Üres a pénztár ablaka.
A néni talán éppen csak kiment egy pillanatra, talán kihívták, de aztán majd mindjárt visszajön. Kendőjét rádobta a székre. Úgy maradt, félig lecsúszva. Úgy maradt a könyve is, kinyitva a pénztár ablakában. Éppen olvashatott, amikor valaki beszólt érte.
Üres, elhagyott barlang a pénztár. Lecsúszott kendő, nyitva hagyott könyv. És a jegyek tömbje: sárga az erkély, rózsaszín a földszint.
A néni elment, csak a kendőjét hagyta ott, a könyvét, a jegyek tömbjét. Meg azt a sisakos férfit a plakáton. Komoran és elszántan néz, mereven előretolja a kardját. Valahonnan a tekintetéből nyúlik ki ez a kard.
Az egyetlen plakát a kis fülkében.
A többiek meg a hosszú, sötét folyosón. Ott volt mind. A süllyedő hajó kapitánya, akit már félig elnyeltek a hullámok, a férfi, aki félkarral átöleli szerelmesét, a felvont szemöldökű hölgy, aki előtt összetört alakok hevernek.
Nelson admirális, Trafalgár hőse, felment azon a kis vaslépcsőn a vetítőbe. Nem talált mást, csak hatalmas, kerek dobozokat, egy korhadt ajtót, végigfektetve a földön, meg egy ócska gépet. A géphez lépett, és lenézett egy kerek kis nyíláson. Lenézett és hátrahőkölt. Olyan sötétség örvénylett odalent...! Még egyszer lenézett abba a tengerfenék mélységbe, aztán leült egy dobozra, és fejét a tenyerébe fogta. Így ült a vetítő fülkéjében Trafalgár hőse, Nelson admirális.
Sima és sötét a ruhatár pultja. Még rajta a mozdulat, ahogy a ruhatárosnő szétterpeszti a kezét.
Egy kabát a ruhatárban. Egyetlenegy kabát az akasztók sűrűjében. Az akasztók szétnyíltak, majd újra összehajoltak. Egy kabát... vagy a ruhatárosnő köpenye.
A büfé homályba vesző üveglapja. A sarokban egy kis törmelék a nápolyiból, felkunkorodó szalag a csokoládé papírjából. Elhagyott, meggörbült acélváz az elpusztult földön.
És a szalagok!... málnaszörp szaga, régi perecek szaga, egy kis parfümszag.
Csobogás a mellékhelyiség ajtaja mögül. Most húzta meg valaki a madzagot, hogy még időben beérjen.
A nézőtér ajtaja nyitva. Vibráló homály és valami furcsa berregés. A gép berreg? Fejek hajolnak előre a csöndben?
Üres széksorok a vászon előtt. Földszint első sor, második, harmadik, negyedik, végig a huszonhetedik sorig. A székekről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökkel súrolták őket. Most pedig némán sorakoztak a vászon előtt. De közben mintha egymást taszigálnák, hogy: menjünk már, hagyjuk itt az egészet!
Hátul a páholyok, a kikopott plüssel - mozdulatlanul vártak valamire. Talán, hogy valaki tapsolni kezd. Fütty jön az erkélyről. Fütty és dobogás. - Mi lesz...?! Kezdődjék már!
Nem jött fütty az erkélyről.
Az erkély hadinépe régen elhagyta ezt a mozit. Elmentek a páholyok vendégei, és odalent sorra felcsapódtak a zsöllyék.
És mégis ... egy térd szakadozott körvonalait lehet látni, előrehajló állat. Fölöttük meg akárcsak elúsznának a tálcák. A tálcák, pereccel és mandulával, ahogy végig imbolyognak a termen emelkedve és alásüllyedve.
Egy nő ül a pótszéken. Ott ül, az oszlop mögött, fényes szaténköpenyében, kezében az elemlámpával. Fölállt, és végignézett a széksorokon. Most látszott a köpenyen a címer, a mozi címere: Roxy.
Végigsimított a köpenyen, az ajtóhoz lépett.
A lámpa kerek, ugráló fénye megindult a páholyok felé. - Jobb kettes, igen.
Végigkísérte a páholy vendégét, és ő se volt egyéb, mint egy alázatosan surranó kis fény. De aztán valósággal dobta a fényt. - Ötös-hatos! - Jól hallották: - Földszint ötös-hatos.
A vászon előtt kattant föl az elemlámpa, oldalt, a falnál, majd hátul, a páholyoknál.
- Erre, kérem.
- Fogja csak meg a karomat.
A földszint huszonhét üres széksora ... tizennégy az erkélyen és a hét páholy.
Kikönyökölt karfák, számozott székhátak, kiült plüssök, homorú, üres lyukak ... üresség.
- Üljetek oda előre.
- Nem, ez még nem a nagyfilm.
A szőnyeg elnyűtt rojtjai. Ez volt a fényben. A jegyszedőnő cipője orrával igazgatta a rojtokat.
Elkattintotta a lámpát. Visszaült a pótszékre, és a vászonra bámult.
Talán egy sétát látott, ahogy a szerelmesek egymást átfogva elindulnak a kert útjain. Csatát, ahogy a sereg még egy utolsó rohamra indul.
Ölében a lámpával a vászonra bámult.
Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.
De most nem volt séta, és nem volt eső.
Egy üres, fehér folt.
Alatta a zongora, nyitva felejtve. Tört lábú szék, mintha éppen csak leguggolt volna.
A zongorista meg kétségbeesetten lohol valahol, hóna alatt a kottákkal.
- Késik - biccentett a jegyszedőnő. - Mindig késik.
Megreccsent egy karfa.
A jegyszedőnő felállt címeres moziköpenyében. Kissé kábultan megrázta a fejét, mintha valaki rászólt volna: "elaludtunk?!"
Az alázatosan surranó kis fény elindult. Végigkísért valakit a páholyok felé. Bevilágított két székre. Aztán egyszerre csak lent volt az első sorban, majd a tizedik sor közepén bukkant fel. Végigment az egész soron, mintha keresne valakit. Talán, hogy kivezesse. Mindig akadnak itt olyanok! A Huszár utca jár ide, a Rózsák tere, és hát a Tisza Kálmán térről is jönnek.
A fény fölcsúszott az erkélyre.
Az erkély a Pollner nénié, de hát Pollner néni már öreg, és azt se vette észre, amikor egy fiatal pár az erkélypáholyban ... De hát, hogy éppen moziban csináljanak ilyet! "Kettős öngyilkosság." Így volt benne az újságban. "Kettős öngyilkosság a Roxy Moziban."
Fény az erkélyen. Egyik páholyból átugrott a másikba. Aztán sötét lett. A jegyszedőnő az erkély első sorában ült. Feje oldalt billent, ahogy a vásznat nézte.
A feliratokat látta. A régi filmek feliratait, ahogy hosszú, fehér szalagban kígyóznak. Vagy pedig csak egy szó, egyetlenegy szó ugrik elő, mint a pisztolylövés.
- Anyám!
És akkor már az előkelő hölgy odadobja magát a nagykendős öregasszony elé.
- Millie oly hosszú idő után megtalálta az édesanyját.
Újabb felirat: - ...és ezalatt Apatinban ...
Vidám élet folyik Apatin városában. Huszártisztek koccintanak, a cigány húzza, egy nagy szemű, fekete nő elandalogva mosolyog.
- A kis Jackie-t elnyomta az álom.
Egy telek tövében ül a kis Jackie, hatalmas, fülére húzott sapkában. Homloka a térdén, az egész gyerek elvész a sapka alatt. De aztán egyszerre csak felugrik, és elindul egy kanyargós úton.
- Kis hősünk nekivágott az ismeretlennek ...
"Kis hősünk ..." - A jegyszedőnő felkattintotta a lámpát, majd megint eloltotta. Arra gondolt, hogy most hozzák a filmet Zuglóból vagy Wekerle-telepről, Weiser bácsi hozza biciklin, és lehet, hogy a második részt megint ottfelejti.
A jegyszedőnő lent volt a földszinten. Hol az első sorokban tűnt fel, hol pedig hátul. Reflektorozott egy üres székre, és aztán úgy maradt, félig előredőlve.
Úgy maradt előredőlve, mint akit hirtelen elkaptak. Egyszerre csak előtte volt a sértődött, mogorva zsöllye, és most már nem is engedte el.
Üres a pénztár ablaka. Üres a pénztárosnő széke a lecsúszott kendővel. Plakátok a hosszú és sötét folyosón. Ott voltak mind: a süllyedő hajó kapitánya, a férfi, aki félkarral átöleli kedvesét, a felvont szemöldökű végzet asszonya. Sima és sötét a ruhatár pultja. És bent a teremben székek. Komor és magányos székek a vászon előtt, végig a huszonhetedik sorig.
Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.
Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.
Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.
A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.
- Mozi ... egy igazi mozi!
Az igazat megvallva szívesen és bizonyos kíváncsisággal gondolok vissza gyerekkori éveimre. Képzeletem és érzékeim táplálékhoz jutottak, és nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna. Éppen ellenkezőleg: napjaimat és óráimat szinte szétfeszítették az érdekes események, a váratlan jelenetek, a varázslatos pillanatok. Még ma is be tudom járni gyerekkorom tájait, és fel tudom idézni a fényeket, illatokat, az embereket, a szobákat, pillanatokat, a mozdulatokat, a hanghordozást, a tárgyakat. Amiket felidézek, többnyire nem epizódok, nincsen történetük, inkább csak találomra felvett és csattanó nélküli, hosszabb-rövidebb filmtöredékek.
A gyerekkor kiváltsága: akadálytalanul mozogni varázslat és zabkása, határtalan iszonyat és kirobbanó öröm között. Csak a tilalmak és szabályok szabnak határokat, de ezek is elmosódóak és legtöbbször érthetetlenek. Tudom, például, hogy nem értettem meg, amit az idővel kapcsolatban mondtak: tanuld már meg végre, hogy pontosnak kell lenned, hiszen kaptál egy órát, és tudod is már használni. Mégsem létezett számomra az idő. Elkéstem az iskolából, elkéstem az étkezésekről. Gondtalanul barangoltam a kórház parkjában, nézelődtem és álmodoztam, az idő megállt, valami eszembe juttatta, hogy talán éhes vagyok, és aztán kitört a botrány.
Nehéz volt megkülönböztetni képzeletem szüleményeit attól, amit valóságosnak tartottam. Némi erőfeszítéssel ugyan elérhettem volna, hogy a valóság megmaradjon valóságosnak, de ott voltak például a szellemek és kísértetek. Velük mit kezdjek? És a mesékkel? Azok talán valóságosak? És Isten és az angyalok? Jézus Krisztus? Ádám és Éva? Az özönvíz? És mi történt valójában Ábrahámmal és Izsákkal? Ábrahám tényleg el akarta vágni a fia nyakát? Feldúltan néztem a jelenetet Doré metszetén, azonosítottam magam Izsákkal, és így már valóságos volt: apa el akarja vágni Ingmar nyakát. Mi lesz, ha az angyal későn érkezik? Akkor majd sírhatnak. Folyik a vér, és Ingmar sápadtan mosolyog. Valóság. És ekkor jött a vetítőgép.
Karácsony előtt jártunk néhány héttel. A mérhetetlenül gazdag Anna néni egyenruhás sofőrje, Jansson úr már elhozott egy csomó ajándékot, melyeket szokás szerint a karácsonyi ajándékok gyűjtőhelyére, egy nagy ruháskosárba tettek az emeletre vezető lépcső alatt megbújó kamrában. Az egyik csomag kiváltképp felkeltette a kíváncsiságomat: a szögletes, barna doboz ugyanis "Forsners" feliratú papírba volt csomagolva. És a Forsner-cég ismert fotóüzletében a Hamngats-backenen nemcsak fényképezőgépeket árultak, hanem vetítőket is.
Mindennél jobban szerettem volna egy vetítőgépet. Egy évvel azelőtt voltam először moziban, és láttam egy filmet, amelyik egy lóról szólt, azt hiszem, Fekete szépség volt a címe, és egy híres gyerekkönyv történetét dolgozta fel. A Sture moziban játszották, és mi az erkélyen, az első sorban ültünk. Számomra ez volt a kezdet. Olyan láz lett úrrá rajtam, amelyik soha nem múlt el. A néma árnyak felém fordítják sápadt arcukat, és hangtalanul szólnak legtitkosabb érzéseimhez. Hatvan év telt el azóta, a láz ugyanaz, semmi nem változott.
Később, azon az őszön, meglátogattam egyik osztálytársamat. Volt egy vetítőgépe és néhány filmje, és szabályos előadást tartott Tippannak és nekem. Megengedte, hogy én hajtsam a gépet, ő meg ezalatt Tippant fogdosta a sötétben.
A karácsony a vigasságok vulkánkitörése volt. Anyám irányította az eseményeket erős kézzel. A vendégszeretetnek, az étkezéseknek, a látogatóba érkező rokonoknak, a karácsonyi ajándékoknak és a templomi szertartásoknak ezt az orgiáját minden bizonnyal jól meg kellett szervezni.
Maga a karácsonyeste nálunk meglehetősen csendesen zajlott: a templomban kezdődött a délutáni ötórai istentisztelettel, aztán derűs hangulatú, szerény vacsorával folytatódott, meggyújtottuk a karácsonyfán a gyertyákat, meghallgattuk a karácsonyi evangéliumot, és korán lefeküdtünk, hogy reggel idejében elkészülhessünk a nyolcórai istentiszteletre. Az ajándékokat még nem kaptuk meg, de az este vidáman telt, ígéretes prológusa volt a másnapi vigasságoknak. A trombitás, gyertyafényes reggeli istentisztelet után kezdetét vette a nagy karácsonyi reggeli. Apám ekkorra már elvégezte hivatali kötelességeit, levetette papi talárját, és házikabátba bújt. Elragadóan jókedvű volt, rögtönzött verssel köszöntötte a vendégeket, elénekelt egy erre az alkalomra komponált dalt, pálinkával éltette a napot, utánozta a paptársait, és mindenkit megnevettetett. Néha eszembe jut, hogy milyen könnyed és derűs volt, milyen gondtalan, milyen tékozlóan gyengéd és barátságos. És hogy mindezt milyen könnyen beárnyékolta a sötét kedélyállapot, a nehézkesség és brutalitás, a közöny. Azt hiszem, emlékezetemben gyakran nagyon igazságtalan vagyok apámmal.
Reggeli után mindenki ágyba bújt, és aludt néhány órát. De az előkészületek bizonyára folytak tovább, mert két órakor, épp amikor sötétedni kezdett, kávézással folytatódott a nap. A ház nyitva állt mindenki előtt, aki boldog karácsonyt akart kívánni a lelkész úrnak és családjának. A barátok között sok zenész is akadt, akik nemegyszer rögtönzött koncerttel emelték a délután fényét. És aztán elérkezett a karácsonynap fő étkezésének, az esti lukulluszi lakomának az ideje. Helyszíne a tágas konyha volt, ahol átmenetileg megszűntek a társadalmi rangkülönbségek. A sokféle ennivaló a tálalóasztalra és az abroszokkal letakart mosogatóállványokra volt kirakva. A karácsonyi ajándékok kiosztására az ebédlőasztalnál került sor. Behozták a kosarakat, apám szivarral és puncsospohárral a kezében vezette a ceremóniát, verses köszöntők kíséretében adta át az ajándékokat, s a verseket, melyek egyetlen ajándék mellől sem maradtak el, az egybegyűltek megtapsolták és élénken kommentálták.
Most térek rá a vetítőgépre. A bátyám kapta meg.
Nyomban bömbölni kezdtem, rendreutasítottak, bebújtam az asztal alá, és tovább vonítottam, rám szóltak, hogy legalább maradjak csendben, elrohantam a gyerekszobába, káromkodtam és átkozódtam, meg akartam szökni, végül bánatomban elaludtam.
Az ünnep ment tovább.
Este felébredtem. Gertrúd egy népdalt énekelt odalent, a magas fiókos szekrényen pislákolva égett az éjjelilámpa egy festett üvegkép mögött, amely a betlehemi jászolt és a térdeplő pásztorokat ábrázolta. A szétnyitható fehér asztalon a bátyám karácsonyi ajándékai között ott állt a vetítőgép a görbe kéményével, a formás, réztokos lencséjével, a filmtekercsek rögzítésére szolgáló rúdjaival.
Gyors elhatározásra jutottam, felköltöttem a bátyámat, és üzleti ajánlatot tettem neki. A száz ólomkatonámat kínáltam cserébe a vetítőért. Mivel Dagnak nagy hadserege volt, és mindig valamilyen bonyolult háborúsdit játszott a barátaival, az alkut, mindkettőnk megelégedésére, nyélbe ütöttük.
A vetítő az enyém volt.
Nem volt különösebben bonyolult gépezet. A fényt petróleumlámpa szolgáltatta, a hajtókar egy fogaskereket és egy máltai keresztet forgatott. A bádogtest hátsó, keskenyebb lapjára egyszerű homorú tükröt szereltek. A lencse mögött volt benne egy tartókeret a színezett állóképek számára. A készülékhez tartozott még egy szögletes, lila doboz is. Ebben lehetett tárolni az üvegképeket és a szépiaszínű, 35 mm-es filmtekercset. Ez utóbbi egy körülbelül három méter hosszú, a két végén összeragasztott végtelen szalag volt. A doboz tetején olvasható felirat szerint Frau Holle volt a címe. Senki nem tudta, ki lehet az a Frau Holle, de később kiderült róla, hogy a szerelem mediterrán istennőjének valamilyen népies alakváltozata.
Másnap reggel bevonultam a gyerekszoba tágas ruháskamrájába, felállítottam egy vetítőt egy cukrosládára, meggyújtottam a petróleumlámpát, és a fényt a fehérre meszelt falra irányítottam. Aztán betöltöttem a filmet.
A falon egy rét képe jelent meg. A réten népviseletbe öltözött fiatal nő szendergett. Ekkor elfordítottam a hajtókart (ezt nem tudom megmagyarázni, nem tudom leírni, hogy milyen izgalom lett rajtam úrrá, de bármikor fel tudom idézni a forró fém illatát, a molyirtó és a por szagát a ruháskamrában, a fogantyú tapintását, a remegő négyszöget a falon).
Elfordítottam a hajtókart, és a lány felébredt, felült, lassan két lábra emelkedett, kinyújtotta két karját, aztán megfordult és jobbra eltűnt. Ha tovább forgattam a hajtókart, újra ott feküdt, és aztán megtette pontosan ugyanazokat a mozdulatokat.
Mozgott.
(Kúnos László fordítása)
1908-ban, még gyermekkoromban fedeztem fel a mozit.
Az intézménynek Faruccini volt a neve. Kint, a szép faportál előtt (két ajtó volt: bejárat és kijárat) hangos gépzeneszóval hívogatta a bámészkodókat a limonádéárus öt automatája. A barakkban, melyet egyszerű ponyva fedett, a nézők padokon ültek. Engem persze a nevelőnőm kísért. Mindig mindenhová elkísért, még akkor is, ha Pelayo barátomhoz mentem, aki szemben lakott, a körút túloldalán.
Az első mozgóképek, amelyeket életemben láttam, és melyek valósággal lenyűgöztek, egy disznót ábrázoltak. Rajzfilm volt. A disznó nemzetiszínű vállszalagot viselt, és énekelt. Fonográf volt a vászon mögött, az szolgáltatta a zenét. A film színes volt, erre pontosan emlékszem: vagyis minden képet külön-külön kifestettek.
Akkoriban ez még csak vásári komédia volt, a technika vívmánya. A vasút és a villamos akkor már megszokott dolog volt, de azért az úgynevezett modern technikának csak korlátozott szerep jutott Zaragozában. 1908-ban, azt hiszem, egyetlen automobil volt a városban, egy villamos autó. A mozival egy vadonatúj elem tört be középkori életünkbe.
