King Kong tanulmányok[165]
A Tarzan az énhez közelibb vágyak kalandos édene. Tarzan[166] a boldog vadember leszármazottja, Kong[167] a tragikus vadember őse. A Tarzan-filmek a kultúrából jött asszonyt is egyesítik a dzsungellel és a természeti férfit is a nagyvárossal (Tarzan New Yorkban). Tarzan megőrzi erejét a civilizációban, Kong elveszíti. A Tarzan-filmekben a nő elhozza a kultúrát, amelyet a "romlatlan" erőket megtestesítő férfi védelmez a civilizáció ellentmondásaitól. Dzsungel és civilizáció érintkezése a Tarzan-filmekben mindkettőnek használ, a King Kongban mindkettőnek árt. Denham tönkreteszi Kong szigetét, Kong New Yorkot. A Tarzan-filmekben gyermek születik a világok találkozásából, a King Kongban számtalan halott marad utána. Tarzan legyőzi az üzletembereket, politikusokat és technikusokat, Kongot legyőzi a modern világ. Tarzant Jane megtanítja beszélni, Ann és Kong nem értik egymás nyelvét. A King Kong egy kommunikációs kudarc története. A későbbiekben a Tarzan-típusú dzsungelfilm is a King Kong tradíciójának vonzásába kerül (Mondo Cannibale).
A nagyvárosban még egyszer lejátszódik minden, a nagyváros a sziget steril, absztrakt mása, a szigetről visszatérve benne is meglátjuk a kozmikus távlatokat és a fantasztikus erőket. Megkövült erdő. A város távolképei ráébresztenek Manhattan és Stonehenge kísérteties rokonságára. A rítusból játék lett, a templomból cirkusz, az Empire State Building a tágas, derengő távolképeken mégis olyan, mint a világ sátrának tartóoszlopa.
Miért pusztítja el a kultúra Kongot, a szenvedély, sőt, az erósz héroszát? A szenvedély nem állítható maradéktalanul a kultúra szolgálatába. A szenvedély lényegileg nem alkalmas a szolgálatra, mert elsodorja önmagát és aláveti azt, amit szolgál. A szenvedély jelen van az aszfaltdzsungelben, de vele jár a szerencsétlenség. A tragédia tárgya a tiltott eksztázis, melynek nincs helye a számító, józan, zsúfolt világban. Ha az eksztázis önmagunknak az éntől való szabadságolása, vagyis a köznapi nyelv egyszerűsítő és énpárti kifejezése szerint "az egyén kifordulása önmagából", akkor a tragikus embert a társadalom érzi asszimilálhatatlan pontnak. A tragikus lény az a pont, ahol a társadalom kifordult önmagából. Körülötte ezért felforr - vagy megfagy, de nem lehet zavartalanul langyos a világ. A tragikum létformává szilárdult, megtestesült extázis.
Kong harcol a várossal, mintha a nagyvárosban az általa a szigeten legyőzött és sakkban tartott archaikus és anarchikus erőkkel kötöttek volna valamilyen sötét és terméketlen kompromisszumot. A hüllők az embertelen természetet képviselik, a város a természetellenes embervilágot. A hüllők világa egyén-alatti, a városé egyén-feletti: a nyers hús illetve a tömeg. A hüllők képviselik a szelídítetlen természetet, a város a halott természet síremléke. A szentség világának lelki érvénye az átlelkesült természet szelídült, de nem halott változatát feltételezi, s a város, a természet halálával együtt, az istenek halálát. A hüllőkből gépek lettek; a szigeten az erósz erősebb, a városban a destrukció. A lélektelen erő dominál, az élet a földön már csak vendég. A későbbi filmek nagy attrakciója a hüllők rászabadulása a városokra (Gappa; Godzilla, Szörny 20 000 öl mélyből). A nyers hús és a tömeg gépesített világa, az át nem lelkesült természet és a lélektelen társadalom harcának eredménye a teleológián eluralkodó kontrateleológia: a katasztrófa, a hamu. A King Kong és az ötvenes években felvirágzó japán sci-fi, a mai sötét mitológia előzményei, a nyers és a hamu oppozíciójára épülnek, melyek közül eltűnik a meggyőző közép.
King Kong a Broadway-n
Igaznak bizonyultak a halászok meséi, kézzelfogható tény a sziget, valóság és nem pusztán mese, de hiába, a filmesek a valóságot is csak látomásként tudják kezelni: "Nagyszerű beállítás lesz!" A rítus leáll! A filmezés, mely meg akarta örökíteni, szétrombolta a közvetíthetetlen, rögzíthetetlen jelenlétet. King Kong képe helyett ezért végül magát Kongot ejtik foglyul. Valóságként használjuk-e még a valóságot? Már a Piszkos kezek hőse is attól félt, hogy megszökik előle a kávé igazi íze, nem az ő szájában érezhető. A végponton a kávé ízének élvezete csak a kávéreklám élvezetének része, mert nem a kávétól, hanem a kávéreklámtól tudjuk meg, mi benne a jó. A kellemes képek hipnotizált világából szökik a valóság. A nézők megbilincselt kalandot akarnak, mely nem avatkozik bele az életbe. Épp ez minden kép lényege: az életbe be nem avatkozó megbilincselt kaland. Denham így jelenti be Kongot a Broadway színpadán: "Király és isten volt abban a világban, ahonnan jövünk. A mi civilizált világunkban azonban csak fogoly, s mi látványosságként mutatjuk be, hogy kielégítsük az önök kíváncsiságát." Kongot, aki a szigeten isteni anyag és titáni energia, a városban csak képként, formaként tudják megközelíteni. A lét lázad, nem fér el a formákban. Inoshoro Honda filmjében (King Kong harca a robottal) őrült tudós hurcolja Kongot egyfajta kapitalista Gulagra, a régi filmben a showman rabolta el. Ez sztárnak, amaz rabszolgának, de a sztár éppúgy rabja a közvéleménynek, mint az őrült keleti diktatúrák munkása a rendőri-katonai erőszakszervezeteknek.
Schoedsack utolsó munkája, A hatalmas Joe Young, a King Kong második, katasztrófafilmes felét, a New Yorkba hurcolt gorilla történetét dolgozza fel újra. Jill kismajmot vásárol, kiből hatalmas lény válik. Joe, a gorilla, akivel Jill egyedül élt a fekete Afrika eldugott zugában, áldozat, fel kell áldozni a karrierjét, prédául vetni a publikumnak, kiállítani és leleplezni. A régi dalt, amelyre a kölyök Joe elszenderedett, hangversenyzongorán játssza a lány. A zongora egyszerre emelkedni kezd, a hatalmas lény emeli magasba a dobogót, a lányt és a zongorát. Dupla rettenetes poén: egyrészt a tartóoszlop obszcén mivolta, az alapé, mindannak hordozójáé, amit hangoztatunk és vállalunk, másrészt az obszcén alapelv végső jósága, szemben a mesterséges, sikeres világ végső gonoszságával. Alul a megbilincselt rab, az őserdő, a rút óriás, fent a reflektorfényben szelíd dallamot előadó szépleány, de itt Az opera fantomjával ellentétben, nemcsak a felső réteg, a szépség, hanem az alsó, a rút, az erős, a fenntartó is áruvá válik. A hatalmas Joe Young előlegezi a mai tömegkultúra esztétikáját. A kiterjesztett gazdasági racionalitás általi ellentmondásos emancipáció, az áruvá válás új dimenziója: a rút élvezete, a titkos nyilvánossága, a rejtőzködő kiállítása.
Milyen nagy lecsúszás a karrier, s milyen halmozott szellemtelenség a társadalmi nyilvánosság! A hatalmas Joe Youngban kifejlődik az alapfilm melléktémája, mely Az opera fantomja és A panoptikum titka alapmotívuma volt: a művész lázadása a közönség ellen. A szerepe ketrecéből kitörő művész tarolni kezdi a közönséget.
Lecsúszás katasztrófafilmmé
Az utókor interpretátorai pártosabb szenvedéllyel állnak Kong mellé, mint maguk a szerzők. King Kong nemes vad, írja David Annan, "azonban a félmeztelen New York-i ringyó és a harci repülők őt is legyőzték."
A szörnyűség és a gonoszság nem azonos. Ha a technika fenyegetővé torzul, akkor a bioszörnyek rosszból jóvá alakulnak át. A jó szörny nem kevésbé rút és nem kevésbé félelmetes. Jósága nem etikus, csak naiv lelkesültség és elcsábítható érzelmi melegség. Az érzelmek labilitása és túlzásra való hajlama jellemzi.
Insoshiro Honda filmjében (King Kong harca a robottal) egyszerűen elhurcolták Kongot, nem a monstrum saját erőinek konfliktusteljes kibontakozása okozza a válságot. A kínai mitológia Majomkirályát gőgjéért száműzték, hogy hegy alá temetve, prométheuszi kínokra ítélve bűnhődjék és eszmélkedjék. Itt ugyanazt teszik a bűnös emberek a bűntelen erővel, amit egykor az istenek tettek a bűnössel, a hencegő, fegyelmezhetetlen Majomkirállyal. Megszálló csapatok özönlik el a szigetet, hogy az elrabolt Kongot besorozzák munkásnak. A parancsoknak alávetett túlfegyelmezett ösztön a világ létét fenyegető gonosz anyagot hozza napvilágra az uránbányában. A munka rabszolgamunka, s az alvilág, a halál birodalma, a munkahellyel ekvivalens. Dr. Vu, az őrült tudós, egyfajta apafigura: a rettenetes atya mint nagy üldöző. Az ellentábor az egyenlők világa, a fiúk közössége, a kortárs csoport demokráciája, a hierarchiáktól mentesen jól funkcionáló világ. Kong a férfierőnek a fiúk köztársaságába átmenthető emléke. Itt két Kong van, a fegyelmezhetetlen valódi, és mechanikus mása, az abszolút gonosz. A mechanikus Kong a legtökéletesebb harcigép: a tiszta destruktivitás vágytalan. "Új fejezet a hódítások történetében!" - mondja a dekoratív, hideg kémnő.
A szolgaság, a terméketlen engedelmesség rossz álmából kell a hipnotizált Kongnak felébrednie. A katasztrófa a lázadás ünnepe, a hamisított, börtönné tett világ lerombolása, melyek erőszakszervezetei üres szívű emberek mániáit szolgálják, steril lényeket, akik maguk sem tudják minek élnek, lényegileg intrikusok, nyugtalan, izgága lelkek, örökké konspiráló bajt koholók. Inoshiro Honda filmjében a tudós fölénye, feszessége, merev kultúrája, túlkulturált önzése a gonosz és nem a nyers naivság. A mechanikus majom rombolja a várost és az igazi Kong menti meg. A kis nő beleül a rém tenyerébe, felmosolyog rá, hintázik Tokió tetői felett, és beszél hozzá. Inoshiro Honda Kongja magányos hős, jutalom nélkül távozó, önzetlen segítő. "Visszamegy a szigetére. Torkig van a mi nagyszerű technikánkkal és civilizációnkkal!"
A japánok kevesebbet mondanak el a szigetről, témájuk világunk összeomlása. Filmjeikben közvetlenül áll szemben a kezdet és a vég, a nyers és a hamu. Guillermin King Kongjában visszatérnek a japánok által kidolgozott arányok és tendenciák. Guillermin a horror és az egzotikus útifilm közegéből a katasztrófafilmbe helyezi át a cselekmény súlypontját. A Dallas-kor sikerorientált, rámenősséget csodáló, dezilluzionált, de viszonylagos védettségben élő, ezért fantáziátlan, mégis valamilyen minimális, lelkileg nem túl költséges idealizmus fantomába kapaszkodó emberének kell közvetítenie Kong történetét.
Fred is álmodozó, az olaj az álma; egyszerű célok változtatják meg a világot. Fred számára a sziget semmi más, mint egy óriási olajtartály fedele. Jack, a paleontológus, csak potyautas az olajkutató hajón. A megértő és megőrző tudománynak nincsenek olyan eszközei, mint a zsaroló, vesztegető, kiszipolyozó és irtó iparnak. De Jack olyat tud a szigetről, amit az akarnokok nem sejtenek. Az ipari gyarmatosítók, akik nem csak a népeket, még a vizet, eget, földet, levegőt, sőt, a sejteket s a kozmikus létezést is nyersanyag- és szemétteleppé változtatni indulnak, azt hiszik, ők fedezték fel kém-szatellitjeikkel a szigetet. Jack régi iratokat idéz, útinaplókat. A felremegő zene figyelmezteti az embert, hogy nem lehet tökéletesen felelőtlen, mert nincs egyedül, semmi sem csak az, ami, mint része az egyetemes harmóniának, és a - katasztrófafilmi - gonosz nem önálló alapelv, csak defekt, kiesés ebből a harmóniából.
Ha a hajó a bolond világ, az emberek társadalmának képviseletében lebeg a kozmoszt és a természetet képviselő tengeren, akkor a szellem embere az első számú fölösleges ember a bolondok hajóján, és a szépség embere, az ájult, gyenge nő a második fölösleges ember. Az előbbi az egyetemek küldötte, az utóbbi, a színésznő, a filmstúdióké. Guillerminék nem sokat tudnak kezdeni a nővel. A nő és a majom találkozását nem sikerül eksztatizálni, az egykori rettegésteljes vonaglásból a féléber narkós imbolygása lett. A mentalitássá és világállapottá lett kábaság a személyiség határainak elhomályosulása, kizárja a nagy drámát, mert nyitottsága csak szétfolyó jellegtelenség, s nem a szenvedély következetessége sodorja, csak a bármit kivitelező, gátlástalan, konok és belátástalan agresszivitás. A világ sem lehet kihívás, mert gonoszak az arányok, a sanszokat láthatatlan túlerők osztogatják, előre eldöntöttek a játszmák. Itt is terrorizálnak egy népet, kirabolnak egy szigetet, elrabolják az Erőt, az új filmben a történet mágikus, mitikus, misztikus és lelki értelme elhomályosul, az új Kong a réginél egyértelműbben állatszerű.
Miután a sziget olaja használhatatlannak bizonyult, a pénze után futó Fred Kongot hurcolja el kárpótlásként. A világot szétszedő és kiraboló életforma csak további előnyomulással, új és új erők alávetésével tarthatja fenn önmagát. A harmincas évek technikájában még volt valami emberi, voltak határai, a mai technikusok azonban azt tesznek Konggal, ami tetszik. Lehetetlenné vált a titán drámája, aki elhagyja világát egy asszony miatt.
A környezetvédő mesévé egyszerűsödött és halványult új filmben a civilizáció a paranoid üldöző, a természet pedig impotens. "Légy rendes, engedj el, kérlek. Ennek a dolognak kettőnk közt nincs semmi értelme, nem tudod belátni?" - győzködi a lány a monstrumot. Az emberi arcú férfi túl hamar visszakapja a nőt a rémtől, még nem történt semmi, mert nem történt meg minden. A kaland csak a majomig vezet, és nem a világ első percéig.
Jack szerint a tőkések és technikusok csak szabad utat kapott terroristák. A film vége kegyetlen kivégzés, nagy mészárlás, melyben az életnek, erőnek, nagyságnak és egyszeriségnek semmi esélye az emberi hangyabolyban, ahol csak a legblődebb konformizmuson belül vannak alternatívák. "Disznók!" - üvölt a tudós. A nagy szív megáll. A testre modern dögkeselyűkként vetik rá magukat a fotóriporterek.
A fenségesnek mint negatív értéken alapuló mélyebb fogalma még nagy gondolkodókat is megriaszt, így Nicolai Hartmann is szeretné kiküszöbölni a fenségesből a nyomasztót. Stephen King pontosan foglalja össze az igazi Kong-tragédia hatásának lényegét: a monstrum pusztulásakor meg kell könnyebbülnünk, és egyúttal szégyellni kell megkönnyebbülésünket.
Jurassic Park[168]
"Van egy kis szigetem Costa Rica mellett" - szerénykedik a vállalkozó. Felnőtt egy új elit, melynek nincs szüksége a hatalom megkülönböztető gesztusaira, a luxus szimbólumaira. Megjelenésükben, szokásaikban olyanok mint mi, annyi a különbség, hogy ők nyomkodják a gombokat, rángatják a drótokat, és még a sejtjeink fölött is ők rendelkeznek. Nem utánozzák az egykori arisztokratákat, nem urizálnak, túlságosan nagy hatalmukat óvakodnak kifejezni, tudják, hogy inkább álcázni kell.
Paradicsomi tájnak indulunk neki, mely a Frankenstein-filmek lombikembereihez hasonlóan, horrorisztikus üzelmek terméke. "Engem aggaszt a természettel szembeni alázatnak ez a hiánya" - fejtegeti a matematikus, de ő sem ad példát az alázatból.
A pontosan kalkulált, előrelátott események pályáján indul a cselekmény. De ember tervez, hüllő végez. A kihívásokkal találkozni - s az igazi jelenlét maga sem más, mint kihívás - annyi, mint letérni a pályáról, s úttalan utakon haladni, a váratlan közegében rögtönözve és az ismeretlen tükréből visszatekintve ismerni meg önmagunkat. A pályán csak egymás lekörözéséért vagy leszorításáért folyhat a verseny: a thrillerek modern kegyetlensége. A pályáról letérve más világot pillantunk meg, mely az előbbivel összemérhetetlen. A Drágám, a kölykök összementek gyermekcsapatának az elővárosi ház kiskertjén kell átkelnie. A kiskertben benne szendereg az egész Jurassic Park, csak a köznapi ember nem látja, kicsinyítő gépen kell átmennie, hogy újra lássa a maga létének valós arányait a kozmoszban.
"De ez a hely, ez végre több, mint egyszerű illúzió!" - büszkélkedik az öreg illuzionista, aki bolhacirkusszal kezdte, miután eljött Skóciából. Bolhacirkusz lett a világ, és bolha benne minden férfi és nő, és csak azért támadnak fel, hogy bolhasorsra jussanak, a dinoszauruszok: végül még a feltámadás vágyképe is megalázó rémképpé változik. A sziget paradicsoma kézzelfogható fizikai valóság, mégsem igaz. Az igazság cserbenhagyta a valóságot. Az új hatalmasok nem a világról hazudoznak, a hazugság nem utólagos és lefosztható, beleszövik a világ létébe. Az öreg John szigete a paradicsom prostituálódása, önmaga számára is terhes, kielégületlen és kielégíthetetlen vergődés, maga az akaratlan gonoszság, a belső üresség.
Az ember olyan nagyszabású világot épít fel, amelynek végül ő a gyenge pontja: a vakukat villogtató riporterek (King Kong), a szörnyet provokáló részegek (A hatalmas Joe Young) és a dinoszaurusztojásokkal csencselő Kövér. A Kövér okozza a katasztrófát, nem a mániákus vállalkozóként modernizált frankensteini álmodozó. James Whale Frankensteinjében is a szolga cseréli ki az agyakat és bőszíti - a King Kong vakuinak megfelelő - égő fáklyával a monstrumot. Mindig itt az emberalatti ember, aki az emberfeletti ember vállalkozásaiba beleavatkozik és eredményeivel visszaél. Nem a Gonosz a bűnös, hanem az Alantas! A Gonosz a fenséges minőségek funkciója az alantas világban, az isteni és természeti minőségek lehetetlen vergődése a modern világban. A mindenki eszén túljárni akaró hiperracionális érzéketlenség jelenti itt a modernség nagy gyengeségét. A Jurassic Park témája a késleltetett szabadulás egy szorongatott helyzetből, amit a szolidság hiánya okoz. A szolidság hiánya pedig azt jelenti, hogy szétszedik a világot, ahelyett, hogy ajándékként vennék és egymásra találnának benne. A Jurassic Park is úgy izgatja látogatóit, mint Kong szigete. Noszogatják, provokálják, s ha nem mutatja meg magát, csalódást, ha megmutatja, iszonyatot kelt. Az aszfaltember week-end-humanizmusa számára az igazi természet maga a borzalom.
A Jurassic Park készítői a King Kongból, amely - a szép és a szörnyeteg történeteként - erotikus horror volt, családi filmet csinálnak. Filmjüket arra a motívumra alapozzák, a hüllőkére, ami a King Kong cselekményének legperverzebb részét jelentette, s melynek kispórolása csődbe vitte Guillermin King Kongját. A cselekmény kerete egy pedagógiai probléma fantasztikus projekciója.
Az öreg John, az unokákat veszélyeztető nagypapa, föl akarja éleszteni, ami halott, ahelyett, hogy azt védené, ami él. Grant hasonló okokból nem alkalmas apának. Túlságosan sokat jelentenek számukra a dinoszauruszok, a nyers élet fétisei, az ágaskodó hústornyok, a fallikus csodák, s így arányosan keveset jelentenek embertársaik. A szörnyek üldözik a gyerekeket, mert a pornográf kor erotikájának fallikus fetisizmusa elvált a nemzéstől. A modern erotikában a nemzés mint középponti tényező helyére kerül az orgazmus, és az új erotika "gyümölcse" nem a gyerek, hanem a pornográfia által kódolt rítusok középpontjába helyezett nemi szerv. A Jurassic Park horrorjának témája a gyerek és a nemi szerv konkurenciája.
A Jurassic Park hősnője tétlen, nem ő ébreszti a szigetet, hanem a férfiak. A nő kimarad a szigeti kaland nagy részéből. Nem hoz alternatív eszményt, beállítottságot, legjobb esetben szelídíti a férfiakét. A King Kongban irtózatos szenvedélyek kirobbantója a nő, a Jurassic Park hősnője a nem működő, beteg pontokon van jó kontaktusban a szigettel. Nem a fejedelmi erők tombolása vonzza, a nyomorultak pislákolása az ő igazi területe.
Az új Hollywood gyerekfilmként pergeti újra a régi mozimitológiát, mert a széteső családtól nem sokat kapott generációk átlaga örök óvodás maradt. Az ötvenes-hatvanas évek érzelmileg szocializálódni képtelen narcizmusa, a magát túl nagyra tartó, merev és exponált én pánikos magánya helyébe a hetvenes-nyolcvanas évek egymásban megkapaszkodó, a közvélemény és a média által egész életen át kézen fogva vezetett embereinek krónikus infantilizmusa lép.
A vállalkozó azt állítja, hogy a sziget állatai között nincs hím, de ez csak addig van így, amíg Grant ellenáll a gyerekeknek, s a családalapításnak. ("A gyerekek... lármásak, zűrösek és túl sokba kerülnek.") Merian C. Cooper leállította a Création forgatását, mert hiányolta a centrumot, a központi láncszemet, azt, amit a Jurassic Park nemzedéke immár fölöslegesnek érez. A Jurassic Parkból King Kong kimarad; az apátlan társadalom megfelelője az istenkirály nélküli sziget. A hüllők veszik át Kongtól a beavató szerepét.
Miután az elmúlt kor reprezentatív filmjei (a Carrie, az Ördögűző vagy az Ómen-filmek) a nőtől való félelmeket átvitték a gyerekre, az attraktivitás is a gyerek tulajdona, nem a nőké. Az új románcok szülőrománcok, a szülők elváltak, gyűlölik egymást, s - szeretetéért harcolva, rivalizálva - a gyereknek udvarolnak (Kramer kontra Kramer). Miután az erotika nem mágikus többé, csak átvilágított gimnasztika és kötelező higiénia, a nemek sem jelentenek egymás számára rejtélyt és nem különböznek egymástól jelentőségteljes módon, az érdeklődés elmélyítését átveszi az erotika élménykörétől a fogamzás élményköre. Most újra a nemzés és gyermek jelenti a lét forrásával való találkozást. A Jurassic Park fantasztikus utazásában benne rejlő ösztönös, vulgáris orgazmusterápia a nemi aktust újra nemző aktussá minősíti. A nemzés híján ugyanis, az új nemzedék érzése szerint, az erotika nem tud kitörni a képek, a mimézis, a látszat világából. A nemzés terheli meg sorsszerű következményekkel. A nemzésben az, ami addig csupán kép volt, nemi rituálé és csábító tánc volt, új valósághoz vezet. A gyermek a szülők képe, de a mimézis teremtő elvvé válik benne... Mozdul egy tojás! Bújik ki a kis lény. Az öreg biztatja, lelkesíti. Ujjongó zene ünnepli az eseményt. Ez az igazi csoda itt, nem a nemek ambivalens, húzódozással teli, meggyőződés nélküli viszonya. A férfi-nő kapcsolatból kiveszett varázs az új amerikai filmben gyerek és szülő viszonyában éled újjá. Ma a gyermek olyan titokzatos lény, mint régen a nő. Ma ő hódítja meg az erősebb felnőttet, mint régen a nő az erősebb férfit. Ma a paradicsomi tájak hozzá kapcsolódnak, ő járja be őket (Drágám, a kölykök összementek).
