3 A város és vidéke

Eredetileg úgy képzeltem, hogy lesz itt vagy tíz princetoni fénykép, és azokhoz írok hosszabb-rövidebb megjegyzéseket. 87 tavaszán fényképeztem is szorgalmasan, legalábbis ahhoz képest, hogy abban az időben még nem szerettem fényképezni (aztán nyáron a helyzet változott egy Arizona - Utah - Colorado kiránduláson), méghozzá egy kiváló, új Fuji géppel, Fuji filmre. A gépet direkt úgy kértem a boltban, hogy a lehető legegyszerűbben kezelhető legyen, automatikus meg ütésálló meg egyáltalán, szóval kezdőnek. Olyan is volt; például az ütésállóságát jellemzi, hogy túlélt egy fejreállást az autómban, pedig az ülésről repült el tok nélkül. (Bár igaz, az utasok is túlélték.) Csak hülyeségálló nem volt - azt elfelejtettem kérni, nyilván csak azért -, úgyhogy mikor az első, épp Princetonra szánt tekercs végén a filmet nem hátra, hanem előre kezdtem visszatekerni, jó hosszan, és csodálkozva, hogy japán létére milyen nehezen megy, akkor a képek csíkosak meg foltosak lettek, vagyis használhatatlanok.

Így hát nincs más hátra, mint hogy őket is szöveggel helyettesítve, megkíséreljem az írott szó közismert megjelenítő erejét alkalmazni... Vigasztalásul talán csak annyit, hogy így a könyv sokkal olcsóbb lett, sokkal hosszabb viszont nem, mert a képek jelenlétében se tudtam volna megállni, hogy az itt következő eszmefuttatásokat magamban tartsam.

 

A Nassau Street és a Palmer Square

A Nassau Street Princeton főutcája, ami azt jelenti, hogy lényegében egyetlen olyan utcája, amely európai fogalmak szerint is városi utcának nevezhető. A főtér, a Palmer Square sarkán állunk; túloldalán, jobbra-előre, a kis parkkal körülvett Nassau Inn, az a vendégfogadó, amely a város szimbolikus középpontja, vagyis például ahol a reptéri iránytaxi lerakja a látogatót, ahol a ritka helyközi buszok megállnak, és ahol az ember találkozót beszélhet meg olyanokkal, akik a várost még nem ismerik. A Palmer Square egyáltalán nem nagy, talán a pesti Vörösmarty tér fele-harmada, amelyhez különben is hasonlít abban, hogy itt és közvetlen környékén vannak a legdrágább és legelegánsabb üzletek.

Mindjárt a Nassau Street sarkán áll meg ül egy jellegzetes köztéri szoborcsoport: a "Járókelők", ahogy házi használatra elneveztem. Életnagyságú figurák utcai ruhában, csak úgy odatéve egy padra vagy egy fa mellé, és befestve pontosan olyan színekkel, mint körülöttük az átlagos igaziak; még a nálunk ismert realizmusnál is realistábbak valami olyan anyagból, amely sose patinásodik, nem ül meg rajta a por (vagy talán rendszeresen pucolják), és egyáltalán, semmi módon nem árulja el szobor-voltát egészen addig, míg az ember meg nem tapogatja, vagy nem nézi elég soká ahhoz, hogy mozdulatlansága szemet szúrjon. Van ilyen az országban sokfelé, mindenütt egyformán tökéletesek, és mindenütt pontosan olyan a testtartásuk meg az arckifejezésük, ami az adott helyen a leg... legmilyenebb is? Nem egyszerűen legtipikusabb, bár ez is igaz; inkább talán a legillendőbb, legszabályszerűbb, legnormálisabb, ravaszul szerény figyelmeztetésként, hogy "az ember" hogy nézzen ki az utcán.

A Palmer Square nem véletlenül kicsi: arányos Princeton méretével. Ennek a városnak, amelynek nevét az egész világon jobban ismerik, mint tucatnyi milliós másikét az ország belsejéből, mindössze tizenkétezer lakosa van. A Nassau Street belváros-jellegű szakasza is talán olyan hosszú, mint Pesten két villamosmegálló, és annak is csak az egyik fele üzletsor, a másik már az egyetemhez tartozik - vagyis kívülről leginkább olyan, mint egy park, diszkréten a fák közé húzódott épületekkel. A Palmer Square körül a házak ugyan összeérnek, de majdnem mind csak egy- vagy kétemeletes. Elég sok közülük fából van, és stílusukra (szerintem) legjellemzőbb a rengeteg funkciótlan be- és kiszögellés, párkány, oszlop, apró timpanon, igazi és álboltív, gyakran a festéssel még külön kiemelve, és változatosságában is olyan fantáziátlanul, hogy az a legtöbb európai városban még szándékosan sem volna lehetséges. Aztán itt-ott áll a fal előtt egy örökzöld bokor, amit elfelejtettek derékszögűre nyírni, vagy fölfut egy résben néhány vadszőlőinda, és akkor az ember hálát ad a jó öreg, konzervatív Természetnek, hogy a szerzett tulajdonságokat nem örökíti át, és még ide is újra meg újra becsempész némi stílust és egyéniséget.

Igen, nincs valami jó véleményem ezekről a keleti-parti városokról. Hát még ha elárulom, hogy Európához képest az utcaképbe az emberek is milyen kevés színt visznek - itt a Nassau Street és a Palmer Square sarkán például, harminc méterre az egyetem kerítésétől, ahol pedig fizikailag van akkora nyüzsgés, mint mondjuk az Astoriánál. A járókelők itt is mind különböznek egymástól, és különbözően is viselkednek: itt is az egyik sétál, a másik szinte fut, a harmadik magában motyorászik, a negyedik kutyát vezet, és így tovább. Sokáig nem értettem, mitől tűnik mégis olyan unalmasnak az egész. Tulajdonképpen már itthon kezdtem megérezni valamit, újra boldogan belemerülve a júniusi Nagykörút gőzfürdőjébe, és élvezve olyan dolgokat, amiket régen a megszokás közönyével fogadtam. Egy nő egyszercsak észreveszi, hogy egy szembejövő férfi alaposan rácsodálkozott; megvárja, míg elhaladnak egymás mellett, majd gyorsan megnézi magát egy kirakatüvegben, igazít egyet a haján, és megy tovább. Odalép hozzám egy öregúr: "Talált már olyan csavart, amit keresett?" - "Milyen csavart...?" - "Hát nem magával beszéltem tegnap itt az Ezermester-boltban?" - "Nem, az egy másik szakállas lehetett!" - "Úgy látszik... Képzelje, én viszont kaptam hatvoltos relét, igaz, ki kellett mennem érte Újpestre..." Három tizenéves lány viháncol a buszmegállóban, egymás felé dobált fél- meg negyedszavaikat senki se érti, amikor arra jön két hasonló korú srác, táskamagnójukból szól a Pet Shop Boys; a lányok épp csak odapillantanak, meg talán egymásra szinte észrevétlenül, aztán egy nagy, öncsúfoló kacajjal elindulnak mögöttük, elvégre arrébb is van buszmegálló. Semmiségek. Egy csomó ember jár-kel az utcán. Egy csomó ember él az utcán: történnek vele dolgok, ő reagál rájuk, itt-ott hozzátesz valamit a hangulathoz maga is. Otthon van. Amerika városainak utcáin az autók vannak otthon; a gyalogosok csak a ki- és beszállás közé eső, rövid és lényegtelen idejüket töltik. Ezt nem értékítéletként mondom: az élet stílusa természetesen nem mindenütt ugyanaz, a különféle stílusok közül egyiket se érdemes magasabbrendűnek tekinteni a másiknál, és ha ők így érzik jól magukat, nyilván igazuk van. Csak nekem volt hiányérzetem, és az is csak errefelé, Kalifornia például sokkal európaibbnak bizonyult. Ámbár kicsit gyanús, hogy ők így érzik jól magukat: bárki ismerősöm Európában járt, pláne Magyarországon, mind el volt ragadtatva attól, hogy nálunk - többek között - az utcák milyen elevenek és barátságosak.

 

Quakerbridge Mall

Most lássunk valami szebbet. Mall-nak errefelé a fedett bevásárlóközpontokat hívják, és Princeton környékén a tőle mintegy tíz kilométerre lévő Quakerbridge Mall a legnagyobb. Ez a tíz kilométer itt nem sok, hiszen már a legközelebbi élelmiszerbolt is túl messze van ahhoz, hogy az ember gyalog menjen oda, tömegközlekedés pedig gyakorlatilag nincs, szóval az emberekhez az autó úgyis úgy hozzátartozik, mint a cipő.

