Nem számolta a napokat azóta a reggel óta. Az idő, mint csendes, megállíthatatlan, zavaros folyam haladt el mellette. Mindig megzavarodott, amikor belegondolt, hogy már megint eltelt egy nap, így nem is tette sűrűn. Ám egy napon változás állt a megszokott rendbe. A kórházba új beteg érkezett kómához hasonló öntudatlanságban. Az orvosok nem tudtak igazán mit kezdeni vele, leleteinek egy része tökéletesen hihetetlen volt, míg a többi - az előző ok miatt még zavaróbb módon - normális. Egy dolog tűnt igen valószínűnek: a férfi rövidesen bele fog halni állapotába. Műthető vagy gyógyszeresen kezelhető elváltozás nem volt, így a megfigyelés és az állapot stabilizálása mellett döntöttek.
Volt egy orvos, aki a fiú tevékenységét figyelemmel kísérte, néha beszélgettek életről, gondolkodásról, ő hozta szóba először az idős férfit.
A fiú másnap délután ment be a kórterembe, ahol a beteg feküdt. Nem látszott betegnek. Végtelenül nyugodt és időtlen látvány volt a vékony arc, a paplan mögé rejtett sovány test. A fiú gyakran érezte furcsán magát a halál közelében, ez azonban más volt. Nem remegett félelem, izgalom a levegőben, a szívmonitor szinte mellékesen, vidám metronómként számolta a gyenge, lassú érverést, a tápláló infúzió fénylő cseppjei megbűvölték szemét.
Széket húzott az ágy mellé, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, aztán lassan leült.
Nézte az arcot, az alakot. Harmónia, nyugalom áradt a lényből, aki a szeme előtt búcsúzott a létezéstől, az egész helyzet annyira lehetetlen volt, hogy ... igen, félt az érintéstől. Úgy érezte, figyelő tekintet kíséri, amint zavartan feláll, sétál a szobában, majd visszaül a székre, kinyújtja és visszahúzza kezét. Körülnézett, de nem volt senki a szobában.
A vékony, de izmos balkéz, amelyhez az infúzió csöve vezetett, ellenállhatatlan erővel vonzotta kezét, lassan kinyúlt és megérintette az ujjakat.
Meztelen, nyitott tudatát pörölycsapásként érte a fekvő ember szelleme. A következő néhány percet, amíg felpattant, kiviharzott a szobából, a kórház épületéből és a közeli parkban egy padra vetette magát, csak fél óra múltán tudta összerakni zavaros emlékeiből. A halkan szemerkélő esőben nem akadt senki, aki kíváncsi pillantással vagy kérdéssel kizökkentette volna állapotából.
Órák múltán, otthon, egy régen megtanult, de soha nem használt meditációs gyakorlat segítségével kereste magában az élményt, amelyet tudata nem volt képes befogni, a néhány másodpercet, amíg közvetlenül érintette az öreg kezét.
Nem talált semmit. Másnap hajnalban, amikor felébredt, csak a végtelenség, időtlenség homályos érzését tudta visszaidézni, mielőtt belealudt volna a gyakorlatba.
A kórházban azt mondta, a család régen látott ismerőse a férfi, látogatót soha nem talált a szobában, így még az esetleg kínos magyarázkodással sem kellett bajlódnia. Napról napra bejárt délután-este a kis szobába, leült a székre és megfogta a kezet. Mintha valamilyen védelmet vett volna fel - vagy védték volna (?) -, mindenesetre az első rémület nem jelentkezett többet. Ült az ágy mellett, elengedte tudatát, az egyenletes csipogás és az infúzió csepegése soha nem tapasztalt állapotba ringatták, ő csak ült és nézett előre. Mintha együtt haldoklott volna az ágyban fekvővel. Néha pár percig volt így, máskor már teljesen besötétedett, mire feleszmélt. Otthon pedig teljesen ellazítva testét igyekezett visszahozni a kiesett időt.
A jelentkező gyengeséget, sápadtságot először arra fogta, hogy nem eszik rendesen, tavaszi fáradtság és hasonlók jöttek szóba. A szeme előtt megjelenő fények figyelmeztették: egyre inkább válik mindennapjainak részévé furcsa látóképessége. Néha percek nyúltak meg órákká érzése szerint, máskor hosszú idő esett ki emlékeiből. Kitárt, támolygó tudatában apró jelzések jelentek meg emberekről, szemet szúrt a fáradtság és az öröm, rejtett feszültségek kiáltottak rá egy halk szóból.
Idegessége, hétköznapi gondolatai mintha elolvadtak volna erejével együtt. Mindennapjai egybefolytak, a szilárd pontot az öregember, a meditáció és az egyre gyakrabban jelentkező álmok jelentették. Többször elesett, nem érezte saját súlyát - szerencsére komolyabb baleset nem érte.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|