Az elkövetkező években állandó mozik nyíltak Zaragozában, karosszékekkel és párnázott, támla nélküli padokkal, az árnak megfelelően. 1914 körül három elég jó mozi van már, Az aranyszalon, a Coiné (ez egy híres fotográfus nevét viselte), és az Ena Victoria. A negyedik a Los Estebanes utcában volt, annak már elfelejtettem a nevét. Az egyik unokahúgom ebben az utcában lakott, a konyhájuk ablakából látni lehetett a filmet. De az ablakot nemsokára befalazták, és a konyha fölé üvegtetőt építettek: azon keresztül kapta a fényt. Mi erre lyukat fúrtunk a falba, és onnan néztük felváltva, nagy titokban a néma mozgóképeket.
Nem nagyon emlékszem azokra a filmekre, melyeket akkoriban láttam. Sokszor összekevertem őket olyan filmekkel, amiket Madridban láthattam. De egy francia komikusra azért emlékszem, aki folyton elesett. Spanyolországban Toribió-nak hívták. Max Linder-filmeket is láttunk, meg Méliès-filmeket, például az Utazás a Holdba címűt. Az első amerikai filmek egy kicsit később értek ide, humoros rajzfilmek, illetve kalandos filmsorozatok formájában. Az olasz romantikus melodrámákra is emlékszem, mindenkit megríkattak. Még most is látom Francesca Bertinit, a nagy olasz sztárt, korának Greta Garbóját, ahogy gyűrögeti a függönyt az ablakán, és zokog. Patetikus, unalmas jelenet volt.
Conde Hugo (Hugo gróf) és Lucilla Love: Ez a két amerikai színész volt a legnépszerűbb akkoriban. Ők voltak a filmsorozatok fordulatos, érzelmes kalandjainak a hősei.
Zaragozában a hagyományos zongoristán kívül minden teremben volt egy explicador, vagyis egy férfi, aki a vászon mellett állt, és hangosan magyarázta a cselekményt. Ilyesmiket mondott:
- Hugo gróf meglátja a feleségét egy másik férfi karjában: ez a férfi nem ő. És most meglátják hölgyeim és uraim, hogyan nyitja ki íróasztala fiókját, hogyan veszi elő a revolverét, hogy megölje hűtlen feleségét.
A filmművészet olyan új formában mondta el a történeteket, olyan szokatlanul, hogy a közönség legnagyobb része alig értette, hogy mi történik a vásznon, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események, amikor más és más volt a díszlet. Aztán észrevétlenül hozzászoktunk a film nyelvéhez, a vágáshoz, az egymás után vagy egymás mellett zajló cselekmények láncolatához, sőt az időjátékhoz is. De akkoriban a közönség még alig-alig értette ezt az új nyelvet.
Ezért volt szükség explicador-ra.
Még most is emlékszem, mennyire féltem, egyébként az összes többi nézővel együtt, amikor az első travelling-et, kamerakocsizást láttam. Egy fej közelített hozzánk a vásznon, egyre nagyobb lett, mintha fel akarna falni. Az persze eszünkbe se jutott, hogy a kamera közelít a fejhez, vagy hogy valami trükk segítségével lesz egyre nagyobb, mint Méliès filmjeiben. Mi csak annyit láttunk, hogy egy fej közelít hozzánk, hatalmasra nő. És, akárcsak a hitetlen Tamás, azt hittük, amit látunk.
Az anyám, azt hiszem később elment néha moziba, de abban biztos vagyok, hogy az apám, aki 1923-ban halt meg, egyetlen filmet se látott életében. Pedig 1909-ben meglátogatta egy barátja Palma de Mallorcából, és azt ajánlotta neki, hogy finanszírozza mozibarakkok felújítását a legtöbb spanyol városban. Az apám visszautasította az ajánlatot, mivel megvette a mozit, "ezt az olcsó vásári komédiát". Ha elfogadta volna, ma talán én lennék a legnagyobb spanyol forgalmazó.
Létezésének első húsz-harminc évében a mozit vásári szórakozásnak tekintették, mely közönséges dolog, a népnek való, és semmi jövője a művészet területén. Egyetlen kritikust sem érdekelt. 1928-ban vagy 1929-ben, amikor bejelentettem az anyámnak, hogy meg akarom rendezni első filmemet, sokkos állapotba került, majdnem elsírta magát, mintha azt mondtam volna neki: "Mama, bohóc akarok lenni." A család egy barátjának, egy jegyzőnek kellett közbelépnie, aki elmagyarázta, hogy a filmművészet területén jelentős összegeket lehet keresni, és érdekes műveket lehet létrehozni; ott vannak például azok az antik témájú nagyfilmek, melyeket Olaszországban készítenek. Az anyám végül is engedett a rábeszélésnek, de sohasem nézte meg a filmet, amely az ő pénzén készült.[137]
(Xantus Judit fordítása)
A gimnáziumig sose foglalkoztatott a kérdés, hogy mihez kezdek majd az életben: sose tudtam magam a jövőbe vetíteni. A pályaválasztásra úgy gondoltam, mint ami elkerülhetetlen, akárcsak a vasárnapi mise. Sose mondtam: "Ha nagy leszek, ezt meg ezt csinálom!" Sose hittem, hogy felnőtt leszek, és nem is tévedtem nagyot.
A születésem percétől addig a napig, amíg először betettem a lábam a Cinecittàba,[139] az életem mintha nem is az enyém lett volna, mintha valaki más élte volna, s ez a másvalaki avatna be időnként az emlékeibe - épp amikor a legkevésbé várnám. Ezért is vagyok kénytelen elismerni, hogy memoár-filmjeim minden ízében kitalált emlékeken alapulnak. De végül is mi a különbség?
Nézzük hát azokat az emlékeket: gyerekkoromban bábokat készítettem, csak úgy magamtól. Először kartonpapírra rajzoltam őket, aztán kivágtam, a fejüket agyaggal és enyvvel átitatott vattával ragasztottam oda. Lakott velünk szemben egy nagydarab vörös szakállú fiatalember, szobrász volt, bejárt apám fűszerüzletébe kíváncsiskodni, megcsodálni a hasas, fekete parmezánsajtokat. Neki "puszta művészeti alkotások" voltak, igyekezett apámat rábeszélni, adjon kölcsön néhányat, ihletet merítene belőlük, mondogatta, de apám ilyenkor másra terelte a beszélgetést. Ez a szobrász egyszer észrevette, amint a sarokban bábokat fabrikálok, erre megtanított, hogyan kell használni a folyékony gipszet meg a gyurmát. Festékhez úgy jutottam, hogy téglát törtem porrá. Különórákra menet egy kis sikátorban (állandóan kellett korrepetálásra járnom, mert az iskolában semmit se tanultam) mindig elhaladtam egy bőrdíszműves előtt, gyönyörű dolgokat csinált. Amadeónak hívták, fogatlan kis emberke volt, mindig mély hangon dudorászott. Megkedvelt, és sokszor adott bőrhulladékot. Két asztalos fivérétől meg - ikrek voltak (arról lehetett megkülönböztetni őket, hogy az egyik süket volt, a másik meg fütyörészett), náluk is szerettem elidőzni - puhafa deszkákat hordhattam haza. Ha jól belegondolok, a fantáziám mindig a kézművesség körül mozgott.
Más nemigen érdekelt, csak a bábok, a színek, a papírfigurák, a kivágható, összeragasztható, felállítható színes konstrukciók. Futball-labdába sose rúgtam. Inkább órákra bezárkóztam a fürdőszobába, álszakállt, bajuszt ragasztottam, bepúderoztam az arcom, égetett cukorból vastag mefisztofeleszi szemöldököt, barkót rajzoltam.
Gyerekkoromban moziba se igen jártam. Többnyire nem volt rá pénzem. Mozira nem is kaptam. Később meg a Fulgor moziban, ahová mehettem, könnyen kapott verést az ember. A póriasabb helyeken, a vászonhoz közel, a padlóhoz csavarozott padokon, a legvadabb jelenetek zajlottak, verekedés, rugdosódás, kiabálás, fejbe kólintás, pad alá lökdösés, volt ott minden, majd következett a "Kidobóember" fináléja, ez egy vadállat volt, valamikor bokszoló, fürdőmester és piaci hordár, most celluloidellenzős piros sapkában mint jegyszedő működött a moziban, és gyilkos ütései voltak.
Első filmemlékem, azt hiszem, a Maciste a pokolban volt. Apám ölében ülök, a zsúfolt teremben irtózatos a meleg, a légfrissítő permete kaparja a torkomat, de el is kábít. Ebből a bódulatból csak sárgás képekre emlékszem, nagy-nagy szép nők körvonalaira. Aztán emlékszem a papok diapozitívjaira, fapados teremben vetítették fekete-fehérben Assisi, Orvieto templomait. A moziból leginkább a plakátok ragadtak meg. Egy este valamelyik barátom meg én zsilettel kivágtuk egy színésznő képeit, gyönyörűnek találtam. Ellen Meis volt, úgy emlékszem, egy Maurizio d'Ancora-filmben, a Vénuszban: a férfi a sínekre teszi a fejét, majd Emma Grammatica arcát látjuk premier plánban, azt mondja, ne, erre a férfi fölemeli fejét a sínekről. Megérezte, csak úgy; telepátia is van a világon.
A film klasszikusait, Murnaut, Dreyert, Eizensteint nem ismerem; szégyenszemre, be kell vallanom, sose láttam őket.
Amikor Rómába kerültem, többet jártam moziba, hetente, kéthetente. Ha nem tudtam, mihez kezdjek, vagy ha varietéműsorral kötötték össze a filmet. A Volturno, a Fenice, az Alcione, a Brancaccio volt a törzshelyem. Az artistaműsort mindig olyan izgatottan vártam, mint a cirkuszt. Nekem a mozi lármás, izzadságszagú zűrzavar, jegyszedőkkel, sültgesztenye-illattal, gyerekpisivel - világvége-, istencsapás-hangulat, csapdaérzés. Az a felfordulás, amely a varietéműsort megelőzi, a zenészek érkezése, a hangolás, a komikus hangja, a lányok lépte a függöny mögött. Vagy a vészkijáraton a mellékutcára kitóduló tömeg télen, ahogy a hidegben fázósan összehúzzák magukat, valaki a film egy dallamát dúdolja, kacagás, másvalaki odaáll a dolgát végezni.
(Székely Éva fordítása)
Elmondja egy beszélőgéppel felszerelt, vászonra vetített egyetemi tanár[140]
Tisztelt hallgatóim, mint tudjuk, ugyebár, a mi őseink, akik kilencezer esztendővel ezelőtt itt Európában éltek, újabb múltkutató gépeink megfigyelése szerint, még szerves anyagú és szerves testű, tehát pusztuló és halandó lények voltak, akik magukat embernek, vagyis élőlénynek nevezték. Ezek a kezdetleges és primitív szerkezetek, magukon viselve a szerves élet minden hátrányát, csak lassan és fáradtságos kísérletezés útján jöttek rá, hogy a jövő érdekében magukat tökéletesítsék, és bennünket, az ő rekonstruált és tökéletes, halhatatlan utódaikat létrehozzák. A nagy munka már az ő Krisztustól számított tizenötödik századukban megkezdődött. A mi őseink puha és pusztuló, szerves motorában (ők agyvelőnek nevezték) az indukciós villanyáramot gondolatnak keresztelték el; csakhamar rájöttek azonban, hogy milyen gyenge és rövid életű energia ez, és feltalálták az úgynevezett könyvnyomtatást, mely ezeket az úgynevezett gondolatokat lekötötte és megrögzítette, persze, akkor még nagyon primitív módon, vékony papírlemezekre. Ezzel a szerves emberi gép egyik fontos energiaproduktuma már rekonstruálódott, és szervetlenné, tehát halhatatlanná vált. Ezután fokozatosan következett a mi ősünk, a szerves ember (nevezzük így) további rekonstrukciója. Az emberből áradó külső fényhatások szervetlenné tétele volt a második feladat. Találtak vegyületeket, melyek lerögzítik ezeket a fényhatásokat, és létrejön a fotográfia, ami az embert mozdulatlan állapotban, külső megjelenésében ábrázolja. Most a belső részek mozdulatlan ábrázolása következett: Röntgen ősünk ezt is megcsinálta. Csakhogy ekkor még sok megnyilvánulása volt az ősembernek, ami egész létével szorosan és elválaszthatatlanul összefüggött: például a mozdulat, a hang, a plasztikus térben való megjelenés; mindezeket külön kellett rekonstruálni, szervetlenné tenni, s aztán összerakni megint, hogy mi, tökéletes, szervetlen emberek létrejöhessünk. Egy Edison nevű szerves ember nagy lendületet adott ennek a problémának. Ő találta fel egyik lényeges szervünket, a beszélőgépet, mely a szerves anyagból áradó hangot szervetlen, megrögzíthető táblákon felfogta és elraktározta. Következett a mozdulat, ami még fontosabb megnyilvánulása az embernek. Ugyanaz az Edison ezt a kérdést is megoldotta: feltalálta a mozgóképet, ami falon, sík területen mintázta le az akkori ember tökéletes utódját: a gép által felidézhető embert.
Ezt a két dolgot mármost össze is kellett kötni egymással. Feltalálták hát a kinetofont, a beszélő mozgóképet, amit Bécsben mutattak be először. Ezen a képen az ember már majdnem teljesen rekonstruálva jelent meg: járt, mozgott, beszélt, ott és annyiszor, ahányszor nekünk tetszett; ez a kép már nem kapott kolerát meg egyéb betegségeket, ennek a képnek már nem kellett a jövőről gondoskodni, mert hiszen maga a kép megmaradt úgy, ahogy volt, és nem halt meg, mint tökéletlen mintája, a szerves ember.
A probléma most már befejezéséhez közeledett. Még csak egy olyan automatikus szerkezetet kellett feltalálni, ami ezeket a képeket a szerves ember segítsége nélkül, önmagától felveszi, és magától bizonyos időközökben kivetíti a térbe vagy egy síkra. Ez se váratott magára sokáig. Feltalálták a gépet, mely villamos úton, saját magától felveszi az ember életjelenségéből mindazt, ami benne lényeges: a hangot, a mozdulatot, a képet, mindazt, amit érzékkel felfogni lehet, s az értelem se maradt ki, hisz tudjuk a "lélektan"-ból, hogy az értelem csak érzetek útján felfogott képzetek összessége és vonatkozása, semmi egyéb. Így rögzítődött és rekonstruálódott halhatatlan, tökéletes szervetlenné az ember lényege. Mikor a tökéletlen szerves emberek idáig jutottak, belátták, hogy abban a formában, ahogy eddig éltek, semmi szükség nincsen már reájuk: itt van helyettük a magától dolgozó mozgókép - és erre mindnyájan nyugodtan meghaltak és elporladtak. Mi pedig, az ő tökéletes utódaik, itt vagyunk helyettük, és sose halunk meg, csuhaj!
Beszélőgéppel felszerelt, falra vetített mozgóképtanítványok: Csuhaj, buhaj, sose halunk meg! Éljen a tanár úr!
Mindnyájan eltűntek a falról.
(1914)
A "legöregebb" Lumière, Antoine Lumière, az apa, 1840-ben született Ormoy-ban, a franciaországi Haute Saone megyében. Az öreg Lumière korán lett árva: 14 éves korában vesztette el a szüleit. Párizsba ment, ahol arcképfestészettel foglalkozott. Az apa művészi és rajztechnikai készsége, tudása és megérzése átragadt később gyermekeire is. Az öreg Lumière alig 20 éves korában nősült és Besanconban telepedett le, nem messze szülővárosától. A hatvanas években a fényképészet állott az érdeklődés előterében. Daguerre és Niépce már készen voltak a fényképnyomtatás alapelméletével és gyakorlatilag is bemutatták a francia tudományos akadémia előtt. A deguerretyp feltalálása, népszerű elterjedése felkeltette mindazoknak az érdeklődését, akik addig fényképészettel foglalkoztak. Így Antoine Lumière is hamarosan otthagyta az arcképfestészet nemes foglalkozását és Besanconban telepedett le, ahol fényképészeti műtermet nyitott.
Itt Besanconban született Antoine Lumière első két fia August - 1862. október 20-án - és Louis, 1864. október 5-én. Ez a két fiú adta azután a világnak a mai technika egyik legszebb és legnemesebb művészetét és találmányát: a filmet.
*
Az 1870-es francia-német háború után a Lumière-család átköltözött Lyonba és itt új életet, új munkát kezdett. Antoine Lumière szerény, eléggé egyszerű és kezdetleges fényképészeti műhelyt nyitott, megfelelő laboratóriummal. Itt Lyonban aztán csendesen és csakis munkásságának élt a Lumière-család.
A család szaporodott. Egyik fiuk, Edouard, az 1870-es háborúban hősi halált halt. A két másik fiú: August és Louis a helyi iskolába jártak és szorgalmukkal, csendes úri magatartásukkal tűntek ki. A két fiú különös vonzalmat érzett a számtan, mértan, fizika és általában a természettudományok iránt, sőt Louis még görögül is tanult gimnazista korában... Louis később bekerült a legelőkelőbb lyoni iskolába, a L'ecole de la Martiniére-be. Nyáron a gyerekek igen kitűnő környezetben nyaraltak, úgyhogy művelődésükhöz a társadalmi alapot csakhamar magukba szívták. August előbb a líceumba járt, majd görög és latin tanulása révén szintén bekerült a La Martiniére-be, úgyhogy a két fivér most együtt tanult. Louis emellett zongorázott is és hallgatója lett a lyoni zenekonzervatóriumnak. Ám mindamellett, hogy a két fiú az akkori időkben meglehetősen túlterhelt klasszikus tananyaggal volt elfoglalva, mégis akadt elég idejük ahhoz, hogy a vegyi tudománnyal is behatóan foglalkozzanak. A vegytan nagyon vonzotta a testvéreket, különös kedvet és tehetséget éreztek minden iránt, ami összefüggésben állt a kémiával.
És mialatt a két gyerek felnőtt, tanult és készült az életre, Franciaországban és Belgiumban óriási léptekben haladt a fényképészet tudománya és elterjedtsége. A fényképészeti műtermeket modernizálták, új gépeket állítottak be. A nagyközönség hihetetlen mértékben szeretett a felvevőgép elé állni: szinte önimádat szerűen fejlődött a fotográfia, az új ipar és tudomány, amely mindenkit megfogott, laikust és hozzáértőt egyaránt.
Louis Lumière iskolái elvégzése után apja laboratóriumában dolgozott, pepecselt. Eközben valamilyen újfajta emulziót talált fel, állított össze, olyat, amelyet könnyen lehetett készíteni és emellett igen érzékeny minőségű is volt. Az apa ezalatt megnagyobbította üzemét és pedig Montplaisirben, ahol egy hangárt vett át és alakított át emulziókészítő üzemmé. Ekkor Louis már 17 éves volt, August katonai szolgálatot teljesített, az üzemben pedig már vagy tíz munkás dolgozott. A vállalat azonban sehogy sem vált be, kevés volt a forgótőke és egy nap az öreg Lumiére úgyszólván teljesen tönkrement. De a két fiú tartotta benne a lelket, tovább dolgoztak együtt, tervezgették és végül sikeresen meg is találták azt, amit kerestek: egy új, keményebb és fényérzékenyebb fémlapot. Ez 1882-ben történt. Ez a fényérzékeny fémlap indította el Lumière-ék új üzemét, amely négy évvel később már 110.000 tucat lemezt állított elő. A montplaisiri gyár áruja csakhamar népszerű és ismert lett egész Franciaországban és mindenütt szívesen vásárolták. Odahaza pedig egyre bővült a gyár és az egykor recsegő, ropogó vállalat elérte fénykorát. A 10 munkással indult gyárban évek múltán 800 munkás dolgozott és naponta már 70.000 fémlapot és 7000 méter fényérzékeny papírost gyártott.