Ez a Mall területre akkora lehet, mint mondjuk a mi fél Parlamentünk. Tengelyében emeletes sétálóutca halad, erről nyílnak az üzletek, néhány rövidebb keresztutca, meg rendszerint ezek végén néhány nagyáruház: Sears, Macy's, J. C. Penney. A Palmer Square boltjaival ellentétben ez az olcsóbb áruk világa: a Sears-ben vettem például azt a csővázas hátizsákot tizenöt dollárért, amely aztán bejárta velem az USA vagy húsz államát Floridától a Sziklás-hegységen át Kaliforniáig. Nem számoltam meg, hány üzlet van itt, de legalább negyven, közöttük (ezekre emlékszem biztosan) két könyvesbolt, két elektronikai bolt és két számítástechnikai bemutatóterem, ahol vásárlás előtt (vagy helyett) a számítógépekhez oda is lehet ülni és próbálgatni őket. No meg persze specializált ruha- és cipőboltok tucatjával, játék, ékszer, keleti fűszerbolt, utazási iroda, szolárium, éttermek, fagylaltozók... A sétálóutca üveggel fedett, van elég fény akár fatermetű növényeknek is; néhány kiszélesített részen kis parkot rendeztek be padokkal és szökőkutakkal, máshol játszótér várja a gyerekeket, az utca egyik végén a két szint között mozgólépcső közlekedik. Itthon elképzelhetetlen, hogy csak úgy szórakozásból bemenjek boltokba vagy áruházakba körülnézni, ott a Mall-ban pedig vásárlás után szinte minden egyes alkalommal ellődörögtem még legalább fél órát, de inkább többet. A tömeg látszólag nagy, a vásárlás mégsem tart sokáig, mert mindenütt önkiszolgáló-rendszer van, a pénztárgépek pedig automatikusak, és a mi fogalmaink szerint hihetetlenül gyorsan működnek. Nekem persze nem ez volt a fontos, mert mindig csak egy-egy apróságot vettem; de közben szinte tapinthatóan körülvett a Mall sajátos hangulata, az ezernyi áru harsány magakelletésével és az egész környezet nagyvonalú eleganciájával. Egyike ez a modern amerikai trükköknek: itt szinte ellenállhatatlanul úgy érzi az ember, hogy mindez a csillogás saját életének természetes közegéhez tartozik.

Talán épp a bódító légkör okozta, hogy egyszer, ahogy kijöttem az egyik boltból, észrevétlenül leejtettem a csekkfüzetemet, és a hiányát csak másnap vettem észre. Volt nagy ijedelem: a házinénim rögtön megmagyarázta, hogy a megtaláló milyen kevés kockázattal kiveheti a bankból az összes pénzemet, annál is inkább, mert vidéki cowboy módjára ott tartottam mellette (és vesztettem el vele együtt) a könyvelésre szolgáló füzetet is, amelyből a számlámon lévő összeg pontosan kiderült. Utánagondolva hamar rájöttem, hogy csak közvetlenül a bejárat előtt hagyhattam el őket, úgyhogy visszamentem érdeklődni; nem sok reménnyel, bár a kollégáim mondták, hogy ha megtalálta ott valaki, valószínűleg bevitte a boltba, az az egyetlen logikus teendő. No meg a bank, gondoltam... Hogy a dolog mennyire tipikus, nem tudom, velem csak egyszer fordult elő, de tény, hogy mindkét füzetet valóban ott találtam hiánytalanul, és a boltosok még csak nem is csodálkoztak.

Ha már a vásárlásnál tartunk: sajnos, Princetonban és környékén a város hírnevét meg kell fizetni. A benzin például közel tíz százalékkal drágább volt, mint a szomszédos Trentonban, amely New Jersey fővárosa (szutykos ipari és közigazgatási központ), az egyszobás lakások havi bére 600 dollárnál kezdődött, de még az albérleti szobáké is 300 körül, és például a városban (egyetemi város!) nem volt egyetlen olyan antikvár könyvesbolt sem, ahol szakkönyveket is kapni lehetett volna. Amikor hazafelé repülőjegyet kerestem, a princetoni utazási irodákat végigjárva a legolcsóbb ajánlat Frankfurtig 400 dollár volt; aztán a közeli New Yorkban kaptam egyet Bécsig 250-ért. És ez nagy átlagban így logikus: aki itt lakik, dolgozik vagy tanul, arról bátran feltételezhetjük, hogy filléres gondjai nincsenek. A néhány elkerülhetetlen kivétel pedig - mint mondjuk egy magyar vendégkutató pszichofizikus - menjen be New Yorkba vagy Philadelphiába nagyobb vásárlásait intézni, és közben vigasztalódjon azzal, hogy a kisebbeket viszont intézheti olyan tip-top helyen, mint például a Quakerbridge Mall.

 

Lakóház, akárhol a külvárosban

Mint említettem, Princetonnak 12000 lakosa van. De ez csak maga a "hivatalos" város, az úgynevezett Princeton Borough, amelyet körülvesz agglomerációs körzete, a Princeton Township, kb. 2000 lakossal. Határukat csak a térképen lehet észrevenni, a valóságban a Borough külvárosai semmiben sem különböznek a Township lakónegyedeitől, sőt, az északkeleti part más külvárosaitól se nagyon.

Különböznek viszont attól, amilyennek mi ismerjük a külvárosokat. Itt nincs gyár, raktár, szeméttelep, köztük emeletes bérházak, olajtócsák és "puha szárnyakon" szálló korom; Amerikában sok a hely, és minden terméket úgyis igen messze kell szállítani, így az ipar nem koncentrálódott a városok köré. A gyárak tipikusan éppúgy a préri közepén terpeszkednek, mint a mi Forrestal Centerünk. A város peremén az egyik nagy Amerikai Álom terpeszkedik: a családi ház.

Az amerikai családi ház és kert mérete, összehasonlítva a magyarral, megint körülbelül a mérföld - kilométer arányt követi. Mrs. Holloway házában például a földszinten volt három szoba, konyha, fürdőszoba, előszoba lépcsőfeljáróval, meg egy kis tárolótér, ahol a mosó- szárító- és hűtőgépet is tartották; az emeleten laktak a gyerekek körülbelül másik három szobában, még egy fürdőszobával; a tetőtérben lakott Mr. és Mrs. Holloway; és még az alagsorban is volt gyakorlatilag egy külön lakás, ahova például az egyik lányuk költözött egyéves kisfiával, amikor átmenetileg otthagyta a férjét. Az átlagos családi ház fából van, gyakran kőlábazattal. Nem feltétlenül olyan rönkfákból, mint a pionírfilmeken, sokkal inkább a mi hétvégi faházainkhoz hasonló lemezpanelekből, amelyek a magyar közfelfogásra rácáfolva sok évtizedet kibírnak, és télen is könnyen fűthetők. Igaz, mindenütt teljesen résmentesre építik őket, már csak a légkondicionálás miatt is; előfordul, hogy az ablakokat ki se lehet nyitni.

De nézzük előbb az utcát, itt a ház előtt. Ami rögtön szembetűnik (mármint egy európainak): járda nincs. Nemcsak itt ezen a képen, és nemcsak itt Princetonban. Az úttestről pontosan egy autóra méretezett bejáróút vezet a garázshoz, ott annyira kiszélesedve, ahány autó fér a garázsba; rendszerint kettő, mert amikor a gyerekek felnőnek, és vesznek külön autót, el is költöznek hamarosan. Járda csak a belvárosban van, az üzletsorok előtt. Máshol miért is volna? Még nyilván többször említeni fogom az amerikai életnek ezt a sajátosságát, mert annyira jellemző: mindenki mindenhova autóval jár, mást nem is tehet. Kivéve három-négy nagyvárost, mint New York, ahol létezik tömegközlekedés. A lakónegyedekben van viszont elég sok külön bicikliút; bár a biciklik sűrűségéhez képest ez is kifejezetten luxus, és ahogy észrevettem, mostanában nem is nagyon tartják karban őket, hagyják összerepedezni és elgazosodni.

A másik dolog, ami szembetűnik: kerítések sincsenek. Sőt, általában rácsok se a földszinti ablakokon. Amikor először Amerikában jártam, és egy Boston melletti kisvárosban meglátogattam egy kolléga családját, házukban természetesen számítógéppel és egyéb, erősen vámköteles holmikkal, az egyik első kérdésem az volt hozzájuk: nem veszélyes ez így? Nem törnek be? "Ezen a környéken nem" - felelték. Aztán megkérdeztem Mrs. Holloway-t; "Ezen a környéken nem" - mondta ő is. Mrs. Holloway házában egyébként a bejárati ajtó is mindig nyitva volt, függetlenül attól, hogy épp tartózkodott-e valaki otthon (ha jól tudom, nem is volt az ajtóhoz kulcs), mint ahogy az említett bostoni házban is, és még egy csomó ismerős helyen. Ez nem mond ellent annak a közismert képnek, hogy az USA veszélyes ország. Az USA veszélyes ország a nagyvárosok gettóiban; ott tényleg a nyílt utcán rabolnak és gyilkolnak, szervezett bandák fosztanak ki lakásokat és üzleteket, lövik halomra egymást, gyújtogatnak, és így tovább. De nem mennek ki a tőlük mondjuk három mérföldre lévő kertvárosokba. Sőt, van egy fizikus ismerősöm San Franciscóban, aki bent az egyik főutcán se zárja kulcsra az ajtaját, amikor reggel munkába megy. (Azért ez ott se tipikus: van például egy szomszédja, aki hetenként figyelmezteti, hogy így előbb-utóbb baj lesz. Ed adott neki egy kulcsot, és az öreglány egy-egy nap, mikor már nagyon felgyűlt benne az aggodalom, délelőtt átmegy és estig bezárja az ajtót. Ez aztán periodikusan ismétlődik.) Hogy a gang-ek miért korlátozzák magukat saját gettóikra, azt nem tudom, nem volt alkalmam megkérdezni őket, de tény, hogy a külvárosok lakókörzetei igen biztonságosak gyakorlatilag egész Amerikában. Ahol kerítést látni, ott valószínűleg csak arról van szó, hogy túl élénk vagy nevelhetetlen a kutya, a gazdinak pedig nincs szíve hozzá, hogy egész napra bezárja vagy láncon tartsa.