A Jurassic Park tovább viszi az újabb katasztrófafilmek "zöld" tematikáját. Sikeresebb Guillermin King Kongjánál, mert sikerül kapcsolatot létesítenie két népszerű motívum, a környezetvédelmi és a családvédelmi tematika között. Már a Cápa I. témája is ez: Brody seriff megküzd a cápával s a válság egyúttal elmélyíti fiával való felületes megoldatlan kapcsolatát. A gyerekeket mindennap újra meg újra meg kell menteni a hüllő-gonosszá, az emberi utópiáktól hüllőtávolivá vált világtól, s e célból a családot mindennap újra ki kell találni.
A King Kongban csak a szerelmespár járja meg a dzsungelt, a Jurassic Parkban a szülői funkciót és A svájci Robinson család stílusában megvalósult együttműködést gyakorló családi expedícióvá válik a szafári.
A Jurassic Park elsősorban a férfi története, akinek nincs kedve és nem tud apává válni. A férfi és a nő indul el a szigetre, és a kaland helyén találkoznak a gyerekekkel, mintha a jövőben megszületendő gyermekeiket kísérnék, forró és időtlen világon át, a születés felé. Annak kell nagyobb utat megtennie, aki kevésbé kész a családalapításra: ez a férfi. Az Alien-filmek a nő útját mutatják be a család és az anyaság felé, a Jurassic Park a férfiét. A Terminátor I.-ben az anyáért jön el jövendő fiának küldöttje, hogy kihozza belőle az anyát. A Vissza a jövőbe I.-ben hasonló módon jön el jövendő fia az apáért. A Jurassic Park kalandjának eredménye komplett kvázi-család, melynek alapja a férfiak megtérése az apai illetve nagyapai szerepekhez. A helikopter felszáll, elhagyja a tomboló, vonagló, burjánzó szigetet. A két gyermek a férfihoz bújik, a nő pedig mosollyal ismeri el a végeredményt.
A King Kong alapszerkezete
Bár a King Kong abban az időben játszódik, amikor még markánsan férfiasak voltak a férfiak és lágyan nőiesek a nők, a film mégis kénytelen megkettőzni önmagát, mert Ann eksztázisa, az első rész tárgya, nem találkozik Kong eksztázisával, a második rész témájával.
A dráma forrása a kalkulálhatatlan erők küzdelme a kalkulációval. Kongnak sem a szerelmet, sem agresszivitását nem fékezi a józan számítás. A prózaibb partnerek vetélytársa az illegális, az idők mélyéből érkező állatvőlegény. A kiöltözött nézőtéri tömeg, kényszeredett fecsegés közben, bizalmatlanul bámulja Kongot, a megláncolt szenvedélyt. A szigeti kaland tanúsága szerint a modern élet számára katasztrófa a szenvedély. A városi kaland tanulsága, hogy a szenvedély számára katasztrófa a modern élet.
Driscoll a férfi nyilvános, napvilági, Kong a férfi titkos, éjszakai arca, Denham a napvilági arc túlzott, mértéktelen, könyörtelen, nagyvilági áldozata, a hüllők a titkos arc túlzott, kilengő változatai. A nőkért harcoló Denham csereeszköze a pénz, a vagyon, a hír, a dicsőség, Driscollé a házasság, a féltés, a gondoskodás, Kongé az extázis, a hüllőké a destrukció. A nőért harcoló erők hol megkapják Annt, hol elveszítik. Ann ingamozgást végez, amíg megnyugvást talál. A megnyugvást nem a legintenzívebb, de nem is a legprózaibb viszonyban találhatja meg.
A nő két partnerével, gazdaságilag a rendezővel és organisztikusan a monstrummal egyesül, hogy elszakadjon tőlük. Driscolltól ezzel szemben azért szakad el, hogy végül egyesüljön vele. Kong (az ösztön, az erő, az élet) és Denham (a haszon, az érdek, a számítás) megbénítják egymást, csak a középső erőre lehet építeni, s ez Driscoll (az érző szívvel megtámogatott morál). A sziget ura (Kong) és a város ura (Denham) legyőzik egymást, s Driscoll, a hajó kormányosa (a tenger ura) viszi el a lányt. Driscoll szemben áll Denham önzésével. "Csak a filmje érdekli!" - mondja rosszallóan. Az érzéki fenségesség és az érzéketlen józanság egymást tönkretevő erőinek harcából kiemelkedik a morális intimitás megbízhatósága s a házasság megerősített intézménye.
Bizakodó rezignáció
Ha az emberben jelennek meg állati vonások (Dr. Jekyll és Mr. Hyde; A farkasember), a humán formát cáfolja meg a bestiális tartalom. A nagy, veszélyes állatban megjelenő emberi vonások csökkentik a szorongást, arra utalva, hogy a lényekben több van, mint aminek látszanak, s minden felfelé tör, a szellem felé.
Az Empire State Building túldimenzionált kőfétis, az élet megkövült fája, a világ beteg tengelye, mely nem az embert vezeti a földről az égbe, hanem az istent az égből az aszfaltra. Egyben hatalmas fallikus oszlop is, melyre felhurcolja Kong a nőt. A fallosz azonban éppúgy nem vezet a női ölbe, mint a világtengely az égbe, a meg nem értett és elárult erő mindkét értelemben az ürességbe mered, ezért válik az Empire State Building fenségre irányuló szándéka szomorúvá és szemérmetlenné.
Az isten örök gyermek, mert csak a gyermek ismeri a mindenhatóságot, de a gyerekkor, kezdetként, az időre ítélt, a nyüvekként hemzsegő percek pusztító munkája. Kong esetlenül megsimogatja a visítozó Annt: az utolsó óriás a nőre hagyja a világot, arra, aki a gyengék világában is a leggyengébb, aki eladta Kongot és eladta magát az idősebbeknek, és mit sem sejt megbízatásáról. A szörny, az óriás, az isten, a király megsimogat egy nőt, rájön, hogy nem sokat tehet, várja a halált: átlépett a modern világba.
Ez a gyöngéd simogatás és ez a nehézkes, óvatos alig-érintés több mint a konvencionális szeretkezés, az jobban hasonlít ama nagy destruktív harci jelenetekhez, amelyeket korábban láttunk. A simogatás - a birkózás, legyűrés és széttépés ellentéte - megerősíti a tárgyát létében. Épp ezért a tehetetlenség megnyilatkozása is. Nem tud teljesen összeolvadni, felemészteni, bekebelezni. A simogatással a másiknak veti alá magát, és semmi mást nem akar, csak hogy a másik legyen, és pontosan így legyen. A simogatás a megkapaszkodás fordítottja: belém kapaszkodhatsz, veled vagyok!
A gátlások, mondja Freud, lemondást jelentenek a funkcióról, a hozzá kapcsolódó szorongás miatt. Az átszexualizált funkció zavart szenved, mert átmegy rá a szexuális tilalom, az erotikus vágy szükségképpen megy át halálvágyba. Kong elveszti érdeklődését a támadó repülőgépek iránt. Elfordul a nőtől, egyedül marad. A nagy hencegő, aki mellét verte a győztes viadalok után, kedvét vesztve leborul, végül a mélybe hull. Denham: "Nem a repülők tették, a lány ölte meg a szörnyet. Túlságosan szerette a lányt."
Első pillanatban csak a pusztulást látni. A King Kong happy endje pusztulásra ítéli a kalandot és fantáziát. Elbúcsúznak az élet nagyszabású, veszélyes, félelmes és érzéki felétől. Tovább élni és nem halni bele annyit jelent, mint józan pragmatizmussal visszafordulni a közönséges élet kicsi, de valóságos, prózai, de létfontosságú problémái felé. Kong viszi fel a nőt a csúcspontra és Driscoll viszi vissza a próza szintjére. A kérő feladata, hogy visszahozza a nőt egy elsüllyedt és elfelejtett világból, ahova az imádó elragadta. Ha a férfi csak imádó, akkor elvesznek a társadalom számára (Elvira Madigan). De ha a férfi családalapító, akkor a pár a társadalomnak is része, nemcsak a kozmoszé. A kultúra kalandjaként rehabilitálja, amit elnyomott. Mindaz, ami elveszett, megsemmisül életformaként, de újjászületik életmozzanatként. Az eksztázisban minden újra felvillan, ami elveszett. Ami elveszett, csak a nyilvánosság számára veszett el: a féléber lélekben való szendergés által vagyunk még egyáltalán részesei az emberi sorsnak és az elevenség drámájának.
A King Kongban a hős nem a felnőtt szubjektum képe, aki legyőzve a káoszt és a tehetetlenséget, kijut a labirintusból és szolgálatába állítja a sötét erőket, hogy megmentse a szép nőt és újrakezdje a világot. A hősi aspektusnak nincs helye a külvilágban, Kong ezért összezúzódik a realitáson és visszaadja a nőt a férfi nem-hősi részének. A szigettel, az anyatermészettel összeforrt Kong (a róla alkotott anyai álmok piedesztálra emelő, hősi dimenziójával összeforrott lélek) soha nem tanult meg kicsi atomként élni. Az óriás legyőzi a rémeket, de az óriást is le kell győzni, mert mindenütt rémeket lát.
A város tisztán művi világ, de az ember nem művi lény, nem tud tiszta nem-természet lenni, mindig átmeneti lény marad, egyfajta Kong. A mindennapi életben nincs helye a szenvedélynek, de az emberben helye van, s az ember ezért, ha retteg is tőle, ha rövid ideig viseli is el, keresi a nem-mindennapit. Az ember mindig megláncolja és megöli a szenvedélyt és a fantáziát, de ők mindig erősebbek láncaiknál, és haláluk is csak tetszhalál. Mándy Iván érti legjobban, ő jellemzi legpontosabban a szenvedélyes vágy mozihéroszát: "És ha éppen tudni akarod, King Kong ma is él, és örökké járkál, de csak éjszaka, és leemeli a házak tetejét és mindenhová benéz, mert addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a szőke Csodát."
James Bond filmbéli ellenlábasai, a történetek főgonoszai gonoszabbnál gonoszabb terveiket látványosabbnál látványosabb szuperbázisokon berendezkedve gondolják ki, amelyek harmincöt esztendeje emésztik föl bizonyos reprezentatív 007-es produkciók költségvetésének jelentős hányadát. Nélkülük egyetlen emberiségellenes összeesküvés sem volna hitelesíthető a vásznon. Lehetnek ezek víz alatt, vulkán kráterében, hófödte hegycsúcson vagy őserdei kazamatavárosban, Indiától Nyugat-Svájcig akárhol. Abban mindenképpen hasonlítanak, hogy látványos csodáikból, technikai játékszerarzenáljukból mit sem látnak a kívülállók, a megmentésre éppen hogy méltó földlakók tudatlan milliárdjai. A szuperbázis alig érintkezik a köznapi világgal, keveset mutat meg magából, ez néha ígéretes, néha eleve álcázásra szánt, mindenesetre az objektum teljes feltárulkozása e bepillantások után is feltétlenül látványos meglepetést okoz. Eddig még egyetlen Bond-forgatókönyvben sem szerepelt jéghegy gyomrában elhelyezkedő szuperbázis - de ha vászonra kerülne az ilyen film, azt a klasszikus hagyományt felelevenítő kétségbeesett kísérletnek kellene tartanunk, hiszen a jéghegy maga volna az erő- és monumentalitástartalékok rejtegetésének közismert természeti jelképe: kilenctized része a víz alatt van, a fenyegető látszat csupán "a jéghegy csúcsa". Ha a Bond-filmekben mindeddig nem is bukkantak föl jéghegyek, a Bond-jelenségnek mindenképpen köze van a látható egytized/láthatatlan kilenctized arányhoz, a meg-nem-mutatás gesztusához. A 007-es népszerűsége pedig - természetesen sok egyéb mellett - függvénye annak, hogyan viszonyul az egymást követő évtizedek közönsége a tág értelemben vett rejtőzködéshez, késleltetéshez, közvetettséghez. A Bond-filmek igyekeztek ugyan alkalmazkodni a változó igényekhez, ám ez egy határon túl lehetetlenné válik: az alkalmazkodás közepette pótolhatatlan Bond-specifikumok vesznének el. A Fleming-regények első megfilmesítései a hatvanas évek elején jó helyen és jó időben készültek: éppen azon értékek mozgóképes megjelenítésével kellett megfelelniük a közönségnek, melyek magát az adaptált irodalmat szuperbestsellerré tették. A könyvek egy következetesen önmagát nyújtó angol úriember kalandjairól mesélnek, csakúgy, mint az első filmváltozatok. Hogy mit is tesz angolnak lenni - az ezzel kapcsolatos sztereotípiák valószínűleg a népszerű nemzetkarakterológia újkori hagyományai közül a legrégebbiek. Ezek a régi sztereotípiák azonban az ötvenes években - tehát a Fleming-regények keletkezésének idején - ismét érdekessé váltak, Anglián kívül és belül egyaránt. Ami a belső érdeklődést illeti - hogy a mozinál maradjunk -, egyáltalán nem hiba a Free Cinema-mozgalmat teljes egészében az angol értékekről alkotott közhelyes képzeteket bomlasztó nagy kulturális front részének tekinteni, még ha ez csupán egyetlen vetülete is egy fontos filmes mozgalomnak. Anglián kívül mindenesetre a vélt angol értékek válsága nem szükségszerűen a válságot, hanem nemegyszer magukat az értékeket juttatta a néző és az olvasó eszébe. A gyarmatbirodalom elvesztése, mely a kortárs nyugati köztudatban elsősorban nem kényszerlépések, hanem megmagyarázhatatlanul nagylelkű gesztusok sorozataként szerepelt, éppen az ötvenes években tette izgalmassá, megfejtendővé a régi angol sztereotípiákat. Ezek a sztereotípiák ugyan sok mindenre vonatkoznak, de mintha mindegyikükre jellemző lenne az a bizonyos jéghegyhasonlat: vagy elfedi a látszat a lényeget, vagy éppen a felszínen látható dolgokból kiindulva becsülhetők fel az erkölcsi, szellemi, sőt gazdasági erőtartalékok. A hagyományos angol értékekkel kapcsolatban újra megfogalmazódik az, hogy értékelésük magát az értékelőt minősíti. Meg kell látni azt, ami nem nyilvánvaló, s - legyen szó bármiről - az erre való képesség érték, jutalma a beavatottság kellemes bizonyossága. Nem mondhatjuk, hogy az ötvenes éveket egészében véve ez jellemezte. A populáris értékek tekintetében akkor is Amerika diktált, és az amerikai közízlés éppen ebben az évtizedben kevés jelét mutatta a sznobságnak. A rockkorszak színes divatja, Elvis Presley botrányos vonaglása, a fecskefarkú autók magamutogató nyíltsága mind-mind azt sugallják: a lényeg igenis rögtön látható. Természetesen vannak kiválók és kiválasztottak, de a kiválóság felismerése még nem feltételez kiválasztottságot.
James Bond ebbe a világba születik bele, és talán az sem mellékes, hogy ennek a világnak melyik szeglete ad ihletet az írónak a sorozat első darabjaihoz. Fleming Jamaicán vakációzik, élvezi a Karib-tengeri fürdőhely örömeit és közben ír. Körös-körül rikítóan színes minden, csak az ő szuperkém hőse jár felidézhetetlen színű öltönyökben. Körös-körül megannyi testét mutogató férfi és nő, a Fleming álmodta regényalak viszont már a könyvek lapjain is ritkán jelenik meg nyakkendő nélkül. A vakációs paradicsom kedvenc anyaga a műanyag, amely - legalábbis a késő ötvenes években - természetidegenségével együtt is rokonszenvesen őszinte matéria. Nincs olcsó és drága műanyag, melyet csak a boldog kevesek volnának képesek megkülönböztetni. 007-es a sorozat néhány fontos korai darabjában éppen ezen a helyen, a felszín egységes plasztikvalóságában bukkan föl először, természetesen rögtön csupa olyasmit birtokolva, amely, ellentétben környezetével, rendelkezik a kiválasztottak által felismerhető minőségi fokozatokkal. Ilyen rajta minden, a zakótól a bőrtáskán át a selyemnyakkendőig. Mi az, amit az eredeti 007-es első látásra elárul magáról, mondjuk a szuperhősök imázsában mai napig "legérdekeltebb" tizenéveseknek? Ők nyilván egy szimpatikus és férfias arcot látnak, egy arányos, de nem rendkívüli testet, általában állig begombolkozva, legtöbbször utcai ruhában. Az autó, az Aston Martin azonosítása és értékelése már tájékozottabb tinédzserre marad, a Rolex kronométeré pedig a felnőttekre, ők értékelik ezen kívül az öltöny anyagát és szabását, valamint azt is, hogy mindezen javakat a 007-es használni képes. Ugyanez a helyzet Bond kedvenc ételeivel és italaival, elegáns szokásaival, választékos humorával. A hősnek nincs olyan személyiségjegye, amely valami "olcsóval" keverhető volna. Hiszen még a szűkszavúság is lehet olcsó, sőt szájbarágós, például (az ős-Bonddal egy időben született) makaróni-westernek némelyikében, a 007-es egyáltalán nem tüntető, mondjuk így, arányos szófukarságához képest.
A Bond-filmek gyors sikersorozata az 1962-es Dr. No-val indul, az 1963-as Olaszországból szeretettel, majd az 1964-es Goldfinger című filmmel folytatódik. Az 1965-ös Tűzgolyó már a nyugati világ dühöngő Bond-mániája által generált sajátos várakozások közepette születik, az 1966-os Csak kétszer élsz pedig a mítosz leszálló ágában keletkező sikerprodukciója: olyan film, amely nézettségi mutatói ellenére is előrevetíti a későbbi úttévesztéseket.
Ebben a fél évtizedes Bond-aranykorban a 007-es filmek a siker reményében kínálnak közönségüknek egy kívül-belül nehezebben dekódolható, kulturális közege által következetesen meghatározott, tehát értékeléséhez fogyasztói érettséget és információt igénylő hőst. Aki Bondhoz ilyen feltételek mellett hozzáfér és közben szórakozik is, annak éreznie kell: bekerült egy nehezen meghatározható beavatottsági körbe. Könnyen teljesíthető feltételekről van szó, ahol a próbatétel illúziója és a kiválasztottság képzete számít populáris értéknek: nézők milliói hihetik, hogy mások hozzájuk képest lemaradnak, kimaradnak a Bond-élvezők elitcsapatából. Pedig onnan szinte lehetetlen kimaradni.
A helyzet új: noha ízléspreferenciák mentén eddig is formálódott elit, a tömegkultúrán belüli választások e század első felében nem segítettek elő semmi hasonlót, a mozgókép közege pedig születése óta nem volt terepe ilyesminek. A hatvanas évek elején mindkettőben tábort ütnek a "választásuk jogán" magukat fölértékelők. Ami a megosztott tömegkultúrát illeti, Amerika itt is a homogén régit képviseli: az Elvis-rajongók körét például nem egyszerre, hanem több kísérlettel és látványos elutasító reakciók után bomlasztja csak fel az Újvilágba látogató Beatles.
"Az én embereimnek nem lehet eladni ezt a limonádédetektívet..." Ez a megjegyzés az Oroszországból szeretettel elsöprő sikere után egy bizalmatlan texasi moziforgalmazó szájából hangzott el. "Limmy": ez a szigetországi angolok déli államokbeli gúnyneve, melyben benne van az elutasítás azok minden ellenszenves finomkodásával, rejtett és hozzáférhetetlen, éppen ezért értékelhetetlen kvalitásával szemben. A tömegkultúrán belüli elitillúziónak mint sajátos szórakoztató értéknek tehát voltak ellenségei.
Ugyanakkor, miután az egyetemes filmtörténet kitüntetett pillanatában, a szerzői film születésének, de legalábbis tudatosulásának éveiben vagyunk, az általános tendenciák mellett a mozgókép territóriumán belül külön is megjelenik az elit néző. A film egészen idáig odázta el más művészetekben már évszázados kultúrhasadásos pillanatát. Most a magaskultúrát élvező kiválasztottak az új hullámok bűvöletében a legdemokratikusabb művészeten belül is kérlelhetetlenül elkülönülnek a szórakozni vágyóktól, és ez utóbbiak talán éppen azért keresnek valami mást, azért örülnek a felkínált exkluzivitás illúziójának a tömegfilm biztonságos körein belül, hogy védekezzenek az értékrendjüket degradáló jelzések ellen és ne veszítsék el fogyasztói önbizalmukat.
A korai Bond-filmek a gyártásukba fektetett tőke eredetétől függetlenül igyekeznek megfelelni annak a követelménynek, amit a brit filmgyártás atyja, Korda Sándor az angol filmmel szemben támasztott. Ez a követelmény a tömegfilmen belüli exkluzivitás sajátos igénye, olyan értéket próbál pongyolán körülírni, mely amúgy sem üzleti, sem esztétikai szempontokhoz nem illeszkedik.
Korda az angol filmet a Rolls-Royce-hoz, az amerikai filmet a Fordhoz hasonlítja, pontosabban követelményként fogalmazza meg, hogy az angol filmnek Rolls-Royce-szá kell válnia, elismerve, hogy a Ford is jó és hasznos autó - a tömegeknek. Kordánál a Rolls-hasonlat annyiban pontos, amennyiben a királyok autóját is olyan luxustárgynak tekintjük, amelyre érvényesek a "jéghegy-arányok". Láthatatlan értékek sokaságát kell megfizetni, és ez a rituális anyagi áldozat - mely által természetesen a szemmel ugyancsak nem látható tartósság is megvásárolható - jelenti a luxust.
Korda korai munkái - a sikert meghozó filmjétől, a VIII. Henrik magánéletétől az anyagi csődöt jelentő Rembrandtig - valóban megfelelnek az analógia követelményének: méregdrága filmek, melyek pazarló módon, akár egy Rolls-Royce, nem mutatják meg drágaságukat. Ebben máris különböznek az amerikai filmgyártás korabeli Fordjaitól. A díszlet hitelességét, a kosztümök eredetiségét a fekete-fehér filmen csak a szakértő szeme ismeri fel.
Ezt az exkluzivitást - nemcsak díszletben, jelmezben, hanem a választott angol hős jellemében és tárgyi kellékeiben - a hatvanas évek fordulóján sokkal nagyobb sikerrel juttatja érvényre a félig angol, félig amerikai Bond-filmek sora. Az elvek ezúttal a fentiek szellemében filmen belül és filmen kívül egyaránt érvényesülnek. A Bond körüli tárgyak eredetisége az órától a cigarettatárcáig - és e tény megszellőztetésére a filmek reklámkampányában - az EON-FILM produceri agytrösztje évről évre nagy figyelmet fordít.
A 007-esről szóló filmek díszletei - a mindenkori szuperbázisok kivételével - természetes helyszínek: ezzel valóban nem követik a műterembe zárkózó Hollywood forgatási szokásait. A Bond-filmek örökös producerének, Albert Broccolynak igen hamar - még a mostani szponzorprotokoll kialakulása előtt - sikerült elérnie, hogy exkluzív létesítmények, szállodák, éttermek, kaszinók versengjenek, hogy valamelyik Bond-film helyszínéül válasszák őket.
Természetesen ennél érdekesebb, hogyan próbál a mozgóképre álmodott Bond-figura megfelelni a Korda-féle Royce-analógiának. Az önmagából, exkluzív értékeiből mindig keveset mutató Bonddal saját közegében, a brit titkosszolgálat központjának tölgyfaburkolatú enteriőrjében találkozunk először. Tudjuk, hogy olyan intézményről van szó, melynek egész története a "kém és úriember" kettős képletét hitelesíti, és amelyik éppen ezért maga is jéghegyarányok szerint hordoz és leplez értékeket.
