresztelte el. V. ö. Löwe, Geschichte des Nordostkanals (Berlin 1895).

Vilmos-rend

1. volt hesseni választófejedelemségi rendjel, mely jelenleg már megszünt. - 2. Németalföldi katonai érdemrend, melyet 1815 ápr. 30-án Vilmos király alapított; négy osztályu. Jelvénye aranyszegélyü, fehérzománcos, nyolcágu kereszt, csúcsain arany golyókkal, sarkain át aranyszegélyü zöld babérlevelekből alkotott András-kereszt. Közepén arany kereszt, mely négy karján «Voor moed, beleid, trouw» felirat. Hátlapján zöld babérkoszoru, ezen belől arany W. A jelvény az osztályok mindegyikénél egyenlő, csak nagyságában különbözik, a IV. osztályé ezüstből van. Szalagja narancssárga, kettős sötétkék szegéllyel. Az I. és II. osztály bal mellén csillagot visel.

Vilna

1. V., Grodno, Kovno, Minszk és Mohilev kormányzóságokat magában foglaló orosz főkormányzóság. - 2. V., orosz kormányzóság Kovno, Vitebszk, Minszk, Grodno és Szuvalki közt, 42 530 km2-ter., 1 413 500, egy km2-re 33 lak. Felszine nagyobbára sík, csak itt-ott vannak rajta dombsorok. DNy-i határán folyik a Niemen, amely a Viliját, Sztravát, Merecsankát stb. veszi föl; ÉK-i határa a Düna, melybe beleszakad a Diszna s Drujka. A tavak 691 km2 területet borítanak. Földje főképen agyagos s homokos; fő termékek: gabona, len, kender, dohány, helyenként még cukorrépa. Az állattenyésztés virágzó, 1893. volt 223 817 nagyobbára kis és gyenge faju ló, 559 154 szarvasmarha, 437 309 juh, 376 867 sertés, 29 358 kecske. az ásványország szolgáltat gránitot, gnájszt, bazaltot, vakövet, turfát, lignitet; azonkivül vannak só- és vastartalmu forrásai. A lakosok lengyelek, litvánok és zsidók. A földbirtokosok nagyobbára lengyel eredetüek. A házi ipar és kereskedelem nem nagyon jelentős. Vannak szeszégetői, sörgyárai, 10 dohány-, két drót- és szeggyára, öt pamutgyára stb. Járásai: Diszna, Lida, Osmjani, Szvencjani, Troki, Vilejka és V. - 3. V., az ugyanily nevü főkormányzóság és kormányzóság, orosz érsek, kat. püspök székehlye, a Vilejka és Vilija összefolyásánál, vasutak mellett, 250 m. magas hegyektől körülfogott területen, (1894) 127 402 lak., akik között 16% orosz-ortodox, 34% kat. és 47% zsidó; dohánygyárral, irón-, művirág-, kalap-, cipő, kesztyübőr-, gomb-, kefe-, öntöttvasáru-készítéssel; pamut-, gyapju-, kasmir-, porcellán-, arany- s ezüstárukereskedéssel; különböző közép- és népiskolán kivül rajz-, vasúti, postatisztképző, bábaképző állatorvosi iskolája, könyvtára muzeummal, szinháza, földrajzi társasága, zeneegyesülete. Jelentékeny épületei: az orosz székesegyház, amelyet a XIV. sz.-ban alapítottak és 1868. újra építettek; a szt. Szaniszlóról elnevezett kat. székesegyház pompás márványkápolnával és szt. Kázmér ezüskoporsójával, továbbá az Osztrikapun a csodatevő Szűz-Mária-kép, amelyet katolikus és ortodox egyaránt tisztelnek. A várhegyen láthatók a Jagellók régi fejedelmi kastélyának romjai. V.-ról az okiratok 1128. tesznek említést. 1323-1795. fővárosa volt Litvániának, 1803-32. volt lengyel egyeteme. 1812. megszállotta Napoleon és innen igyekeztt Litvániát föllázítani. 1831 jun. 12. az oroszok itt megverték a Gielgud vezérlete alatt álló lengyeleket.

Vilova

nagyközség Bács-Bodrog vármegye titeli j.-ban, (1891) 1094 szerb lak.

Vils

1. a Naab jobboldali mellékvize a bajor Felső-Pfalzban, a Frank-Jurában ered és Kallmünznél torkollik. - 2. V., a Duna jobboldali mellékvize Alsó-Bajorországban; a Kis- és Nagy-V. egyesüléséből ered és Vilshofennél torkollik a Dunába.

Vilsbiburg

az ugyanily nevü járás székhelye a bajorországi alsó bajor kerületben, a nagy-Vils és vasút mellett, (1890) 2580 lak., a közeli mariahilfbergen a redemptoristák hittérítői házával, amelyben most kapucinusok laknak.


Kezdőlap

˙