A ház körül a fű mindig kifogástalanul nyírva van. Nem úgy, ahogy Angliában szokás, vagyis néhány négyzetméternyi (pardon, négyzetlábnyi) pázsit az előkertben, inkább csak jelképnek, amely akár kézzel is gondozható. Amerika keleti-északkeleti partján gyakorlatilag van egy nagy, összefüggő nyírt gyep Bostontól Washingtonig, és ebből veszik ki részüket a családi kertek jókora területei. Itt nyáron sokat esik az eső, a füvet legalább hetenként nyírni kell, vagy még gyakrabban; és ezzel együtt, mikor esténként elmentem sétálni a környéken, gyakorlatilag sehol nem láttam nyíratlan vagy pláne elgazosodott kertet. Ez valami hallatlan modortalanság volna abban széles (Princetonban szinte kizárólagos) a társadalmi rétegben, amely családi házban él. A géppel nyírt fű a kert alapja, ebbe ültetik a különféle dísznövényeket. Csak dísznövényeket: az is alapszabály, hogy a gyümölcs és zöldség kizárólag boltban terem! Láttam néhány almafát, amit a virágjáért tartanak, de történetesen a gyümölcse is ehető; nos, a nyári piros almák szépen lehullottak és elrothadtak a fa alatt, senki nem nyúlt hozzájuk. (Csak én néha, mikor elég sötét volt...) Az is jellemző egyébként, hogy a sok kilónyi rothadó almát senki se szedte össze hetekig, pedig igencsak szemet szúrt ott a pompázatos díszbokrok mellett; de ezen már nem csodálkoztam, mert rendszerint nem szedik össze az eldobált papírhulladékot meg konzervdobozokat sem. Az már nem tartozik a kötelező szokások közé, mint a fűnyírás. Ebből is látszik, hogy végül is a kötelező szokás a lényeg, nem az, hogy a környezet szép legyen; pontosabban, az itteni embereknek valahogy automatikusan az a szép. amit a szokás előír, és legalábbis számomra és itt Princeton környékén igen kevés jel mutatott arra, hogy volna egyéni esztétikai érzékük is. Ennek egy másik megnyilvánulása, hogy a kertekben mindenütt ugyanazok a divatnövények találhatók, pedig ebben az országban vadon él többszáz olyan fa és bokor, amely dísznövénynek is beválna. Így aztán az egész vidék úgy néz ki, mint egyetlen összefüggő kert, itt-ott házakkal. Sőt, mivel Princeton környéke nagyrészt sík - az elegánsabb helyeken csinálnak mesterséges dombokat, vannak "tájkészítő" (landscaper) vállalatok -, a minden irányba elnyúló nyírt gyep, az aszfaltos utak csíkjai matchbox-változatosságú autóikkal, az élénk színekre festett faházak, meg főleg, hogy ember nincs sehol, szóval mindez együtt úgy hat, mint egy hatalmas terepasztal. Úgy is éreztem a reggeli futásaimon meg az esti sétáimon, mintha magam is arányosan kicsinyítve volnék, egyetlen apró élőlény a nagy mesterséges világban.

 

Bronztigris diákokkal, I. (Nyár)

A tigris a Princeton University totemállata, állítólag már az egyetem 1746-os alapításától, és mint ilyen, több példányban áll az egyetemi épületek közt mindenfelé. A diákok: négyen a hatezerből, két lány és két fiú, közülük egy néger és egy kínai.

Az utóbbi valóban jellemző: sok itt a távol-keleti származású hallgató, akár más jobb egyetemeken. Anyagi helyzetükben éreztem valami kis különbséget fehér amerikai társaikhoz képest, már amennyire ez kívülről megítélhető: azokra az előadásokra, ahova egy ideig magam is beültem kíváncsiságból, ők biciklivel jártak, míg a többiek inkább autóval. Néger diák viszont Princetonban csak egész kevés akad, mint ahogy az arányuk elenyésző a város lakosságában is.

Az amerikai egyetemeken igen elterjedt az úgynevezett diploma utáni ("posztgraduális") képzés. Maga a diploma kevesebbet ér, mint nálunk: igazi kutatónak csak azt tekintik, aki utána posztgraduálisan megszerezte a doktorátust is, amely elvileg kb. megfelel a mi egyetemi doktori ("kisdoktori") fokozatunknak. Akinek nincs több az alapdiplománál, az csak afféle ágyútöltelék, ahogy egy ismerősöm kifejezte. A diploma utáni képzés Princetonban gyakorlatilag ugyanúgy folyik, mint a diploma előtti, vagyis a diplomás hallgatóknak sincs más dolguk, mint hogy az általuk kiválasztott előadásokra járjanak, és többségükben ők is ott laknak az egyetem lakószobáiban. 1986-ban ezerötszáz ilyen hallgató volt a hatezerből; ahogy mondták, ez az arány a szokásosnál kisebb.

Az oktatás színvonaláról kevés közvetlen tapasztalatom van, mert mindössze egy információelméleti előadássorozatra jártam rendszeresen; megkértem az előadót, hogy nemhivatalosan beülhessek, megemlítve, hogy magam is dolgozom ebben a témában, nem említve viszont, hogy parapszichológiával összefüggésben. Ezek az előadások nekem tetszettek, pláne ahhoz képest, amilyen feszített ütemben a prof haladt az anyaggal. Azt persze nehéz volt megállapítani, hogy mennyit érthet meg belőlük egy diák, aki ezeket a dolgokat akkor hallja először. Időnként határozottan éreztem, hogy a társaság többsége elveszti a fonalat, viszont a következő órákon aztán a kérdéseikből ítélve megint értették, vagyis közben valószínűleg utánatanultak. Ez bizony nagyobb szorgalomra vallott, mint a tipikus magyar egyetemistáké; mint ahogy az is, hogy gyakorlatilag az egész társaság ott volt minden órán. Közvetve viszont sok jel mutat arra, hogy ezt az egyetemet méltán sorolják a legjobbak közé az országban: a tanári kar irigylésre méltó összetétele, a magas felvételi követelmények, a túljelentkezési arány (1986-ban kb. hatszoros), no meg a tandíj csillagászati összege: a 86-87-es tanévben bentlakással 16000 dollár, anélkül kb. 12000. (A Princeton University magánegyetem, vagyis nem az állam tartja fenn, hanem éppolyan gazdasági vállalkozás, mint mondjuk egy gyár.)

Ezek az összegek még az amerikai fizetésekhez képest is igen magasak (egy átlagos, 40 év körüli kutató például évi 30 - 60 000 dollárt keres adózás előtt), amit némileg ellensúlyoznak a segélyek, ösztöndíjak, kölcsönök és munkalehetőségek kiterjedt rendszerével. Bármilyen anyagi segítség odaítélése csak a hallgató szociális helyzetétől függ, tanulmányi eredményétől nem; abban a döntésben viszont, hogy egyáltalán felveszik-e az egyetemre, a család anyagi helyzetét hagyják figyelmen kívül, és csak a középiskolai eredmények meg a felvételi beszélgetés számít. Saját becslésem szerint az összes diploma-előtti hallgató átlagában az ösztöndíj, kölcsön és egyéb anyagi juttatás a teljes tandíj kb. harmadát - negyedét fedezi, ami azt jelenti - tekintve, hogy viszonylag sok itt a gazdag családból származó diák -, hogy egy jelentős hányad nem fizet semmit. Van viszont egy sajátos alapszabály az ösztöndíjak elosztásában: ahhoz, hogy valaki ösztöndíjat kapjon (vagyis pénzt ellenszolgáltatás nélkül), előbb vállalnia kell az egyetem által szervezett és annak rendje és módja szerint megfizetett munkákból valamit, vagy fel kell vennie diákkölcsönt, amit aztán a végzés után visszafizet, vagy kombinálnia kell a két előbbi lehetőséget meghatározott rendszer szerint.