Bondot innen feladattal küldik ki abba a világba, melyről éreznünk kell, hogy hozzá képest alantas, idegen és ellenséges. Olcsó, színes és harsány világba csöppenünk, műanyag strandparadicsomba, esetleg a volt gyarmatok zajos, rendetlen, bár életteli helyszínére. A közönség itt azonosulhat először a Bond-féle exkluzivitással úgy, hogy közben élvezheti a megvetett hátteret is: legeltetheti a szemét a fürdőruhás lányokon, egyszerűbb krimiparódiát sejtető gegeken derülhet, egzotikus turistalátványosságokat vehet szemügyre. Ebben a cselekményszakaszban általában a 007-es életére is csupa kisstílű bérgyilkos tör, technikájuk egyszerű, szándékuk arcukra van írva, ártalmatlanná tételük gyerekjáték. Ahogy a történet halad előre, Bond fokról fokra megmutatja magát: egyre többet láttat saját képességeiből, egyre többször kényszerül arra, hogy alkalmazza "szuper gadgetjeit", azokat az apró technikai csodákat, melyekkel a Szolgálat ezermestere előzetesen felszerelte. A szuperautó - maga is elegáns "jéghegy" - a legegységesebb produkciókban, például a Goldfingerben együtt fejlődik a hőssel, pontosabban eleinte éppen úgy anakronizmusnak kell éreznünk a presztízs-márka jelenlétét a harsány és olcsó háttér előtt, ahogy a 007-est magát. Éreznünk kell az enyhe frusztrációt amiatt, hogy nem tudjuk, mennyire értékeljük azt, ami a felszín alatt rejtőzik. Amikor az autó bemutatja képességeit, hiányérzetünk természetesen azonnal megszűnik. A régi Bond-filmekben azok a csodás járműátalakulások éppen akkor számítanak igazán autentikusnak, amikor az elegánsan sima felület szétnyílik, fölpattan, legördül, hogy a gépágyú, a festékszóró fecskendő előbújhasson, a golyófogó páncéllemez helyére kerüljön. Amikor - a későbbi filmekben - a karosszéria már előre sejteti a játékos technikát, a hatás gyengül vagy alapvetően megváltozik.
A filmek utolsó szakaszában bejutunk az Objektumba - a főgonosz fantasztikus szuperbázisába. Ez az a hely, amely mindig többet mutat belülről, mint kívülről. Valójában e minden technikai fantasztikummal, kontinensek kiirtására alkalmas fegyverarzenállal felszerelt baljós építmény Bond méltó ellenfele, és nem az ezt uraló ellenség. Valami, ami - csakúgy, mint a 007-es - sima álcázó felület mögé rejtette félelmetes képességeit. Itt áll helyre az egyensúly, itt derül ki, hogy rejtőzködő hősünk számára végig ki volt jelölve a neki szánt, rászabott, "jéghegy-természetű" próbatétel.
Amit a kezdetekről tudunk, annak fényében a Bond-filmek negyvenéves sorozata, bár sikerekben és bukásokban gazdag, és bár az előbbiek sem csupán kezdetben fordultak elő, a Fleming álmodta Bond-figura sajátos dezintegrációjának története. Bond, akit Connery után Roger Moore alakít, egyre többet beszél, egyre többet látjuk hiányos öltözetben vagy éppen békaember-felszerelésben, síruhában, nindzsaszerelésben. A hetvenes évektől pedig gyakran már a történet elején felfedi és használja technikai arzenálját. Egyre többször mutatják be mint élő legendát, azaz a forgatókönyvíró keményen dolgozik annak érdekében, hogy a látszat pillanatokra se leplezze a lényeget.
Így jutunk el a jelenig, mikor a tömegkultúra tartós vagy esetleges választója nem szorul illúziókra, az elitkultúráé pedig nem ismer fokozatokat. A nyolcvanas évek hősei - Rambo, Conan, Mad Max - félmeztelenül, rögtön bemutatkozáskor lényegüket adják. A kilencvenes években az újra felfedezett Supermannak és Batmannak vagy a géppel keresztezett hősöknek van ugyan mit rejtegetniük, de minthogy összenőttek gadgetjeikkel, titkuk pusztán a test kivételessége.
Anglia kiment a divatból. Talán maga a kémkedés mestersége is, mely pedig általában is leírható úgy, mint lényegét - kilenctizedét - felszín alá rejtő tevékenység. E képlet ugyan nem változott, de ez az egész nem kiált többé szórakoztató fikciókért. Sznobságunk - a populáris territóriumán belül is - új utakat keres.
Egy egzotikus névre hallgató szupergonosz:
- La Gauche, 200 kilós ínyenc, kannibalisztikus hajlamokkal
- Alec Borglum Scofflaw, a ZS.B.U.K.I.P.U.K.B.K.O. (Zsarolás, Bosszú, Undormány, Kutyarugdosás, Inzultusok, Perverziók, Udvariatlanság, Kínzások és Bértollnokság Különleges Osztaga) hírhedt főnöke
- dr. Wrongfinger, az egykarú nőgyógyász, aki napi tizenhat órát dolgozik, hogy teljesítse normáját
- Dingo Noir, aki egy bakkarajátszmában tétként feltette feleségét 200 kiló marcipán ellenében, és vesztett
- Rosa Scarab, az NHT (Női Hadtest) egykori tábornoka, aki szögesdrót kamáslit visel. és gyakorlásképpen ír farkaskutyákat vet a vonat elé
egzotikus, titkos főhadiszállásán:
- a Szfinx bal hátsó lábába rejtve
- óriási tengeralattjáró egy zavaros vizű minnesotai tóban
- emeletes ház egy fa tetején a kolumbiai esőerdőkben
- marihuána ültetvény Észak-Kaliforniában
- luxus léghajó, amely svájci bankok és német leányiskolák felett köröz
egzotikus nevű és rendkívül veszélyes csatlósa segítségével:
- Look See, kinek perzselő tekintetétől lángra lobbannak az alsóneműk
- Bedfellow, a pizsamába bújt óriás, kinek szorító ölelése végzetes
- Loudmouth, kinek borzalmas üvöltésétől húsz kilométeres sugarú körzetben minden szőrzet begöndörödik és minden üveg megreped
- Bite Size, a törpe, aki a magas embereket tökön rúgja
- Rock Bottom, aki a legkeményebb ütéseket is képes hárítani az ülepével
nekiáll, hogy egy zseniális terv alapján elpusztítsa a világot:
- Elrabolja az Amerikai Egyesült Államok elnökének feleségét, hogy egy országos televízió nyilvános adásában elfenekelje
- Légihidat hoz létre, hogy New York teljes lakosságát a Hollywood Boulevard-ra szállítsa.
- A Nagy Tavak vizét a Grand Canyonba vezeti, hogy összegyűjthesse az alján heverő visszaváltható üvegeket
- Megszervezi egy leszbikus kommandó támadását a szenátus férfivécéje ellen.
- Pornográf üzeneteket ír az égre a Vatikán felett
Bond elcsábít egy egzotikus nevű nőt, aki vagy az ellenség, vagy Bond oldalán áll:
- Flicka Barnstorm, svéd pilóta és nudista ejtőernyős, kinek ejtőernyőkioldó-zsinór lóg mindkét mellbimbójáról
- Candy Hammer, sztriptíztáncosnő, monokinis topmodell, a Morális Többség kettős ügynöke
- Edelschwartz Frisch jamaicai-svájci kalandornő, a vízisí szerelmese, aki Ben Wa-golyókat visel
- Yummy Moussaka, görög pincérnő, a négykézlábas desszertfelszolgálás specialistája
- Poontang Ersatz, New Orleans-i kéjnő és horizontális szexművészeti szakértő
s végül is győzedelmeskedik egy (vagy két) hajmeresztő megpróbáltatás után:
- egy mechanikus bikán kell lovagolnia Quaaludesban
- lazaccal bedörzsölve egy leopárd ketrecébe lökik
- a La Manche csatorna átúszására kényszerítik egy kiadós villásreggeli után
- pillanatragasztóval egy elefánt lábához ragasztják, majd az elefántot egy aknamezőre terelik
- nadrág nélkül kell töltenie az estét egy színházban a Time Square-en
egy speciális fegyver vagy találmány segítségével:
- kuráreméreggel bekent WC-pumpa
- távirányítós csirkepároztató gép
- hitelkártyával feltöltött Mercedes
- rakétakilövővel felszerelt vitorlázórepülő
- beépített nyílpuskával ellátott jégbicikli (a kerekek helyén korcsolyával)
Miközben a 007-es és szexi társnője lassan eltűnik a képernyőről, Bondot halljuk
- "Gyere angyalom, megmutatom, hogy simogathatod a hasamat és cirógathatod a fejemet egyszerre."
- "Azt hiszem felfedeztünk egy új erogén zónát, drágám. Fogd meg újra a sarkadat, lassan fordulj meg, és hadd gyújtsam fel a lámpát."
- "Tegyél úgy szerelmem, mintha búvárpipán keresztül lélegeznél..., de az orrodon vegyél levegőt, és ne aggódj, hogy az ágy nem lesz elég nagy: mindkét oldalra párnákat tettem."
- "Te komisz kis női sárkány! Nem tudod, hogy egy úrinő soha nem harap, mikor öv alatt csókolgat egy gentlemant??"
- "Nem vagyok éppen szégyenlős, szerelmem, de ha nem bánod, átvinném a majmot a másik szobába."
A filmes kézikönyvek, lexikonok gyakran hivatkoznak a filmművészet bizonyos korszakaira, irányzataira, egyes nemzetek filmművészetére vagy éppen bizonyos évtized uralkodó műfajára, stílusára; sok szó esik a filmes kifejezőeszközök fejlődéséről, az új és új filmtechnikai lehetőségekről (hang, szín, szélesvászon stb.). A nagyobb városokban, így Budapesten is léteznek filmmúzeumok, ahol régi filmeket, ritkaságokat lehet látni; a filmklubok pedig gyakran szerveznek retrospektív sorozatot egy-egy rendező munkáiból, ahol alkalmunk nyílhat arra, hogy megfigyeljük, milyen művészi úton jutott el az alkotó a jelenig. A filmet népszerűsítő televízió sem maradhat ki a nosztalgiázásból: egyes "örökzöld" filmek ismétlése biztos siker, a régi filmek bemutatására külön tévécsatornák szakosodnak. - Akárcsak más művészeti ágaknak, +természetesen a filmművészetnek is van múltja, noha erről mintha kevesebb szó esne. Kétségtelen, hogy a filmek "avulása" rendkívül gyors; számos jelentős filmsiker nem állja ki az idő próbáját, néhány év múlva már senki sem emlékszik rá. Az is igaz, hogy a filmművészet mostanáig rendkívül rövid időre, jó száz évre tekinthet vissza - mi ez a szobrászat, a festészet, a zene vagy az irodalom évezredekben mérhető történetéhez képest.
A filmműfajok kapcsán már a szöveggyűjteményünk is érintette a történetiség kérdését: más és más műfajok uralták a filmművészet különböző korszakait, illetve az egyes műfajok jelentős átalakuláson mentek át a film története során. Elképzelhető azonban egy olyan szempont is, amikor nem csupán "érintjük" a történetiség kérdését, hanem kifejezetten azzal a céllal nézzük az egyes alkotásokat, hogy belőlük felépítsük a film történetét. Így készülnek az egyetemes vagy nemzeti filmtörténetek, amikor a szerzők a rendszerezés igényével közelítik meg a műveket. Kérdés azonban, hogy lehet-e önmagában véve "filmtörténetről" beszélni. Nyilván nem; a filmtörténet - mint bármilyen más művészettörténet - önmagában elvont fogalom csupán, amely alapvetően két elemből tevődik össze: az egyes alkotásokból és a rendszerezés szempontjaiból. Egyszerre kell ismernünk tehát a film történetében elhelyezendő műveket és azt a szempontrendszert, amely alapján besoroljuk őket a többi műalkotás közé. Ebből következően a filmtörténet ismerete két okból is hasznos lehet: az alkotások közös vonásai megteremtik a rendszerezés elveit, amelyek ugyanakkor segítenek az egyes művek jobb megértésében.
A fejezet élén álló hosszú tanulmány elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a filmtörténet nem pusztán a művek időrendbe állításának kérdése, hanem jóval több annál: a film (művészet)története olyan hagyományt jelent, amely befolyásolja az éppen keletkező alkotásokat; a filmnek (pontosabban a rendezőnek) emlékei vannak a korábbi filmekről, amelyek tudatosan vagy tudat alatt beépülnek az éppen forgatott anyagba - hogy szintén hagyománnyá váljanak egy későbbi nemzedék, irányzat stb. számára. A filmnek tehát nem pusztán története van, hanem - legalábbis az ötvenes évektől, az ún. modern filmművészet születésétől kezdve - történeti tudata, emlékezete, művészeti hagyománya is.
A film történetét elméleti szempontból tárgyaló tanulmányt olyan szövegek követik, amelyek már ismerősebb tájakra kalauzolnak, egy-egy jól ismert filmművészeti korszakot írnak le. A teljesség igényének hiányát ebben az esetben talán nem kell hangsúlyoznunk, hiszen a "teljes filmtörténet" megírása elméletileg is lehetetlen. A tankönyvben is tárgyalt filmművészeti korszakok bemutatása mellett az is a célunk volt, hogy más és más műfajú, módszerű elemzéseket válasszunk, ezzel is jelezve, hogy a filmtörténeti gondolkodás számára az alkalmazott módszer legalább annyira fontos, mint a vásznon látható filmek.
A német expresszionizmust, a francia avantgárdot és az olasz neorealizmust olyanok szemével idézzük fel, akik maguk is tevékeny résztvevői voltak e korszakoknak. Lotte H. Eisner ugyan jóval a német expresszionizmus lezárulása után írta meg könyvét, mivel azonban a 20-30-as években szerkesztőként és filmkritikusként aktív részese volt a korszak filmművészetének, szavait a visszaemlékezés szenvedélye hatja át. Luis Buñuel és Carlo Lizzani elsősorban művészként kapcsolódott a francia avantgárd, illetve az olasz neorealizmus mozgalmához, így belülről láthatták az eseményeket. Elemzőbb kritikai szempont érvényesül a további négy írásban, amelyek már bizonyos történeti rálátással értelmezik, elemzik a modern új hullámok és az új hullám utáni évek filmművészetét. Erre az időszakra jelentős hagyománya van már a filmművészetnek, amit el lehet utasítani (mint a francia új hullám a "papa moziját" vagy a csehszlovák új film a szocialista realizmus hazug sematizmusát), vagy éppen hivatkozni lehet a hatvanas évek "tajtékos éveire" - nosztalgikusan, mint a hetvenes években Európában, vagy piaci megfontolásból, ahogy ezt a "hollywoodi fenegyerekek" tették.
Ahogy közeledünk a jelen felé, úgy válik egyre bizonytalanabbá a filmtörténetírás, a korszakhatárok meghúzása. A kortárs filmnek még csak jelene van - a "múltját" vagy megéri, vagy nem. A jelen legfontosabb filmjei azonban bizonyára a jövő filmművészetének - elutasítandó vagy követendő - történeti hagyományát fogják jelenteni. Reméljük, lesz még kinek.
"Nincs semmi, ami jobban megzavarta volna
a filmesek agyát, mint a 'filmszerűség'."
Jeles András
A hagyomány felfedezése
A filmtörténeti hagyományt nem a történetírás vagy a filmelmélet, hanem maga a filmművészet fedezte föl. A filmhang megjelenítése után a filmművészet második forradalmát a francia újhullám hozta azzal, hogy stílussá avatta a filmi önreflexivitást[171]. Ez nemcsak azt jelentette, hogy ezentúl a filmek egy része tudatosan kezdett el játszani a filmi kifejezés eszközeivel, vagy egyszerűen csak tudatosította nézőjében, hogy filmet lát, hanem azt is, hogy a filmtörténet mostantól értelmezhetővé vált mint művészeti tradíció. A francia újhullám volt az első olyan iskola, amely elmúlt korok filmes kifejezőmódjait olyan hagyományként szemlélte, amelyből szabadon lehet meríteni ötleteket, megoldásokat, utalni lehet rájuk, idézni vagy utánozni lehet őket. A francia új hullám a filmet nem a szabályok dimenziójában fogta föl, hanem szabad kifejezési eszköznek és folytatható kulturális tradíciónak tekintette. Azért helyezett akkora hangsúlyt mindenféle szabály elvetésére és megszegésére, mert meggyőződése volt, hogy a film művészet voltát nem esztétikai kánonok,[172] hanem a kultúra tradíciójához való illeszkedése jelenti. Azáltal, hogy a filmet a személyes kifejezés eszközeként fogták fel, szükségképpen kellett fordulniuk a filmtörténethez mint e kifejezési eszköz eladdig felhalmozott formakészletéhez. Az az állításuk, hogy a filmművészet teljes jogú része a humanista kultúrának - és ennek bizonyítása az új hullám filmjeinek az egyik vezértémája -, a filmtörténetet a technika- és kultúrtörténeti adat státusából a művészeti hagyomány rangjára emeli. Így épp a szabályokat semmibe vevő "anarchizmus" kanonizálta[173] a film számára a látszólag legkonzervatívabb kategóriát, a tradíciót. Hogy ez a szemlélet mennyire nem volt magától értetődő még a hatvanas években sem, azt jól mutatja Luchino Visconti egykorú nyilatkozata az új hullám rendezőiről: "...az a fajta népség, amely jól kitanulta a régi filmeket, és megismétli őket. A vágóasztalban rejlik az ő tudományuk: magukba szívták Vigót, Renoirt, Antonionit, Rossellinit és valamit belőlem is. Filmjeiket látva az az érzésem, hogy valahol már láttam őket. Nem úgy eredetiek, ahogy egy 'Nouvelle Vague'-nak lennie kellene. Olyasfajta népség, amely mindent eltulajdonít."[174] A nyilatkozatot idéző Aristarco még jó pár évvel később is ugyanolyan elutasító az új hullám filmtörténetéhez való új viszonyával szemben: "Meglátszik rajtuk a filmarchívumokban végzett kutatómunka, az ebből származó tapasztalatok és hasonlóságok, amelyek a múlt és jelen szerzőivel rokonítják őket. Ebben a zűrzavaros hatásrendszerben a német expresszionizmus az olasz neorealizmussal az amerikai filmművészet (...) Zavattinival és Vertov filmszemével társul."[175] Nyilvánvaló, hogy idézett szerzők számára a filmművészet abban az értelemben nem képvisel tradíciót, ahogy az a francia új hullámban megjelenik. A filmet nem tekintik olyan formának, amelynek egy önálló hagyományban rejtőző élete van, melynek állandó alakulása korokat ível át, és amelyben a formai újítás nem mond ellent a tradíció követelésének.
Hiába fedezte azonban fel az új filmművészet a filmtörténeti hagyományt, a korabeli és még a későbbi filmesztétikai gondolkodásnak sem ez adott impulzust, hanem az, hogy egyre bonyolultabb, többszörösen reflektált narratív struktúrák igen jó anyagot biztosítottak a filmnyelv rendszerszerű, strukturális elemzéséhez. Ez azonban érthető, ha meggondoljuk, hogy a fokozottabb filmnyelvi tudatosság és az intellektualizmus eluralkodása a filmekben jogosan kelthette azt az illúziót, hogy itt a filmi kifejezésnek minden addiginál fejlettebb formája jött létre, vagyis a film mint olyan eljutott fejlettségének legmagasabb fokára - avagy Nemeskürty István szavával élve -, "nagykorúvá" érett. Ez az illúzió csupán addig tartott, amíg a filmművészet nem vett egy újabb fordulatot - úgy a hetvenes évek dereka táján -, amikor is újra előtérbe kerültek az egyszerűbb narratív sémák, és velük együtt a történetekhez, a mesékhez, a mítoszokhoz való vonzódás.[176]
Ettől kezdve a francia új hullám egyre kevésbé tűnt fel úgy, mint az önmagára talált abszolút filmművészeti szellem, hanem maga is egy letűnt kor stílusformájává avult és nemesült, idézhetővé, utánozhatóvá, parafrazálhatóvá vált mint egy stílus a sok közül. Ha jól belegondolunk, ez épp hogy az új hullámosok szándéka ellenére való folyamat volt, hiszen mindenféle kanonizálásnak ők voltak a legfőbb ellenségei. Épp ellenkezőleg: tradícióvá válásuk a film és a kultúra viszonyát érintő szemléletük igazolódása.
A hetvenes évek közepétől induló fejlődés azonban nem fordult el mindentől, amit az új hullám létrehozott. Sőt, sok tekintetben éppen hogy visszatért az eredeti "új hullámossághoz". Megtagadta a hatvanas-hetvenes évek fordulójának túlintellektualizált, túlpszichologizált, túlabsztrahált, túlpolitizált naturalizmusát, amelynek már semmi köze sem volt az új hullám formai eredetiségéhez, személyességéhez, szabadságkultuszához és mindezekből fakadó ösztönszemléletéhez. A nyolcvanas évekbe átlépő filmművészet azt folytatta és emelte ki az új hullámból, ami abban a legeredetibb volt, és ami a közbeeső húsz-huszonöt évben leginkább kiürült és formálissá vált: a filmes önszemlélet, a nyelvi és történeti tudatosságot. Csakhogy húsz évvel ezelőtt mindenki arra figyelt, és azt kommentálta, hogy a filmnyelv hogyan képes tudati folyamatokat szinte a beszélt nyelv szintjén reprezentálni, és a film hogyan játszik el a nézők manipulálásának eszközeivel, egyszersmind leleplezvén azokat, eközben a filmtörténeti reflexió teljesen háttérbe szorul, illetve zavaró momentumnak minősült.[177] A helyzet ma épp a fordítottja. Az elmúlt tíz-tizenöt év filmművészetére sokkal kevésbé jellemző a filmes manipuláció, illetve a tudatábrázolás iránti érdeklődés, viszont annál feltűnőbb a filmtörténet különböző korszakainak idézése vagy stíluselemeinek felhasználása, és ma már senki nem lepődik meg azon, hogy húszas években készült némafilmeket újítanak föl és játszanak modernizált technikával a mozikban, vagy hogy harminc-ötven évvel korábbi filmsztorikat rendeznek meg újra.[178] A filmtörténetet mint hagyományt, amit a francia új hullám fedezett föl, végül is a nyolcvanas évek filmművészete szentesítette. Nem véletlen, hogy J.-L. Godard, a francia új hullám egyik vezéralakja, aki mindig elöl járt a szabályok felrúgásában, csakúgy, mint a hagyománytiszteletben, a hetvenes évek végén sajátos felfogású filmtörténeti kurzusokat vezetett, amelyek anyagát könyv formájában is megjelentette, s tíz évvel később filmet készített a filmtörténetről.[179] Ez a sajátos godard-i filmtörténet valójában egy André Bazin által elindított gondolatmenetet folytat - amelyre később még visszatérünk - (nyilvánvaló, hogy az új hullámosok filmtörténeti szemléletére Bazin nagy hatással lehetett), és a maga csapongó, erősen asszociatív módján azokat a korokat átívelő kapcsolatokat próbálja felderíteni a filmtörténetben, amelyek azt egy szerves folyamattá fogják össze. Ekképp fogalmazza meg ennek a "kutatásnak" az alapgondolatát: "Volt egy ötletem... el akartam mesélni a filmművészet történetét, de nem egyszerű időrendben, hanem inkább egy archeológiai vagy biológiai módon. Megpróbálni megmutatni, hogyan történtek a mozgások, ahogy a festészetben is el lehet mesélni, hogy jött létre a perspektíva, mikor találták fel az olajfestést stb. (...) Itt is kell hogy legyenek földtani rétegek, kulturális földcsuszamlások, és hogy ezeket felderítsük, szükségünk van egy látásmódra, egy elemzési módszerre..."[180] A kilencvenes évekhez érkezvén egy olyan filmművészet áll előttünk, amelynek tudomása van saját történetének hagyományértékéről. Ezt a tudást természetesen a maga módján használja, és ez pusztán jelzés a filmtörténetírás számára, hogy ideje átértékelni a viszonyt, ami tárgyához fűzi.
Létezik-e filmtörténet?
A filmelmélet egész a legutóbbi időkig szinte semmilyen érdeklődést nem mutatott a filmtörténet iránt. Az a változás, ami a filmformákban az idők során folyamatosan végbemegy, nem jelent meg elméleti próbaként. A film természetének kutatói számára a filmnek valójában nincs is története. Az ő megközelítésükben a film olyan "nyelvi" sajátosságokkal rendelkezik, amelyek időbeli változása legfeljebb csak a kialakuláshoz vezető útként értelmezhető, ám a film lényegi vonásaira nézve nem ennek az útnak, hanem a film "nyelvi" vagy "szöveg" jellegéből adódó logikai és szerkezeti állandóknak van jelentőségük. A film vizuális nyelvként, kommunikációs médiumként való megértése szempontjából a történet csak másodlagos szempont, háttérismeret.