*
Louis és August Lumière Lyonban laktak, ahol közösen béreltek lakást, amelyben boldog családi életet éltek. Egyik héten az egyiknél jött össze a család, a másik héten a másik fiúnál. És mialatt a család ünnepélyesen bevonult az ebédlőbe, a két fivér megtárgyalgatta, fontolgatta a következő napok várható eredményeit és esélyeit...
Most nézzük, hogyan jutottak el a Lumière-fivérek a montplaisiri fotomechanikai gyárból a filmkészítésig. Milyen úton, milyen véletlenek kerültek össze a filmmel, amely akkor még ismeretlen volt, de Amerikában mintha már beszéltek volna róla és mintha láttak is volna valamilyen hasonló anyagot. Igen láttak, mert Edison Kinetoskopja már készen volt és elkerült Párizsba is. Itt a francia fővárosban élt Lumière-ék párizsi "vezérképviselője", Clément Maurice, akinek a Boulevard des Italienes 8. számú házában volt fényképészeti műterme. Ezt a műtermet Párizs akkori előkelő világa látogatta, és remek üzletnek bizonyult. 1894-ben, egy szép napon Párizsba érkezett Antoine Lumière, aki ilyenkor mindig meglátogatta egykori munkatársát és jelenlegi képviselőjét, Maurice-t. Ezúttal is elment hozzá, és Maurice rávette egykori főnökét, hogy nézze meg Edison akkori nagyszenzációjú újdonságát, a Kinetoskopot. Ezt a vetítőgépet a Boulevard Poissonniéren mutogatták egy kisebbszerű üzletben, párizsiasan szólva, bootique-ban. A Kinetoskop mozgó állatképeket mutatott be, amelyek valamilyen celluloidanyagon "mozogtak". Az öreg Lumière-nek nagyon tetszett az újdonság, és 6000 frankért vásárolt egy ilyen készüléket a hozzávaló "élőképekkel" együtt. Odahaza felszólította a fiait, hogy tanulmányozzák az "ügyet".
August és Louis azonnal hozzáfogtak a munkához és alaposan kitanulmányozták a celluloid-szalag titkát és rejtelmeit.
Az Edison-féle Kinetoskop még nem volt "mozi", nem volt mozgófénykép, de lehet annak előfutárjaként tekinteni. A Kinetoskop 50 képet adott le másodpercenként. A vetítés akként történt, hogy egy laterna magicán keresztül vetítették a képeket az objektív előtt és a képek egy a falra feszített vásznon jelentek meg. Ez a kérdés izgatta a két Lumière-t, akik hasonlót akartak adni a világnak, de mégsem egészen ilyet! Valami egészen más mozgókép motoszkált a fejükben!
Hosszú hónapok teltek el és a két fivér végül is kitervelt egy olyan leadó- és felvevőgépet, amely új alapokra fektette a mozgókép elméletét. Gépükön papírszalagot vetítettek, erre fényképezték a képeket. A szalag egyébként - és itt nem kívánok technikai leírásba bocsátkozni - hosszú és szilárd papírosból készült. De nem sokáig készült papírosból, mert Louis csakhamar megtalálta az igazi film összeállítást: a celluloid-anyagot. Ezt a celluloid-szalagot Louis brómezüsttel vonta be, ez volt a fényérzékeny réteg alapja és kiindulási pontja. Amikor megvolt a gép, vásárolt hozzá egy 16 méteres celluloidot, azt maga vonta be brómezüst emulzióval és egyedül készítette az első mozgóképet, azt a filmet, amely bemutatja azt a jelenetet, amint a munkások elhagyják a montplaisir-i gyártelepet.
A munkások, akik önmagukat látták első ízben filmen, majd elnémultak a csodálkozástól. Ez volt a nyitány a Lumière-féle találmányhoz, amelynek hosszú-hosszú útja mérföldkő a kinematográfia történetében...
*
1894 karácsonyában vagyunk, a mozgókép tehát "kész" volt, itt volt, de a két testvér nem elégedett meg azzal, ami van, ők többet és jobbat akartak. Este, amikor a munkások elmentek és csend borult a hatalmas gyártelepre, a laboratóriumban a két fantaszta tovább dolgozott, hogy tökéletesítsék a kinematografikus gépet, azt a gépet, amelynek még nem volt neve, csak tudták, hogy a képek és alakok mozognak, de amelyről sohasem álmodták, hogy ötven év múlva ez a nyolcadik világcsoda!
Két hónappal később, 1895. február 13-án Lyonban Yvon Rabilloud mérnök kiállította a kész gépről a szabadalmi oklevelet, az angol szabadalmi okirat április 8-án kelt, míg a németet április 11-én állították ki. És ezzel a "belépőjegy"-gyel az életbe indult hódító útjára a Lumière-féle kinematografikus gép.
Louis és August Lumière 1895. március 22-én mutatták be elsőízben gépüket a párizsi Sodiété d'Encouragement á l'Industrie National külön bemutató ülésében. Ezen az ülésen M. Mascart, a Tudományos Akadémia elnöke elnökölt és nagy figyelemmel nézte végig a produkciót. Itt vetítették le a világ legelső igazi mozgóképét: azt a bizonyos filmet, amely azt a jelenetet tartalmazza, amikor a gyár munkásai elhagyják a Lumière-féle gyártelepet. Ugyanazt a képet vetítették le, ugyanabban az évben, júniusban, amikor Lyonban a Société Photographique de France ülésezett. Ezen a kongresszuson készült a világ "második" filmfelvétele: Lumière-ék felvették azt a "jelenetet", amikor mr. Janssen, a párizsi Observatorium igazgatója beszélget Lagarne nevű barátjával. Ezt a filmet másnap vetítették le a kongresszusi résztvevők előtt és ma, öt évtized távlatában is el tudjuk képzelni azt az óriási hatást, amit ez a mozgókép ott kelthetett...
A Lumière-féle találmány csakhamar híres lett a külföldön is. Lumière elvitte a gépet 1895 novemberében Belgiumba és november 10-én bemutatta a L'Association belge de Photographie ülésén Brüsszelben. Ez volt a Lumière-féle gép első külföldi szereplése. Néhány nappal később, november 16-án a tudományos világ sok-sok nagysága előtt mutatta be gépét és filmjét Lumiére a párizsi Sorbonne-on. A kinematográfia hallatlan jelentőségét semmi sem bizonyítja jobban, minthogy tudósok találták fel és a tudományos világ különböző fórumai előtt kezdte meg pályafutását.
Ezek után a két Lumière már a nyilvánosság elé vágyott, embereknek, nem tudósoknak akarták a vetítőkészüléket bemutatni, a világnak akarták odakiáltani, hogy íme, itt a XX. század új találmánya!
Párizsban a két Lumière apjuk régi barátjával, mr. Clément Maurice-szal karöltve néztek helyiség után, hogy a mozgóképeket nyilvánosan bemutassák. Egyetlenegy párizsi körúton sem találtak üres helyiséget, hiába mentek végig a Place de Republique-től a Madeleinig, sehol semmi helyiség! Helyiségkeresés közben a rue Daunoun találkoztak Maurice egyik ismerősével, mr. Borgoval, aki régebben a Café de Parisnak volt az üzletvezetője. Tőle kérdezték, nem tudna-e egy helyet, ahol a közönségnek be lehetne mutatni mozgóképeket? Ez a Borgo, aki vagy hat hónap óta a Boulevard des Capucinesen levő Grand Cafét vezette, elmesélte nekik, hogy a kávéház alagsorában volna egy kisebb helyiség, ahol eddig biliárdoztak, azonban hatósági intézkedés folytán ezeket a biliárdversenyeket betiltották. Antoine Lumière és Clément Maurice elmentek Borgo utasításai alapján Volpini úrhoz, aki ennek a háznak volt a tulajdonosa. Volpini végighallgatta a két ember előadását, azonban rögtön kijelentette, hogy a kérdéses pincehelyiség színházi előadások megszervezésére nem alkalmas, mert kicsi! De a két úr megmagyarázta Volpininek, hogy nem színházi előadásokról van szó, hanem "élőképeket" akarnak vásznon vetíteni, mire Volpini úr természetesen egészen bizalmatlan lett. Ők mindenesetre 20 százalékos részesedést ajánlottak fel Volpininek, aki azonban ezt az "ajánlatot" nem fogadta el, hanem - egye meg a fene felkiáltással - napi 30 frank bérért kötélnek állt. A felek azonnal megállapodtak és a szerződést egy évre meg is kötötték.
Antoine az első mozgóképszínház "igazgatójává" barátját, Clément Maurice-ot nevezte ki, aki azonnal hozzá is fogott a helyiség átrendezéséhez, a székek beállításához stb.-hez. Maurice úr hamarosan el is készült a remek filmszínházzal és azt elnevezte Salle Indien-nek. Így készült el Európa első mozgóképszínháza a fény városának egyik nagy körútjának csendes pincehelyiségében 1895. év végén...
Mialatt Maurice dolgozott és berendezkedett a helyiségben, Antoine Lumière visszautazott Lyonba és arra ösztökélte fiait, hogy a megnyitáshoz szenzációs műsort állítsanak össze és ezzel lepjék majd meg a bámuló és csodálkozó világot.
A két fiú erősen dolgozott. A kelleténél több kópiát készítettek, hátha valamelyikük tűz folytán elveszne, hogy legyen helyette nyomban más. Az apa ezalatt elkészítette a reklámot, a propagandát, a meghívókat és mire 1895 karácsonya közeledett, majdnem minden készen állott az induláshoz!
Lumière-ék szerették volna a karácsonyi hangulatot a megnyitás céljaira felhasználni, ez azonban nem sikerült és így csak 1895. december 28-án nyílt meg Európa első mozgóképszínháza Párizsban, a Boulevard de Capucines-on. A "mozi" körül hatalmas plakátok hirdették a nagy eseményt, ezek hívták fel a közönség érdeklődését a várható szenzációra. Az egyik bejáratnál ez a történelmi jelentőségű plakát díszelgett:
"A LUMIÈRE-MOZIVETÍTŐGÉP"
A készülék, amelyet Auguste és Louis Lumière urak fedeztek fel, sorozatos állófelvételek révén összegyűjti mindazokat a mozgásokat, amelyek egy adott időszak alatt egymást követték az objektív előtt, majd oly módon reprodukálja őket, hogy életnagyságban kivetíti a képeit egy moziterem vetítővásznára.
1. A munkaidő vége | 6. A kovács | |||
2. A civakodó baba | 7. Egy játszma écarté | |||
3. Az aranyhalak | 8. Gyomégető asszonyok | |||
4. A vonat érkezése | 9. A fal ledöntése | |||
5. Az ezred | 10. A tenger |
*
A vetítőgépházban a montplaisiri gyár egyik mechanikusa, Moisson irányította a gépet, a lámpát, figyelt a falra és bizony eléggé izgalmas körülmények között küzdött a premierláz külsőségeivel. A belépti díj általában egy frank volt, egy-egy előadás 20 percig tartott, amihez képest a belépti díj eléggé magas volt. A tíz film egyenként 16-17 méter hosszú volt. A premier előtti napon "sajtóbemutatót" rendezett a két Lumière (úgy látszik, ettől a naptól kezdve elválaszthatatlan a filmbemutató a sajtóbemutatótól), de megjelent ezen a bemutatón több színház igazgatója is. A jelenvoltak között vegyes hatást keltettek a képek, egyik-másiknak a szája tátva maradt, néhány epés, rosszmájú úr indignálódva panaszkodott, hogy idejét elrabolták ilyen szamárságokkal, a siker, amint látjuk, nagyon megoszlott. Egyik másik néző még tapsolt is, a többség azonban nem fejezte ki semmiféleképpen sem tetszését, sem nemtetszését. A tengerről szóló képnek mélységes hatása volt, ugyancsak izgalmat keltett A vonat érkezése című kép is, mindazonáltal valamennyi film lekötötte a nézők nagy részének a figyelmét.
Az előadás után Georges Méliès ajánlatot tett Lumière-nek, hogy megvásárolja tőle a gépet és előbb 5000 frankot, majd 10.000 frankot ígért, ezzel szemben mr. Thomas, a Musée Grevin igazgatója már 20.000 frankot ajánlott fel a gépért, ezen túlmenően mr. Lallemand, a Folies Bergére igazgatója már 50.000 frankért akarta a leadógépet megvásárolni, azonban Lumière ezzel utasította vissza a legcsábítóbb ajánlatokat:
- Nagy titok a gép szerkezete, ezt nem adhatom el. Meg akarom tartani a kihelyezés kizárólagosságát magamnak (már ti. a filmek bemutatásának monopoljogát).
A Cinematographie Lumière plakátjai nagy hatást keltettek a járókelők körében. A sétálók nem haladtak el a Salle Indien előtt anélkül, hogy néhány pillanatra meg nem álltak volna. A csatát Lumière-ék megnyerték. Egész Párizs beszélt az új csodáról, egész Párizs lázban égett, hogy megnézze a mozgó- és élőképeket. És ezzel 50 évvel ezelőtt megindult a nagy technikai csoda világhódító útjára.
A filmnek a valóság reprodukciójából következő "kettős természete" születésének pillanatától kezdve kétféle filmtípus kialakulását tette lehetővé. A "valóság", azaz a környező világ megtörtént eseményeit feltáró tényfilmek a dokumentumfilm elődei voltak, míg az új kifejezési eszköz reprodukciós természetét előtérbe helyező látványos felvételek a kitalált történetek, a fikciós játékfilmek felé nyitottak utat. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy e két, látszólag egymással szemben álló filmtípus közös tőről fakad. Nem véletlen, hogy az első "dokumentumfilmesnek" kikiáltott Lumière-ék is forgattak a kamera kedvéért eljátszott, kitalált történeteket, például A megöntözött öntözőt. S a filmművészet első bűvészinasa, Georges Méliès fantasztikus trükkáradata sem volt idegen a korabeli riportfilm-készítőktől. A forgatás nehézségeire való tekintettel ugyanis sok különleges eseményről - koronázásokról, háborúkról - stúdiókban, szereplőkkel, díszletek között készültek a híradók, amiket a nézők nem ritkán már a tényleges esemény megtörténte előtt láthattak a mozikban. Dokumentumfilm és játékfilm között formai szempontból nehéz határvonalat húzni - mindkét filmtípus ugyanazon a módon tárja elénk képeit, ugyanúgy meséli el történeteit -, csak a funkció, a bemutatás körülményei, a jellegzetes stíluseszközök utalhatnak az adott mű dokumentarista vagy fikciós jellegére. Nem véletlen, hogy időről időre felmerül a dokumentarizmus és fikciós filmforma határainak összemosása, ami nemcsak sajátos filmműfajt (a dokumentarista játékfilmet), hanem - amennyiben az alkotó nem egyértelmű vagy félrevezető információkat ad a film típusáról - istenkísértő manipulációt is eredményezhet. (Ebből az összefüggésrendszerből egyébként - a dokumentum- és a játékfilmtől a reprodukció tárgyában valóban különböző - animációs film lóg csak ki.)
Fejezetünk első szövegei tehát úgy beszélnek a dokumentumfilmről és a játékfilmről, hogy hangsúlyozzák a két filmtípus közös gyökereit. Flaherty és Buñuel dokumentumfilmjei éppen "tisztátalanságukkal", játékfilmes eszközeikkel érik el, hogy a valóság felszíni rétegén áthatolva egy mélyebb igazsághoz jussanak. S lényegében ugyanezt teszi, csak fordított úton, Méliès is: a valósághoz tapadt filmképet a fantázia birodalmába emeli - ahonnan a mozi, mint azt naponta tapasztalhatjuk, azóta sem szabadul.
Vajon miért nem? Ennél a fontos kérdésnél érdemes elszakadnunk a film alaptermészetének vizsgálatától, hogy más szempontokat is figyelembe vehessünk. Kik, miért és kiknek csinálnak filmeket? A mozgókép csak a hagyományos művészet funkcióit elégíti ki? Többször utaltunk már rá, hogy ez nem így van; sőt sokan a filmet nem is tartják művészetnek. Nos valóban, a mozgókép eddig megismert tulajdonságai, továbbá a születését övező történelmi korszak, a 20. század eleje, legalább annyira kedvezett annak, hogy a film a tömegek számára szórakoztatást nyújtson, mint hogy a kevesek, az "értők" művészete legyen. A film ráadásul ipari termék, az előállítása sok pénzt, nagyfokú szervezettséget igényel. Mint szórakoztatóipari termék a film tehát üzlet, méghozzá nem is akármilyen. A kezdeti békeidők után, amikor még nem létezett "művészfilm" és "közönségfilm", csak vidám vagy szomorú, tanulságos vagy ostoba mozgókép, hamarosan bekövetkezett a törés, ami azóta szinte áthidalhatatlan szakadékká mélyült. Vannak tehát művészi szándékkal készült, illetve elsősorban a bevételre figyelő alkotások. E megkülönböztetés számunkra csak abból a szempontból fontos, hogy mindenkor szem előtt tartsuk: mást kell várnunk tőlük, hiszen különböző céllal készültek. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más. Amennyiben a művészetre szavazunk, tudomásul kell vennünk, hogy az ezzel a szándékkal készült filmek csak a világ filmgyártásának töredékét teszik ki - ám ugyanakkor az is fontos, hogy a filmek áradatában mindenkor jusson hely - és pénz - a gazdaságilag esetleg ráfizetéses, művészileg viszont értékes alkotásoknak. Hogy ez a megosztottság mennyire áthatja a film történetét, azt jól jelzi az elkötelezett avantgardista Moholy-Nagy László indulatos kirohanása a pusztán gazdasági szempontokat érvényesítő filmipar ellen (mint látjuk, nehéz elkerülni a minősítést) és Andrzej Wajda, a neves lengyel filmrendező szomorú köszöntője a film századik születésnapján, amikor az életét a filmművészetnek áldozó alkotónak tudomásul kell vennie: ma már, a televízió és a számítógép világában egészen más közegben szólalnak meg, más elvárásokkal szembesülnek a mozifilmek.
Szerencsére azonban mégis akadnak példák a film történetében az ellentétek áthidalására, ahol a szórakoztatás és a művészi szempont megfér egymással, sőt még ráfizetéstől sem kell tartani. Az úgynevezett műfaji filmek terén sok jelentős mester-rendező ért el mind a nagyközönség, mind a "vájt fülűek" körében sikereket. Ezeknél az alkotásoknál legtöbbször maga a műfajiság mint egy jól ismert történetsémát jól ismert eszközökkel elmesélő poétikai elv biztosítja azt a "többletet", aminek a segítségével az emberiség alapélményei - szerelem, bűn, igazság, harc - fogalmazódnak meg rendkívül közvetlen, élményszerű módon. A műfajelmélet kérdései igen bonyolultak, ráadásul ezeknek a filmeknek a rendezői a legkevésbé sem tudatosan formálják ki munkáik jelentését, sokkal inkább a hatásra figyelnek, s a nézők is mintegy ösztönösen éreznek rá a magával ragadó hatásmechanizmusok mögött az örök emberi tartalmakra. Éppen ezért a fejezet második felében az elméletalkotás és a rendszerezés igénye nélkül különböző korokban született eltérő jellegű írásokból válogattunk, amelyek a filmtörténet legjellegzetesebb, "legfilmszerűbb" műfajaiba engednek bepillantást.
