Szerkesztői előzetes

1995-ben, dicséretes gyorsasággal és igényes fordításban adta ki a Jelenkor Kiadó Jacques Derrida Marx kísértetei című munkáját, amelyről Szegeden 1996-ban rendeztek filozófiai tanácskozást. Ennek válogatott anyagát tartalmazza ez a kötet. A tanácskozás szervezőmunkájában, valamint e kiadvány megjelentetésében nagy segítséget nyújtott Szabó Tibor, kollegám, amit ezúton is megköszönök neki.

Hazai viszonylatban nem rossz a követési időtartam: korunk egyik legnagyobb hatású gondolkodójának jelentős, legalábbis különös alkotása magyar nyelven két-három éven belül hozzáférhetővé vált - a szűk szakmán túl - az érdeklődő olvasók szélesebb köre számára is. Derrida műve bizonyára nem marad visszhangtalan, a filozófiának, a filozófiatörténetnek s -oktatásnak előbb-utóbb reagálnia kell rá.

A filozófiai szakmát alaposan meglepte a nem-marxista Derrida. Akkor született meg írása (1993), amikor már túl voltunk a kelet-közép-európai államszocializmusok bukásán, kordivattá vált a Marx-temetés, nem illett komoly szakmai fórumokon, folyóiratokban Marxról beszélni. Ezért sokan érthetetlenül fogadták a nagyhírű francia filozófus új termékét is. Ma is fanyalognak, próbálják kisebbíteni a mű jelentőségét, véletlenszerű ballépésnek, komolytalan kísérletnek, pillanatnyi fellángolásnak tételezve azt.

Derrida nagyformátumú gondolkodó: minden alkotása figyelmet keltő, így ez is. Feltehetően sokféleképpen értékelhető Marxról szóló álláspontja, két dologban azonban valamennyien megállapodhatunk. Egyrészt Derridának volt szellemi bátorsága és erkölcsi ereje szakítani a marxi életműre rárakodott előítéletekkel s divatos áramlatokkal. Lehetséges, hogy az autonóm gondolkodásmódot éppen az jellemez leginkább: ellenállunk-e az általánosan elfogadott irányvonalnak, értékítéleteknek? Másrészt filozófusunk nem vált (most sem) marxistává, nem állt be az úgynevezett marxista udvaroncok sorába, nem Marx (kölcsönözve Croce kategóriáját) "előszoba-imádkozója" ő, hanem - megőrizve szuverenitását s igazolva eredetiségét - új hangon szólal meg. Nem izgatja a marxizmus megannyi lapos és hamis gondolata, balsikerű hiedelme s ígérete. A tiszta forráshoz nyúl és a marxi életmű olyan rétegére, szellemére lel, amely túlvan minden politikai érdeken, ideológiai kövületen s előítéleten: amelyet - éppen ez felelősen gondolkodó ember fel kell hogy vállaljon.

Mi az új mondanivaló, mi újat lehet még mondani manapság Marxról? Hadd ne mutassam itt be Derrida válaszát, az olvasó számára úgyis kiderül majd a kötetből. Annyit talán előre is jelezhetek, Derrida mindenesetre árnyaltabbá teszi a filozófusok egymás közti viszonyának ősrégi kérdését. Emlékezzünk csak Robert Musil frappáns, sok igazságot tartalmazó kijelentésére! Szerinte csupán kétféle filozófus különböztethető meg: az ellenfilozófus, aki ugyebár mindenben tagadja az elődöt, valamint a tanimádó, aki viszont mindenben kritikátlanul dicsőíti az őst. Derrida azonban tovább differenciál, egy újabb és sajátos viszonyulást létesít. Konkrétan: lehetséges diskurzust folytatni Marxszal úgy, hogy ezenközben nem válunk marxistává, táplálkozhatunk Marxból akkor is, ha meg akarjuk őrizni gondolati autonómiánkat.

Miután jó néhány szerző azonos témában (Derrida Marx-könyvének feldolgozása) fejti ki nézetét egy kötetben, a szerkesztőnek meg kellett küzdenie három, ilyen helyzetben szokásos problémával. Nagy az ismétlődés, a gondolati "egyhelyben-járás" veszélye, miközben a különböző szerzők eltérő színvonalú tanulmányokkal jelentkeznek, ami egyenetlenné teheti a könyvet. Végül a nem egységes stílus, továbbá a nem azonos technikákkal való feldolgozás okozhat némi problémát. Nem állítom, hogy teljes mértékben sikerült megszabadulnom ezektől a tehertételektől, mégis bátran s jó szívvel ajánlom az olvasó figyelmébe a kiadványt. Benne számos gondolati "telitalálattal", eredeti meglátással és mélyen szántó elemzéssel találkozhat az olvasó. S könnyen érzékelhet egymásnak feszülő álláspontokat, szellemi pengeváltásokat, vitát kavaró vagy arra ösztökélő kérdéseket.

Végül is nem nehéz felismernünk, Derrida "derridai" módon közeledik Marxhoz. E kötet szerzői pedig ugyancsak az úgynevezett "kérdező hozzáállással" próbálják faggatni a francia filozófust. Mit is kívánhatnék mást, mint azt, hogy az olvasók se tegyenek másképpen?

Szeged, 1996, december 12.
Karikó Sándor