Filmtörténetet írni az elmúlt 80-90 évben mégis olyan magától értetődő és rutinszerű tevékenység volt, mint lexikonokat szerkeszteni, és ezeket időről időre felfrissíteni. Átlag tíz-tizenkét évenként gyűlik össze annyi rendszerezhető anyag, amiből már egy "korszakot", a "...-as/es évek korszakát" meg lehet formálni. Megírható sztori van bőven. Évente több tízezernyi elmesélhető sztori. Százféleképp is lehet csoportosítani őket: színészek, rendezők, országok, műfajok stb. szerint. De a színészek, rendezők, filmmogulok és producerek is ontják magukból az igaz történeteket, melyekre a közönség legalább ugyanolyan kíváncsi, mint a filmekre. A technika is folyamatosan fejlődik, átlag ötévente találnak fel valami újdonságot, ami után már "másképp kell filmet készíteni". A filmtörténetírás alig győzi követni töméntelen mennyiségű eseményt, mert magától értetődő, hogy mindaz, ami fizikai, szellemi vagy anyagi kapcsolatban van a filmkészítéssel, része a filmtörténetnek is, következésképp le kell írni. A helyzet tehát ez: a filmtörténet mint írói és kiadói tevékenység létezik, de olyan filmtörténet, amely a filmkultúrát mint autonóm kulturális világot vizsgálná, nincs. Vajon a filmkultúra természetében vagy vizsgálóiban van-e az oka annak, hogy az időben nem keresik és nem is látják meg a film "természetének" konstituáló elvét? Akárhogy is van, mindenképpen ugyanazt az alapkérdést kell körüljárnunk: van-e vagy nincs értelme annak, hogy a filmtörténeti időt mint összefüggő, értelmes egységek láncolatát fogjuk föl, amelyben valami, ami több is és kevesebb is egyetlen filmnél, formálódik, alakul, születik és eltűnik, összefűzi és elválasztja az egyes műveket, túl azon, hogy ki, hol és mikor készítette azokat.
A filmelméletek változása
Az elmúlt öt-hat évben azonban a filmtörténet mint elméleti probléma a filmteoretikusokat is elkezdte foglalkoztatni.[181] Ennek oka elsősorban a filmelmélet utóbbi tíz évének folyamataiban keresendő. A nyelvészeti megalapozású szemiotikai-narratológiai[182] filmelmélet mellett, amely az elmúlt húsz-huszonöt évben nemcsak domináns, de szinte az egyetlen produktív elméleti irányzat volt, a hetvenes évek közepe óta lassan megjelentek olyan elméleti irányzatok, amelyek nem annyira a "filmszövegek" szemiotikai struktúrájának leírását és kategorizálását, hanem azok értelmezését tűzték ki célul. Az értelmezés kiindulópontja továbbra is a szemiotikai narratológiai elemzés maradt, de az így létrehozott kategóriákhoz szükségképpen hozzá kellett rendelni olyan "értelmező szótárakat", amelyek segítségével e kategóriák egy más kulturális kontextusban is "megszólalhattak". Az első lépés a szakítás volt a korai filmszemiotika naiv nyelvészeti párhuzamaival,[183] a második lépés pedig egy olyan értelmezési tartomány megtalálása, amely a filmszemiotika atemporális[184] elemzéséhez megfelelő állandósággal, szilárd jelentésekkel rendelkezik. Ez a tartomány a freudi-lacani pszichoanalitikus elmélet volt, amely ezt az értelmezést a filmi forma és az álomkép montázsszerűségének hasonlóságára, illetve a filmforma vizuális vágykiélésként való felfogására építette. A mélylélektani elemzésmód azonban akkor lett igazán termékeny, amikor találkozott a feminizmus[185] politikai mozgalmával, s mivel mindkettőben kitüntetett jelentőségű a szexualitás jelentésköre, villámgyorsan létrejött a freudi és lacani kategóriákat a filmekben struktúraképző szemiotikai kódokként kezelő, egyébként pedig politikailag kombattáns[186] feminista filmteória.[187] Lényegében a feminizmus volt az egyetlen olyan terület, ahol a filmnarratológia és a "textuális"[188] elemzés a konkrét gyakorlati alkalmazásában is produktívnak bizonyult. Nyilvánvaló, hogy a pszichoanalízis és a feminizmus csupán egy a lehetséges értelmezési keretek közül, s emellett számtalan más vonatkozási rendszer képzelhető el. Ezek bekapcsolását a szemiotikai-narratológiai struktúrák értelmezésébe célozza az úgy nevezett pragmatikai[189] vagy "szemio-pragmatikai" irányzat, amely politikai, gazdasági-társadalomelméletek segítségével kívánja értelmezhetővé tenni a film elbeszélő struktúráit. Ez a megközelítés azonban, bármennyire elvontnak tűnjék is - a szerzők szándékának megfelelően egyébként -, már közvetlenül felvet történeti kérdéseket is. Hiába határozhatjuk meg általánosságban a film társadalmi kommunikációban elfoglalt helyét és működési formáit - amelyek egyébként valószínűleg a társadalommal együtt maguk is változnak -, egy adott konkrét film mindig csak egy meghatározott társadalmi kontextussal összefüggésben értelmezhető. Mivel nemcsak a társadalmi kontextusnak, de a filmek formájának változása is evidens tapasztalat, ahhoz, hogy esetleges állandó struktúrákat tudjunk elkülöníteni, valamilyen rendszeres módon le kell ezeket választani a változó rétegről, akármilyen lényegtelennek tekintsük is azt. A "maradó" és a "változó" szöveg elválasztása szükségképpen veti fel azt az igényt, hogy ne csak a strukturális állandókról, de a változás folyamatáról is számot adjon az elmélet, még ha a filmtörténeti változást a történelmi, társadalmi stb. változások egyszerű függvényének tekinti is. Ezen a ponton kényszerűen jelenik meg a filmtörténet mint teoretikus probléma. A filmelméletnek alapvetően kétfajta álláspontja lehet ezzel a problémával szemben. Vagy azt állítja, hogy a filmtörténeti változások felületi jellegűek, és nem érintik a filmnyelv lényegét, vagy megpróbálja magát érzékennyé tenni tárgyának történeti átalakulásai iránt. Így jött létre a nyolcvanas évek közepén a filmelméletnek a történelem felé forduló ága, mely elsősorban azt a kérdést teszi fel, milyen módokon értelmezhető a film mint történelem és a társadalom változásait kifejező diszkurzustípus, illetve a filmgyártás és az elbeszélés különböző struktúrái hogyan tükrözik a különböző történelmi, társadalmi szituációkat. Ez az új filmtörténeti gondolkodás azonban megmarad a hagyományos filmelmélet azon kiindulópontjainál, amelyek egy adott struktúra összetevőinek elemzését teszik lehetővé, de érzéketlenek az egyes struktúrák egymásba való átalakulásának nyomon követésére, korok és társadalmi szituációk rejtett történeti összefüggéseinek kitapintására.
Filmnyelv és filmszerűség
Ehhez bizonyos előfeltevéseket és alapfogalmakat, amelyek az elmúlt húsz évben lehetetlenné tették a filmtörténet és a formai változások teoretizálását, fölül kell vizsgálni. Az a kérdés ugyanis, hogy mit kezd a "filmnyelvészet" például a hatvanas és a húszas évek filmjei által használt kifejezési formák közötti különbséggel, húsz évvel ezelőtt ugyanolyan érvényes lehetett volna, és az, hogy ez nem jelentett különösebb elméleti problémát akkor, nem az elméletírók korlátoltságának, hanem egy általános közfelfogásnak volt köszönhető. Ez a közfelfogás a filmnyelv normatív szemléletén alapult. A hatvanas években általános volt az az álláspont, hogy a film csak most érkezett el abba a stádiumba, hogy önálló művészi értékkel bíró kifejezőeszköz legyen, és mindaz, ami az ötvenes-hatvanas évek előtt volt, csupán a kialakuláshoz vezető út, ahol az egyes stádiumok sajátosságai csak a jelenkori, érett "nagykorú" állapot fényében vizsgálhatók. A filmtörténetet a hatvanas és a hetvenes évek a fejlődés és a gyarapodás fogalmain keresztül ragadta meg, és így volt lehetséges, hogy eltekintsen attól, hogy ezt az utat a filmnyelv fogalma szempontjából lényegesnek értékelje, hiszen a filmnyelv mint fogalom ennek a fejlődésnek a során lényegesen nem változik, hanem csak kialakul, megvalósítja a film örök érvényűnek tekintett specifikumait. Más szóval, a filmnyelv fejlődése érvényre juttatja a filmszerűséget. Minden eddigi "filmesztétika" vagy filmelmélet lényege a sajátosan filminek, a filmszerű specifikumának keresése volt. A filmszerűt olyan fogalmi meghatározásokban, szerkezeti elemzésekben keresték, amelyek egyszer s mindenkorra, a történeti átalakulástól függetlenül megmondják, mi tekinthető filmnek és mi nem. A "filmszerűség" és a film "immanens specifikuma"[190] után való hajsza annak az embernek a kutakodására emlékeztet, aki a szemüvegét keresi, és nem veszi észre, hogy az orrán ül. "A" filmet keressük a filmekben, s közben átnézünk rajtuk, mintha ott se lennének. Eszünkbe sem jut, hogy csak egy regény, egy dráma, egy novella vagy egy festmény lehet filmszerű, a film maga sohasem, mert az: film. Nem elégszünk meg a film legegyszerűbb, tárgyi meghatározásával, mert úgy érezzük, hogy kell lennie valami mélyebb, esztétikai (szemiotikai, nyelvi) specifikumnak is, amely túlmegy a külső tárgyi sajátosságok felsorolásán, de értékeléstől, tehát alapvetően a történetiségtől független. A "filmszerűség" azért megtévesztő kategória, mert azt sugallja, mintha a filmnek volna az aktuális formától független és minden értékelésen fölül álló fogalma, közben pedig minden konkrét meghatározásnál csupán egyfajta filmformát abszolutizál. Így a "filmszerű" fogalma, akár akarjuk, akár nem, egy normatívaként[191] viselkedik, és valamely történeti korszak uralkodó formavonásait jelöli ki a film mint olyan lényegi sajátosságaiként. Így válhatott a "filmszerűség" kritériumává egyszer a montázs, másszor a mozgás, egyszer a színész arcának közelije, másszor a tárgyak realista ábrázolása, egyszer az akció, másszor a szemlélődés. Másfelől kialakulnak a nem-filmszerűség kategóriái is, egyik legjellegzetesebb példájuk a Robert Bresson által megalkotott "lefényképezett színház".[192] A nem normatív álláspont nem a "lefényképezett színház" fogalmát utasítaná vissza, hanem amellett érvelne, hogy a "lefényképezett színház" is egyfajta filmforma.
Nem véletlenül bírálták e fogalom normativitását a "klasszikus" filmszemiotikusok.[193] Ezek a bírálatok azonban még véletlenül sem a filmforma változásának tényéből indultak ki, hanem abból az elvont elvi megfontolásból, hogy a filmszerűség pozitív, korlátozó meghatározása rendszertanilag inkonzisztens[194].[195] Ez azonban érthető is, hiszen a filmszemiotikának az egyébként nincs ellenére, hogy ha szigorúan értékmentesen is, de rendszertanilag lehatárolhatóvá tegye a filmet. Ezért Metz nem is utasítja el minden további nélkül a "filmszerűség" fogalmát, de igazából ő sem tud vele mit kezdeni. A filmi specifikum problémáját átalakítja a "filmi" és a "filmbeli" megkülönböztetésévé, ahol a "filmi" a csak a filmre jellemző elemeket jelöli, szemben azokkal, amelyek másutt is előfordulnak. Ezzel azonban semmi mást nem tett, mint hogy a dilemmát egy lépéssel odébb tolta. Hiszen a megkülönböztetés alapja vagy egy véges számú elemből álló rendszer, ami a konkrét formát csak egy nagyon absztrakt s ezért semmitmondó szinten tudja leírni, vagy a jellegzetességek rendszertelenül egymás mellé sorolt halmaza, akkor pedig nem rendszer. A "filmszerűség" kategóriájából természetesen kihalljuk a filmelmélet és filmkritika hőskorának azt az igyekezetét, hogy a filmet a többi művészettel egyenrangúként ismertessék el. Ehhez szükségesnek látszott a film esztétikai autonómiáját hangsúlyozni, amelyet rövid történelme nem alapozhatott meg megnyugtatóan. Ezért kellett úton-útfélen hangoztatni, hogy létezik egy "filmszerű művészi kifejezési forma", amely éppoly értékes, mint más forma, de csak a film rendelkezik vele.
A filmszerűségtől valójában azért olyan nehéz megszabadulni, mert szemben a többi művészettel, a film esetében igen komoly dilemmákat okoz annak eldöntése, hogy a műfajt eredendően művészeti ágnak vagy csupán egy kommunikációs formának tekintsük. Ha a film művészeti ág, akkor a film esetében is érvényesnek kell tartanunk, amit Lukács György az irodalomról állít: "Nem értékelt irodalom, értékeléstől független irodalom nem létezik, és nem is képzelhető el. Nem bírunk még csak el sem képzelni magunknak drámát vagy verset, amit ne értékelnénk; tehát csak jó drámát vagy rossz drámát ismerünk, nem valami drámát általában, valamit, aminek ismertetőjeleiről leolvassuk, hogy dráma, hogy a dráma fogalma alá tartozik."[196] Ha azonban a film elsősorban egy sajátos kommunikációs forma, akkor az összes többi kommunikációs formához hasonlóan léteznie kell a "filmszerű" kommunikációnak is, függetlenül az esztétikai minőségtől. Ez utóbbi álláspont szerint a film az írásbeliséggel egyenértékű kategória, amelyet ugyancsak nem sorolunk minden további nélkül a művészetek közé, és csupán bizonyos műfajai tartoznak az "irodalom" értékkategóriája alá. Az ötvenes években megszületett "kameratöltőtoll-elmélet" ezt az álláspontot igyekszik erősíteni.
Ez a dilemma azonban csak addig él, ameddig a film és az audiovizuális kommunikációs mód formái lényegében egybeesnek. Attól fogva, hogy ennek a kommunikációs formának létrejönnek specializált funkciói, és ezek ráadásul különféle technikákra bomlanak, a dilemma érvényét veszti. A televízió, a video, a komputeranimáció egyre-másra választ le a filmről olyan kommunikációs funkciókat, amelyek specializáltságuk révén tisztábban hordoznak esztétikai értékeléstől mentes nyelvi funkciókat, mint a moziban vetített film, ahol különböző művészeti tradíciók keverednek hétköznapi kommunikációs funkciókkal. Az audiovizuális nyelv vizsgálata valójában csak ebben a specializált formában válik lehetővé, mert csupán ez kanonizálja a formák használatát. A híradás, a reklám, a sportközvetítés, a dokumentálás, a médium elemi manupulációja olyan specializált tevékenységek, amelyek körülhatárolják a számukra legmegfelelőbb formákat, és csupán ennek a kanonizált nyelvhasználatnak az alapján lehet megmondani, hogy mi is az audiovizuális nyelv. A "film" eközben értékkategóriává válik, akárcsak az "irodalom" (tartalmazva az elit és a populáris formákat egyaránt), és nyelvének elemzése a műfaj- és stíluselemzéssel kerül egy szintre. A "filmnyelv" és a "filmszerűség" kategóriái helyett az "audiovizuális" nyelv fogalma válik érvényessé, amely az összes médium és minden technika pragmatikai és technikai sajátosságait képes leírni.
Film és tradíció
Ha a többi művészeti ág kritikai elmélete sokkal kevesebb nehézséggel találja magát szemben, amikor tárgyáról általánosságban akar beszélni, az azért van, mert leíró kategóriák mögött ott áll egy sokszor több évezredes korpusz,[197] amely körülír egy tradíciót, és ez kielégítően definiálja az adott műfajt. A rengeteg rossz és jó dráma fölött ott lebeg a drámaírás mint tradíció, és ez kimondhatatlanul is magában hordozza a dráma leírását és normatíváját. A műfajt a művek definiálják, és a műfaj tradíciója vonja a műveket egymás vonzáskörébe. Minden műfaj esetében egy tradícióhoz való tartozás és nem egy fogalomrendszerbe való besorolhatóság biztosítja a művek identitását.
A filmmel mint "filmszerűvel" csak a filmet mint tradíciót lehetne szembehelyezni, ha a filmek megértését egy elvont fogalmi rendszer helyett történeti összefüggésekre akarjuk alapozni. Fölvetődik azonban a kérdés, hogy milyen értelemben beszélhetünk tradíciókról egy alig száz éve született művészet esetében, ahol jószerével az sem világos még, vajon egyáltalán időállóak-e alkotásai úgy, ahogy több száz éves irodalmi vagy képzőművészeti műveket időállóknak tekintünk. Márpedig az idő múlásával szembeni ellenállóképesség a tradíció létrejöttének legfontosabb feltétele. A tradíciót a szabály univerzalitásától és a konvenciók mulandóságától az idő általi kanonizáltság különbözteti meg. A tradícióban mindig és hangsúlyozottan a múlttal állunk szemben, benne "a múlt visszhangzik" (Gadamer). A tradíció szemlélete mindig megköveteli, hogy a hozzá fűződő történetet lényegiként ismerjük el.[198] A filmtörténetben nem a kultúra egyetemes hagyományainak felidézését keressük, hanem azokat a hagyományokat, amelyeket maga a filmtörténet hozott létre.
Közismert, hogy a film ábrázolási közege rendkívül erősen, minden más művészetnél erősebben kötődik ahhoz az aktuális világhoz, amelyben született. Nemcsak az ábrázolt világ, de az ebben a világban lejátszódó történet is óhatatlanul magán hordozza annak a valóságdarabkának a közvetlen jegyeit, amely egy adott korban adva van. Ezt a tényt rendszerint a filmművészet avulékonyságára, esztétikai ellenállóképességének gyengeségére szokták érvként használni. A filmes tradíciók létrejötte szempontjából azonban éppen ennek a gyors öregedési hajlamnak van nagy jelentősége. Nemcsak a filmek avulnak hamarabb, mint az irodalmi művek, hanem a filmtörténeti idő is "gyorsabban halad", mint más művészetek történetének ideje. Mivel a filmekben felhasznált kulturális minták nagy többsége mögött nem áll erős hagyomány, nemcsak lebomlásuk gyorsabb, de ismétlődésre, variálódásra való hajlamuk is nagyobb, mint a súlyosabb tradíciókkal rendelkező művészetek esetében. Épp ezért a filmtörténetben sokkal gyorsabban válik kitapinthatóvá egy eredeti műben az, ami belőle tradícióként - eleinte egyszerű utánzásként, variációként - továbbél. A filmtörténet öt-hat évente lényeges átalakuláson megy keresztül. A hetvenes évek elejének és végének német filmművészetét alapvető felfogásbeli különbségek választják el. A francia új hullám lényegében hat év alatt lefutott, az olasz neorealizmus még ennél is rövidebb idő alatt. Nem találtunk iskolát vagy mozgalmat, amely nyolc-tíz évnél tartósabb lett volna. A filmtörténet időszámítása leginkább a képzőművészeti avantgárdéval rokon. Az a különbség azonban még itt is megvan, hogy bármilyen gyorsan változzanak is az avantgárd konvenciói, művei mégsem tudnak kilépni a több száz éves képzőművészeti hagyományból, s így lehetséges, hogy például a század eleji avantgárdot irányzatai sokfélesége ellenére tulajdonképpen egy korszakként és ne pár éves periódusokra bontva lássuk. A filmművészet ezzel szemben minden nagyobb változásnál lényegében saját halálával kerül szembe. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy egy értéket teremtő iskola megszűnvén nem maga a filmművészet szűnik-e meg, hiszen csak egy hagyomány folytonosságának a tudata keltheti azt az érzést, hogy az, ami elmúlik, valamilyen módon mégis továbbél, hiszen ő maga is egy folytonos hagyományban született.[199] Kétségtelen tény, hogy mind a hangosfilm megjelenése, mint a hatvanas évek új hullámainak levonulása a filmtörténet eddigi két legnagyobb megrázkódtatása volt. De az is kétségtelen, hogy ha a filmművészet az elsőt nem élte volna túl, akkor a másodikra sor sem kerülhetett volna, s ha a másodikat nem élte volna túl, nem ismernénk olyan neveket, mint Fassbinder, Herzog, Wenders, Jarmusch, Greeneway, Jarman, Jeles, Bódy, Huszárik; és Tarkovszkij neve is tompábban csengene egy kissé. Annak, hogy a filmtörténeti hagyomány mögött nem áll elég hosszú idő, a legsúlyosabb következménye az, hogy problematikussá válik a hagyományos kulturális mítoszok és a filmi közeg szerves kapcsolata. Ez azonban nem történhetne meg akkor, ha a filmnek nem volna olyan erős autonómiája, amely ilyen konfliktust eredményezhet, mint ahogy a fényképészet esetében sokkal kevésbé is érzékelhető ilyen feszültség. Ez a konfliktus valójában nem egy technikai médium és egy művészeti hagyomány, hanem egy újfajta és egy hagyományos mítoszvilág között feszül. Minden művészet mítoszokból építkezik. Mítoszokat a kritikai gondolkodás egyetlen formában, épp a művészet formájában képes befogadni. A művészi forma a használat által egy tradícióban válik kanonizálttá, vagyis az alapja a sensus communis időállósága. A művészi formában megfogalmazott szellemi tartalom csak akkor válik érvényessé, ha azt egy közítélet szentesíti. Ez azt jelenti, hogy minden nem vagy csak gyengén kanonizált érzéki formában megtestesülő szellemi tartalmat a kritikai gondolkodás csak mint "üres mítoszt", nem pedig mint a közgondolkodás axiómáját képező kulturális toposzt tud kezelni. Ha a film nem pusztán az ősi művészetek új technikája, hanem új önálló művészet, akkor mítoszai is, legalábbis részben, sajátos közegéből fakadók kell hogy legyenek. Ezek azonban a hagyományos kultúra számára mindaddig "üres mítoszok" maradnak, amíg maga a filmformák élete nem érleli őket hagyományos toposzokká, ami által a kritikai gondolkodás kánonjaivá válnak. A filmművészet abba a különös helyzetbe került, hogy maga hozza létre saját, a tradícióktól részben idegen mítoszait, s egyszersmind azokat a formákat is, amelyek e mítoszokat kulturális tradícióvá avatják.[200] A film tehát egyrészt elég autonóm forma ahhoz, hogy saját mítoszvilágot alakítson ki, amely nem vagy csak korlátozott módon épül a kanonizált kulturális formákra, másrészt a mítoszok erősítésével maga is egy olyan kulturális hagyományteremtés útján halad, amely csak részben látszik igazodni a hagyományos kultúra formáihoz, elsősorban helyettesíteni és inkorponálni[201] akarja őket. Nagyon jellemző erre az összefüggésre, hogy a "művelt befogadás" számára egy film, egy oeuvre,[202] egy iskola akkor válik igazán érzékelhetővé, ha azt nem csupán egy filmtörténeti kontextusba, hanem egy tágabb kulturális hagyományba tudja beilleszteni. Mindig sokkal fontosabbnak tűnik föl egy kulturális hagyománnyal való esetleges kapcsolat, mint az, hogy ezt a kapcsolatot a filmtörténeti hagyományok közvetítik. Így az a látszat keletkezik, hogy vannak rendezők, akik a filmművészetet nem képesek egy kulturális tradícióhoz illeszteni, és ezáltal értéket létrehozni, szemben azokkal, akik csak a filmipar populáris mintáit használják. Így születik meg a filmkultúra tömegművészetre és magasművészetre mint jó és rossz kultúrára való végleges kettéosztottságának illúziója. A "művelt befogadás" hajlamos elfelejteni, hogy a nagy kulturális tradíciókhoz illeszkedő filmművészet ugyanazokból a filmi hagyományokból nő ki, mint a filmkultúra tömegtermelése, s ennek következtében a "régi" tradíciókhoz való viszony is ennek az "újnak" a szűrőjén keresztül érvényesül. Jellemző példa erre az utóbbi húsz évben óriási népszerűségnek örvendő két "tradicionista" filmrendező, a japán Ozu és az orosz Tarkovszkij.