Hevesy Iván a kortárs szemével és lelkesedésével ír az egyetlen kizárólag a filmben létező, és a hangosfilmmel lényegében letűnt műfajról, a burleszkről. A westernről is elsősorban jellegzetes filmképek jutnak eszünkbe, holott a műfaj az irodalomban is létezik. Máig tartó állóképességét a társadalmi tudattal való szoros kapcsolatának köszönheti, ahogy ezt Wall Wright a western elbeszélő szerkezetének alakulását elemző írása bizonyítja. Hitchcock egyike azon rendezőknek, aki úgy tudott izgalmas és népszerű filmeket csinálni, hogy közben a francia új hullám "szerzői filmesei" számára is példaképpé vált. Nem véletlenül készített vele hosszú interjút François Truffaut, amelyben a Mester sohasem a "mondanivaló", hanem mindig a hatás vagy a technikai lehetőségek oldaláról kommentálja a bűnügyi filmek jellegzetes fogásait, illetve egyes munkáit. A műfajok az idők során természetesen változásokon esnek át. Így igen tanulságos lehet egy-egy jellegzetes műfaj vagy akár hős köré szerveződő munkák összehasonlító elemzése. A végeredmény egyszerre vall a műfaji vonások kötöttségéről és rugalmasságáról: a lényegében egyforma szerkezetű történetek (Tarzané, King Kongé vagy James Bondé a horror, a thriller, az akció- vagy a katasztrófafilm műfajában) különféle társadalmi igényeknek tudnak megfelelni.
Rövid bevezetés a dokumentumfilm történetéhez
"Lumière-ék rövidfilmjei dokumentumfilmek voltak, a szó mai értelmében" - olvashatjuk Gregor és Patalas 1962-ben megjelent, A film világtörténete című művében.[143] A kitűnő szerzőknek ez a megállapítása minden bizonnyal túlzó. Hiszen Lumière-ék filmjeiben hiába keressük az alkotás kritériumát, kivált a műalkotásét. S nem hasonlíthatók azokhoz a dokumentumfilmekhez sem, amelyek napjainkban kerülnek a vászonra, de nem tartoznak a filmművészet körébe. A film filmművészet előtti, még differenciálatlan korszakában készültek. A kisbaba reggelije, a Munkaidő vége és más egy-két perces filmek mozgás közben, természetes körülmények között ábrázolják az embereket, s jelentőségük abban áll, hogy a filmes dokumentálás kezdetét, kezdetleges fokát jelentik. Mai tudásunkkal egyáltalán nem nevezhetők dokumentumfilmeknek, legfeljebb - némi engedménnyel dokumentumfelvételeknek. Az igaz, hogy ezek a felvételek képezik a dokumentumfilm alapját, pontosabban adják meg a lehetőséget a film egy speciális műfajának megteremtésére, ám ahhoz, hogy ez megszülessék, még legalább huszonöt évre van szüksége a filmnek: az első dokumentumfilm-alkotásnak Robert J. Flaherty Nanuk, az eszkimó (1921) című művét tekinthetjük, mivel rendelkezik mindazokkal a komponensekkel, amelyeket nélkülözhetetlennek tételezünk a filmalkotások számára.
A film kezdetén a rögzítésen volt a hangsúly, s a felvételkészítők szinte válogatás nélkül fotóztak mindent, ami mozog. A film hosszának (két-három perces időtartamra való) növekedésekor indul meg a válogatás a lefilmezendő valóságanyagban. A dokumentumfilm-felvételeken egyre gyakrabban jelentek meg a nemzetközi élet eseményei és jelentős alakjai: a felvételek valóságrögzítő funkciója már nem korlátozódott a mozgás megörökítésére, hanem - ezzel párhuzamosan - a tájékozódást is feladatuknak tekintették.
A válogatás, amely ez időben a rendezés embrionális megjelenítését képviseli, kb. 1903-tól újabb lendületet kapott: a film technikai fejlődése következtében lehetővé vált a filmidő szabályozása, a valóság újraalkotott, narratív megjelenése. Megszületett a film-forgatókönyv, kezdetét vette a nickelodeon-korszak (1904-1910).
1910 után a filmipar segítségével az így kialakult filmműfaj - mai kifejezéssel: a játékfilm lett a filmelméletben az uralkodó, a domináns. Ennek az átalakulási folyamatnak (...) a dokumentumfilmre gyakorolt hatását Lewis Jacobs így látja: "A korábban, majdnem nyolc évig uralkodó tény-filmet (film of fact) gyorsan és majdnem teljesen kiszorították a kereskedelmi értékeket szem előtt tartó filmgyárak. A film e fajtája megmaradt a vándorló filmeseknek, s világjáróknak, eseményvadászoknak, tudósoknak, kutatóknak és más nem hivatásos filmkészítőknek, akik különböző okok miatt, beleértve a tudományos buzgalmat és a zsurnalizmusra irányuló hajlamukat, új teret, aktualitást és kifejezésmódot adtak e műfajnak."[144]
Ezek a változások talán legkevésbé a film tájékoztató funkcióját érintették. Így nem volt akadálya annak, hogy a helyi eseményeket, a társadalmi élet jelentős mozzanatait, s a világban történt (főként politikai) változásokat rögzítő dokumentumfilm-felvételeket rendszeressé ne tegyék: megjelent az állandó film-híradószolgálat. 1910-ben kerül vászonra az első filmhíradó, a Pathé News, amelyet Charles Pathé amerikai leányvállalata készített. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált, a "főműsor" előtt vetített híradófilmeket a közönség megkedvelte. Az USA-ban hamarosan még négy cég - a Hearts, az Universal, a Paramount és a Fox - vállalkozott ennek a filmtípusnak a gyártására. Ezek a filmek többségükben érdekességeket, furcsaságokat, különlegességeket mutattak be, s jórészt megelégedtek a bemutatás tényével, semmilyen módon nem kommentálták azokat, s nem foglaltak állást velük kapcsolatban. A filmhíradó meghatározott célú, ideologikus felhasználására az 1917-es Októberi Forradalom után, Szovjet-Oroszországban került sor.
A filmkészítés perifériájára szorult dokumentumfilm-felvételek közül még leginkább azok kaptak zöld utat, amelyek az egzotikum (a századelő nézője számára ismeretlen tájak, emberek, szokások) bemutatására törekedtek. Távoli vidékek jelentek meg az európai és az észak-amerikai filmvásznakon. A mozgófénykép nyújtotta látványhoz ez esetben a megismerés, az addig ismeretlen valóság "mozgófénykép-másának" élvezete is járult. Természetesen ezek a filmek (egy-két kivételtől eltekintve) nem rendelkeztek tudományos megalapozottsággal, inkább egy autodidakta útibeszámolóhoz hasonlítottak. Ugyanakkor az egzotikum jelenléte a filmekben olyan vonzó erőt jelentet, amely leginkább képes volt felvenni a versenyt a játékfilmekkel. Épp ezért a filmkészítők szívesen forgattak ilyen jellegű filmeket, hiszen az egzotikum, szinte minden művészi megoldás nélkül, önmagában biztosítani látszott a sikert. Ezeknek a filmeknek a (viszonylagos) presztízse közvetve hozzájárult ahhoz, hogy olyan film, mint a Nanuk, az eszkimó elkészülhessen. (Más kérdés, hogy Flaherty művében ezeknek az egzotikumot hajszoló filmeknek, mondhatni antitézisét fogalmazta meg.)
A film funkcionális differenciálódása,[145] a különböző filmműfajok (viszonylagos) kialakulása azonban még nem volt elegendő a dokumentumfilm-alkotás megszületéséhez. Ehhez szükség volt az első években használt film-"nyelv" artikulációjának[146] megteremtésére is. Ez a folyamat a játékfilm műfajában ment végbe. Magának a folyamatnak az elemzésére most nem térhetünk ki. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy kb. 1905-től kezdődően (nagyjából Edwin S. Porter munkásságától) a filmeknek nemcsak a méterhossza, de kifejezőképessége is gyarapodott. Nem pusztán képletesen szólva: a film a színpadtól a regény mesélési módja felé fordult. A totál-plán egyeduralma megdől s a művekben a közeli és félközeli (ún. second vagy amerikai) plánok jutnak jelentős szerephez. Ezáltal a filmképek vizuális értéke növekedett, s ami leginkább ennyire fontos: szabadabb, ugyanakkor árnyaltabb lesz az ábrázolás. Ez azonban csak a dolog egyik oldala: a korábbiaknál artikuláltabb film-"nyelv" nyit ugyanis kaput a készítő világképének, gondolatainak, érzelmi attitűdjének, lehetőséget ad azok pontosabb s egyszersmind határozottabb megjelenítésére: döntő szerephez juttatja a rendezőt. "... az egymást felváltó síkok, filmképek drámailag is értelmezik egymást - írja Hevesy István -, és nemcsak önmaguk tartalmával beszélnek, hanem azzal is, hogy egymásután jönnek, vagy azzal, hogy egymásból kiszakadnak, bizonyos drámai összefüggésekre világítanak rá."[147] Egyetlen szóban összefoglalva a változás lényegét: montázs.
Robert J. Flaherty érdeme és filmjeinek dokumentumfilm-történeti értéke többek között éppen abban áll, hogy - kissé egyszerűsítve a dolgot - a játékfilm műfajában kidolgozott, artikulált film-"nyelvet" használta a dokumentumfilm-felvételek készítésekor és összeállításakor. Természetesen nem másolta, hanem adaptálta a dokumentumfilm-készítés másfajta feltételrendszeréhez. Ez abban is megmutatkozik, hogy Flaherty jóval kevesebbszer nyúl a montázs eszközéhez, mint hasonló hosszúságú, kortárs filmek rendezői; relatíve "nyújtottabb" felvételeket, beállításokat alkalmaz, hogy a szokásosnál erőteljesebb jelentést biztosítson a dokumentárisan lefilmezett valóságanyagnak. A Nanuk, az eszkimó jórészt ennek az alkotástechnikai fordulatnak köszönheti, hogy az addig tájékoztatást nyújtó, egzotikumot bemutató, oktató jellegű dokumentumfilm-felvételek most "emberi" arcukat mutatták, a művészi megismerést szolgálták. S ehhez a "hidat" a rendező felfedezése teremtette meg: magában a témául szolgáló anyagban vette észre a dráma lehetőségét. Flaherty rendezésében Nanuk küzdelme mindenki számára átélhető drámává magasodott. Mindebben persze a "nyelvi" transzpozíción kívül még sok más dolog is közrejátszott - Flaherty munkásságával a következő fejezet bővebben foglalkozik. (...)
Robert J. Flaherty
(...) Flaherty a valóságos, az igaz eszkimó életet akarta filmszalagra venni, műalkotássá formálni, ezért arra törekedett, hogy elsősorban a tényleges eszkimó élet alakítsa ki nagy vonalakban, formálja meg a filmet, adja meg alaphangulatát. A mindennapi eszkimó életet, annak gyötrelmeit és szépségeit kívánta egy műalkotásba emelni. Épp ezért arra törekedett, hogy minél jobban megismerje, maga is élje ezt az életet, érezze a környezet ridegségét, az emberek melegét. Több mint egy évig élt az eszkimók között, minden egyes családnak levetített a filmből részleteket, akik elhagyták a Fehér mester gúnyolását, s a filmezést mindennapos dolognak tartották. Nem zavarta őket, sőt, állandóan a rendező segítségére voltak. Flaherty konyhája lett az eszkimók találkozó helye, ahol a "kályhán mindig volt egy ötgallonos vödörben tea és kétszersült." Közös tulajdon volt a rendező gramofonja, amely a legkedvesebb és az eszkimók számára a legmulatságosabb szórakozás volt.
Mindez akkoriban nemcsak egyszerűen egy addig még soha nem volt filmezési módszert jelentett, hanem egy újfajta világszemléletet is. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy Flaherty idejében az eszkimókat lenézett, a civilizációból kirekesztett, alsóbbrendű fajnak tekintették, akik csak azért kerülték ki azt a módszeres pusztítást, melyet pl. az indiánok elszenvedtek, mert Északon laktak, s így rendkívül nehezen voltak megközelíthetők. Másrészt más népeknek itt megtelepedni szinte lehetetlen volt. Az érckeresés így is sok ellenségeskedésre adott okot. Amikor Flaherty az eszkimók közé költözött, akkor a polgári társadalom szerint az egyik legnagyobb "szentségtörést" követte el: közösséget vállalt egy "nem fehér fajjal", mi több, arra "vetemedett", hogy bebizonyítsa: az eszkimók éppolyan emberek, mint bárki más a Földön.
Mindezt Flaherty nem látványosan csinálta. Nem adott hírhedt nyilatkozatokat, nem tette közzé programnyilatkozatát, tartózkodott mindenféle szervezett mozgalomtól. Ez nem fért volna össze egyéniségével, de bizonyára a Revillon fivérek sem örültek volna neki, akik nyilvánvalóan gazdasági meggondolásból adták pénzüket a rendezőnek. Egyszerűen elutazott Északra az eszkimók közé, és megcsinálta a Nanuk az eszkimó című filmet, amely méltán reprezentálja a dokumentumfilm történetében először megjelenő újfajta humánus gondolkodást.
Flaherty egyénisége, romantikus lendülete magával ragadta az eszkimókat, akik olykor maguk is ötleteket adtak, mit kellene csinálni, mit kellene filmre venni. Készségesen feltárták küzdelmes életüket, sőt, olykor különvállalkozásokra biztatták a rendezőt (egy alkalommal hetekig elidőztek egy sikertelen medvevadászattal, épphogy megmenekülve az éh- és fagyhaláltól). Másrészt állandóan segítségére voltak, hogy a felvételezés technikája mind tökéletesebb legyen. Flaherty és az eszkimók szinte közösen készítették el a filmet, természetesen a rendező irányításával. A filmkészítés így az eszkimók életébe ötvözött filmforgatás lett. Idézzünk a munkából két jellemző epizódot, annál is inkább, mert hiszen ez volt az első ilyen módszerű forgatás a világon.
Nanuk adta az ötletet Flahertynek, hogy készítsen felvételeket a rozmárvadászatról, az eszkimóélet egyik nagy eseményéről, ő tudja is, hol a "Rozmár-sziget", ahol nyáron rengeteg rozmár tanyázik. A 20-25 tagú vadászcsapatot és filmstábot nagy eszkimósereg búcsúztatta. Többnapi vándorlás és várakozás után rábukkantak egy csapat rozmárra. Nanukkal az élen megkezdődött a vadászat. "Amikor Nanuk már majdnem közöttük volt, kinézte magának a leghatalmasabb hímet, gyorsan felemelkedett és teljes erőből kivetette szigonyát. A megsebesített hímállat dühében ordítva hatalmas testét alámerítette és csapdosta a tengert. (Súlya több mint 2000 font.) A hímek üvöltése életük megmentése érdekében, a csapat csatakiáltása, amely átszelte a levegőt, a megsebesített hím párja, amint összeszorított fogakkal beúszott, hogy megmentse a hímet - ez volt a legnagyobb harc, amit valaha láttam. Hosszú ideig döntetlen volt a küzdelem, - az emberek állandóan jöttek hozzám, hogy használjam fegyveremet - de figyelmem egyetlen tárgya a kamera kurblija volt, s úgy tettem, mintha nem érteném őket. Végül Nanuk tovább üldözte a zsákmányt a hullámok közé, de a viharzó tenger annyira dobálta, hogy a vízben nem tudta megkaparintani. Legalább húsz percig tartott a küzdelem. Szándékosan mondok húsz percet, mert legalább 1200 láb filmet forgattam le."[148]
Nem kevésbé érdekes a másik eset. "A filmkészítés egyik legnagyobb problémája az volt, hogy egy elég nagy iglut (eszkimó kunyhót) kellett konstruálni ahhoz, hogy le lehessen filmezni a belső teret. Az átlagos eszkimó iglu, amely körülbelül tizenkét láb átmérőjű, ehhez túl kicsi volt. Én egy olyan méretet jelöltem meg, amelynek átmérője huszonöt láb volt, és Nanuk és társai hozzáláttak életük legnagyobb iglujának megépítéséhez. Két napig dolgoztak, az asszonyok és a gyerekek segítettek nekik. Ezután jött a nehezebbik rész: helyet kellett vágni öt jégtáblába ablaknak, anélkül, hogy az épület meggyengüljön. Alig kezdték el, amikor az épület darabokban a földre omlott. "Sebaj" - mondta Nanuk, "legközelebb meg tudom csinálni". Még két napig dolgoztak, de ismét ugyanolyan eredménnyel: mihelyt a jég-ablakokat kezdték behelyezni, a szerkezet a földre omlott. Ez nagy tréfa volt és oldalukat fogva nevettek szerencsétlenségükön. Ismét Nanuk kezdett neki a "big aggie igloo"[149] építésének, de ekkor a gyerekek és az asszonyok szánon hurcolták hordóban a vizet a vízgödörből és jegelték a falat, amilyen gyorsan csak tudták. Végül befejeződött az iglu építése és olyan megelégedetten szemlélték, mint a gyerekek a ház építését. A jégablakon átjövő fény nem bizonyult megfelelőnek és amikor végül a belső tér filmezésére került sor, a kamera fölött levő boltozatnak csaknem a felét el kellett távolítani, s Nanuk és családja úgy tért aludni és úgy kelt fel, hogy a kinti hideg áramlott befelé a kunyhóba."[150]
Föld, kenyér nélkül, 1932[151]
Ellenállhatatlan és lenyűgöző az a jéghideg szenvtelenség, amely Buñuelnek korai dokumentumfilmjéből árad. Annál inkább az, minél jobban úgy érzi a néző, hogy az erkölcsi érzékét tette próbára a rendező. Mert ez történik. Buñuel már-már gátlástalanul, egy orvos kíváncsiságával vizsgálja, mit bír még el nézője szervezete. S lám, sok mindent elbír - többet, mint amit a felvilágosítók, a népnevelők, az erkölcs- és társadalomkutatók hinni szeretnének.
A Föld, kenyér nélkül látszatra minden kockájában szociográfiai témájú. Mégis, ez pár perc elteltével kezd kétségessé válni. És mire a film véget ér, kiderül, hogy a nyomor, a szenvedés, a pusztulás kérlelhetetlenül objektív bemutatása egyáltalán nem azt az egyértelmű célt szolgálja, amit hasonló technikájú filmek esetében megszoktunk. Mintha a nyomor csak ürügy lenne, a szenvedés pedig inkább alkalom, hogy a rendező a film eszközével valami egészen másról beszélhessen - olyasmiről, aminek a nyomorhoz, a lepusztultsághoz csak részben van köze. Magáról az életről vall itt Buñuel, vagy - tágabban - a csupasz létezésről. Bár a nyomort, a kínt és a megbélyegzettséget mutatja be, mégsem próbál felkavarni, nem kíván meggyőzni, semmire nem akar ráébreszteni, s végképp nem foglalkozik azzal, hogy célokat tűzzön ki. Hiányzik tehát belőle az ideológia. És ez azért feltűnő, mert témáját illetően látszatra éppen a kor legideologikusabb célzatú filmjeivel (oroszok, németek) rokonítható. Mégis, ég és föld a különbség.
Az ideológus mindig rámutat valamire, s ezzel akaratlanul is éppen azzal szemben teremt távolságot, aminek nézőit, hallgatóit meg szeretné nyerni. Buñuel ezzel szemben olyan vakmerően ereszkedik alá abba, amiről filmet készít, hogy fölmerül a gyanú: vajon nem azért akarja-e bemutatni ennek az isten háta mögötti spanyol falunak a hihetetlen nyomorát, mert élvezi az alászállást, titkos gyönyörét leli abban, ami riasztó? Deklarált szándéka szerint dokumentumfilmet készített. Valóban dokumentumértékű ez a film. De számomra nem a kamera előtt álló, annak kiszolgáltatott nyomorgatók és szenvedők dokumentuma, hanem a kamera mögé bújó rendező rejtélyes ösztönszerkezetének a dokumentuma. Mintha kameráját elsősorban arra használná, hogy olyasmire irányíthassa, amiben önmagát pillanthatja meg - s ha az az istentől elhagyott földi pokol mintegy a rendező önarcképévé is válik. Egy istentől elhagyott, s ezért végtelenül kétségbeesett rendező önarcképévé.