Prof. Thomas információelméleti előadásaira én általában elég korán érkeztem, mert félve a reggeli forgalomtól, jó sok időt hagytam a kb. nyolcmérföldes útra. Meg különben is kíváncsi voltam rá, mit csinálnak ezek a princetoni diákok a napi együttlét első perceiben, amelyek annakidején számunkra, jól (és nosztalgiával) emlékszem, mindig a legélénkebb és legkellemesebb percek közé tartoztak, amikor gyorsan elmondtuk egymásnak azokat a friss ötleteinket meg híreinket, amelyeket aztán a későbbi szabad percekben részletesen is megbeszéltünk, amikor valakinek rendszerint volt egy új vicce (de régi biztosan), meg amikor valaki mindig csinált vagy mondott olyat, hogy azzal később még sokáig ugratni lehetett... Hát bizony Princetonban, vagy legalábbis a mérnökkaron Prof. Thomas előadásai előtt, ilyesmiről szó sem volt. A srácok (meg talán négy-öt lány összesen) egyenként szépen odalépkedtek többé-kevésbé állandó helyükre, némelyik köszönt a többieknek, némelyik nem, és csak leültek szó nélkül; elég sok közülük elővette Prof. Thomas jegyzetét, hogy még gyorsan átfussa a kezdés előtt, mások váltottak egy-két csendes mondatot a szomszédjukkal, de leginkább még azt se. Ehhez persze egyrészt tudni kell, hogy itt az oktatás nem olyan állandó csoportokban folyik, mint nálunk: a hallgatók egyénileg választják ki az előadásokat, és így nyilván a Prof. Thomas-féle társaságban is sokan voltak olyanok, akik sehol máshol nem találkoztak egymással. Másrészt ne felejtsük el, hogy aki be tudott kerülni erre az egyetemre, az biztos minden addigi iskolájában a legjobb tanulók közé tartozott, és igencsak megszokhatta azt az életstílust, amelyben a tanulás az egyetlen fontos dolog. Gyakran sétálgattam egy-egy délután az egyetem épületei között, és a diákok viselkedésén mindenütt éreztem egy (számomra akkor meglepő) visszafogottságot, talán pontosabb úgy mondani, jólneveltséget; persze ha már tudja az ember, hogy a későbbi álláspályázatoknál a princetoni diploma szinte behozhatatlan előnyt jelent a legtöbb más egyetem (különösen az állami egyetemek) diplomájával szemben, akkor ezen mindjárt kevésbé csodálkozik. Ezek a fiúk és lányok, akik még csoportosan is ritkán botránkoztatják meg az idősebbeket fülsértő ordítozással, verekedéssel, trágár kifejezésekkel vagy egyszerűen csak a féktelen jókedv megnyilvánulásaival, hanem szép higgadt stílusban csak tollteniszeznek, baseballoznak, frisbee-t dobálnak, olvasgatnak és napoznak a füvön a bronztigrisek körül, kétségtelenül megérdemlik, hogy besoroljuk őket korosztályuk legcéltudatosabb "felső" egy százalékába.

 

Bronztigris diákokkal, II. (Tél)

Nemrég a Playboy rangsorolta az amerikai egyetemeket aszerint, hogy az élet náluk mennyire szórakoztató, vagyis hogy diákjaik mennyire "balhésak" szabad idejükben. Elég érdekes cikk volt, mint a Playboy cikkei általában, még úgy is, hogy én a szleng-kifejezések egy részét nem értettem belőle. (Igen, ahogy most már nálunk is bárkinek módjában áll ellenőrizni, ebben a lapban nemcsak szép aktfotók vannak: szerintem az egyik legszínvonalasabb amerikai magazin, intelligens belpolitikai elemzésekkel, interjúkkal, egy-egy jó novellával, és általában azzal a liberális szemlélettel, ami a vallásos jobboldal nyomása miatt ma az egész országban visszaszorul.) A lista éléről megemlített 56 egyetem közé Princeton természetesen nem került be, amin nem is csodálkoztam; de aztán megütötte a szememet az indianai Purdue Egyetem "dicsérő oklevelének" indoklása. A Purdue Egyetemen ugyanis minden évben úgynevezett "Meztelen Olimpiát" tartanak, mindkét nemű részvevőkkel és széles nyilvánossággal, és a cikk olvasásakor már tudtam, hogy pontosan ugyanez érvényes Princetonra is. Amikor leesik télen az első hó, a princetoni diákok pontban éjfélkor utcai futóversenyt tartanak a Nassau Streeten, tetőtől tornacipőig neonfénybe öltözve, előtte és utána pedig egyéb versenyeket ugyanígy az egyetem sportpályáin, állítólag szintén nagyszámú közönség előtt. Hogyhogy nem tartotta hát a Playboy érdemesnek Princetont is arra, hogy a Purdue-hoz hasonlóan legalább megdicsérje?

Télen aztán többé-kevésbé kiderült. Az egyik helyi újság első oldalon foglalkozott a témával: ismertette a hagyományos esemény történetét, és megkérdezett néhány illusztris professzort, hogy mi róla a véleményük. Az egyik nagy komolyan elmondta: igen, az ókori olimpiákon a versenyzők valóban meztelenek voltak. Egy másik még komolyabban, hogy később a rómaiaknál is körülbelül ebben az időszakban tartottak hasonló népi mulatságokat (szaturnáliák), sőt, ezek történelmileg összefügghettek a Karácsony ünnepével. Egy harmadik, hogy egyetemünkre mindig is jellemző volt a tradíciók ápolása, mint a magasrendű princetoni szellemiség szerves része... Egy szó, mint száz, ezt az általam diákbalhénak vélt eseményt olyan kenetteljesen tálalták, mint nálunk mondjuk egy Röpülj Páva dalostalálkozót.

Még így is akadt azonban egy bökkenő. 1969 óta az egyetem koedukált; addig csak fiúk járhattak rá, a szóban forgó hagyományt is ők alakították ki, most viszont már a hallgatók negyven százaléka lány, és hamar kiderült, hogy köztük is vannak elég edzettek szép számmal a részvételhez. Nomármost, a városban működik néhány nőszervezet, többnyire vallási alapon vagy erős vallásos befolyással, meg különben is a közvéleményt leghangosabban az inkább ráérő és nagyon aktív idősebb hölgyek képviselik. Ők pedig nem tartják helyénvalónak, hogy az olimpián lányok is együtt meztelenkedjenek a fiúkkal. (Érdekes módon arról nem hallottam, hogy a srácok egynemű meztelenkedése ellen is tiltakoztak volna... De azért persze valószínű, hogy már akkor is csóválgatták a fejüket éjféltájt a Nassau Street sötét ablakai mögött.) Sőt, maga a szervezőbizottság elnöke is rosszallását fejezte ki, pedig ő férfi és egyben résztvevő: valami olyasmit mondott, hogy ha egy csomó jókedvű fickó pucéran szaladgál az utcán, az csak ártatlan szórakozás, de ha vannak köztük nők is, akkor a dolog már egészen új dimenziót kap. Erre aztán a "női olimpiai csapat" egyik tagja is nyilatkozott az újságban; kifejtette, hogy az amerikai demokrácia arculcsapása lenne, ha a nők nem tehetnék meg ugyanazt, amit a férfiak, minden olyan területen, ahol fiziológiailag képesek rá. Erre pedig nyilvánvalóan képesek, és meg is fogják tenni! Jellemző módon egy fél szót se szólt mondjuk arról, hogy végül is az egész csak játék, és minek ekkora feneket keríteni neki; nem, világos volt, hogy maga is véresen komolyan veszi a dolgot, mint alkalmat arra, hogy csapattársaival együtt női egyenjogúságukat érvényesítsék.

Igen ám, de a közvélemény nyomásával ebben az országban nehéz szembeszállni. (Erre még majd hozok számos példát később is.) Ahogy közeledett az esemény ideje - a pontos dátum bizonytalan volt a hó miatt, rendszerint Karácsony tájára esett -, a lányok kezdtek gyalázkodó meg fenyegető leveleket kapni, itt-ott plakátok jelentek meg tiltakozva a részvételük ellen, és egyben jelezve az utóbbi években rohamosan változó légkört, hiszen régebben már többször részt vettek nők is a Princetoni Téli Olimpián. Másrészt ha az egyenjogúságról van szó, akkor, ugye, az ember nem hátrálhat meg... Végül a gordiuszi csomót egy olyan ötlettel vágták szét, amit én azóta is az amerikai gondolkodásmód talán legszimbolikusabb kifejezésének tartok, mivel kombinálja a formához való ragaszkodást a tartalom elvesztésével: mikor megjött a hó, bizony végigfutottak ők is a srácokkal együtt Princeton főutcáján, teljesen az olimpiai hagyomány szerint öltözve, álarcban.

 

Einstein háza

Albert Einstein pontosan két évtizedet élt a Mercer Street 112 számú házban, 1935-től haláláig. Nem az egyetemen dolgozott, hanem a szintén világhírű Institute of Advanced Studies-ban, amely tulajdonképpen tudós-továbbképző intézet: a világ minden részéről jönnek ide már kész, gyakorló kutatók, hogy tanuljanak egy-egy szakterület legkiválóbbjaitól (meg egymástól). A ház keskeny nadrágszíj-telken áll, és az utca felöl nézve lényegesen kisebbnek látszik az átlagos amerikai házaknál; valamivel tényleg kisebb lehet, mivel kb. 1833-ban épült, majd 1876-ban szállították át mai helyére. Amikor először láttam, még benne lakott Einstein nevelt lánya, Margot, aki aztán meghalt 1986 nyarán. Némi vita után most azt tervezik, hogy az Institute vendégháza lesz külföldi tanároknak, és úgy bánnak vele, mint bármely más hasonlóval; Einstein a végrendeletében megtiltotta, hogy múzeumnak rendezzék be.

Őszintén szólva nemigen szeretem a kegyhelyeket. Amikor látok turistákat ájuldozni egy-egy híresség konzervált testrészei, ruhadarabjai, bútorai stb. előtt, mindig eszembe jut egy angol bohóctréfa Shakespeare szomszédjának stratfordi házáról, ahol azt mondja egy amerikai a másiknak: "Nézd ezt az írógépet, biztos ezzel írta a nagy tragédiáit!" Mire a másik: "Hülye vagy? Shakespeare nem használt írógépet!" - "Már miért ne?" - "Miért... Hát, amennyit ő irt egész életében, kizárt dolog, hogy lett volna ideje mind írógépen lekopogni! Nyilván diktafonja volt hozzá..." Hogy miért fényképeztem le mégis a házat, és miért írok róla? Nos, valóban nem azért, mintha különösebben mély benyomást tett volna rám. De a nagy emberek efféle relikviái egyvalamire mégis jók: látogatójuknak alkalmat adnak meggondolni (meg jelen esetben elmondani is), mi az, ami az illető nagy emberből számára ma a legfontosabb.