Ozuval kapcsolatban bevett közhely, hogy ő a japán kulturális hagyományok őrzője a filmművészetben, művészete a Zen világszemléletének filmi megvalósulása. Ezzel szemben David Bordwell Ozu-monográfiájában[203] kimutatja, hogy Ozu filmjei valójában milyen mélyen gyökereznek a 20-as, 30-as évek japán szórakoztatófilm-gyártásának konvencióiban, amely mintáit inkább Hollywoodból, mint a Zen tanításaiból merítette, és bár filmjeinek egy része - élete hatvan évében ötvenöt filmet készített - a hagyományos japán értékrend pusztulásáról szólnak, ezt azokon a műfaji kereteken belül teszik, amelyek a japán filmgyártásban alakultak ki, s így gondolatvilágukat, tematikájukat csak ehhez képest lehet megítélni. Mindez nem azt jelenti, hogy ne volna értelme arról a kapcsolatról beszélni, ami Ozut a japán hagyományos kultúrához köti, de ez a kapcsolat csupán üres általánosságokat jelent, ha nem vesszük figyelembe azt, hogyan nőnek ki Ozu filmjei a korabeli japán tömegfilmgyártásból.
Az európai néző számára Tarkovszkij példája még sokat mondóbb. Nincs még egy filmrendező, aki nála aktívabban dolgozta volna bele filmjeibe az egyetemes kultúra különféle motívumait, mégsem lehet Tarkovszkijt pusztán az általa használt kulturális tradíció alapján megérteni. Művei tradicionalitásnak és modernségnek olyan módon megfogalmazott konfliktusát tartalmazzák, amelynek feloldása csak a film médiumának fiktív "kép-valóság" természetéből vezethető le. Tarkovszkij a hatvanas évek filmnyelvi forradalmának eredményeként létrejött formákat, elsősorban a tudatfolyamat-ábrázolást felhasználva olyan történeteket mesélt el, amelyek esztétikailag hitelesítették a pusztán a tradícióból levezethetetlen konfliktusfeloldás képeit. Tarkovszkij filmjei 1960 előtt nemcsak azért nem jöhettek volna létre, mert politikai akadályokba ütköztek volna, hanem főként azért nem, mert még nem léteztek azok a formák amelyekben tradíció és modernség tarkovszkiji konfliktusát el lehetett volna mesélni. Ez távolról sem tecnikai kérdés, hanem annak a kérdése, hogy a francia új hullám fogadtatta el az európai magaskultúrával azt a gondolatot, hogy az individuális szabadságeszmének vannak olyan aspektusai, történetesen épp a tradicionalizmussal és a társadalmi konvenciókkal való konfliktusa, amelynek megfogalmazására, kulturális sajátosságai révén a film az adekvát médium. A Tarkovszkij által megfogalmazott konfliktus hagyomány és modernség között valójában filmtörténetileg a francia új hullám alapkérdéseinek sajátos formában való átfogalmazása (az egyik legfőbb különbség épp a direkt filmi utalások kiiktatása). Művei, bár ezer szállal kötődnek az ortodox vallásossághoz és a perszonalista[204] keresztény gondolkodáshoz, gondolati meggyőző erejüket mégis Ozunak, Bressonnak, Bergmannak, Godard-nak, Antonioninak és Resnais-nek köszönhetik. Tarkovszkijt ezért félreértik mindazok, akik ezért szeretik vagy ellenkezőleg, azért utasítják el, mert az orosz spirituális kultúrát idézi fel filmjeiben. Filmjei a hagyomány és modernség kettős kötöttségében vergődő, szabadságát kereső individuum kálváriájának különböző stációi. Mitológiája alapvetően a modern individuum léthelyzetére épül, s ennek megfogalmazásában a képekhez, a képszerűséghez való viszony, az élet és a képvilág (mint kulturális hagyomány) konfliktusa az egyik legfontosabb motívum. Pontosan érzékelte Tarkovszkij "modernizmusát" Szolzsenyicin, amikor az orosz vallási tradíciók elárulásával vádolta az Andrej Rubljovot.[205]
A "művelt befogadás" és a filmkultúra konfliktusa csak akkor oldható fel, ha megkeressük a film kulturális tradícióiban azokat a származási vonalakat, amelyek a filmkultúrát a hagyományos művészeti kultúra szerves folytatásaként mutatják meg. Ehhez azonban először magát a filmkultúrát kell szerves egészként látnunk, mert csak így érthetjük meg, hogy melyek a művészi tradíciónak és a külvilágnak azok a konfliktusai, amelyeket a filmi forma tud legjobban kifejezni. A filmtörténet ezért olyan "művelt befogadás" kell hogy legyen, amely a tradícióban nem egyszerűen a múltat keresi, hanem szerves folyamatosságként, egymásra épülésként felfogható kulturális folyamatokat. A filmtörténettel kapcsolatban hasonló a helyzet, mint azoknak a távoli koroknak és kultúráknak az esetében, ahol nincs vagy nem ismert a művészet alapját képező mitológia nem művészeti megfogalmazása. Mindkét esetben híján vagyunk annak a tradíciónak, amely külső támpont lehet a művek értelmezéséhez. Mivel a film számára részben nem adott tőle függetlenül létező mitológiai kánon, amely összehasonlítási alapként szolgálhatna a különféle formavilágok történeti tagolására, a filmtörténeti elemzés számára a történelmi kontextus és a mitológiai háttér híján csupán a formák egymásutánja értelmezhető úgy, mint olyan nagyobb gondolati egység, kép vagy alakzat, amely behatárolja az egyes művek kultúrtörténeti helyét. Nem a külső kontextusból kell levezetnünk a filmeket, hanem a filmeket egymással összehasonlítva kell eljutnunk azoknak a szellemi és kulturális folyamatoknak a rekonstruálásához, amelyek a filmtörténetben megnyilatkoznak, és benne nyilatkoznak meg legvilágosabban.
A filmtörténetről való gondolkodás mind ez idáig egyszeri, egymástól elszigetelt struktúrákban (illetve egymásra épülő fejlődési szakaszokban) fogta föl a filmtörténet korszakait. A filmtörténet olyan folyamat volt, amelyben újabb és újabb irányzatok jelentek meg, amelyek ha értékükben nem érvénytelenítették is az előzőeket, de saját értéküket csak a diszkontinuitásban, a radikális újításban alapozhatták meg. Ebben a szemléletben a hagyományok tudatos felhasználása csak epigonizmusnak tűnik. Innen nézve az egyes korszakok között csak a technika fejlődése teremt kapcsolatot, míg magának az adott formának az értelmezése kizárólag külső történelmi - politikai, szociológiai - kontextus alapján lehetséges. A filmi kifejezési forma ily módon együtt enyészik el a múló történelmi körülményekkel.
Egyetlen olyan kezdeményezés létezik a filmelméletben, amelyben megcsillan a filmtörténet szerves szemléletének lehetősége. Néhány tanulmányában André Bazin már az ötvenes években kísérletet tesz, hogy a filmtörténeti változásokat a forma belső fejlődésére vezesse vissza, és ily módon különítse el egymástól a nagyobb korszakokat.[206] Ezeket a korszakokat nem iskolákhoz, irányzatokhoz vagy nevekhez köti, hanem bizonyos alapvetően meghatározó kifejezési formák használatához, amelynek változása mélyebb átalakulást jelent, mint hogy egyszerűen le lehessen vezetni a hang technikai lehetőségéből, bár kétségkívül ez az újítás jelenti az egész változás alapját. Megfigyelése szerint a harmincas évek közepén jelenik meg egy olyan tendencia, amely a komponáláshoz elsősorban a képmélység adta lehetőségeket használja ki, és a korábbiaknál jobban hangsúlyozza az elbeszélés folyamatosságát. Ez a tendencia felváltja a húszas években domináns irányzatot, amely elsősorban a montázs és a képi expresszivitás hatásait használja fel. Bazin olyan változást ír le, amely nem azonosítható sem új technikai lehetőségek, sem új művészi téma vagy mondanivaló stb. megjelenésével, hanem egy választást jelent a filmi kifejezésmódban az első pillanattól benne rejlő két alapvető és egyenrangú út között. Nem azt állítja, hogy megjelenésével az egyik érvényteleníti a korábban domináns formát, hanem a kettőt megpróbálja egymás viszonyában értelmezni. Bazin meglátásait, ötleteit nem fejlesztette rendszeres elméletekké, így a filmtörténetről vallott nézeteinek elvi következményei is inkább utólagos találgatások tárgyai, mintsem egy összefüggő elméleti álláspont kiindulópontjai. Nem egyértelmű például, hogy a fenti megállapításból, amelyet Brian Henderson olyan kezdeménynek lát, amelyből a "film művészettörténete" volna kifejthető,[207] az következik-e, hogy a filmtörténet a realizmus megvalósulása felé haladó teleologikus folyamat, ahogy Henderson értelmezi, vagy pedig az, hogy egyenértékű alapvető kifejezési struktúrák állandó váltakozása, ami felé Hendersonnal vitatkozva Janet Staiger interpretációja hajlik.[208] Minden következtetés alátámasztására egyaránt találunk helyeket Bazin írásaiban. Sőt, egyazon cikken belül nevezi az expresszionizmust "eretnekségnek", és szögezi le nem sokkal később, hogy nem bízik a realizmus kiteljesedése felé haladó fejlődés "belső értékében és véglegességében".[209] Számunkra nem is az a fontos, hogy Bazin teleologikusan[210] fogta-e fel a filmtörténetet vagy sem, hanem az, hogy leírásában a különféle filmformák folytatható tradíciókként, a formák változása pedig a filmben benne rejlő kifejezésmódok szerves átalakulásaként jelenik meg.[211] A teleologikus vagy az evolucionista[212] felfogás egyébként sem zárja ki a filmtörténeti vizsgálódásból a formák belső átalakulásának szemléletét, mindössze ezt az átalakulást értelmezi egy (művészet) történetfilozófiai perspektívából. Bazin megközelítésének eredetisége tehát a formatörténeti szemléletben volt, és sem mentegetnünk, sem elítélnünk nem kell azért, hogy megpróbálta azt is előre látni, hogy ez a belső fejlődés merre tart.
"Bevezetés egy igazi filmtörténetbe"
Ha a filmtörténetet hagyományok váltakozásának és változásának folyamataként szemléljük, felmerül az a kérdés, hogy miben ragadható meg ez a hagyomány, mi az, ami filmről filmre áthagyományozódik. Másképp fogalmazva: pontosan minek a története a filmtörténet? Van-e meghatározott dimenziója a filmtörténeti hagyománynak? A bazini gondolatmenet azért érdekes számunkra, mert nem arra kérdez rá, hogy mi miatt állt be a harmincas évek végén a filmforma átalakulása, hanem arra, hogy mi alakult át. Az általa megfigyelt változások a képkomponálás síkszerűsége, illetve mélysége, a montázshatás, illetve a cselekmény folyamatossága, valamint a képkomponálás expresszivitása, illetve realizmusa dimenziójában mentek végbe. A kérdés az, ezek-e a filmformának azok az alapvető paraméterei, amelyeken egy korszakos átalakulás legjobban lemérhető. Nyilvánvalóan értelmetlen a filmtörténeti hagyományt néhány - kétségtelenül fontos - stílusvonásra leszűkíteni. Meg kell találnunk a filmformának azt a szemléletét, amelyben a hagyományozódás mint a forma átalakulásának folyamata értelmet kap.
George Kubler így ír az Idő alakja című művében: "Minden fontos műalkotást egyszerre tekinthetünk történelmi eseménynek és egy győztes megoldásnak valamilyen problémára. Nem fontos itt, hogy az esemény eredeti vagy konvencionális, véletlenszerű vagy kiszámított, ügyes vagy ügyetlen. Az a fontos, hogy minden megoldás rámutat egy probléma létére, amelyre más megoldások is vannak, és ezek a más megoldások nagy valószínűséggel a szóban forgó változat követésére jönnek létre. Ahogy halmozódnak a megoldások, a probléma módosul. (...) Azt a problémát, amelyet műalkotások bármely láncolata felfed, e láncolat mentális[213] formájának tekinthetjük..." (kiem.: KAB)[214] Ha az ábrázolás problémáira adott válaszokat keressük a formában, a formák története úgy áll előttünk, mint kérdések és válaszok, sikeresebb és sikertelenebb megoldások, ezek nyomán született újabb kérdések egymásba fonódó láncolata. Ez a láncolat az, amely sokkal szervesebb folyamatosságot teremt a filmtörténetben, mint akár a társadalom- és politikatörténeti, akár a technikatörténeti kérdésfeltevés, amire a filmek maguk válaszolnak, vagy nem. De ha valamire biztosan válaszol egy film, az azok az ábrázolási problémák, amelyeket korábbi vagy éppen kortárs filmek vetnek fel. Az, ami formatörténeti tradícióként elénk áll, valójában egy Kubler által "mentális alakzatnak" nevezett, egy-egy probléma megoldására létrejött variációsorozat. Amikor a filmtörténettel kapcsolatban ugyanúgy tradíciókról beszélünk, mint más régi művészetek esetében, akkor tradíción ezeknek a problémáknak az időbeni mozgását, életét értjük. A filmtörténet különböző hagyományai nem mások, mint a filmnyelvről, a filmi kifejezés sajátosságairól vallott, egymással sokszor szöges ellentétben álló felfogások, amelyek nem azonosíthatók sem stílusokkal, sem műfajokkal, sem különféle technikákkal. A film hagyománytörténete tehát nem stílustörténet, nem műfajtörténet, de nem is technika-, társadalom- vagy kultúrtörténet, hanem a "filmben való gondolkodás" története, amely azt elemzi, hogy a filmtörténet egy-egy korszakában milyen kérdések jelentették a "filmi sajátosság" legfontosabb problémáját, milyen tartalmi és formai kérdések megoldásai jelentették egyfajta filmnyelvi ideál megvalósítását. A film hagyománytörténete nem stílusok, iskolák, divatok egyszerű egymásutánjának, vagy a technika vagy "a filmnyelv" valamilyen tökéletesség felé haladó fejlődésének látja a filmtörténetet, hanem úgy fogja fel, mint a filmformában benne rejlő kérdések fokozatos kibomlását és folyamatos variálódását.
Vajon meg tudjuk-e mondani, hogy ha nem stílusra, nem technikákra, akkor mire vonatkoznak a filmnyelv alapkérdései, mi a "filmben való gondolkodás" dimenziója, amelyben ez az autonóm történet és saját idő formálódik? A filmnyelv problémái, úgy véljük, a filmforma kétdimenziósságából vezethetők le. Minden film legkisebb formai közös többszörösét így határozhatjuk meg: a film egyrészt látvány, másrészt időbeli szekvencia. Ez egy olyan elvont meghatározás, amely csupán megjelöli az alapviszonyt, ami minden film legfontosabb formai kiindulópontja: egy látványvilágnak és egy időbeli szerkezetnek a kompozíciós viszonya. Ez az elvontság azt jelenti, hogy minden ennél konkrétabb meghatározás már egyfajta filmformát, gondolkodást, hagyományt ír le, amely esetleg több stílust, műfajt metsz át. Ilyen stílusokat átívelő és összekapcsoló hagyománynak érzékeljük az általunk "expresszívnek" nevezett filmes gondolkodást.[215] Ez, bár stílusában erősen különböznek, a filmi kifejezést illető felfogásában mégis rokonít egymással olyan iskolákat, mint például a német expresszionizmus és a francia új hullám. Mennyire magától értetődő ugyanez a korszakok feletti kapcsolat egy olyan markáns tradíció esetében, mint amilyen a filmi naturalizmus. Senki nem kérdőjelezi meg ennek a hagyománynak a folytonosságát a "nápolyi iskolától" a neorealizmuson, a cinéma véritén, a német új hullámon át a budapesti iskoláig. Pedig egyazon vonulaton belül is többféle kapcsolódás lehetséges. Például Wim Wenders korai filmjei sokkal közelebb állnak Antonioni hatvanas évekbeli műveihez, mint saját kortárs német filmművészetéhez. Megannyi stílus, iskola, műfaj, mégis ugyanaz a gondolkodásmód, a képi komponálás és a történetvezetés viszonyának hasonló szerkezete. Ugyanígy egyes filmek között is találhatunk olyan rokonságot, amelyet a felszíni stílus és a kulturális különbségek elfednek. Bármilyen erősen különbözzenek is egymástól, például Alain Resnais Tavaly Marienbadbanja és Andrej Tarkovszkij Tükörje ugyanabban a tudatfolyamat rekonstruáló filmi gondolkodásmódban és hagyományban fogant, amely elsősorban a hatvanas-hetvenes években volt jellemző az európai filmművészetre. És, hogy látszólag extrém példákat is említsünk, a Csillagok háborúja nem köszönhet kevesebbet Méliès fantasztikus mesefilmjeinek, mint a computertechnikának, s nem sokat tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy az utóbbi évek néhány magyar filmjében tapasztalható játékosság - Enyedi Ildikó: Az én XX. századom, Monory M. András: Meteo - épp eme tradíció az amerikai szuperfikcionalizmusban történt újraéledésének köszönheti létét.
Ez a filmtörténet nemcsak stílusokat, műfajokat, iskolákat metsz keresztül, de magukat a filmeket is, hiszen egyetlen filmben több hagyomány is keresztezheti egymást. Az "igazi filmtörténetet", ahogy Godard nevezete,[216] ezért nem dokumentumok, nyilatkozatok, gyártási statisztikák vagy szerzői életrajzok, hanem mélyreható formai elemzések alapján lehet csak megírni.
Az expresszionizmusra való fogékonyság
Fura emberek különben a németek! - Fölöslegesen megnehezítik az életüket azzal, hogy mindenütt mély gondolatokat és eszméket keresnek, és mindenhová beerőszakolják őket. Ej, no, legyen már végre bátorságotok átadni magatokat a benyomásoknak, a gyönyörködésnek..., csak ne képzeljétek örökké azt, hogy haszontalan minden, ami nem absztrakt gondolat és eszme... Egészében véve nem illett a természetemhez, hogy mint költő valami absztrakt dolog megtestesítésére törekedjem. Benyomásokat fogadtam be a bensőmbe, mégpedig érzéki, eleven, édes, tarka, százrétű benyomásokat...
Goethe (J. P. Eckermann: Beszélgetések Goethével, 1827)
Azok az első világháború utáni nehéz esztendők különleges korszakot jelentenek Németországban. Sok német mentalitása csak keservesen heveri ki azt a sokkot, hogy romba dőltek impresszionista álmaik. A legradikálisabb németek pedig forradalmi mozgalom révén próbálják újra megvetni a lábukat, a forradalmat azonban csírájában elfojtják. Lázas nyugtalanság támad, és a paroxizmusig[218] fokozódik, mikor az infláció minden értékfogalmat megrendít; a németek veleszületett meghasonlottságát ez végképp elmélyíti.
A miszticizmus és a mágia olyan sötét, homályos erők, amelyeknek a német lélek szívesen adta át magát. A tépelődésre való örök csábítás visz az expresszionizmus apokaliptikus doktrínájához. Hozzájárult a nyomor, a bizonytalan holnaptól való folytonos aggódás, hogy a német művészek most testestől-lelkestől ennek a stílusnak a rabjaivá válnak. Az expresszionizmus ugyanis, amely már 1910 óta nagyjából arra törekedett, hogy félresöpörjön minden addig érvényes művészeti elvet, kategorikus követelései hevességének köszönhetően az intellektuális lázadásnak legalább a lehetőségét nyújtotta számukra.
Hogy az expresszionizmus jelenségét a maga komplexitásában, összekuszáltságában, csillogó sokértelműségében elemezhessük, bármilyen paradox módon hangozzék is, inkább az irodalmi kiáltványokat kell alapul vennünk, mint e korszak szobrászati vagy grafikai kifejezésformáit. A költők és gondolkodók népe számára ugyanis minden művészeti megnyilatkozás igen hamar mereven körülhatárolt dogmává válik; a rendszeresen felépített világnézet elsősorban mindig a műformák dialektikus értelmezéséhez igazodik.
Első ránézésre az expresszionizmus a maga távirati stílusával, felkiáltásaival, amelynek a Sturm-und-Drang-korszakra emlékeztetnek, robbanékony rövid mondataival, amelyekben felborul a szintaxis[219] szent régi rendje, azt a látszatot kelti, mintha leegyszerűsítette volna a németek körülményes kifejezésmódját, kiirtotta volna a közbeékelt mellékmondatok sűrű bozótját. Ez a világosság azonban csak látszólagos, csalóka, csupa csapda. A szavak metafizikai[220] jelentése felfúvódik; önkényesen egymáshoz láncolt, merész szóképzések, minden logika híján való, misztikus allegóriák ejtik zavarba az olvasót. A szimbólumokkal és metaforákkal terhelt nyelv szándékosan sötét marad, hogy csak beavatottak ragadhassák meg mélyebb értelmét.
Az expresszionizmus, jelenti ki Kasimir Edschmid, "az impresszionizmus atomizáló feldarabolása" ellen fordul, a természet csillogó árnyalatainak puszta tükrözése ellen; támadja továbbá a kispolgári naturalizmus matricáit és azt a mániáját, hogy a természetet és a mindennapi életet a lehető leggondosabban fényképezze le. Abszurd dolog a világot úgy visszatükrözni, ahogy van, a maga "hamis realitásában". Az expresszionista művész nem lát, hanem néz. "Nem létezik többé a tények, gyárak, házak, betegségek, kurvák, a kiáltozás és az éhség láncolata. Ezentúl csak a víziójuk létezik! A tényeknek csak annyiban van jelentőségük, hogy rajtuk átnyúlva ragadja meg a művész keze azt, ami mögöttük rejlik." Az expresszionista művész, a valóban alkotó és nem csak reprodukáló szellem, a maga eszméje szerint formálja át a világképet, a valóságot mi magunk teremtjük. Pillanatnyi effektusok helyett a tények és tárgyak örök jelentését kell keresni.
Az expresszionisták követelése szerint meg kell szabadulnia az embernek a természetadta formáktól, és egy tárgy "legexpresszívebb expresszióját" kell feltárni. Balázs Béla az expresszionizmusnak ezt a kissé homályos követelményét így értelmezi A látható ember című könyvében: egy tárgyat úgy lehet stilizálni, ha kiemeljük "látens fiziognómiáját"[221] és különösképpen hangsúlyozzuk. Ilyen módon lehet látható auráját érvényre juttatni.
Edschmid meghirdeti, hogy az ember adja át magát a teremtésnek, amelynek ő nem egy darabja, hanem az úgy ring benne, ahogyan ő visszatükrözi. Léte, élményvilága részesül ég és föld nagy létezéséből; szíve, testvérien összeforrva minden történéssel, ugyanolyan ritmusra dobog, mint a világ. Életét nem kicsinyes logika, nem valami megszégyenítő erkölcs és okság következményei szabályozzák, hanem egyesegyedül érzéseinek roppant fokmérője; a kozmoszhoz kötődik; nem töpreng magáról, hanem átéli magát.
Az érzéseknek ebben a nagy zűrzavarában így a pszichológiát, a naturalizmus engedelmes szolgálólányát hasonlóképp elvetik mindenestül, mint a természet "hamis realitását". A konformista társadalmi rend minden nézetét és törvényét elátkozzák, és velük mindazokat a tragédiákat is, amelyek a "nevetséges társadalmi becsvágyon" alapulnak.
Ha közelebbről megnézzük, felemásságokat, ellentmondásokat fedezünk fel: egyfelől a végletekig fokozott szubjektivizmust találjuk, másfelől Edschmid mégis kijelenti, hogy az ember nem "morálhoz, családhoz, társadalmi osztályhoz kötött individuum" többé. A totális és abszolút, a maga világát formáló én igenlése tehát egy olyan dogma mellé kerül, amely az individuumot teljesen tagadja és felfüggeszti.
Míg a pszichológiát elvetik, beiktatják az intellektus uralmát: Edschmid meghirdeti "a szellem diktatúráját", amelynek az a feladata, hogy az anyagnak formát adjon. Az expresszionisták dicsőítik a "konstruktív akarat attitűdjét", az összemberi magatartás revízióját követelik. Ha átlapozzuk a német expresszionista irodalom megnyilatkozásait, lépten-nyomon ugyanazokba a sztereotip kifejezésekbe ütközünk, mint "belső feszültség", "feszítő erő", "a teremtő koncentráció roppant felgyülemlése" vagy "az intenzitások és energiák metafizikai játéka". Mindenekelőtt azonban olyan megjelöléseket találunk, mint "dinamikus" és azt a más népek számára oly lefordíthatatlan és érthetetlen szót, mint "Ballung" (sűrűsödés, tömörödés, torlódás, góc), valamint oly kedvelt képzett alakját, a melléknévként használt "geballt" szót.