Önarckép hát - s Buñuel a nézőt azzal teszi próbára, hogy rákényszeríti, nézze ő is azt, ami a rendezőt izgatja. Hogy vegyen részt az élveboncolásban. És osztozzon az ő nem éppen megnyugtató fantáziálásában.
Íme egy példa. Látunk egy gyönyörűszép, angyalra emlékeztető öt-hatéves kislányt. Az utca szélén, egy kőnek támaszkodva fekszik. Mint megtudjuk, már három napja így hever a szabadban. Csak nincs valami baja?, kérdezi szónokian a rendező, majd rögvest felel is: de bizonyára, hiszen néha nyöszörög is. Kinek szánja Buñuel e bejelentést? A nézőnek aligha, hiszen az magától is látja, amit lát. Önmagával beszélget inkább: ő maga az, akin ebben a pillanatban érezhetően erőt vesz az izgalom. Ám ennek semmi köze egy irgalmas nővér aggodalmához. Buñuel közelebb hajol a kislányhoz, aki egy riadt állat szemével néz vissza rá. Majdnem kitátja a száját, mert - mint a rendező közli velünk - egyik munkatársa orvosnak adta ki magát. Amiből sejthetjük, hogy a kislányt már előzőleg is kérték, nyissa ki a száját. Ám az csak e hazugság hallatán engedelmeskedett. Hazugság, mely kegyesnek sem nevezhető. S mindez miért? Hogy lássuk a torka mélyén és szájpadlásán a vörös foltokat, a halálos kór tüneteit. S valóban, a következő mondat, a még élő kislány arca fölött: három nappal később meghalt.
Erkölcsileg fölöttébb kétes jelenet. A Párizsból érkezett filmrendező gyógyszert is hozhatott volna a poggyászában, ami nem lehetett kisméretű, hiszen, mint megtudjuk, két hónapig élt munkatársaival e pokol fenekén. Vagy egyik autóján el is szállíthatta volna a gyereket. Vagy legalább békén hagyhatta volna. De ha még ezt sem, akkor miért kellett orvost hazudni? S gyanítom, a hazugságnak ebben a pillanatában mezteleníti le magát Buñuel a néző előtt. Hiszen itt derül ki, hogy egyéb sem izgatja, mint hogy láthassa a piros foltot a torokban. Hogy láthassa a halálos kórt. Vagyis láthassa a halált. Közelről, egyre közelebbről, szinte belebújva kamerájával a szájüregbe. S ebben a pillanatban, amikor a filmvásznon egy másodpercre minden kivehetetlenné válik, magának a rendezőnek a halál látványától megbabonázott tekintete rémlik föl.
Ez a tekintet vesz mindent szemügyre. A filmben nem azért tűnik fel mindenütt a halál, mert arrafelé az oly gyakori, hanem mert Buñuel szeme mindenekelőtt ezt veszi észre. Sőt: ez a szem, ez a tekintet teremti meg a halált, a kamera segítségével. Szörnyűségek halmozódnak egymásra ebben a filmben; ám az igazi szörnyűség nem a bemutatott világ "valóságelemeiben" rejtőzik, hanem abban a pillantásban, amely mindenben a szörnyűséget fedezi fel. Gyanítom, még abban is ezt venné észre, ami egyébként nem hatna szörnyűnek.
E halálos tekintet teszi olyan felkavaróvá e filmet. Időnként olyan érzésem támadt, mintha a három évvel korábban készült Andalúziai kutyában kettémetszett szemgolyó elevenedne itt meg, hogy megadja a világnak az őt megillető látványt. Ettől a szemtől olyan a világ, amilyen ez a szem látja meg a millió és millió látvány mögött és alatt ott húzódó lehangoló egyformaságot, a kérlelhetetlen halált. Buñuelnek korán sikerült az, ami csak a legnagyobb filmrendezőknek sikerülhet: a filmnek, vagyis a látásnak és láttatásnak az eszközével a láthatatlant tette érzékelhetővé. Pedig folyamatosan látunk valamit: végtelenül sok követ - kőcserepet, háztetőt, utcakövet, kőtengert, kősivatagot; aztán arcokat: fiatalokat és öregeket, emberieket és emberteleneket, szépeket és önmagukból kivetkőzötteket, amint valamennyien ugyanarra a sorsra várnak; látunk állatokat: disznókat, legyeket, egy szikláról lezuhanó kecskét, amint kimúlik, egy szamarat, amelyet a méhek megtámadnak, s az, a félelmében, felrúgja a többi kast is, s ezzel maga válik egyetlen nagy méhkassá, hogy - a kecskéhez és az utcán fekvő kislányhoz hasonlóan - rövidesen ő is megdögöljön; és látunk halottakat és elmebetegeket, állatokkal együtt alvó embereket, véglényeket és kísérteteket. Sok mindent látunk hát - és mégis, végig egyvalamit látunk csak: azt, "ami van", amit a leginkább talán kozmikus jelenlétnek neveznénk, és ami az életet és halált olyannyira egybemossa, hogy - mint ebben a filmben is - megkülönböztethetetlenné válik az eleven és a halott, a megszólítható és a megszólíthatatlan. A kövek ettől ugyanannyira elevenek, mint az állatok vagy emberek - ám ezzel még nem sokat mondtunk róluk, hiszen az emberek maguk is olyan kőszerűek, hogy kétséges, van-e egyáltalán lelkük, s hogy eljön-e valaha is értük egy angyal, hogy átszellemítse őket.
Buñuel ítélete egyértelmű: ide soha nem jön el semmilyen angyal. Nem azért, mert olyan méreteket öltött a társadalmi igazságtalanság, hogy reménytelen bármilyen változás. Nem is azért, mert ezek az emberek beletörődtek a sorsukba s lemondtak a reményről. S persze nem is azért, mert a rendező nem óhajt segíteni rajtuk. Mindezek a föltételezések még némi reményt is sugallhatnának. Nem: Buñuel szerint azért nem jön el soha az angyal, mert a világot végleg magára hagyta az, akinek gondoskodnia kellett volna róla. Ez a film engem arról győzött meg, hogy Buñuel nem a nyomortól esett kétségbe, hanem az isten nyilvánvaló hiányától. Ez az ő igazi témája; s a nyomor és a szenvedés inkább csak alkalom és ürügy annak a légüres térnek az érzékeltetésére, amely isten távolléte nyomán alakult ki és amely Buñuel valamennyi filmjében ott kísért.
Olyan világot mutat be ebben a filmben, amely a leginkább egy, a végtelen űrben keringő kihűlt kődarabra hasonlít. A Las Hurdes vidéke nem azért emlékeztet a pokol mélyére, mert messze távolodott a mennytől, hanem mert maga az élet mindenestül maga is olyan,mint a pokol. A totális tagadás színezi át ezt a fekete-fehér filmet. Nem a társadalomnak, nem egy adott berendezkedésnek, hanem az egész földi létezésnek a tagadása. Olyan érzésem van, hogy a halálra szánt kislányt nem szenvtelenségből mutatta be a filmen, nem is azért, hogy megőrizze emlékét (az úgyis megőrizhetetlen), hanem afölötti elkeseredett dühében, hogy egyáltalán léteznek ezen a földön emberek, akiknek a sors a halált írta elő végcélként.
Dokumentumfilmnek indul a Föld, kenyér nélkül, de rendezője perceken belül olyan kérdésekbe bonyolódik bele, amelyekkel filmrendezők a lehető legritkábban szoktak foglalkozni. Buñuelt ugyanaz foglalkoztatja, mint közeli ismerőseit, Georges Bataille-t, Pierre Klossowskit vagy René Chart. És mintha őt is a szerencsétlenség és az istenszeretet viszonya izgatná, mint Simone Weilt, egyetlen, de döntő megszorítással: mihez kezdjünk a szerencsétlenséggel, ha már egy isten sincsen, aki szeretni engedné magát. Ez pedig már nem társadalmi kérdés, hanem az élet kérdése. Buñuel 1932-ben forgatta a filmet; de fél évszázaddal később, 1982-ben írott gondolata erre a filmre is érvényes: "Számomra egyáltalán nem látszik szükségszerűnek, hogy ez a világ létezik, s az sem, hogy éppen itt élünk és itt halunk meg. A véletlen szülöttei vagyunk, s az univerzum nélkülünk is létezhetne az idők végezetéig."
A tárgyilagos szemlélet aggodalommal állapítja meg, hogy a világ filmtermelése évről évre silányabb. A mai csúcstermelés alig elégíti ki a vidéket, ahol pedig minden mértékegység és tapasztalat nélkül még egyelőre örülnek a mozgó képeknek. Optikai és szellemi kultúrával rendelkező ember számára a mai film élvezhetetlen.
Ez a kritika nemcsak a filmalkotás művészi oldalára érvényes, az egész filmipar veszedelemben van. Ezt igazolja a növekvő haszonnélküliség, a kétségbeesett kísérletek, a periferikus elemek túlsúlyba kerülése, a szigorúan filmellenes eszközök alkalmazása, a monstre dekorációk, a sztárok halmozása, a töméntelen pénzt benyelő, filmellenes szüzsék fölvásárlása, amelyek sohasem amortizálhatók[153] : a film szilárd biztonsággal a szerencselovagok kezébe csúszik vissza, ahonnan a kezdet után, amikor csupasz spekulációs objektumnak tekintették, végre kikerült.
Minden rossz oka a kísérletező filmalkotó, a szabad, független filmproducens kikapcsolódása.
Tegnap még csapatostul voltak jelen valamennyi ország avantgardistái - ma az egész terület sivár, mindent leborotváltak. Művészet azonban csak művészek által fejleszthető tovább, s a művészet az alkalmazandó eszközök szuverén kezelését követeli. Minden műalkotás egyedül a művész felelőssége és uralkodó alapképzete révén nyeri veretét. Így van ez az építőművészetnél, a festészetnél, a szobrászatnál, a színháznál. A filmnél is így van. Másképp nem is lehet.
A film sajátosságaiból nő a kísérlet nehézsége, a jó filmalkotások éltető talaja, mert a filmhez termelési és értékesítési apparátus tartozik, amelynek a szervezete a kézirattól az előadáson, a kamerán, a hangon, rendezésen és vágáson keresztül a sajtópropagandáig, a kölcsönzésig és a színházparkig nyúl. Az egykori vurstlimutatványból csak így lehetett a világot átfogó üzlet.
Ennek az óriási apparátusnak gazdasági szövevényében a művészit oly mellékesen kezelik, oly kizárólag a kereskedelmi szempontokból ítélik meg, hogy a filmművész jelentősége teljesen kiküszöbölődött. Szinte azt lehet mondani: a rendező büntetés terhe mellett kényszerül a filmművészetről lemondani. Számos rendező sorsa igazolja ezt. Az uralkodó termelési rendszerbe való besorozás folytán még a legjobb avantgardisták is, minden filmérdeklődő fájdalmas csalódására, átlagrendezőkké degradálódtak[154]. Az ipar számára a független termelők kényelmetlenné váltak. Az avantgarde létezése megsemmisítő kritikát jelentett a hivatalos termeléssel szemben. A kis művek vitalitása, a filmművészetben való hit nem hozott ugyan hegyeket mozgásba, az ipar számára azonban csattanó pofonokat jelentett. Az ipart ez ellentámadásra késztette, anélkül hogy az avantgardista törekvések egészséges elemeit s a művészi színvonal emelésének kényszerét megértették volna. Elhatározó erővel irtott ki az ipar mindent, ami az avantgardizmusra emlékeztetett. Az egészet betetőzte azután a hangosfilmtermelés szorosra fogott patent- és engedélyépítménye, s ezzel a "filmművészet" végleges üzleti monopolizálása.
Az út a mechanizált üzlet számára ismét felszabadult. Az ipar győzött az egész vonalon.
Mindenki segítette: a törvényhozás, a kontingentálási rendszabályok és külföld-paragrafusok, a cenzúra, a kölcsönzés, a színháztulajdonosok és a rövidlátó kritikusok. Ám a győzelem az ipar számára sokba került. A művészetet az üzlet miatt kellett agyonverni, a bumeráng azonban visszarepült, és agyonütötte az üzletet. Az unalmas filmeket nem nézik meg az emberek, ellenére a filmhatalmasságok forgalmi számításainak, akik elméletileg állapították meg, hogy ennyi és ennyi cent, penny, pfennig vagy sou átlag mozihelyár mellett minden felnőtt hetenként kétszer megy a moziba.
A művész feje most, azok után a rúgások után, amiket kapott, az üzletért is fájjon? Ismét igazolja magát, s a kezéből kiütött szellemi fegyvereiért gazdasági érvekkel kolduljon?
Jól van! Megtesszük.
Most mi állítjuk fel a jövedelmezőségi számítást:
A film kultúrája a néző kultúrájával nőtt. A történelemben egyetlen hasonló folyamat sem állapítható meg az egyetemes, minden népet és földrészt magában foglaló kontrollt illetőleg valamely műfaj és annak fejlődésével kapcsolatban, mint a film esetében. Minden ember életében a számszerűleg nagy mozilátogatás miatt a legprimitívebb mozilátogató is képes a film felett kritikát gyakorolni s a teremtői elemek minden ellanyhulását regisztrálni.
Mely irányból jöjjön azonban a teljesítmény, ha a művészt a teremtői folyamatból kikapcsolták?
Az avantgarde így nemcsak művészi, hanem egyidejűleg gazdasági szükségesség.
Minden, az avantgardistákat akadályozó korlátnak le kell hullania.
A független filmművészet minden privát ipari és hatósági támogatásban részesíteni kell.
Gyakorlatilag: 1. az állam a/ szüntesse be a cenzúrát; b/ alkotásai számára biztosítson adómentességet és c/ teremtsen ösztöndíjakat. 2. Az ipar részéről rendelkezésre bocsátandó: a/ műterem, b/ hang, c/ anyag és d/ a kölcsönzők és színházak kötelező előadásai. 3. A művészi filmre való nevelés jóval a gyakorlati munka előtt vegye kezdetét. A kiöregedett művésziskolák tanterve revideálandó a/ világosítási stúdiók berendezésével (műfény), b/ foto- és filmatelierek[155] (kameratechnika) és c/ dramaturgiai osztályok felállításával.
Ezeknek a követeléseknek a megfogalmazása és az értük való harc ma keserűen szükséges, mert nemzedékünk a megelőző évszázad grandiózus technikai örökségét ma kezdi gyáván és talentum nélkül alkalmazni. Remélhetőleg ez a megállapítás legalább pár embert azokra a szellemi feladatokra emlékeztet, amelyeknek a megoldását a gondolkodó ember lelkiismerete teszi kötelezővé.
A burleszk harca a gép és törvény ellen
A burleszkben a mai élet ragyogó torzképe bontakozott ki, könyörtelenül éles vonásokkal. A burleszkhős maga nagyon sokszor az örök ember lelki grimaszát fejezte ki, az örök és változhatatlan emberi élet paródiájában, mégis jellegzetesen a ma emberét és a mai életformát. A kapitalista társadalom emberét, aki megteremtette a legbonyolultabb életberendezkedést és életgépezetet, ami valaha a földön volt, de ebben a szövevényben nem volt képes megtalálni elveszett szemléleti szilárdságát. A kárpótlást abban kereste, hogy szórakozzék a világ dolgaival, amik mindig ugyanazok, mégis olyan sokfélék. Ez az ember nem vehette már komolyan saját életét sem, és ezért játékot űzött belőle. Játszott saját életével és gúnyolódott fölötte. Ez a játék a legmagasabb és legművészibb fokon: az amerikai filmburleszk.
A burleszk feltárta az életberendezkedés mechanizmusát, megmutatta az emberi lélek gépies reflexeit, és hihetetlen fürgeséggel aknázta ki maguknak a mechanizmusoknak, gépeknek a komikumát is, mindazokét, amikkel telve van a huszadik század emberének mindennapi élete, különösen a nagyvárosi emberé. Nyilván ez az oka annak, hogy a burleszk legszívesebben a metropoliszok színterein marad, kisvárosban, faluban nagyon ritkán játszódik, még ritkábban a szabad természetben.
A burleszk komikumának egész kelléktárát ebből a nagyvárosi környezetből és a nagyvárosi élet gépi berendezéseiből gyűjtötte össze. A gépek, a holt tárgyak azonban magukban sohasem komikusak. Komikus csak az ember lehet, mint ahogyan nevetni is csak az ember tud, egyedül az összes élőlények között.
A burleszk feltárta a mechanizmusok és az ember különös viszonyát: az ember feltalálta a mechanizmusokat, majd eltűrte, hogy uralkodjanak életén. Csak néha lázadozik ellenük. Egy ilyen lázadás a burleszk, az ember küzdelme a gépek és a gépiesedés ellen. A régi ember istenekkel és sárkányokkal küzdött, vagy ember-ellenség ellen vívta harcait. A régi eposz ezeket a harcokat énekelte. Az új eposz, az új mese: a burleszk, a mechanizmusok ellen vívott gerilla-harcok költészete, a groteszk komikum leleplező fegyvereivel, a képzelet csataterein.
Az ember szabadságvágya fűti ezt a harcot is: az egyén, az egyéniség küszködik az elmerevülés, az elkaszárnyítás ellen. A burleszk fel-felszabadítja nézőit egy-egy félórára, a társadalom minden korlátozásától, törvényeitől, szokás-bilincseitől, közlekedési- és illemszabályaitól.
Minden, ami a civilizáció emberének cselekvési és mozgási vágyaiban mélyen a tudat alá rejtve él, mindaz a gyermeki, ősemberi ösztön, amit ezek a törvények, szabályok, előítéletek, korlátok lefojtva tartanak, mindez a legszabadabban robban ki a burleszk cselekvési és dinamikai képtelenségeiben.
Hogy ezek minél elevenebbé válhassanak, a burleszkhős nemcsak a társadalom törvényeit hágja által, ezerféle játékos alakban. Számára éppen úgy megszűnnek az anyag és erő ismert törvényei is: a nehézkedési erő és a testek tehetetlensége. A burleszkben tehát nemcsak a fantázia szabadul el a realitás bilincseiből, hanem az ősi vágyak is szabad utat törnek tömlöceik falán keresztül.
A közönségnek ez a kiélési felszabadulása a burleszk-hatásnak második, de a paradoxhatással egyforma erejű gyökere. A burleszk leleplez és felszabadít is, kicsordítja vad játékában, mókáiban az embernek szívében maradt, ki nem elégített vágyait. Vannak köztük olyanok, amelyek a gyerekkor ki nem élt játék és cselekvési vágyaiból, romboló ösztöneiből táplálkoznak. Azok a szakadatlan rohanások, kifogyhatatlan üldözések, amik alig hiányoztak az igazi burleszkből, és amiket oly megunhatatlanul élvezett a moziközönség, hogy együtt rohanhasson a hőssel és legalább lélekben részt vehessen az utcai közlekedés felborításában: zegzugosan, tiltott sebességgel robogni az autón vagy motorbiciklin, ablakból autóba, autóból vonatba, vonatból folyóba, repülőgépről hajóba ugrani, autóval keresztültörni egy házon, átugrani egy másik autót, vagy magát a közlekedési rendőrt, tengerbe zuhanni autóstól, de nyomban visszaugrani a partra, az utcákon loholni, mindent felborítani, mindenkit elgáncsolni, az üldöző tömeget lavinaszerűen növelni: mindez és még ezer egyéb csatározás a rend ellen. Középpontjában az élet és a város anarchiáját féken tartó közlekedési rendőr ellen.
A ki nem élt, lefojtott vágyak fantáziabeli beteljesedése, ha más alakban is, nemcsak a burleszk adománya, hanem az egész filmjátéké is. Megnyitja az egyéni élet börtönét, és feltárja a széles nagyvilág kapuját: repülj ki rajta, ismerd meg, lásd meg az élet és természet csodáit, amiket álmodban sem láttál, utazd be a földkerekséget, szállj vissza a képzelet időgépén a múltba, és kapj az alkalmon a mozi félhomályában, hogy néhány órára szabad életet hitess el magaddal, az élet ragyogását, gazdagságát, határtalanságát hazudd magadnak, a köznapi élet szűk robotjába betaposott embernek.