A huszadik század fizikája minőségileg más helyzetben van a természettel szemben, mint a régebbi koroké. A technika fejlődésével kiléptünk az olyan jelenségek világából, amelyek józan ésszel felfoghatók voltak; józan ész alatt olyan fogalomrendszer használatát értem, amelynek belső szerkezete követi a közvetlen tapasztalataink diktálta logikát. A klasszikus fizika fogalmai és szabályai ezt a világot pontosan és ellentmondásmentesen leírták, vagy más szavakkal, ezt a világot az definiálja, hogy leírására a klasszikus fizika alkalmas és elegendő.

A huszadik század elején azonban az ember kezdte a valóság olyan tartományait megismerni, amelyek valamilyen szempontból nagyon távol estek a mindennapi tapasztalatok tartományától; és néhány ilyen esetben váratlan bonyodalmakkal találta szemben magát. Kiderült például, hogy egy fénysugárral szemben mozogva, és megmérve a fény sebességét, az ugyanannyinak adódik, mintha a mérőrendszer hozzá képest állna, vagy éppenséggel egy irányba haladna vele. Vagy kiderült például, hogy az atomok stabilitását nem lehet megmagyarázni olyan új feltevések nélkül, amelyek a klasszikus fizika fogalomrendszerétől feltűnően idegenek.

Nézzük az első példát. A probléma eredete világos: nagy sebességeken (igazából nemcsak ott, de csak ott észrevehető mértékben) a testek mozgása nem követi azokat a törvényszerűségeket, amelyeket a szokásos sebességek tartományában a fizika felismert és a klasszikus mechanika rendszerével írt le. Jegyezzük meg itt rögtön, mert fontos, hogy logikailag ez igazából nem meglepő, sőt, tulajdonképpen várható. Éppen úgy, mint mikor valaki elutazik mondjuk Kínába, és ott egész más életstílust talál, mint amihez otthon hozzászokott. Az ember spontán tér-, idő- és sebességfogalma (többek között) olyan fizikai környezetben alakult ki, amelyben fénysebesség körüli mozgások nem fordulnak elő - hogy a fény például úgy mozog, az nem számít, mert a fényt nem látjuk mozogni -; ezért ha kilépünk ebből a "testünkre szabott" környezetből, nem várhatjuk el, hogy az adott fogalmaink feltétlenül használhatók maradjanak.

Ilyen helyzetben a fizikus alapvetően két dolgot tehet, és példánk esetében a fizikusok mindkettőt meg is tették. Az egyik: változatlan formában megtartjuk a régi fogalomrendszert, és ezen belül az új jelenségek leírására bevezetünk (ha tudunk) új feltevéseket a természet működéséről, amelyekből a szokásos logikai lépésekkel minden új tapasztalati tény ellentmondásmentesen levezethető. Ekkor a fizika a természetnek megint éppolyan pontos leírását fogja szolgáltatni, mint azelőtt. Egy Lorentz nevű fizikus kimutatta például, hogy a nagy sebességeken felmerülő bajok megszűnnek, ha bevezetjük a következő feltevést: a mozgás irányában minden test a sebesség egy jól megválasztott függvényével arányosan megrövidül. Ez az úgynevezett Lorentz-kontrakció. Sőt, ez igazából csak részben tekinthető feltevésnek, mert elektromágneses erők által összetartott testekre Lorentz levezette az elektromágnesség alapegyenleteiből.

A másik alapstratégiát Einstein választotta az úgynevezett "speciális relativitáselmélet" kidolgozásával. Ez a stratégia abból indul ki, hogy ha a probléma oka a fogalomrendszerűnk elégtelensége, akkor magát a fogalomrendszert kell átalakítani úgy, hogy az új rendszer alkalmas legyen az új jelenségtartomány leírására is. Elég nyilvánvalónak hangzik, ugye? Mégis egy Einstein kellett hozzá, hogy az adott esetben alkalmazni tudja, és valójában ez sem túl meglepő: az emberi gondolkodás - a fizikusé is - olyan szilárdan a klasszikus tér- és időfogalomra épül, hogy ezek helyett valami konkrét "mást" még akkor is nehezen tudunk elképzelni, ha általánosságban már beláttuk, hogy az adott fogalmak csak korlátozott érvényességűek. Einstein konkrét megoldását most nem részletezem, az megtalálható a relativitáselméletről szóló bármelyik népszerű könyvben. Ami itt számunkra a lényeg, az a szemlélete, az a megalkuvás nélküli törekvés, hogy a problémát mindig a gyökerénél ragadja meg, bármennyire radikális megoldást is tesz ez szükségessé.

Későbbi félreértéseket elkerülendő megjegyzem, hogy Einstein fogalommódosítása ugyan radikális lépés a Lorentz-kontrakcióhoz képest, de a legtöbb fizikus szerint jóval kevésbé radikális, mint amit valamivel később a kvantumelmélet kidolgozói tettek más irányban, a determinizmus feladásával. Ezért Einsteint sokan mint "a klasszikus fizika utolsó nagy alakját" tartják számon.

A másik idézett példa, az atomfizikáé, talán még tanulságosabb. De egyben bonyolultabb is, és hosszabb kifejtést igényelne, így majd külön térek ki rá egy későbbi fejezet részeként ("Nicsak, hát te vagy az?"). Einstein kapcsolata az atomfizikával elég közismert, különösen az, hogy a mikrovilág leírására kidolgozott és minden gyakorlati kérdésre pontos választ adó rendszert, a kvantumelméletet, élete végéig nem fogadta el valódi megoldásként. Számára az olyan volt, mint a Lorentz-kontrakció, a klasszikus fizika fogalmait megtartó stratégia terméke; húsz évig élt a Mercer Street 112-ben azzal a bizonyossággal, hogy léteznie kell egy másik fizikai fogalomrendszernek, amelyben a mikrovilág jelenségeinek egyértelmű és teljes leírása felépíthető a kvantumelmélet szemléleti kompromisszumai nélkül. Ilyen fogalomrendszer létrehozása nem sikerült senkinek, sem az ő életében, sem azóta, és a kvantumelmélet sikere láttán a fizikusok zöme meg van győződve róla, hogy nincs is szükség rá. És itt térnék vissza ahhoz a gondolathoz, amivel kezdtem: hogy nekem személy szerint mi a legfontosabb Einstein munkásságában.

Említettem már, hogy a parapszichológián belül saját közelebbi szakterületem a prekogníciónak nevezett jelenség: olyan korrelációk időben távoli események között, amelyeket nem közvetít oksági lánc. Nos, minden különösebb magyarázat nélkül is azonnal érezhető, hogy itt is hasonló a helyzet, mint a fenti két példában. Bár a prekogníció természetéről még nagyon kevés biztosat tudunk, puszta létezése azt jelenti, hogy bármilyen fizikai folyamat valósítja is meg, az valószínűleg nem ugyanúgy a szokásos téridőben megy végbe, mint a "normál" fizikai folyamatok. (Itt természetesen pontatlan már az afféle szóhasználat is, hogy "folyamat" és "megy végbe", de egyelőre nem tudok jobbat.) A "normál" folyamatokban ugyanis minden korrelációt valamilyen oksági lánc közvetít. Vagyis téridő- és okság-fogalmunk mai formájában nem kielégítő ennek a jelenségnek az értelmezéséhez. Mégpedig sokkal közvetlenebbül és nyilvánvalóbban, mint az atomfizika jelenségei esetén; nekünk igen kevés reményünk lehet arra, hogy a régi fogalmak megtartásával és valamiféle, a kvantummechanikával funkciója szerint analóg matematikai formalizmus bevezetésével a prekogníciót értelmezni tudjuk. Hosszú távon tehát nincs más stratégiánk, mint amit Einstein követett a relativitáselméletben és követelt a mikrofizikában. Később megpróbálom majd részletesebben kifejteni, hogy a téridővel és a kauzalitással már a mikrovilágban is baj van, és hogy a kvantummechanika paradoxonjai végső soron szintén a klasszikus fizika fogalomrendszerének elégtelenségéből erednek. Nem indokolatlan tehát Einstein nézőpontja, amely a problémát itt is a gyökerénél, magánál a fogalomrendszernél látja; a parapszichológiai tapasztalatok birtokában ma még egyértelműbb, hogy ott, elsősorban a téridő- és okságfogalomnál, tényleg probléma van. Ma tehát Einstein stratégiája időszerűbb, mint valaha. Egyébként ha az ember egy kicsit belegondol, elég nyilvánvaló, hogy ez a jövőben egyre inkább így lesz: ahogy a fizika kiterjeszti vizsgálódási területét újabb és újabb, az ember közvetlen tapasztalatkörétől egyre távolabbi jelenségtartományokra, úgy lesz egyre valószínűtlenebb, hogy ezeket kezelni tudja fogalomrendszerének mind radikálisabb átalakítása nélkül. Egyre kevésbé kérdezhetjük a klasszikus fizika stílusában: milyen új formalizmus alkalmas ennek vagy annak az új jelenségnek a leírására. Egyre inkább azt kell kérdeznünk: az új jelenség leírásában miért és hogyan rosszak az eddigi fogalmaink, és miféle újak lennének jók? Egy bizonyos pont után a természetet valószínűleg nem lehet már úgy megérteni, hogy ne értsük meg egyúttal és szétválaszthatatlanul magát a megértés folyamatát is.