Szólnunk kell még itt az expresszionizmus dogmatikusai által oly gyakran használt "absztrakció" fogalmáról. Az Absztrakció és beleérzés címmel 1907-ben közreadott doktori értekezésében Wilhelm Worringer művészettörténész, aki majdnem olyan misztikus-homályosan ír, mint Oswald Spengler, az expresszionizmus sok megfogalmazását előlegezi; ez a bizonyítéka, hogy a német világnézethez milyen közel állnak mindezek az esztétikai axiómák.
Worringer okfejtése szerint az absztrakció abból a nagy nyugtalanságból és kínból ered, amelyet a külvilág dolgaival szemben érez az ember, miközben azon fáradozik, hogy megfejtse egymáshoz való viszonyukat és megmagyarázhatatlan kölcsönhatásaikat. A primitív embert a határtalan tér láttán támadó félelme arra a következtetésre kényszeríti, hogy a "külvilág egyes tárgyait eloldozza a többi dologgal való kapcsolataitól és függőségeitől, kiragadja a történés sodrából, és abszolúttá tegye."
Az északi ember, jelenti ki Worringer a továbbiakban, "fátylat érez maga és a természet között"; ezért törekszik absztrakt művészetre. A diszharmonikus népek kifejezési igényének arra a titokzatos pátoszra van szüksége, amely a szervetlenség megelevenítéséhez tapad. A földközi-tengeri ember a maga tökéletes harmóniájában sosem érezheti át "az expresszív absztrakció extázisát".
Itt már azzal a paradox, hibrid megfogalmazással van dolgunk, amely igyekszik összekapcsolni az absztrakciót az intenzív expresszióval, itt találjuk meg a kulcsot az expresszionista világnézethez és kaotikus miszticizmusához.
Az expresszionisták számára mindennek változatosnak kell maradnia, teli vibráló feszültséggel, szüntelen forrongásban kell lennie a tárgyaknak és embereknek - az örökké űző-szorongató "Werden"-ről (levés, alakulás) van itt szó, amit a német minduntalan előnyben részesít a statikus, harmonikus "Sein"-nel (lét) szemben.
Ez a paroxizmus, amely az expresszionisták számára dinamizmusnak tűnik, rajta hagyta a nyomát e kor összes drámáján, és ezért "Ó, ember" jelzővel is illették ezt a korszakot. Amit egy kortárs kritikus Reinhard Sorge Koldusok című művéről ír, az expresszionizmus minden alkotására áll: olyan áteresztő lett a világ, mintha víziók és fantomok áramlanának belőle minden pillanatban; szakadatlanul változnak át a külső tények belső élményekké, lelki folyamatok pedig szüntelenül vetítődnek ki külső tárgyakra.
A klasszikus német filmekben időnként viszontlátjuk ezt az atmoszférát, gyakran találkozunk itt is olyan álomformák vizuális áttételeződésével, amelyek összemosódó sietséggel húznak el szorongó tekintetek előtt, itt is felbukkannak víziók, amelyek árnyakká válnak.
Az expresszionista filmművészet születése
Dr. Caligari (1919) - Genuine (1920)
A Caligarinak a ritmus kölcsönöz nyomatékosságot. Eleinte rendkívül lassú ez a ritmus, sőt, valósággal szándékosan körülményes; megkísérli a film, hogy kínpadra vonja várakozásainkat. Aztán, amikor a vásár elmosódott forgataga mozgásba lendül, felgyorsul a tempó, koncentrálódik, sodor, magával ragad a cselekmény, s a "Vége" felirat úgy lep meg bennünket, mint egy váratlan pofon.
Louis Delluc a Cinemában, Párizs, 1922
A legvadabb kontrasztokhoz való vonzódás, amely az expresszionista irodalomban a szaggatott fordulatok és az önkényes nyelvtani átrendezések formájában nyilvánult meg, valamint a németekkel veleszületett sóvárgás a félhomály és a titokzatos árnyak után, szükségképp az új filmművészetben találta meg eszményi kifejeződését. A nyugtalanságot és ingatagságot felidéző látomások itt félig valami álomszerűségből keletkeznek, félig a kézzelfogható valóságból. A pszichoanalízisnek az a szenvedélye, hogy széttagolja az érzéseket, a mindennemű pszichológiától idegenkedő expresszionista világnézet egzaltációja, ez a két véglet találkozik e minden korszakok legkaotikusabbjában a romantika szellemvilágának teljesen sosem feledett misztikumával. Így történhet meg, hogy olyan filmrendezők, akik később, amikor az expresszionista stílustörekvés már a múlté, teljesen másodosztályúnak bizonyulnak - ilyen például Robert Wiene esete -, roppant határozott karakterű filmeket alkotnak.
A Caligariban közreműködő filmalkotók különbözőképpen értelmezték a film keletkezésével összefüggő eseményeket. A film két írója, Carl Mayer és Hans Janowitz - mint Kracauer a Caligaritól Hitlerig című könyvében elmondta - Caligari doktor meghasonlott alakjában, aki egyszerre vásári mutatványos és egy tébolyda igazgatója, egyfajta aszociális tekintély abszurditását akarták megbélyegezni. Akaratuk ellenére kerettörténetet illesztettek a filmhez, és ezáltal a voltaképpeni cselekmény menete egy őrült hallucinációjává fokozódott le.
Erich Pommer, az értelmes, rátermett gyártásvezető meséli, hogy a szerzők Alfred Kubint akarták díszlettervezőnek megnyerni. Kubin bizonyára Goya-zsánerű filmképeket készített volna, és a német expresszionista film valószínűleg elkerülhette volna az absztrakt alakítás veszedelmes szakadékait, és más úton jutott volna el ugyanahhoz a hallucinatív szuggesztivitáshoz, amely ma benne rejlik. Kubin, akárcsak Janowitz, Prágából származott, a rejtelmes gólemvárosból, amelynek gettóbeli szűk sikátoraiban annak idején még ott kísértett a középkor. És mint Janowitz, ismerte az iszonyt, amelyet egy ijesztő köztes világ kelt az emberben. Egy önéletrajzi vázlatában, amely 1921-ben az Araratban jelent meg, beszámol róla Kubin, miként bolyong céltalanul a sötét utcákon, és keríti hatalmába egy homályos erő, amely különös állatokat, házakat, tájakat, groteszk és szörnyű helyzeteket varázsol szelleme elé. Mint valaha a romantikusok, leírhatatlanul jól és emelkedetten érzi magát ebben az elvarázsolt világban. Belép egy kis teaszalonba; mindjárt belépéskor úgy látja, mintha viaszbábuk lennének a pincérnők és valami rejtélyes gépezet mozgatná őket. Az a benyomása, hogy a néhány vendéget, akik irreális árnyaknak tűnnek, ördögi praktikák közben lepte meg. De mindenekelőtt a teaszalon hátterét véli gyanúsnak, a játékorgonát és a polgári tálalót: úgy hat rá az egész, mint valami szemfényvesztő utánzat, amelynek az a feladata, hogy elrejtse az igazi titkot - feltehetőleg egy homályosan megvilágított, véres barlangot. Mindezek a képzetek úgy váltakoznak és alakulnak egyfolytában, mint Novalis, Schlegel vagy Jean Paul egymásba olvadó víziói; rajzirónnal próbálja rögzíteni őket.
E sorokat olvasva sajnálkozunk, amiért Kubinnak, az életátjárta lidérces álmok démoni teremtőjének nem adatott meg, hogy kigondolhassa a Caligari díszleteit. Mindamellett a hatásos expresszionista díszletek jobban meghatározták e film stílusát, amelyre már Carl Mayer művészete a rendkívüliség bélyegét ütötte rá, mint akár Robert Wiene rendezése!
A gyakorlatias, földön járó Pommer elmondja, hogy miközben Mayer és Janowitz művészetéről beszéltek neki, ő egészen más nézőpontból látta a film kéziratát. "Ők ketten - írja - kísérletezni akartak, én viszont felismertem, hogy viszonylag olcsó filmet kell készíteni."
Hogy a díszleteket vásznon készítették el, s nem építőanyagokból állították össze, a költségek jelentős csökkenését eredményezte, és tekintettel a korabeli anyag- és pénzszűkére lényegesen megkönnyítette előállításukat. Másfelől az akkori Németországban, ahol még érezni lehetett a csírájában elfojtott forradalom utórezgéseit, és a gazdasági helyzet ugyanolyan bizonytalannak tűnt, mint az emberek többségének lelkiállapota, a légkör igencsak kedvezett a stiláris kísérleteknek és merész újításoknak. A Caligari rendezője, Robert Wiene később Londonban kisajátította magának a film expresszionista megformálásáért a kizárólagos apaságot. Csakhogy a film építészei, Hermann Warm és Walter Röhrig, akiket Pommer Alfred Kubin helyett szerződtetett, újra meg újra kijelentették, hogy Walter Reimann-nal a Caligari jelmezeinek és néhány díszletvázlatának alkotójával egyetértésben progresszív ötleteiket rá kellett kényszeríteniük a vonakodó Wienére.
Warm ma azt állítja, hogy "miközben olvasta a sajátságos forgatókönyvet, amelynek bizarr stílusa és önkényes formaalkotása föllelkesítette, ráébredt, hogy a dekoratív kiállításnak a realitástól elfordulva mindenestül a fantasztikus, a tisztán festői hatásra kell törekednie". "Késő éjszakáig - meséli - vitatkoztunk mi hárman, festők, az előttünk fekvő forgatókönyvön. Reimann-nak, akinek képei ebben az időben expresszionista befolyás alatt álltak, sikerült érvényesítenie azt az álláspontját, hogy ezt az anyagot expresszionista módon kell megformálni. Még aznap éjjel készítettünk néhány vázlatot."
Nem az anekdota kedvéért számolunk be itt ezekről az eseményekről; ezek jelzik a legvilágosabban a korabeli német filmgyártás alapelvét, azt, hogy milyen szerepet játszottak a forgatókönyvírók és a technikai munkatársak egy film előállítása során. Szintén ebből következik, hogy a német film - az abszolút film kivételével - nem ismer valódi "avantgarde"-ot, mint például Franciaország. Németországban a filmipar csakhamar minden művészi tényezőt a hatalmába kerített, mivel a Caligari külföldi sikerének köszönhetően megértették az érintettek, hogy végső soron pénzt hozhatnak a filmek. Mindenesetre szem előtt kell tartanunk, hogy olyan nagy konszern, mint amilyen az UFA lett később, soha nem vállalkozott volna olyan kísérletre, mint a Caligari-film. A Declának azonban, amely egy kicsiny, szerény, független társaság volt, nem volt semmi veszteni valója, viszont mindent megnyerhetett azoknak az értelmiségieknek a körében, akik már 1913-ban a szerzői filmet, tehát az irodalmilag értékes filmet követelték.
*
Utalnunk kell itt a német filmek díszlettervezőinek kimagasló szerepére. Már a Caligari után komponálták bele terveikbe a német díszlettervezők a szereplőket, éspedig az összképet szem előtt tartva. Minden terv megfelel már a kameraállásoknak. Olyan nem túlságosan jelentős rendező, mint Robert Wiene, igazodhatott tehát díszlettervezőinek útmutatásához.
Más a helyzet olyan szuverén és jelentékeny rendezőnél, mint Fritz Lang. Otto Hunténak és Erich Kettelhutnak a Nibelungokhoz készített tervei is azt mutatják, mennyire beilleszkedett minden egyes szereplő az architektúrába. Itt azonban Lang a forgatás kezdete előtt három-négy héten át reggeltől késő estig tartó rendezői értekezleteken beszélt meg mindent alaposan és rögzített pontosan technikai stábjával (az első kameramantól a díszlettervezőkön át az utolsó világosítóig). Murnau úgy irányította nagy díszlettervezőjét, Robert Herlth-t, hogy az ablakokból induljon ki, vagyis rajzolja föl egy jelenet menetét, és ebből alakult ki számára a tér.
Minden korabeli filmtervben pontosan megjelölték már az összes fény- és árnyhatást. Az operatőr kezdettől fogva tudta, hogy mihez tartsa magát. Jellemző, hogy Edward Carrick angol díszlettervező meglepve jegyzi föl vázlatkönyvébe: Günther Krampf német operatőr, mikor egy angol műteremben dolgozott, "előzőleg elkérte a vázlatokat, hogy tanulmányozza őket - ami az itteni viszonyok között nem szokásos eljárás".
Ez azonban egyáltalán nem fosztja meg jelentőségüktől a nagy német operatőröket, mint Karl Feund, Carl Hoffmann, Fritz Arno Wagner, Krampf, Guido Seeber és később Schüfftan stb. A jelentős rendezők, nagy filmépítészek, operatőrök és kiváló forgatókönyvírók gyümölcsöző együttműködése eredményezte a német filmművészet kiemelkedő alkotásait. A rendezői értekezleteken bárki szóhoz juthatott, javaslatot tehetett. Végtelenül sokféle dolgot kipróbáltak, ebből sok mindent elvetettek. Volt rá idő, hogy a díszlet álljon, hogy pótolhassanak beállításokat, próbafelvételek készülhessenek a díszletekről, átépíthessék őket.
Ez az eleven egység volt a klasszikus német filmművészet titka.
*
Gyakran leírták a Caligari díszletéről, hogy túlságosan lapos; mindamellett jellemzi bizonyos mélységi hatás, amellyel az egymásba ferdén betorkolló, egymást hegyes szögben keresztező utcák szándékosan torzító, hamis perspektívája ruházza fel. Néha erősíti még ezt a mélységi hatást a rézsútos vonalakhoz illeszkedő háttérvászon, amelyen hullámos vonalak az utcák meghosszabbítását ábrázolják. Ezt a csaknem a véletlenre bízott plasztikát még jobban nyomatékosítják a roskatagul előre dőlő kockaházak.
"A háttér - mondja szójátékkal egy angol nyelvű szerző - a Caligariban mintegy az előtérbe nyomul." A szándékosan körvonalazatlanul hagyott térben ferde utak vezetnek a háttérbe, egyenesen vagy szembeszökő kanyarrá görbülve; ilyen az az ösvény, amelyen Cesare, az alvajáró görcsösen a falhoz lapulva végiglopózik. Késpengéhez hasonlóan, rézsútosan vág át a téren a keskeny tető, amelyen végigvonszolja zsákmányát, rézsútosan emelkednek a magaslati utak, amelyeken üldözői elől próbál menekülni.
De ezeknek a kanyaroknak és ferde vonalaknak mélyebb jelentésük van: a formákba való beleérzés során, magyarázza Rudolf Kurtz Expresszionizmus és film című 1926-ban megjelent könyvében, megfelelő törekvések ébrednek a lélekben. A ferde vonal másképp vezeti az érzést, mint az egyenes; a meghökkentő kanyarulatok, a sietősség, a szaggatottság, a hirtelen fel- és leszálló vonalvezetés más lelki válaszokat hív elő, mint az átmenetekkel gazdagon tagolt architektúra.
Kurtz felismerte a lényeget: a ferdeségeknek itt a nézőben feltámadó nyugtalanságot, iszonyatot kell erősíteniük; a beállítások variálása teljesen másodlagos dolog marad. A Caligariban roppant szerencsésen fejeződik ki egy öreg kisváros "látens fiziognómiája", kanyargós sötét utcáié, ahová az előre dőlő, ódonságukban málladozó homlokzatok nem engedik be a napfényt. Az ék alakú ajtók, árnyékba temetkező bejáratok, megvetemedett keretű, ferde ablakok mintha szétrágnák a falakat. Kabbalisztikus jelek gyanánt rajzolódnak a földre a kövezet hevenyészett sejtéseként kriksz-krakszok, háromszögek, fekete körök, sötét romboidok, a házak peremén vetett árnyékok festett ábrázolásai, fehér csillag- és virágminták elgörbült utcai lámpások szintén csak fölfestett fényreflexeit érzékeltetik. Lidérces álomként sűrűsödnek össze mindenféle eljövendő eseményektől való rettegések és iszonyodások.
Az előre dőlő házak, egy utcasarki kút elnagyoltan fölvázolt formája belső élettől lüktetnek. "Felébredt minden szerszám és minden segédeszköz ősvilági jellege" - írja Kurtz. (Arra a "titokzatos pátoszra" ismerhetünk itt rá, amely, mint Worringer magyarázza, a szervetlenség megelevenítéséhez tapad.)
Ezt a benyomást nemcsak az a különös képesség kelti fel, amely a németek sajátja a tárgyak megelevenítése dolgában. A német nyelv szabályos mondattanában végtére is a tárgyaknak teljesen önálló életük van: ugyanolyan melléknevekkel látják el őket, mint az élőlényeket, és ezáltal ugyanolyan tulajdonságokkal is ruházzák fel őket. Már jóval az expresszionista stílus korszaka előtt igen fejlett volt ez az antropomorfizmus, Friedrich Theodor Vischer már a "tárgy álnokságáról" beszél az 1879-ben megjelent Ez is az című könyvében. Azok a gallérgombok például, amelyek alattomosan kisiklanak az ujjaink közül, szándékosan a komód alá gurulnak, késleltetik távozásunkat és így elgáncsolják karrierünket, rokonságban vannak még E. T. A. Hoffmann kárörvendő, rosszindulatú tárgyainak megbabonázott világával is, ahol Anselm diák útjába kabátszárnyak és kopogtatók állnak.
Az expresszionizmus frazeológiájában, kusza mondatfűzésében túlzásba viszik a tárgy megszemélyesítését: a metafora túlteng, egybeolvaszt tárgyakat és személyeket. A költő szomjasan tátongó szántófölddé lesz, és az ablakok mohó torkai vagy a rabló árnyak tőrhegyei remegő faltömegekbe fúródnak; a könyörtelen ajtók kegyetlen élei szétmarcangolják a házak nyögő oldalait, amelyek kétségbeesésben tengődnek.
Innen ered, hogy a német írók számára az utca gyakran ördögi módon viselkedik: Gustav Meyrink Gólemjében a kísérteties prágai gettó utcái, amelyek gazként burjánzanak és sorsuk a véletlenre van bízva, galád, ellenséges élettel telnek meg, mikor az őszi estéken leszáll a köd és alig észlelhető arcjátékukat elfátyolozza. Értik a módját, hogy nappal lemondjanak életükről és érzéseikről, ilyenkor kölcsönadják őket a lakóiknak, azoknak a rejtélyes teremtményeknek, akiket valami mágnesesség mintha csak gyöngén hajtana. Éjszaka azonban uzsorakamatostul besöprik életüket ezektől az irreális teremtményektől: az ajtók ásító, ordító torokká válnak, a házak ábrázata álnok és gonosz kifejezést ölt, s ragadozóként áll lesben.
A dolgok dinamikus ereje megformálódásért kiált - írja Kurtz. - Íme, ez a magyarázata annak a kísértetiességnek, amely a Caligari elvarázsolt díszletéből felénk árad.
Vajon a tárgyak deformálódását, amely olyan lényeges tényezője az expresszionista művészetnek, kizárólag fényviszonyok, atmoszferikus kipárolgások idézik elő, vagy pedig a távolságok megfoghatatlanságai?
Nem szabad alábecsülnünk az expresszionista vízióhoz társuló absztrakció hatalmát. Teremtő módon eljáró, válogató torzítás segítségével - valahogy így magyarázza Georg Marzynski 1921-ben megjelent Az expresszionizmus módszerében - bánik az expresszionista művész azzal a lehetőségével, hogy lelki komplexusokat minél behatóbban formáljon meg. Azáltal, hogy ezeket az előtérbe állított komplexusokat optikai jelenségekkel kapcsolja össze, vissza tudja adni egy tárgy belső életét, "lelkének" kifejezését. Az expresszionisták pusztán elképzelt képpel dolgoznak, és így teljesen magától jutnak el azokhoz a ferde, statikailag lehetetlen falakhoz. "Ugyanis éppen az elképzelt képek jellemzője, hogy a dolgokat úgy adják vissza, mintha felülről ferdén látszódnának; ilyen nézési iránynál ugyanis a zavaró átmetszések nagy része elesik, amelyek különben, elölnézetből, hátrányosan befolyásolnák a kép áttekinthetőségét és tárgyias világosságát."
Már a romantikusok észrevettek bizonyos formaváltozásokat. Így például William Lowell, Ludwig Tieck egyik hőse leírja egyszer egy bizonyos áradó, elmosódott körvonalú képzeletvilág sajátos aspektusát: úgy rémlik neki, mintha az utcák utánzott házak sorából állanának, s bennük őrült alakok embereket lennének hivatva megjeleníteni, a holdfény pedig szinte csak véletlenül esik valamely nevetséges, torz lényre. És az utcák, amelyekről Kubin vagy Meyrink beszélnek, mintha ezeknek az elmosódott házsoroknak csupán visszfényei lennének.
Az abszolút torzítást, a szintetikus absztrakció tetőpontját a börtönnél éri el a Caligari díszlete, ahol a fekete peremek és vonalak, melyek élesek, mint a halszálkák, fölfelé nyúlva összeszorulnak és a rabot egy óriási madár karmaiként fogják körül. A szorongató érzést még erősíti az irányvonalak nyílszerű meghosszabbítása a földön: hegyük fenyegetően irányul a középen kuporgó, megbilincselt rab felé. Ebben a pokolszorosban egy elérhetetlen ablak ferde rombusza valósággal gúnyolódásnak hat. A Caligari filmképei a börtön abszolút eszméjét a maga "legexpresszívebb expressziójában" valósították meg.
Hermann Warm kijelentette annak idején: "A filmkép legyen grafika." Mindazonáltal a német filmművészet híres clair-obscurje nemcsak erre a kijelentésre vezethető vissza. A Homunculus-filmek (1916) éppen elég világosan tanúskodnak róla, hogy már Otto Rippert megértette, milyen hatásokat kínál a világos és sötét éles kontrasztja.
*
A díszlet mintegy diktálja a szereplők játékának stilizációját. Ámde csupán Werner Krauss, az ördögi dr. Caligari, és a titokzatos alvajáróként szerepében Conrad Veidt értik a módját, hogy fiziognómiájuk koncentrációjával, testi kifejezésmódjuk visszafogottságával alkalmazkodjanak a díszlet absztrakciójához és torzításához. Egyszerűsítik arcjátékukat, gesztusaikat szinte lineáris, matematikai módon absztrakt mozdulatokká sűrítik, amelyek síkszerűek maradnak, és némely, mint Kurtz mondja, "kényes kanyarulat" ellenére olyan nyersnek tűnnek, mint a díszlet tört szögletei.
"Krauss és Veidt - írja a továbbiakban igen jelentőségteljesen Kurtz, aki még ebből a korszakból származik - nagy erővel egy metafizikus koncepció felé törekszenek játékukkal. Az előteret olyan intenzív mozgásba hozták, hogy a többi alak rendszerint színtelen atmoszférába tolható félre." Hogy elérjék léptük expresszionizmus megkövetelte "dinamikus szintézisét", Krauss és Veidt testtartásából és arckifejezéséből kiiktatott tehát minden átmenetet és közvetítő árnyalatot.
Dr. Caligari és Cesare szerepe különben már eleve megfelel egyfajta expresszionista képzeletvilágnak: az alvajáró, aki ki van szakítva hétköznapi környezetéből, meg van fosztva mindennemű individualitástól, minden személyes kezdeményezéstől, minden indíték, minden logika nélkül öl, és ezért pszichológiai szempontból értelmezhetetlen, absztrakt teremtmény. Míg mestere, a titokzatos doktor, tökéletes gátlástalansággal cselekszik, azzal az erőszakos érzéketlenséggel, a konvencionális erkölcsnek azzal a megvetésével, amit az expresszionisták csúcsteljesítménynek kiáltanak ki.
A Caligari voltaképp nem teremtett iskolát. A német filmalkotók mégis jóideig a hatása alatt állanak.