A burleszk még tovább ment azzal, hogy irreálisan, játékos képtelenséggel fordította visszájára az élet véres komolyságú dolgait is, a kis senki-embernek feloldotta minden gátlását, gyávaságát, elfeledtette fogyatékossági érzését, hogy megajándékozza az erő és szabadság boldog illúziójával. De még valami mással is, kevésbé nemes, de annál emberibb dologgal: a bosszú és káröröm nem éppen fennkölt érzeményeivel. Igaz volt mindig, Bergson óta tudottabb igazság, hogy a nevetésben mennyi káröröm tör föl a mélyről, a látszólag még oly ártatlan nevetésből is. A burleszk ezt jócskán meg is toldotta, egészségesen és brutálisan. A gyerek jóízűen hahotázhatott a bősz apán, a diák a nagyképű tanáron, az alkalmazott a rideg vagy kicsinyes főnökön, a gyalogos vagy autós a közlekedési rendőrön, mind valamennyien pórul jártak, tekintélyük kicsorbult, szaporán kapták a rúgásokat jobbról-balról, fricskákat az orrukra, sebeket gőgjükre, de úgy, hogy saját gyengeségük sodorta bele őket a néző számára olyan szívderítő, bolond helyzetekbe, önmagukat csúfolták ki, és ezzel akarva-akaratlan nagy elégtételhez juttatták alantasaikat, alárendeltjeiket. És mivel mindez a komikum mezején folyik, a gyönyörködő nézőket lelkiismeret-furdalás sem zavarhatja, hiszen a bűnhődés nem jár romlással, emberhalállal, csak egy kicsit fejtetőre fordulnak az élet apró bűnösei, egymás szabadságának kisebb-nagyobb megrablói.
Nem is szerették a burleszket csak az egyszerű, igazi lelkek, a gyermeki kedélyűek. Az igazi felnőttek, a nagyképűek, a tekintély hordozói és a műveltség smokkjai mindig gyanakvással nézték, mintha megérezték volna, hogy ellenük megy ki a burleszki játék, megvető becsmérléssel fordították el tehát fejüket.
A burleszk hősei
Nincs semmi, ami olyan élesen, olyan kíméletlenül tudta volna megmutatni az elmúlt évtizedek anarchiáját, elavult és elkorhadt életideáljainak mélyig menő hazugságait, illúzióinak ürességét, formáinak merev gépiességét, mint a burleszk, az amerikai filmburleszk.
Szánalom és szeretet nem volt benne, objektíven és kegyetlenül szolgáltatott ki mindent, amit a múlt embere nagynak és nemesnek hitt, mégis: gonosz és kaján fintorai mögött valami idealizmus is lapult, alakjaiban pedig groteszkül és képtelenül ugyan, de megjelent a hősiesség valamennyi ismertetőjele. Egy különös korszak különös hősei voltak ezek a burleszkfigurák, akik jöttek, hogy egy másik végponton testesítsék meg a huszadik század első három évtizedének emberideálját.
Az egyik végponton a kalandorfilmek hőse állott, ez a romantikus pózokban felmagasztalt figura, aki maga volt a testté vált akció, akinek kitűnőek az idegei és izmai, nem kötik gyáva gátlások, nem ismeri a kétkedést önmagában, esze és szíve mindig a helyén, diadalmas és fölényes ura és győztese a modern élet nagyszabású anarchiájának. Szimbóluma az új civilizáció féktelen szabadversenyében magát mindenütt, mindig feltaláló életrevalóságának és a szkepszistől mentes életakarásnak.
Mit jelentett a másik oldalon a burleszkhős? Ugyanezt, ugyanezeket, de a képtelenségek országában, a görbe tükör torzképeiben, a groteszk komikum világában. Ezekben a burleszkhősökben csodálatos egyértelműséggel és egyöntetűséggel jelent meg ugyanaz a karakter és ugyanaz a magatartás a külvilág irányában. Kezdve az ősökkel, Palival, Polydorral és Duci bácsival, tovább az utódokig: Fatty, Chaplin, Ham, Zigoto, Lloyd, Keaton, Langdon lényegében valamennyien egy és ugyanazon alakot keltették életre, különböző változatokban.
Ez az alak éppen úgy ellentétekből volt összegyúrva, éppoly paradox mint maga a filmburleszk. A burleszkhősök megtestesülései a hihetetlen ügyességű ügyefogyottságnak, a legszemfülesebb, legéletrevalóbb élhetetlenségnek, a csodálatos találékonyságú gyámoltalanságnak, a pipogya hősiességnek, a megrettent bátorságnak.
Mindig a bárgyúságot mímelik, mindig csetlenek-botlanak, de ördöngös fürgeséggel és elevenséggel gurulnak, mint a labda, pattannak, mint a rugó. Ellentmondásokból vegyült lényük csak fokozta annak a szimbólumnak az erejét, amelyet kifejeznek, mint a kalandorhősnek, Harry Pieleknek, Douglas Fairbankseknek megfelelői a komikum mezőnyében: mindig talpra esnek, megélnek a jég hátán is, fölényes humorral élnek a civilizáció anarchiájában, és gúnyolják az anarchiára erőszakolt rendet, a rend könnyen földre dönthető merevségét.
A burleszkhős meglök, megrúg vagy eltaszít egy járókelőt, ez továbbadja a lökést, rúgást, ez a második ismét mozgásba hoz valakit, hogy végül a rohanók, verekedők, üldözők és üldözöttek lavinája keletkezzék. Mint a fababák közé ugró kugligolyó ledönt egyet, hogy ez a lökés továbbadva rakásra döntse a többit is.
A tömeglélek mechanizmusát mutatta meg, leplezte le a burleszk, a társadalommá szervezett embertömeg csordaösztöneit, amiket egy jelszó, egy szuggeráló cselekedet vak lendületre tud indítani, lebírhatatlan erővel eluralkodó, megállíthatatlan megmozdulásokra kényszeríteni. A pánikban, a tömegmozgalmakban, a háború-indításokban nekilóduló tömeglélek végzetszerű hatalmát rejti magában a burleszk.
És mindezt a tragikus mélységet, a sorszerű erőket úgy mutatja, hogy beléjük a nevetés mámorító italát önti. Hatása csak akkor maradt igazán gyönyörűséges, ha a nevetés mélyén nem hiányzott a tragikus aroma sem. Az igazi burleszkfigura sohasem a könnyed, könnyedén mulattató vígjátéki alak, hanem mindig tragikomikus hős: ő maga nem mosolyog, nem nevet, halálos, tréfát nem ismerő komolysággal játszik nemcsak azért, hogy ezzel is fokozza a komikumhatást, hanem hogy mindig megtartsa a kesernyés ízt, amit a tragikomikus magatartása ad játékának.
Mindezekben teljességgel megmutatkozik a burleszk mélysége, és egyben szimbólumként az élet fölé emelkedő jelentősége is. Ez, valamint a benne megvalósult ellentmondása a realitásnak és az irrealitásnak, már magában is sok meseszerűséget ad a burleszknek. Ennek a meseszerűségnek velejárója, hogy a burleszkhős sérthetetlen, hogy ezzel a sérthetetlenségével is életen felül álló, szimbolikus voltát világítsa meg.
A burleszkhős zuhanhat emeletmagasságból, gurulhat lefelé tíz emeletnyi lépcsősorokat, labdázhatnak vele, ládába zárva tengerbe dobhatják: semmi baja nem lesz. Ha agyonütik, groteszk fintorral feltámad, ha alatta már csak az autó váza rohan, rongyokban lógó gumikerekekkel, ő biztosan száguld tovább. Ha bomba robban alatta, a ruha is kormos cafatokban csüng róla, ő épségben marad. Tűz nem égeti, füst és víz nem fojtja, golyó nem gyilkolja: mint a mítoszok hősei, Achillesek és Siegfriedek, sebezhetetlen ő is.
De nem mint e régi hősök, akik bátorságukkal, rettenthetetlenségükkel, mintegy mágikus erővel tartanak távol minden rontó erőt, hanem mint balga szentek, akik bátrak, mert együgyűek, hiszékenyek és mert nem ismerik a veszedelmet.
Az irrealitásban rejlő meseszerűséggel ható tragikomédia szomorúan vidám, vidáman szomorú hősét Chaplin formálta ki legszebben, legteljesebben; a szent naivitásnak, tisztalelkű együgyűségnek mesterien tökéletes figuráját pedig Buster Keaton, a skót filmkomikus. Ez a két típus, minden jelképes mélységen túl, még mélyebbre mutat, még többet jelent: kiélésre juttat két olyan hatalmas vágyat, amit korunk civilizációja az öntudat fenekére fojtott.
Chaplin feloldja a kor gyermekének gyakori betegségét, a cselekvéstől való beteges irtózást. Ő habozás nélkül nekiereszti magát az élet minden kockázatának, hogy újra és újra ragyogó fénnyel mutassa meg: a siker, a győzelem, a boldogság titka nem az életben, nem a külső világban, hanem egyes-egyedül önmagunkban rejtőzik.
Keaton valami más skálán hasonló életérzést szuggerál nézőinek: félrehárította a folytonos szkepsziseket, a túlfejlett intellektualizmus akaratbénító ellenőrzését, és átömlesztett vérünkbe valami mitikusan tiszta és hatalmas energiát, lelkes, naiv hitet és megingathatatlan bizodalmat magunk és az élet iránt.
Sokkal több a burleszk, mint kegyetlen, cinikus leleplezés, mint gyilkos szatíra az emberről és társadalmáról: hatalmas optimizmus élesztgetője is: rombol és épít, hogy következetes maradjon paradox lényegéhez. Ezt az optimizmust a burleszk ráadásul adja új és nagy művészi értékeinek tetejébe. Mert nemcsak a filmművészetnek, a némafilm irodalomtól, színháztól gyökeresen elszabadult művészetének csúcsát, a film legtisztább stíluseredményeit hozta, hanem egyben a drámai művészetnek a görög tragédia és komédia óta első, végre valóban új alakját.
A klasszikus cselekmény
A klasszikus western az összes western prototípusa, amire akkor gondolnak az emberek, amikor azt mondják: "Minden western egyforma". A magányos idegen története ez, aki belovagol a bajba jutott városba és megtisztítja azt, amivel elnyeri a városi lakosság megbecsülését és a tanítónő szerelmét. Sok változata van ennek a témának 1930-tól 1955-ig, a Cimarrontól és Oklahoma megmentésétől Vera Cruzig és Mexikó megmentéséig. A klasszikus cselekmény határozza meg a műfajt, és a többi - a bosszú, az átmeneti, a profi - cselekmény mind ennek szimbolikus alapjára épül és ettől függ a jelentésük (...)
1. A hős bekerül egy társadalmi csoportba.
2. A hős ismeretlen a társadalom számára.
3. A hősről kiderül, hogy kivételes képessége van.
4. A társadalom felismer valami különbséget önmaga és a hős között; a hős speciális státuszt kap.
5. A társadalom nem fogadja el teljesen a hőst.
6. Érdekkülönbség van a gazemberek és a társadalom között.
7. A gazemberek erősebbek a társadalomnál; a társadalom gyenge.
8. Erős barátság vagy megbecsülés fejlődik ki a hős és egy gazember között.
9. A gazemberek veszélyeztetik a társadalmat.
10. A hős nem akar belekeveredni a konfliktusba.
11. A gazemberek a hős egy barátját fenyegetik meg.
12. A hős megküzd a gazemberekkel.
13. A hős leveri a gazembereket.
14. A társadalom biztonságban van.
15. A társadalom elfogadja a hőst.
16. A hős elveszti speciális státuszát vagy lemond róla.
Ez a tizenhat funkció írja le a klasszikus western narratív struktúráját,[158] amely drámai kommunikációs és cselekvési modellt ad a figurák számára, akik a társadalomértelmezésükben inherens[159] különböző embertípusokat képviselik... Ahogy a figuráknak három világosan megkülönböztethető csoportja van, három alapvető szembeállítást látunk, melyek mindegyike legalább két figuratípus között tesz különbséget, plusz egy negyedik szembeállítás, mely strukturálisan kevésbé fontos. Talán a legfontosabb szembeállítás az, amelyik elválasztja a hőst a társadalomtól, a társadalmon kívül és belül állók szembeállítása. Ez a kívül/belül ellentét elég mereven tipizálja a hőst és a társadalmat, de elég rugalmas a gazemberek esetében, akik néha belül vannak, néha kívül. A második szembeállítás a jóké és a rosszaké, mely elválasztja a társadalmat és a hőst a gazemberektől. A harmadik az erősek és gyengék világos elválasztása, ami megkülönbözteti a hőst és a gazembereket a társadalomtól. A negyedik szembeállítás elsősorban a hőst állítja szembe mindenki mással és talán ez a western tipikusan amerikai aspektusa: a vadon és a civilizáció szembeállítása. Ez hasonlít a kívül/belül ellentétre, de nem azonos vele. A gazemberek esetleg kívül vannak a társadalmon, de mindig a civilizáció részeként látjuk őket...
A jó és a rossz explicit[160] kódja a társadalom tagjainak szociális, haladó értékeit állítja szembe a gazemberek önző, anyagi érdekeivel. A rendes polgárok meg akarják művelni a földet, családot alapítanak, templomokat, iskolákat, üzleti életet és törvényt akarnak hozni a vadnyugatra, és ez az elkötelezettségük gyakorlatilag minden klasszikus westernben megismétlődik. A gazemberek viszont mindenáron személyes nyereséget akarnak, általában a haladás, a tisztesség és a törvény rovására... A jó/rossz szembeállítás második kódja finomabb és talán fontosabb a társadalmi és az önző értékek szembeállításánál. Ez a kód, mely a másokhoz kedves és rendes embereket választja el azoktól, akik nem kedvesek, elkülöníti a gazembereket a társadalomtól és lehetővé teszi, hogy a hőst, aki nem nyilvánvaló elkötelezettje a templomoknak és iskoláknak, jónak tarthassuk... Az erősek és a gyengék szembeállítása a harmadik: a hőst és a gazembert is elkülöníti a társadalomtól. A hős pisztolylövész, speciális képessége biztosítja önvédelmét. A gazemberek is erősek, számszerűleg és harci képességeik szerint is. A társadalom feltűnően gyenge. Tagjai ritkán hordanak fegyvert és nem értenek a harchoz. Bár általában sokan vannak, soha nem egyesülnek harcos csoporttá otthonuk és családjuk megvédésére. Hogy gyengeségük még meggyőzőbb legyen, ritkán van köztük fiatal, egészséges férfi, a telepesek vagy polgárok tipikusan nőkből, gyerekekből és idős, kövér vagy komikus férfiakból tevődnek össze... A vadon/civilizáció ellentét nem annyira központi, mint a többi és néha, bár ritkán, csak homályosan van jelen vagy teljesen hiányzik. De fontos, mert a hőst mindenki mástól elválasztja. A hős az egyetlen figura, aki jó is és erős is, és ez a negyedik szembeállítás magyarázza meg, hogy lehet egyedül erős: a vadonhoz kapcsolódik, míg az összes többi figura - jó vagy rossz, gyenge vagy erős, a társadalmon belüli vagy kívül álló - a civilizációhoz. Ez az azonosulása a vadonnal különféleképpen fejeződhet ki, simán vizuális eszközökkel vagy múltja feltárásával (nyomkereső volt vagy indiánokkal állt kapcsolatban) vagy annak dramatizálásával, hogy ismeri a földet és a vadon életét; a minimális követelmény a hős számára, hogy a vadnyugathoz tartozzon és ne legyen köze a keleti partvidékhez, a műveltséghez és a kultúrához. A kelet mindig a gyengeséghez, a gyávasághoz, az önzéshez vagy az önteltséghez kapcsolódik. A western hőst azért érezzük jónak és erősnek, mert a tiszta és nemes vadon része, nem pedig a kelet fertőző civilizációjának. Az olyan nagyszabású és érdekes westernek, mint az Idegen a cowboyok között, talán azért buktak meg, mert elkövették azt a hibát (a mítosszal szemben), hogy egy keletről jött turistát tettek meg hősnek...
Ez a négy szembeállítás - társadalmon belül/kívül, jó/rossz, erős/gyenge és vadon/civilizáció - alkotja az emberek alapvető osztályozását a western mítoszban. A továbbiakban látni fogjuk, hogyan változtatják meg a fenti szembeállításokkal definiált figurák kódjaikat és kapcsolataikat, hogy egy új western cselekményt hozzanak létre, melyet én hosszú változatnak nevezek.
A bosszú változat
A kasszasiker westernek listáján bosszú változatként jelölt tíz filmből hetet 1949 és 1961 között mutattak be és csak egyet 1949 előtt. Megjelenését tekintve a bosszú változat többé-kevésbé a klasszikus cselekmény után jön, mivel ez utóbbiak főleg 1931 és 1955 között fordultak elő. A bosszú történet struktúrája azt sejteti, hogy a klasszikus cselekményből nő ki és annak variációja, ahol a hős és a társadalom közti fogalmi távolság már nem olyan egyszerű és nyílt, mint a klasszikus változatban. A klasszikus hőssel szemben, aki saját ereje és a többiek gyengesége miatt lép be a társadalomba, a bosszú hős ugyanezért hagyja el azt. Ráadásul a klasszikus hős a társadalom értékrendje miatt kezdi el a harcot, míg a bosszú hős ugyanezen értékrend miatt mond le a harcról. A bosszú változat tehát változásra utal a hős és a társadalom kapcsolatában, ami az átmeneti témán és a profi cselekményen végigvonuló, állandó hanyatlás kezdetének tűnik.(...)
1. A hős tagja a társadalomnak vagy az volt.
2. A gazemberek ártanak a hősnek és a társadalomnak.
3. A társadalom képtelen megbüntetni a gazembereket.
4. A hős bosszút akar állni.
5. A hős elhagyja a társadalmat.
6. A hősről kiderül, hogy speciális képessége van.
7. A társadalom valami különbséget ismer fel önmaga és a hős között; a hős speciális státuszt kap.
8. A társadalom egy képviselője a hőst arra kéri, mondjon le bosszújáról.
9. A hős lemond bosszújáról.
10. A hős megküzd a gazemberekkel.
11. A hős legyőzi a gazembereket.
12. A hős lemond speciális státuszáról.
13. A hős belép a társadalomba.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy a klasszikus cselekményben és a bosszú változatban is egy elidegenedett hős közeledik a társadalomhoz. A társadalmat mindkettő gyengének ábrázolja, amely nem tud versenyezni a hős és a gazemberek erejével és szakértelmével. A bosszú témánál azonban a társadalom már nincs rászorulva a hősre a fennmaradásában és a hős sem kapcsolódik már hozzá közvetlenül. Inkább a gazemberekhez kapcsolódik közvetlenül bosszúvágya miatt. Így a klasszikus cselekménynél a hős megpróbálja elkerülni a gazembereket, míg a bosszú történeténél a társadalmat próbálja kerülni. Egyik esetben sem jár sikerrel, de kissé megváltozott a társadalom képe. Már nem elsődlegesen a templomok, az iskolák és a haladás érdekli; most képe a megbocsátás, a házasság és a békés, tiszteletreméltó jövő gondolatát hangsúlyozza. Tehát a társadalmon belül/kívül ellentét kódolása nem annyira a telepesek közösségét jelöli, mint inkább a társadalmi és személyes értékek szembeállítását... A többi ellentét kódolása nagyon hasonlít a klasszikus cselekményhez...