Elnézést, hogy egy ház leírását ígértem, és egy erősen filozófiagyanús kiselőadás lett belőle - de hát ez a könyv azért készül, hogy számot adjon szubjektív élményeimről Princetonban. Mit csináljak: nekem elsősorban ilyen és hasonló gondolatokat jelentett a Mercer Street 112.

 

Békák a Mérnökkar alagsorában

Békák az asztalon, a polcokon, a falakon, a számítógépeken, a laborfőnök ruháján, még a magyar látogató nyakkendőjén is... Itt balra ez egy igazi ugrálós béka, fölhúzható; az a másik csokiból van, az pedig ott szappanból... Békák a világ minden részéről, Amazóniától Zimbabwéig...

- Igencsak megszaporodtak, mióta utoljára itt jártam! - mondja vigyorogva a nagydarab néger srác, aki a laborfőnökkel szemben ül egy üveg sörrel a kezében.

- Mikor is volt az? - kérdi a laborfőnök, középkorú, szintén nem kimondottan filigrán hölgy.

- Majdnem három éve... Könnyű megjegyezni, azóta most vagyok először szabadlábon!

Brenda Dunne, a laborfőnök, erre rám pillant, és szintén elvigyorodik:

- Ezt úgy érti ám - mondja -, hogy azóta a Seregben szolgált.

A srác bólint, arca büszkén felragyog.

- Ott. De csak a múlt hétig! - Kortyol egyet az üvegből. - Szegény kis hülyék, nem volt semmi esélyük velem szemben.

Brenda ismét fordítja nekem:

- A sereggel szerződést kell kötni, és rendszerint nem engedik el az embert ilyen hamar. De persze ha Jim egyszer elhatároz valamit...

Kinyújtja a kezét az üveg felé, amit a srác rögtön átad neki, hogy ő is jót húzzon belőle. Aztán visszaadja. Jim hátradől a székén, a szemembe néz, szélesen elneveti magát.

- Azt mondtam nekik, hogy buzi vagyok. Attól mindig rettenetesen betojnak, és rögtön leszerelik az embert. Még egy kalap pénzt is adnak hozzá!

- És az első szóra elhitték?

- Naná! Még így is marad ott elég... Egyébként ha nem hitték volna el, csak megkérek valakit a közelben, hogy igazoljon. Az nem probléma, ha vannak haverjai az embernek!

- Hát neked aztán mindenütt vannak, Jim - mondja Brenda vidáman. - És mondd, voltaképpen minek akartál leszerelni? Legutóbb azt írtad, jól érzed magad!

- Így is volt. De most a feleségem elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre, és szükség lesz rám itthon. Meg kell az a pénz is, amit a seregtől kaptam...

Akkor aztán elkezdik komolyabb stílusban taglalni, milyen trükkökkel juthat be Jim felesége valamelyik jó egyetemre; ezt már kevésbé értem, és nem is nagyon figyelek rá. Csak élvezem az áthatóan családias, formalitások nélküli, olyannyira nem Princetonra jellemző légkört, amely viszont annál inkább jellemző Brendáék laborjára itt a mérnökkar alagsorában. Még arra figyelek föl, hogy Brenda egy cinkos grimasszal azt mondja: "Biztos ki lehet használni, hogy nektek feketéknek majdnem mindenütt kedvezményeket adnak, már csak a propaganda miatt is", mire Jim hasonló stílusban egyetért, miközben ismét átnyújtja a már majdnem kiürült sörösüveget. Annakidején ő is részt vett Brendáék kísérleteiben, mint "operátor", vagyis mint kísérleti alany, akinek az volt a feladata, hogy véletlengenerátor jeleit befolyásolja közvetlen fizikai kapcsolat nélkül; ez is egy ismert parapszichológiai jelenség, amelyet pszichokinézisnek neveznek.

Ez a laboratórium, a "Műszaki rendellenességek kutatólaboratóriuma", az egyetem mérnökkarához tartozik. A kar dékánjának - Robert G. Jahn, nagy tekintély a gépészmérnöki szakmában - támadt egy olyan gondolata, hogy ha emberek befolyásolni tudnak fizikai rendszereket az ismert fizikai hatások alkalmazása nélkül, akkor ez bizonyos érzékeny berendezésekben instabilitást okozhat, méghozzá olyat, amely a szokásos módszerekkel kezelhetetlen. Eredetileg ezért találta a jelenséget érdemesnek arra, hogy alapkutatási szinten itt a mérnökkaron is tanulmányozzák, hiszen egy "rendellenesség" természetét mindenekelőtt ismerni kell ahhoz, hogy védekezhessenek ellene. Ma persze, ahogy az a vele folytatott beszélgetéseimből egyértelműen kiderült, a jelenség természete már elsősorban önmagáért érdekli, a mérnöki szempontok eléggé háttérbe szorultak. A labor felszereltségén és az alkalmazott technika színvonalán mindenesetre ma is meglátszik, hogy vannak hozzáértő műszakiak a közelben.

Az "elvi" főnök maga Robert Jahn, de neki természetesen nincs ideje a gyakorlati kutatómunkára ezen a területen; a hivatalos "laboratory manager" Brenda Dunne. Brenda pszichológus, és az egyik legvonzóbb egyéniség, akivel Amerikában találkoztam. Elnézést kérek az amerikaiaktól, de azt kell mondanom: épp azért, mert olyan kevéssé amerikai. Nem is különösebben népszerű az általam ismert középosztálybeli körökben, LAB-beli főnökömmel például gyakorlatilag nem állnak szóba egymással, egy másik közös ismerősünk pedig nemes egyszerűséggel úgy jellemezte, hogy "örült". Az ő normáik szerint ebben van is valami, mert Brenda rendszerint őszintén kinyilvánítja az érzéseit, mi több, vannak neki őszinte érzései, ami ezekben a körökben már eleve botrányos; erről később még majd beszélek részletesebben. Másrészt a Jim-féle fiatalok (és megfigyelésem szerint a kevésbé Jim-félék is) nagyon szeretik, képesek a kedvéért hónapokon keresztül rendszeresen odaülni a véletlengenerátorral összekapcsolt számítógép elé, hogy kísérleti próbák tíz- és százezreit végezzék el, és közben még jól is érzik magukat. Amikor például én először jártam a laborban, épp ott volt egy szőke, dundi lány az egyetemről, és beszélgettek; már nem tudom, miről, de valahogy hasonlóan, mint az idézett Jim-féle sörözgetés, és akkor még kapásból azt hittem, hogy a kiscsaj Brenda lánya, csak azon csodálkoztam egy kicsit, hogy anya és lánya között ilyen szokatlanul meghitt és bensőséges a hangnem. És aztán ott van még Roger Nelson, aki más stílusban ugyanilyen nagyszerű ember, mellesleg (ismét elnézést) ő se igazán amerikai, mert például a felesége német, és otthon ünnepnapokon német kenyeret esznek, és így tovább... Komolyan mondom, ha az ember belép ebbe a laborba, mindjárt úgy érzi, még a békák is szeretik a falon.