Maga Wiene már a következő évben megpróbálja a Genuine-nal folytatni a Caligari stilizálását. Megint Carl Mayert választotta forgatókönyvíróul, aki első szcenáriójával már bizonyította nagy tehetségét, és azt, hogy tökéletesen érti, mi a filmművészet. Ez a sajátos alkotó, aki egyetlen regényt vagy novellát sem hagyott hátra, s csak a film számára írt, rendkívüli, tisztán vizuális beállítottságú formálóerőnek volt a birtokában; a cselekményt képek, sőt beállítások sorozataként fogta föl. Bár utánozhatatlan ritmusérzékének a Genuine is sokat köszönhet, a kudarcot mégsem tudta megakadályozni, amelyért elsősorban a Walter Reimann-nal együttműködő expresszionista festő, César Klein díszlete volt felelős. Egyfajta iparművészeti módra ornamentális szőnyegminta előtt naturalisztikusan ágáló színészek mozogtak, akinek nem sikerült kellő hatással kiemelkedniük a zavaros háttérből.
Wiene belátta, hogy a Genuine díszletei gyengén sikerültek; Raskolnikowa számára különleges képességű tervezőt hozatott - Andrej Andrejevet. Andrejev díszleteinek köszönhetően Wiene olyan képi hatásokat hoz létre, amelyek mintha Dosztojevszkij kényszerek fojtogatta világából származnának, és amelyekből nyomasztó hallucinációk áradnak. Padlásszobáinak torzulása néha csupán onnan ered, hogy a roskatag falak természetes módon meg vannak vetemedve; más esetekben viszont már a tervekben meghatározott áradó félhomály közvetít átmenet nélküli háromszögek és rombuszok között, végül még absztrakt szétdaraboltságuktól is megfosztva őket. Egy ferde lépcső törött deszkáival, csorba korlátjaival máris arra a kísérteties, szintén Andrejev tervezte, árnyékok szabdalta lépcsőre utal, amely Pabst filmjében, a Pandora szelencéjében szerepel: Lulu itt csalogatja föl a boldogtalan Hasfelmetsző Jacket a maga és az ő romlására.
Egy másik expresszionista film sokkal mesterkéltebb formálású: Karl Heinz Martin Reggeltől éjféligjében (Georg Kaiser darabja nyomán) a szereplők arcát és ruháit a díszletekhez hasonlóan foltos-fehéren világítják meg vagy sötét árnyékokkal festik be. De ahelyett, hogy a formák volumenét erősítené, ez a művi módon eltorzított fény- és árnyék-felfestés elmossa a körvonalakat, tárgytalanná tesz mindent. Egy további filmben, a Torgusban, amelyet Hans Kobe forgatott, az expresszionista formáló akarat díszítményekre korlátozódik, miközben a tárgyak természetes kontúrjai érintetlenül maradnak; egyetlen kísérlet történik mindössze a gátló valóság kiküszöbölésére: a bútorok karcszerűen vonalkázva vannak, mint Karl Heinz Martin filmjének díszletei.
Mindezekben a filmekben világosan szembeötlik egyfajta kettősség, amelyet csak a Caligarinak sikerült elkerülnie: a disszonancia sosem marad el, mikor olyan atmoszféra kialakítása a cél, amelynél mintegy impresszionisztikusan ható elemekre van szükség annak érdekében, hogy a szétáradó félhomály révén teremtődjék meg a hangulat; az absztrakt tényezőkkel való kísérletezés itt rendszerint a díszlet stilizálására korlátozódik. Így például a Torgusban teljesen elmosódik a csapszék expresszionista faldíszítménye, elfátyolozza a gomolygó füst és egy lógó lámpa derengő fénye.
Kobe az ifjú szerelmest, akárcsak Cesarét a Caligariban, akaratnélküli alvajáróként előbotorkálva lépteti fel. Mindamellett a szereplők expresszionista tartása csupán járulékos dolog marad, és alapjában véve nem jelent többet, mint az a túlzóan magas cilinder a Caligariban, amely a Torgusban is felbukkan. Egyetlen expresszionista filmben sem valósul meg többé díszletnek, színészi játéknak és jelmezhatásnak az az egysége, amely a Caligariban Krauss és Veidt körül létrejött. Ez különösen érezhető talán Fritz Wendhausen A kőlovas (1923) című filmjében; itt a Werndorff tervezte expresszionista díszlet zavaros ellentmondásban van a szereplők naturalista testmozdulataival.
Az expresszionista színházban legalább a szó segített a stílushatás megtartásában. Leontine Sagan színésznő (a Lányok egyenruhában rendezője) ezt írja visszapillantva 1933-ban a Cinema Quarterly-ben: "Úgy vetettük ki magunkból a szavakat, mint a katapult a követ."
A némafilmben viszont egyedül a testtartásnak, a mimikának és a gesztusoknak kellett kifejezniük az expresszionista stílustörekvést. "A színész - írja Leontine Sagan -, aki saját testi naturalizmusához volt kötve, meg kellett hogy próbáljon lehetőség szerint expresszionista módon viselkedni: az aktív mozgás minimumára redukáltuk gesztusainkat. Abban a törekvésünkben, hogy absztrakttá váljunk, a végletekbe estünk, és merevek lettünk, az effajta színészet gyakran vált vértelenné és akadémikussá." Ez a veszély csaknem minden expresszionista filmet fenyegetett.
*
A Caligariban a torzítás egy őrült agyának képzeletvilágaként igazolódott. A Reggeltől éjféligben egészen más a szemszög: a tárgyakat és személyeket itt úgy látjuk, ahogy a pénztáros, akit becsületes mindennapi életéből egy véletlen ragadott ki. Azok a formák, amelyeknek jelentőségük van elhomályosult tudatvilága számára, gigantikus méretűek. Az expresszionista követelmény szerint ki vannak szakítva más tárgyakkal és személyekkel való összefüggéseikből, és elvesztettek mindennemű logikai kapcsolatot és arányt, amely azelőtt környezetükhöz fűzte őket. Más tárgyak, amelyek lényegtelenné váltak a pénztáros számára, elmosódnak, valószerűtlenül összezsugorodnak.
Itt az expresszionista korszak jó néhány német filmjének azt a titkát érintjük, amely fantasztikus hatásukban rejlik. Az egymást követő, egymáson átkavargó képek és beidegződések ilyen örvénylését megtaláljuk Murnau Phantomjában, a felülről látott tömeg váltakozó aspektusaiban Dupont Varietéjében. Ilyen beállításokon alapszik még bizonyos jelenetek hatása Alfred Abel Narkózisában, egy olyan filmben, amely az elkábítottak tudatalattijából származó rémképeket közvetíti a nézőnek. Ezt a formálási módot alkalmazta Metzner Ernő is az Támadás című rövidfilmjében, ahol egy sebesült lázálmát deformáló lencsékkel, konkáv és konvex tükrökkel ábrázolják.
Mindenekelőtt azonban Pabst vette birtokába mindazokat a vívmányokat, amelyeket az expresszionizmus a filmre örökített. Az Egy lélek titkaiban a hagyományos eljárást próbálja transzponálni. Édeskés hatású, olajnyomat-stílusú álomvíziók és olyanok mellett, amelyekben, mint az "abszolút filmben", egy semleges fehér háttér megszünteti a valóságot minden vonatkozásával együtt, szimultán benyomásokat ábrázoló beúsztatások és áttűnések mellett, amilyenekkel a francia avantgardisták éltek, Pabst olyan víziókat is alkalmaz, amelyeket csakis a német expresszionizmus közvetíthetett neki. Rátalált itt arra a lehetőségre, hogy személyeket és tárgyakat ragyogó relieffel, valamiféle dicsfénnyel, foszforeszkáló körvonalakkal övezzen, eltorzítsa az építészet perspektíváját, arányaikat túlfokozza, és ezáltal a legfurcsább képződményekké alakítsa át.
(Györffy Miklós fordítása)
Ez a film két álom találkozásából született. Dali meghívott, hogy töltsek néhány napot Figuerasban, és amikor megérkeztem, elmeséltem neki, hogy nemrég egy keskeny felhővel álmodtam, mely kettévágja a holdat, és egy borotvával, mely belehasít egy szemgolyóba. Erre ő elmesélte, hogy az előző éjszaka hangyákkal teli kezet látott álmában. Hozzátette: "Mi lenne, ha csinálnánk egy filmet ebből kiindulva?"
Nem tudtam, mit válaszoljak az ajánlatára, de aztán nemsokára dolgozni kezdtünk Figuerasban.
A forgatókönyvet nem egészen egy hét alatt írtuk meg, egy nagyon egyszerű szabály alapján, melyet mind a ketten elfogadtunk: egyetlen olyan ötletet, egyetlen olyan képet sem vehetünk be, melyet racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni. Szabad teret kell engednünk az irracionálisnak. Csak olyan képet szabad elfogadnunk, amely minden magyarázható ok nélkül lenyűgöz bennünket.
Soha egyetlen részleten sem vitatkoztunk. Teljes egyetértésben dolgoztunk ez alatt az egy hét alatt. Egyikünk, mondjuk, azt mondta: "Egy férfi nagybőgőt húz maga után." "Nem jó", mondta erre a másik. És erre az, akinek az ötlet eszébe jutott, nyomban belenyugodott a visszautasításba. Mert indokoltnak találta. Ha viszont valamelyikőnk egy-egy gondolatát a másik is elfogadta, az a gondolat azonnal világosnak tűnt számunkra, és azonnal be is vettük a forgatókönyvbe.
Amikor a forgatókönyvet befejeztük, rájöttem, hogy teljesen szokatlan, provokatív filmről van szó, melyet egyetlen normális gyártó cég sem lesz hajlandó támogatni. Ezért aztán pénzt kértem az anyámtól, hogy én magam legyek a film producere. A jegyző közbenjárására meg is kaptam tőle a pénzt.
Visszamentem Párizsba. Amikor az anyám pénzének a felét elköltöttem azokon a szórakozóhelyeken, ahol estéim legnagyobb részét töltöttem, úgy gondoltam, ideje lenne, hogy megkomolyodjam és csináljak is végre valamit. Felvettem a kapcsolatot a színészekkel, Pierre Batcheff-fel és Simon Mareuil-jel, az operatőr Duverger-vel, a Billancourt stúdióval, ahol két hét alatt le is forgattuk a filmet.
Csak öten-hatan voltunk a stábban. A színészeknek halvány fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak. Azt mondtam például Batcheffnek: "Nézz ki az ablakon, mintha Wagnert hallgatnál. Még patetikusabban." De hogy mit lát, hogy mit néz, azt nem tudta. Technikai ismereteim akkor már voltak, elegendő tekintélyem is, és tökéletesen megértettük egymást Duverger-vel, az operatőrrel.
Dali csak a forgatás befejezése előtt három-négy nappal jött meg. A stúdióban ő öntött szurkot a kitömött szamárfejek szemüregébe. Az egyik felvételen ő játszotta a két manierista szerzetes egyikét, akiket Butcheff olyan nehezen vonszol, de végül nem ezt a jelenetet vágtuk be (már nem tudom, miért). Egy pillanatra az is látszik, ahogyan messziről odaszalad a menyasszonyommal, Jeanne-nal együtt a főhős halálugrása után. Dali a forgatás utolsó napján is velünk volt, Le Havre-ban.
Kész lett a film, össze is vágtunk, de most aztán mi legyen vele? Egy szép napon a Dôme-ban Thériade a Cahiers d'Art-tól, mivel hallott Az andalúziai kutyáról (a montparnasse-beli barátaim előtt félig-meddig titokban tartottam a dolgot), bemutatott Man Raynek. Ő éppen akkor fejezte be egy film forgatását Hyères-ben, Noailles-ék birtokán. A kastély titka volt a címe (dokumentumfilm volt Noailles-ék kastélyáról és a barátaikról), és kísérőfilmet keresett egy vetítéshez.
Man Rayjel pár nap múlva a La Coupole-ban találkoztam (egy-két évvel azelőtt nyílt meg): bemutatott Louis Aragonnak. Tudtam, hogy mind a ketten a szürrealisták csoportjához tartoznak. Aragon három évvel volt idősebb nálam; francia szokás szerint nagy ceremóniával mutatkozott be. Beszélgettünk egy kicsit, és én azt mondtam neki, hogy szerintem a filmem bizonyos szempontból szürrealistának mondható.
Man Ray és Aragon másnap a Studio des Ursulines-ben meg is nézte a filmet. Utána határozott hangon közölték, hogy nem szabad tovább késlekedni: életre kell kelteni a filmet, be kell mutatni, meg kell szervezni a premiert.
A szürrealizmus mindenekelőtt felhívás volt, melyet itt is, ott is meghallottak, az Egyesült Államokban, Németországban, Spanyolországban, Jugoszláviában olyan emberek, akik már azelőtt is ösztönösen és irracionálisan fejezték ki magukat, hogy ismerték volna a többieket. Azok a versek, melyeket én Spanyolországban publikáltam, amikor még nem is hallottam a szürrealizmusról, szintén erről a felhívásról tanúskodnak, mely mindannyiunkat Párizs felé irányított. Dali és én, amikor Az andalúziai kutya forgatókönyvét írtuk, az automatikus írás bizonyos formáját űztük, szürrealisták voltunk, bár nem volt rajtunk a címke.
Valami benne volt a levegőben, ahogy lenni szokott. Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy a csoporttal való találkozás nekem nagyon lényeges volt, egész életemre meghatározó.
Ez a találkozás a Cyrano presszóban történt, a Blanche téren, ahol a csoport mindennap ülésezett. Man Rayt és Aragont már ismertem. Bemutattak Max Ernstnek, André Bretonnak, Paul Éluard-nak, Tristan Tzarának, René Clairnek, Pierre Uniknek, Tanguynak, Jean Arpnak, Maxime Alexandre-nak, Magritte-nak; szóval mindenkinek, csak Benjamin Péret-nek nem, mert ő akkor éppen Brazíliában volt. Kezet fogtam velük, meghívtak egy pohár italra, és megígérték, hogy eljönnek a film premierjére, melyről Aragon és Man Ray olyan sok jót mondott.
Az andalúziai kutya első nyilvános vetítése az Ursulines-ben volt, a meghívottak belépti díjat fizettek, és ott volt mindenki, aki akkoriban az úgynevezett párizsi előkelő társasághoz tartozott, vagyis néhány arisztokrata, néhány akkor már híres író és festő (Picasso, Le Corbusier, Cocteau, Christian Bérard és Georges Auric, a zeneszerző) és természetesen az egész szürrealista csoport.
Én érthetően nagyon idegesen álldogáltam a vászon mögött, egy gramofon mellett, és az egész előadás alatt hol argentin tangókat játszottam be, hol meg a Trisztán és Izoldát. Volt néhány kavics a zsebemben, hogy bukás esetén legyen mivel megdobálnom a közönséget. Nem sokkal azelőtt a szürrealisták kifütyülték Germaine Dullac filmjét, A kagyló és a lelkészt (melyet Antoine Artaud forgatókönyve alapján rendezett); nekem tetszett. El voltam készülve a legrosszabbra.
Nem volt szükség a kavicsokra. A film végén a vászon mögül hallgattam a hosszan tartó tapsot, úgyhogy meg is szabadultam a lövedékeimtől: leraktam őket a padlóra.
Az olasz kultúra történetében talán még soha nem beszéltek annyit a valóságról, történelemről, igazságról, sohasem emlegették annyiszor nyelv és tájnyelv, művészet és társadalom, Észak- és Dél-Olaszország viszonyát, vagy munkások és parasztok, értelmiség és nép kapcsolatát, mint a 43-as esztendőt követő években.
Ezekről a kérdésekről beszéltek liberálisok, marxisták, katolikusok és materialisták, ezek a témák behatoltak a titkos összejövetelekre, elárasztották a szabad sajtó lapjait, beszűrődtek az alkotmányvitába, és visszahatottak azoknak az általános politikai és társadalmi tapasztalatoknak a légkörére is, mely létrehozta és útnak indította őket.
Az az ellenállási mozgalom, mely 1943. szeptember 8-tól Olaszországban elkezdődött, s az olasz élet minden területét megújította - valójában éles szakítást jelentett az olasz nép minden megelőző tapasztalatával.
Első ízben került válságba az egész hagyományos világ, első ízben érezték az értelmiségiek annak szükségét, hogy a néprétegekhez csatlakozzanak az olasz társadalmi megújulásért folyó harcban, és valamennyi társadalmi osztállyal összefogva nyílt harcot indítsanak a szabadságért, az igazi demokrácia megteremtéséért egy elavult rendszer teteme felett.
Az olasz kultúra képviselői számára a válság utolsó hónapjaiban, július 25. előtt egyre világosabbá vált, hogy a fasiszta hierarchia, a katonai kaszt és egyéb kiváltságos rétegek függő viszonyban vannak egymással. Ezt a szemléletet alátámasztották a pártok programjai is, melyek bármilyen színűek voltak is, mindannak a szükségességét hangoztatták, hogy az olasz társadalom egész régi rendjét elkerülhetetlenül történeti revízió alá kell vetni, és az új demokratikus államot nemcsak a szabadság, hanem a társadalmi igazság alapjára is kell helyezni.
A fasizmus húsz esztendeje alatt minden jóérzésű értelmiségi világosan látta, hogy ha ebben a társadalomban válság törhet ki, lehetetlen megállni ott, ahol a prefasiszta kormányok megálltak, és nem lehet tovább fenntartani a feudális maradványokat, a mindent elborító, agresszív egoizmust, az elavult kiváltságokat, melyek a második világháborúban lehetővé tették fantasztikus fegyveres hordák szervezését.
Minden becsületes értelmiségi irtózott volna még a gondolatától is annak, hogy az olasz élet színterén holnap újra felbukkanjanak a megalkotandó társadalom vezetőiként azok a funkcionáriusok, tábornokok, azok a harácsoló spekulánsok, vagy középkori kiskirályok, akik elősegítették a fasizmus előtti demokrácia bomlását, majd később szentesítették Mussolini és Hitler őrültségét.
A demokratikus mozgalom új vonása nemzetközi szinten is éppen ez volt: a polgári forradalom néhány alapvető feladatát oldotta meg a néptömegek irányítása mellett Olaszországban - agrárreform, a nők egyenjogúsítása - s e folyamat előidézéséért a néptömegek vállvetve harcoltak az értelmiséggel. Az ellenállási harc, a C. L. N. (Nemzeti Felszabadító Bizottság) megalakulása, a nagy népi pártok létrejötte, melyek az új, demokratikus keretek kialakulását meggyorsították, a szakszervezetek rohamos fejlődése, olyan alkotmány kidolgozása a háború végeztével, mely az olasz élet alapjának a munkához való jogot tette meg, és végül a monarchia eltörlése, ezek azok a vonások, amelyek demokratikus újjászületésünket az európai történelmi fejlődés síkján is jelentőssé s forradalmivá emelték.
Olaszország újat készült mondani a világnak. Az országban nem egyszerűen a kívülről rákényszerített gárda őrségváltása zajlott, hanem az önvizsgálat radikális, alapvető folyamata kezdődött el.
Az olasz művészek előtt váratlan perspektívák tárultak fel. Fantáziájuk mintegy sűrítetten állította elénk a régi életforma kritikájának azokat a motívumait, amelyek más nemzetek életében az események folyamán arányosabban elosztva, szélesebb skálán jelentkeztek. Valóban itt volt az alkalom, hogy egy csapásra megújítsák az olasz kultúrát, hogy egyszer s mindenkorra felszámolják az évszázados retorikus réteget, mely erre a kultúrára lerakódott, és lehetetlenné tette, hogy az európai kultúra folyamatába bekapcsolódjék.
Az osztályellentéteket a fasizmus éppen akkor igyekezett elködösíteni, amikor az első világháború alatt kiéleződtek és határozottan felvették az olasz politikai és társadalmi rend első revíziójának szükségességét. Most ezek az osztályellentétek új szemszögből világították meg a demokratikus életet, új viszonylatokat teremtve meggyorsították a tisztázás folyamatát.
Ebben a helyzetben jött létre az új olasz filmművészet.
Mint láttuk, a filmművészek reagáltak a legérzékenyebben arra a válságra, mely a fasizmus utolsó esztendejében kibontakozott, az ő fegyverük volt a legélesebb, és most ők tükrözték elsőnek az olasz társadalom új állapotát.
A Róma, nyílt város[224] az olasz ellenállás első költői megelevenítése, azokról a napokról fest képet, melyek országunk új polgári történelmének igazi főszereplőivé az "utca embereit", a nőket és gyermekeket ütötték.
Egy pap és egy kommunista ugyanazért az ügyért harcol. Mögöttük lélegzik Róma egyik népi városnegyede, nyomorúságos háztömbjeivel, szennyes udvaraival, ahol közösek az egyéni sorsok, és közösek a szenvedések, remények, örömök is. A Róma, nyílt város ereje abban rejlik, hogy az emberi érzelmek sokféleségét magasabb rendű egységbe ötvözte.
A film frissessége, spontaneitása, újszerűsége abból a világos állásfoglalásból adódott, amely Rossellinit és munkatársait (elsősorban Amideit, aki sok más filmben is mellette marad) arra készteti, hogy azonosuljanak azzal, amit azokban a hónapokban milliónyi olasz együttesen élt át.
Az értelmiségiek soraiban érlelődő türelmetlenség a retorikával szemben, az élő események krónikájának szeretete kétségkívül hatott Rossellinire is és lehetővé tette számára, hogy minden előítélet nélkül álljon a felvevőgép mögé. Kutatásainak, cselekményeinek színhelye az igazi utca, műterme a valódi ház volt. Híres színházi és filmszínészek születtek újjá a természetes díszletek keretei között, játékuk is újnak és meggyőzőnek hatott. A civil gyerek és mellékszereplők harmonikussá tették emberi figurák és környezet viszonyát, s drámai fordulatokkal, színes motívumokkal gazdagították a történetet.
A Róma, nyílt várossal Anna Magnani az olasz film színterére lépett, a commedia dell'arte ellenállhatatlan ihletével és örökségével. Aldo Fabrizi, akinek beszédén még érezni lehetett a hatodrangú kültelki színházak és modoros filmvígjáték hagyományos zsargonját, papi ruhában teljesen átalakult: élő volt és hiteles. Ennek a két ismert "profinak" a jelenléte a civil szereplők mellett, azonnal jelezte a neorealizmus első alapigazságát; azt, hogy ez a mozgalom nem előregyártott esztétikai sémákon alapult, nem akarta igazság és költészet tökéletes egyensúlyát megteremteni. Milyen eredményt hozhatott komédiázásnak és dokumentarizmusnak ez a hibridje, ha nem a valóság új és forradalmi szemléletét és az egész országot megrázó, általános földindulásból született költészet szenvedélyes lendületét? Az egész valóságot, nem pusztán annak elemeit bontották fel a film alkotói "szemszögekre", beállításokra. Így a mesterség, az igazság, a dokumentarizmus és a professzionizmus abszolút, misztikus értelmezése megszűnt, és ezek a fogalmak új kombinációban új jelentést nyertek, új stílusmintákat hoztak létre. A felvevőgép többé nem a formalizmus szülte fétisek, vagy előregyártott figurák és tételek reprodukálásának eszköze.
Néhányan még ma is felteszik a kérdést: vajon tudatos volt-e a folyamat, mely Rossellinit a Róma, nyílt város alkotására késztette, vagy nem?
Valóban lényeges ezt tisztázni? Kétségtelen, hogy Rossellini nem írt, nem fejtett ki elméleti munkásságot a megelőző esztendőkben. Néhány dokumentum jellegű filmet készített, közömbös, hideg tónusok inkább hanyagságnak tudható be, semmint a valósághoz mért, motivált állásfoglalásnak. 1943-ban belekezdett egy film forgatásába, De Santis és Pagliero közreműködésével, melynek címe Teherkikötő lett volna, és amely - szándékaik szerint - a Megszállottság[225] és A gyermekek figyelnek bennünket[226] című filmek által képviselt áramlatba illeszkedett volna bele. A film a politikai válság következtében félbeszakadt, és Rossellininek a felszabadulásra kellett várnia, hogy újrakezdhesse rendezői munkásságát. Ösztönére és intelligenciájára hallgatva sikerült neki a film elkészítéséhez legalkalmasabb időpontot megválasztania. Így született meg az a siker, mely néhány hónap alatt elvitte az olasz film hangját a világ minden részébe.