Az átmeneti téma
1950 körül három olyan western jelent meg, ahol a hős és a társadalom kapcsolata jelentősen megváltozott ahhoz az elidegenedés-elfogadás sémához képest, amelyet a klasszikus cselekményben és a bosszú változatban láttunk. Ezeknek a filmeknek - Tört nyíl, Délidő és Johnny Guitar - hasonló narratív struktúrájuk van és ezért egy harmadik alapvető western cselekmény prototípusainak tekinthetők. E filmek és A vadnyugat hőskorának egy epizódja kivételével ez a struktúra nem fordul elő többet a kasszasiker westernek listáján. A fenti filmekben bevezetett új viszonyok azonban előfordulnak és a 60-as években ezek a viszonyok válnak, egy kicsit megváltozva, a negyedik és utolsó western struktúránk, a profi cselekmény központi tényezőjévé. Ezt a három filmet a mítosz átmeneti előfordulásaiként értelmezzük: a klasszikus keretben maradva, lényegesen átszervezik a képeket és az elbeszélést és olyan új jelentéseket hoznak létre, amelyeket csak a klasszikus struktúrán kívül lehet teljesen kifejezni.
Ez az átmeneti téma sok tekintetben szinte egyenes megfordítása a klasszikus cselekménynek. A hős a társadalmon belül van az elején és rajta kívül a végén. Még mindig van speciális képessége és speciális státusza, de a társadalom, mely gyenge és sebezhető volt a klasszikus változatban, most biztosan áll a lábán és méreténél fogva erősebb a hősnél vagy a gazembereknél. A hős nem annyira abba kényszerül bele, hogy a társadalom harcoljon a gazemberek ellen, hanem inkább a társadalom ellen kénytelen harcolni, amely gyakorlatilag azonosult a klasszikus történet gazembereivel. Végül pedig a nő már nem feltétlenül arra szolgál, hogy kibékítse a hőst a társadalommal, hanem csatlakozik hozzá a harcban... A hős mindhárom filmben arra próbálja használni speciális képességét, hogy megvédjen egy gyengébb csoportot egy erősebb fenyegetésétől, akár a klasszikus cselekményben; de most a hősnek ez az erőfeszítése ahhoz vezet, hogy kitagadja és megfenyegeti őt a társadalom és végül ő maga is megtagadja ezt a társadalmat. Amikor elhagyja a társadalmat, magával visz egy nőt... A legalapvetőbb átalakulás valószínűleg az, hogy a társadalom mint morális jelzés az ellentétpár "jó" pólusáról a "rosszabbra" váltott át. Ezért most a "jót" és a "rosszat" - a hőst és a társadalmat - képviselő képek ugyanazon szembeállítása a társadalmon "belült" vagy "kívült", illetve a "vadont" és a "civilizációt" is képviselhetik. A mítosznak ez az új képessége, hogy kevesebb költői képpel fejezi ki ugyanazokat a jelentéseket és ezáltal nagyobb fogalmi súlyt ad ezeknek a képeknek, egy egyszerűbb, de intenzívebb narratív struktúrát tesz lehetővé, mely alapvetően egy inkább két-, mint háromtagú konfliktusra épül. A klasszikus hős mozgása befelé a társadalomba itt egy belülről kifelé irányuló mozgássá alakul át. A nő, aki a klasszikus cselekményben egyszerűen a társadalom egyik aspektusa volt, most igazi hősnővé válik, aki a hőssel együtt küzd és megosztja vele a száműzetést. (...)
A profi cselekmény
A profi cselekmény sok szempontból hasonlít a klasszikushoz: a hős pisztolylövész, kívül áll a társadalmon és fő feladata, hogy harcoljon a társadalom egyes részeit fenyegető gazemberek ellen. A történet különböző figurái között azonban lényegesen megváltoztak a kapcsolatok. A hősök most hivatásos harcosok, akik csak fizetett munkaként vagy a harc szeretetéért hajlandóak megvédeni a társadalmat, nem pedig a törvényesség és igazságosság eszméi melletti elkötelezettségük miatt. Mint a klasszikus cselekményben, a társadalom gyenge, de már nem látszik különösebben jónak vagy kívánatosnak... A társadalom inkább a konfliktus színhelye, az ürügy a harcra, semmint komoly alternatíva, mint életforma. A profi cselekmény középpontjában a hősök és a gazemberek közti konfliktus áll. Tipikusan mindkét csoport hivatásos és harcuk a képességek öncélú versenye. A speciális képességű, egyenlő emberek harca minden westernben megvan, de a mítosznak csak ebben a változatában válik ilyen központi jelentőségűvé maga a harc, minden társadalmi és etikai implikációjától elszakítva... A történetek nagy változatossága a 60-as években ezt a korszakot egy korábban jól strukturált mítosz anarchikus felbomlásának tüntette fel, ahogy a modern zene tonalitásai is annak tűnnek, legalábbis első hallásra, a klasszikus zeneszerzők harmóniáihoz képest. Akkor ismertem fel az implicit[161] struktúrát, amikor rájöttem, hogy a 60-as évek összes szóban forgó filmjében (mindössze négy kivétellel, nem számítva a három szatírát) van egy közös vonás, ami korábban gyakorlatilag soha nem fordult elő a westernekben: egynél több hős van. Egy figuránál több marad életben a végén és él boldogan tovább, vagy egynél többen tudnak gyorsan lőni és szeretetreméltóak, és ezek a hősök összetartanak és kedvelik egymást. Ez a fő változás.(...)
1. A hősök profik.
2. A hősök elvállalnak egy munkát.
3. A gazemberek nagyon erősek.
4. A társadalom tehetetlen, nem képes megvédeni önmagát.
5. A munka harcba viszi a hősöket.
6. A hősöknek speciális képességeik vannak és speciális státuszuk.
7. A hősök csoportot alkotnak a munka elvégzésére.
8. A hősök mint csoport különösen tisztelik és szeretik egymást és lojálisak egymáshoz.
9. A hősök mint csoport függetlenek a társadalomtól.
10. A hősök megküzdenek a gazemberekkel.
11. A hősök legyőzik a gazembereket.
12. A hősök együtt maradnak (vagy halnak meg).
Csak az erős/gyenge megkülönböztetés marad lényegileg ugyanolyan, mint a többi western cselekményben... A társadalom belül/kívül szembeállítás kódolása már alaposan eltér a klasszikus cselekményétől. Először is, a társadalom képe sokkal kevésbé uralkodó a profi westernben. A hős(öke)t már nem vonzza a társadalom. A klasszikus hőshöz hasonlóan kívül marad rajta, de vele ellentétben teljesen elégedett ezzel. A pénzen kívül a társadalomnak nincs semmije, amit akarna vagy amire szüksége lenne, és ezért nem is motiválja cselekedeteit. A társadalom képe azért fontos a hivatásos westernben, mert fel kell ismernünk, hogy a hős kívül áll a társadalmon és hogy ez mit jelent; de a társadalom értékrendje már nem lényeges az elbeszélés eseményeinek fejlődésében, amelyet most a hivatás motivál és a társadalomtól függetlenül zajlik. Ezért ezekben a filmekben általában rövid, de éles képet kapunk a társadalomról, aztán elfeledkeznek róla... Ez a kódolás két szinten tér el a klasszikustól. A nyilvánvaló eltérés, hogy a hős már nem egy magányos idegen, aki vándorol, mert nincsenek társadalmi kötelékei. Most egy csoport tagja, még mindig nem kapcsolódik a társadalomhoz, csak szerződések formájában, de már nincs társaság és megértés híján. Sőt, most nagyon is kielégítő társasága van. Ezért a második szinten a lényeges értékrendi eltérés, amely a klasszikus cselekményben kódolja ezt a szembeállítást (emberi társas szellem és szeretet szemben az egyéni függetlenséggel), már nem érvényes itt. Az el nem kötelezett egyénnek most van társas kötődése, tehát ez nem lehet a központi különbség a társadalmon belül és kívül levők közt. A társadalmat már nem a templomok, iskolák, család és erkölcsi haladás közösségi tényezőket hangsúlyozó értékrendje jellemzi. Most a társadalmat az antialkoholista mozgalom képviselői, a lókereskedők és az üzletemberek jellemzik, és a különbség a "profik" és az "amatőrök", illetve a profi individualizmus és a társadalmi konformitás, a hivatásbeli értékek és a pénzértékek között alakul ki... A társadalmat nem is gonoszságáért ábrázolják rossznak, hanem átkozott unalmasságáért és rothadásáért.
A profi cselekmény árnyaltabb jó/rossz tengelyén a korábbinál problematikusabb a gazemberek elhelyezése. Nyilvánvalóan nem annyira gonoszak mint a klasszikus gazemberek, mert már nem veszélyeztetik a társadalmat és templomait; talán nem mindig járnak el törvényesen és becsületesen, de a hősök sem. Sőt, a gazemberek már nem szükségszerűen rosszak, gyakran egyszerűen a hősök profi ellenfelei, mint az ellenség katonái egy csatában. Gyakran nem gonoszak, vagyis nem kegyetlenek és még csak barátságtalannak sem kell lenniük... Ez azt jelenti, hogy a hősök és a gazemberek közti konfliktus már nem lényeges fogalmi szembenállás. A csata fontos, mert az teszi lehetővé a hősök profi kapcsolatait, elszakadásukat a társadalomtól és erejük bizonyítását; de nem fontos, mint ellentétes társadalmi elvek - templom a zsarnoksággal szemben, szerelem a megerőszakolással szemben, a haladás a vadsággal szemben - konfliktusa és annak megoldása. A harc hivatásos harc, és a léte a fontos, nem a győzelem. A győzelem persze jó dolog, de fogalmilag nem követeli meg a mítosz jelentése. Ezért először veszthetnek a western hősei, mint Butch és Sundance és a Wild Bunch. Az utóbbi legalább leveri ellenfeleit, de Butch és Sundance egyszerűen veszítenek. Ez nem történhet meg a klasszikus vagy a bosszú westernben. Ha ott a hős csatát vesztene, az az elv veresége lenne, és a társadalom ugyanolyan tehetetlennek tűnne, mint a gonosz támadása előtt. A profi cselekményben a csata és nem a kimenetele számít, mert csak a mítosznak ebben a változatában nem moralisták a hősök, hanem profik.
A western mítosz utolsó szembeállítása, a vadon/civilizáció, gyengébb a profi cselekményben, valószínűleg, mert már nem használható egy másként nem megoldható megkülönböztetésre. A klasszikus cselekményben csak a hős kapcsolódik a vadonhoz és ez az egyetlen kategória, amely kizárólag rá vonatkozik. Mivel egyben egyedül ő erős és jó is, azonosulása a vadonnal lehetővé teszi azt a fogalmi értelmezést, hogy azért erős és jó, mert a vadonhoz kapcsolódik. Itt azonban a hősök csoportot alkotnak és fogalmilag senki sem különül el a többiektől, tehát ami az egyiket jellemzi, a többiekben is megvan. Mégis erősek és jók, de most ezt a kombinációt elsősorban csoportegységükből vezethetjük le...
(Berkes Ildikó és Berkes Sándor fordítása)
Mi a suspense?
Truffaut Nagyon sok félreértés van a suspense fogalma körül. Ön többször is elmagyarázta különböző interjúkban, hogy nem szabad összekeverni a meglepetést a suspense-szel. Térjünk most vissza még erre a kérdésre, mert sokan azt hiszik, akkor keletkezik a suspense, ha valamilyen félelemkeltő hatással él a rendező.
Hitchcock Ez természetesen nem így van. Gondoljunk vissza a Könnyed erkölcsök telefonos kisasszonyához. Egy fiatalember és egy lány beszélgetését hallgatja, akiket nem mutat a vászon: házassági kérelemről van szó. Namármost ez a telefonos kisasszony is suspense helyzetbe került: nem tudhatja, hogy a nő elfogadja-e az ajánlatot? És nagyon megkönnyebbül, amikor a nő igent mond; ezzel számára is véget ért a suspense. Mint láttuk, ebben a helyzetben semmi szerepet nem játszott a félelem.
Truffaut A telefonos kisasszony azért mégis tart attól, hogy a nő visszautasítja a férfi ajánlatát, de ezt nem nevezhetjük szorongásnak. A suspense lényege talán a várakozás elnyújtásában rejlik?
Hitchcock A suspense-nél rendszerint szükségszerű, hogy a néző pontosan ismerje a szituáció minden elemét. E nélkül nincs suspense.
Truffaut Nyilvánvaló, de talán mégiscsak valamifajta misztikus veszélyérzet kapcsán jön létre?
Hitchcock Ne feledje, hogy nálam a misztikum csak nagyon ritkán lehet a suspense helyet alapja. Egy detektívregény például a "ki tette?" ("whodonit") kérdésére épül, vagyis nincs benne suspense, az egész csak egy fajta intellektuális rejtvényfejtés. A "whodunit" érzelemmentes kíváncsiság, holott a suspense-nak az érzelmi hatás a szükséges alkotóeleme. A Könnyed erkölcsök telefonközpontos jelenetében az érzelmet a fiatalembernek az a vágya fejezi ki, hogy a nő igent mondjon. Abban a klasszikus alaphelyzetben, amikor tudjuk, hogy a bomba egy óra múlva felrobban, a suspense attól keletkezik, hogy féltünk valakit, a félelem erőssége pedig attól függ, mennyire azonosul a közönség a féltett szereplővel.
Tovább merészkedem, és azt mondom, hogy egy megfelelően előkészített bombajelenettel még gengsztereket vagy gonosztevőket is vállalhatunk.
Truffaut...Például a táskába rejtett bombával a Hitler elleni július 20-i merényletkor?
Hitchcock Igen, és ebben az esetben sem hiszem, hogy a közönség azt kívánná: "Á, nagyon jó, végre mindet szétroncsolja a robbanás!", hanem inkább azt: "Vigyázat, bomba van elrejtve a táskában!"
Mit is jelent mindez? Semmi mást, mint hogy a néző bombától való rettegése sokkal erősebb, mint rokon- vagy ellenszenve bizonyos személyek iránt. És ne higgyük, hogy ez csak a bomba esetében van így, mert az természeténél fogva félelmetes dolog. Vegyünk egy másik példát, mondjuk egy kíváncsi emberét, aki bemegy valakinek a szobájába, és elkezd kutatni a fiókokban. Most megmutatjuk a házigazdát, épp jön fel a lépcsőn. Aztán visszatérünk a kutakodó figurához, és ekkor a közönség legszívesebben így kiáltana: "Vigyázz, jönnek fel a lépcsőn!" Tehát egy titokban valamit kereső személynek nem is kell szimpatikusnak lennie, a közönség úgyis miatta fog izgulni. Persze, ha a fenti jelenet hőse még rokonszenves is, akkor fel tudjuk fokozni a közönség érzelmeit, például Grace Kelly esetében a Hátsó ablakban.
Truffaut Igen, igen. Ez a legjobb példa.
Hitchcock A Hátsó ablak premierjén Joseph Cotten felesége mellett ültem, és abban a pillanatban, amikor Grace Kelly kutat a gyilkos szobájában, és a gyilkos közeledik a folyosón, a szomszédnőm annyira megrémült, hogy könyörögve a férjéhez fordult: "Csinálj már valamit, csinálj már valamit!"
Truffaut Most arra szeretném kérni, hogy fogalmazza meg pontosan, mi a legfőbb különbség a suspense és a meglepetés között.
Hitchcock A suspense és a meglepetés között nagyon egyszerű a különbség. Sokszor elismételtem már, mégis állandóan összekeverik. Mi most éppen beszélgetünk, és talán egy bomba van az asztal alatt. Beszélgetésünk nagyon is mindennapi, nem történik semmi különös és akkor hirtelen: bumm, robbanás. A közönség meglepődik, de egészen addig egy teljesen hétköznapi és érdektelen jelenetet látott. Most viszont vizsgáljuk meg a suspense lehetőségét. Bomba van az asztal alatt. A néző tudja is ezt, mert talán látta, amikor egy anarchista elhelyezte. A közönség tehát tudja, hogy a bomba egy órán belül felrobban, és azt is tudja, hogy ebből az órából már csak tizenöt perc van hátra - ott egy falióra a háttérben -, tehát ugyanaz az iménti jelentéktelen beszélgetés nagyon is érdekessé válik, mert a közönség részt vesz a jelenetben. Kedve lenne odaszólni a vásznon levő figuráknak: "Ne foglalkozzanak ilyen ostoba dolgokkal, hiszen bomba van az asztal alatt, és mindjárt felrobbannak!" Az első esetben a közönségnek tizenöt másodpercnyi meglepetéssel szolgáltunk a robbanással. A második esetben tizenöt perc suspense-t tudunk nyújtani. Ebből az következik, hogy a nézőt minden esetben informálni kell, kivéve persze, ha épp a meglepetés a poén, vagyis ha az esemény váratlansága szolgája a történet célját.
(Bikácsy Gergely fordítása)
Psycho[163]
Truffaut Én is elolvastam a Psycho című regényt,[164] de szerintem szégyenletesen mesterkélt mű. Ilyen mondatokkal van tele: "Norman odaült öreg édesanyja mellé, és beszélgetni kezdtek." Ez az ósdi elbeszéléstechnika engem rettenetesen zavar. Most, hogy újra megnéztem, látom, hogy a film sokkal nagyobb hűséggel meséli el a történetet. Tulajdonképpen mi ragadta meg Önt a regényben?
Hitchcock Azt hiszem egy dolog tetszett benne, és emiatt határoztam el, hogy filmre viszem, ez pedig a zuhany alatti gyilkosság; ez a gyilkosság teljesen kiszámíthatatlan, ez keltette fel az érdeklődésemet.
Truffaut Ez a gyilkosság felér egy nemi erőszakkal... A regényt gondolom valami újsághír ihlette?
Hitchcock Igen, egy fickó, valahol Wisconsin államban, odahaza őrizte az anyja hulláját...
Truffaut A Psychoban a rémület teljes fegyvertárát megtalálja az ember, mindazt, amit Ön általában messziről elkerül, van benne valami temetői hangulat, valami rejtélyesség, az ódon ház például...
Hitchcock A házat körüllengő titokzatosság, azt hiszem teljesen véletlen, Észak-Kaliforniában nagyon sok egyedülálló házat talál, és ezek egytől egyig olyanok, mint amit a Psychoban látni; "kaliforniai gótikának" nevezik ezt a stílust, a legcsúnyább változatait meg úgy hívják, hogy "kaliforniai mézeskalács". Amikor belefogtam a munkába, egyáltalán nem állt szándékomban újra felidézni az Universal-féle régi horrorfilmek hangulatát, csak hitelességet tűztem ki célul magam elé. Márpedig a ház egy valóságos ház hiteles másolata, ehhez nem fér kétség, és a motel is hiteles mása egy valóban létezőnek. Azért választottam ezt a házat meg ezt a motelt, mert rájöttem, hogy a történetnek nem ugyanaz a hatása, ha mindez közönséges bungalóban történik; ez az építészeti stílus illet valahogy az atmoszférájához.
Truffaut Meg aztán kellemes látvány is ez az épület, és a ház vertikalitását a motel vízszintessége ellensúlyozza.
Hitchcock Igen, ez volt a kompozíciós elv... Egy vertikális meg egy horizontális tömb.
Truffaut Mellesleg nincs egyetlen rokonszenves hős sem a Psychoban, amellyel a néző azonosulhatna...
Hitchcock Mert nem is volt rá szükség. Azért azt hiszem, a nézőt mégiscsak elfogja a szánalom, amikor a férfi meggyilkolja Janet Leigh-t. A történet első része csak afféle "vörös hering", már ahogyan Hollywoodban nevezik az ilyesmit, vagyis közönséges figyelemelterelő trükk, amelynek az a célja, hogy még jobban felerősítse a hatást, hogy a nézőt még váratlanabbul érje a gyilkosság. Ezért volt szükség arra, hogy a kezdet olyan hosszadalmas legyen, szántszándékkal hosszadalmas, már ami a pénzlopást és Janet Leigh menekülését illeti; mindennek az a célja, hogy azzal a kérdéssel foglaljam el a nézőt: vajon elfogják-e a lányt vagy sem? Biztosan emlékszik rá, hogy mennyire előtérben van a negyvenezer dollár; már a forgatás előtt, de a forgatás egész ideje alatt is sokat dolgoztam azon, hogy miképpen lehetne még nagyobb nyomatékot adni ennek a pénzösszegnek.