A mi szakmánkban a laboratórium hangulatának nagyobb jelentősége van, mint máshol. Emlékeznek, a Martával történt "telepatikus" sztorimmal kapcsolatban említettem, hogy ha az ember szándékosan akar ilyen jelenségeket előidézni, az rendszerint csak akkor sikerül, ha képesek vagyunk rá mozgósítani a pszichikum legmélyebb, tudattalan rétegeit is. Nos, van egy másik, ehhez hasonló tapasztalat a kísérleti parapszichológiában; még annyiban is hasonló, hogy ezek nem egzakt módon kimért és igazolt szabályszerűségek, hanem csak a kutatók mindennapi benyomásai, bár létezik rájuk néhány konkrét kutatási eredmény is. Ez a tapasztalat a következő: parapszichológiai jelenségeket laboratóriumban általában csak akkor sikerül kimutatni, ha a kísérlet részvevői (nemcsak maga a kísérleti személy vagy személyek, hanem a kísérletvezető és esetleges munkatársai is) az adott szituációban jól érzik magukat. Szomorú vagy közömbös hangulatban az eredmény rendszerint belül marad a véletlen ingadozások tartományán, és semmi sem utal a vizsgált jelenség fellépésére. Ez a "jól érzik magukat" persze érezhetően nem olyasmi, amit rendesen meg lehetne mérni vagy egyáltalán mennyiségileg értelmezni valahogy, így aztán elég furán hangzik, mint tudományos kritérium. Valójában nem is az, de ettől még a gyakorlatban nagyon fontos. Hasonló a helyzet, mint egy sportoló-csapatban: szintén nem egzaktul igazolt tény, de azért minden edző tudja, hogy ha "együtt van" a társaság, ha a fiúk vagy lányok szeretik egymást meg amit csinálnak, és általában jó az edzések hangulata, akkor a csapat hozza azt az eredményt, ami benne van; sőt, gyakran kiderül, hogy több van benne, mint amire számítottak. Ez annál inkább így van, minél inkább idegsportról van szó, vagy olyanról, ahol a nem-tudatos következtetések, az intuíció, a megfoghatatlan "ráérzés" döntő jelentőségű, mint például a labdajátékokban. A tudattalan pszichikum valahogy akkor hajlandó igazán jól működni, igazán bedobni magát a játékba, ha az embert egy érzelmileg biztonságos, támogató közeg veszi körül. Nem meglepő tehát, hogy a hasonló érzelmi és hangulati tényezők nagy szerepet játszanak a parapszichológiai jelenségek kiváltásában is, mivel ezek - minden eddigi spontán és laboratóriumi tapasztalat szerint - szintén a pszichikum tudattalan működésének termékei. No meg ezek után az sem meglepő, hogy Brendáék laborjában olyan sok a sikeres kísérlet, teljesen átlagos, önként jelentkező személyekkel, akik közül sok előzőleg nem is sejtette, hogy ilyesmikre egyáltalán képes. Csak kíváncsiságból benézett a laborba egy lyukas órán, az első pillanatban talán elámult azon a paradicsomi rendetlenségen, amely Brendát mindenütt úgy körülveszi, a labortól a kocsiján át a házáig, hogy ezt pedánsabb kollégái sem tudják ellensúlyozni, aztán a második pillanatban, egy-két szó és tekintetváltás után, megérintette egy már-már elfelejtett, boldog gyerekkori hangulat, Brenda- meg Roger-féle módon összeművészkedve spontán bizalomból, rokonszenvből, intelligenciából, játékösztönből... Mi sem természetesebb, mint hogy visszajött a következő lyukas órán is, hogy aztán pár hónap múlva büszkén hazavigye a grafikont a kísérlet eredményével - nekem is ott van a szobám falán -, amely szerint mondjuk a véletlengenerátor tényleg abba az irányba tért el a véletlentől, amerre ő akarta. Persze nem feltűnően, mert hiszen "igazi" csodák nincsenek, de statisztikailag elfogadhatóan. Vagy nem, mint például az én esetemben, mert én közel tökéletes véletlent produkáltam; de ez valójában nem baj, azért ott a laborban mindenki továbbra is biztos benne, hogy jó barátok vagyunk.

 

Belső udvar a Graduate College épületei között

A Graduate College az egyetemnek az a része, ahol a már említett diploma-utáni képzés folyik. A princetoniak büszkék rá, hogy itt van a város legmagasabb tornya; pontosabban arra büszkék, hogy a város legmagasabb tornya még a múlt században épült, és a közvélemény azóta se engedi, hogy a gomba módra szaporodó, nagy irodaházak túlnőjék. Az udvar teljesen zárt, négy oldalról körülvéve a princetoni egyetemre jellemző, neogót épületekkel, amelyeket később az ország más egyetemei is lemásoltak. A falakat sokféle, de egymással harmonizáló színű terméskövekből rakták, a sárga árnyalataiból szürkétől egészen vörösig, vakolat nélkül, és maga a szerkezet éppúgy viszonylag mértéktartó, mint az ajtók és ablakok díszítései. Egyszóval, ezek az egyetemi épületek valóban szépek, elmennének akár angolnak is (na tessék, már megint... nekem mindig az tetszik Amerikában, ami európai is lehetne). A szóban forgó belső udvar pedig ezenkívül még arról is nevezetes, hogy nyaranként itt rendezik az egyetem egyik szabadtéri hangversenysorozatát.

Ezek a (komolyzenei) hangversenyek ingyenesek, pedig jónevű zenekarok és kamaraegyüttesek szerepelnek rajtuk, és az egyetem a helyen kívül egy fillért se ad a támogatásukra. (Egy másik ingyen sorozatot viszont ő tart fenn.) A költségeket egyéni és vállalati adományokból fedezik. Például a július nyolcadikai fúvóskvintett-koncerthez, amelyre elmentem, tizenegy princetoni illetőségű vagy telephelyű cég és 235 magánszemély járult hozzá tíz dollárnál kezdődő összegekkel; nevük a programfüzetben fel volt sorolva, a vállalatok között olyanokkal, mint pl. a Squibb, az RCA vagy a Siemens. Princeton zenei élete különben is igen elénk, mert a városban működik az USA egyik legtekintélyesebb zenei főiskolája, a Westminster Choir College, és híressé vált hajdani hallgatói gyakran visszajárnak hangversenyezni. Minden hétvégén van legalább három-négy komolyzenei program, és közülük legalább egy ingyenes, de inkább több; ki is használtam ezt a lehetőséget elég gyakran.

Július nyolcadikán a 25 éves jubileumát ünneplő Dorian Kvintettet hallhattuk a képen látható udvarban. Székek itt nincsenek, mindenki arra ül le, amit magával hozott, de az udvar egyébként füves, szóval egy csomóan nem is hoztunk semmit. Egy kolléganőmmel voltam meg Roger Nelsonnal és családjával. Összesen lehettünk vagy háromszázan a középen álló két nagy, bár 100 - 150 évesen még közel sem Csontváry-stílusú libanoni cédrus körül. Az alkalom fényét emelte, hogy egy George Perle nevű zeneszerző pont ez évben kapott Pulitzer-díjat arra a művére, amit a Dorian kvintett számára írt.

Műsorukon egy Bach-concerto és egy Beethoven-vonóskvintett fúvósátirata szerepelt, Ligeti György 1953-ban írt "Hat bagatell"-je és egy Milhaud-szvit. Számomra a műsoron kívül (pontosabban a műsor kb. felén kívül) a közönség is élmény volt, főleg mert ugyanaz tetszett nekik, ami nekem, és ettől mindjárt úgy éreztem, hogy van ízlésük... A két átirat ugyanis teljesen fantáziátlan volt, pontosabban a Bach-műnél olyan helyeken hangszereltek bele fantáziát, ahol nyilvánvalóan csak hagyni kellett volna, hogy a csupasz szerkezet érvényesüljön, és a közönség épp csak egy kis udvarias tapssal fogadta őket, szemben például a Ligeti-darabbal, amely után viszont már-már princetoniatlan vehemenciával ünnepelt. Legyünk őszinték: Magyarországon Bachnak és Beethovennek rendszerint akkor is sikere van, ha rosszul játsszák, Ligeti pedig... Egyáltalán, merne-e nálunk valaki Ligetit játszani egy szombat esti ingyenhangversenyen?

A "Hat bagatell" valóban hat kis gyöngyszem! Nagyon egyszerű és nagyon erőteljes, néhány hangból álló dallamok játszadoznak benne egymással, hol összefonódva, hol szétválva, hol csak incselkedően megérintve vagy megközelítve a másikat; közben pedig létrehoznak egy hangteret maguk körül és között egy kristálypalota tisztaságával és áttetszőségével. Nyoma sincs itt a klasszikus összhangzatoknak, de igazából még a számunkra már megszokott disszonanciáknak sem, mert az egyszerre megszólaló hangok annyira más hangszínűek, hogy mind külön-külön hallatszik. De azért egy térbeli szerkezet mégis felépül belőlük, méghozzá egy olyan szerkezet, amely - ez benne a csoda, amit nem lehet megmagyarázni - hallatlanul természetesnek hat. Picassónak van néhány fiatalkori grafikája hasonló stílusban: egy-két vonallal megrajzolt falevél, korsó vagy akármi, mellette még néhány rövid vonaldarab vízszintesen vagy függőlegesen, és a látvány máris olyan harmonikus és olyan tökéletes egész, akár a természet sok türelemmel kifaragott, élettelen és élő remekművei.

Ligeti "Hat bagatell"-je kapcsán a természetről nemcsak hasonlatként beszélek. Az egyik tétel végén van egy sajátos kitartott akkord, amelyben egymás melletti hangok súrlódnak össze fura sziszegés-surrogás-cirpelés-csikorgás-szerű eredménnyel, amely aztán lassan elhal. A Dorian kvintett be is fejezte vele a tételt szépen, a zenészek leeresztették a hangszerűket, és a közönség boldog mosollyal várta a folytatást a szokásos rövid csend után. De a csend nem jött: az előző hang szólt tovább. Ugyanaz a sziszegő-surrogó-cirpelő-csikorgó hang, az egész udvart jó hangosan betöltve, miközben a zenészek közül szemlátomást senki se játszott, már csak azért sem, mert nekik is tátva maradt a szájuk a megrökönyödéstől. Eltartott egy ideig, míg rájöttünk: egy cikáda válaszolt a kvintettnek az egyik cédrus tetejéről.

A cikáda olyasféle rovar Amerikában, mint nálunk a tücsök, természetesen megszorozva a mérföld és a kilométer közötti, szokásos arányszámmal, illetve hangerőben még többel. Területet foglal, és ha egy másikkal a területük átfedésbe kerül, percekig tartó hangpárbajt vívnak, egyre kisebb szünetekkel válaszolgatva egymásnak; itt is nyilvánvalóan ez történt. Mit mondjak, le voltunk nyűgözve. Gondolják csak meg: a civilizált világ zenéje évszázadokon át egyre távolodott a természettől, kifejlesztve a tonalitás mesteri és egyúttal mesterkélt, wohltemperirtes rendszerét, és a fülünket ránevelve arra, hogy nem lehet szép, ami ebbe a rendszerbe nem fér bele. Csak a huszadik század elejétől kezdett kiderülni, hogy a zene bizony nem ér véget Mahler szimfonikus dinoszauruszainál, és a rendszer fokozatosan lebomlott: Debussy felhang-trükkjei, Richard Strauss többértelmű összhangzatai, Bartók, Sztravinszkij, aztán Schönberg szintén mesterséges, de legalább másfajta rendszere, és nyomukban saját kortársaink, akiknek már a világon mindent szabad - még azt is, hogy véletlenül visszataláljanak egy hamisítatlanul természeti hanghoz, ahhoz, amit harcias cikádánk ilyen csattanósan visszaigazolt a cédrus lombjai közül. Történelmi pillanat, nem?