Az ellenállás éveiben a beszélgetés, párbeszéd, személyes kapcsolat, a vita olyan kohó, olyan fejlődési lehetőség volt, amiből a következő generációknak semmi sem maradt. A mi esetünkben ez olyan örökség, amelyet nem őriznek írásos dokumentumok, de nemcsak nekünk, Rossellininek, De Sicának, Viscontinak is nagyon sokat jelentett. Emlékszem, hogy mi, fiatalok mennyire bíztunk ebben a kulturális gerilla harcmódban, amelyet magánbeszélgetések és viták formájában írtunk. A Cinema szerkesztőségében késő estékbe nyúló beszélgetések, vagy a Teherkikötő című film helyszínein folytatott diskurzusok (ebben a Rossellini által kezdett filmben De Santis segédrendező volt, később a forgatást Marcello Pagliero fejezte be, s Vágy címen mutatták be), úgy vélem, az illető rendezőnek meghatározó impulzust adtak. Nincs szándékomban sem felnagyítani a Cinema és a Fasiszta Egyetemi Csoportok újságjai kritikusainak szerepét a negyvenes évek filmművészetében, sem elsüllyeszteni annak az erkölcsi és szellemi egyetértésnek a legendáját, amely szinte majdnem olyan szoros volt Rossellini és közöttünk, mint Visconti és De Sica, vagy Zavattini és köztünk. Mi ezekben az egységesítési törekvéseinkben olykor szenvedélyesek voltunk, olykor jól szórakoztunk, néha pedig előítéletmentes főszereplőként léptünk elő. Elegendő volt néhány kemény, finom hangsúlyú odamondogatás az Egy pilóta visszatér című filmben, hogy Rossellinit magunk közé valónak tartsuk és rokonszenvvel támogassuk. (A Cinema hasábjai ezt tanúsítják.) Nem voltunk se túl szektásak, se túl "terroristák".
"Anitfasiszták, sőt kifejezetten marxisták voltunk, de meggyőződésünk volt, hogy minden megoldható párbeszéd útján. Amikor kellett, támogattuk Blasettit. Szerettük 1860 című filmjét, amely szerintünk jó film volt, elfelejtettük viszont a Régi gárda című alkotását (ami pedig nem volt megvetendő). Egyszóval, nagyon bíztunk a történelemben. Készen álltunk mindannyian rá, hogy az ország társadalmi és politikai felépítését, a történelmet megváltoztassuk. Tanítani akartunk de tanulni is, sokat. Új hazát készültünk felépíteni - ez lebegett előttünk - a rengeteg építőanyagból, ami a rendelkezésünkre állt." (A Keserű rizs című tanulmányomból, Officina, Róma, 1978.)
Később mint Rossellini munkatársának, alkalmam sem volt megállapítani, hogy ő az alkotáshoz nem logikai folyamat eredményeképpen jut el, hanem a benne élő két egyenrangú tényező ösztönzésére: az egyik - mondjuk így - a dokumentarista elhivatottság, melyet a De Robertisszel végzett munka és a Cinema köré csoportosult fiatalokkal való érintkezés mélyített el benne 1943 előtt, a másik az érzékeny reagálás mindazokra a drámai eseményekre, amelyek a következő években felforgatták Olaszországot és Európát.
Később látni fogjuk, hogy a továbbiakban a két tényező találkozása miként emeli ki személyiségének pozitív vagy negatív elemeit, miként okoznak hosszabb vagy rövidebb ideig tartó tétovázást, és miként válnak a tisztánlátás, vagy a bizonytalanság, a visszaesés elemeivé a történelmi események valóságos fejlődése szerint.
A Paisà (1946), amely Rossellini elgondolásai szerint készült Sergio Amidei és Frederico Fellini közreműködésével, egy nép tragédiáját tükrözi szívbemarkolóan, igaz tények és képek segítségével. A felvevőgép objektívje "vidékről vidékre", történetről történetre vándorol az országban, amely olykor háborútól lángol, olykor reménytelenséggel, kilátástalansággal terhes, behatol a harcban álló pártok közé, hol egyiknek, hol másiknak nézve a szeme közé, egyszer a szabadságot áhító embert örökíti meg, máskor a vereséget szenvedett katonát.
Szicília fövenye, Nápoly romjai, Róma utcái a háború után, Firenze terei, melyek műemlékeikkel együtt gyászos csataterekké váltak, a Pó deltájának nedves lapálya, csatornáival, nádasaival s védőgátjainak csipkézetével alkotják a tömör cselekmény hátterét. Ezek a tájak jelennek meg például a következő jelenetekben: Robert és Carmela Szicíliában, a partraszállás éjszakáján; a néger Joe és a nápolyi utcakölyök; Fred éjszakája Francesca, a római kurtizán házában; Massimo és Harriet Firenze kihalt utcáin a német megszállás utolsó óráiban; a protestáns lelkész és a zsidó amerikai az Appenninek oldalához tapadó, a háború borzalmaiból éppen lábadozó ferences kolostorban; a gerillaharc, a menekülések, az öldöklés a Pó torkolat csatornái között. Rövid, látszólag befejezett és önálló vázlatok ezek, együttesen azonban összefüggő drámai freskót alkotnak.
Rossellini olyan hévvel törekszik arra, hogy az olasz nép emlékezetében még élő történelmi események mindennapi hősei közül válassza ki szereplőit, olyan mohó kíváncsisággal igyekszik felfedezni valódi természetünket, elmondani mindennapi tapasztalatainkat, hogy ezzel szinte egymagában hitelesíti az ellenzéki kultúra és filmművészet törekvéseinek helyességét. De Sica és Visconti lázadásait, első antiretorikus botrányaikat olyan fejlődési folyamat váltja fel, mely előtt már szabad az út.
(Gaál István fordítása)
Bazin tanítása
A francia új hullám többször is megszületett. Magát a "nouvelle vague" kifejezést az Express című (akkor) baloldali hetilap egyik kritikusnője, Francoise Giroud használta először, 1957 októberében, s bár nemcsak a filmre gondolt, 1959 tavaszán, az Unokafivérek és a Négyszáz csapás, s a nyomukban tucatjával induló új rendezők sikereikor a két szó már csak a filmre vonatkozott. Legendák és pletykák kísérték a nemzedék indulását.
Truffaut azért juthatott filmhez, mert egy filmproducer lányát vette el? Chabrol, mert nagyanyjától pénzt örökölt? Godard azért csinált filmnyelvi forradalmat, mert ráparancsoltak, hogy kurtítsa meg a felvett anyagot, és ő dacosan "belevágott" a snittek közepébe? Összefűzte valami közös szemléletmód a Cinémathèque[228] sötétjében minden amerikai filmet kívülről megtanuló és a francia film hagyományaitól viszolygó társaságot? Vagy csak az számított (mint Truffaut mondta egyszer gúnyosan), hogy "mindannyian szerettük az elektromos biliárdot"?
"A nouvelle vague-nak nem volt esztétikai programja: egyszerűen arra törekedtünk, hogy visszaszerezzük azt a függetlenséget, mely 1924 táján veszett el, mikor a filmek drágává váltak, néhány évvel a hangosfilm megjelenése előtt. 1960-ban számunkra azt jelentette a filmcsinálás, amit Griffithnek Kaliforniában, még Hollywood létrejötte előtt. Az ő idejében a rendezők mind nagyon fiatalok voltak. Elképesztő belegondolni, hogy Hitchcock, Chaplin, King Vidor, Walsh, Ford, Capra mindannyian huszonöt éves koruk előtt készítették első művüket. Suhancmesterség a filmcsinálás, legalábbis annak kell lennie." Ez is Truffaut, ugyanazt mondja némileg komolyabb hangszerelésben. Mégsem hinnénk, hogy ilyen egyszerű a dolog.
Jóval a filmvásznon megjelenő új törekvések előtt létezett már egy makacsul előretekintő filmszaksajtó; a Cahiers[229] előtt a Revue du cinéma, Jean-Georges Auriol vezetésével (ez a kritikus is negyvenéves korában halt meg, autóbalesetben). Rögtön a háború után számtalan rövid életű kis filmklub működött (ilyet alapított a tizenhét éves Truffaut is, ha úgy tetszik: aznap született a nouvelle vague). De legalábbis az ötvenes évek elején, amikor az Objektif 49 nevű Quartier Latin-beli filmklubban minden este találkozik Cocteau, Roger Leenhardt (olykor Bazin), Claude Mauriac, Pierre Kast, Alexandre Astruc és Doniol-Valcroze, aki Bazin halála után a Cahiers főideológusa lesz, Rohmerrel.
Ha összefoglaló elmélet nem is, de egy töredékes filmesztétika körvonalai kibontakoznak a Cahiers kritikáiból. Astruc "töltőtoll-kamerája" talán csak kiáltvány, s nem tartalmaz esztétikai mozzanatot, sőt "vezérfonalat"? Azoknak nyilván nem, akik az esztétikát a filozófia melléktermékének vélik, s ugyanezek valószínűleg André Bazin[230] életművét is kirekesztenék a művészetelmélet történetéből.
André Bazin elsősorban heti, sőt napi kritikus volt, filmműveltség-szervező és lapszerkesztő. Vannak elődei: azok is nehezen műfajba sorolható zsenik: a szakállasan tündéri filozófiás aforizmákat rögtönző Alain, vagy Élie Faure, a szabad és szabálytalan művészettörténész (kinek könyvét majd a bolond Pierrot olvassa éjjel-nappal), vagy a kollektív tudatalatti lírikusan fogalmazó esszéistája, Gaston Bachelard: csupa olyan elme, akinek műve Magyarországon ismeretlen, nevük lexikonanyag. Bazin nem dolgozott ki rendszert. Nem rendszeralkotó, hanem egy néptanító maszkjába bújt átértékelő. Hagyatékának súlya rendszer nélkül is hatalmas. Írásának, gondolkodásának hétköznapjába a cinéma impurt, a "nem tiszta" filmművészetet állította: a nyitott filmet. Nyitott ugyanis egy szűkebb és kézzelfoghatóbb értelmezésben a többi művészet, az irodalom, a színház és a festészet iránt. A némafilm-esztétika (így Balázs Béla) reményeivel ellentétben nyilvánvalónak tartja, hogy a film nem a "képek zenéje", a filmszerűség nem a mozgókép soha nem létezett "immanenciájában" rejlik. Rendkívül józanul s mindig jelentős rendezők konkrét filmjeiből bizonyította be, hogy a filmművészet megtagadhatatlan (bár elárulható) lényege a fénykép objektivitása. Az olasz neorealizmust, másrészt Orson Welles és Renoir műveit vizsgálva cáfolhatatlannak látta, hogy a film egyetlen igazi lehetősége, ha nem szabadulni akar "ontológiájától", a fényképvalóságtól, hanem együtt is él vele, ha nem tagadja meg, hanem szolgálatába állítja alacsony származásának titkát. "A filmművészet a fénykép objektivitásának az időbeli kiterjedése." Rendkívül érdekes, hogy a magyar Hevesy István már Bazin előtt a filmesztétika történetében az egyik első felismerője ennek a csak látszólag nyilvánvaló igazságnak, hiszen a korai filmesztéták legtöbbje mind a filmnyelvabsztrahálásban, a költészet vagy a zene elvont, s nem konkrét jelrendszerében, a festészetnek a valóságot nem másoló lényegében vélték a filmnyelv feladatát felfedezni.
Bazin először mutatta meg, hogy az új, az élő filmművészet nagy törése nem a némafilm-hangosfilm váltásában keresendő, s hogy a némafilm kései korszakának legnagyobb alkotói, Stroheim például, már tudatosan-ösztönösen alkalmazták azokat a formai eljárásokat, melyeket 1929 után csak egy évtizednyi késéssel Orson Welles, Renoir, s melyekben a montázsra épített elbeszélő filmnyelv helyett a belső vágás, a "plan-séquence" válik elsődlegessé. Vagyis ahol nem a rendező-diktátor irányítja mindentudó Istenként a néző szemét (kalodába zárva a nézőt a vágás bilincseivel), hanem az önálló, titkos tanúvá váló kamera vezeti rejtetten, észrevétlenül. A "nyitott film" eszméje tehát tágabb értelemben egybecseng Umberto Eco elméletével. Bazin, Ecót megelőzve, a nagykorú filmművészet útját a valóság többértelműségének megközelítésében látta. Minden formanyelvi elemzése és kutatása ehhez a felismeréshez vitte közelebb. Tanítványainak, az "új hullám" ifjainak filmjeit már nem láthatta, összegyűjtött írásainak négy kötetéből is csak az első jelent meg életében. 1945 óta máig André Bazint látjuk az egyetlen érvényes mai filmszemlélet kidolgozójának. A filmművészet fejlődése - ha van ilyen - a nouvelle vague-művekkel, de később Antonioni és Cassavetes remekléseivel halála, 1958 óta is folyamatosan őt igazolja. A Cinémathéque süvölvényei talán csak annyit láttak - éreztek -, hogy Welles és Renoir másként használja a filmnyelvet, és ettől a filmbeli elbeszélés is teljesen más lesz, de Bazin magyarázta meg és tudatosította ezt a "másságot". Harmadik mesterüket már nélküle választották, Hitchcock személyében.
Szorongató súlyú atyák. Esterházy Péter írja egyik esszéjében, hogy Kosztolányi nem "atyja" a magyar prózának, hanem idősebb testvére. Bátyja, akitől nem félni és szorongani kell, akinek a tehetsége állandóan bátorít, mert sohasem nyomaszt. A nouvelle vague ezt a testvért Jean Vigo személyében találta meg, aki már 1931-ben egyes szám első személyében szólt a filmvászonról. Az Atalante, a Magatartásból elégtelen keletkezésük után harminc évvel így váltak nemzedéki, újhullámos filmmé.
(...)
A gyerekkor rendezője
Ha a filmesztétika órán vagy tudományos műben meg kellene határoznunk a "szerzői film" fogalmát, s elakadva példáért fordulnánk, Truffaut első, húszperces filmje, a Csirkefogók mindent megmagyarázna. Nem azért Truffaut a "szerzője", mert ő írta: a történet nem önéletrajzi, a film Maurice Pons elbeszélése nyomán készült. Azért inkább, mert Astruc prófétálása igazolásaképpen Truffaut a kamerával töltőtollként bánik, a személyesség, az önvallomás (és nem önéletrajz) varázsa sugárzik a vászonról. Nimes déli napfényén, az arénában meg az erdőben vásott kölykök figyelnek és zaklatnak egy szerelmespárt. Truffaut hallatlanul gyors, szabad ritmusú kameramozgásra építi filmjét, de a lebegő könnyedség mögött a halál sötét színei boronganak, a kölykök a film végén a szeretett-gyűlölt "nagylányt" gyászruhában látják, meghalt a vőlegénye. "Mivel nem voltunk még abban a korban, hogy szerethessük Bernadette-et, elhatároztuk, hogy gyűlölni fogjuk" - de a gyászruhás Bernadette láttán elnémulnak. A film egyik jelenetében a szerelmespár hosszan bámul egy "imádkozó sáskát" (Mantis religiosa), melynek nősténye párosodás után felfalja a hímet. A film egészének eufórikus lebegése még ezt a riasztó közelképet is elbírta - mint ahogy majd Truffaut életműve nemhogy "elbírja", de számtalan változatban produkálja az erősebb nő - gyengébb férfi szerelmi küzdelmét. "Olyan boldog voltam forgatás közben, hogy szabadjára engedtem a kamerát" - emlékezett Truffaut néhány évvel később a forgatásra.
Ez a szabadjára engedett kamera a Négyszáz csapásban már bezárt és rabságukból megszökő gyerekeket figyel. Nyilvánvalóan önéletrajzi film, de a neorealizmus néhány remekműve nélkül nem születhetett volna meg. De Sica Fiúk a rács mögött, és Rossellini Németország nulla év című alkotására gondolunk. Truffaut időben távoli, mégis legközelebbi őse Jean Vigo. Az Atalante-nak nemcsak néhány jelenete, egész hangulatából ott van valami a Négyszáz csapásban, több epizód tudatosan idézi Vigo másik remekművének, a Magatartásból elégtelennek a megoldásait. A hatások, a vállalt ősök közé tartozik még talán Albert Lamorisse Fehér sörény című rövidfilmje, a tengerbe menekülő ló, az utánaszaladó kisfiú képével.
A hatástörténet azonban csak a filmhistorikusokat érdekelheti. A Négyszáz csapás megszületése óta maga gyakorol hatást a filmrendezők új meg új nemzedékére. Nem izgalmas történetével. Antoine Doinel, 13 év körüli gyerek intőt kap az iskolában, elcsavarog otthonról, anyját látja egy ismeretlennel csókolózni az utcán, majd egy újabb iskolai és otthoni botrány után végleg meg akar szökni. Hogy "új életet kezdhessen valahol", írógépet lop, majd visszaviszi. Elfogják, és szülei javítóintézetbe záratják. Innen is megszökik, a film végén a tengerparton fut.
A kinematoszkóp-szélesvásznú film nyomasztó szürke hangulatával csap meg. "A film próza" - vallja Truffaut, és a Négyszáz csapás, mondhatnánk, tökéletesen drámaiatlan. Szerkezete, nyelve is a prózáé. Nincs benne "felvezetés", tetőpont, nincs drámai íve. Némileg zavarba ejtő. Gyors ritmusú, de mintha állandóan apró-cseprő, mellékes események mentén szaladna a kamera. Nincs hagyományos "középpontja" a filmnek. A középpontban persze mindvégig a főhős, Antoine áll, de hagyományos értelemben a fiú nem "drámai hős", lázadása és sodródása inkább "megtörténik vele", mintsem irányíthatná. "Nyomasztó" hangulatot mondtunk, ám ez csak részben igaz. Truffaut maga írja egy helyütt, hogy a kinematoszkópot stilizációs hatása miatt választotta: maga is tisztában volt a szürkeség, a helyszínek, élethelyzetek csúfságával. Kis, szűkös lakás, mocskos, lepusztult lépcsőházzal, piszkot, butaságot árasztó iskola, minduntalan a bezártság hangulata. Ha a kamera Antoine-nal az utcán csatangol, inkább tétova idegesség, mint a szabadság levegője csap meg - és mégis, van valami felszabadító erejük az utcai jeleneteknek. Legjobb példa erre talán, amikor a tornatanár felügyelte osztályból valaki minden utcasarkon megszökik, s az idétlenül sípoló, ugráló tanár mögött végül már alig megy valaki. Az egész képsor Vigo Magatartásból elégtelen című filmjének egyik jelenetét idézi. A Négyszáz csapás szökevények és szökések filmje, az utca szabadsága csak ideiglenes, szaladni, rejtőzni kell. A film befejezése különösen szépen és nyugtalanítóan sugározza a "szabadságba-szökés" egyszerre felszabadító és nyomasztó kettősségét. Antoine megszökik a javítóintézetből. A kamera hosszasan kíséri futását, előbb bokrok között, aztán a tengerparton. Furcsa, tempós, végtelennek tetsző futás, melynek nincs célja és végpontja. Egy film utolsó három perce című írásában annak idején Nemeskürty István elemezte ezt a képsort, Jean Vigo Atalante-jának hatását és Truffaut eredetiségét.
A Négyszáz csapás egyszerre nyomasztó és felszabadító film, kettős jellege, hangulata minden képsorból sugárzik, nyugtalanítóan, szokatlanul összevegyülve. Humoros diákcsínyeket látunk, nevetünk is; kamaszepizódokat, sok-sok "élettől ellesett", jelentéktelen apróságot, de ezek nem úgy rendeződnek el, mint várnánk, a mozaikot a rendező nem ragasztja nekünk eggyé. Humora van a filmnek, de mintegy mellékesen. Még furcsább, hogy hőse, a kisfiú közel kerül hozzánk, de nem tudjuk érzelmesen "szeretni", mint megszoktuk a számtalan hasonló tárgyú filmben. Antoine valóban csal, hazudik és lop. Ilyen rideg és szívtelen anya-fiú kapcsolatot alig láttunk filmben (érdekes módon a francia irodalomban és közvetve Duvivier filmjében van ennek előzménye, Renard Csutak úrfi című regénye és Duvivier ebből készült 1934-es filmje azonban semmiféle hatást nem tett Truffaut-ra - inkább saját keserű gyerekkori emlékei vezették). Lappang a filmben egy csak röviden, szinte mellékesen tárgyalt, s mindvégig kissé homályban hagyott kérdés. Antoine néhány ellesett szóváltásból gyanút fog, hogy apja talán nem is az apja. "Mindent megtettem, nevet adtam neki!" - így a férfi, mire a fiú anyja: "Te akartad, hogy megszülessen!" Utcai csavargásakor aztán anyját egy ismeretlen férfival látja csókolózni... Antoine közönyös marad. A nagyon erős érzelmi törést Truffaut nem ábrázolja közvetlenül, tolakodva. De az apró epizódlánc a kihagyásos szerkesztésmód olyan szívszorító, mint valamely drámai nagyjelenet volna.
Hogy mégis megszületett, Antoine-nak ezért titkon lelkiismeret-furdalása van. Apja büntetheti és "haverkodhat", a szeretet-gyűlölet mély és hullámzó érzése csak anyjához köti. Egy szürkeségében is kínzó feszültségű jelenetben azt hazudja tanárának, hogy "anyám meghalt", majd az ebből kipattanó botrány után levelet ír szüleinek: "a történtek után úgysem élhetünk együtt, elmegyek, hogy saját életemmel bizonyíthassak..." A javítóintézet következik. S itt a film egyik különös képsora, az intézeti beszélgetés egy pszichológusnővel, akinek csak a hangját halljuk. Mindvégig a fiú arcát látjuk. Eredeti dokumentumfilmnek hat, élveboncolásnak, ellesett felvételnek. A forgatókönyv egyik változatában még ez is szerepelt: Kérdés: Hogy-hogy? Megtudod, hogy a papád... nem is az igazi apukád, és ez közönyösen hagy? Antoine: Én inkább úgy éreztem, hogy anyám a nem igazi anyukám. Kérdés: De miért? Magyarázd meg! (Antoine sírva fakad.) A filmben ez nem hangzik el, helyette a fiú zavartan arról beszél, hogy próbált meg, sikertelenül, "szobára menni" egy kurvával. Természetesen azt sem tudhatjuk, mennyiben "önéletrajzi" fogantatású a filmnek ez a rétege. A végleges változatban ez a motívum el is tűnik. Valami finom, de érezhető távolságtartás vezeti tollát (kameráját). A pofonok kamaszhősében nem könnyet, józan dacot fakasztanak. S emlékezetes, szép jelenetben "búcsúzik" Antoine egy rendőrautó rácsos ablakából az elsuhanó Párizstól (Deleure érzelmes zenéjével), sokkal maradandóbb és keményebb a film végi hosszú menekülés tempós végigkövetése félközelivel majd kistotállal. Az operatőri megoldások az egész filmben ezt az érdességet igyekeznek közvetíteni, sokszor "nyikorgó" képekkel. Herczenik Miklós érdekes írásban elemezte a budapesti bemutató után operatőri szempontból a film formanyelvét, a képek látszólagos megkomponálatlanságát. Jean Collet, aki két könyvet is írt Truffaut-ról, úgy látja, hogy "Henri Decae kamerája találta fel a nouvelle vague írásmódját".
Az új írásmódnak köszönhetően mindvégig erős feszültség fakad a bezárt, szürke, viszolyogtató belső és külső helyszínek és a kamera gyors, szabadítóan friss mozgásának ellentétéből. Egy prózai példa: Antoine a szeméttel lerohan a kopott lépcsőházban, bedobja a kukába, majd rohan föl. (De bármelyik hosszabb utcai futását is említhetjük, a mozgás szabadsága mindig a környezet és a cselekvés kényszerű rabságával ütközik.) A "búcsú Párizstól" képsorán kívül, még előbb, egyszer alkalmaz a film ún. "szubjektív kamerát", itt egy "forgó hordó" falához tapadva Antoine szemével látjuk a mutatvány nézőit: gyorsuló, összemosódó körbe folynak az arcok, az egész külvilág. Melyből el kellene menekülni.
"Egy boldogtalan felnőtt újrakezdheti az életét valahol másutt, felcserélheti környezetét, újraindulhat a nulláról. Egy boldogtalan gyereknek ilyesmi eszébe sem jut, ő csak érzi, hogy boldogtalan, de fájdalmának nevet sem tud adni, és ráadásul legbelül nem okolja szüleit vagy a felnőtteket a szenvedésért. A boldogtalan gyerek mindig bűnösnek érzi magát, és ez a legszörnyűbb..." Truffaut későbbi filmjében, a Zsebpénzben, beszél így egy rokonszenves tanár. A Négyszáz csapás Antoine-ja kifelé tart a gyerekkorból, megszökne, hogy valahol másutt kezdje újra az életét. De csak a néptelen tengerpartig jut, hogy végül szélfútta arca egy napilap rendőri fényképévé tűnjön át.