Tudja, a néző mindig előszeretettel próbálja kitalálni a későbbi fejleményeket, a néző szereti tudni, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Mármost nem csupán számolni kell ezzel, arra van szükség, hogy mi vegyük át a vezetést, hogy mi irányítsuk a néző gondolatait. Minél részletesebben mutatjuk meg a lány menekülését az autóval, annál inkább csak ez köti le a közönség figyelmét: ezért adunk olyan nagy jelentőséget a feketeszemüveges motorbiciklis rendőrnek meg az autócserének. Később Anthony Perkins elmeséli Janet Leigh-nek, milyen is az élete ebben a motelban, beszélgetnek egy kicsit, de még ekkor is a lány problémája áll a párbeszéd középpontjában. Már-már arra gondolunk, hogy a lány úgy határozott, szépen visszaszolgáltatja a pénzt. Lehet, hogy ekkor a közönség találgatni szerető része erre gondol: "Lám, ez a rokonszenves fiatalember megpróbálja jobb belátásra bírni". Mindebből az következik, hogy a nézőt jól meg kell dolgozni, alaposan el kell szédíteni, hogy a lehető legtávolabb kerüljön mindattól, ami majd történni fog a mozivásznon.
Le merném fogadni, hogy egy átlagos filmben a másik szerepet kapta volna meg Janet Leigh, az eltűnt húga után nyomozó nővérét, hiszen igazán nem szokás a sztárt mindjárt a film legelején eltüntetni. Az persze, hogy éppen a sztárt ölik meg, nálam szándékos, így még váratlanabba a gyilkosság. Ezért kardoskodtam a későbbiekben amellett, hogy a film kezdete után már senkit se engedjenek be a nézőtérre, a későn jövők ugyanis azt hihetik, azután is látni fogják még Janet Leigh-t, hogy vízszintes helyzetben levitték a mozivászonról!
Ennek a filmnek nagyon érdekes a szerkezete; meg kell mondanom, sohasem élveztem ennyire, hogy lóvá teszem a közönséget. A Psychoval pontosan úgy irányítom a nézőket, mintha orgonán játszanék.
Truffaut Részemről nagyon csodálom ezt a filmet, mégis, az az érzésem, hogy van benne egy kis törés, mégpedig a második gyilkosság után: arra a két jelenetre gondolok, amelynek a seriff lakása a színhelye.
Hitchcock A seriff azért került bele a történetbe, mert - ahogy beszéltünk is róla - mindig ott az elkerülhetetlen kérdés: "Dehát miért nem mennek a rendőrségre?" Erre többnyire így szoktam válaszolni: "Azért nem, mert távol akarják tartani magukat a kellemetlenségektől." Egyszer már meg akartam mutatni, mi is történik, ha a szereplők mégis elmennek a rendőrségre.
Truffaut De ezután egy-kettőre visszatér a régi feszültség. Az az érzésem, hogy a közönség nem ugyanazokkal az érzelmekkel nézi végig a filmet. Az elején mindenki azért drukkol, hogy Janet Leigh-nek bár csak sikerülne egérutat nyernie. Aztán ott a gyilkosság döbbenete, de miután Anthony Perkins gyorsan eltünteti a nyomokat, a néző szinte pártfogásába veszi, abban a reményben, hátha megússza a dolgot. Később, amikor a seriff szájából megtudjuk, hogy Perkins anyja már nyolc esztendeje halott, a néző hirtelen Anthony Perkins ellen fordul, és kíváncsian várja a fejleményeket.
Hitchcock Már beszéltünk arról, hogy minden nézőben egy leselkedő veszett el. A Gyilkosság telefonhívásra esetében is egy kicsit ez volt a helyzet.
Truffaut Csakugyan. Amikor a gyilkos már elunta várni Ray Miland telefonhívását, és úgy csinál, mintha már nem is akarná meggyilkolni Grace Kellyt, mintha el akarna menni a lakásból, a néző erre gondol: "Bárcsak várna még egy kicsit..."
Hitchcock Ez alól a szabály alól nincs kivétel. Beszéltünk már erről, méghozzá annak a betörőnek a kapcsán, aki egy ismeretlen lakásban kutat a fiókok mélyén: a közönség ilyenkor mindig a fickónak drukkol... Ugyanígy amikor Perkins a tóban elmerülő gépkocsit nézi, a néző tudja, hogy a hulla ott van az autóban, de hiába: amikor az autó, amelynek még mindig látszik a teteje, már nem süllyed mélyebbre, a néző mégis erre gondol: "Bárcsak teljesen elsüllyedne!" Ez ösztönös dolog.
Truffaut Igen, de az Ön legtöbb filmjében a néző az igazságtalanul megvádolt hős sorsáért aggódik, nem pedig a bűnösért. A Psychoban viszont előbb egy sikkasztó fiatal nőért izgulunk, aztán egy közönséges gyilkosért, végül, amikor tudomásunkra jut, hogy a gyilkosnak van egy nagy titka, azt kívánjuk, bárcsak kerülne hurokra, csakhogy végre megtudjuk a történet csattanóját!
Hitchcock Biztos benne, hogy ennyire azonosul a közönség a szereplőkkel?
Truffaut Nem is annyira azonosulásról van itt szó, de valahogy olyan gondossággal, olyan alapossággal tünteti el Perkins a nyomokat, hogy a nézőnek megesik rajta a szíve. Mindig csodálatot érdemel, aki jól végzi munkáját. A stáblista díszbetűi mellett Saul Bass ugye, más rajzokat is csinált a filmhez?
Hitchcock Csak egy jelenethez, de nem tudtam használni őket. Úgy volt, hogy Saul Bass csinálja meg a stáblistát, s mivel nagyon érdekelte a film, beleegyeztem, hadd rajzolja meg az egyik jelenetet, azt, amikor Arbogast, a nyomozó felmegy a lépcsőn, és a lépcső tetején leszúrják. A forgatás alatt megfáztam, és két napig lázasan feküdtem, úgyhogy meghagytam az operatőrnek meg az asszisztensnek, hogy Saul Bass vázlatai alapján forgassák le a jelenetet. Nem a gyilkosságot, csak azt, ami közvetlenül megelőzi, csak annyit, hogy a nyomozó felmegy a lépcsőn. Volt egy beállítás a detektív kezéről, amint végigcsúszik a lépcső karfáján, meg egy kocsizás a lépcsőkorlát mentén, oldalról mutatva Arbogast lábát. De amikor megnéztem a musztert, kiderült, hogy nem illik a jelenetbe; mindez nagyon tanulságos volt számomra. A lépcsőn való felmenetel, legalábbis így tagolva, nem ártatlanságot sugallt, hanem bűnösséget. A jelenet tökéletesen megfelelt volna, ha történetesen egy gyilkos megy fel a lépcsőn, csakhogy a jelenetnek más volt a lényege, egészen más.
Emlékezzék csak vissza, milyen alaposan készítettük fel a nézőt a jelenetre; abból a feltevésből indultunk ki, hogy él egy rejtélyes hölgy a házban, és hogy az szökött ki, és ölte meg több késszúrással a zuhanyozó fiatalasszonyt. Ebben van a jelenet minden feszültsége, ezért olyan izgalmas, amikor a nyomozó felmegy a lépcsőn. Mindebből az következik, hogy a jelenetet a lehető legegyszerűbben kell felvenni, elég megmutatni a lépcsőt meg a férfit, amint a lehető legegyszerűbben felmegy rajta.
Truffaut Biztos vagyok benne, hogy a rosszul forgatott jelenet is segítségére volt, hogy elmagyarázza a lépcsőn felmenő detektívnek, hogyan kell alakítania a szerepét. Az ilyen helyzetre azt mondják mifelénk, hogy "úgy kerül bele, mint Pilátus a krédóba".
Hitchcock Itt nem is annyira a szenvtelenségről, sokkal inkább valamiféle jóindulatról van szó. Csináltam tehát egy beállítást Arbogastról, amint felmegy a lépcsőn, majd, amikor már majdnem felért, szántszándékkal felülről irányítom rá a felvevőgépet, mégpedig két megfontolásból: az egyik, hogy vertikálisan filmezhessem le az anyát, mert ha egyszerűen csak hátulról közelítek rá, annak olyan látszata lett volna, mintha szándékosan akarnám elrejteni az ábrázatát, és akkor a néző azonnal gyanút fogott volna. Ezért olyan szögből vettem fel a jelenetet, hogy a néző érezze, nem akarom előle az anyát elrejteni.
De van egy másik oka is annak, hogy olyan magasra helyeztem a felvevőgépet, és ez a legfontosabb; arról van szó, hogy csakis ezzel a magas kameraállással lehetett úgy megcsinálni a jelenetet, hogy a lépcsőről készített nagytávoli éles kontrasztban legyen azzal a nagyközelivel, amely abban a pillanatban mutatja Arbogast arcát, amikor a kés lesújt rá. Pontosan olyan ez, mint valami zene, a magasan elhelyezett kamera tölti be a vonósok, majd a hirtelen megjelenő fej a rézfúvósok szerepét. A fenti beállításban megvolt az előrohanó anya, és megvolt a lesújtó kés. Megmutattam a lesújtó kést, vágás, majd ráközelítek Arbogast arcára. Ráragasztottunk a fejére egy kis csövet, tele hemoglobinnal. És amikor lesújt a kés, gyorsan meghúztam a zsineget, a vér egyszerre kiserkent az arcon, és - előre meghatározott irányban - végigcsurgott rajta. Majd a férfi hátrahanyatlott, és hátrálva lezuhant a lépcsőn.
Truffaut Ez a jelenet, amelyben a nyomozó hátrazuhan a lépcsőn, sokat foglalkoztatott. Tulajdonképpen nem is esik hátra. A lábát nem látni, mégis olyan benyomása van az embernek, mintha lehátrálna a lépcsőn, holmi parkett-táncos módjára csak lábujjheggyel érintve minden egyes lépcsőfokot...
Hitchcock Csakugyan ez a látszat. Tudja, hogy csináltuk?
Truffaut Fogalmam sincs róla. Azt jól látom, hogy egy kicsit el akarja nyújtani a jelenetet, de nem tudom, hogyan csinálta.
Hitchcock Trükk az egész. Először is lefilmeztük a lépcsőt felülről lefelé haladva, de szereplő nélkül. Majd Arbogastot beültettem egy külön erre a célra készített székbe, a háttérvetítővászon elé, amelyre rávetítettük a lépcsőn való lejövetelt. Ekkor jól megrángattuk a széket, Arbogastnak meg csak annyi dolga volt, hogy kinyújtott karral kalimpáljon egy kicsit a levegőben.
Truffaut Le a kalappal! Később még egyszer alkalmazza a filmben ezt a nagyon magas kameraállást, amikor Perkins leviszi az anyját a pincébe.
Hitchcock Igen, ahogy Perkins elindul felfelé a lépcsőn, azonnal felemelem a felvevőgépet. A fiatalember belép a hálószobába, ekkor látni már nem látjuk, csak halljuk: "Mama, le kell, hogy vigyelek a pincébe, mert ide fognak jönni szaglászni." Majd Perkinst látni, amint viszi le az anyját a pincébe. Ezt a beállítást nem lehetett snittel befejezni, akkor a néző gyanakodni kezdett volna: vajon mi lehet az oka a felvevőgép hirtelen eltűnésének? Ezért alkalmaztam a magas kameraállást, a felfüggesztett kamera Perkinsre irányul, amikor felmegy a lépcsőn, a fiatalember bemegy a hálószobába, ekkor kilép a látómezőből, a kamera azonban minden snitt nélkül tovább emelkedik, és amikor már az ajtó fölött vagyunk, megfordul a tengelye körül, és megint a lépcső alját veszi célba, sőt, hogy a közönség el ne gondolkodjék a kameramozgás funkcióján, az anya és fia közti vitával tereljük el a figyelmét. A közönség csak a dialógusra összpontosít, a kameramozgást figyelmen kívül hagyja; mi azonban, kihasználva a pillanatot, ismét vertikális helyzetben vagyunk, és a néző már nem is csodálkozik rajta, hogy a felülről mutatott Perkins a karjában leviszi az anyját a lépcsőn. Semmi sem élvezetesebb dolog, mint arra használni a kamerát, hogy lóvá tegyük vele a nézőt.
Truffaut Az a jelenet is nagyszerű, amelyben Janet Leigh-t agyonszúrják.
Hitchcock Hét teljes napig tartott a forgatás, és eközben nem kevesebb, mint hetven kameraállást alkalmaztunk, és mindezt egy negyvenöt másodperces jelenetért! A jelenethez csináltattunk egy csodálatos mű felsőtestet, amelyből, ahogyan belé hatol a kés, kiserken a vér, de végül úgy döntöttem, mégsem élek vele. Inkább meztelen modellel forgattam, aki hasonlított Janet Leigh-re. Az igazi Janetből nem látni mást, csak a lány kezét, vállát meg fejét. A többit a modellel csináltuk. A kés természetesen egyszer sem éri a testet, montázs az egész. A női testnek egyetlen olyan részét sem látni, ami tabu lehetne, az egyes beállításokat lassított felvétellel forgattuk, hogy a mell véletlenül se kerüljön a képbe. A lassítva forgatott beállításokat azután később sem gyorsítottuk fel, egyszerűen beleillesztettük őket a többi beállítás közé, a néző úgysem érzékeli, hogy sebességkülönbség volna a kétféle beállítás között.
Truffaut Elképesztően durva jelenet.
Hitchcock Igen, ez a legdurvább az egész filmben, és később, ahogyan pereg a cselekmény, a filmben egyre kevesebb a durvaság, mert ennek az első gyilkosságnak az emléke bőven elég, hogy a későbbiekben is fenntartsa a feszültséget, és elegendő szorongást keltsen a nézőben.
Truffaut Csakugyan leleményes ötlet, igazi újítás. Részemről azonban sokkal jobban szeretem a gyilkosságnál azt a jelenetet, amikor Perkins seprővel és felmosóronggyal igyekszik eltüntetni a nyomokat. Ennek a filmnek a szerkezete engem az abnormitás skálájára emlékeztet: házasságtöréssel indul, majd ott a sikkasztás, aztán egy gyilkosság, majd még egy, végül a pszichopátia; és mindegyik állomás újabb lépcsőfok felfelé. Erről van szó?
Hitchcock Erről, bár Janet Leigh az én szememben minden szempontból átlagos polgárlány, semmi több.
Truffaut Igen, de mégis az abnormitás felé vezet bennünket, Perkinsnek meg a kitömött madarainak világába.
Hitchcock A kitömött madarakkal sokat foglalkoztam, valamiféle jelképet láttam bennük. Magától értetődik, hogy Perkins madárpreparálással foglalkozik, hiszen a tulajdon anyját is "preparálta". De ezeknek a jelképeknek másik jelentésük is van, főleg a bagolynak; ezek a madarak az éjszaka birodalmához tartoznak, állandóan lesben állnak, állandóan figyelnek, ez pedig jól illik Perkins mazochizmusához. Perkins jól ismeri a madarakat, és azzal a tudattal él, hogy azok állandóan nézik. Saját bűnösségérzése tükröződik az őt néző madarak tekintetében, és annyira szeret madarakat preparálni, hogy az anyját is teletömi szalmával.
Truffaut Nem lehetne kísérleti filmnek tekinteni a Psychot?
Hitchcock Talán lehet, nem tudom. Csak annak örülök, hogy a film hatással volt a nézőkre, ezt én minden másnál fontosabbnak tartottam. A Psycoban a téma nem túlságosan fontos, a szereplők se olyan fontosak, csakis az a fontos, hogy úgy illesszem össze a film alkotóelemeit, a fényképezést, a hangeffektusokat meg a többi tisztán technikai kifejezőeszközt, hogy a közönségnek végül égnek meredjen minden hajszála. Azt hiszem, nekünk az a legnagyobb elégtétel, ha a filmművészet fel tudja rázni a legszélesebb tömegeket. És a Psychonak ez sikerült. Nem a film üzenete hatotta meg a nézőt. Nem is egy sikerkönyv filmváltozata ejtette rabul. A film, a színtiszta mozi hozta izgalomba...
Truffaut Ez igaz...
Hitchcock Azért vagyok olyan büszke a Psychora, mert ez a film szőröstül-bőröstül a miénk, filmrendezőké, a magáé meg az enyém, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint az összes többi filmem. De mai napság úgyszólván vitatkozni se lehet erről a filmről, mert egyszerűen megközelíthetetlen a ma használatos fogalmakkal. Az emberek ilyesmiket mondanak: "Ezt vagy azt nem szabad csinálni, szörnyűséges a téma, egyetlen nagy színész sincs a szereplők között, a filmben nincs igazán nagy szerep." Ez mind igaz, és mégis, elsősorban az határozza meg a néző reakcióit...
Truffaut ...érzelmi vagy fizikai reakcióit...
Hitchcock ...érzelmi reakcióit, ahogyan a történet meg van szerkesztve, az, ahogyan elmesélem a történetet. Hogy a kritika milyennek tartja a filmet, jelentéktelennek-e vagy remekműnek, az nekem édesmindegy. Nem azzal az elhatározással vágtam bele, hogy na, most csinálok egy nagy filmet. Arra gondoltam, hogy kellemesen eltöltöm az időt egy érdekes kísérlettel. A film mindössze nyolcszázezer dollárba került, és éppen ez volt benne a kísérlet: azt szerettem volna vele kitapasztalni, hogy vajon lehet-e ugyanolyan feltételek mellett mozifilmet forgatni, mint televíziós filmet? Tévéstábot választottam, csak hogy minél gyorsabban menjen a munka. Csak a zuhany alatti gyilkosságnál, a takarításnál meg egy-két olyan jelenetnél fogtam lassabbra a forgatás ritmusát, melyek az idő múlását jelzik. A film többi részét úgy forgattam, mint egy tévéfilmet.
Truffaut Úgy tudom, hogy a Psychonak Ön volt a producere. Nagy siker volt?
Hitchcock Mindössze nyolcszázezerbe került, és a mai napig körülbelül tizenhárom millió dollárt hozott a konyhára.
Truffaut Fantasztikus! Eddig ez a legnagyobb sikere?
Hitchcock Ez, és magának is azt kívánom, hogy egyszer maga is csináljon egy ilyen jövedelmező filmet. Olyan műfaj ez, amelyben a munkának - nem a forgatókönyv szempontjából, hanem technikailag - tökéletesnek kell lennie. Az ilyen filmekben a felvevőgép a siker kulcsa. Persze lehet, hogy a kritikusok fanyalognak majd, őket ugyanis semmi más nem érdekli, csak a forgatókönyv. Nekünk úgy kell megszerkesztenünk a filmjeinket, mint ahogyan Shakespeare építette fel a darabjait, vagyis kizárólag a nagyközönségre összpontosítva.
Truffaut A Psycho már csak azért is egyetemes, már csak azért is minden nemzet számára egyformán értékelhető mű, mivel felerészt némafilm. Két vagy három tekercsben például egyáltalán nincs párbeszéd. Egyszóval nem lehetett nehéz szinkronizálni vagy felirattal ellátni.
Hitchcock Thaiföldön például - nem tudom, hallott-e róla - nincs se szinkron, se felirat, ott egyszerűen kikapcsolják a hangot, odaállítanak valakit a mozivászon mellé, és az olvassa fel, más-más hangon, a dialógust.
(Ádám Péter fordítása)