De még mielőtt elérzékenyültem volna, a kis vitéz hirtelen elhallgatott, nyilván mert hiányzott neki a másik további kötekedése, és megérezte, hogy valami nem stimmel; és erről aztán eszembe jutott az idevágó alapvicc:

"Tévedni emberi dolog" - mondta a sündisznó, és lemászott a drótkeféről...

 

Totálkép

Milyen is hát Princeton?

Einstein, első benyomásként, állítólag azt mondta róla: "Szertartásosan fennkölt társaság, meg csenevész félistenek szobrai mindenfelé..." Később azért megszerette, mint ahogy őt is a princetoniak; egy másik legenda szerint egyszer egy szomszéd kislány bekopogott hozzá segítséget kérni a matekfeladatához, mert csak azt tudta, hogy ott valami tanár bácsi lakik. (A segítséget természetesen megkapta.) A csenevész félistenek ma már kevésbé feltűnőek, sőt, a város kétségtelenül kissé ódon hangulata ma inkább jól áll neki, a fennköltséget pedig egy idő után megszokja az ember, különösen ha már talált egy olyan baráti kört, amelyen belül néha elfeledkezhet róla.

A kisvárosok persze a világon mindenütt családiasabbak, mint a nagyok. Még ha Amerikában gyakran úgy is érzi az ember, hogy ez is nagyrészt csak tartalom nélküli formalitás; az egyik helyi újság például hetenként közli az összes eljegyzést, esküvőt, keresztelőt meg temetést, de azért az ilyen szociális eseményeken majdnem mindig csak a közvetlenül érintettek vesznek részt. De például Princeton volt életemben az egyetlen hely, ahol személyesen találkoztam olyan emberrel, akiről utca van elnevezve: egy nyugdíjas autószerelő az illető, második házinénim, a hetvenen túli Elisabeth még nála is idősebb "boyfriend"-je. Volt nekik egy farmjuk a város szélén még fiatal korában, amit ő eladott 25000 dollárért, pedig a hozzáértők már akkor azt jósolták, hogy a háború után itt a telekárak meredeken emelkednek majd; ma azon a helyen nagy irodaházak vannak, a hajdani farm területe összesen kb. hétmillió dollárt ér, és az egyik új bekötőutat a környékbeli lakosság kezdeményezésére a volt tulajdonosról nevezték el. Archy azt mondja, neki az a hétmillió most sokkal kevésbé hiányzik, mint ahogy annakidején szüksége volt a huszonötezerre, hogy szakmát tanuljon és magalapozza az életét.

A nagy irodaházak és a (legalább) kétszer kétsávos autóutak a mai Princeton Township-hez éppúgy tipikusan hozzátartoznak, mint a Princeton Borough-hoz az egyetem építészeti stílusát kicsiben utánzó házacskák és itt-ott még felbukkanó bugyuta kőistenek. Nálunk valahogy divat az ilyen csupa beton meg üveg épülettömböket becsmérlően "embertelennek", "tájcsúfítónak" stb. tartani, és ez talán valamennyire indokolt is akkor, ha az illető modern középület egyedül áll egy csomó régi stílusú ház között (bár magánvéleményem szerint ott is gyakran ő néz ki jobban, mint a környezete); de például itt Princeton környékén van néhány nagy terület, ahol csak ilyen irodaházak vannak, tisztes távolságra egymástól és természetesen simára nyírt gyeppel meg kis erdőfoltokkal körülvéve, de mindenesetre kizárólag ilyenek, ameddig a szem ellát. Tájidegenségről ilyenkor szó sem lehet, mert hiszen itt ez "a" táj. Az persze ízlés dolga, hogy tetszik-e, és ezen eszemben sincs vitatkozni. Nekem mindenesetre tetszik, egyetlen apró megjegyzéssel. A környezet esztétikai benyomását nehéz elvonatkoztatni azoktól a személyes élményektől, amelyek az embert az illető környezetben érik, és ezért nem csoda, ha európai szemmel ez az amerikai táj valóban sugároz valamiféle sterilitást és embertelenséget. De véleményem szerint ebben nem az építészeti stílus vagy általánosabban a környezet esztétikai kialakítása a "hibás" (már akinek ez hiba, mint nekünk európaiaknak), hanem azoknak az embereknek az életformája, akiket tipikusan az ilyen környezettel asszociálunk. Azoké a középosztálybeli "fehér - angolszász - protestáns" átlagpolgároké, akiknek (számomra) végletesen ritualizált és minden spontán megnyilvánulást kiirtó viselkedésére már tettem néhány udvariatlan megjegyzést, ezután pedig valószínűleg még többet fogok. Emiatt, különösen eleinte, nekem is az volt az érzésem, hogy a keleti part nagy terepasztala valóban nem embernek való környezet, de később, ahogy fokozatosan tudatosodtak bennem az ellenérzés valódi okai, magával a tájjal egyre inkább barátságot kötöttem.

Vannak egyébként igazán kedves dolgok is ebben a tájban. A mókusok például, amelyek majdnem olyan jellemzőek a városi parkokra, mint a galambok a mi tereinkre: a mi mókusainkkal ellentétben ezek nappali állatok, olyan sokan vannak, hogy gyakorlatilag mindig látni belőlük néhányat kaja után cserkészés vagy csak játék közben, és igen jól alkalmazkodtak az emberhez. Néhány orvos szerint túl jól, mert betegségeket terjesztenek (mintha hallottam volna ezt otthon is a galambokról), ami könnyen igaz lehet, én mégis nagyon szerettem őket. Akárcsak a kanadai vadlibákat, amelyek inkább a külső részeken tanyáznak nagy csapatokban, de egy-egy terebélyes lúdanyó gyakran beköltözik a város valamelyik kertjébe vagy terére is, hogy ott terelgesse négy-öt csemetéjét a nyírt gyepen heteken át. Mire megnőnek, néhány rendszerint eltűnik közülük, de ez nyilván a nyíltabb részeken is megtörténne, mert nem az emberek bántják őket; valószínűleg éppúgy nem tudják, hogy ehetők, mint a fán termő almákról, meg különben sincsenek előre megpucolva és kibelezve. A Borough szélén folyó Millstone River és a duzzasztásával kialakított tó partján pedig sokszor látni különféle elegáns vízimadarakat (nevüket vagy nem tudom, vagy nem számít, mert nálunk úgyis ismeretlenek) meg apró parti emlősöket, akik vérmérséklettől függően akár öt-tíz méternyire is megközelíthetők, mielőtt eltűnnének egy addig észrevétlen lyukban.

Princetonról és környékéről mesélve természetesen még idekívánkozna egy csomó egyéb dolog is; hiszen például idevalósi a LAB látogatóinak nagy része, akik rendszeresen vagy alkalmilag bejönnek részt venni a kísérleteinkben, vagy például alkalmam volt megismerkedni egy ötven éve itt lakó, magyar zenetanárnővel, akivel aztán jókat beszélgettünk magyarul, mert nemcsak a nyelvtudását nem vesztette el, hanem az érdeklődését sem olyan európai témák iránt, amikről az igazi amerikaiakkal beszélgetni nem lehet. Meg egyáltalán, illenék az ironikus megjegyzéseken túlmenően is kifejtenem, hogy mi érdekli az itteni bennszülötteket és mi nem, és miért van, hogy a legtöbb európaiban a művelt, középosztálybeli amerikai ember kevés kivétellel egy éretlen serdülő benyomását kelti. Vagy illett volna egy képeslapot beiktatnom valamelyik princetoni templomról (van belőlük vagy egy tucat a sokféle felekezetnek), mert hiszen a vallás és a körülötte szerveződő klubélet itt sokkal fontosabb, mint ahogy mi gondolnánk. Mentségemre szolgáljon, hogy ezek a témák előjönnek még a könyvben, és akkor igyekszem majd tényleg alaposabban körüljárni őket. Most egyelőre csak nagy vonalakban akartam jellemezni azt a közeget, amelyben a LAB kutatói élnek és dolgoznak. Valamelyik híres tudós egyszer azt mondta ugyan (nem emlékszem, ki), hogy "a tudományban nem az emberek számítanak, hanem a dolgok", és ez bizonyos értelemben igaz is - Einstein például valószínűleg hasonló meggondolásból tiltotta meg, hogy a házából múzeum legyen -, de csak akkor, ha a végeredményről, a kutatás késztermékeiről beszélünk. Magában a kutatás folyamatában nem mindegy, hogy a kutatót közben milyen egyéb benyomások érik, meg egyáltalán az, hogy milyen a közérzete; egy olyan vitatott területen pedig, mint a miénk, a környező társadalom magát a tudományos munkát közvetlenül is befolyásolhatja, és mint látni fogják, meg is teszi.



Előző Tartalom Következő